Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VERSEK

2012.10.21

VÁLOGATOT VERSEK

1
..Szakályné Nagy Irén: Légy Te.

Légy TE a pillantás,
aki a ködön is áthatol,
Légy Te az út,
aki céljaidhoz elvezet,
Légy Te a szikra,
aki tűzből pattanó fénysugár,
Légy Te a vízcsepp,
aki a szivárvány színeit mutatja,
Légy Te a rózsaszál,
aki kibújik tövisei közül.

Légy Te a híd
aki patakokat összeköt,

Légy Te a friss forrás,
aki a mélységet ismeri,
Légy Te a naplemente,
aki a tájat bearanyozza,
Légy Te a játék,
aki elfeledteti a gondokat,
Légy Te az EMBER,
Aki mosolyt csal az arcokra.
-----
2
Sango Villagren : Vér és Vers

Mi késztet, hogy verset írj?nevess, kicsit sírj.

Ahogy ritmust írsz a lantnak,

életet adsz a gondolatnak.

Minden sor egy kicsiny részed,

minden szó, mint egy csepp véred,

gyöngyözve cseppen és ül meg egy sorban,

forró karmazsin szín mámorban.

Rímben áll most minden tettel,

minden apró lélegzettel

mit leírok, kiadok, érzek,

új és új rímeket vérzek!

---------------------------------------------

3
Victor Hugo: Hogyha két szerető szív megöregedik


Hogyha két szerető szív megöregedik,

mily mély, áhítatos boldogság jut nekik!

Szerelem! égi frigy! ó, lelkek tiszta lánca!

Megőrzi sugarát, ha kihunyt is a lángja.

A két szív, hol fogant, ma már örökre egy.

Emlékével közös múltjuknak, nem lehet,

csak együtt élniük, tudják ezt mind a ketten.

(- Ugye ilyen a mi életünk, Juliette-em?)

Esti csönd öleli ott a nappal zaját,

s a barátságban a szerelem él tovább!
------
4
François Villon : BALLADA A SENKI FIÁRÓL

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség,

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s lehelletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra

s halántékomra már az ősz feküdt,

s így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom

s így kergettem a Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem,

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem,

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

maradok egyszer, François Villon, fekve,

megáldva és leköpve mindenütt.


5
Simon Józsefné: Álmodj csodát...

Az idő múlásával úgy röpülnek az évek,
S az ember lassan, újra, ismét gyermekké lesz,
A sok régi, boldog, s oly csodás emlékek,
Úgy illannak tova, mint hűs hajnali fények.

Álmainkban gyakran, újra gyermek leszünk,
Tarka lepkék között vadvirágot szedünk,
Vígan futkározunk, lassú folyó partján,
Itt-ott harmat csillog, fű s a bokor alján.

A kis erdő felől víg madárdal hallik,
Discó zene helyett hallgatnám napestig.
Ha nyári délibáb is, tündértáncát lejti,
Az ember búját-baját tüstént elfelejti.

S a parkok, a padok, a régi szerelmek lábnyoma,
Pici lopott csókok, titkok, oly rég elsuhantak tova.
Álmunkban eljönnek, s újra megtalálnak,
Mint ifjú korunkban, a remények, s a vágyak.

Álmodjuk soká még, csak álmodjuk a csodát,
Szívünket örömdal éjjelre zengje át,
Gyönyörű álmunktól mosolyogjon arcunk,
Hisz gyermekként akkortájt, oly boldogok voltunk.

6
Szathmári Bettina (Rayna): Én vagyok
Én vagyok a heves szél
Mi oly keservesen él
Elszakítja a fától a levelet
S gazul üldözi a felleget

Én vagyok a fúró féreg
Mi oly áldatlan méreg
A fában él, és ottan mérgez
S kit csak a fakopáncs fékez

Én vagyok a bú s a bánat
Kinek szíve mindig bágyadt
Könnycsepp folyik szememből
S minden kifolyik kezemből

7
---------------------------------
Csiki Róbert: Levél

Emlékszem, mikor még kisgyerek voltam,
Meséid ringattak mély álomba.
Mikor szerető karod zárt magába,
S öreg, remegő kezeid fogtam.

Ősz hajadról az idő pora pergett,
Csillogva hullott a rideg földre.
Gyönge, érces hangod fülemben csengett,
S úgy simult selymesre arcod gödre.

De mégis hullajtom könnyem utánad,
Mert már nem vigyázhatlak, óvhatlak.
Az őszi szél szavával újra hallak,
S ezt üzenem a legjobb nagymamának:
Szeretlek!
-----------------------------

8
Plank P. Inez: Éreztél-e...?
Éreztél-e már szorongató megnyugvást,
éreztél-e már fekete foltot a harmóniában,
éreztél-e már repülni vágyást
a világoskék éjszakában?

Éreztél-e már lelket mozgató ritmust
és torokhangot egy olcsó bárban,
folyton visszatérő ciklust,
sóhajtást egy üvegpohárban?

Érezted-e magát a létet,
éreztél-e szürke gallyat,
éreztél-e végső tétet,
amiről mindenki hallgat,
és éreztél-e nosztalgiát
és bűntudatot miatta,
és fényes tisztaságot
és kormot alatta...?
---------------------------------


9


SZERELEM NÉLKÜL
Mimnermos
Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?
Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem
titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!
Tépi mohón fiatal éve virágait a
férfi s a nő... De ha rádnehezűl a siralmas öregkor,
s hervad a szépség, és rokkan a régi erő,
folyton marja szived táját a hideg keserűség,
kedvtelenűl nézed, hogy süt a nap sugara,
gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:
így veri-sujtja a sors szörnyü kegyetlen a vént.
------------------------


10
AZ ASSZONYOKHOZ
Anakreóni dal
A természet bikáknak
szarvat, lónak patákat,
futást adott a nyúlnak;
oroszlánnak fogas nagy
szájat, halaknak úszást,
madárnak szárnyalást és
a férfiaknak elmét.
Nőknek mi sem maradt már.
Mi hát, mit ád? A szépség:
minden paizs helyében,
minden gerely helyében.
A tűz, a vas hatalmát
a nő, ha szép, legyőzi.
-----------------------------


11
CSILLAGOK
Platón
Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
két szemedet nézném csillagom ezreivel.
------------------------------------

12


ESTHAJNALCSILLAG
Bión
Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,
Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl
fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép
Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka
hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,
add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy
lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:
szeretlek! és illik pártolnod igaz szeretőket!
-----------------------


13
NYÍL A FEHÉR SZEKFŰ
Meleagros
Nyíl a fehér szekfű, nyíl már az esőbe szerelmes
nárcisz, nyílnak már a hegyi liliomok.
Nyílik már a leány, rózsák rózsája, s a szívben
a fiatal vágyak drága virága kihajt.
...Ó ragyogó, zöldfürtü mezők, be hiába nevettek!
Szebb csokor ő, mint méz-illatu bokraitok.
-------------------

14
Philodémos
Ó láb, ó lábszár, s amikért elzülleni nem kár,
ó comb, ó lágyék, tompora s gömbölyü far!
Ó váll, ó emlők, s te megejtő karcsu nyak íve!
Ó gyönyörű két kéz! ó szemek, őrületem!
Ó buja mozdulatok, s szájt szájra füző buja nyelvek
csókjai, ó ideget fölkavaró buja hang!
Nem görög asszony szült, Flórám, és nem dalolod bár
Sapphót - Perseus is hindu leányt szeretett!
--------------------------


15
Catullus
Kérded, hány ölelésed kéne nékem
ahhoz, Lesbia, hogy szivem betelljék?
Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
pálmás Líbia messze sívatagján,
hol bús nap tüzesíti ős királyok
sírját, s templomok ódon kőpárkányát;
kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
emberek gyönyörét, s dugott szerelmét:
annyi kéne szegény Catullus őrült
szívének ölelésed, hogy betelljék;
annyi, hogy se kíváncsi ész ne tudja
számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.
------------------------


16
SZEGÉNY CATULLUS
Catullus
Szegény Catullus, itt a perc, nyugodj már meg,
s hidd elveszettnek azt, mit elveszettnek látsz,
hiszen vidám napok ragyogtak egykor rád,
míg arra jártál, merre kedvesed hívott,
ki kedvesebb nekem, mint bárkinek bárki,
a tréfa járta akkor, édes élet volt,
kivánta ő is azt, amit te kívántál.
Bizony vidám napok ragyogtak egykor rád.
Ő már nem óhajt, hát te is, bolond, hagyd el,
ne fuss utána, hisz szökik, ne légy gyáva,
légy eltökélt, keményszivű, szilárd végre.
Élj boldogan, szerelmesem, Catullus már
szilárd, nem üldöz, ellenedre nem kérlel:
csakhogy neked, te bűnös, fájni fog, hogy majd
nem szólogatnak éjjelente; élet lesz
az életed? ki látogat? ki tart szépnek?
kit fogsz szeretni, és kié leszel, kit fogsz
csókolni, és kinek harapsz az ajkába?
Te légy konok, Catullus, és ne enyhülj meg.
------------------------



17
LEGFEKETÉBB ELEFÁNT MÉLTÓ SZERETŐJE
Horatius
Legfeketébb elefánt méltó szeretője, mivégre
sok leveled meg a drága ajándék?
Nem vagyok én telivér fiatal, s nem tompa az orrom,
érzem, akár a kutyák a vadat, hogy
bűzlik rút polipod, hogy sörtés hónod alól vén
kecskebak ördögi illata döfköd;
s phű, hogy dől a veríték, szálldos a szörnyü büdösség
ráncteli tagjaidon, mikor immár
kézben a bunkó, megvan! s tömnéd fújva magadba
s mállik a nedves krétapor és a
vén krokodil ganajával mázolt arc szine: bakzol
törve az ágyat, az ég fele rúgva.
S még engem vádolsz és köpködsz vad szavakat rám:
"Inachiánál lám sose lankadsz,
őt ugye egy éjjel háromszor meg tudod... engem -
egyszer. A Lesbia veszne, ki téged,
rongyot, nékem ajánlott, ó, akinek bika kéne!
S erre kidobtam a cosi Amyntast -
győztes vesszeje testében jobban gyökeredzett,
mint fiatal fa kemény hegyi földben!
Szólj te, ki kapta a kétszer festett tyrusi posztót?
Persze te kaptad! Azért, hogy e földön
egy lakomázónak se legyen szeretőbb szivü nője,
mint neked én, csupa szív, csupa féltés!
Én nyomorult, futsz tőlem, mintha a birka a farkas
s kecske oroszlán torka elől fut!"
------------------


18
CHLOÉHOZ
Horatius
Ugy futsz, félve, Chloé, mint a kis őz, amely
rémült anyja nyomát keresi úttalan
ormok közt, hol a puszta
szél s erdő is ijesztgeti:
mert ha átremeg a tavasz a lenge lomb
hullámrengetegén, vagy ha a málna közt
egyet moccan a zöld gyík:
térde és szive már alél.
Csakhogy én nem azért követem útadat,
hogy mint zord vadonok tigrise, bántsalak:
mit futsz, csókra megérve,
most is folyton anyád után?
----------------------------------------



19
A NŐK CSATÁJÁN
Horatius
A nők csatáján telt el az életem,
és dicstelen sem volt ez a háború:
most fegyverem és harci lantom
szögre akasztom a tenger szülte
Venus oltárán, végre pihenjenek.
No, gyújtsatok hát ünnepi lángokat,
méltóbb dalokhoz faltörő kos,
hősi kezekbe való íj kell már.
Ó, istenasszony, ciprusi boldogok
és hó nem látta memfiszi táj ura,
királynő, fogd, emeld az ostort -
s üss nagyot arra a dög Chloéra.
--------------------------------



20
LYDIÁHOZ
Horatius
Zárt zsalud sűrű kocogással egyre
ritkábban verik gyönyöréhes ifjak,
nem zavarnak már, s küszöböd barátként
őrzi az ajtód,
mely nemrég még oly szaporán s vidáman
járt a sarkán. Ritkul a sóhaj is, hogy:
"Éjről-éjre itt halok érted, és te,
Lydia, alszol?"
Sírsz már nemsokára a hetyke kölykök
finnyásságán, rossz banya, kapualjban,
újholdkor, midőn iszonyú erővel
tombol a thrák szél,
májadnak láng-szerelem és gyönyörvágy,
mely a kancákat dühödésbe hozza,
tombol rút fekélye körül, s te búsan
emlegeted majd:
repkény friss zsengéje, meg a sötétzöld
mirtusz kell csak az édes ifjuságnak,
a hervadt lombot meg a tél s barátja
söpri, a vad szél.

-------------------


21
THALIARCHUSHOZ
Horatius
Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy
ragyog fehéren! roskad a hó alatt
és nyög az erdő, és a fagyban
a folyamok vize mind beállott.
Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,
fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű
kancsódat, és tölts bőkezűbben,
ó, Thaliarchus, a legjavából!
A többit bízd rá, bízd az egekre: ha
legyűrték a tengerkavaró vihart,
megint feláll a karcsu ciprus,
s nem csikorognak a fák a kertben.
Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot,
míg rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban,
ilyenkor édes a kacagás, amely
megmondja, merre bujt el a kedvesed,
s a zálogul rabolt gyürű, mit
a keze véd, de a szíve enged.
---------------------------------------------

22
FÉLTÉKENYSÉG
Horatius
Míg te Lydia Telephus
szép tarkója szinét és ölelő, erős
karját ünnepeled, harag
fojt, májam dagadoz, forr az epém s elönt.
Színem változik, arcomon
méreg sáppad, a hű értelem elhagyott,
titkon könnyezem is, tudom:
lassú tűz, szerelem kínoz, elégek én.
Tajtékzom, ha csodás, fehér
válladról lakomák mocska csorog le, vagy
kényes szádra ha részegen
örjöngő kamaszod vad foga tép sebet.
Hidd el, hogy sohasem lehet
hűséges szeretőd férfi, ki ajkadat
durván marja, hiszen Venus
dús nektárja javát csókkal igézte rá.
Százszor boldogok, akiket
sértetetlen kötelék, jó szerelem fon át;
s nem választja el őket únt
pörpatvar, se szeszély, semmi, csak a halál.
------------------------------------


23
CYNTHIA BAIAEBAN
Propertius
Cynthia, hogyha a víg Baiaet odahagyva kirándulsz,
sziklás partra, ahol Herkules útja futott,
vagy mikor arrafelé kószálsz, hol az isteni tenger
százalakú táncát lejti Mizénum alatt:
gondolsz rám? gondolsz a sok éjszaka sok gyönyörére?
őriz-e még a szived, képemet őrzi-e még?
vagy kiszakított már valaki ölelő dalaimból?
Cynthia, elszakitott egy hazug, új szerelem?
Néma tavon valahol jobb volna, ha másfele élnél,
csönd, víz, két evező, vinne a könnyü ladik,
és jobb volna az is, ha mulatva magányos öbölben
egymagad úszkálnál a hasadó vizeken,
mint hogy most elegáns strandon heverészve az aljas
hízelgésre figyelsz, mely telezsongja füled.
Őre ha nincs, bizony elbukik egy-kettőre a gyarló
lány, és mit neki a tegnapi esküdözés!
Hű vagy, igaz, sose hullt még folt a nevedre; - hiába,
még árnyéktól is félt az igaz szerető.
Megharagudni tehát tilos, és soraim ha ma kissé
megszomorítottak, bűnük: a rémületem.
Ó, mert nálad nem drágább nekem édesanyám se;
nélküled élni? minek! semmi se kellene már!
Te vagy az otthonom, ó, szüleim te, te, Cynthia, csak te
mindenem, életem és minden időm öröme!
Mért nevetek, sírok? ha barátom kérdi akárki,
azt felelem mindig: "Cynthia... ő az oka!"
Hagyd el hát Baiaet mielőbb, hagyd, kérlek, a romlást,
sok szerelemnek adott már temetőt az a part!
Pusztulj el, Baiae, becsület csapdája, kerítő!
Pusztulj el, szerelem gyilkosa, ég tüze rád!

------------------------------------------

24
KIT SZERETNEK A NŐK?
Vátszjájána
Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szivük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifju és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkivánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, uj s bohó,
aki szinházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hirben, pénzben, észben
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.

----------------------------------------------

25
DALOCSKA
Mej Seng
De zöld, de zöld
ott a patakpart és a lanyha domb.
De dús, de dús
amott a kertbe minden fűzfalomb.
Sötét, sötét
a kastély ablakába az a nő.
Fehér, fehér,
fehér ruhában ül magában ő.
Piros, piros,
piros a festék arcán, ajakán.
Piciny, piciny,
piciny kacsója sápadt, halavány.
Rég táncosnő volt, és táncolt szegény,
elvette aztán egy vándorlegény,
Az messze ment, s ő most mást nem talál.
Éjjel hideg és üres ágyba hál.
-----------------------------------


26


AZ ÉJFÉL RUHÁJÁT MAGÁRA CSAVARTA
Ibn Khafádsa
Az éjfél ruháját magára csavarta,
úgy jött, mint az álom, mint szirten gazella.
Felittam a száján a nedvet, az édes
aranybort, mely ajkát hullámlón befolyta.
Sötét fürtje árnyában alkonyi pírra
az éjben a csókom nyomán gyúlt ki arca.
Az Orion botjával indult az éj már,
és bágyadtan, ősz fejjel eltűnt nyugatra.
Hullámzó uszályú palástban a nappal,
gyönyörrel, mosollyal, jött szőkén lobogva.
Eső jött, s utána a Nap jött, s szerelme
szerelmemre tűzött, a jázmin-fogakra.
Ruhájában illat-bozótok remegtek,
szomjukban a hűvös folyókhoz hajolva.
Mi ketten, mi nem vágyakoztunk esőre,
mert könnyekben úsztunk mi, kart fonva karba.
--------------------------------------------------


27
HA ÉLETEM A KÍNTÓL ÉS A GONDTÓL
Petrarca
Ha életem a kíntól és a gondtól
megóvni legalább addig tudom, mig
szép szemeidben minden fény elomlik,
s a vénség benned mindent összerombol,
aranyhajad ezüstfehérre tompul,
nem öltöd föl füzéres, tarka holmid,
s fakó orcád ahhoz már nem hasonlít,
amely előtt halk sóhaj lett jajomból:
akkor tesz majdan Ámor oly merésszé,
hogy elmondjam, hány év, nap, mennyi óra
volt életemben a kínszenvedésé.
S noha e kor már vágyam csúfolója,
fájdalmam mégis enyhül egy kevéssé,
ha késő sóhaj kel késői szóra.
-------------------------------------------


28
ÁLDOTT A NAP, A HÓ, AZ ÉV
Petrarca
Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is, melyben rabja lettem
két szép szeme büvös tekintetének.
Áldottak az első gondok s remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj s a nyíl, melytől sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.
Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a sóhajok, a könnyek és a vágyak;
s áldott minden lap, melyen megkisértem
dalolni őt; s a gondolat, mi szárnyat
nem kap más senkiért, csupán csak érte.
---------------------------------------------------


29
HA NEM SZERELMET
Petrarca
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
----------------------------------------------


30
NINCS BÉKÉM
Petrarca
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
---------------------------


31
A SZEM, AMELYRŐL
OLY FORRÓN DALOLTAM
Petrarca
A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.
S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!
A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sirásba.
-------------------------------------------


32
A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ PANASZA,
MIKOR MÁR VÉNSÉGRE JUTOTT
Villon
Figyeltem, míg panaszkodott,
a hajdani örömleányra,
ki igy mondta el sírva, hogy
szép tavaszát visszakivánja:
"Ó, vénség vad, keserü átka,
mért törtél rám, hogy így letörtem?
Ki tartana még vissza szánva,
hogy végül magam meg ne öljem?
Elraboltad szépségem-adta
jogomat, a nehéz igát -
boldogan görnyedett alatta
tudós, kalmár, pap és diák,
s kinálta minden vagyonát,
bár később sokszor szánva bánta,
csak azt engedjem neki át,
amit a koldus sem kiván ma.
Kosarat adtam nem is egynek
- s nagyon okosan ezt se tettem -
hogy egy ravasz fiút szeressek,
és ő lett az én nagy szerelmem.
A többit csak ugy hitegettem,
de szívem az ő rabja lett,
durván ütött-vert mindig engem,
s csak a pénzemért szeretett.
Bárhogy tépte a hajamat
és rugdosott, mégis szerettem,
görnyedtem a teher alatt,
de ha azt mondta, hogy öleljem,
minden bajomat elfeledtem.
Ölelt a disznó betegen.
A csókjaival sokra mentem!
Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.
Meghalt, több mint húsz éve már.
Maradtam vénen és bukottan,
és gondolatom visszajár
az eltünt, régi szép napokban.
Mi voltam és hová jutottam!
Látom magamat meztelen,
véznán, szegényen és aszottan,
s dühöngök, sírok esztelen.
A síma homlok, szőke fürt,
ives szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
sok büszke úr. És hova lett
a szép orr, gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?
Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettős ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb?
Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva - ó jaj! -
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szőr nőtt ki belőle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bőre.
Ez hát a szépség földi útja:
a durva kezek, görbe vállak,
kinő a hát otromba púpja,
a mellek rongy cafatra válnak,
a testről a húsok leválnak,
fuj, szerelem virága! Hol hát
a szép comb? Húsa úgy leványadt,
ma csak egy darab szárazkolbász.
Együgyü, vén anyók, magunk,
panaszkodunk örök sohajban,
a földön mélyen guggolunk,
mint rongyok, úgy ülünk a bajban,
tüzet rakunk, ha némi gally van,
a rőzse ritka lángja reszket.
De szépek is voltunk mi hajdan!...
S ez másokkal is így megeshet."
----------------------------------------


33
Petőfi Sándor
SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

A költő további műveit itt olvashatod el:

Petőfi Sándor összes költeményei
---------------------------------------------


34
Ady Endre
AZ ALVÓ CSÓK-PALOTA
            
Halálon innen, Életen túl,
Csak férfi-ember juthat oda,
Csak szomorú hím juthat oda,
Ködben, homályban alszik, alszik
A csók-palota.

Ezer szobában ezer asszony,
Fehér, szép asszony várva piheg,
Forró, nagy asszony várva piheg
S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong,
Úgy ver a szived.

Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki,
Mindenütt asszony és nyoszolya,
Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya,
Csók-labirint és ezer asszony
És ezer Soha.

Ott fogsz futkosni mindörökké,
Gyáván, vacogva, csóktalanul,
Jégvirágosan, csóktalanul
S barna hajadra a nagy Ősznek
Hóharmata hull.
-------------------------------------------


35
A LEGNAGYOBB MŰVÉSZNEK
SINCS OLY ÁLMA
Michelangelo
A legnagyobb művésznek sincs oly álma,
amit ne zárna bármely kocka márvány
önnön feleslegébe: míg, kitárván,
a lélek által vont kéz megtalálja.
Igy benned, asszony, szép és büszke bálvány,
rejlik szivemnek minden kínja s vágya,
de művészetem gyenge, hogy kivájja
a boldogság szobrát, ahogy kivánnám.
Nem szépséged hibás hát, s nem szerelmem
sok bánatomban, nem a sorskeménység
vagy balszerencse, végzet, vagy akármi...
Mert halál lakik - és lakik szivedben
irgalom is; de nékem nincs reménység,
mert csak a halált tudom megtalálni.
------------------------------------

36
AZ ÉN SZEMEIM
Michelangelo
Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szitja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
-----------------------------------------


37
HOGY MIT SZERETEK ÉN?
Olivier de Magny

Hogy mit szeretek én kikeletkor, barátom?
A rózsát, szegfüvet, ha szirmát bontja épp,
meg verset írni és kora reggel a rét
víg madaraival versenyt dicsérni párom.
Hűs völgyben szeretem, ha tikkaszt tüze, nyáron
csókolni ajkait, megfogni kis csecsét,
és hozzá fűszerül - mert nincs vágyam egyéb -
nem hús, csak tejszines szamóca kell a tálon.
Ha közeleg az ősz s vele a hidegek,
édes borokat és gesztenyét szeretek,
meg lakmározva a kályhánál melegedni.
Házamba zár a tél, s szobám el nem hagyom,
csak este, maszkosan; és ilyenkor nagyon
szeretek szeretőm karjaiban heverni.
------------------------------------------------


38
CSÓK
Ronsard
Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesitik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.
-----


39
A STANZÁKBÓL
Ronsard
Majd ha oltárnál leszünk,
térdre hullva úgy teszünk
buzgón, mint azok csinálják,
kik istent a bölcs kegyért
titkon, a templom setét
rejtekeiben imádják.
Ám ha ágyunkban leszünk
átfonódva, úgy teszünk,
felgyúlva, ahogy csinálják
kedveskedő szeretők,
ha egymást a lepedők
közt gyönyörre is kivánják.
Mért vagy olyan egyre hát,
hogy ha csókolnám a szád,
vagy fogam hajadba rágna,
vagy kebled tapintanám,
mért vagy olyan igazán,
mint zárdába zárt apáca?
Kinek őrzöd szemedet,
bájos-édes kebledet,
arcodat, gyönyörü szádat?
Csókra Plutót várod-é,
ha a csónak, Charoné,
ott lenn majd megcsónakáztat?
A nagy átkelés után,
szegénykém, beh halovány
lesz az édes, kis piros száj!
Holtan látva, a rokon
árnyaknak letagadom,
hogy szerelmem rég te voltál.
Csontodról a bőr levál,
arcod sem szépíti már
a vér, az ér lüktetően:
csak fogad marad meg, az,
s az is úgy, mint a csupasz
koponyán a temetőben.
Hát amíg élsz, szavamon
addig okulj, angyalom,
szádat tőlem ne sajnáljad.
Ha meghalsz, a föld alatt
kegyetlenséged miatt
bánatod hiába támad.
Jaj, meghalok, jöjj közel,
csókolgassál és ölelj!
Ne félj, mint madár a zajtól.
Tűrd legalább, hogy kezem
ügyeskedjék kebleden,
vagy itt lent, ha nem haragszol.
----------------------------------------


40
HELÉNA SZÁMÁRA
Ronsard
Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
dudolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én...
S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.
Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,
s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, -
ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!
-------------------------------------

41
ÁPRILIS
Rémi Belleau
Április, te évek éke,
fák reménye,
bolyhos bimbók szoptatója;
fényed jár a fák fölött,
ág között -
s búvó zsengéinket ójja.
Április, ha jössz, a rét
sok szinét,
új virágát szórod, sárga,
piros, kék s kékeslila
bomlik a
feltündöklő szép világra.
Április, Zefíreid
lesnek itt,
fák alatt vidám szövetség:
hűvös hálót bontanak
hallgatag,
hogy a szép Flórát elejtsék.
Április, szelíd kezed
hinteget
szerteszét, bokorra, fára
könnyű szirmot, harmatot,
s illatod
leng fölöttünk, mint a pára.
Április, te kedvesem
kedvesen
bomló szőke varkocsán is
ott lebegsz, nevetve rám,
s telt nyakán
úgy ragyogsz, akár a kláris.
Április, te Cypria
illata,
teste édes szusszanása;
rétjeid fölött remeg
istenek
jószágának földi mása.
Jössz, te hívó, jó idő,
s visszajő
mind, ki messze járt a télen,
s visszatér a lenge, szép
fecskenép, -
villan és fecseg ledéren.
A patakok partjain
kankalin
forgolódik s a vadrózsák,
liliomok táncosan,
rangosan, -
új ruháikat kibontják.
Ifju lomb közt, fenn a fán
csalogány
ring az ágon és egyszerre
rápereg a szerelem,
s hirtelen
dalra dobban borzas melle.
Visszatérsz, s kényeskedőn, -
téli tőn,
rajtunk vágy fakad s a fáradt
tűz erünkben lángra kap,
szétszalad -
és szerelmünk újra árad.
Láthatod, hogy száll a méh
százfelé,
a virágról rabló kedve
új virágra lopja át
himporát,
combocskáin rejtegetve.
Május fú majd el, te friss
Április,
csordul méz és sűrü gyanta,
érik mind a sok gyümölcs,
s önti bölcs
kellemét szélfútt hajadba.
S mégis téged zengelek
gyermeteg,
Cytheréa legszebb éke,
fák között és bokrokon
átoson
pillantásod égi fénye.
---------------------------------

42
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé.
Miért? - Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel? - Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? - Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.
Látsz végső célt? - Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? - Hogy várom a halált.
Jó lesz? - Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít? - Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? - Az, aki megadta magát.
Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.
------------------------------------------


43
GÁZEL
Báki
Vagyunk a Szerelem-Nagyúr hű rabszolgája, életem,
vagyunk a gőgös szenvedély örök szultánja, életem.
A szomju szívtől meg ne vond szépséged édes záporát,
a vad vadonban tulipán bús szirma várja, életem.
Mélyünkbe rejtett gyöngyökért a kapzsi végzet vért fakaszt,
szivünkbe váj s a szellem új tárnáit tárja, életem.
A lélek ősforrásain ne tűrj homályos bánatot,
vagyunk az ozmán büszkeség szine-virága, életem.
És Báki verse körbejár, mint ünnepélyen serlegek,
mert bennünk maga Dzsámi jött e lakomára, életem.
------------------------------------


44
AZ VAGY NEKEM
Shakespeare
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
------------------------------------
45
DE KOMOR TÉL VOLT
Shakespeare
De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez a szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegye méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örűl a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
------------------------------------------------


46
Ben Garay: Ars poetica

Sem szeretet, sem gyűlölet nincs bennem
Ez vagyok: az ember. Ezzé kellett lennem.
Érzéketlen, könnyek nélkül élő hús és vér
Néma és kérlelhetetlen torzó, légüres tér
Ahonnan az élet elszökik egy villanással
Semmi falán megtapadva apró kis csalással
Becsapva aljasul a létezést és a nemlétet
Realitáson túllépve, hisz az csak szemlélet
Valamivé válni, ahol nincs helye semminek
Nem kell többnek lenni, elég csak ennyinek
----------------------------------

47
Marx Ildiko: Hattyúdal

Valahol mélyen, egy sötét erdőben,
ott, ahol folyók vannak eredőben,
hol ér, mint ártatlan gyermek, születik,
onnan most egy különös dal hallatszik.

Egy hattyú énekli szomorú dalát,
körülötte varjak figyelik szavát.
Haldoklik, mert eljött utolsó perce,
de még életért küzd hófehér lelke.

A varjak az ágakon gyülekeznek,
lesik a vonagló, haldokló testet.
Éhes károgásuk messze hallatszik,
várják, míg a hattyú végleg elalszik.

Egyikük leszáll, közel merészkedik,
ő lesz az első, abban reménykedik!
De a haldokló még folytatja harcát,
vérző könnyek mossák gyönyörű arcát.

Még utoljára felemeli fejét,
és még folytatja fájdalmas énekét!
Türelmes varjak, mint morcos keselyűk,
számukra ez a nap nem lesz keserű.

Majd elhallgatnak, mert jön egy fuvallat,
a fák közül fény jön, leszállt egy angyal.
Amerre lép, csend és áldott béke van,
Halál angyalt féli, kinek vére van!

Csodaszép lény, ki hozta a megnyugvást,
áttetsző karján ott van az elmúlás.
Nem hallani mást, csak a hattyú dalát,
arcon csókolja a fényajkú halál.

Csendben lehajol, a könnyét letörli,
leheletnyi csókkal lelkét feltölti.
Nincs már dal, kiszabadult hát a lélek,
nincs bánat sem, hogy vele szállt az élet.

----------------------------------------

48



Hajdu Sára: Érezted-e már

Érezted-e már utad során
a magány ölelését,
lelkedhez hozzábújó
fáradt remegését,
a rózsaszirmokra csókolt szavak
fájdalmas sóhaját,
ahogy keresik a holnapban
tegnapjuk elvesztett otthonát.

Érezted-e már,
hogy a szíved megszakad,
a könnyek búcsúlevelet írnak,
de egy fénykép itt marad.
Mely elé minden éjjel letérdelsz,
hisz nem lehet feledni,
valaki azért jött a világra,
hogy te megtanulj szeretni.

Érezted-e már,
hogy a csend is tud fájni,
van, hogy a gondolat is megtanul
lábujjhegyen járni.
Mert az álom, mi épp ringat,
maga volna a csoda,
valaki mondja meg,
hol a mennyország,
s én hogy juthatok el oda.

Érezted-e már utad során
azt, amit én érzek,
Látod arcomon a gördülő gyöngyöket,
mikor az ég felé nézek.
A rózsaszirmokra csókolt szavak
fájdalmas sóhaját,
én is ott keresem a holnapban
a tegnapom elveszett otthonát.

---------------------------------------------

49


William Blake
A TAVASZHOZ
Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh, Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!
--------------

50
Szabó Lőrinc
A REGGELHEZ
Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.
----------------------

51
Tandori Dezső
ŐRÜLT DAL
A zord szél zúg,
    Diderget a fagy.
Késő van, aludj,
    Hagyd a kínokat.
A csúcsot Keleten
    Hajnal festi be fenn
S a friss madársereg
Már füttyöget.

Fény-borított
    Ég boltja alá
Megszomorított
    Dalom nyögve száll:
Az éj fülébe cseng,
    Sír tőle a nap;
A vad szél őrjöngve tombol
    S a vihar szárnyra kap.
Mint szörny, kit rejt a felleg:
    Üvölt kínom.
Az éj után esengek,
    Az éjt hívom.
Háttal fordulok keletnek,
Hol öröm árja reszket,
Mert fénykarmával az ég
Agyamba tép.
AZ ISTENI ÁBRÁZAT
Irgalom, Jóság, Szeretet
S Béke... - hány tört imát
Küldöz e boldog négy erény
Elé a földi gyász.

Mert ez a boldog négy erény
A Úr, szelíd Atyád,
És ez a boldog négy erény
Az Ember, a Család.

Emberszívű az Irgalom,
A Jóság - földi test,
A Szeretet menny-föld-arcot ölt
S a Béke - földi mezt.

Mert aki bármely ég alatt
Fohászkodik, szegény,
Égi-földi formátokat
Imádja, négy erény.
Zsidó? Török? Pogány? Szeresd
Az ember-alakot!
Hol Béke s Irgalom lakik,
Az Isten lakik ott.

A MÁSOK BÁNATA
Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.
--------------------------


52
József Attila

BÚS MAGYAR ÉNEKE


Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
---------------------------------------


53
Ady Endre:
Karácsony
1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
----------------------------------


54
Petőfi Sándor:
Én
A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövellt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
E1 nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére;
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
jellemképe: változat.
Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet:
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.
------------------------

55
Reményik Sándor:
Jóakarat
„Én jót akartam, – s minden rosszra vált…”
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A kétségbeesés?!
„Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam.”
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?…
---------------------------------------------------

56
Ch. Baudelaire:
Egy pogány imája

Óh ne halkítsad lángod éjre,
hevítsd fel zsibbatag szivem,
Gyönyör! te lelkek kínja, kéje:
Exaudi, diva! supplicem.
Légben eloszló istenasszony,
láng, amely pincékben lobog,
kínomon kényed irgalmazzon,
kinek ércdallal áldozok.
Gyönyör! légy úrnőm, mindig ébren,
húsból és bársonyból csinált
álarcot ölts, sziréni vértet.
Vagy a formátlan bor ködében
nehézkes álmodat kináld,
Gyönyör! te rugányos kisértet!
---------------------------------------------

57
Reményik Sándor:
Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
---------------------------------------

58
Ady Endre:
Jóság síró vágya
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
-------------------------------------

59

Ősi norvég vers:
Tanulj!
Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!
--------------------------------------------

60
Arany János:
Honnan és hová?
 
ily rövid az élet!…
Mint hullócsillag futása,
Mely földünk körébe jutva,
Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban,
Mint egyet pillantanál.
Útja honnan jött? hová visz?…
Míg sötét volt, s ujra az lesz,
A világ-ür végtelenjén
Hol bolyongott? és hová fog?…
Ki tudná megmondani!
  Míg tündöklött, addig élt.
  S honnan jössz te, lélek…
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel,
Amig éppen áthaladsz;
Bölcsőd és sirod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?…
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszu pályán,
S visszatérsz azon megint?…
Oh, ha nem volt, és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
  Mily rövid az élet! –
  Megfelelsz te, lélek.
Volt idő, mikor tagadták
A futamló csillagot:
Semmi az, csak földi pára,
Lobban, és fut, és el-ég.
Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag,
Agyvelő, vér és ideg
Összhatása, mely azonnal
Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg.
Az anyag a halhatatlan:
Fűben-fában újra éled,
Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan;
Hanem e feltámadást
A szellem nem éri meg:
Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak,
Mílyet századok ránk hagynak –
  S csak zavarja a tudást.
  Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok:
Oly bizonyos hát tudástok,
Hogy helye sincs védelemnek?
Nem mond ellen az a szellem;
Mely kutat, hogy támaszt leljen
Megtagadni önmagát?
S nem rettegné, ha meglelte
– Mit tudása így teremte –
Azt az örök éjszakát?…
Ah, jobb volna kissé várni,
Nehogy úgy találjon járni
Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára,
Mit csillagnak vélt a golyhó,
Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
S ím, ma áll, hogy égi bolygó –
  Mi lehet még ezután?
  Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe' jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon;
Vagy a „boldogok szigetjén”,
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli keresztyény,
Lesz dicsőbb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom. –
  Mit hisz a tudós? ő lássa,
Földi pályám' ami nézi:
Annak immár vége lesz,
Vissza senki nem idézi; –
  S rövid foglalatja ez:
Mély homályban, éjfél tájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig, –
S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez
– Ahogy csillagfutást felvesz –
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
  Én is lantot pengeték.
--------------------------------------

61

E. Isenhour:
Add tovább!

Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!
Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!
Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!
Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!
Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!
Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!
-----------------------------------------

62

Wass Albert:
Előhang (Virágtemetés)

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
----------------------------------------------------

63
Juhász Gyula:
Calasantius
Ő a kegyes, szelíd szent, aki megy
És szegény, árva gyermeket keres,
Hogy a szívére vonja s gondosan
Nevelje arra, ami nagy s nemes.
Vad század véres, könnyes utain
Ő a magasba és a mélybe néz,
Magasba, hol az Isten Anyja vár
És mélybe, hol nyomor van, szenvedés.
A jó kertész ő, ki az útfelen
Meglátja a palántát s fölveszi,
A jó pásztor ő, ki az elveszett
Bárányt föllelte s enyhet ád neki.
Az árvák atyja ő, kegyes atya,
Derűs szívének fénye úgy ragyog
Túl az időkön és világokon,
Mint az egen az örök csillagok.
---------------------------------------

64
Hermann Hesse:
Lépcsők

Miképpen elhervad mindig a virág,
s öregkor elől kitér az ifjúság,
úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind,
és minden bölcsesség, minden erény is
idején virít, örökké nem tarthat.
Ha hívja az élet, a szív legyen csak
búcsúzásra és újrakezdésre kész,
hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva
más, új kötéseknek, adja át magát.
Mert minden kezdetben varázs rejtezik,
amely megoltalmaz, és élni segít.
Szeljünk át derűsen teret tér után,
egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon:
a világszellem nem kötöz, korlátoz,
de lépcsőről lépcsőre emel, tágít.
Alig gyökereztünk, egy életkörbe,
s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk;
kilépni a bénító megszokásból
az tud csak, ki útra, indulásra kész.
Még a halál órája is, meglehet,
új terek felé küld ifjú erővel,
az élet hívása nem hal el soha…
Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!
----------------------------------------------------

65
Ady Endre:
Alázatosság langy esője
Nyilazott Napod tüzes hője,
Nem volt enyhülésem, Uram,
S felhődből rám permetezett
Alázatosság langy esője.
Nézd, ahogyan fejem lehajtom,
Szánom minden dölyföm, Uram,
S ha van még bennem gőg-erő,
Szívemmel együtt kiszakajtom.
Mutass nekem egy ellenséget,
Valaki ocsmányt, óh uram,
Megcsókolom csúf lábnyomát,
Hogy méltón imádjalak téged.
Elébem kis folyókák hozzák
Szakadt kegyelmed, óh Uram,
S csobog lelkemben kedvesen
A leesett alázatosság.
Szeretnék mindent odaadni
Nagy, szent szeszélyednek, Uram
S szeretnék minden percemen
Nagyon-nagyon megaláztatni.
------------------------------------------

66
Ady Endre:
Halottak napján
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
-----------------------------------------

67
Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse

Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva, mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.
----------------------------------------------------

68
Szent-Györgyi Albert:
Psalmus Humanus

Uram, ki vagy Te?
Szigorú nemző atyám
Vagy szerető anyám, kinek méhében ez a világmindenség megfogamzott?
Talán te vagy maga a világmindenség,
Vagy az örök törvény, mely azt uralja?
Azért teremtetted csak az életet, hogy azt megint eltaposd?
Te alkottál engem, vagy én formáltalak téged,
Hogy ne legyek olyan elhagyatott és legyen kire hárítsam felelősségem?
Istenem! Nem tudom, ki vagy,
De bajomban hozzád kiáltok.
Félek magamtól és félek embertársaimtól.
Talán meg se érted szavam, de megérted szótlan zenémet?!
-----------------------------------------

69
Hajdu Sára: Törékeny angyalkönny

A valóság egyre mélyebbre ássa
képzelt reményem,
Megátkoz a perc, s itt hagy
koldusszegényen.
A fájdalom végrendeletet ír,
mert haldoklik a sóhaj,
Elfedi majd a föld
néhány hazug szóval.

Törékeny angyalkönnyem végigfolyik
létem fáradt arcán,
Gyermek szeretnék lenni,
ringatózni anyám karján.
S két szemében megtalálni
mindazt, ami elveszett,
Mert egy imakönyvben vigaszt lelni
hit nélkül már nem lehet.

Hiába térdepel a lelkem
Isten nevét emlegetve,
Élek, mégis álmom
a tegnap eltemette.
Mécsest gyújtok, melynek lángjában
elégetem a szárnyam,
Bűntelen vagyok, mégis itt állok
a pokol kapujában.

Hát égjek el,
ha sorsom könyvébe
ez van beleírva.
Talán valaki
a kereszt előtt
értem lesz leborulva.
Törékeny angyalkönnyem végigfolyik
egy idegen arcán,
Én gyermek szeretnék lenni,
s ringatózni anyám karján.



------------------------------------------

70
Timár Judith: Magányos ősz

Elázva tartok kezemben egy falevélt.
Őszi eső rám tapad, hallgatom neszét.
Lehangolt hangja a fülemben nyújtózik,
S várja, hogy dúdoljak, mert a nyár búcsúzik.

Megállt a csend zaja, kihalt az a pillanat,
Amikor dalom hangja a napfényig haladt.
Az ősz fátylat húzott a felhők ablakára,
Gyász borult tüstént a nap mosolygós arcára.

Didergek a rideg őszi szellő karjaiban.
Megdermedt lélekkel lépek otthonába.
Bár színes az őszi hajlék, hangulatos,
Mégis a hidegtől üresen kong, magányos.

----------------------

71


Hornya Attila: Te vagy nekem...

Te vagy nekem a tiszta harmat,
s én vagyok a kerted,
te vagy az, ki átölel,
s én, ki őrzi lelked.

Templomodban otthon vagyok,
érzem, végre hazatértem,
ragyogásban fogant szíved,
táncot jár a szélben.

Te vagy csillogó patakom,
én, ki belőled merítek,
te vagy nekem az élet,
szomjazom csak nélküled!

Forró lángok övezetét
őrzi már a testem,
nem alszik ki soha e tűz,
amíg fogod kezem!

Te vagy nekem a napsugár,
ki beragyogja napjaim,
te vagy nekem a boldogság,
ki szárnyal az élet hangjain.

Ha széttép bármily dühös vihar,
csak e Napot várom,
hisz te lettél az otthonom,
s te voltál az álmom!
-------------------------

72




M. Laurens: Áldás vagy átok?


Áldás, vagy átok a gondolat?
Örök tépelődés, vagy fájó öröm?
Ki viseli akkor majd gondodat,
ha az éltető ész végképp elköszön?

Lesz-e, ki ekkor emlékszik még,
mily sok és nagyszerű gondolat
született meg egykor réges-rég
e csodálatra méltó koponya alatt?

A kór majd kezed rázza remegve,
elhal a sejt, benne minden gondolat.
Összesúgnak feletted majd nevetve,
hogy az idő rajtad már rég áthaladt.

Végső sóhajodkor a - Senki - lesz veled:
az örökkönre szemed végleg nyitva marad.
Elmúlsz majd, és általad elfeledett neved
újra olvashatod: korhadó fejfád alatt.

(Anyám emlékére)

---------------------------------------------------------------------------

73

Sári Szabolcs: Világmozgató

Itt az idő, hogy a félelem mozgassa tovább ezt a gördülő világot.
A becsület csillagként a földre esett,
a jót s az erényt eltapossák, mint út-menti virágot,
s igaz szót már nem mondanak - csak nagyon keveset.
Hol van a hit, a remény, a cél, az eskü s az ígéret?
Szétszakították a hűség minden láncát,
és nincs több kegyelem, csak halálos ítélet.
Eladott lábnyomokkal járják a Halál Táncát,
hogy vastag farzsebbel feküdjenek a hűs gödörbe.
Ki kedves, azt gyalázat botjával verik agyon.
Őrült világ őrült hangyái nyüzsögnek körbe-körbe,
ütnek és rúgnak, és csak vesznek és vesznek, míg a vagyon
kövér, sárga pókhasat növeszt ingük alatt.
Aztán, mikor felfaltak már minden felfalhatót,
felbüfögnek egy köpet gőgös savat,
és leköpik az erényt s a jót,
és féregként tiporják szét a szépet,
és... eltörik, eltörik az utolsó hitet, reményt, célt.
Fesd be hát feketére a szíved.
Hazugság a "míg meg nem halt, boldogan élt"!
Ne légy vak! Nyisd ki könnyektől leragadt szemedet!
Hiába fülelsz: nem szól már a szeretet szava!
Ne keresd: meghalt az istened,
és sírján nem nő rózsa, csak névtelen kopjafa!
A félelem mozgatja a világot.
Te döntesz: beállsz a sorba, vagy kiesel?
Áruld el önmagad, taposs el minden út menti virágot,
és győzöl! És aztán, mint minden eltaposott: porból, te is porrá leszel...!
------------------------------------------------------

74

Paula S. Tizzis: Csendedben megbújva

Bárcsak tudnám szavakba fonni,
hogy dobban a szív, rezdül a test,
beléd simulva moccanni rest,
száj ajakhoz kíván osonni.

Hogy ringok ölelő karodban,
mint rég, édesanyám méhében,
égi nyugalomban, békében,
házat lelve test-otthonodban.

Elönt csended, szeretve vagyok,
lelkem halkan imáért sóhajt,
csak múlatlan perceket óhajt,
mert a múlóba... belehalok.
-------------

75



Balassa Katalin: Ámen...

Az Égben kéken hullámzik a mosoly...
mely áthatol minden fátyolon...
látod amott a csillogó Fények csodálatos táncát,
melyet az Égi zene hullámain utazó holdsugár átjár...
Ébredj, mosolyogj, dalolj és Élj...
mert az Élet a velünk született Remény...
Ébredés minden Csillagzat alatt,
mely átölel, mikor itt a Virradat...
és örülj, repülj a daloló madárral...
mosolyogj... megnyílt az IMA Háza...
és adatik Nekünk boldog jelenkor...
melyből az Ige nem hagy el... fog...
tart ATYÁm ölelő kezében...
ringat bársonyos tenyerében...
Boldog vagyok.
--------------------------------------------------


76
Nagy Renity: Ó, mondd!

Ó, mondd, hogy szeretsz még
és eljössz értem egy őszi éjjelen,
Mikor az elsárgult levelek
hullanak a Hold fényben.

Ó, mondd, hogy örökké Veled leszek,
S én Neked leszek!
Mindig fogod a két kezem,
Hogy életem rossz útra ne tévedjen.

Ó, mondd, hogy itt vagy nekem,
Végre szívem szabadon hadd szeressen.
Többé arcom nem visel álarcot,
Itt vagyok csupaszon, Neked szívem kitárom.

Ó, mondd, hogy hallod lelkem
fájdalmas sikolyát
Egy hűvös téli éjszakán,
Mint csontig hatoló farkasüvöltés.

Ó, mondd, meddig halljam még
a csend zaját,
Testem, lelkem vad zokogását.
Ó, mondd, meddig várjak még Rád?!

---------------------------------------------------------------

77

 

Koltay Gergely

 Nem tudok mindent,
s amit tudok azt sem értem.
Meghalt a mesemondó bennem
rövidre szabott időben.

Pedig a végtelenbe születtünk,
hol galambok szállnak az égbe,
Amiért könnyezünk,
az magunk temetése.

Melléd ül egy angyal,
de elmenekülsz buta érveléssel.
Félsz érinteni szárnyát,
mert a múlt csontig éget.

Énekelsz, beszélsz, vitatkozol,
mondod, csak mondod
a félkrajcárt sem érő bölcsességet.

Nem veszed fel a telefont,
Ez az istálló kiégett.
A paripák messze futottak,
Ki a szabad térbe.

Vakon botorkálsz utánuk
Lenézel a mélybe,
Csak egy lépés hiányzik,

Az utolsó...

Egy kéz hiányzik,
Pedig száz nyúlna érted...

Új kunyhót építeni félsz,
fészked eddig védett.
Csodákról szólnak álmaid,
a semmiről írsz meséket.

Azt hitted tudsz mindent,
most mégsem érted.
Meghalt a mesemondó benned
rövidre szabott idejében.

Pedig aznap este hullott az első hó,
jégkristályok készítettek koronát neked,
A forralt bort, kenyeres lángos illata,
a vásár forgataga volt az áldás.

Veled

Aztán a csend. Aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

És nem hallod azóta a cipőd alatt
a ropogó havat.
És nem látod azóta a rügyező fákat
az ölelő napsugarat.

Nem ismered fel azóta
A belső hangokat.

csend van, félelem,
Mert kémeket küldött a gyáva értelem

Nem vetted észre,
Angyal szállta a válladra.
Szárnyával suhintott, nézz messzire,
S a pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.

csend van, félelem
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

Egy nap döntöttél,
Ne parancsoljon mélyre a sátán szava.
Megpróbáltál élni, házat bevakolni,
Hová hazatérhetsz, mi otthon, mi haza.

Aztán újra csend lett, újra a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
 

---------------------
  78

Horváth Piroska: Angyalhinta
26. октобар 2012

Susognak a szélben pillekönnyű szárnyak,
lelkek bolyonganak megnyugvásra várnak.
Könnycseppek gördülnek tompa gyertyafényben,
lassan csonkig égnek, fagyos, hideg éjben.

Emlékek varázsa melegíti lelked,
hiánya fájdalmas - szíved belereszket.
Bárcsak érinthetnéd, ugyanúgy, mint régen.
Mosoly ül ajkán egy márványozott képen.

Lassú lépteidre ázott avar tapadt,
ólomsúly szíved sír, gyenge bordád alatt.
Csak egy pillanatra, bárcsak itt lehetne,
átölelne, mint rég, és ugyanúgy szeretne!

Legördül egy könnycsepp végigszántja lelked,
ősi szeretet húz magára egy leplet.
Simogatja arcod tiszta, lágy fuvallat,
gyengéden suttog egy isteni sugallat.

Angyalhintán lebeg habkönnyű selyemben,
rezzenésed várja - itt most a jelenben.
Megérinti szíved mécses tiszta fényén,
átölel, becézget, angyali az élmény.

Öleld át te is őt, s hagyd, hogy tovább menjen,
várják fényes kapuk odafent a mennyben.
Angyalhintán szórja édeni csókjait,
ő napjukon küldjed át földi csókjaid.

-----------------------------------------------------

79

Leslie Toth: Vers az öregedésrôl
29. октобар 2012 21:50:01

Arcodra égnek a régi évek,
ráncokat szakít rajta a múlt.
Bár ajkadon még zeng az ének,
szívednek tüze már megfakult.

Ha csendes vízzé simul az élet,
hol van heve már az ifjúságnak?
Régi emlékek ködbe enyésznek,
a gondolatok lomhábban járnak.

Barázdát hasít még papíron tollad,
de ki tudja a termését megéred-e?
Az aratáshoz lesz-e még holnap,
vagy elveszi azt sorsodnak végzete?

Ne kérdezd, mit adhat még az élet,
minden mi lesz, már ajándék csupán.
Míg teheted, fess szavakból képet,
hogy megmaradj itt - életed után.



 

80
Szalóczi Balázs: Emlékeim
7. новембар 2012 19:00:01

Szemed csillanását,
Mosolyod villanását,
Arcod pírját,
Lényed varázsát
Hiába láttam, s csodáltam,
Emlékét szertefoszlatta az idő,
Mint pirkadatkor a felkelő
Nap sugarai az éji ködöt.
S már hiába keresem emlékeim között,
Elveszett, mint egy madár szívszorító dala,
Belefulladva a motorzajba.

És hiába láthatok rólad képeket,
Melyek hideg merevségükben
Hivatottak mutatni Téged,
Azokat hiába fürkészi réveteg
Tekintetem, nem láthat Téged,
Hisz nincs rajtuk csodás lényed.

Az érzés maradt csak,
Mely már rég nyugton nem hagy,
S mely szívembe égett,
Hogy szerelek Téged.


     
81
Petöfi Sándor

    Minek nevezzelek?
    Minek nevezzelek,
    Ha a merengés alkonyában
    Szép szemeidnek esti-csillagát
    Bámulva nézik szemeim,
    Mikéntha most látnák elöször...
    E csillagot,
    Amelynek minden sugara
    A szerelemnek egy patakja,
    Mely lelkem tengerébe foly...
    Minek nevezzelek? ...

    Minek nevezzelek,
    Ha rám röpíted
    Tekintedet,
    Ezt a szelíd galambot,
    Amelynek minden tolla
    A békesség egy olajága,
    S amelynek érintése oly jó !
    Mert leglágyabb a selyemnél
    S a bölcsö vánkosánál -
    Minek nevezzelek?

    Minek nevezzelek,
    Ha megzendülnek hangjaid,
    E hangok, melyeket ha hallanának
    A száraz téli fák,
    Zöld lombokat bocsátanának,
    Azt gondolván,
    Hogy itt már a tavasz,
    Az ö régen várt megváltójok,
    Mert énekel a csalogány -
    Minek nevezzelek?

    Minek nevezzelek,
    Ha ajkaimhoz ér ajkadnak
    Lángoló rubintköve,
    S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
    Mint hajnaltól a nappal és az éj,
    S eltün elölem a világ,
    Eltün elölem az idö,
    S minden rejtélyes üdvességeit
    árasztja rám az örökkévalóság -
    Minek nevezzelek?

    Boldogságomnak édesanyja,
    Egy égbe-rontott képzelet
    Tündérleánya,
    Legvakmeröbb reményimet
    Megszégyenítö ragyogó valóság,
    Lelkemnek egyedüli,
    De egy világnál többet érö kincse,
    Édes szép ifju hitvesem,
    Minek nevezzelek?

    Pest, 1848. (Január)

     
82
Petöfi Sándor

    Odajárok, hova ...
    Odajárok, hova senki nem megyen,
    Hogy a világ szeme észre se vegyen.
    Nekiadom ott magam a bánatnak,
    Szememböl a könnyek csak úgy szakadnak.

    Soha, soha ilyen örült szerelem !
    Nem tudok én, mit fog tenni énvelem !
    Mérföldekre belátom a világot,
    Szerelmemben egy lépésre sem látok.

    Örökös bujdosásban van a lelkem,
    Egyre üzi nyughatatlan szerelmem,
    Hol lesz, hol lesz az én megpihennésem ?
    Öledben-e lyány, vagy a sír ölében ?

    (Szatmár, 1846 Október 10. után)

     
83
Petöfi Sándor

    Láttál-e a róna felett...
    Láttál-e a róna felett
    Elszállni madársereget,
    Ha rája lövének?
    Igy szállnak az évek!
    Egy pillanatig
    Még hallani szárnysuhogásaikat,
    Már a másikban alig
    Kisérheti a szem a kétes utat,
    Mely röptük iránya,
    Melyet hasítottanak egyre rohanva;
    És annak utána
    Se híre se hamva
    Az egész karavánnak.
    A messzeség
    Ködében az ég
    Felhöivel összefolyának.
    S te állasz a néma, a puszta határon,
    Tünödve: mi volt ez? való-e vagy álom?...

    Pest, 1846, December)
-----------------------------


84
Friedrich Hölderlin

Menon panasza Diotimáért (részlet)

Ugy éltünk mi, akár a szerelmes hattyúk a fényben,
Csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhõk vonulását,
míg hüvös, éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esõk,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
e g y dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta kihalt ma a ház, elvitték tõlem a fényt is,
Téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

(Radnóti Miklós fordít.)


85
M. Lúcián: Haldoklik a nyomor
16. новембар 2012 20:51:21

Haldoklik a nyomor bennem
Nem talál kiutat soha.
Szálka, tövis szúrja szívem
S lelep a bukások pora.

Szorul a lelkemben a bú,
S alvadna a vér az érben.
Még nem voltam ily szomorú,
Nincs aki ezen segítsen.

A színek is halványulnak,
Tarkából lesz halványszürke
A fények is kialusznak,
Kérjük színeinket küzdve.

A hangoskodók halkulnak
Csöndtől félve szilárd szemmel.
Nézem most a csillagokat,
S szorítok kezet kezemmel.

Félek most már nincs mit szólni,
Végső mondatomat várják.
Kezemre könnycsepp kezd hullni,
S már a szívüket kitárják.

Sírnak, halk hangokon szólnak,
Közelítik a lelkemet.
Már csak az angyalok hívnak,
S fogják mind a két kezemet.

Az utolsó mondatom, a
Szívükbe égeti magát.
Ne feledjük ezt el soha,
Ily szép halált, más nem talált.


86
Vass Csaba: A tegnap angyala
17. новембар 2012 18:20:01

Vidám madárkák csiripelnek az ágon,
Az éj emléke még ott hever az ágyon;
Tegnapot idézi a virradó hajnal,
Mikor az égből leszállt hozzám egy angyal.
Égi szférákból hófehér szárnya hozta,
Szép arcával magát a szívembe lopta;
Majd karcsú teste szorosan hozzám simult,
Lágyan megcsókolt, és az összes fény kihunyt.

Egész éjszakát az édenben töltöttük,
És a bűn pecsétjeit sorba föltörtük.
Csengő hangja selymes földöntúli dallam,
Beragadt fülembe, hogy örökké halljam.
Mézédes csókjait még érzem a számon,
Bájos szemét most is magam előtt látom;
Nem feledem soha gyönyörű mosolyát,
Ő mutatta meg a szerelem otthonát.

Az ébredés, mit a reggel hoz, mégis fáj,
Mert nélküle kietlen a legdúsabb táj,
A szikrázó nappal is sötét éjszaka,
Dallamos madárének a bánat szava.
Én mégse bánom, ami megtörtént velem,
Hogy örökre megváltoztatta életem,
Mert bár maga után sok szenvedést hagyott,
A tegnap emléke soha nem lesz halott.


87
Csiki Róbert: Téli látkép
17. новембар 2012 16:10:01

Csönd honol a tájon,
A holt természet keblén,
S a szomorúság csillan
A kopasz, meztelen fákon.

Némán jár-kél a szél
A magányos fűzfa mellett.
Fáradt ágai között megpihen,
S átalussza a telet.

Megfagyott a tükre a pataknak,
S csak a dermedt képe látszik
A kihűlt, boldogtalan alaknak.

A kis hidacska is ott várja,
Hogy a hulló hó betakarja,
S szép álmokat kívánva,
Gyöngéden magába zárja.

Ezer fényes tündér hullik az égből,
S hideg pokrócát teríti
A csendesen alvó tájra,
A hidacskára, a patakra és a magányos fűzfára.



88
Pablo Neruda

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.
Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól, és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csak e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kéz a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

 

 Somlyó György forditása

89
Pablo Neruda - Az én szívemnek

Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.

Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.

Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.

(Somlyó György fordítása)

--------


90
Federico García Lorca

A költő az igazat mondja

A bánatom sírnám el – csak tenéked,
hogy te szeress, hogy te is sírj miattam
egy fülemülefüttyös alkonyatban
tőrrel, csókokkal – csak hogy veled éljek.

Egyetlen tanúm vagy, de megölnélek,
legyilkolt rózsáim, ki néked adtam,
hogy kemény rozs-szemekké változtassam
nem szűnő könnyeim és verítékem.

Hogy a szeretlek-szeretsz örökégő
motringja soha már le ne peregjen,
süsse nap, sikoly, só s a hold, a vén kő,

hogy amit adsz, s amiért nem is esdem,
tartson halálig, s az se hagyja végső
árnyát a vágytól megremegő testen.

 

 
91
Szerelemsebzetten

A fény, a tűz, mely marcangolja testem,
e szürke táj, mely körbebugyolálja,
konok rögeszmém, mely porig aláz ma,
ez a szorongás égen, földön, percen.

A véres sírás, amely pendítetlen
lantom, e buja fáklyát gyújtja lángra,
e tengersúly, amelynek dönget árja,
e skorpió, mely itt hál a szívemben,

egy-vágy füzére mind, e betegágyon,
hol álmatlanul álmodom, s hogy itt vagy
beomlott mellem romjai közt látom –

s a józanság csúcsáról letaszítva
is bürök-epe tudásodra vágyom,
s térek szívedhez, völgyes lankáidra.

 

 
92
Szerelmese a költő mellén alszik

Megérteni, hogy mennyire szeretlek,
sosem fogod, mert alszol, bennem alszol.
Én sírva rejtelek, mert egyre hajszol
egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek.

Mellembe döf a törvény – húsnak, testnek
és csillagnak is egyformán parancsol;
mocskos szavait belédmarva sarcol,
s tépi szárnyát szigorú szellemednek.

Lovasok ugratnak a kertsövényen
– testedre vágynak és agóniámra –
zöld sörényű fényméneken merészen.

De te, életem, szunnyadozz tovább csak.
Hallgasd a hegedűkből csurgó vérem!
Ránk, nézd, még mindig acsarkodva várnak!

 

/Fordítások: András László/
93
Deák Miklós Csaba: Éden
24. новембар 2012 19:10:01

Messze, hol a hegyek az égig érnek,
ott meseszerű lények élnek.
Ahol boldogság minden pillanat,
egy csipetnyi, kis varázslat.
Színes sziklák, pompázó völgyek,
tarkabarka rétek, ott nincsenek rémek.
Madarak pompás dalra fakadnak,
az idő kerekei is megakadnak.
Kristálytiszta hegyi patakok,
melyekbe boldogan csobbanok.
Majd, ha kóbor lelkem elhagyja tékozló testem,
miután életemet hiábavalóvá tettem,
oda vágyom megnyugvásra,
többé nem vágyik fohászom meghallgatásra.
Angyalok és Tündérek ölelnek át,
szivárvány hídon vezetnek át.
Boldogság örök mámora ölel,
Nem hallatszik többet a szívemben zörej.

94
Arthur Rimbaud

Májusi lobogók

Hársak fehér ágai közt
elhal a gyenge hallali.
De a ribiszke bokra közt
anyagtalan dalok csapongnak.
Kacagni hajtja ereinkben
a vért a szőlők buja rendje.
Az ég oly szép, akár egy angyal,
kékje a vízből visszakéklik.
Megyek. S ha a fény megsebezne,
leroskadnék a hűs fövenyre.

Tűrni és unni egyaránt
túl egyszerű. Fúj, kínjaim!
Azt akarom, fogjon szerencse-
szekerébe a tragikus nyár.
Természet, beléd haljak én,
ne ily semmin és elhagyatva!
Ahelyett, hogy a Pásztorok
majd meghalnak a nagyvilágtól.

Az évszakok hadd éljenek fel,
Természet! neked szentelem
minden éhségem s szomjuságom.
Táplálj, etess-itass, ha tetszik.
Nem ámít el semmi, de semmi;
napra nevetni - mint anyánkra;
de én semmin se nevetek már.
Hadd legyen szabad ez a balsors.

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA


95
Ami örök

Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök.
   A tenger - egybegyúrva
   a Nappal.

Őrszem, tiszta lélek,
mormoljuk el itt
láng napok, vak éjek
vallomásait.

Ami benned ember,
ami földre von,
szétszakítva leng el,
s szállasz szabadon...

Mélyedből tör égre,
atlászfény-parázs,
Parancs s Akarás,
s nem szól senki: végre.

A remény is széthull,
nincs több orietur.
Tudás-szenvedés,
biztos büntetés.

Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök!
A tenger - egybegyúrva
a Nappal.

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA


 
96
EGY ÉVAD
A POKOLBAN

Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt, amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.

Egy este a térdemre ültettem a Szépséget. - És keserűnek találtam. - És szidalmaztam.

Fölfegyverkeztem az igazság ellen.

Menekültem. Ó, boszorkányok, ó, nyomor, ó, gyűlölet, rátok volt bízva az én kincsem!

Eljutottam addig, hogy szellememben szétfújtam minden emberi reménységet. Minden örömre a vadállat nesztelen ugrásával vetettem rá magam, hogy megfojtsam. A pribékeket hívtam, hogy puskáik agyát marjam pusztulóban. A borzalmakat hívtam, hogy megfojtsanak homokkal, vérrel. A balsors volt az istenem. Elnyújtóztam a sárban. A bűn levegőjén szárogattam magamat. Jó tréfákat csináltam az őrülettel.

S a tavasz elhozta nékem az idióta rém-kacaját.

Ekkor, legeslegvégül, mikor már a pusztulás szélén álltam, arra gondoltam, hogy meg kell keresnem a régi ünnepély kulcsát, ott talán visszanyerném étvágyamat.

Az irgalom ez a kulcs. - Ez az ötlet bizonyítja, hogy csak álmodoztam.

"Hiéna maradsz..." stb., kiált a démon, aki engem oly kedves álmokkal koszorúzott. "Minden vágyadnak, önzésednek és minden bűneidnek a halál legyen a díja."

Ó, ez sok volt nekem: - Kérlek, kedves Sátán, ne nézz rám oly bosszúsan! - és közben néhány kis megkésett hitványság -, hisz te szereted, ha az íróban nincs meg a leíró és oktató tehetség - kitépem neked ezt a néhány ocsmány lapot a noteszomból, egy elkárhozottnak a noteszából.

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA


 
97
Éjjel a pokolban

Pompás adag mérget vettem be.

Háromszor legyen áldott a tanács, amelyet nekem adtak! A beleim égnek. A méreg vad ereje megcsavarja tagjaimat, eltorzít, leteper. Belehalok a szomjúságba, megfulladok, nem bírok kiáltani. A pokol ez, az örökös gyötrelem! Nézzétek, hogy csap föl a tűz! Égek, hogy jobban se kell. Távozzál, démon!

Fölsejlett előttem a megtérés a jóhoz és a boldogsághoz, megpillantottam az üdvösséget. Leírhatom a látomást? A pokol légköre nem szenvedheti a himnuszokat! Elragadó lények milliói voltak, lágy egyházi zene, az erő és a béke, a nemes becsvágyak, mit tudom én?

A nemes becsvágyak!

És ez még az élet! Ha a kárhozat örökös! Kárhozott az ember, aki meg akarja magát csonkítani - nem így van? Azt hiszem, hogy a pokolban vagyok, tehát ott is vagyok. Ez a katekizmus megvalósítása. Keresztségem rabszolgája vagyok. Szüleim, ti vagytok oka balsorsomnak s a magatokénak is. Szegény ártatlan, én! - A pokol nem támadhat a pogányokra. - Ez még az élet! Később még mélyebbek lesznek a kárhozat kéjei. Gyorsan egy bűnt, hogy a semmibe hulljak, az emberi törvény nevében.

Hallgass, csak hallgass!... A szégyen ez, a megrovás: a Sátán, aki azt mondja, hogy a tűz aljas, és haragom szörnyen ostoba. - Elég!... Tévedéseket sugdosnak a fülembe, mágiát, álnok illatokat, gyermekes zenét. - És voltaképpen nálam az igazság, látom a törvényt: egészséges és szilárd az ítéletem, kész vagyok a tökéletességre... Gőg. Fejbőröm elsorvad. Irgalom! Uram, én félek. Szomjazom, szomjazom! Ó, a gyermekkor, a fű, az eső, a tó a köveken, a holdfény mikor tizenkettőt vert a toronyban... Ebben az órában ördög járja a tornyot. Mária! Szent Szűz!... Balgaságom rémsége.

Ott lenn, nem becsületes lelkek azok, akik jót akarnak velem?... Jertek... Párna van a számon, meg se hallanak, fantomok ezek. S aztán: soha senki se törődik a felebarátjával. Csak ne is jöjjenek közelembe. Eretnekszagom van, annyi biztos.

A káprázatok megszámlálhatatlanok. Nyilván ez az, ami mindig megvolt bennem: nem hiszek már a történelemben, feledem az alapelveket. Erről hallgatni fogok. A költők és látnokok irigykednének rám. Ezerszeresen a leggazdagabb vagyok, fösvény leszek hát, mint a tenger.

Ó, az élet órája éppen most megállott. Már nem vagyok a világon. - A teológia komoly tudomány, a pokol bizonyára lent van - és az ég fönt. - Elragadtatás, lidércnyomás, álom egy lángfészekben.

Mennyi kajánság a figyelemben a vidéken... Sátán, Ferdinánd, fut a vadon kelt magvakkal... Jézus a vörös szederbokrokon járdal, anélkül hogy meghajlítaná őket... Jézus a felbolygatott vizeken járdalt. A lámpás megmutatta őt nekünk, talpon állva, fehéren és barna fürtökkel, egy smaragd-hullám oldalán...

Le akarok leplezni minden misztériumot: a vallás vagy a természet titkait, a halált, a születést, a jövőt, a múltat, a világteremtés tanát, a semmit. Mester vagyok a szemfényvesztésben.

Hallgassatok ide!...

Minden képesség megvan bennem! - Senki sincs itt, és van itt valaki: nem szeretném szétszórni kincsemet. - Néger dal tetszik, a hurik tánca? Akarjátok, hogy eltűnjek, hogy elmerüljek a gyűrű keresésében? Akarjátok? Aranyat csinálok, orvosságot.

Bízzatok hát bennem, a hit megenyhít, vezérel, gyógyít. Jertek mindannyian - még az apróságok is -, hogy megvigasztaljalak benneteket, hogy kitáruljon a szíve számotokra - a csodálatos szív! - Szegény robotos emberek! Nem kérek imákat; boldoggá tesz puszta bizalmatok.

- S most gondoljunk rám. Így csak kevéssé sajnálom a világot. Mily szerencse, hogy többé nem szenvedek. Egyébből se állt az életem, mint szelíd őrültségekből, s ez sajnálatos.

Eh, vágjunk grimaszokat, mindenfélét, amit csak el lehet képzelni.

Határozottan kívül vagyunk a világon. Egyetlen hang se hallik. Tapintásom megszűnt. Ó, kastélyom, Szászországom, fűzfaligetem. Esték, reggelek, éjszakák, nappalok... Fáradt vagyok.

Külön poklomnak kellene lennie a harag számára, külön a gőg számára - kellene a cirógatások pokla is, poklok hangversenye.

Belehalok a fáradtságba. Ez a sír, indulok a férgek közé, borzalmak borzalma! Sátán, te vén kujon, szét akarsz engem oldani bűbájoddal. Tiltakozom. Tiltakozom! Vasvillaszúrást, tűzcsöppet követelek!

Ah, újra fölszállni az életbe! Idomtalanságaikra vetni szemünket. S ez a méreg, ez az ezerszer átkozott csók! Gyöngeségem, a világ kegyetlensége! Istenem, irgalom, rejtsetek el, roskadozom! - El vagyok rejtve, s nem az vagyok.

A tűz újra felemelkedik kárhozottjával.

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

 


98


 

Szellem

Ő a szeretet és a jelen, mert kitárta a ház kapuját a tél tajtéka s a nyár zsongása előtt, ő, aki megtisztított ételt és italt, ő az illanó kelyhek varázsa s az állomások emberfeletti gyönyörűsége. Ő a szeretet és a jövendő, az erő és a szerelem, amelyet, megállva a dühök és unalmak közepette, ott látunk szállani a viharos égen és az elragadtatás lobogói között.

Ő a szerelem, az újra feltalált, a tökéletes mérték, a váratlan és bámulatos értelem és az öröklét: a szerkezet, amit végzetes képességek szeretnek. Mindnyájan megértük az ő és a magunk megadásának borzalmát: ó, egészségünk gyönyöre, tehetségünk lendülete, önszeretet és iránta való szenvedély, őiránta, aki egész végtelen életén át minket szeret...

S mi eszünkbe idézzük őt, akinek nyoma sincs... S ha vége az Imádatnak, csendül, csendül az ő ígérete: "El e babonákkal, e régi testekkel, e kapcsolatokkal és ezekkel az időkkel. A mi korunk az, amely odavan!"

Nem fog elmenni és újból alászállni valamiféle égből, nem fogja megváltani az asszonyok dühét és a férfiak vidámságát és mindezt a vétket: már megváltotta azzal, hogy van és hogy szeretik.

Ó, lélegzete, feje, futása: a formák és a tett félelmes gyorsaságú tökélye.

Ó, mily termékeny a szellem s a mindenség mi óriás!

A teste! az álmodott feloldódás, az új erőszakkal keresztezett bájának megtörése!

S a tekintete! a tekintete! mindaz a régi térdeplés és fájdalom, amit felszabadít.

S a napja! a zengő és mozgó szenvedések felszívódása a sokkal áthatóbb zenében!

S a léptei! a régi hódításoknál hatalmasabb népvándorlások.

Ó, Ő és mi! az elveszett irgalomnál jótékonyabb gőg.

Ó, világ! s az új gyötrelmek ragyogó éneke!

Ő mindőnket ismert és mindőnket szeretett. Bárcsak bágyadt erőnkkel és érzelmeinkkel megláthatnánk, ideszólíthatnánk és visszabocsáthatnánk foktól fokig, viharzó sarkvidéktől palotákig és tömegektől a tengerpartokig, tekintetről tekintetre e téli éjszakán, és a mocsarak alatt és hómezők fölött bárcsak követhetnénk tekintetét, lélegzetét, testét és napjait.

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA

 


99
Cruz e Souza
Lelkek börtöne

Jaj, minden lélek egy börtönben sorvad,
A sötétségben rács mögött zokog
S ablakán túl a mindenség lobog,
Tengerek, éjek, csillagok és holdak.
 
Mert semmi sem közömbös a fogolynak,
Mit el nem ér, az mind vonzó titok.
Ő rab, de álma felszáll s ott suhog,
Hol a tiszta Tér hullámai folynak.
 
Ó elnémított, foglyul ejtett árva
Lelkek, kiket a bánat tart bezárva
A magány súlyos lakatja alatt,
 
Ti nem tudjátok, hol az égi kulcsár,
Csak várjatok, csikorog-e a kulcs már,
Mely megnyitja a titkos kapukat.

Rónai Pál fordítása

100
John Keats
Szonett a szabadban

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.

Vas István fordítása

101
 William Blake
Madárszerelem

“Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Oh te rétek dísze, mondd!”

“Áll egy szép fa társtalan:
ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet.”

“Én meg téged kivánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdőn kószálok,
éjszaka sirdogálok.”

“Énérettem sirdogálsz?
Engem kivánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh szerelmes jóbarát!”
“Gyere hí csöpp lugasom,
zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk.”

Babits Mihály fordítása

102
Elizabeth Barrett-Browning
Mondd újra
(a Portugál szonettek-ből)

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd…szeretsz… Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz…
Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj:
de ne feledd,
hogy némán is szeress…

Babits Mihály fordítása

103
 Goethe
A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!

Szabó Lőrinc fordítása
104
 Friedrich Hölderlin
Hüperión sorsdala

Fönt jártok ti a fény
puha földjén, boldog Géniuszok!
Sugárzó isteni szellők
éringetnek titeket: szent
húrokon így művésznő
ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
lélegeznek az égiek;
szűzi-szerényen,
bimbón őrzik:
múlhatatlan
virul ott a szellem,
boldog szemeikből
pillant csöndes,
tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
nyugvásunk helye.
Tűnnek, buknak
a szenvedők,
vakon, egy
óráról a másra, mint
a víz verődik
kőről kőre,
éveken át a bizonytalanba.

Rónay György fordítása

105
Pierre De Ronsard
Májusi rózsa

Lásd májusban, amint ágán virít a rózsa:
pompája zsendülő, bimbója most fakad,
színeire az ég féltékenyen lecsap,
ha hajnal könnye hull s a tájat frissre mossa.

Bokrában kellem és szerelem bujdokol ma,
fát, kertet balzsamos illattal átitat,
hol az eső veri, hol hevével a nap,
s meghal, csüggedt fején szirom szárad sziromra.

Ily hamvas, zsendülő virág voltál te épp,
ég s föld hódolt neked csodás szépségedért,
de párkád úgy itélt: te is legyél a földé.

A sírod könnyem és gyászom díszíti már
- emez tejescsupor, amaz virágkosár -
s így tested holtan is rózsa lesz mindörökké.

Baranyi Ferenc fordítása

106
Jacques Prévert
Halott levelek

Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok hol falevél -
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már...

E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szivem,
nincs két sziv még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szivem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.

Baranyi Ferenc fordítása

107
Umberto Saba
Finale

Sötét az emberélet, csupa bánat,
és benne semmi, semmi meg nem állhat.

Csupán csak az Idő egyforma léptű.
Szerelmünk esztendőket napra szűkít,
s a megcsömörlés is tengernyi évet
sűrít egy napba, ámde ballagása
meg nem pihen, nem változik. Chiaretta
tegnap leányka volt, ma ifjú nő már,
ki holnap asszony lesz talán. Az ember
ha erre gondol, szíven ütve döbben.
Hogy mind e gondot űzzem - írok, mert a
művészet éltet engem, rendezetlen
szívem világát szép egységbe fogja.
Fájdalmaimra mindig a vers a gyógyír.
Övé az érdem rég s ma is - mit senki
nem ért, nem ismer kínja, kára közben -,

hogy fájdalommal terhes életemben
végtére mégis boldog ember lettem.

Baranyi Ferenc fordítása

 
*
108

Ady Endre: HA…
[-- szerelmes vers]

   

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Óh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón’ össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája…
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?…
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

Debrecen, 1897. márc. 20.

109

Babits Mihály: Zola

Közös polgári végzet sírba dönté
Az igazságnak tollas bajnokát.
Szava lehelletével lángra többé
Nem szítja fojtott tűz zsarátnokát.
A rendületlen szív utolsót dobbant
S a fáradt munkás pihenésre dől:
Pihenhet már. A szikra lángra lobbant,
És lángja nemsokára éget, öl.

Ez volt a férfi! aki ilyen tűzet
Akart és mert és bírt éleszteni!
Egükből egy szavára leszédűltek
A régi kor kifáradt isteni.
De hát a földi istenek! Királyok,
Kéjhölgyek, pénzeszacskók és papok:
Ő kezdte a trónt gyujtogatni rájok,
S már minden deszka lángol, ing, ropog.

A kéjelgő nő testéről letépte
Merész keze a bűnfedő bibort,
S látók, a szépet mint mocskolja vétke,
Ki bájoló lábával ránktiport.
A kéj edénye mélyén rejlő mérget,
Mely megrontá a tegnapot s a mát,
A fényes trónon rágó undok férget,
Ő megmutatta minekünk: Nanát.

S föltárta rajtunk mind az izzó szennyet,
Mit eltitkoltunk önmagunk előtt,
Sebünket, mely oly rég idűlve gennyedt,
S a balgán bűnre tékozolt erőt.
Kimondta, hogy ma minden eszmény porban
S bár az igazság fejét törje be,
Ő volt az eggyik legromlottabb korban
Az emberiség lelkismérete.

Ha Páris a modern világ Rómája,
Ő e Rómának Tacitussa volt.
Az igazat mindég kimondta szája
S tölgyként, a szélnek sohasem hajolt
S midőn egy ország vétkeért egy embert
Itéltek nála bűnösebb birák:
Az igazságért ő fogott csak fegyvert,
Mit látni sem mert a hideg világ.

Egész világgal szállt ki egymagában,
S szaván a korhadt állam reszketett.
S a toll a kardot – megtámadta bátran
Az ősi átkot, a hadsereget.
Egész világgal egymagában szállt ki,
S egy országnak kiáltá: “Vádolom…” -
És győzött – bármily sok csapást, gunyt állt ki -
Ez volt a harcz! Ez a diadalom!

Óh drága volt ez igazság; és büszke,
Merész szerzője sokat szenvedett,
Kővel dobá a nép, amelyért küzde,
Börtönt izlelt, s száműzött életet.
De béle a martírjog erőt öntött:
Most irt uj evangéljomot nekünk.
Bálványt emelt, ki annyi bálványt döntött,
Mert bálvány nélkül meg nem élhetünk.

Termékenység és Munka és Igazság!
Titeket jelölt meg szövétnekül.
S bár a hatalmasok dühvel hallgassák,
Ez evangéljom mégis teljesűl.
Vagy Isten -, vagy magunkcsinálta sors van,
De mindenképen fölfelé törő:
Ki megmutatta, mílyen rossz a “mostan”,
Mondá meg, mílyen légyen a jövő.

S egész világ megrendűlt ilyen jóstól,
Kinek szájában tett lőn az ige.
A költő most is vates: pap s apostol.
S ő volt a legnagyobbak egyike.
Álszent átkozza: ám ha Krisztus élne,
Ő volna most legfőbb apostola.
Hiába fedte el a halál éje:
Az élet napját gyujtá meg Zola.

1903. márc.
*
110

ESTE

Storm

Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

*
111

EZ A NŐI ALAK

Walt Whitman

Ez a női alak.
Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd;
minden elsülyed, csak én nem és ő nem.
Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd
föld, és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
haj, kebel, csipő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, -
egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva -;

apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt
apály, édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjitő nedv,
nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és
szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
amely beleárad a szíves, odaadó nappalba,
és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.

Ez a csíra. - Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
Ez a születés fürdője, kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.
Ne pirúljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.

A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktiv és passzív: mindakettő,
éppúgy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat s fiukat éppúgy mint a lányokat.

Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait; igy látom én a nőt.

(Babits Mihály)

*
112
HALLOD, AMINT SUHOGÓN

Fet

Hallod, amint suhogón elhúznak az égen a darvak?
Ékük száll magasan, déli mezőkre repül.
Foszlik a sárga levél, a nyiresben füttyög a cinke.
Azt mondod: türelem, várjuk a lanyha tavaszt.
Kedves, a messzi jövőt várjam gyönyörű közeledben?
Kinn kavaroghat a hó - csak virul arcod azért.
Gyakran tükröd elé ülsz, gyermeki szép mosolyoddal
babrálod ragyogó, dús-koszorús hajadat.
Mondd meg hát, mikor élőbb, forróbb s szebb üde arcod:
májusi reggel, a friss, fényteli kert közepén,
vagy ha tüzemnél ülsz, s én úgy féltem kicsi lábad,
hogy sziszegő szikrák gyors tüze megsebezi?
*
113
EXOTIKUS ILLAT

Baudelaire

Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárul,
és szívemig szivom keblednek hév szagát,
elém boldog sziget tárja dús évszakát,
hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.

Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárul
ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,
edzi a férfiak ideges derekát,
s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárul.

Ó, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,
tág öblöt látok én, árbóc- s vitorla-rajt,
mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, -

zöld tamariszk-liget lehe a légbe gyűl,
s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,
s a matrózok dala lelkemben elvegyűl.
*
114


A HAJ

Baudelaire

Ó, gyapjú! mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!
Ó, fürtök! illatok, rest súllyal reszketők!
Ó, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,
emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
im légbe lengetem, mint drága keszkenőt!

A lázas Áfrika s bús Ázsia, a lomha,
egész tűnő világ, mely messzi múl busan,
piheg mélyedben itt, ó, illatok vadonja!
s mint mások szellemét a ringó zene vonja,
enyém, én édesem, párfőmödön suhan.

S már mennék, hol telibb nedvű a lomb s az ember,
s kábúlt bőrükre az örök, hő nyár csorog, -
erős, font hajtömeg! velem habként te lengj el,
beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,
vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:

egy zengő kikötő, hol bő tivornya vár rám,
szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány,
s nagy árbockarjukat nyújtják, ölelni tárván
a szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr.

Részeg főm e setét haj-óceánba rejtem,
melyben bezárva él a másik óceán,
s míg hintázó habok becézik úri lelkem,
termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!

Ó, kék haj sátora, kék éjszakából verve,
átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, -
kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
tömör, hő illatok kábítanak keverve:
ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.

Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe
hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
s te légy oázisom s a bő-kortyú edény te,
melyből mohón nyelem az emlékek borát!
*
115


A TÁNCOS KÍGYÓ

Baudelaire

Be jó is látnom, drága lomhám,
ha halkszinü fényt
szép tested tiszta bőre ont rám,
ég csillagaként!

Míg mély hajad zuhogva reng el,
s szaga csupa bú,
és árad, mint nagy, kósza tenger,
kék s barna habú,

lelkem, mint sajka, hogyha hajtja
friss hajnali szél,
kalandos kedvvel lengni rajta
csodatájra kél.

És két szemed, akárki nézze,
se vidám, se zord,
ékszer, melynek arany- s vas-része
hüs elegybe forrt.

Úgy lépdelsz, lágy ütemre ingva,
lomhán, szabadon,
minthogyha bűvölt kígyó ringna
a varázsboton.

Gyermekfőd, mit, míg lustán illeg,
halk súly le-leránt,
bókol, mint bájjal hogyha billeg
kölyök-elefánt.

S tested szökell, mint nyúlt hajó, ha
a habok viszik,
s ring, vásznát jobbra-balra bontva,
egész a vizig.

S mint jégmezők tavaszi kedve
zuhogva fakad,
ha olvad ínyed tiszta nedve,
s elönti fogad,

nincs nektár, mely így tudna égni:
fanyar csodabor!
olvadt menny! mely szivembe égi
tüzeket sodor!
*
116

A SZÉP HAJÓ

Baudelaire

Tükröt vetek feléd, ó Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjúságod varázsát,
szépséged rajzolom eléd,
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.

Ha jársz, s szelet söpör bő szoknyád könnyű szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna,
mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassu és édes ütem szerint.

Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
fölött titokzatos bájjal pávázva himbál;
diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon!

Tükröt vetek feléd, ó Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjúságod varázsát;
szépséged rajzolom eléd,
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.

Melled, a büszke mell, amint előreszökvén
feszíti selymedet, olyan, mint drága szekrény;
domboru, szárnyas ajtaján
minden fény megcsuszik, mint sima pajzs falán.

Kihívó, hetyke pajzs, két rózsás gombbal ékes;
dus szekrény, titka van, és telisteli édes
bor, illat és drága likőr,
melytől az agy s a szív vad őrületbe dől.

Ha jársz, s szelet söpör bő szoknyád könnyü szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna,
mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassu és édes ütem szerint.

Nemes szép lábaid, verve a fodrok alját,
a sötét vágyakat ingerlik s fölkavarják;
ilyen két boszorkány, aki
mély üstjében sötét italát keveri.

Karod, mely herkules-fiúkkal játszva vína,
mint a sikos boák, kőkemény, noha síma,
hogy makacsul szorítsad őt,
makacsul fojtva mély szivedbe, szeretőd.

Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
fölött titokzatos bájjal pávázva himbál;
diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon.
*
117


BŰVÖS, SZÉP ŐSZI ÉG VAGY

Baudelaire

Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom.
Bennem a szomorúság tengere sírva árad,
s ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
maró emlékezetét keserű iszapjának.

Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova,
amit keres, barátnőm, marcangolt hely, üres rég,
széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,
ó, ne keresd a szívem, az állatok megették.

Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,
most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott,
meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.

Lelkek kemény korbácsa, ó, Szépség, Te akarod.
Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek
a rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.
*

mek.oszk.hu/04400/04407/04407.htm#73

-------------------------------------------------------------