Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SCH.Életbölcsesség -Aforizmák

2013.01.20

 KÖNYVEK  :  

wiki.sch.bme.hu/pub/Gazdhuman/ErzLogika/rzelmeklogikja.pdf

 

real-eod.mtak.hu/4/1/230498.pdf

 

 

 

 
--------------------------------------------------------------------------------
 
 
Schopenhauer
Életbölcsesség
Aforizmák
 
(...)
Ezért mondja Goethe Weistöstl. Diwan-jában : Nép, szolgák és hódítók
mindenkor vallják :
Emberfia főszerencséje
kinek-kinek az egyénisége. Minden azt bizonyítja, hogy boldogságunkra és élvezetünkre egyéni mivoltunk sokkal lényegesebb hatású mint a külső valóság. Ezért igaz, hogy az éhség a legjobb szakács, ezért nézi az agg közömbösen az ifjú istennőjét, ezt bizonyítja a lángelmék és szentek élete. Az egészség fölér az összes külső javakkal, úgyannyira, hogy boldogabb az egészséges koldus a beteg királynál. Teljes egészségből és szerencsés szervezetőből eredő nyugodt és derült temperamentum, tiszta, eleven, átható és helyesen felfogó elme, mérsékelt, szelíd akarat és a velejáró jó lelkiismeret oly előnyök, amelyeket semmiféle rang, sem gazdagság nem pótolhat. Mert fontosabb az emberre nézve a maga egyénisége, amely őt a magányosságba is elkíséri, amelyet senki neki nem adhat és tőle el nemvehet, minden vagyonnál és külső látszatnál. A szellemes ember a teljes magányban is kitűnően elmulat a maga gondolataival és képzelete játékával, a tompa elméjűtől azonban az egyre változó társaság, színház, kocsikázás és mulatozás sem bírja elhessegetni a kínzó unalmat. A jó, mértéket tartó, szelíd jelleműember szűkös viszonyok közt is megelégedett lehet, ellenben a sóvárgó, irigy és gonosz minden gazdagsága mellett sem az. Aki pedig a rendkívüli, kiváló szellemi egyéniség élvezetében részesedik, annak a legtöbb, közönségesen áhított gyönyörök nemcsak teljesen fölöslegesek, hanem zavarók és terhesek is. Ezért mondja magáról Horatius : (Olyiknak nincs drágakövük, márványuk, ébenfájuk, tirreni pecsétnyomójuk, táblájuk, ezüstjük, getuliai bíborral festett ruhájuk, van ki nem is gondol rá, hogy legven). Szókratész, megpillantva az eladásra kirakott fényűzési tárgyak halmazát, így szólt : „Mily sok dolog is van, amire nincs szükségem Életboldogságunkra nézve tehát az egyéniség föltétlenül az első és legfontosabb. Már azért is, mert állandó és minden körülmények közölt hatékony, nincs alávetve a sorsnak, mint a többi javak és el nem rabolható tőlünk. Értéke tehát abszolútnak mondható ezeknek relatív értékével szemben. Ebből az következik, hogy kívülről sokkal kevésbé lehet hozzáférkőzni, mintsem rendesen hiszik. Csak a mindenható idő érvényesíti itt is a maga jogát: igába görnyed a testi és lelki erő, de az erkölcsi jellem még őt sem uralja. Abban viszont a külső javak előnyben vannak, hogy az idő közvetlenül azokat el nem rabolhatja. Kérlelhetetlenül igaz tehát Goethe1 szava : Amint a Nap, — midőn világra jöttél —
Planéták közt ragyogva állit1 az égen : Szünetlenül kezdettől úgy fejlődtél
A benned élő törvény értelmében.
Magad ki nem kerülheted, így kell élned, Szibillák, jósok, mondották ezt régen ; Nem zúzza azt idő, erő darabra, Amint a fejlődő élet vésett alakba.
Az egyetlen, ami ezirányban hatalmunkban van, az, hogy természettől adott egyéniségünket a lehetőlegnagyobb előnyünkre használjuk. Ezért is csupán a neki megfelelő törekvéseket támogassuk és igye kezzünk megadni a neki legillőbb kiművelést, tehát megválasztjuk a neki megfelelő rangot, foglalkozást, életmódot, minden mást pedig elkerülünk. Egy herkulesi termetű, rendkívül izomerővel megáldott ember világéletében szerencsétlennek fogja magát érezni, ha külső viszonyok folytán kénytelen lenne ülő foglalkozási folytatni és kínos, pepecselő kézművességet űzni, vagy akár tanulmányokkal és fejmunkával foglalkozni, amelyek teljesen más, nála fejlődésükben visszamaradt erőket kívánnak, ellenben az ő kiváló erőit parlagon hevertetik. De az olyan ember még szerencsétlenebb, akinek az értelmi erői felette túlnyo mók és fejletlenségben, használatlanul kell hagynia azokat, hogy valamely közönséges foglalkozást űzzön, amelyben azokra nincs szüksége, vagy pedig oly testi munkát kell hogy végezzen, mely erejét felülmúlja. Itt azonban, különösen ifjúkorban, el kell kerülni a reménység szirtjét, nehogy az ember akkora szertelen erőt tulajdonítson magának, amilyennel valójában nem bír. A gazdagok is szerencsétleneknek érezhetik magukat, ha híjával vannak az igazi szellemi műveltségnek és ismereteknek és ezáltal annak az objektív érdeklődésnek, amely őket szellemi munkára képesítené.
Mert amit a gazdagság a valóságos és természetes szükségletek kielégítésén felül nyújtani képes, csak csekély befolyást gyakorol voltaképi jólérzésünkre.
 
Az emberek mindamellett ezerszer inkább gazdagság, mint szellemi műveltség szerzésén fáradoznak. Holott bizonyos, hogy egyéniségünk sokkal többet járul hozzá a boldogságunkhoz, mint a vagyonunk. 
A legmagasabb élvezetekhez, a szellemiekhez, hozzá nem férhet és ezeket hiába igyekszik pótolni röpke, érzéki gyönyörökkel, melyek kevés időbe, de sok pénzbe kerülnek. Élte végén és eredményekép aztán, ha kedvezett a szerencséje, csakugyan ott van előtte a jó nagy rakás pénz; ezt pedig ráhagyja örököseire, hogy még tovább szaporítsák, avagy pedig szélnek szórják. Az ilyen életpálya, ámbár komoly és fontoskodó képpel járja be az ember, épp oly balga, mint azé, aki csörgősapkát hord méltó szimbolumkép.
 
*
... azonban mindezek közi legközvetlenebbül boldogít, az a derült kedély, mert ez a jó tulajdonság azonnal megjutalmazza önmagát. Aki vidám, annak mindig van oka vidámnak lennie, éppen mert vidám. Semmi sem pótolhatja i’tgy minden más bírását, mint éppen a vidámság, valamint minden egyéb bírása nem pótolhatja ezt az egyet. Legyen bár valaki fiatal, szép, gazdag, becsült, ha meg akarod ítélni, hogy vájjon boldog-e, kérdeni fogod, hogy vájjon vidám-e. Ha azonban valaki vidám, tökéletesen mindegy, hogy fiatal vagy öreg-e, ép-e vagy púpos, szegény-e vagy gazdag — bizonyos, hogy boldog. Fiatalkoromban egy régi könyvben lapozgatva, ezt olvastam : Aki sokat nevet: boldog ; aki sokat sír : boldogtalan.
Hogy ezek állal mit érünk el : bizonytalan, de a vidámság biztos nyereség ! A boldogságnak mintha ez volna egyetlen csengő tallérja, minden egyéb csak utalvány reá. Hisz’ közvetellenül a jelenben csak ez boldogít ! Ezért minden más egyéb törekvésnek elébe kell helyezni emez érték megszerzését és fejlesztését.
Bizonyos azonban, hogy a vidámságot nem a gazdagság szerzi, de sokkal inkább a jó egészség. Az alacsonyrendű, dolgozó, főleg pedig a földmívelő-osztályoknál otthonosak a derült arcok, a gazdagoknál, előkelőknél pedig a mogorvák. Igyekezzünk tehát fentarlani a teljes testi egészségnek azt a magasfokát, melynek illatob virága a derült kedély. Hogy ezt elérjük, kerülnünk kell minden dőzsölést és kiesapongást, nagy és kellemetlen lelki megrázkódtatásokat, túlmegerőltető elmebeli munkát; ellenben jó, ha naponta legalább is kétórányi gyors mozgást teszünk jó levegőben, gyakori hideg íürdőt veszünk, ezekhez hasonló dietétikus életszabályt követünk. Aki naponta nem mozog eleget, az nem lehet egészséges, mert minden életfolyamat, úgy az egyes részek, mint az egész szervezet, követeli a mozgást. Ezért mondja Aristoteles : az élet lényege a mozgás.
Éppen ezért mondja Epiktetes: Commovent homines non res, sed de rebus opiniones. (Nem a dolgok, hanem a dolgokról alkotott vélemények hatnak az emberekre.)
Általa minden az élvezet forrásává válik, nélküle ellenben semmiféle külső dolog nem nyújt élvezetet, sőt még a szubjektív javakat, a szellem, kedély és temperamentum sajátságait is nagyban lefokozza és elsorvasztja a betegség. Nem ok nélkül kérdezősködünk tehát mindenekelőtt egymás egészsége felől és jó egészséget kívánva köszöntjük egymást, mert tényleg ez a legfontosabb az emberi boldogságra. Viszont ebből az következik, hogy minden bolondság közt a legnagyobb, ha valaki egészségét vagyonért vagy előrehaladásért, tudományért vagy érzéki gyönyörért és múló élvezetekért feláldozza, hololt ez mindeneknél előbbre való.
Az érzékenységnek erős túlsúlya a hangulat változékonyságát, időnként túlzott vidámságot és legtöbbször mélabút okoz. A lángelme az idegerönek, tehát az érzékenységnek nagy mértékét tételezi fel, helyesenmondotta tehát Aristoteles, hogy a kiváló, nagy elméjű emberek mind melankolikusok. (Probl. 30, 1.) Kétségtelenül ez lebegett Cicero szeme előtt sokszor idézett mondásában : Aristoteles ait, omnes in geniosus mclancholicos esse. (Tusc. I. 33.) Az alaphangulatnak az emberrel veleszületett különbségéi nagyon találóan jellemezte Shakespeare : Csodás fickókat formál néha napján A természet, van aki egyre pislogS nevet, mint papagáj a dudaszóra, Van, aki savanyún néz, mint ecet, Es nem mutatná a fogát mosolyogva Még akkor sem, ha egy Nesztor fogadná, Hogy igazán kacagtató az éleÉppen ez a különbség az, amit Platón a ŐiOxoXog és svxoXog kifejezéssel jelez. Különböző embereknél különböző a kellemes és kellemetlen benyomásokra irányuló érzékenység. Ennélfogva az egyik ember még nevet azon, ami a másikat szinte kétségbeejti. Minél nagyobb a kellemes benyomások iránti érzékenység, annál kisebb szokott lenni a kellemetlenekkel szemben és megfordítva
*
Az egészséggel részben rokon természetű a szépség. Nagy a fontossága még a férfinél is, bár boldogságunkra nem közvetetlenül van hatással, hanem csak közvetve, a másokra gyakorolt hatása által. A szépség nyilt ajánlólevél, mely eleve megnyeri a szíveket számunkra. Találóan mondja róla a homerosi vers : Nem megvetendők az Istennek dicső ajándokai, [melyekkel bennünket elhalmoznak ; A maga erejéből senki azokat el nem veheti.
*
Az elme tompasága rendszerint együtt jár az érzés tompaságával és az ingerlékenység hiányával, ami viszont csökkenti a fájdalom és szomorúság iránti érzékenységet. Ugyancsak ebből az elmebeli tompaságból támad az a belső üresség, mely számtalan arcról lerí és melynek árulója az örökké éber figyelem a külvilág legcsekélyebb eseményei iránt. E belső üresség, mely folyton külső ingerre éhes, hogy a szellemet és a kedélyt valami által indulatba hozza, igazi forrása az unalomnak. Nem igen finnyás az eszközökben : mulatja az időtöltés módjainak sokféle nyomorúsága, amelyekhez az ember menekül, társulásaik és társalgásuk fajai, az ajtóban álló és az ablakokban könyöklő sok léhűtő. Leginkább e belső ürességből támad a társaság, a szórakozás, mulatság és fényűzés után való vágyakozás, amely sok embert a pazarlás révén romlásba sodor. E romlástól mi sem óv meg biztosabban, mint a belső gazdagság, a szellem gazdagsága. Minél kiválóbb ez, annál kevésbbé enged tért az unalomnak. A gondolatoknak kimeríthetetlen mozgalmassága, a külső és belső világ tarka jelenségeinek mindig megújuló játéka, a szellemnek ezeket kombináló ereje és ösztöne, a kimerülés pillanatait leszámítva, nem engedik közel az unalmat a kiváló elméhez. Másrészt azonban a fokozott értelmességnek közvetetlen feltétele afinomabb érzékenység és az akarat nagyobb hevessége, vagyis a szenvedelmesség. Ezeknek egyesüléséből fakad aztán a szenvedelmek nagyobb ereje, bizonyos fokozott érzékenység a lelki, sőt a testi fájdalmak iránt is, nagyobb türelmetlenség bárminő akadályok és zavarok ellenében. Ezt még hatalmasan növeli valamennyi képzetnek, tehát a kellemetleneknek is, élénksége, mely a fantázia erejéből fakad. A szellemes ember mindenekelőtt szenvedéstől mentes, zavartalan, nyugodalmas állapotot igyekszik teremteni magának, miért is az úgynevezett emberekkel való némi ismeretsége után a visszavonultságot, sőt, ha kiváló elme, a magányt fogja választani. Mert minél többet jeleni az ember önmagának, annál kevesebb külső dologra van szüksége és annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a szellemi kiválóság a magányossághoz.
A nagytehetségű ellenben még a legsivárabb környezetet is benépesíti és megélénkíti gondolataival. Nagyon is igaz ezért Seneca mondása : omnis slullitia laborat faslidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra vezet, Epist. 9.) ; hasonlókép Szirak Jézus : a bolond élete rosszabb a halálnál. Általában azt látjuk, hogy az ember oly mértékben kedveli a társaságot, amily mértékben szegény és közönséges a szelleme. Mert a világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a hitványság közi. 
*
Érzékenységünkhöz tartozik az ismereterőnk. Ennek túlsúlya tehát képesít bennünket,
a szellemi élvezeteknél az igazság mindinkább tisztábban ragyob felénk. Az értelem országában nincs fájdalom, ott minden megismerés. Az értelmi élvezetek természetesen kinek-kinek értelme arányában válnak hozzáférhetőkké, mert a világ minden szelleme haszon talan arra nézve, akinek magának sincs szelleme. Az értelem magasabb fokának megvan az a természetes hátránya, hogy vele arányosan emelkedik a szenvedés iránti fogékonyság és itt érheti el a legmagasabb kifejlődést, ..
Az erős értelmiségi! ember ellenben gondolatokban gazdag, eleven és jelentős életet él : méltó és érdekes tárgyak foglalkoztatják, mihelyt csak átengedheti magát azoknak és önmagában bírja a legnemesebb gyönyöröknek a forrását. Bőségesen ellátják ösztönzéssel a természet művei, az emberi munkásság szemlélete, minden korok és országok nagy tehetségeinek különféle alkotásai, amelyeket igazán csak ő bír élvezni teljesen, minthogy egyedül képes azokat teljesen átérteni és átérezni. A nagy elmék őérelle éllek, voltaképpen ő hozzá fordullak, míg a többiek, mint vélellen hallgatók, csak a morzsákat és azt is csak félig fogják fel. Ezáltal természetesen a többiek felett megvan az a szükséglete, hogy tanuljon, lásson, búvárkodjék, elmélkedjék, gyakoroljon, szóval : szüksége van szabad időre. De minthogy Voltaire szavai szerint csak igazi szükségletek teremtenek igazi gyönyöröket, azért éppen c szükséglete nyitja meg számára azokat a gyönyöröket, amelyek a többiek előtt zárva maradnak. Ez utóbbiaknak mindennemű természeti és művészeti szépség és szellemi alkotás, — még ha ugyancsak bőven veszik is magukat körül ilyenekkel, — csak annyit jelent, mint az aggastyánnak a hetaerák. Viszont az elsőbbséggel megáldott ember személyi élete mellett egy másik, tisztán értelmi életet is él, amely hovatovább az elsőkkel szemben létének igazi céljává válik. Míg a többieknek ez a petyhüdt, üres, szomorú lét az egyetlen céljuk, neki ez eszköz csupán amannak, a magasztosnak az elérésére.
Gyakorlati, reális életünk ugyanis, ha a szenvedélyek nem mozgatják, unalmas, ha pedig igen, akkor csakhamar fájdalmas. Csupán azok lehetnek tehát boldogok, akiknek az akarat szolgálatában szükséges értelem mértékét jóval meghaladó fölösleg jutott osztályrészül. Ezzel ugyanis a gyakorlati élet mellett egy értelmit is folytathatnak, mely őket szenvedés nélkül is élénken foglalkoztatja és szórakoztatja. A puszta szabad idő, mikor az érlelem nem foglalkoztatja az akaratot, nem elég, megkívántatik hozzá bizonyos mértékű valóságos erőfölösleg, mert csak ez képesít az akaratnak nem szolgáló, tisztán szellemi foglalkozásra. Ellenben otium sine lilteris mors est et hominis vivi sepultura (szellemi foglalkozás nélkül halála és temetése az embernek a nyugalom). E fölösleg mértékéhez képest a szellemi életnek számtalan fokozata van, kezdve a rovar-, madár-, ásvány-, éremgyűjtésen és leíráson a költészet és filozófia legmagasabb alkotásáig. Az ilyen szellemi élet nem csupán az unalomtól óv meg, hanem annak minden végzetes következményeitől is. Megvéd a rossz társaságtól, azoktól a veszedelmektől, szerencsétlenségektől, veszteségektől és pazarlásoktól, melyeket az ember ki nem kerülhet, ha boldogságát teljesen és kizárólag a reális világban keresi.
A normális ember ezzel szemben életörömei tekintetében magán kívül eső dolgokra van utalva, ilyenek: a vagyon, rang, feleség és gyermekek, barátok, társaság és több efféle. Ezekre támaszkodik életboldogsága, ha ezeket elveszíti, vagy csalódik bennük, vége a boldogságának is. E viszonyt úgy is kifejezhetnék, hogy súlypontja önmagán kívül esik.
*
Ez a legmagasabb szellemi kiválóságnak, a lángelmének van egyedül fentartva. A lángelme a dolgok létét és lényegét egész teljességében fogja fel és egyéniségéhez képest művészet, költészet vagy filozófia útján törekszik mélységes fölfogásának kifejezést adni. Csakis az ilyen embernek nélkülözhetetlen szükség a zavartalan magába való mélyedés, kívánatos a magány, legfőbb kincs a szabad idő, minden egyéb pedig nélkülözhető, sőt gyakran terhes. Az ilyen emberről joggal elmondhatjuk, hogy teljesen önmagában bírja a súlypontját. Ebből magyarázhatjuk meg, hogy az ily fajtájú emberek, még legjobb jellemük dacára sem mutatnak olymérvű benső, határtalan részvétet barát, család és a közügy iránt, amilyenre a többiek gyakran képesek ; mert mindenek felett vigasztalódni tudnak, hacsak zavartalanul bírhatják önmagukat. Valami elkülönítő elem van bennük, amely annál inkább hatékonyabb, mert a többiek őket soha ki nem elégítik. Nem is látnak a többiekben magukhoz hasonlókat, ellenben mindenben kiérzik különb voltukat, megszokják, hogy másnemű lényekként járjanak az emberek közt, kikről harmadik személyben beszélnek, nem pedig, magukat is beleértvén, többes elsőben. E szempontból tekintve tehát azok a legboldogabbak, akikel a természet nagy szellemi erővel ajándékozott meg. Mert bizonyos, hogy a szubjektív hatások közveletlenek, az objektívek ellenben közvetettek. Ezt bizonyítja ez a szép mondás is: Egyedül igaz gazdagság a lélek gazdagsága, a többinek mindnek az a hibája, hogy el lehet veszíteni. (Lucián in Anthol.
Aristoteles (Eth. Nic. X. , 8—9.) legboldogabbnak a filozófus-életet mondotta. Sőt idetartozik az is, amit Politikájában (IV. 11.) mond: boldog élet annyi, mint zavartalanul működni abban, amiben kiváló az ember. Ez megegyezik Goethének Wilhelm Meisterjében tett megjegyzésével: „aki tehetséggel megáldva született valamely hivatásra, életének legszebb perceit abban fogja föltalálni”
*
A nyárspolgár (filiszter) olyan ember, akinek nincsenek szellemi szükségletei. Ebből önmagára nézve az következik, hogy nincsenek szellemi élvezeti sem, mert Voltaire idézett mondása szerint igaz szükséglet nélkül nincs igaz gyönyörűség. Semmi belső indulat nem hajtja őket a megismerés és belátás felé, semmi nem vonja őket önként az ezekkel rokon esztétikai élvezetekhez. Ha mégis divat és tekintély egy s mást e fajtából rátukmál, lehetőleg gyorsan igyekszik túlesni a kínos robotoláson. Csak az érzéki élvezetek bírnak valóságos értékkel előtte, ezekben talál kielégítést.
Osztriga és pezsgő jelenti életének a csúcspontját, a testi jóléthoz szükséges dolgok megszerzése pedig annak a célját. Még hagyján, ba ez sok dolgot ad neki. Mert ha e javak már készen hullanak az ölébe, akkor biztos martaléka lesz az unalomnak. 
a szellemi képességek inkább rosszindulatát, sőt gyűlöletét keltik fel. Érezvén ugyanis szellemi kisebbségét, tompa, titkos irigység rág a lelkén, amelyet még önmaga előtt is gondosan rejtegetni igyekszik, mi által az néha csöndes dühvé növekszik belsejében. De soha eszébe nem jutna, hogy ilyenféle tulajdonságokhoz mérje valakinek az értékelését vagy megbecsülését. Ezt kizárólag a rang és gazdagság, hatalom és befolyás számára tartja fönn, amelyek szemében az egyetlen igazi kiválóságok, melyekben maga is tündökölni szeretne. 
*
A gazdagság olyan, mint a tenger vize, minél többet iszik belőle az ember, annál szomjasabb lesz.
Nem gondolom, hogy tollamhoz méltatlant követek el, midőn e helyütt a szerzett és öröklött vagyon megtartására irányuló gondosságot ajánlom. Mert mérhetetlen előny az, ha az ember hazulról annyi vagyonnal rendelkezik, hogy belőle, hacsak egyedül, család nélkül is, függetlenül megélhet, anélkül, hogy dolgoznia kellene. Az emberi élethez tapadó nélkülözéstől és bajtól való mentességet jelenti ez és felszabadulást az általános robotolás alól, ami természetes sorsa az emberfiának. Csupán a sors ilyetén kedvezése mellett mondhatjuk magunkat igazán szabadnak születettnek, csak így vagyunk voltakép időnk és erőnk urai és szólhatunk minden reggel: enyém a nap.
 
Valóban számtalan ember csak azért került nyomorba, mert meglevő pénzét arra fecsérelte el, hogy a nyomasztó unalom ellen pillanatnyi enyhülést szerezzen.
*
 
tanácsos, hogy az értékek kellő megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek, mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettőegy húron pendül. Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad.
nagy szerencse reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges személyes állapotunk, amely számos körülmény által — egészség, vagyoni viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások véleménye felőlünk.— Ellenkezőtévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen szavalják : „Az élet fölött áll a becsület 1” Pedig ez annyit jelent : „Az élet, a jólét mit sem ér ; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak !” Ezt a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való éléshez a becsület — vagyis mások véle ménye mirólunk — gyakran feltétlenül szükséges ; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb céljál abban látják és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság közölt csak arra törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt1 s művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt nagyobbodjék : rigy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsókat kell adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik, vagy a társasélet és a civilizáció állal kapott lábra köztünk ; tény, hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra felelte hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mii szól hozzá a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot, egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt kényelmes segtíő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való uralkodás és irányítás a feladatuk ; ugyanazért az emberidomítás művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a dolog azonban az ember saját, Scire tuum nihil est, nisi te scire hoc sciat altér. (Tudásod semmi, ha magad is nem tudod, hosy más is tud róla.)
Erre nézve felette kívánatos, hogy lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik, hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen valóság ; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel : úgy ez a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit közönségesen „hiúság”-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység : az eszközért elfelejti a célt.
 
 az emberek fejeben kóválygó eszmék nagyreszt mennyire hamisak, osto bak s azért figyelemre se meltok , s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában íeank nézve, ugy hogy ha valaki megtudna, mi mindent s milyen hangon be szélnek róla mások bizonjaia belebetegednek a bosszúságtól , vegul a becsület tulajdonkeppen csalközvetett s nem közvetlen értéket képvisel az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül megszabadulnunk : ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások állandó megfigyelése alól, nem kell tekintettel lennünk folyton a mások rólunk alkotott véleményére s így visszaadjuk énünket önmagunknak.
*
 
Természetünk imént vázolt balgaságának három csemetéje is van s ezek: a becsvágy, hiúság és büszkeség.
A két utóbbi között a különbség az, hogy a büszkeség kifejezi azt, hogy valaki már szilárdul van meggyőződve a maga nagy értékéről bizonyos tekintetben, a hiúság ellenben óhajtást fejez ki az irányban, hogy másokban keltsünk ilyes meggyőződést a mi értékünkről, csöndben reménykedve, hogy mi magunk is később ily meggyőződésre jutunk.
 
A büszkeség tehát bensőnkből fakad és saját ér tékének túlbecsülését jelenti; a hiúság ellenbenkívülről indirekté kívánja a magasztaltatást. Ennek megfelelően a hiúság fecsegővé, a büszkeség hallgataggá teszi az embert. A hiúnak pedig tudnia kellene, hogy a mások kedvező véleményét, amely után törekszik, sokkal könnyebben és biztosabban éri elkövetkezetes hallgatás által, mint beszéddel, még ha folyton a legszebb gondolatokat is adná elé.
 
 Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mulatni lehet, de — mint minden fölvett szerepből — könnyen kizökken belőle az ember. Mert csakis a saját különös nagy értékéről és előnyeiről táplált rendíthetetlen megyyőződés tesz tényleg büszkévé. 
 
Eme meggyőződés ám téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat: mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi az illető. Minthogy tehát a büszkeség a meggyőződésben gyökerezik, mint minden megismerés, nem függ önkényünktől.
 
Legnagyobb ellensége a hiúság, mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált kedvező véleményt aztán erre alapithassa, míg a büszkeség mindenkor feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyőződés hatja át az illetőt.
*
 
Öreg embereknek hosszú életfolyásuk alatt kellett bebizonyítaniuk, hogy pályájukon mindig kellően helyt álltak a becsület mezején. Mert sem az évek száma önmagukban — hiszen egyes állatok még magasabb kort is érnek el, mint az ember — sem a világ folyásával való alaposabb megismerkedés és tapasztalat nem nyújt elegendő okot arra nézve, hogy a fiatalok tisztelettel viseltessenek az öregek iránt, amint azt mindenütt megkövetelik. A magasabbkorúak gyöngesége inkább kíméletet, semmint tiszteletet igényelhetne. Meglepő tény, hogy az emberben mintegy veleszületett vonás az ősz haj tisztelete, s ez valóban ösztönszerűleg megvan minden emberben.
*
 
A nemi becsület— természete szerint — férfi- és női becsületre osz lik és mindkettő jól értelmezett testületi szszellemnek tekinthető. Az utóbbi feltétlenül a fontosabbik, mivel a nők életében a nemi viszony a legfőbb szerepet játssza. A női becsület azt jelenti, hogy a közvélemény szerint a leány egy férfiúnak sem, az asszony csupán a vele házasrtársi viszonyban levő férfiúnak adja oda magát.
*
 
A dicsőség, mely a messze utókorra kihat, olyan, mint a tölgy, mely nagyon lassan szökken sudárba; az olcsó, múló jellegű dicsőség olyan, mint a gyorsan tenyésző egyévi növény, a hamis dicsőség pedig, mint a gyorsan fejlődő dudva, melyei hamarosan kiirtanak. E jelenség oka az, hogy minél inkább tartozik valaki az utókorhoz, vagyis általában az emberiséghez, annál távolabb áll az illettő kortárlársaitól; mert amit teremt, azt nem kizárólag a saját kortársai számára hozza létre, hanem csak annyiban, amennyiben ezek egy részét alkotják az egész emberiségnek.
 
A művészet- és irodalomtörténetek ennek megfelelően általában azt tanítják, hogy az emberi ész legmagasabb rendű alkotásait rendszerint hálátlanul fogadták s a hálátlanság fenmaradit mindaddig, míg kiválóbb képességű egyének jöltek és az érdemeket méltányolták és azokat megillető dicsőségben részesítették, amelyben aztán az így szerzett tekintély révénmeg is maradlak. Mindennek az a végső oka, hogy mindenki csak a neki megfelelőt érti és becsüli meg.
 
Miért is a laposfejűnek a laposság, a közönségesnek a közönséges, a zavartnak a zagyvaság, az ész nélkülinek a butaság tetszik leginkább, mert ezek vele teljesen, egyneműek. Ezért zengette már az öreg mesebeli Epicharmos: Nincs mit csodálni rajta, hogy a magam esze szerint beszélek, És hogy mások, tetszvén önmaguknak, azt tartják, Hogy csakugyan szépek; mert a kutya is a kutyát találja legszebbnek, Az ökör meg az ökröt, a szamár a szamarai, disznó a disznói.
Nincs hatása szódnak, süket fülekre találsz?
 
Lichtenberg találóan mondja: „Ha egy fej és könyv összeülődik és üres kongást ad: a könyv oka-e mindig annak?” És tovább: „E művek olyanok, mint a tükör; ha egy majom néz bele, nem tükröződhetik vissza egy — apostoli” Sőt Gellért apónak erről szóló, annyira szép és megindító panasza is megérdemli, hogy újra emlékezetünkbe idézzük:
Hogy a legkitűnőbb adományoknak
Gyakran legkevesebb a csodálója
És hogy az emberek legtöbbje
A rosszat tartja jónak
Ezt a bajt nap nap után láthatjuk.
E pestis ellen mi a védelem?
Kiirtani teljesen erőnkön lúlmegyen.
Mégis van egy ritka szer ellene:
A bolondok legyenek bölcsek !
De lám, sohasem válnak olyanokká,
Soha nem értik meg a dolgok becsét.
Szemük lecsukva, nem az eszük,
Hilványságot dicsőítnek mindörökké,
Mert a jót soha föl nem ismerték.
 
Mások előtt tisztelegve. Magunk nemtelenségét mutatjuk. (Weslöst. Dhv.) Innen érthető, hogy a kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a sok középszerűség azonnal összeáll és mindent elkövet, hogy érvényre ne juthasson.
A titkos jelszó : le az érdemmel ! De még azok is, akik már érdemeket szereztek és a dicsőségben sütkéreznek, nem szívesen veszik, ha valamely újabb dicsőség tör magának utat előre, amelynek fénye esetleg az övékét idővel elhomályosítja. Ezért mondja Goethe : Ha haboztam volna világra jönni, míg jó szemmel látják éltemet, — még ma sem volnék a világon, higyjétek el bizony. Csak nézzétek, mini tagadják meg a puszta létemet, csak hogy magukat észrevétessék.
 
Míg a becsülenek megvannak az igazi bírái s azt senki se irigyli senkitől, sőt mindenkinek bizalommal hitelezik és előlegezik, addig a dicsőséget, dacára az irigységnek, ki kell küzdeni, a babért pedig határozottan rosszindulatú bírák ítélőszéke ítéli meg. És ezért helyes Osonius megjegyzése (De glória), hogy a dicsőség kerüli azokat, kik keresik, s azokhoz szegődik, akikre nézve közömbös.
 
Abszolút értéke csupán annak van, ami minden körülmények közöti az ember sajátja marad : tehál elsősorban az ember nagy szíve és kiváló elméje. Tehát nem a dicsőség, hanem az az értékes, ami által az ember azt eléri.
azért mondhatjuk, aminthogy a fény nem látható, ha valamely test. nem veti vissza a sugarait, ép úgy mondhatjuk, hogy minden kiválóság csupán a dicsőítség által jut öntudatra.
(Mily nehéz fölkapaszkodni ama magaslatokra, ahol a Hír büszke temploma messzi tündököl.) Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-l (dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb rugójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség, amelyekből fakadit; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév lehel, hanem ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban szólva : az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az erkölcsi vagy sziellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások elölt, az mindenkor mellékes, alárendeli jelentőségű.
 
Nagy boldogsága tehát a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékél tehát maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom.
 
*
 
Öreg korban viszont, mikor az élvezőiek és örömök hiján olyan az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejétoly lellek létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.
 
*
dicsőséget arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép úgy vagyunk azok megértésével is ; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja : Ha valaki utazgatott, van is elbeszélnie.
 
*
 
Ha egész testünk olyan egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó, akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el, hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak. Mindkét cselben az akarat szenved ; egyszer, amint a szervezetben, másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt látjuk, hogy a megelégedés csupán negatíve hat, és egyenesen, közvetellenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül a tudatba
 
Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé, hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan bajait.
Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e mondása : a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az ne az élvezeti örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az „életboldogság” túlzott ós szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk íajta és befejezzük. Jelzi ezt nem egy kifejezés, mini : degere .. man muss suchen durchzukommen”, „er wird schon durch die Well kommen” s több eféle. Csakugyan vigasztalásul szolgál az öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és tesili szenvedés nélkül töltő lile el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis mértékkel mér. Meirl az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység csupán a maga bűnhödésére vallja.
Ellenben a fájdalom érzete pozitív, miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi boldogság igaz mivoltát : mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért : pozitív, való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk.
 
Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni, amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az életörömök után lót-fut, és csalatkozik : a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel : mert az élvezet agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán gyászolni. Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok szerencsétlenségnek a forrása.
 
Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és annak hajhászására csábílnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az elveszelt paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a legnagyobb boldogságból.
 
*
 
Horatiusnak, midőn így szólt : (Minek gyötrőd gyarló eszedet örökös tervekkel ?) Elménknek egy elkerülhetetlen optikai csalódása okozza ezt a gyakori eltévelyedést. Az élet ugyanis kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a pálya végéről visszapillantva rá : nagyon rövidnek. Megvan ennek ajó oldala is : nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.Az életben úgy járunk mint a vándor, kinek előrehaladtában a tárgyak más alakot öltenek, mint amilyeneknek távolról mutatkoztak és mintegy megváltoznak, amint hozzájuk közeledik. Főleg vágyainkkal van ez így. 
 
Kiváló és nemes emberek csakhamar megértik a sorsnak ezt az intelmét és hálás tanulékonysággal tö rődnek bele. Belátjuk, hogy a világon okulást ugyan lehet találni, ele boldogságot nem és megszokják és beérik vele, hogy a reményeikéit belátásokra cseréljék el, és elmondják végül Petrarcával együtt : (Másban gyönyörűséget, mint az okulásban, nem találok.)
 
*
Ezért gondoljunk rá szüntelenül, hogy a mai nap csak egyszer van ill és soha többet vissza nem tér. Ezzel szemben azzal áltatjuk magunkat, hogy holnap visszatér; pedig más a holnapi nap: az is egyetlen egyszer jön fel. Elfelejtjük, hogy minden nap sérthetetlen, pótolhatatlan része az életnek és inkább úgy tekintjük, mintha magába foglalná azt, akárcsak a fajnév az egyedekel.
Gondoljunk rá szünetlenül, hogy a jelen pillanat éppen most dicsőül multtá, amelyben az örökkévalóság véli rá fényét és az emlékezet von köréje glóriát. És mikor az emlékezet meglebbenti a multak fátyolát, vígaszunk és áhítatos vágyunk tárgya lesz a megpróbáltatások óráiban ez a nem méltányolt jelen.
 
*
 
Hogy a teljes megfontolás vezessen bennünket életünkben, szükséges, hogy tapasztalatainkból leszűrjük az összes tanulságokat, hogy gyakran gondoljunk vissza élményeinkre, telteinkre, érzéseinkre. Vessük egybe egykori ítéletünket a mostanival, szándékainkat és törekvéseinket azok eredményeivel és a nyomukban támadt kielégíteltség érzetével. Ismétlése ez annak a leckének, amelyben a tapasztalat is mindenkit külön részesít. A magunk szerzetté tapasztalatot úgy is tekinthetjük, mint valami szöveget, a fölötte való elmélkedést és az ismereteket pedig, mint a hozzávaló kommentárt.
Erre emlékeztei Pythagorasnak egy szabálya, hogy az ember este elalvás előtt tartson szemlét napi cselekvései felett. Aki ügyeinek vagy élvezeteinek forgatagában úgy éli napjait, hogy soha át nem tekinti múltját, az elveszíti (életének világos összefüggését, lelkében zűrzavar támad, ami csakhamar meglátszik töredékes, szaggatott, elaprózott beszédmódján is. Ez annál inkább bekövetkezik, minél nagyobb a külső nyugtalanság és iá benyomások tömege az elme belső tevékenységével szemben. Ide sorozhatjuk azt a tapasztalatotis, hogy hosszú idő múltán és ha elmúltak a körülmények és a környezet, melyek ránk raktak, nem vagyunk képesek a tőlük akkor előidézett hangulatunkat és érzésünkét visszaidézni és felújítani. Ám vissza tudunk emlékezni a magunk kijelentéseire, melyekel azok előidéztek. Ezek amazoknak az eredménye, kifejezése és mértéke. Ezért emlékezetes napok emlékéi, valami rajok vonatkozó papírlapot vagy más effélét gondosan meg kellene hogy őrizzük. Igen hasznos e célra a napló is.
 
*
Különben is teljes összhangban az ember csak magamagával lehet. Még barátjával, kedvesével sem, mert az egyéniségek s hangulatok különbözőségei minduntalan, ámbár csekély disszon’amliát okoznak. Ezért csak a magányban lehet föllelni a szívnek igaz, mély békéjét és a lélek teljes, mély csöndjét, amely az egészség mellett a legfőbb földi jó. Állandó hangulattá e nyugalom csak a teljes visszavonultságban válhatik. Ha az egyéniség nagy és gazdag, akkor az ember a legboldogabb állapotot élvezi, mely e szegény földön egyáltalán föllelhető. Mondjuk ki körieken: bármily szorosan fűzze is egymáshoz az embereket a barátság, szerelem és házasság, igazán becsületesen az ember csak önmagával törődik, legfeljebb még a gyermekeivel. 
Ehhez járul még, hogy ami igazán értékes, azt a világ meg nem becsüli, és amit megbecsül, az nem értékes. Ennek a ténynek bizonyítéka és egyúttal következménye a kiválóknak visszavonultsága.Az életbölcsesség tehát azt parancsolja, hogy az ember szabadságát megőrzendő, korlátozza a szükségleteit vagy pedig ezeket tágítva, egyéniségével minél rövidebben számoljon le.
Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és ebben önmagát elviselni. Belsőüressége és az unalom hajtja társaságba, űzi idegenbe, utazásra. Elméje a rugalmasság híján tunya, hogy tevékenységre serkentse, a borhoz folyamodik, ez úton válnak aztán sokan iszákosokká. Ezért szükségük van állandó külső izgalomra és pedig a legerősebbre, amelyet csak hozzájuk hasonló lények nyújthatnak. Ennek híján lelkük saját súlyuk alatt összeroskad és nyomasztó tespedésbe borul. Bajokon tudvalevőleg úgy lehet könnyíteni, hogy közösen viseljük el másokkal. Ügy látszik, hogy az emberek az unalmat is ide sorolják. Összeülnek, hogy együtt unatkozzanak. Amint az élet iránti szeretet lényegében nem egyéb, mint a haláltól való félelem,- Nem anyira a mások bájos, boldogító társaságát keressük, mint inkább az egyedüllét sivárságától és öntudatunk egyhangúságától szökünk.
 
A társas hajlam a legveszedelmesebb, sőt legvégzetesebb tulajdonságaink közé tartozik, mert oly lényekkel hoz bennünket érintkezésbe, kiknek nagy többsége erkölcsileg rossz, szellemi tekintetben pedig tompult és fonák.
 
 Ne játssz tovább a kínnal, mely keselyűként tépi éltedet, a leghitványabb társaság is érezteti veled, hogy ember vagy az emberek közt.
Magányosság a sorsa minden kiváló elmének. 
 
*
 
Ezer csalóka balgaságtól szabadul meg az öreg ember. Az aktív élettel már rendszerint leszámolt, nem vár többé semmit, nincsenek tervei, sem szándékai. A vele egyívásvíak már nem élnek, idegen nemzedék közepette tárgyilagossággal szemléli egymagában a rajzó életet. De szelleme még követni akarja az idő gyors röptét.
 
*
 
.. azt tanácslom, szokjék rá és vigye magával a magány egy darabját a társaságba, tanuljon bizonyos mértékig ott is egyedül maradni.Ne közölje tehát gondolatait mindjárt másokkal, ne vegye túlságos komolyan az ott elhangzóit szókat, ne várjon tőlük sokat se erkölcsi, se értelmi tekintetben, vértezze magát véleményökkel szemben közönnyel, hogy dicséretes türelmességét állandóan megóvhassa.
 
*
 
...   Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani, indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az .. olyan életszabály ez, melyei ha nem követünk, nincs oly gazdagság és hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük magunkat. Erre céloz Horatius : (Ha mindent összeolvasol és megkérded a tudósoklói, mint élhetnéd le nyugodtan az életet, — válaszunk: ne űzzön, kínozzon örökkön a leihetetlen vágyódás, sem az aggodalom, sem a haszonlalanságok utáni remény.)
 
*
 
Ez a világ a pusztán elgondolt és tudott dolgokkal szemben aránytalanul erős, nem anyagánál és tartalmánál fogva, — ami gyakran igen csekély — hanem formája szerint, szemléletességénél és közvetetlenségénél fogva, mint amely a kedélyre hat és annak nyugalmát megzavarja, vagy szándékát megrendíti. A meglévő, a szemléletes, amit könnyen áttekinthetünk, mindenkor egyszerre és egész erejével hat: a gondolatnak és okoknak időre és nyugalomra van szükségük, hogy részleteikben átgondolhassuk; ezért nem tekinthetjük át mindenpillanatban egész teljességükben. Ennek folylán valamely kellemes dolog, amelyről kellő megfontolás után lemondottunk volt, mégis ingeret bennünket, ha megpillantjuk.
 
*
 
Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv aszülője. És a legrosszabb esetben azt kell hogy mondja : „lenni kell ilyen furáknak is”. Ha máskép cselekszik, igazságtalan lesz és élel-halálharcra ingerli a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis erkölcsi jelleméi megismerőerejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb. Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra, minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életrevaló jogát csupán azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az, ami megmásíthatatlan. Hogy emberek közt élhessünk, kell, hogy mindenkiI önmaga adott egyéniségével élni és érvényesülni engedjünk.. az értelme ennek a mondásnak: élni és élni engedni.
 
*
Senki sem láthat önmagán túl. Ezzel azt akarom mondani, hogy mindenki csak annyit lát máson, amennyi ő maga is, mert csupán saját maga értelmességének mértéke szerint érthetni meg másokat. Ha az az értelmiség alacsony fokú, akkor másnak minden szellemi adománya, még a legnagyobb is, eltéveszti hálásat. Az ilyen ember nem tud egyebet felfogni amásikban, mint egyéniségének alacsonyságát, gyengéit, vérmérsékleti és jeliemi hibáit. Ezekből lesz öszszealkotva az ő szemében. Magasabbrendű szellemi képességet ép oly kevéssé léteznek a számára, mint a vakra nézve a színek. A szellem láthatatlan annak, akinek nem jutott belőle rész: és minden értékelés nem egyéb, mint az értékelő ismeretkörével a megbecsültnek értekéből alkotott ítélet. Ebből következik, hogy az ember egy színvonalra helyezkedik azzal, akivel beszél, amennyiben helyezkedik azzal, akivel beszél, amennyiben mindaz, amiben a másikat felülmúlja, eltűnik, sőt az ezzel járó önmegtagadás is teljesen felismeretlen marad. Ha meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mily alacsony érzületű és mily gyatra tehetségű, azaz mennyire közönséges; úgy be fogjuk lálni, hogy lehetetlen az emberekkel beszélni anélkül, hogy arra az időre az elektromos megoszlás analógiája szerint, az ember maga is közönségessé ne válnék.
 
nyilvánvaló, hogy buta és hóbortos emberekkel szemben csak egy módon mutathatjuk ki eszünket, és ez az, hogy nem beszélünk velük. Ilyformán társaságban sok ember úgy fogja magát érezni, mint az olyan táncos, aki olyan bálba lévedt, ahol csupa béna van: kivel táncoljon?
 
*
 
A legtöbb ember annyira szubjektív, hogy valójában nem érdekli őt más, mint önmaga. Ez az oka annak, hogy bármiről is essék szó, mindjárt önmagukra gondolnak és minden személyt illető távoli célzás figyelmét magára vonja és annyira elfoglalja, hogy a beszéd objektív tárgyának felfogására nem marad értelmi ereje. Ezeknél az érvelésnek nincs értéke a szemükben, mihelyt az az érdeküknek vagy hiúságuknak ellentmond. Ezért könnyen szórakozottak lesznek, megsértődnek, úgy hogy az ember nem tud eléggé vigyázni magára, hogy amit mond, valamely bántó célzástne rejtegessen az ő becses és gyengéd énjére, amely ime, itl van előtte. Egyedül énjüknek amely ime, itl van előtte. Egyedül énjüknek tulajdonítanak értéket, más egyébnek nem. És mialatt más beszédjének igazsága és találó volta, szépsége, finomsága, elméssége iránt értetlenül és érzéketlenül állanak szemben, addig a leggyöngédebb érzékenységet mulatják minden iránt, ami bár a legtávolabbról, a legindirektebb módon sérti kicsinyes hiúságukat, vagy elhomályosítaná fölötte becses énjüket. Könnyű sértődésükben hasonlítanak a kiskutyákra, melyeknek akaratlanul is lábára lép az ember, és aztán van mithallani a vonílásuktól.
 
Vannak olyanok is, akik egyenest sértésnek veszik, ha valaki velük való beszélgetésben szellemét és elméjét mutatja ki.
 Ép oly könnyen lehet azonban az ilyen embereket hízelgéssel megnyerni. Az ítéletük rendszerint vesztegetésen alapszik és csak pártjuk vagy osztályuk javára szól, nem tárgyilagos és nem igazságos. Ennek az az oka. hogy náluk az akarat messze felülmúlja a belátást és csekély értelmük teljesen az akarat szolgálatában áll, melytől egy pillanatra sem tudja magát felszabadítani.
 
*
 
Tanácsos ezért időnként mindenkivel szemben éreztetni, hogy ellehetünk nélküle : ez csak edzi a barátságot. Sőt a legtöbb emberrel szemben nem árt hébe-korba egy szemernyi fitymálást mulatni : annál többre fogják barátságunkat tartani : chi non stima vien slimato (aki nem becsül meg, megbecsültetik), mondja egy olasz közmondás.
 
Nemes fajtájú és kiváló tehetségű emberek különösen az ifjúkorban az emberismeret és életbölcsesség feltűnő hiányát mutatják, miért könnyű őketmegcsalni és félrevezetni. Az alacsonyrendűek ellenben gyorsabban és jobban tájékozódnak a világban. Ez abból ered, hogy a priori kell ítélnünk tapasztalat híján és az a priorival semmiféle tapasztalat nem veheti fel a versenyt. Már pedig ez az a priori az alacsonvrendűeknek a sajál fajtáját általánosítja, a nemes éskiváló embernek ellenben nem : mert az átlagtól nagyon is különböznek. Ha már most az átlag cselekvését és gondolkozását a többiekhez mérik, a számításuk nem válik be. Ha végre a posteriori, tapasztalatból megtanulta, hogy mit várhat az emberektől általában, hogy körülbelül öthatoduk erkölcsi vagy szellemi tekintetben olyan, akit jobb lehetőleg teljesen elkerülni. Mégis megfelelő fogalma az állag kicsinyességéről és nyomorultságáról alig lesz, amíg él, tapasztalatait folyton bővíteni és tökéletesíteni kell és számvetésében gyakran fog csalódni a maga kárára. Mégis tapasztalatai dacára ismeretlen társaságba jutva, csodálkozva veszi észre, hogy az emberek, beszédjük és arcuk után ítélve, mennyire értelmes, becsületes, őszinte, sőt eszes és szellemes lényeknek mutatkoznak. Pedig ez a látszat meg ne tévessze : mert ennek pusztán az az oka, hogy a természet nem úgy jár el, mint a rossz poiéták, akik gazfickókat vagy bolondokat ábrázolnak, ezt oly otrombán és átlátszó célzattal teszik, hogy az ilyen személyek között mindenütt ott látjuk a költőt, aki lárvás beszédjüket minduntalan leálcázza ilyenféle beszédekkel : „Ez gazfickó, ez bolond ; ne hederítsetek rá, ez bolond.”A természet azonban úgy tesz, mint Shakespeare és Goethe, akiknek műveiben minden személynek, legyen az bár az ördög maga, amíg előttünk áll és beszél, igaza van. 
 
Ezek a költők alakjaikat olyannyira objektíve fogják föl, hogy érdekei ket elfogadjuk, rúszorílnak bennünket az irántuk érzett részvétre. Miként a természet alkotásai, belső elvből fejlődnek, miáltal szavuk és cselekvésük természetesnek, tehát szükségszerűnek tetszik.
 
Azt is figyelembe kell venni, hogy a társaséletben az emberek azt hiszik, amit a hold és a púposok : azaz mindig csupán egyik oldalukat mulatják. Mindenkinek megvan az a veleszületett tehetsége, hogy ábrázatát mimikai úton álarccá átalakítsa, amely olyannak mutassa, amilyennek az illető lenni szeretne, és amely egyenest az ő egyéniségére lévén szabva, annyira illik hozzája, hogy a hatás csalódásig sikerül.
 
(Megbocsátaniés felejteni annyi, mini értékes tapasztalatokat az ablakon kidobni.) Ha igen, kár sok szót vesztegelni, mert úgy sem használna.
 
*
 
Ahogy ember saját teste súlyát úgy hordja, hogy meg sem érzi, szemben azzal, ha idegen testet mozgat : úgy nem vesszük észre önnönhibánkat és bűneinket, hanem csak a másokéit. — Ezért viszont embertársainkat tükörként tekintsük, melyben ki-ki tisztán meglátjhatja a maga bűneit, hibáit, rossz szokásait és minden visszataszító tulajdonságait.A legtöbb ember azonban úgy lesz, mint a kutya, amelyik megugatja a tükörképéi, mert azt hiszi, hogy más kutyát lát. Aki mást bírál, a maga javításán munkál. Akinek hajlama és szokása csöndesen, magukban, mások viselkedését figyelmes és szigorú bírálatnak alávetni, azok a saját javításukon és tökéletesítésükön dolgoznak.
 
*
 
Életünk eseményei hasonlítanak még a kaleidoszkóp képeihez, melynek minden fordulatánál mást és mást látunk, holott voltakép mindig ugyanaz van a szemünk előtt.
 
*
 
Egész életünkön át mindig csak a jelen van hatalmukban, sohasem több. A különbség csak annyi, hogy éltünk kezdetén hosszú jövőt látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú multat mögöttünk.
 
*
 
A költészetnek, mint minden művészeinek, a lényege ugyanis a plátói eszmének a felfogásában rejlik, abban t. L, hogy minden egyes dologban a lényegest és így az egész fajban közöst meglássuk. Ezáltal minden egyes dolog nemének képviselője gyanánt lép föl és egy eset ezerre érvényes.
 
A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a — szivárványnak !
Azoknak a képeknek éppen az a varázsa, hogy csak képek és nem valóságok. Csak így maradhatunk meg azokat szemlélve a tiszta megismerés nyugalmas és megelégedett lelkiállapotában. A megvalósulás állítása már megindítja akaratunkat, ‘ettől pedig elválaszthatatlan a fájdalom. 
 
 
A dolgokat és személyekel, miként Spinoza mondaná, az örökkévalóság szempontjából szemléljük. 
 
Éltünk első felét a boldogság utáni .kielégítetlen sóvárgás jellemzi, második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás. Ekkor ugyanis már többékevésbé világosan kiismertük, hogy minden boldogság csupán csak képzeleti, ellenben a szenvedés, az a való. E korban azért is, legalább az okosabb, inkább szenvedéstől és zaklatástól ment állapotot keres, mintsem élvezetet.
 
Meg kell öregedni, tehát sokáig kell élni, míg az ember megérti, hogy mily rövid az élet. Minél korosabb az ember, annál kisebbeknek látszanak az emberi dolgok összesen és egyenként.
 
néha az emlékezés és képzelő erőnk éltünk valamely rég elmúlt jelenetét oly elevenen idézik fel, mint a tegnapi napot és egészen a közelünkbe hozzák. Ez onnét van, mert lehetetlen az egész hosszú multat egyetlen képben megjeleníteni, már csak azért is, mert az egyes elmúlt eseményeket nagyrészt elfeledtük és csupán általános, elvont fogalmunk maradt róla, nem pedig szemléletünk. Ezért tetszenek oly közellévőknek a múlt egyes jelenetei, mintha csak tegnap történtek volna. A köztük lefolyt idő pedig eltűnik és az egész élet felfoghatatlanul rövidnek tetszik.