Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FILOZÓFIAI SZÖVEGGYŐJTEMÉNY

2012.07.30


ufo-kutatok.mixxt.info/networks/files/download.72520


FILOZÓFIAI
SZÖVEGGYŐJTEMÉNY
EGYETEMI JEGYZET
Szerkesztette:
KOVÁCS ZOLTÁN
LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM
2009
http://www.lfze.hu/allomany/Filozofiai_szoveggyujtemeny.pdf


PLATÓN (i.e. 427-347): A LAKOMA
(részletek)

XXV. – A szerelem: nemzés a szépségben, test és lélek szerint – mondta Diotima*.
– Jóstehetséget kíván, amit beszélsz – válaszoltam – , én nem értem.
– Megmondom hát világosabban. Valamennyi ember nemzıképes, Szókratész*, testben és lélekben
egyaránt; és mikor egy bizonyos korba jutunk, természetünk nemzeni vágy. Nemzeni pedig nem lehet
rútságban, csak szépségben. A férfi és a nı egyesülésébıl való ugyanis a szülés. Isteni dolog a nemzés és
a foganás, olyasmi, ami a halandó lényben halhatatlan. Mindez azonban nem mehet végbe abban, ami
össze nem illı; márpedig a rút semmiképpen sem illik össze az istenivel, a szép viszont összeillik. Ha a
nemzésre kész lény a szépség közelébe jut, felvidul, elömlik benne az öröm, megtermékenyül és szül; ha
azonban a rúthoz közeledik, elkomorul, búsan begubózik, elfordul, összehúzódik, s nem tud szülnihanem kínlódva hordja tovább terhét. Innét az a mélységes megrendülés, amit a terhes s már vajúdó lény
a szépség közelében érez: mert nagy fájdalomtól szabadulhat meg általa. Mert Erósz* nem a szép
szerelme, ahogy te gondolod, Szókratész, hanem a szépségben való nemzés és szülés vágya.
– Legyen – mondottam én.
– Bizony, úgy van – mondta ı. – És miért éppen a nemzésé? Mert a nemzés örök élető és halhatatlan
a halandóban. S abból, amiben az elıbb megállapodtunk, szükségképpen következik, hogy a jóval együtt
a halhatatlanságra is vágyakozunk, ha egyszer a szerelem annak a vágya, hogy a jó örökre a miénk
legyen. Ebbıl a tanításból szükségképpen következik, hogy Erósz a halhatatlanság vágya is.
XXVI. Tehát mindezekre megtanított engem, mikor a szerelemrıl beszélt, s azután megkérdezte:
– Mit gondolsz, Szókratész, mi az oka ennek a szerelemnek és vágyakozásnak? Vagy nem veszed-e
észre, milyen sajátos állapotba kerül minden állat, mikor szaporodni kíván, a négylábúak is meg a
szárnyasok is? Valósággal betegek, a szerelem egészen feldúlja ıket, elıször mikor párosodni kívánnak,
azután mikor magzataikat nevelik?
Erre is az a tanítás vonatkozik: a halandó természet igyekszik lehetıség szerint örökké megmaradni
és halhatatlan lenni. Erre pedig csak így képes, a szaporodással, mert így mindig újabb, másik lényt hagy
hátra a régi helyett.

XXVII. – Mármost azok, akik testükben hordozzák magukban a termékenység magvát – mondotta –,
azok inkább a nık felé fordulnak, így nyilvánul meg bennük a szerelem, s a gyermeknemzéssel
szereznek minden jövendı idıre, mint vélik, halhatatlanságot, emlékezetet és boldogságot maguknak.
Akik pedig lelkükben termékenyek, mert ilyenek is vannak, akik lelkükben hordozzák inkább a nemzési
vágyat, mint testükben, azok azt hozzák világra, ami a lélekhez illik. És mi illik a lélekhez? Az okosság
és a többi erény. Ezek közül való minden költı, aki mőveket alkot, a mesteremberek közül pedig azok,
akiket feltalálóknak hívnak. De minden okosság közül a legnagyobb és a legszebb, mely az államok és
az otthonok belsı rendjét igazgatja, s ennek a neve mértékletesség és igazságosság.
Ha mármost egy ilyenfajta ember, aki fiatalságától fogva viselıs a lelkében, eljut abba a korba, mikor
szülni és termékenyíteni kíván, úgy vélem, mindenfelé keresi a szépet, amelyben nemzeni tud, mert a
rútban soha nem képes nemzeni. Ezért a szép testekhez jobban fog vonzódni, mint a rútakhoz, szülési
vágyában. Ha pedig szép, nemes és tehetséges lelket is talál, annál nagyobb örömmel fogja üdvözölni ezt
a két szép részbıl összetett lényt, az ilyen embert nyomban elárasztja beszédeivel az erényrıl meg arról,
hogy milyennek kell egy derék férfiúnak lennie, mivel kell foglalkoznia, s megpróbálja nevelni. Mert ha
megérinti ıt a szép, s együtt van vele, megszüli és világra hozza azt, amit régóta hordozott magában, ha
csak rá gondol, akár vele van, akár távol, s magzatát vele együtt neveli fel. Így az ilyen emberek sokkal
erısebb közösségben élnek és szilárdabb barátságban, mert szebb és halhatatlanabb gyermekeket hoztak
közösen a világra. El is fogadná mindenki, hogy inkább ilyen gyermekei legyenek, mint emberi sarjai, s
ha Homéroszra tekint meg Hésziodoszra és a többi költıre, irigyen látja, hogy olyan utódokat hagytak
maguk után, melyek halhatatlan hírt és emlékezetet szereznek nekik, lévén maguk is halhatatlanok.

XXVIII. Aki a helyes úton akar e cél felé haladni, annak már kora ifjúságában a szép testek felé kell
fordulnia, s elıször, ha vezetıje jól irányítja, egy testet szeret meg, s úgy hoz világra szép gondolatokat.
De azután észreveszi, hogy minden egyes test szépsége édestestvére a másikénak, s ha az alakban keresi
a szépet, nagy oktalanság föl nem ismerni, hogy minden testben ugyanaz a szépség lakik. Mikor ezt
megérti, minden szép test szerelmese lesz, s az egy test heves szerelmével felhagy, mert lenézi és
kevésre becsüli. Ezután a lélek szépségét becsesebbnek fogja tartani a test szépségénél, úgyhogy még ha
szerény is a test virága, de a lélek értékes, ennyi elég neki arra, hogy szeresse és törıdjön vele. Olyan
gondolatokat fog nemzeni, melyek jobbá teszik az ifjakat. Ez viszont arra készteti, hogy a törvényekben
és a cselekedetekben meglássa a szépet, s észrevegye, hogy mindez rokonságban van egymással; s
ezáltal belátja, mily csekély értékő a test szépsége. A cselekedetek után pedig a tudományokhoz kell ıt
vezetni, hogy észrevegye a tudományok szépségét, s ennyi sok szépet látva többé ne egyet dédelgessen,
mint a cselédek, egy fiú, egy ember vagy egy foglalkozás szépségét, s így szolgaságba jutva silány és
kicsinyes maradjon, hanem a szépség roppant tengere felé fordulva, s szemléletébe merülve, sok szép és
magasztos gondolatot szüljön, dúsgazdag bölcsességbıl fakadó eszméket. Míg azután így megnövekedve
és megszilárdulva meglát egyetlenegy tudományt, annak a szépségnek a tudományát, melyrıl
most beszélni fogok. De most aztán próbálj olyan erısen idefigyelni, ahogy csak tudsz!

XXIX. Mert ha valakit a nevelés elvitt a szerelem tudományában eddig a fokig, miután sorjában
helyesen szemügyre vett mindent, ami szép, már a szerelmi tudomány végcélja felé haladva hirtelen
valami csodálatos természető szépet pillant meg. Ez az, Szókratész, amiért minden eddigi fáradozás
történt. Elıször is örökké létezı, nem keletkezı, nem is pusztuló, nem növekvı és nem fogyatkozó.Azután meg nem is olyan, hogy szép ebben, s rút abban, se nem olyan, hogy egyszer szép, máskor nem
az, és nem is olyan, hogy ehhez képest szép, ahhoz képest rút. Sem pedig itt szép, ott meg rút, vagy
egyesek számára szép, másoknak pedig rút. S nem is úgy jelenik meg ez a szép, mint egy arc, sem mint
egy kéz vagy bármi más, amiben része van a testnek, sem pedig mint egy tanítás vagy tudomány, vagy
bármi, ami másban van benne, egy élılényben, a földben, az égben vagy valami másban, hanem önmaga
által egyetlen formájú és örök létezı. Minden más szép dolog ıbenne részesül, oly módon, hogy azok
keletkezése és pusztulása ıt se nem gyarapítja, se nem csökkenti, egyáltalán nem érinti. Mikor tehát
valaki a helyesen értelmezett fiúszerelem által feljutott oda, ahol látni kezdi ezt a szépet, akkor kezd
közeledni a célhoz. Mert ez a helyes út a szerelem ismeretéhez, akár magától halad valaki, akár más
vezeti oda: elindulva az itteni szép dolgoktól egyre magasabbra emelkedik annak a végsı szépségnek a
kedvéért, mint egy lépcsı fokain, egy szép testrıl kettıre, s kettırıl valamennyire, a szép testektıl a szép
foglalatosságokra, a szép foglalatosságoktól a szép tudományokra, míg végül a tudományoktól feljut
ahhoz a tudományhoz, amely nem más, mint az önmagában való szépségnek a tudománya, s akkor végre
megismeri a szépséget a maga valójában.
Ha idáig eljutott az ember az életben, Szókratész, csakis ha az önmagában való szép szemléletéhez
eljutott, akkor él emberhez méltó életet. Ha ezt megpillantod egyszer, úgy fogod érezni, hogy nem
mérhetı hozzá sem az arany, sem a ruhák, sem a szép fiúk és ifjak, akiknek látása most mélységesen
megrendít. S mit gondoljunk arról, akinek megadatnék, hogy lássa a szépet önmagában, tisztán,
ragyogón, semmi idegen elemmel nem keveredve; aki képes volna az emberi testekkel, színekkel és sok
más halandó haszontalansággal szennyezett szép helyett megpillantani magát az egyetlen alakú isteni
szépséget? Azt gondolod-e vajon, hogy hitvány lehet annak az élete, aki erre fordítja tekintetét,
szüntelenül szemléli, és együtt van vele? Nem veszed-e észre, hogy egyedül annak, aki úgy nézi a
szépséget, ahogyan nézni kell, sikerülhet nem csupán árnyképeit szülnie az erénynek, hanem valódi
erényeket, minthogy nem csupán képmásokkal érintkezik, hanem a valósággal? Aki pedig valódi erényt
hoz világra és nevel fel, nem nyeri-e el az istenek szeretetét és – ha van ember, akinek ez lehetséges – a
halhatatlanságot?
Jegyzetek: Diotima – Szókratész beszélgetıtársa,
mantineiai jósnı, kitalált személy
Szókratész (i.e. 469-399) – görög filozófus, itt Platón
nézeteinek szócsöve
Erósz – az ókori görög vallásban a szerelem egyik
istene


ARISZTOTELÉSZ (i.e. 384-322): NIKOMAKHOSZI ETIKA
X. könyv (részletek)
Kulcsszavak: etika, metafizika, erénytan, eudaimónia*
6. ... A boldogság tehát nem a szórakozásban rejlik. Furcsa is volna, ha a végcél a szórakozás lenne, s ha az
ember egész életén át a szórakozásért vállalná a munkát és a szenvedést. Hiszen úgyszólván mindent más
egyébért választunk, csak éppen a boldogságot nem: ez a végcél. Komoly munkát végezni s fáradozni
játék céljából, ez nyilván ostobaság, s nagyon is gyerekes dolog volna; ellenben szórakozni azért, hogy
aztán komolyan dolgozhassunk, minden bizonnyal helyes. Mert a szórakozás a pihenéshez hasonlítható, s
mivel az ember nem képes egyfolytában dolgozni, pihenésre van szüksége. A pihenés tehát nem tekinthetı
végcélnak, mert hiszen a tevékenységért történik.
...  S azonkívül az az érzésünk, hogy a boldogságba
gyönyörnek is kell vegyülnie; az erénynek megfelelı tevékenységek közt éppen az szerez legtöbb
gyönyörőséget, amely a bölcsességre vonatkozik; s valóban, a bölcsesség szeretete csodálatos
gyönyörőségeket rejt magában tisztaságával és állhatatosságával; és csak természetes, hogy azoknak az
élete, akik már tudnak, sokkal gyönyörőségesebb, mint azoké, akik még csak kutatnak. Meg aztán egyedül
errıl a tevékenységrıl állíthatjuk, hogy magáért érdemli meg a szeretetünket: belıle semmi más nem
származik, mint éppen csak az, hogy elmélkedtünk, míg a gyakorlati tevékenységekbıl magán a
cselekvésen kívül több-kevesebb hasznot is húzunk.Ha viszont az ész tevékenysége, amely az elmélkedésben nyilvánul meg, nemcsak hogy kiemelkedik
értékességével, hanem önmagán kívül semmi egyéb végcélra nem törekszik, s azonkívül van benne egy
tökéletes, vele bensı összefüggésben levı gyönyör is, amely egyidejőleg növeli a tevékenységet, s ha
végül az önmaga számára való elegendıség, a zavartalan függetlenség s mindaz, amit a boldog ember
javai közé sorolunk, nyilván csak ezzel a tevékenységgel jár együtt, akkor kétségtelen, hogy csakis ez
lehet az ember tökéletes boldogsága, persze, ha az egész életen át meg is marad. Mert ami a boldogsághoz
tartozik, az sohasem lehet befejezetlen. Ámde az ilyen élet sokkalta magasabb rendő, mint amilyen az
embernek kijár, hiszen ilyen életet senki sem folytathat ember minıségében, hanem csupán azon azalapon, hogy benne valami isteni rész lakozik; amennyivel felsıbbrendő ez, mint az összetett lény,
annyival felsıbbrendő a tevékenysége is annál, amely egy más erénynek felel meg. Ha tehát az ész az
emberrel összehasonlítva valami isteni, akkor a neki megfelelı élet is isteni élet az emberi élettel
összehasonlítva. S éppen ezért nem is szabad azoknak az intelmei szerint élnünk, akik azt mondják, hogy
ember létünkre emberi módon s halandó létünkre halandó módon gondolkodjunk; ellenkezıleg, amennyire
csak lehet, halhatatlan életre kell törekednünk, s mindent el kell követnünk, hogy a bennünk levı
legfenségesebb résznek megfelelı életet folytathassuk; mert ha ez a rész terjedelmére nézve kicsi is,
erejére és értékére nézve bizonnyal minden egyebet messze túlszárnyal. Sıt, nyíltan kimondhatjuk, hogy
minden embernek ez a lényege. Ha igaz az, hogy ez uralkodik benne, s hogy ez mindennél jobb,
érthetetlen volna, ha az ember nem a maga életét választaná, hanem valaki másét. S amit fentebb
mondottunk, az érvényes most is: ami valamely lénynek természettıl fogva bensı, lényeges tulajdonsága,
az számára a legértékesebb és a leggyönyörőségesebb. Ez pedig az emberre nézve az ésszerő élet, mert
hiszen ez teszi elsısorban emberré az embert. Ez az élet tehát a legboldogabb is.
8. Másodsorban következik az az élet, amely a többi erény alapján áll; azok a tevékenységek, amelyek
ezekbıl folynak, már emberiek: igazságos, bátor, s egyéb, ezekbıl az erényekbıl folyó tetteket mindig
csak egymáshoz való viszonyunkban cselekszünk, amennyiben jogügyleteinkben, szorult helyzeteinkben,
mindenféle cselekedeteinkben és még az érzelmek tekintetében is szigorúan ügyelünk arra, hogy kit mi
illet meg; ez pedig mind emberi dolog. Egyik-másik éppenséggel a testbıl indul ki, míg a jellembeli
kiválóság sok esetben az érzelmekkel függ össze. Az okosság szoros kapcsolatban van a jellembeli
kiválósággal, s fordítva, ez utóbbi az okossággal, mert hiszen az okosság kiindulópontjai az erkölcsi
erényekkel egyeznek meg, viszont az erkölcsi erényekben mutatkozó helyesség az okosságban nyilvánulmeg. Minthogy pedig a jellembeli kiválóságok az érzelmekkel is kapcsolatosak, nyilván az összetett
lényre vonatkoznak, márpedig az összetett lény erényei mindig emberjellegőek. Ilyen tehát a szerintük
való élet és boldogság is.
9. Ámde a boldog embernek, éppen mivel ember, szüksége van a külsı jólétre is, mert természetünk
önmagában véve még nem elég az elmélkedéshez; arra is szükség van, hogy az ember teste egészséges
legyen, s az élelem és egyéb segédeszközök is rendelkezésre álljanak. Ámde azért, mert a külsı javak
nélkül nem érhetjük el a boldogságot, nem kell azt hinnünk, hogy annak, aki boldog akar lenni, sok és
nagy dologra van szüksége; mert az önmagunk számára való elegendıség és a cselekvés lehetısége nem a
túláradó bıségben rejlik; erkölcsös tetteket akkor is véghezvihet az ember, ha nem uralkodik szárazon és
tengeren, s közepes anyagi erıvel is cselekedhetünk az erénynek megfelelıen. Errıl mindenki
kézzelfoghatóan is meggyızıdhetik: a magánember nyilván éppúgy gyakorolhatja az erkölcsös tetteket,
mint az uralkodó, sıt, talán még jobban. Elég tehát, ha ennyink van, mert aki erény szerinti tevékenységet
folytat, annak az élete már boldog is. S bizonyára igaza is volt Szolónnak, mikor azokat nevezte
boldognak, akik életük folyamán a külsı javakkal talán közepesen voltak ellátva, de – ahogy ı vélte – a
legerkölcsösebb tetteket vitték végbe, s józanul éltek; mert a közepes anyagi eszközök birtokában is
megvan a lehetıségünk arra, hogy azt tegyük, amit kell.
10. Ám ha ezekrıl a kérdésekrıl, s az erényrıl, a barátságról és a gyönyörrıl vázlatosan szóltunk is,
vajon azt kell-e hinnünk, hogy ezzel már feladatunk végére jutottunk? Nem inkább az-e az igazság, hogy a
cselekvés kérdésében nem az egyes tettek tudományos elmélete és megismerése a végcél, hanem sokkal
inkább az, hogy cselekedjük is ıket? Tehát az erény kérdésében sem elég, hogy az erényt megismerjük,
hanem arra kell törekednünk, hogy a magunkévá is tegyük és alkalmazzuk, vagy pedig más úton-módon
próbáljunk jóvá lenni. Hiszen ha a meggyızı szavak önmagukban is elegendık lennének arra, hogy az
embert erkölcsössé tegyék, akkor csupán ezeket kellene magunknak biztosítanunk; csakhogy a dolog úgy
áll, hogy az érveléseknek kétségtelenül elég erejük vanugyan arra, hogy azokat az ifjakat, akiknek szabad
emberhez méltó lelkületük van, buzdítsák és serkentsék, s a nemes jellemet alkalmassá tegyék arra, hogy
az erénytıl megszállott legyen, ámde az emberek legnagyobb részét mégsem képesek a lelki nemesség
felé fordítani; mert ezek természettıl fogva úgy vannak alkotva, hogy nem a szeméremérzetnek
engedelmeskednek, hanem csupán a félelemnek, s az erkölcstelen dolgoktól nem ezek rútsága, hanem
csupán a megtorlás miatt tartózkodnak. Mivel ugyanis szenvedélyeiket követik, csupán a természetüknek
megfelelı gyönyöröket s azokat a dolgokat hajszolják, amelyekbıl ezek a gyönyörök fakadnak, míg a
velük ellentétes fájdalmakat igyekeznek elkerülni; az erkölcsi széprıl és a valóban gyönyörőségesdologról ellenben sejtelmük sincs, mivel ezt még nem ízlelték meg. Az ilyen embert ugyan miféle érvelés
tudná más irányba hangolni? Hiszen nem is lehetséges vagy legalábbis nem könnyő dolog olyasmit, ami
hosszú idı óta már szokásunkká vált, puszta érveléssel megváltoztatni.
Erkölcsössé némelyek szerint természet, mások szerint szokás, ismét mások szerint tanulás útján lesz
az ember. Ami a természetet illeti, világos, hogy ez nem rajtunk áll, mert ez az elıny csak a valóban
szerencsés embereknek jut osztályrészül; az viszont alig hihetı, hogy a szó és a tanítás minden emberre
hatással volna; éppen ellenkezıleg, arra van szükség, hogy a tanítvány lelke a szokás erejével már eleve
mővelt legyen oly irányban, hogy erkölcsi alapon érezzengyönyörőséget vagy utálatot, aminthogy a földet
is meg kell mővelni, ha azt akarjuk, hogy a magot megnövelje. Mert aki csupán érzelmei szerint él, az nem
is hederít a szép szóra, amely ıt valamitıl vissza akarná tartani, sıt, meg sem érti azt; s ha valaki ilyen,
hogyan lehetne azt jobb belátásra bírni? Különben is tapasztalhatjuk, hogy a szenvedély egyáltalában nem
enged a szép szónak, csak az erıszaknak. Tehát az erénnyel rokon hajlamnak, amely szereti a jót, s irtózik
a rossztól, valamiképpen már elıre meg kell lennie az emberben. Ámde bajosan részesülhetnénk
gyermekkorunktól fogva az erkölcsre irányuló helyes vezetésben, ha nem nevelkednénk ilyen törvények
alatt; mert a legtöbb embernek, különösen a fiataloknak, általában nincs ínyére a mértékletes és állhatatos
élet. Ezért a nevelést és az életmódot törvénnyel kell szabályozni; mert ha egyszer valamihez
hozzászoktunk, azt már többé nem érezzük nyomasztónak. Sıt, még avval sem érhetjük be, hogy csupán
ifjúkorunkban részesüljünk helyes nevelésben és felügyeletben; hanem – mivel a jó szokásokat
férfikorunkban is kell gyakorolnunk és magunkat hozzájuk szoktatnunk, – ebbıl a célból, de általában az
egész életben is, szükségünk van törvényekre; mert az emberek legnagyobb része inkább a kényszernek,
semmint a szép szónak, s inkább a büntetésnek, semmint az erkölcsi kötelességnek engedelmeskedik.Éppen ezért a törvényhozónak hívogatnia kell ugyan a polgárokat az erényre, s buzdítania kell ıket az
erkölcs követésére, mert hiszen azok, akiknek a fejlıdése a szokás folytán már eleve erkölcsös irányba
indult, bizonyára hajlani is fognak a jó szóra, ámde az engedetlenekkel szemben büntetést és megtorlást
kell alkalmaznia, sıt, a javíthatatlanokat egyáltalán ki kell rekesztenie; mert a becsületes s az erkölcsöséletet folytató ember úgyis engedelmeskedik a jó szónak, a gonosz embert ellenben, akinek állandóan testi
gyönyörökön jár az esze, fájdalommal kell fenyíteni, akárcsak az igavonó barmot. Ezért szokták mondani,
hogy ennek a fájdalomnak olyannak kell lennie, amely a legélesebb ellentétben van azzal a gyönyörrel,
amelyet az illetı kedvel. Ha mármost mindenkinek, aki erkölcsös akar lenni, helyes elvek szerint kell
nevelkednie, jó szokásokat kell elsajátítania, erkölcsös életmód szerint kell élnie, és sem akaratlanul, sem
akarva nem szabad a rosszat cselekednie – s ha ez csak úgy valósulhat meg, ha az ember bizonyos ésszerő
elveknek és a helyes rendnek megfelelıen él, amely a kellı erélyt is biztosítja: – annyi bizonyos, hogy az
apai intelemben nincs meg ez az erély és a kényszerítı hatalom; sıt, egyetlen személy intelmében nem is
lehet meg, hacsak nem királyról vagy hozzá hasonló rangú emberrıl van szó; a törvénynek ellenben
megvan a kényszerítı ereje, amellett, hogy okosságból és észbıl folyó szabály is. Különben is, az ember
általában győlöli azt, aki szembeszáll a hajlamaival, még ha az illetınek igaza van is; ellenben a törvényre,
mely az erkölcsi magatartást megszabja, senki semneheztel...
Jegyzet: eudaimónia – boldogság, beteljesedett élet






MICHEL DE MONTAIGNE (1533-1592): A KEGYETLENSÉGRİL
(részlet)
Kulcsszavak: újszkepticizmus, etika, erény
Az erény – szerintem – másfajta és sokkal nemesebb hajtása lelkünknek, mint a bennünk élı, jóságra
buzdító hajlamaink. A jól irányított lélek útja, törekvéseink eredménye ugyanaz, mint az erényes léleké.
Aki természete könnyőségével szenvedi el a kapott sértést, dicséretesen jár el: jól teszi. De akinek
elevenébe szúr bármely bántalom, és az esze fegyvereivel addig küzd a bosszúállás kegyetlen étvágyával,
míg csak úrrá nem bír lenni felette, kétségkívül különb dolgot mővel. Amaz helyesen cselekszik, emez
erényesen. Az egyiket. a jóság vezeti, másikat az erényesség. Úgy látszik, hogy az erény fogalmához
tartozik az akadály, az ellentét, enélkül értelme sincsen. Ilyen elgondolásból hívjuk Istent jónak, erısnek,
igazságosnak, de sohasem erényesnek. Tetteit természete, és nem az erıfeszítés fakasztja.
Arra gondolok, hogy Szókratésznek mindenkit felülmúló szelleme végül is nem sok tiszteletet érdemel.Mert nem találom meg benne a vágy legyızésének semmi törekvését. Az erényhez vezetı útján szinte
lebegve halad, feszélyezés nélkül. Látom, amint hatalmas szelleme uralkodik benne minden felett, még
arra sem ad neki alkalmat, hogy a bőnre csak kísértés szülessen benne. Az övéhez hasonló erényt még
csak megközelítenünk sem lehet. Mintha gyızelmes és üdvözült léptekkel haladna, saját
nagyszerőségének fényében, a legkisebb zavar és akadályoztatás nélkül.
Csak a bőnökkel vívott harc árán lesz világossá az erény, létét a bőn nélkül elképzelnünk sem lehet.
Egyedül vétkeinknek köszönheti becsületét. Mivé válna a szép és nemes epikuroszi gyönyör, amely ölébe
ülteti, dajkálja és dévajságokra buzdítja az erényt, és kezébe adja játékszerül a szégyent, a lázat, a
nyomort, a halált és a poklot? Tegyük föl, hogy az igazi erény ismérve a fájdalmak csendes tőrésében, a
kínok mozdulatlan viselésében rejlik. Tegyük fel továbbá, hogy a tőréséhez minden akadályt elébe rakunk.Vajon mi lesz az erénybıl, ha a fájdalmak megvetése árán majd örülni fog a végén annak, és nevetve
fogadja a legkínzóbb hasgörcsöket is? Mert Epikurosz követıi így tanították, és cselekedeteik sokpéldájából meggyızıdhetünk arról, hogy így is éltek.
Magamról is egy szót. Hallom néha, hogy barátaim értelmem számlájára írnak olyasmit, amit
szerencsémnek köszönhetek. Bátorságom és türelmem elınyét dicsérik, mikor ítéletem és vélekedésem
segített csupán rajtam. És mindent a rossz nevével neveznek, akár elınyeimre, akár veszteségeimre fordul
a szó. Pedig igen sok hiányzik ahhoz, hogy valamely kiválóság végsı fokára jussak el, ahol az erény már
magától értetıdı: meg sem kíséreltem az odajutást. Soha nem igyekeztem elfojtani a rám törı vágyakat.

...Ami jó van bennem, születésemmel hoztam. Nem törvény, nem példák vagy tanítások oltották belém.
Ártatlanságom természetem hozománya. Lelki erım kevés, fortély nincs bennem semmi. A sok bőn közül
mérhetetlenül győlölöm a kegyetlenséget, minden bőnök e legaljasabb formáját – természetem és józan
ítéletem szerint. Odáig jutottam, hogy nem bírom undorodás nélkül nézni egy tyúk nyakának kicsavarását,
vagy befogom a fülem, ha nyúl vinnyog kutyám fogai közt, bár a vadászaton nagy élvezettel veszek részt.
Akik vágyaikkal küszködnek, szívesen használják a kívánságok esztelen és bőnös voltára az ilyen
bizonyítást: „Ha a vágyak kérlelhetetlenül úrrá lesznek bennem, eszem hiába erılködik, semmire sem jut
velük.” És mindig a nıkhöz való viszonyunkat hozzák elı példának, ahol – szerintük – a vágy
minduntalan önkívületbe hajszol, eszünk nem tudja többé a tisztét, és gondolataink a megkívánás ködébe
halnak. Magamról tudom, hogy másként is történhetik ez, és néha, még az elragadtatás pillanatában is,
másfelé kormányozhatjuk lelkünket. Résen kell lennünk, és elkerülhetjük a csapdát. Magamról tudhatom
azt is, hogy lelkem uralkodni tud a vágy bármilyen erıfeszítésén. Vénusz nem mindenható, mint ahogy
felvilágosult bölcseink is szívesen elhitetnék velem. Semmi csodaszerőt és végbevihetetlent nem találok
például a navarrai királynı* egyik meséjében, a Heptameronban, amikor valaki teljes éjszakát tölt
kényelemben a kedvese mellett, és megelégszik a csókjával s az egyszerő simogatással. A vadászat
körébıl talán jobb példát állíthatok ide. Élvezetünk ugyan kisebb lehet benne, de örömünk és
elragadtatásunk annál több, ha hosszú les után a vad olyan helyrıl törtet elénk, ahonnan a legkevésbé
várjuk. Nem hiszem, hogy ilyenkor, a hajsza hevében gondolatainkat másfelé tudnánk terelni.
De újra tárgyamra térek. Más fájdalma mélységesen meghat, és legszívesebben sírnék, még
társaságban is igen sok esetben, ha sírni tudnék. Más könnyei kicsalják az enyémet még akkor is, ha
mőkönnyek csupán azok. A halottakat nem siratom, inkább irigylem. De nagyon sajnálom a haldoklókat.
Jobban megborzongat az élı emberi test kínzása és sanyargatása, mint a vadak hullasütése és emberevése.



RENÉ DESCARTES (1596-1650): ÉRTEKEZÉS AZ ÉSZ HELYES VEZETÉSÉNEK ÉS A
TUDOMÁNYOS IGAZSÁG KUTATÁSÁNAK MÓDSZERÉRİL (1637)
(részletek)
4.rész
 Régóta észrevettem, hogy erkölcsi
dolgokban olykor nagyonis bizonytalan nézetek után kell indulnunk, mintha kétségbevonhatatlanok
volnának. Minthogy azonban akkoriban csak az igazság kutatásának akartam élni, úgy gondoltam, hogy
épp az ellenkezıt kell tennem: el kell vetnem mint feltétlen hamisat mindazt, amiben csak a legkisebb
mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, nem marad-e végül valami a meggyızıdésemben, ami
teljesen kétségbevonhatatlan. Így, mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, fel akartam tenni,
hogy semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják. S mivel vannak emberek, akik még a geometria
legegyszerőbb tárgyaira vonatkozóan is tévednek okoskodásaikban, és hamis következtetéseket vonnak
le, azért – magamról is úgy ítélve, hogy éppúgy tévedhetek, mint bárki más – elvetettem mint hamisat
mindazokat az érveléseket, amelyeket azelıtt bizonyításoknak vettek. Végül pedig azt gondoltam, hogy
ugyanazok a gondolatok, amelyeket ébrenlétünkben gondolunk, álmunkban is jelentkezhetnek anélkül,
hogy ebben az esetben csak egy is közülük igaz volna. Ezért elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a
dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar
láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt
gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok olyan
szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy
gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz elsı elvének, amelyet kerestem.Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni: nincs testem,
nincs világ és nincs tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem
vagyok; ellenkezıleg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem,
egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy én vagyok. Ellenben mihelyt csak megszőntem
volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok, még ha igaz volna is minden
egyéb, amit valaha képzeltem. Ebbıl felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész
lényege vagy természete nem egyéb, mint gondolkodás, amelynek, hogy létezzék, nincs szüksége
semmiféle helyre, s amely nem függ semmiféle anyagi dologtól. Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely
által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtıl, sıt, könnyebben is lehet megismerni, mint
a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha a test nem léteznék.Ezután általánosságban azt vettem szemügyre, mi szükséges ahhoz, hogy valamely tétel igaz és
bizonyos legyen. Miután ugyanis az imént találtam egy tételt, amelyrıl tudtam, hogy ilyen, úgy
gondoltam, hogy azt is tudnom kellene, miben áll ez a bizonyosság. Észrevettem, hogy ebben a tételben:
gondolkodom, tehát vagyok csak egy dolog az, ami meggyız e tétel igazságáról, ti. az, hogy nagyon
világosan belátom: ahhoz, hogy gondolkodjunk, léteznünk kell. Ebbıl pedig azt a következtetést vontam
le, hogy általános szabályul fogadhatom el: mindazt, amit egészen világosan és egészen elkülönítetten
látunk be, igaz; és csak az okoz némi nehézséget, hogy felismerjük, mely dolgok azok, amelyeket
elkülönítetten fogunk fel.Ezután arról elmélkedve, hogy kételkedem, tehát hogy lényem nem egészen tökéletes – mert azt
világosan láttam, hogy a megismerés nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés – azt kérdeztem
magamtól, hogyan jutottam egy nálam tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem,
hogy az csak olyan természető dologtól származhatik, amely valóban tökéletesebb nálam. Mert hogy
honnan származnak több más külsı dologra, pl. az égre, a földre, a fényre, a hıre és ezer másra
vonatkozó gondolataim, azt nem volt nehéz megtudnom; hiszen nem láttam bennük semmit, ami ıket
látszólag fölém helyezné, s így azt hihettem, hogy ha igazak, természetemtıl függnek, amennyiben az
rendelkezik valamilyen tökéletességgel; ha pedig nem igazak, akkor a semmitıl kaptam ıket, azaz hogy
azért vannak bennem, mert lényem hiányos. De másképp áll a dolog egy nálam tökéletesebb lény
ideájával kapcsolatban. A semmitıl nem kaphattam ezt az ideát, az nyilvánvaló volt; mivel pedig az,
hogy a tökéletesebb a kevésbé tökéletesbıl következzék és tıle függjön, nem kisebb ellentmondás, mintaz, hogy valami a semmibıl származik, ennélfogva magamtól sem kaphattam amaz ideát. Így tehát csakaz marad hátra, hogy olyan természető dolog helyezte belém, amely valóban tökéletesebb nálam, sıt,
amelyben megvan mindaz a tökéletesség, amelyrıl csak ideám lehet, azaz hogy egy szóval mondjam:
amely Isten.
Visszatérve egy tökéletes lényre vonatkozó képzetem vizsgálatára, azt találtam, hogy ez az idea
olyképpen foglalja magában a létezést, mint ahogyan a háromszög képzete magában foglalja azt, hogy
három szöge egyenlı két derékszöggel. Ennélfogva az, hogy Isten, ez az annyira tökéletes lény van,
vagyis létezik, olyan bizonyos, mint bármely geometriai bizonyítás.
Miután Isten megismerése meggyızött bennünket e szabály helyességérıl, könnyő belátni, hogy
álomképeink, melyeket alvás közben képzelünk, nem ingathatják meg hitünket éber gondolataink
igazságában. Ami álmaink legközönségesebb tévedését illeti, hogy ugyanúgy tüntetnek fel elıttünk
dolgokat, mint külsı érzékeink, nem baj, ha bizalmatlanokká leszünk az ilyen ideák igazságával
szemben, mert ezek ébrenlétünkben is gyakran megcsalnak bennünket: a csillagok vagy más igen távoli
testek sokkal kisebbnek látszanak, mint amilyenek. Akár ébren vagyunk, akár álmodunk, mindig csak
értelmünk evidenciájában szabad bíznunk. S jól megjegyzendı, hogy értelmünket mondom, nem pedigképzeletünket vagy érzékeinket. Mert ha nagyon világosan látjuk is a Napot, azért mégsem szabad azt
hinnünk, hogy csak akkora, amilyennek látjuk. S igen határozottan képzelhetünk oroszlánfıt kecske
testén anélkül, hogy azt kellene következtetni, ilyen szörnyeteg létezik a világon. Mert az értelem nem
azt mondja nekünk, hogy amit így látunk vagy képzelünk, egyszersmind valóságos, de azt igenis
mondja, hogy minden ideánknak vagy fogalmunknak kell hogy valamilyen igazságalapja legyen, mert
különben lehetetlen volna, hogy Isten, aki egészen tökéletes és igazságszeretı lény, belénk helyezte
volna. Mivel pedig okoskodásaink sohasem olyan evidensek és teljesek az álomban, mint az ébrenlétben,
bár ideáink ilyenkor néha éppolyan elevenek, azért értelmünk azt is mondja, hogy gondolataink nem
lehetnek ugyan mind igazak – mert nem vagyunk egészen tökéletesek –, de azt, ami igazság bennünk,
éber gondolatainkban találhatjuk meg.
2. rész (részlet)
Azt gondoltam, hogy a logika sok szabálya helyett beérem a négy következıvel, feltéve, hogy
szilárdul és állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük.
Az elsı az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit nem evidens módon ismertem meg
annak; azaz gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot, és semmivel többet ne foglaljak
bele ítéleteimbe, mint ami oly világosan és elkülönítetten áll elmém elıtt, hogy nincs okom kétségbe
vonni.
A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban elıforduló minden problémát annyi részre osszam,
ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.
A harmadik az, hogy bizonyos rendet kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyképp, hogy a
legegyszerőbb és legkönnyebben megismerhetı tárgyakkal kell kezdenem, hogy aztán lassan,
fokozatosan emelkedjem fel az összetettebbek ismeretéhez; s még azok között is fel kell tételezzek
bizonyos rendet, amelyek nem magától értıdıen következnek
egymás után.
Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésekre törekedjem, s így
biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.
Azok a hosszú, egészen egyszerő és könnyő oksorok, amelyekkel a geométerek szoktak élni, hogy
eljussanak legnehezebb bizonyításaikhoz, azt a gondolatot keltették bennem, hogy az emberi megismerés
körébe esı összes dolog ugyanilyen módon követi egymást, s ha mindig csak arra vigyázunk, hogy ne
fogadjunk el igaznak olyasmit, ami nem az, s megtartsuk a rendet, amelyre az egyiknek a másikból való
leszármaztatásához szükség van, akkor nem lehet olyan távoli dolog, hogy végül el ne jussunk hozzá,
sem pedig olyan rejtett, hogy azt végül fel ne fedezzük.
6. rész (részlet)
Sohasem voltam nagyra gondolataimmal; s amíg csak annyi hasznát vettem módszeremnek, hogy
kielégített az elméleti tudományok körébe esı néhány nehézségre vonatkozóan, vagy megpróbáltam
erkölcsi magatartásomat az általa tanított elvek értelmében szabályozni, addig nem éreztem
kötelességemnek, hogy írjak is róla valamit. Ámbár elmélkedéseim nagyon tetszettek nekem, mégis úgy
gondoltam, hogy másoknak is vannak elmélkedéseik, s ezek talán még jobban tetszenek ınekik. Amikor
azonban a fizikában néhány általános fogalomra tettem szert, és elkezdtem ıket különbözı részleges
kérdésekben kipróbálni, s észrevettem, mily messzire vihetnek bennünket, s mennyire különböznek az
eddig használt elvektıl, úgy véltem, nem szabad ıket rejtegetnem, hacsak nem akarok nagyot véteni amatörvény ellen, amely arra kötelez bennünket, hogy tılünk telhetıen az emberek közös jólétén
fáradozzunk. Mert fogalmaim megmutatták nekem, hogy el lehet jutni olyan ismeretekhez, amelyek
rendkívül hasznosak az életben, s hogy ama spekulatív filozófia helyett, amelyet az iskolákban tanítanak,lehet találni egy gyakorlati filozófiát, amely által oly alaposan ismerjük meg a tőz, a víz, a levegı, a
csillagok, az égboltozat és a bennünket környezı egyéb dolgok erejét és mőködését, mint ismerjük
mesterembereink különbözı tevékenységeit, úgyhogy felhasználhatók mindarra, amire alkalmasak, s
ezzel a természetnek mintegy uraivá és birtokosaivá válhatnánk. Ez nemcsak végtelen sok olyan eszköz
kitalálása szempontjából kívánatos, amely lehetıvé teszi, hogy minden fáradság nélkül élvezzük a föld
gyümölcseit és minden rajta található kényelmet, hanem fıképpen az egészség megóvása végett is, mert
ez kétségkívül legelsı javunk, s a földi élet minden más javának alapja; még a szellem is annyira függ a
test vérmérsékletétıl és szerveinek állapotától, hogy véleményem szerint, ha lehetséges valamilyen
eszközt találni, amely általában okosabbakká és ügyesebbekké teheti az embereket, mint eddigelé voltak,
azt csak az orvostudományban kereshetjük. A mostan dívó orvostudományban persze kevés olyan dolog
van, amely ilyen figyelemre méltó haszonnal járna. Nem akarom becsmérelni ezt a tudományt, de biztos
vagyok benne, hogy senki sem tagadja, még az sem, akinek
az orvostudomány a hivatása, hogy amit
belıle tudunk, majdnem semmi ahhoz képest, amit még nem tudunk, s hogy végtelen sok bajtól
szabadulhatnánk meg, mind testi, mind lelki bajoktól, talán még az aggkori elgyengüléstıl is, ha eléggé
ismernénk a bajok okait és mindazokat a gyógyszereket, a melyekkel a természet megajándékozott
bennünket.

BLAISE PASCAL (1623-1662): GONDOLATOK
(részletek)
Kulcsszavak: metafizika, racionalizmus, szkepszis, vallásfilozófia
72. Vizsgálja tehát az ember az egész természetet a maga fenséges és teljes nagyszerőségében, fordítsa
el tekintetét az ıt körülvevı alantas tárgyaktól! Nézze ezt a ragyogó fényt, amely örök lámpásként
világítja meg a mindenséget, s amikor a földet már csak pontnak látja e csillag leírta hatalmas körpályához
viszonyítva, ámulva vegye észre, hogy ez a hatalmas körpálya maga is csupán finom hegyő ceruzával
felrajzolt pont ahhoz képest, amelyet az égbolton keringı csillagok írnak le. De ha a látás itt megtorpan is,
képzelete azért szálljon csak tovább, elıbb fog belefáradni a természet felfogásába, mint a természet a
felfognivaló nyújtásába. Ez az egész látható világ csupán észrevehetetlen pont a természet dús keblén.Nincs gondolat, amely meg tudná közelíteni. Hiába csigázzuk képzeteinket, tágítjuk ki ıket az
elképzelhetı tereken túlra, csak atomokat szül képzeletünk a dolgok valósága helyett. Olyan gömb ez,
amelynek a középpontja mindenütt van, a kerülete sehol. Egyszóval: Isten mindenható voltának az a
legnagyobb érzékelhetı jellemvonása, hogy gondolatában elvész képzeletünk. Majd önmagához megtérve
vegye észbe az ember, micsoda ı ahhoz viszonyítva, ami van; értse meg, hogy a természet e félreesı
zugában eltévedt lény; aztán a lakásául szolgáló kis odúból – értem ezen a Világmindenséget – tanulja
meg helyesen értékelni a földet, a birodalmakat, a városokat és önmagát. Mi az ember a végtelenségben?
De hogy egy másik, éppily ámulatba ejtı csoda táruljon fel elıtte, kutasson az általa ismert legkisebb
dolgokban. Fedezzen föl az atka parányi testében e testnél is összehasonlíthatatlanul kisebb részeket,
lábakat ízületekkel, a lábakban ereket, az erekben vért, a vérben nedveket, a nedvekben cseppeket, majd
ossza tovább ez utóbbiakat, és minden erejét megfeszítve igyekezzék a végére járni e gondolatsornak, saztán tárgyául azt a végsı valamit tegyük meg, amelyhez el tud jutni; nyilván azt fogja hinni, hogy eljutott
a természet végsı parányához. Én azonban még ebben is egy újabb feneketlen mélységet akarok
megmutatni neki. Nemcsak a látható világmindenséget szándékszom feltárni elıtte, hanem azt a
mérhetetlenséget is, amelyet e kicsinyke atomon belül alkothat magának a természetrıl. Fedezzen fel
benne is végtelen sok világot, mindegyiket saját égbolttal, bolygókkal, földdel, amelyek úgy aránylanak
egymáshoz, mint a látható világmindenségben; a földön állatokat és végezetül atkákat, s ezekben
ugyanazt, amit az elsık tártak elébe, s aztán a többiben is ugyanazt lelve, vég nélkül, megállás nélkül,
ámuljon el a csodáktól, amelyek a maguk kicsinységében éppoly bámulatosak, mint amilyenek
nagyságukban a másikak; mert ki ne csodálná, hogy testünk, amelyik az imént még észrevehetetlen volt a
világmindenségben, felfedezhetetlen a minden ölén, most meg kolosszus, egy egész világ, vagy inkább
minden ahhoz a semmihez viszonyítva, ameddig az ember már el sem tud jutni.Aki így látja magát, megrémül önmagától, s ráeszmélve, hogy természet adta tömegével a végtelenség
és a semmi két feneketlen mélysége között lebeg, remegve tekint majd e csodákra; és én bizonyos vagyok
benne, hogy kíváncsisága csodálatra fordul, és hajlandóbb lesz némán szemlélni, mint elbizakodottan
kutatni ıket. Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez
viszonyítva, közép a semmi és a minden között. Végtelen messze van tıle, hogy felfogja a szélsıségeket, adolgok végcélja és lételve leküzdhetetlenül rejtve van számára egy áthatolhatatlan titokban, mert egyaránt
képtelen meglátni a semmit, amelybıl vétetett, és a végtelent, amelyben elmerül. Mi egyebet tehet hát
azon kívül, hogy megsejt valami látszatot a dolgok közepébıl, örökös reménytelenségben afelıl, hogy
megismerje lételvüket és céljukat?
A tanult elme megérti, hogy mivel a természet minden dolgokba beleírta a maga és teremtıje képét,
szinte valamennyiben megtalálható kettıs végtelensége. Minden tudomány kutatási területe végtelen, mert
ki vonja kétségbe, hogy például a mértan által felállítható tételek sora végtelenül végtelen? Princípiumai
sokasága és finomsága folytán egyaránt végtelenek a tudományok; mert ki ne látná, hogy az utolsóként
állított tételek nem önmaguktól helyesek, hanem másokra vezethetık vissza, ezek ismét másokra, és így
kizárják egy utolsó lehetıségét? Mi azonban az elménkben utolsóként felmerültekkel úgy teszünk, mint az
anyag terén, ahol oszthatatlan pontnak nevezzük azt, amelyen túl érzékeink többé már semmit sem
ragadnak meg, jóllehet természeténél fogva az is végtelenségig osztható.Ez tehát a mi igazi állapotunk; ez tesz bennünket képtelenné a biztos tudásra és az abszolút
tudatlanságra. Egy széles középen lebegünk, mindig bizonytalanul és határozatlanul, az egyik véglettıl a
másik felé hányódva. Mihelyt azt hisszük, hogy megkapaszkodhatunk és megállapodhatunk valami
határponton, már el is mozdul, elhágy bennünket; ha pedig utánamegyünk, kicsusszan kezünk közül,
tovasiklik, örökös szökésben menekül elılünk. Semmi sem áll meg számunkra. Ez a mi természetes
állapotunk, és ugyanakkor ez a legellentétesebb is hajlamainkkal; égünk a vágytól, hogy szilárd talajra,
valami végsı és állandó alapra leljünk, olyan tornyot szeretnénk építeni rá, amely a végtelenig emelkedik,
ám minden fundamentumunk összeroppan, s feneketlen mélység nyílik alattunk.
Ha.az ember elsıül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is
ismerhetné meg a rész az egészt? De talán arra fog törekedni, hogy legalább azokat a részeket ismerje
meg, amelyek az ı mértékével arányosak. Csakhogy a világ részei egymással mind olyan viszonyban
vannak, olyan láncolatot alkotnak, hogy, véleményem szerint, lehetetlenség megismerni az egyiket a
másik és az egész nélkül.
194 (a) „Fogalmam sincsen róla, ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról, mi ez a világ, és mi
vagyok én magam; szörnyő bizonytalanságban vagyok minden felıl; nem tudom, mi a testem, az
érzékeim, a lelkem, azt sem, micsoda énemnek az a része, amelyik azt gondolja, amit mondok, amelyik
mindenen, még önmagán is gondolkozik, de magát éppúgy nem ismeri, mint minden egyebet sem. Látom
a világmindenség rettentı térségeit, amelyek körülölelnek, és én e roppant kiterjedés egy kis zugához
vagyok láncolva anélkül, hogy tudnám, miért helyeztettem inkább ide, mint máshová, s az élnem adatott
kevéske idı miért éppen az elıttem is volt és utánam tovább folytatódó örökkévalóságnak erre a
pillanatára lett kijelölve. Egyebet sem látok, csak végtelenségeket, amelyek úgy zárnak magukba, mint
valami parányt, mint egy soha vissza nem térı pillanatig tartó árnyékot. Csak annyit tudok, hogy
nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek."
206. E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.139. Szórakozás – Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas tevékenységén, azokon a
veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek a királyi udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat,
amelyekbıl annyi civakodás, indulat, vakmerı és gyakran balul kiütı vállalkozás stb. származik, és
ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban. Ha a
megélhetéséhez elegendı vagyonnal rendelkezı ember örömét lelné otthonában, nem szállna tengerre,
nem indulna várakat ostromolni. Csak azért vásárolnak maguknak drága pénzen rangot a hadseregben,
mert elviselhetetlennek éreznék, hogy ne mozduljanak ki városukból; a társaságot és a kártya okozta
szórakozást is csak azért hajszolják, mert nem képesek örömet lelni az otthon ülésben.
Mikor azonban mindezt jobban végiggondoltam, és meglelve minden bajunk forrását meg akartam
keresni az okát is, arra jöttem rá, hogy van ennek egy nagyon is valóságos oka, mégpedig a mi gyarló és
halandó állapotunk természetes nyomorúsága, amelybe ha alaposan belegondolunk, semmi sem képes
megvigasztalni bennünket.Bármilyen állapotot képzeljünk el magunknak, ha számba vesszük a számunkra elérhetı földi javakat,
a királyi méltóság a legszebb a világon, és akárhogyan vélekedjünk is róla, minden vonzó élvezet együtt
jár vele. De ha a király nem talál magának szórakozást, és ideje van elgondolkodnia rajta, mi is ıvoltaképpen, akkor ez a bágyadt boldogság nem fog neki elég lelkierıt adni, ezért szükségszerően az ıt
fenyegetı veszélyekre és a bekövetkezhetı lázadásokra terelıdik a figyelme, majd végezetül az
elkerülhetetlen halálra és betegségekre; úgyhogy, ha hiányzik neki az, amit szórakozásnak szoktunk
nevezni, boldogtalan lesz, boldogtalanabb még legalacsonyabb alattvalójánál is, aki játékkal és
szórakozásokkal tölti idejét.
Ezért oly keresett a kártya, a nık társasága, a hadakozás, a magas hivatalok. Nem mintha valóban
létezne boldogság, mintha azt képzelné bárki, hogy az igazi boldogság a kártyán nyerhetı pénz birtoklása
vagy a felhajszolt nyúl: hiába is kínálnák neki, nem kérne belıle. Nem ezt a langyos és békés életet
keressük, amelyik módot ad rá, hogy boldogtalan állapotunkkal foglalkozzunk, nem is a hadakozás
veszélyeit vagy a magas tisztségekkel járó kellemetlenségeket, hanem a gürcölést, amely másfelé tereli
figyelmünkét, és elszórakoztat bennünket. Ez a magyarázata annak is, miért szeretjük jobban a vadászatot,
mint a zsákmányt.171. Nyomorúság – Nyomorúságainkban egyetlen dolog nyújt vigasztalást, a szórakozás, és mégis ez a
mi legnagyobb nyomorúságunk. Mert fıleg ez akadályoz meg bennünket abban, hogy magunkkal
foglalkozzunk, és sodor észrevétlenül vesztünkbe. Nélküle unalomban élnénk, de ez az unalom arra
ösztönözne bennünket, hogy valami biztosabb, tartalmasabb módját keressük előzésének. A szórakozás
azonban elmulattat, és észrevétlenül vezet a halálba.
347. Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az
egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendı
hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ı
tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erısebb nála.
Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belıle kell nagyságunk tudatát merítenünk, nem a
térbıl és az idıbıl, amelyeket nem tudhatunk betölteni. Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az
erkölcs alapelve!194. (b) ...Mielıtt harcba szállnak ellene, legalább ismerjék meg, milyen az a vallás, amely ellen
harcolnak. Ha ez a vallás azzal büszkélkednék, hogy világos tudása van Istenrıl, és hogy e tudása
bizonyos, nincs benne semmi homály, akkor elég volna azzal érvelnünk, hogy a világon semmi olyat nem
látunk, ami ennyire nyilvánvaló módon mutatná nekünk Istent. Mivel azonban, éppen ellenkezıleg: azt
mondja, hogy az emberek homályban élnek, Istentıl távol, aki elrejtızködött megismerésük elıl, és aki
így is nevezi magát a Szentírásban: Deus absconditus *, s mivel, végül, egyaránt igyekszik világossá
tenni e két dolgot: hogy ti. Isten érzékelhetı jeleket adott nekünk az Egyházban, amelyek segítségével
felismerhetik az ıt ıszintén keresık, de ugyanakkor mégis úgy elrejtette ıket, hogy csak azok ismerik ıt
fel, akik tiszta szívükbıl keresik...
Jegyzet: Deus absconditus – rejtızködı Isten (Ézsaiás 45.15)





JEAN-JACQUES ROUSSEAU (1712-1778): A TÁRSADALMI SZERZİDÉSRİL AVAGY A
POLITIKAI JOG ELVEI (1762)
(részletek)
Kulcsszavak: racionalizmus, etika, politikafilozófia, állam, szabadság, egyenlıség

...de mivel az erı és a szabadság minden ember számára a létfenntartás
elsırendő eszköze, miként ruházhatja azt másra anélkül, hogy magának ártana és a maga iránti köteles
gondosságot elmulasztaná? Ezt a nehézséget, vizsgálódásaim tárgyára vonatkoztatva, így fejezhetném ki:
„Meg kell találnunk a társulásnak azt a formáját, amely közös erejével védi s oltalmazza minden tagjának
személyét és vagyonát, s amelyben minden ember, ha egyesül is a többiekkel, mégis csak önmagának
engedelmeskedik, s ugyanolyan szabad marad, mint azelıtt”. Ez az az alapvetı kérdés, amelyre a
társadalmi szerzıdés ad megoldást. Ha a társadalom valamennyi tagja minden jogával együtt beleolvad az
egész közösségbe, akkor mindenki egyenlı helyzetbe jut; ha a feltételek így mindenki számára egyenlık,
akkor senkinek sem érdeke hátrányossá tenni azokat mások számára. Ha tehát mindent elhagyunk a
társadalmi szerzıdésbıl, ami nem tartozik a lényegéhez,az a következı szavakban foglalható össze:
„Mindegyikünk alárendeli személyét és minden képességét a közakarat legfelsıbb hatóságának, és minden
egyes tagot testületileg az összesség elválaszthatatlan részeként fogadunk be.”
A fıhatalomról
A fenti meghatározásokból következik, hogy a szövetkezés ténye kölcsönös kötelezettséget foglal
magában a közösség és a magánosok között, és hogy minden egyén mintegy önmagával szerzıdik, s így
kettıs kötelezettséget is vállal: a fıhatalom tagjaként a magánosokkal szemben, és mint az állam tagja a
fıhatalommal szemben. A fıhatalomnak pedig, mivel csak a részeit alkotó magánszemélyekbıl áll, nincs
és nem is lehet az övékétıl eltérı érdeke; következésképpen a fıhatalomnak semmi szüksége sincs arra,
hogy alattvalói számára biztosítékot nyújtson, mert lehetetlen volna, hogy a test ártani akarjon valamennyi
tagjának. Valójában minden egyénnek mint embernek külön akarata is lehet, mely ellentétben áll a
közakarattal vagy eltér attól, s amelyhez mint honpolgár, ı is hozzájárul: magánérdeke egészen mástkövetelhet tıle, mint a közérdek. Hogy tehát a társadalmi szerzıdés ne legyen üres formaság,
hallgatólagosan magában kell foglalnia ezt a kötelezettséget, mely egyedül adhat erıt a továbbiaknak: ha
bárki megtagadná az engedelmességet a közakaratnak, akkor az egész közösség rákényszeríthetné erre; ez
nem jelent mást, mint hogy kényszerítik, hogy szabad legyen; mert ez az a feltétel, amely minden
honpolgárt a haza részesévé tesz, és minden személyi függıség ellen biztosít. Ez a feltétel az államgépezet
mozgásának a titka, s egyedül ez teszi jogszerővé a honpolgári kötelezettségeket, amelyek enélkül
értelmetlenek, zsarnokiak lennének, s égbekiáltó visszaélésekre adnának alkalmat.
A szuverén hatalom korlátairól
Ha az állam vagy polgári társaság csak erkölcsi személyiség, és tagjai egyesülésébıl nyeri létét, s ha
legfıbb gondja önfenntartására irányul, akkor szüksége van egy általános kényszerítı hatalomra, mely
minden részét az összesség számára legcélszerőbben hozza mozgásba és mőködtesse. Miként a természet
minden embernek korlátlan hatalmat ad valamennyi testrésze felett, a társadalmi szerzıdés is korlátlan
hatalmat biztosít minden tagja felett; és ez a közakarat által irányított hatalom viseli a legfıbb hatalom
nevet.
De az állam személyiségén kívül még tekintetbe kell vennünk a magánszemélyeket, akikbıl az állam
áll, s akiknek az élete és szabadsága természetesen független az államtól. Jól meg kell különböztetnünk
tehát a honpolgárok és a fıhatalom jogait, és azokat a kötelességeket, amelyeket az elıbbieknek mint
alattvalóknak teljesíteniük kell, attól a természeti jogtól, amelyre mint emberek igényt tarthatnak. A
fıhatalom kérésére a honpolgár minden szolgálatot, amire csak képes, azonnal köteles teljesíteni; a
fıhatalom viszont nem terhelheti meg alattvalóit semmiféle, a közösségre nézve haszontalan nyőggel: mégcsak nem is akarhat ilyesmit; mert az ész törvénye alatt éppen olyan kevéssé történhet valami ok nélkül,
mint a természet törvénye alatt.
A fentiekbıl kitőnik, hogy az akaratot nem annyira a szavazatok száma, mint inkább a szavazattal
rendelkezıket egyesítı közös érdek teszi közakarattá, mert ebben a rendszerben mindenki szükségszerően
aláveti magát azoknak a feltételeknek, amelyeket mások számára is megállapít. Az érdeknek és az
igazságnak csodálatos összhangja ez, amely a közös megállapodásoknak méltányosságot kölcsönöz, ami
minden magánügy tárgyalása alkalmával elsikkad, mivel hiányzik a bíró és a fél nézetét összhangba hozó
és azonosító közös érdek.Bármelyik oldalról közelítsük is meg elvünket, mindig ugyanarra a következtetésre jutunk, hogy a
társadalmi szerzıdés olyan egyenlıséget állapít meg a honpolgárok között, amelyben mindnyájan azonos
feltételek mellett vállalnak kötelezettséget, és valamennyien azonos jogoknak örvendenek. Így, a
szerzıdés természeténél fogva, a fıhatalom minden ténykedése, vagyis a közakarat minden hiteles
jogügylete egyaránt kötelez vagy részesít elınyben minden honpolgárt. Ebbıl az következik, hogy a
fıhatalom csak a nemzet testét ismeri el, és nem tesz különbséget annak tagjai között. Mi is
tulajdonképpen a fıhatalom ténykedése? Nem a feljebbvaló megállapodása alárendeltjével, hanem a
testület egyezménye minden egyes tagjával: jogszerő egyezmény, mert alapja a társadalmi szerzıdés;
méltányos, mert mindenkire kiterjed; hasznos, mert nem lehet más tárgya, mint a közjó, és tartós, mert
biztosítéka az állam ereje és a legfıbb hatalom. Amíg az alattvalók csak ilyen egyezményeknek vannak
alávetve, senki másnak nem engedelmeskednek, csak a saját akaratuknak.
A törvényalkotóról
A törvények a társadalmi egyesülés feltételei. A törvényeknek alávetett nép egyben azok alkotója is
kell hogy legyen. De hogyan történjék ez a szabályozás? Közmegegyezés, hirtelen belátás útján? Van-e a
politikai testületnek olyan szerve, amellyel akaratát kifejezheti? Ki ruházza fel a szükséges elırelátással,
hogy a határozatokat megfogalmazza és elıre kihirdesse? Vagy talán akkor fogja kimondani, amikor arra
szükség lesz? A vak tömeg, mely gyakran azt sem tudja, hogy mit akar, mert ritkán képes megítélni, mi a
jó neki, végrehajthat-e egymagában olyan nehéz munkát, mint a törvényhozás rendszerének megalkotása?
A nép önmagában mindig jót akar, de maga nem mindig ismeri fel azt. A közakarat mindig helyes, de az
ítélet, amely vezérli, nem mindig világos. Be kell mutatnunk neki a dolgokat a maguk valójában, néha
pedig úgy, ahogyan azokat látnia kellene; rá kell világítanunk a helyes útra, amelyet keres; meg kell
oltalmaznunk a magánérdekek kísértéseitıl, ellensúlyozni kell a jelenlegi és érezhetı elınyöket a távoli és
rejtett veszélyek bemutatásával. Az egyén látja a jót, de elveti; a közösség akarja, de nem látja.Mindkettınek egyaránt szüksége van vezetıre. Az egyént kötelezni kell, hogy akaratát értelmének
rendelje alá; a közösséget rá kell vezetni arra, hogy mit akar, így az általános belátásból az értelem és az
akarat összhangja áll elı; ebbıl pedig a részek szabatos együttmőködése és végül az összesség legnagyobb
ereje származik. Így válik szükségessé a törvényalkotó.
Aki egy nép megszervezésére vállalkozik, annak ahhoz is értenie kell, hogy bizonyos tekintetben az
emberi természetet is megváltoztassa, hogy minden egyént, aki önmagában véve zárt és önálló egész, egy
nagyobb közösség részévé alakítson, amelytıl az egyén bizonyos mértékig életét és létét nyeri; át kell
formálnia az ember lelki akaratát, hogy megerısítse azt. El kell vonnia az embertıl sajátos erıit, hogy
helyettük más, számára idegen erıkkel ruházza fel ıt, amelyeket csak mások támogatásával használhat fel.
Minél inkább elhalnak és megsemmisülnek a természetes erık, s minél nagyobbak és tartósabbak az
újonnan szerzett erık, annál szilárdabb és tökéletesebb az államszervezet. Ebbıl az következik, hogy ha az
állampolgár semmi, s a többiek közremőködése nélkül semmit sem tehet, és ha az összesség ereje egyenlı
vagy nagyobb, mint valamennyi egyén természeti erejének összege, csak akkor mondhatjuk el: a
törvényhozás a tökéletesség lehetı legmagasabb fokára emelkedett.A törvényalkotó minden szempontból rendkívüli ember az államban. Nemcsak szellemi tehetsége által,
hanem hivatásánál fogva is annak kell lennie. Hivatása sem nem hivatal, sem nem fıhatalom. Ez a hivatás,
amely a köztársaságnak létet ad, nem tartozik az alkotmány körébe; sajátos és magasabbrendő hivatás,melynek nincs köze az emberi uralomhoz; mert ha az, aki az embereknek parancsol, nem parancsolhat a
törvényeknek, akkor az, aki a törvényeknek parancsol, éppenséggel nem parancsolhat az embereknek.
A polgári hitvallásról
Van tehát egy tisztán polgári hitvallás; ennek az elıírásait a fıhatalomnak kell megállapítania, nem
olyan szabatosan, mint a vallási dogmákat, hanem mint a társas együttélés zsinórmértékét, amely nélkül
nem lehet valaki sem jó honpolgár, sem hőséges alattvaló. Az állam senkit sem kötelezhet arra, hogyhiggyen, de számőzheti azt, aki nem hisz: számőzheti, nem mint istentelent, hanem mint társadalomellenes
lényt, mint aki nem tudja ıszintén szeretni a törvényt, az igazságot és szükség esetén életét áldozni
kötelességéért. S ha valaki nyilvánosan elismerte ezeket a hitelveket, és utána mégis úgy viselkedik,
mintha nem hinne azokban, halálbüntetést érdemel, mert a legnagyobb bőnt követte el: hazudott a törvény
színe elıtt. A polgári hitvallásnak a dogmái legyenek egyszerőek, ne legyen sok dogmája, fogalmazásuk
szabatos legyen, minden magyarázat és kommentár nélkül. Mindenható, bölcs, jóságos, elırelátó és és
gondviselı istenség létezése, a túlvilági élet, a jók jutalma és a gonoszok bőnhıdése, a társadalmi
szerzıdés és a törvények szentsége, ezek lehetnek a tényleges dogmák.




IMMANUEL KANT (1724-1804): VÁLASZ A KÉRDÉSRE: MI A FELVILÁGOSODÁS? (1784)
(részletek)
Kulcsszavak: racionalizmus, liberalizmus
A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való
képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka
nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások
vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a
felvilágosodás jelmondata.
Restség és gyávaság okozza, hogy az emberiség oly nagy része, habár a természet már rég
felszabadította az idegen vezetés alól, szívesen kiskorú marad egész életében, s azt is, hogy másoknak oly
könnyő ezek gyámjává feltolni magukat. Kiskorúnak lenni kényelmes. Ha van egy könyvem, amely
eszemül, egy lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, s egy orvosom, aki megszabja az étrendemet
stb., akkor igazán nincs szükségem arra, hogy magamfáradozzam. Ha fizetni tudok, nem kell
gondolkodnom, elvégzik helyettem mások ezt a bosszantó munkát. S hogy az emberiség legnagyobb része
(s közte az egész szépnem), túl azon, hogy fáradságos, fölöttébb veszélyesnek is tartsa a nagykorúságig
teendı lépést, arról már ama gyámok gondoskodnak, akik jóságosan magukra vették a rajtuk való
felügyeletet. Miután elbutították jószágaikat, s gondosan vigyáztak, nehogy e jámbor teremtmények egy
lépést tehessenek ama járókán kívül, amelybe bezárták ıket, megmutatják nekik az ıket fenyegetı
veszélyeket, ha megpróbálnának egyedül járni. No, a veszély éppen nem olyan óriási, mert néhány esés
árán végül csak megtanulnának járni; de egy ilyen példa mégiscsak megfontolttá tesz, és visszarettent
minden további kísérlettıl.
Az egyes embernek nagyon nehéz tehát.a szinte természetévé vált kiskorúságból kivergıdnie.
Valósággal megszerette, s egyelıre valóban képtelen arra, hogy a saját fejével gondolkodjék, mivel soha
nem is engedték, hogy megpróbálja. A természeti adottságok értelmes felhasználásának vagy inkább a
velük való visszaélésnek mechanikus eszközei: a szabályzatok és formulák – az örökös kiskorúság
béklyói. Még aki levetné azokat, az is csak bizonytalanul ugranék át a legkeskenyebb árkon is, mivel nem
szokott hozzá a szabad mozgáshoz. Ezért csak keveseknek sikerült, hogy önálló szellemi tevékenységgel
kilábaljanak a kiskorúságból, és biztosan járjanak.
Ám, hogy egy közösség váljék felvilágosodottá a maga erejébıl, az sokkal inkább lehetséges, sıt, ha
szabadságot engednek neki, majdnem elmaradhatatlan. Mert mindig lesz néhány önállóan gondolkodó
ember, még a nagy sokaság kinevezett gyámjai között is, akik levetvén a kiskorúság igáját, terjesztik is
maguk körül az értelmes önbecsülés s az ember önálló gondolkodásra hivatottságának szellemét. E
felvilágosodáshoz semmi egyéb nem kell, csak szabadság, annak a legártalmatlanabb fajtája: az ész
minden kérdésben való nyilvános használatának szabadsága. Az ész nyilvános használatának mindenkor
szabadnak kell lennie, mert egyedül ez képes megvalósítani az emberek között a felvilágosodást; az ész
magánhasználatát azonban többször is korlátok közé lehet szorítani anélkül, hogy ez különösebben gátolná
a felvilágosodást. Saját eszünk nyilvános használatánakazt nevezem, hogy egy tudós az olvasók teljes
közösségének színe elıtt gondolkodik. Magánhasználatának azt, amit egy bizonyos rábízott polgári
tisztségben vagy hivatalban tehet az eszével. Némely közérdekő ügyben szükség van egy bizonyos
mechanizmusra, miáltal a közösség egyes tagjainak pusztán passzívan kell viselkedniük, hogy a
mesterséges egyetértés segítségével a kormányzat közös célokra irányítsa vagy legalábbis visszatartsa ıket
e célok megzavarásától.
A polgár nem habozhat a rárótt feladatok elvégzésében, sıt, ha kotnyelesen bírálgatja ama
megbízatásokat, akkor ez olyan botrány, amelyért (mivel általában törvénytelenségekre ösztönözhet)
megbüntethetı. Ugyanı azonban ettıl függetlenül nem cselekszik polgári kötelességei ellenére, ha
tudósként nyilvánosan véleményt mond az elıírások szerencsétlen vagy igazságtalan voltáról. Mint tudós,
írásaival a tulajdonképpeni közönséghez, nevezetesen a világhoz szól, tehát esze nyilvános használatában
korlátlan szabadságot élvez arra, hogy a maga fejével gondolkodjék, s a maga nevében beszéljen. Mert
értelmetlenség, hogy a nép gyámjai szellemi dolgokban maguk is megint kiskorúak legyenek, ez csak a
képtelenségek örökkévalóságát eredményezhetné




JEREMY BENTHAM (1748-1832): BEVEZETÉS AZ ERKÖLCSÖK ÉS A TÖRVÉNYHOZÁS
ELVEIBE (1789) (részletek)
Kulcsszavak: etika, következményelvőség, haszonelvőség, utilitarizmus
1. fejezet A hasznosság princípiumáról*
A természet az emberi nemet két szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte.
Egyedül az ı dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenniEgyfelıl a helyes és helytelen mértéke, másfelıl az okok és okozatok láncolata az ı trónjukhoz van
erısítve. İk kormányoznak bennünket mindenben, amit teszünk, mindenben, amit mondunk, mindenben,
amit gondolunk, – bármely kísérlet, mit igánk lerázására tehetünk, csupán arra szolgál, hogy bizonyítsa és
megerısítse azt. Az ember szavakban tagadhatja uralmukat, de a valóságban mindvégig annak alávetve
marad. A hasznosság princípiuma elismeri ezen alávetettséget, és ama rendszer megalapozásaként tételezi,melynek célja az üdvösség mővét az ész és a törvény kezével megtámogatni. Azon rendszerek, melyek
kétségbe vonják, szavakkal kereskednek értelem helyett, szeszéllyel ész helyett, sötétséggel fény helyett.
A hasznosság princípiuma a jelen munka alapja, helyénvaló tehát, hogy a kezdet kezdetén világos és
határozott beszámolót adjunk arról, mi értendı rajta. A hasznosság princípiumán azon alapelv értendı,
mely bármiféle cselekedetet ama tendenciának megfelelıen helyesel vagy helytelenít, mellyel az ama fél
boldogágát növelni vagy csökkenteni látszik, kinek érdeke szóban forog, vagy, ami ugyanaz más
szavakkal, e boldogságot elımozdítani vagy akadályozni látszik. Bármiféle cselekedetrıl beszélek,
ennélfogva nem csupán egy magánszemély minden cselekedetérıl, hanem minden kormányzati
intézkedésrıl is.
Hasznosságon bármely tárgy azon tulajdonságát értjük, miáltal az jótéteményt, elınyt, élvezetet, jót
vagy boldogságot (mindez a jelen esetben egyre megy) létrehozni hajlamos, illetve (ami ismét csak egyre
megy) hajlamos megakadályozni azt, hogy bármiféle kár, fájdalom, rossz vagy boldogtalanság érje azonfelet, akinek érdeke szóban forog. Ha ez a fél a közösség lenne általában, úgy a közösség boldogságát, ha
egyes személy, úgy ezen egyén boldogságát.
A közösség érdeke egyike azon legáltalánosabb kifejezéseknek, melyek az erkölcsi szóhasználatban
elıfordulhatnak, nem csoda, hogy értelme gyakran veszendıbe megy. Ha van értelme, ebben áll: a
közösség fiktív test, amely az egyes személyekbıl tevıdik össze, kiket úgy tekintünk, mint akik mintegy
annak tagjait alkotják. Miben áll akkor tehát a közösség érdeke? – azon külön-külön tagok érdekének
összegébıl, akikbıl összetevıdik. Hiábavaló .a közösség érdekérıl beszélni, ha meg nem értjük, mi az
egyén érdeke. Valamely dologról akkor mondjuk, hogy az egyén érdekét elımozdítja vagy érdekében áll,
ha az hajlik arra, hogy hozzátegyen élvezeteinek végösszegéhez; vagy hogy csökkentse fájdalmainak
végösszegét.
Egy cselekedetet akkor nevezhetünk a hasznosság princípiumával, vagy a rövidség kedvéért, a
hasznossággal megegyezınek (a szélesebb értelemben vett közösség tekintetében), mikor a közösség
boldogságának növelésére irányuló tendenciája nagyobb,mint bárminı olyan tendenciája, mi annak
csökkentésére irányul. Egy kormányzati intézkedésrıl (amely csupán a cselekedet egy különös faja,
melyet különös személy vagy személyek hajtanak végre) akkor mondható el, hogy a hasznosság
princípiumával megegyezik vagy ez utóbbi diktálja, ha tendenciája a közösség boldogságának növelésére
hasonlóképp nagyobb, mint bárminı olyan tendenciája, mi annak csökkentésére irányult.
Egy emberrıl akkor mondható el, hogy a hasznoság princípiumának híve, ha azon helyeslés vagy
helytelenítés, mit bármely cselekedethez vagy bármely intézkedéshez főz, azon tendencia által van
meghatározva, mellyel felfogása szerint e cselekedet a közösség boldogságának növelése vagy
csökkentése irányában rendelkezik, vagy más szavakkal, a hasznosság törvényeivel vagy parancsolataival
való megegyezése vagy meg nem egyezése által.
Oly cselekedetrıl, amely a hasznosság princípiumával megegyezı, mindig elmondhatjuk vagy azt,
hogy olyan, mit meg kell tenni, vagy legalábbis azt, hogy nem olyan, amit nem szabad megtenni. Azt is
mondhatjuk, helyes, hogy megtegyék, illetve nem helytelen, hogy megtegyék – vagyis hogy ez helyes
cselekedet, illetve legalábbis nem helytelen cselekedet. Ha így értelmezzük, akkor az olyan szavak, mint
kell, helyes és helytelen és a többi hozzájuk hasonló, jelentéssel bírnak, ha másképp, akkor nincs
semmiféle jelentésük
E princípium helyességét bizonyítani egyszerre szükségtelen és lehetetlen. Vitatták valaha is
formálisan e princípium helyességét? Úgy tőnik, igen, azok, akik maguk sem tudták, mit is gondolnak.Bizonyítható-e közvetlenül? Nem tőnhet annak, mert az, amit minden más dolog bizonyítására
használnak, maga nem bizonyítható, kell, hogy a bizonyítékok láncolatának kezdete legyen valahol.
Effajta bizonyítékkal szolgálni éppoly lehetetlen, mint amilyen szükségtelen. Eddig azonban ritkán
követték állhatatosan. Nem mintha lenne vagy lett volna valaha olyan eleven emberi teremtés, bármily
ostoba vagy romlott legyen is, aki életében számos alkalommal, ha nem épp a legtöbbször, ne
engedelmeskedett volna neki. Az emberi szervezet természetes alkata révén az emberek az életben a
legtöbb alkalommal általában örömmel magukévá teszik ezt a princípiumot anélkül, hogy gondolkodnának
felıle: ha nem is tulajdon cselekedeteik irányítására, mégis tulajdon cselekedeteik – csakúgy, mint
másokéi – felülvizsgálatára. Ugyanakkor kevesen akadtak olyanok, még a legeszesebbek közül is, akikkészek voltak tisztán és tartózkodás nélkül elfogadni azt. Olyan is kevés van, aki nem élt egyszer-másszor
az alkalommal, hogy pereljen vele, vagy annak okából, hogy nem mindig értették, miképp alkalmazzák,
vagy valaminı elıítélet miatt, melybe féltek vizsgálódó szemmel belehatolni, vagy mitıl megválni nem
voltak képesek. Ha valaki megkísérli a hasznosság princípiumát vitatni, ez oly észérvekkel történik, miket
anélkül, hogy tudatában lenne, magából ebbıl a princípiumból vont le. Érvei, ha bármit is bizonyítanak,
nem azt bizonyítják, hogy a princípium helytelen, hanem hogy azon alkalmazásokat tekintve, mikrıl
felteszi, hogy végeznek vele, hibásan van alkalmazva. Lehetséges-e egy ember számára a földet
elmozdítani? Igen, de elıször egy másik földet kell találnia, amelyen álljon.

EORG WILHELM FRIEDRICH HEGEL (1770-1831): ELİADÁSOK A VILÁGTÖRTÉNET
FILOZÓFIÁJÁRÓL (megjelent: 1840)
Kulcsszavak: metafizika, racionalizmus, történelemfilozófia
A világtörténetnek az ész szempontjából való szemlélete (részletek)
...Ha azt mondják, hogy a világ célját az észrevevésbıl kell meríteni, ez helyes. De hogy felismerjük az
általánost, az ésszerőt, az ésszel kell élnünk. A tárgyak az elmélkedés izgatószerei; különben úgy találjuk
a világot, ahogyan szemléljük. Ha csak szubjektivitással közeledünk a világhoz, akkor olyannak találunk
mindent, amilyenek magunk vagyunk, mindenütt mindent jobban tudunk majd, mindenrıl látjuk, hogyan
kellett volna csinálni, hogyan kellett volna történnie. A világtörténet nagy tartalma azonban ésszerő és
szükségképpen ésszerő; isteni akarat uralkodik hatalmasan a világban, s nem oly tehetetlen, hogy ne
határozná meg a nagy tartalmat. E szubsztanciálisnak megismerése kell hogy célunk legyen; annak
megismeréséhez pedig magunkkal kell hoznunk az ész tudatát, nem fizikai szemet, nem véges értelmet,
hanem a fogalom, az ész szemét, amely áthatol a felszínen, s átküzdi magát az események tarka
nyüzsgésének változatosságán. Azt mondják mármost: ha így járunk el a történelemmel, akkor ez a
priori eljárás, s már önmagában helytelen. Hogy így beszélnek-e, közömbös a filozófiának. Hogy
megismerjük a szubsztanciálist, magunknak kell az ésszelhozzálátnunk. Nem jöhetünk persze egyoldalú
reflexiókkal, mert ezek eltorzítják a történelmet, és hamis szubjektív nézetekbıl keletkeznek. A
filozófiának azonban nem ilyenekkel van dolga; abban a bizonyosságban, hogy az ész az uralkodó, meg
lesz gyızıdve arról, hogy ami történt, beleilleszkedik majd a fogalomba. A filozófia a priorikusan fogugyan munkájához, amennyiben feltételezi az eszmét. Ez azonban bizonyosan létezik; ez az ész
meggyızıdése.A filozófiai világtörténet szellemi elve: valamennyi szempont totalitása. Szemléli a népek konkrét
szellemi elvét és ennek történetét, s nem foglalkozik egyes helyzetekkel, hanem egy általános gondolattal,
amely átvonul az egészen. Ez az általános nem tartozik az esetleges jelenséghez; a különösségek tömegét
itt egybe kell foglalni. A történelem a legkonkrétabb tárgyat látja maga elıtt, amely összefoglalja magában
az egzisztencia valamennyi különbözı oldalát; individuuma a világszellem. Amikor tehát a filozófia a
történelemmel foglalkozik, azt teszi tárgyává, ami a konkrét tárgy a maga konkrét alakjában, és
szükségszerő fejlıdését szemléli. Ezért számára nem a népek sorsa, szenvedélyei; energiája az elsı,
amelyek mellett azután az események tolulnak elıtérbe. Hanem az események szelleme, amely fakasztja
ıket, a népek vezetıje. Az általánost tehát, amely a filozófiai világtörténet tárgya, nem mint egy oldalt kell
felfogni, bármily fontos is, amely mellett a másik oldalon más meghatározások vannak. Hanem ez az
általános a végtelenül konkrét, amely magában foglal mindent, jelen van mindenütt, mert a szellem örökké
magánál van, számára nincs múlt, s mivel mindig ugyanaz,megmarad erejében és hatalmában.
Jegyzetek
szubsztancia – végsı létezı
a priori – tapasztalattól független (metafizikai,
matematikai, geometriai, logikai) tudás

SØREN KIERKEGAARD (1813-1855): VAGY-VAGY (1843)
(részlet)
Kulcsszavak: etika, szubjektivizmus, esztétikai életstádium
Eksztatikus elıadás
Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne
házasodj, mindkettıt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettıt megbánod. Nevess a
világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy
sirasd el, mindkettıt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod ıket, mindkettıt
megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy
lányban vagy ne bízzál benne, mindkettıt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban, vagy nem,
mindkettıt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod
bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettıt meg fogod bánni; vagy felakasztod
magad, vagy nem, mindkettıt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata. Nemcsak
egyes pillanatokban szemlélek mindent aeterno modo*, mint Spinoza* mondja, hanem állandóan aeterno
modo vagyok. Sokan azt hiszik, hogy ık is így vannak, ha ezt vagy azt megtéve, egyesítik vagy
közvetítik ezeket az ellentéteket. Ez azonban félreértés; mert az igazi örökkévalóság nem a vagy-vagy
mögött, hanem elıtte van. Ezért ezeknek az embereknek az örökkévalósága fájdalmas idımúlás is lesz
egyben, amennyiben kettıs bánatot kell megemészteniük. Bölcsességem tehát könnyen megragadható;
mivel csak egyetlen alapelvem van, amelybıl még csak ki sem indulok soha. Különbséget kell tenni a
vagy-vagyban levı következményszerő és az itt bemutatott örök dialektika között. Ha például itt most azt
mondom, hogy nem indulok ki alapelvembıl, akkor ennek ellentéte nem egy abból való kiindulásban
van, hanem csak negatív kifejezése alapelvemnek, pusztán csak az, melyben önmagát ragadja meg egy
belıle való kiindulással vagy ki nem indulással való ellentétben. Nem indulok ki alapelvembıl; mert ha
ebbıl indulnék ki, megbánnám, s ha nem indulnék ki belıle, azt is megbánnám. Ezért ha egyik vagy
másik tisztelt hallgatómnak úgy tőnne, hogy abban, amit mondtam, mégiscsak van valami igazság, úgy
evvel csak azt bizonyítja, hogy feje nem alkalmas a filozófiára. Azon hallgatóim számára viszont, akikkövetni tudnak, rögtön ki fogom fejteni azt az örök igazságot, amely által ez a filozófia önmagában
marad, és nem ismer el nála magasabbat. Ha ugyanis alapelvembıl indulnék ki, nem tudnék ismét
megállni; mert ha nem állnék meg, akkor megbánnám, de ha megállnék, azt is megbánnám stb. Most
viszont, hogy soha nem kezdek, bármikor abbahagyhatom; mert örök kiindulásom egyben örök
abbahagyásom is. A tapasztalat bebizonyította, hogy a filozófiának egyáltalán nem jelent különösebb
nehézséget a kezdés. Sıt mi több; a semmivel kezdi, ennélfogva mindig képes kezdeni. Az abbahagyás
az, ami a filozófiának és a filozófusoknak nehezére esik. Én ezt a nehézséget is kikerültem; mert ha valaki
azt hiszi, hogy miközben most abbahagyom, tényleg abbahagyom, evvel csak azt bizonyítja, hogy
hiányzik belıle a spekulatív készség. Én most ugyanis nem hagyom abba, hiszen már akkor
abbahagytam, amikor elkezdtem. Ezért filozófiámnak megvan az a kitőnı tulajdonsága, hogy rövid és
ellentmondásmentes; mert ha valaki arra szánná el magát, hogy ellentmondjon, máris jogom lenne ıt
ırültnek nyilvánítani. A filozófus tehát mindig aeterno modo van, és a megboldogult Sintenisszel*
ellentétben nemcsak pár órája van, amit az örökkévalóságnak él.
Jegyzetek: aeterno modo – az örökkévalóság módján
Benedictus (Baruch) Spinoza (1632-1677) –
németalföldi racionalista filozófus
Christian Friedrich Sintenis (1750-1820) – német
evangélikus teológus, lelkiségi író

SØREN KIERKEGAARD: A HALÁLOS BETEGSÉG (1849)
(részletek)
Kulcsszavak: etika, vallásfilozófia, szubjektivizmus, keresztény egzisztencializmus
Elıszó


 sosem szabad
megfeledkezni arról, hogy a beteg ágyánál hangzik el; a keresztény tanításnak éppen az élethez való
viszonya (ellentétben a tudomány életidegenségével) vagy a kereszténységnek az etikai oldala az épületes,
és ábrázolásának ez a módja, bármilyen szigorú legyen is egyébként, teljesen különbözik a „közömbös”
tudományosságtól, amelynek gıgös heroizmusa* keresztény szempontból oly távol áll a heroizmustól,
hogy keresztény felfogás szerint inkább nevezhetı valamiféle embertelen kíváncsiságnak. A keresztény
heroizmus, amivel tényleg elég ritkán lehet találkozni, abban rejlik, hogy az ember egészen önmaga mer
lenni, egyedi ember, az a bizonyos egyedi ember, aki egyedül áll Isten színe elıtt, egyedül ebben a
borzasztó nagy erıfeszítésben és felelısségben; az azonban nem keresztény heroizmus, ha bolondozunk a
tiszta ember eszméjével, vagy ha eljátsszuk a világtörténelem csodálatának játékát. Minden keresztény
megismerés, bármilyen szigorú is legyen a formája egyébként, törıdı jellegő; azonban éppen ez a törıdés
az épületes. A törıdés az élethez való viszony, a személyesség valóságához való viszony, és így,
keresztény értelemben, a komolyság, a közönyös tudás gıgje keresztény szempontból távolról sem
nagyobb komolyság, hanem keresztény szempontból tréfa és hiábavalóság. Azonban a komolyság
másfelıl az épületes.Bevezetés
„Ez a betegség nem halálos.” (János 11,4). És Lázár mégis meghalt; amikor a tanítványok félreértették,
amit Krisztus késıbb hozzáfőzött: „Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem ıt.”
(11,11), megmondta nekik nyíltan: „Lázár megholt.” (11,14). Lázár tehát meghalt, de az a betegség
mégsem volt halálos; ı halott volt, de a betegség mégsem volt halálos. Jól tudjuk, hogy Krisztus arra acsodára gondolt, amely a szemlélıket képessé teszi arra, hogy „ha hisznek, meglátják majd az Istennek
dicsıségét” (11,40), arra a csodára, amelynek segítségével Lázárt felköltötte a halottak közül, úgyhogy „ez
a betegség” nemcsak nem volt halálos, hanem, mint ahogy Krisztus megjósolta, „Isten dicsıségére való;
hogy dicsıíttessék általa az Istennek Fia” (11,4). Ó, de még ha Krisztus nem ébresztette volna is fel, nem
ugyanúgy érvényes-e, hogy ez a betegség, maga a halál – nem halálos? Azáltal, hogy Krisztus a sírhoz lép,
és hangos szóval kiált: „Lázár, jöjj ki!” (11,43), már bizonyos, hogy „ez” a betegség nem halálos. De ha
Krisztus ezt nem is mondta volna, már maga az, hogy ı, aki „a feltámadás és az élet” (11,25), odalép a
sírhoz, már ez nem azt jelenti-e, hogy ez a betegség nem halálos: hogy Krisztus ott van, nem azt jelenti-e,
hogy ez a betegség nem halálos?! És mit segített volna Lázáron, halottaiból feltámasztva, ha végül
mégiscsak úgy kell végezze, hogy meghal – ugyan mit segített volna Lázáron, ha İ nem lett volna, İ, aki
a feltámadás és az élet mindazoknak, akik hisznek benne! Nem, nem azért, mert Lázár halottaiból
feltámadt, nem ezért lehet kijelenteni, hogy ez a betegség nem halálos; hanem mert İ itt van, ezért nem
halálos ez a betegség. Mert emberi értelemben a halál a legvégsı dolog, és emberi értelemben addig van
csak remény, amíg élet van. Keresztény felfogás szerint azonban a halál egyáltalán nem a legvégsı dolog,
hanem csak apró esemény a létezı dolgokon belül, vagyis az örök életen belül; és keresztény felfogás
szerint a halálban végtelenül több remény van, mint ott, ahol tisztán emberi értelemben nem csupán élet
van, hanem ez az élet még az egészség és erı teljében is áll.
Keresztény értelemben tehát még a halál sem „halálos betegség”, nem beszélve mindarról, amit földi és
mulandó világunkban szenvedésnek: nyomornak, betegségnek, szerencsétlenségnek, kínnak,
gyötrelmeknek, lelki szenvedésnek, gondnak és bánatnak nevezünk. És ha mindez olyan súlyos és
gyötrelmes lenne is, hogy mi emberek vagy maga a szenvedı azt mondaná, hogy „ez borzasztóbb, mint a
halál” – mindez, amit (ha nem betegség) betegséghez lehetne hasonlítani, mindez, keresztény értelemben;
mégsem halálos betegség.
Ilyen magabízó derővel tanította meg a kereszténység a keresztényeket gondolkodni minden földi és
evilági dologról, beleértve a halált is. Szinte úgy tőnik; mintha a keresztények büszkélkednének azzal,
hogy fölülemelkednek mindazokon a dolgokon, amelyeket az emberek különben szerencsétlenségnek
neveznek, mindazon, amit a legnagyobb bajnak tartanak A kereszténység azonban cserébe újabb
nyomorúságot fedezett föl, amelynek a létezésérıl az ember mint olyan semmit nem tud, ez a nyomorúság
a halálos betegség. Amit a természetes ember szörnyőségként felsorol – és ha mindent elısorolt, amit csakmeg tud nevezni: az a keresztény embernek csak tréfa. Ilyen a természetes ember és a keresztény közti
viszony, a gyermek és férfi viszonyára hasonlít: amitıl a gyermek megborzad, az a férfinak semmit nem
jelent. A gyermek nem tudja, hogy mi a valóban iszonyatos, a férfi tudja, és visszariad tıle. A gyermek
tökéletlensége elıször is az, hogy nem ismeri az iszonyatot, másodszor pedig az, amit már ez magában
foglal, hogy attól fél, ami nem iszonyatos. Ugyanez a helyzet a természetes emberrel is; valójában nem
tudja, mi az iszonyatos, ezzel azonban még nem szabadul meg a félelemtıl, nem, ı attól fél, ami nem
iszonyatos. A pogány ember Istenhez való viszonyára hasonlít ez: nem ismeri az igaz Istent, de ez még
nem elég: egy bálványt imád istenként.
Csak a keresztény ember tudja, mi értendı halálos betegségen. Keresztényként olyan bátorságra tett
szert, amelyet a természetes ember nem ismer; erre a bátorságra úgy tett szert, hogy megismerte a még
szörnyőségesebbtıl való félelmet. Ilyen módon pedig mindig szert tehetünk bátorságra: ha félünk a
nagyobb veszélytıl, nem félünk szembenézni a kisebbel; ha egyetlen veszélytıl végtelenül félünk, akkor atöbbi mintha nem is létezne. Ám az az iszonyatos dolog, amit a keresztény ember megismert, az a „halálos
betegség”.
Arról, hogy a kétségbeesés a halálos betegség
A kétségbeesés a szellem, az Én betegsége, és így három formája lehetséges: kétségbeesetten nem
vagyunk tudatában annak, hogy van énünk (nem igazi kétségbeesés); kétségbeesetten nem akarunk
önmagunk lenni; kétségbeesetten önmagunk akarunk lenni.
Az ember szellem. De mi a szellem? A szellem az Én. De mi az Én? Az Én olyan viszony, amely
önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul; az Én nem viszony,
hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végtelenség és végesség, a mulandó és az
örök, a szabadság és a szükségszerőség szintézise, röviden szintézis. A szintézis két dolog viszonya. Így
tekintve a dolgot az ember még nem Én. Két dolog viszonyában a viszony negatív egységként a harmadik,
és a két dolog viszonyul a viszonyhoz, a viszonyban viszonyul a viszonyhoz; így például a lélek
vonatkozásában a test és lélek közti viszony egy viszony. Ha azonban a viszony önmagához viszonyul,akkor ez a viszony a pozitív harmadik, ez pedig az Én.Egy olyan viszonynak, amely önmagához viszonyul, egy Énnek vagy önmagát kell létrehoznia, vagy
másvalami hozza létre ıt.
Ha az önmagához viszonyuló viszonyt más hozza létre, akkor a viszony természetesen már a harmadik,
de ez a viszony, ez a harmadik aztán megint csak egy viszony, és ahhoz viszonyul, ami az egész viszonyt
létrehozta. Egy így származtatott, létrehozott viszony az ember Énje, olyan viszony, amely önmagához
viszonyul, és azáltal, hogy önmagához viszonyul, viszonyul a Máshoz is. Ezért van az, hogy a
voltaképpeni kétségbeesésnek két formája lehetséges. Ha az ember Énje önmagát hozta volna létre, akkor
csak egy formáról beszélhetnénk, arról, hogy az ember nem akar önmaga lenni, meg akar szabadulni
magától, arról viszont nem, hogy kétségbeesetten önmaga akar lenni. Ez utóbbi formula ugyanis az egész
viszony (az Én) függıségének kifejezése, annak kifejezése, hogy az Én önmagától nem tud egyensúlyba
vagy nyugalomba kerülni vagy ott megmaradni, hanem csak úgy, ha önmagához viszonyulván ahhoz
viszonyul, ami az egész viszonyt létrehozta. Valóban,

ARTHUR SCHOPENHAUER (1788-1860): SZERELEM, ÉLET, HALÁL (1851)
Kulcsszavak: metafizika, etika, pesszimizmus
Az élet semmiségérıl és gyötrelmérıl (részletek)

...Nincs a világnak az a kielégítése, mely elégséges
volna, hogy kívánatát elnémítsa, követelésének határt szabna, és szíve határtalan örvényét kitöltse. Ámde
tekintsük emellett azt is, mit nyer az ember rendszerint a kielégítés fejében: többnyire nem egyéb az, mint
végtelen fáradsággal és folytonos gonddal és a szükség ellen folytatott harcban naponta újra meg újra
kiküzdött szegényes és szőkös fönntartása magának e létnek – nem egyéb az, mint a halál elırevetítése. –
Minden az életben azt mutatja, hogy a földi boldogság rendeltetése: meghiúsulni vagy felismerni benne a
képzelıdést. Erre a készségek mélyen a dolgok lényegében rejlenek. Ehhez képest a legtöbb ember élete
szomorú és rövid. Akik a többiekhez viszonyítva boldogok, azok is csak látszólag azok, vagy pedig, mint
a hosszú életőek, ritka kivételek: lehetıségüknek fönn kellett maradnia, hogy legyen a többit mivel
csalogatni. Az élet folytonos csalás, kicsinyben és nagyban egyaránt, ha mit ígért, nem tartja meg; kivéve,
ha meg akarja mutatni, mily kevéssé kívánságra méltó, amit kívánnak; így szed reá bennünket egyszer a
remény, máskor az, amit reméltünk. Ha mit nyújtott, azért tette, hogy újra elvegye. A távolság varázsadélibábot mutat, mely eltőnik, mint optikai csalódás, mihelyt odaértünk. A boldogság eszerint csak a
jövıben fekszik vagy pedig a múltban, a jelen pedig egy kis sötét felhıhöz hasonlítható, melyet a szél
keresztülhajt a napos térségen: elıtte és mögötte minden világos és derült, ı maga azonban mindig
árnyékot vet. Ezért a jelen soha ki nem elégít, a jövendı pedig bizonytalan, és a múlt visszahozhatatlanAz élet óránkénti, naponkénti, hetenkénti és évenkénti kicsiny, nagyobb és nagy kellemetlenségeivel, hiú
reményeivel s minden elırelátását meghiúsító balságaival oly világosan magán hordja egyvalaminek a
bélyegét, amit velünk meg kell úntatni, hogy nehezen érthetı, miként lehetett ezt félreismerni, s miként
engedték magukat rábeszéltetni, hogy az élet arra való, hogy hálásan élvezzék, az ember meg arra, hogy
boldog legyen. Hiszen ama folytonos csalódás és kiábrándulás, valamint az életnek egész mivolta olybá
tőnik, mintha ama meggyızıdés keltésére volna szánva, hogy semmi nem érdemli meg igyekvésünket,
törekvéseinket és küzdésünket; hogy a javak mind semmisek; s hogy a világ, bármely pontját tekintsük, a
bukás szélén áll, s az élet üzlet, mely a tényleges kiadásokat sem fedezi – s mindez avégbıl, hogy
akaratunk tıle elforduljon.
Az akarat valamennyi tárgyának e semmisége az egyénben gyökerezı értelemnek midenekelıtt az idı
által adja magát tudtára. Az idı az a forma*, melynek segítségével a dolgok semmisége és hiábavalósága
mint mulandóságuk jelenik meg; mert minden élvezetünk és örömünk ıáltala lesz semmivé. A semmi
maga tehát az idınek egyetlen tárgyiassága. Az idı éppen ezért minden szemléletünknek a priori
szükséges formája: ıbenne kell mindennek föltőnnie, még önmagunknak is. Eszerint tehát életünk oly
fizetéshez hasonlít, melyet csupa rézpénzben kapunk ki, s azután mégis nyugtázni kell: ez aprópénz a
napok, a nyugta a halál. Mert végül az idı kihirdeti a természet ítéletét minden benne feltőnı érték fölött –
azzal, hogy megsemmisíti.
Vizsgáljuk meg a dolog részleteit is, minthogy a legnagyobb ellentmondással éppen e nézeteim
találkoztak. Tételemet, hogy minden kielégítés, tehát minden élvezet és minden boldogság negatív, a
fájdalom ellenben pozitív, a következıkkel akarom erısíteni. Érezzük a fájdalmat, de nem afájdalmatlanságot; érezzük a gondot, de nem a gondtalanságot, a félelmet, de nem a biztosságot. Érezzük a
vágyat, amint éhséget és szomjat érzünk; mihelyt azonban teljesült, úgy vagyunk vele, mint a megevett
falattal, mely abban a pillanatban, hogy lenyeltük, érzésünkre nézve megszőnt létezni.
Mielıtt valaki nyugodt bizalommal azt mondaná, hogy az élet oly jó, hogy érdemes megkívánni és
meghálálni, hasonlítsa csak egyszer össze higgadtan mindama lehetséges örömök összegét, melyeket egy
ember életében élvezhet, mindama lehetséges fájdalmak összegével, melyek életében érhetik. Azt hiszem,
a mérleg nem lesz nehezen megállapítható.
Az igazság ez: nyomorultaknak kell lennünk, és azok is vagyunk. Emellett a legkomolyabb bajok
fıforrrása, melyek az embert érik, az ember maga: homo homini lupus, az ember az embernek farkasa. Aki
ez utóbbit jól szemügyre veszi, a világban nem lát egyebet pokolnál, mely a Dantéét abban haladja meg,
hogy az egyik szükségképpen a másiknak ördöge; amire, persze, az egyik alkalmasabb a másiknál,
mindenekelıtt alkalmasint az, ki az ördögök mestere*, aki hódítóként lép föl, pár százezer embert
egymással szembeállít, s azt mondja nekik: „Szenvedni és meghalni a rendeltetéstek: ím, lıjetek egymásra
puskákkal és ágyúkkal!” – és megteszik. – Általában rendszerint igazságtalanság, a legnagyobb
méltánytalanság, ridegség jellemzi az emberek viselkedését egymással: az ezzel ellenkezı ritka kivétel.
Ezen nyugszik az állam és a törvényhozás szükségessége, nem pedig a ti szófia-beszédeteken. Amely eset
azonban nem esik a törvények keretébe, ott mindjárt kitetszik az ember sajátos kíméletlensége felebarátja
iránt, amely határtalan önzésébıl, sokszor rosszakaratából is ered. Hogy mint bánik az ember
embertársával, mutatja pl. a négerek rabszolgasága, melynek végcélja a cukor és a kávé. De minek
mennénk ily messze: ötéves korban cérnafonóba vagy másféle gyárba lépni, s ettıl kezdve elıször 10,
majd 12, végre 14 óra hosszat egy nap ott ülni, s ugyanazt a mechanikus munkát végezni – valóban drága
ár azért a gyönyörőségért, hogy valaki lélegzetet vehet. Pedig ez milliók sorsa, és sok más millióé cseppel
sem különb.Bennünket meg, akik másfélék vagyunk, sokszor csekély balesetek teljesen boldogtalanná tehetnek,
teljesen boldoggá azonban semmi széles e világon. Akármit mondjunk is, a boldognak legboldogabb
pillanata mégis az, midın elalszik, valamint a boldogtalannak legboldogtalanabb pillanata, mikor fölébred.
Ha az élet önmagában megbecsülendı jó és a nemlétnek határozottan elébe teendı lenne, akkor
szükségtelen volna, hogy kapujának oly szörnyő ırizıi legyenek, minı a halál és rettegései. De ki állná ki
az életet, ha a halál kevésbé volna rettenetes? S ki bírná el a halálnak csak a gondolatát is, ha az élet öröm
volna! Így azonban megvan mégis a halálban az a jó, hogy az életnek vége, és az élet gyötrelmei fölött a
halállal vigasztalódunk, a halál fölött pedig az élet gyötrelmeivel. Az igazság az, hogy a kettı
elválhatatlanul egymáshoz tartozik, hogy útvesztıt alkotnak, amelybıl a visszatérés éppoly nehéz, amily
kívánatos.
Ha a világ nem lenne olyan, aminek, gyakorlatilag kifejezve, nem kellene léteznie, akkor elméletileg
nem is volna probléma; sıt, léte vagy nem szorulnasemmiféle magyarázatra, minthogy oly egészen
magától értetıdnék, hogy csodálkozás fölötte vagy kérdezısködés róla egy elmében sem támadhatna, vagypedig célja félreismerhetetlen lenne. Ehelyett azonban a világ meg nem oldható probléma; mert még a
legtökéletesebb filozófiának is meglesz a maga meg nem magyarázott eleme, a feloldhatatlan
lecsapódáshoz vagy ama maradékhoz hasonlóan, amely két mennyiség irracionális viszonyából mindig
fönnmarad. Ha tehát valaki e kérdést merné fölvetni: Miért nincs inkább semmi sem, mint e világ? a felelet
az, hogy a világ nem igazolható önmagából, nem található benne létének sem oka, sem végcélja, nem
mutatható ki, hogy önmaga miatt, azaz a saját haszna végett van. – Ez tanom szerint abból magyarázható
ugyan, hogy létének elve határozottan alap nélküli, mert élethez való vak akarat, ez pedig mint
magánvaló* nem lehet alávetve az ok tételének, mely csupán formája* a jelenségnek, és egyedül igazol
minden kérdést a „Miért” után. Ez azonban a világ mivoltával is megegyezik: mert csak vak, nem pedig
látó akarat* juttathatta magát abba a helyzetbe, melyben látjuk. A látó akarat csakhamar kiszámítottavolna, hogy az üzlet nem fedezi a költségeket, minthogy az oly hatalmas törekvés és küzdés minden erı
megfeszítésével, folytonos gond, aggodalom és nyomor között, és minden egyéni élet elkerülhetetlen
megsemmisülése mellett nem talál kárpótlást az ily módon kivívott létben, mely mulandó, és kezünk alatt
lesz semmivé.
Az optimizmus alapjában véve a világ voltaképpeni szerzıjének, az élethez való akaratnak jogosulatlan
öndicsıítése, aki gyönyörőséggel tükrözıdik munkájában: épp ezért nemcsak téves, hanem veszedelmes
tan. Mert az életet kívánatos állapotnak, céljául pedig az ember boldogságát mutatja be. Ebbıl kiindulva
azután mindenki azt hiszi, hogy teljesen jogos igényt tarthat boldogságra és élvezetre, ha pedig, mint
annyiszor történik, ezekben nem részesül, azt hiszi, igazságtalanság történik vele, sıt, eltéveszti léte célját
– pedig sokkal helyesebb a munkát, nélkülözést, nyomort és szenvedést, betetızve a halállal, létünk céljául
tekinteni (amint ezt a brahmanizmus, a buddhizmus és az igazi kereszténység teszi); mert ezek azok,
melyek az élethez való akarat tagadására vezérelnek.
Jegyzetek: a priori forma – Kant kifejezése. Az emberi
érzékelés (tudattalanul) a tér és idı a priori formája
révén térbe és idıbe rendezi a világ jelenségeit.
Minden tapasztalt dolog térben és idıben jelenik
meg számunkra, jóllehet a tér és idı nem objektív
adottságok, hanem a tapasztalás lehetıségi feltételei.
az ördögök mestere – Bonaparte Napóleon (1769-1821)
magánvaló – Kant kifejezése. Az ember csupán a priori
formák és kategóriák által ismeri meg a „világot”,
amely ezáltal csak jelenségvilág, – a világ jelenségek
mögötti része, a magában-való-világ (Ding an sich)
teljesen megismerhetetlen marad.
az ok a priori formája – Kant szerint az ok egyike az
értelem a priori kategóriáinak, melyek csak a
tapasztalható jelenségvilág megismerése esetében
használhatók érvényesen.
látó akarat – racionális világlényeg


JOHN STUART MILL (1806-1873): A SZABADSÁGRÓL (1859)
Kulcsszavak: etika, politikafilozófia, utilitarizmus, individualizmus, liberalizmus, szabadságjogok
Az egyéniségrıl mint a jólét egyik elemérıl (részletek)
Minthogy a fenti okok teszik szükségessé, hogy az emberek szabadon alkothassanak véleményt, és
korlátozás nélkül ki is fejthessék, s minthogy ha ezt a szabadságot nem ismerik el, vagy a tiltás ellenére
nem élnek vele, ezek azok a gyászos következmények, amelyek az emberi értelmet s rajta keresztül az
ember erkölcsi természetét fenyegetik, vizsgáljuk meg, vajon nem teszik-e szükségessé ugyanezek az
okok azt is, hogy az emberek meggyızıdésüknek megfelelıen, szabadon cselekedhessenek, és
meggyızıdésüket életükben anélkül valósíthassák meg, hogy ebben embertársaik akár fizikai, akár
erkölcsi eszközökkel gátolnák ıket, míg csupán saját kockázatukra teszik, amit tesznek.Ez az utolsó megszorítás természetesen nélkülözhetetlen. Senki sem kívánja, hogy a cselekvés
éppolyan szabad legyen, mint a vélemény. Épp ellenkezıleg: még a vélemények is elvesztik
védettségüket, ha olyan körülmények között nyilvánítják ki ıket, amelyek kifejezésüket valamilyen káros
cselekedet közvetlen kiváltójává teszik. Azt a véleményt, mely szerint a szegények éhínségének a
gabonakereskedık az okai, vagy amely szerint a tulajdon rablás, nem szabad háborgatni, míg egyszerően
csak a sajtó útján terjed. Ám igazságosan lehet büntetni, ha szóban adják elı egy izgatott tömegnek, mely
egy gabonakereskedı háza elıtt gyülekezik. Minden olyan cselekedetet el szabad nyomni, amely
igazolható ok nélkül kárt okoz másnak. Az egyén szabadságának tehát korlátozottnak kell lennie: nem
lehet más emberek kárára. De ha másokat saját ügyeikben nem zavar valaki, egyszerően csak saját
meggyızıdése és megítélése szerint cselekszik a rá tartozó dolgokban, ugyanazok az okok, amelyekindokolták, hogy a vélekedésnek szabadnak kell lennie, azt is indokolják, hogy az egyénnek megengedjék,
hogy saját számlájára zavartalanul átültethesse nézeteit a gyakorlatba.Hogy az emberiség nem csalhatatlan, hogy igazságai nagyrészt féligazságok, hogy a nézetazonosság
nem kívánatos, ha nem az ellenkezı nézetek legszabadabb összehasonlításából ered, és hogy a
különbözıség nemhogy nem baj, de mindaddig jó, amíg az emberiség nem lesz a jelenleginél sokkal
inkább képes rá, hogy az igazság minden oldalát felismerje – ezek az alapelvek éppannyira alkalmazhatók
az emberek cselekvéseire, mint vélekedéseikre. Ahogy mindaddig, amíg az emberiség tökéletlen, hasznos
az, ha eltérı nézetek léteznek, az is hasznos, ha vannak eltérı élettapasztalatok, ha szabad teret kapnak a
legkülönbözıbb jellemek, míg másoknak nem ártanak, ha mindenki a gyakorlatban próbálja ki a
különbözı életformák értékét, amennyiben hajlama van rá.Röviden: kívánatos, hogy az egyéniség
érvényesülhessen azokban a dolgokban, amelyek másokat közvetlenül nem érintenek. Ott, ahol nem az
emberek saját jelleme, hanem a hagyományok vagy más emberek szokásai szabályozzák a viselkedést,
hiányzik az emberi boldogság egyik lényeges összetevıje, mely egyben a társadalmi haladás legfontosabb
összetevıje is.
A fenti elv betartásának legnagyobb nehézsége nem a cél eléréséhez szükséges eszközök helyes
felismerésében van, hanem abban, hogy az emberek általában közömbösek magával a céllal szemben. Ha
úgy éreznék, hogy az egyéniség szabad fejlıdése a jólét egyik leglényegesebb tényezıje, hogy nem
pusztán a civilizáció, nevelés, oktatás, kultúra szavakkal jelzett elemek mellé rendelt valami, hanem
mindezek nélkülözhetetlen része és elıfeltétele, akkor nem állna fönn az a veszély, hogy alábecsülik a
szabadságot, s a szabadság és a társadalmi ellenırzés közötti határ megvonása sem ütköznék különleges
nehézségekbe. A baj azonban az, hogy az egyéni spontaneitásnak nemigen van önértéke a
közgondolkodásban, nemigen minısül önmagáért figyelmet érdemlı dolognak. A többség, minthogy
elégedett az emberiség jelenlegi szokásaival (hisz a többség tette azokat olyanná, amilyenek), képtelen
felfogni, hogy miért ne lennének ezek jók mindenki számára, mi több, a spontaneitás az erkölcsi és
társadalmi újítók többségének szemében sem tartozik az eszmények közé, inkább féltékenységgel nézik, s
attól tartanak, hogy fegyelmezetlenül, sıt, lázadó módon akadályozza mindannak általános elfogadását,
ami – az ı megítélésük szerint – a legjobb az emberiség számára.
Senki sem gondolja, hogy viselkedésbeli kiválóság az, ha az emberek egymás utánzásán kívül semmit
sem tesznek. Senki sem állítaná, hogy helyes lenne, ha az emberek saját ítélıképessége, saját jelleme
semmi nyomot nem hagyna életmódjukon vagy dolgaik intézésén. Másfelıl képtelenség lenne azt
követelni, hogy az emberek úgy éljenek, mintha a világon semmit sem tudtak volna ıelıttük, mintha
semmiféle tapasztalat nem léteznék, mely arra mutat, hogy egy bizonyos fajta életmód és magatartás
kívánatosabb, mint egy másik. Senki sem tagadja, hogy az embereket fiatal korukban úgy kell tanítani és
nevelni, hogy megismerjék és javukra fordítsák az emberi tapasztalatok biztos eredményeit. De a kifejlettképességeit már birtokló embernek elıjoga és egyben normális állapota, hogy a maga módján használja és
értelmezze a tapasztalatot. Neki kell kitalálnia, hogy a ráhagyományozott tapasztalatnak melyik része
alkalmazható megfelelıen a saját körülményeire és jellemére. A többi ember hagyományai és szokásai
bizonyos fokig annak bizonyítékai, hogy ıket mire tanította saját tapasztalatuk; valószínősített
bizonyítékok ezek, s mint ilyenek, igényt tarthatnak rá, hogy alkalmazkodjanak hozzájuk, de elıször is
lehetséges, hogy a hagyományozók tapasztalatai túlságosan szők körbıl származtak, vagy nem jól
értelmezték ıket; másodszor lehetséges, hogy értelmezésük helyes, de nem illik ránk. A szokások
szokványos helyzeteket és szokványos jellemeket tételeznek fel, jellemünk és körülményeink azonban
lehet, hogy szokatlanok. Harmadszor: a szokások lehetnek jók és meg is felelhetnek nekünk, mégis, a
szokáshoz pusztán mint szokáshoz való alkalmazkodás nem fejleszti azokat a tulajdonságainkat, amelyek
megkülönböztetetten emberi adottságok. Az észlelés, az ítéletalkotás, a megkülönböztetésre képes
érzelem, az értelmi tevékenység, sıt, még az erkölcsi tetszés is olyan képességek, amelyek csak
választások révén fejleszthetık. Aki azért tesz valamit, mert az a szokás, nem választ. Nem szerez
gyakorlatot sem a megkülönböztetésben, sem a jobbik dolog kiválasztásában. A szellemi és erkölcsi
képességek, éppúgy, mint az izmok, csak a használat során tökéletesednek. Aki csak azért tesz valamit,
mert mások is azt teszik, semmivel sem gyakorolja jobban a latba vetendı képességeket, mint az, aki
csupán azért hisz egy dologban, mert mások is hisznek benne. Aki megengedi a világnak vagy a világ
hozzá közel álló részének, hogy élettervet válasszon számára, az az utánzás majomképességén kívül
minden egyéb képességet nélkülöz. Aki maga választ célt magának, minden képességét mőködteti.Használnia kell megfigyelıképességét, hogy lásson, következtetı- és ítélıképességét, hogy elıre lásson,
cselekvıképességét, hogy anyagot győjtsön a választáshoz, megkülönböztetıképességét, hogy döntsön, s
miután döntött, szilárdságát és önuralmát, hogy döntéséhez tudja tartani magát. S hogy milyen mértékbenkell ezeket a képességeit mozgósítania és gyakorolnia, az attól függ, hogy viselkedésének mekkora
hányadáról dönt saját ítélıképessége és érzelmei szerint. Lehetséges, hogy valakit jó úton vezetnek és
eltérítenek a veszedelmes ösvényekrıl e dolgok bármelyike nélkül. De mennyit fog érni mint ember?
Nemcsak az a fontos, hogy az emberek mit tesznek, hanem az is, hogy milyen emberként teszik, amit
tesznek. Mindazon mővek közül, amelyek tökéletesítésével és szépítésével érdemes eltölteni az emberi
életet, a legfontosabb kétségkívül maga az ember. Még ha lennének is olyan gépek – emberformájú
automaták – , amelyek tudnának házat építeni, gabonát vetni, háborúzni, pereskedni, sıt, templomokat
emelni és imádkozni is, képzeljük el, micsoda óriási veszteség lenne ezekre kicserélni akár azokat a
férfiakat és nıket, akik ma benépesítik földünk legcivilizáltabb részeit, noha e férfiak és nık minden
bizonnyal csupán tökéletlen mintapéldányai azoknak, akiket a természet létre tud és létre is fog hozni. Az
ember nem minta után készült gép, melyet úgy lehet mőködtetni, ahogy elıírják neki, hanem olyan fa,
amely az ıt élıvé tevı belsı ösztönzéseknek megfelelıen akarja koronáját minden irányba növelni és
fejleszteni.Valószínőleg mindenki kívánatosnak tartja, hogy az emberek használják értelmüket, s elismeri, hogy a
szokást értelmesen követni vagy akár alkalmilag értelmesen eltérni tıle jobb dolog, mint vakon és
gépiesen engedelmeskedni neki. Bizonyos mértékig elismerik, hogy értelmünknek a sajátunknak kell
lennie, de nem ismerik el ilyen készségesen, hogy kívánságainknak és indítékainknak ugyanígy a
sajátunknak kell lenniük, s hogy a saját indítékok birtoklása nem veszély és nem csapda. A vágyak és az
indítékok éppannyira hozzátartoznak a tökéletes emberhez, mint véleményei és józansága, s az erıs
indítékok csak akkor veszélyesek, ha nincsenek kellıképpen kiegyensúlyozva, vagyis ha bizonyos célok
és hajlamok megerısödnek, míg mások, amelyeknek ezekkel együtt kellene járniuk, gyengék és
hatástalanok maradnak. Az emberek nem azért cselekszenek rosszat, mert vágyaik erısek, hanem azért,
mert a lelkiismeretük gyenge. Az erıs indítékok és a gyenge lelkiismeret között nincs természetes
összefüggés. A természetes összefüggés másutt van. Azt állítani, hogy egy ember vágyai és indítékai
erısebbek egy másikénál, annyi, mintha egyszerően azt mondanánk, hogy az emberi természetnek több
nyersanyaga van meg benne, s így talán több rosszra képes, de biztos, hogy több jóra is. Az erıs indíték
csak az energiának egy másik neve. Az energiát rosszul is fel lehet használni, de egy energikus természet
mindig több jót tehet, mint egy tétlen és passzív. A kimővelt érzelmek azokban válhatnak a legerısebbé,
akikben igen erısek a természetes érzelmek. Az erıs fogékonyság, mely elevenné és erıssé teszi egy
ember személyes indítékait, ugyanabból a forrásból táplálkozik, amely létrehozza az erény szenvedélyes
szeretetét és a legszigorúbb önuralmat. A társadalom akkor teljesíti kötelességét s védi egyben érdekeit, ha
ápolja mindezt, nem pedig ha kidobja a nyersanyagot, amelybıl a hısök készülnek, mivel nem tudja,
hogyan kell hısöket elıállítani. Az olyan emberre, aki a magáénak tudja vágyait és indítékait, azt
mondjuk, hogy jelleme van. Annak, akinek vágyai és indítékai nem a sajátjai, éppúgy nincs jelleme, mint
egy gızgépnek. Ha az indítékok amellett, hogy sajátjai, még erısek is, és erıs akarat kormányozza ıket,
azt mondjuk: energikus jellemmel van dolgunk. Azoknak, akik úgy vélik, hogy a vágyak és indítékokegyediségének kinyilvánítását nem szabad bátorítani, azt kell gondolniuk, hogy a társadalomnak nincs
szüksége erıs természetekre.
Mostanra a társadalom jócskán fölébe kerekedett az individualitásnak, s ma nem a személyes indítékok
és hajlamok túlsúlyba kerülésének, hanem hiányának a veszélye fenyegeti az emberi természetet. Egészen
más már a helyzet, mint amilyen akkor volt, amikor a helyzetüknél vagy adottságaiknál fogva erıs
emberek szenvedélyei folyton lázadtak a törvények ellen, és szigorúan meg kellett láncolni ıket, hogy
legalább valamelyes biztonságot élvezhessenek, akik az ilyen erıs emberek közelébe kerültek. Ma a
legmagasabb osztályoktól a legalacsonyabbakig mindenki úgy él, mintha egy ellenséges és rettegett
cenzor állandóan rajta tartaná a szemét. Az egyén vagy a család nem azt kérdezi magától, hogy mit
szeretek, mi felelne meg a jellememnek vagy a hajlamaimnak, mi tenné lehetıvé, hogy akadálytalanul
mőködjék, ami a legjobb és a legmagasabb rendő bennem, hanem azt: mi felel meg a helyzetemnek; mit
tesznek általában az én állásomban és vagyoni helyzetemben levı emberek, vagy (ami még rosszabb) mittesznek a nálam jobb helyzetőek, a nálam jobb körülmények között élık? Nem azt értem ezen, hogy a
szokásost ahelyett választják, ami hajlamuknak megfelelne. Eszükbe sem jut, hogy van más hajlamuk,
mint ami szokásos. Vagyis maga a lélek veszi fel a jármot: még abban is a hasonlóság jut elıször az
eszükbe, amit élvezettel tesznek, szeretnek nyájban lenni, választani csak mindennapos dolgok között
választanak, a különleges izlést, a szokatlan viselkedést kerülik, mint a bőnt, s természetük követésének
elmulasztásával eljutnak odáig, hogy nincs már természetük, amit kövessenek, emberi képességeik
elsorvadnak, képtelenné válnak bármilyen erıs vágyra vagy természetes élvezetre, s általában hiányzanak
belılük az igazán saját érzések és vélemények. Mármost ez lenne az emberi természet kívánatos állapota?Különösen ilyen körülmények között lenne szükség rá, hogy ne elrettentsék, hanem bátorítsák a
kivételes egyéneket arra, hogy a tömegtıl eltérıen cselekedjenek. Más idıkben nem származott ebbıl
elıny, csak akkor, ha nem egyszerően másképp, hanem jobban is cselekedtek. Manapság azonban az
egyszerő nonkonformizmus, pusztán az, hogy valaki nem hajt fejet a szokásnak, önmagában szolgálat.Épp mivel a közvélemény zsarnoksága szégyennek minısíti a különlegességet, kívánatos, hogy e
zsarnokság megtörése végett az emberek különlegesek legyenek. Amikor a jellem ereje növekedett,
mindig növekedett a különlegesség is; a különlegesség mennyisége egy társadalomban általában
egyenesen arányos az ott található szellemi elevenség, zsenialitás és erkölcsi bátorság mennyiségével.
Korunk fı veszélyét az a tény jelzi, hogy milyen kevesen mernek különlegesek lenni.
Azért fontos szabad teret biztosítani a szokatlan dolgoknak, hogy idıvel kiderülhessen: melyek
alkalmasak közülük arra, hogy szokássá váljanak. De a cselekvés függetlenségét és a szokások
semmibevevését nemcsak azért kell bátorítani, mert ezek idıvel megteremtik a jobb cselekvés és az
általános elfogadásra érdemesebb szokások felbukkanásának lehetıségét, s nemcsak a határozott szellemi
fölénnyel rendelkezı emberek követelhetik igazságosan, hogy a maguk módján élhessenek. Nincs arra
semmi ok, hogy minden emberi élet egy vagy egynéhány mintát kövessen. Ha valaki rendelkezik a józan
ész és a tapasztalat minimumával, az a legjobb, ha maga tervezi meg életmódját, nemcsak azért, mert így a
legjobb, hanem mert ez a sajátja. Az emberek nem birkák, s még a birkák sem hasonlítanak
megkülönböztethetetlenül egymásra. Az ember megfelelı cipıhöz vagy kabáthoz is úgy juthat csak, ha
méretre csináltat magának, vagy ha nagy készletbıl válogathat, s könnyebb talán megfelelı életet, mint
kabátot találni? Ha csak ízlésükben különböznének, már ez is épp elég ok lenne arra, hogy ne próbáljuk
mindıjüket egyetlen mintához igazítani. A különbözı embereknek eltérı feltételekre van szükségük lelki
fejlıdésükhöz is: ugyanabban az erkölcsi atmoszférában éppúgy nem maradnak egészségesek, ahogy az
összes növény sem marad meg azonos éghajlat alatt.
A társadalom hatalmának korlátai az egyén felett (részletek)
Hol van hát az egyén szuverenitásának jogos határa? Hol kezdıdik a társadalom hatalma? Mennyit kell
az emberi életbıl az egyéniségnek és mennyit a társadalomnak a hatáskörébe utalni? Mindkettı megkapja
az ıt megilletı részt, ha mindkettınek megadják azt, ami sajátosan rá tartozik. Az egyéniséghez kell
tartoznia az élet ama részének, amelyben fıként az egyénérdekelt, a társadalomhoz annak, amelyben
fıként a társadalom érdekelt.
Bár a társadalom nem szerzıdésen alapul, mégis, mindenki, aki a társadalom védelmét élvezi, köteles
ezt a szolgáltatást viszonozni, s az a tény, hogy társadalomban élünk, maga után vonja, hogy mindenkinek
kötelessége a többiekkel szemben bizonyos viselkedési formákat betartani. Mindenekelıtt nem sértheti
meg mások érdekeit, pontosabban mások bizonyos érdekeit, azokat tudniillik, amelyek kifejezett
törvényes intézkedés vagy hallgatólagos megállapodás értelmében jogoknak tekintendık; másodszor: részt
kell vállalnia (valamilyen méltányos alapelv meghatározta mértékben) azokból a munkákból és
áldozatokból, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a társadalmat vagy tagjait meg lehessen védeni a
bántalmazásoktól és a megtámadtatástól. Ezeket a feltételeket a társadalomnak jogában áll – bármilyen
áron – kikényszeríteni azokból, akik teljesítésük alól ki akarják vonni magukat. S ez nem minden, amit a
társadalom megtehet. Egy egyén tettei kárt okozhatnak másoknak, vagy hiányozhat belılük mások
javának kellı figyelembevétele anélkül is, hogy megsértené azok bármely törvényes jogát. A vétkest
ilyenkor, ha törvény révén nem is, a közvélemény segítségével igazságosan meg lehet büntetni. Amint egy
ember viselkedésének bármely része hátrányosan hat mások érdekeire, a társadalom illetékessé válik a
dologban, és nyitott kérdés lesz, hogy az illetı ügyeibe való beavatkozás elısegíti-e vagy nem az általános
jólétet.
Nincs helye azonban semmi ilyesféle vitának, ha egy ember viselkedése a sajátján kívül senkinek az
érdekeit nem érinti vagy nem szükségképpen hat másokra, hanem csak akkor, ha ık is akarják (s az összes
szóban forgó személy nagykorú és legalább átlagosan értelmes). Az egyénnek minden ilyen esetben
korlátlanul szabadnak kell lennie – jogi és társadalmi értelemben egyaránt –, hogy megtegye, amit akar, és
viselje a következményeket.
Félreértés lenne, ha valaki az önzı közönyösség megnyilatkozásaként fogná fel ezt a tanítást, ha azt
gondolná, hogy azt állítja: az embereknek semmi közük egymás viselkedéséhez, s hogy nem
foglalkozhatnak egymás cselekedeteinek helyességével vagy egymás jólétével, ha az saját érdekeiket nemérinti. Épp hogy a mások jólétének elısegítését célzó érdekmentes erıfeszítések növelésére s nem
csökkentésére van szükség. De az érdekmentes jótékonyságnak a valóságos és a képletes korbácsnál jobb
eszközöket kell kitalálnia meggyızendı az embereket arról, hogy mi szolgál a javukra. Én lennék azutolsó, aki lebecsülné az önérdekre épülı erényeket, fontosságban csak a társadalmi erényektıl maradnak
el. A nevelés feladata, hogy mind a kettıt fejlessze. De a nevelés is éppúgy felhasználja a meggyızést és a
rábeszélést, mint a kényszerítést, és a neveltetés korszakának elmúltával csak az elıbbiek segítségével
lehet az önérdekre épülı erényeket elplántálni az emberekben. Az emberek tartoznak egymásnak azzal,
hogy segítsenek egymásnak a jobb és a rosszabb megkülönböztetésében, és bátorítsák egymást az elıbbi
választására és az utóbbi elkerülésére. Arra kellene ösztönözniük egymást, hogy többet használják
magasabb képességeiket, hogy bölcs és nem balga dolgokra, felemelı, nem pedig lealacsonyító tárgyakra
és elmélkedésekre irányítsák érzelmeiket és törekvéseiket. De nincs joga egyetlen embernek vagyemberek egyetlen csoportjának sem, hogy elıírja egy felnıtt ember számára, hogy mit nem tehet az
életével a saját érdekében, vagy hogy mit kell vele tennie. Saját jólétében ı a leginkább érdekelt, bárki
más érdekeltsége elenyészı az övéhez képest (leszámítva azt, aki nagyon erıs személyes vonzalmat érez
iránta), a társadalom érdekeltsége pedig az ı személyes sorsában (amennyiben nem viselkedésének
másokra tett hatásáról van szó) töredékes és mindenképpen közvetett. A társadalom beavatkozásának,
hogy rákényszerítse saját ítéleteit és céljait valakire olyasmiben, ami kizárólag ıt érinti, általános
feltevéseken kell alapulnia, s ezek lehetnek tökéletesen elhibázottak, de még ha jók lennének is, legalább
akkora a valószínősége, mint az ellenkezıjének, hogy rosszul fogják alkalmazni
Egy embert viselkedésének és jellemének azon része miatt, amely kizárólag ıt érinti s másokkal való
kapcsolataiban nem hat azok érdekei ellen, nem lehet más kényelmetlenségnek kitenni, mint amelyek a
többiek kedvezıtlen véleményébıl következnek. A másokra nézve káros cselekedeteket egészen másképp
kell kezelni. Ha valaki megsérti mások jogait, hamegrövidíti vagy megkárosítja ıket olyankor, amikor ezt
saját joga nem igazolja, ha kétszínően vagy hazugul bánik velük, ha elınyös helyzetben van, s ezt
tisztességtelenül és kicsinyesen kihasználja, sıt, ha önzıen elmulasztja, hogy megvédjen másokat
valamilyen igazságtalanságtól, akkor okot szolgáltat az erkölcsi rosszallásra, súlyosabb esetekben pedig az
erkölcsi megtorlásra és a büntetésre is. És nemcsak ezek a tettek, hanem a hozzájuk vezetı hajlamok is
erkölcstelenek, alkalmas tárgyai a rosszallásnak, amely irtózássá is növekedhet. A kegyetlenségre való
hajlam, a rosszindulat és az összeférhetetlenség, a legundokabb és legantiszociálisabb szenvedély: az
irigység, a tettetés és az ıszintétlenség, az aránytalan ingerlékenység és a sérelemhez mérten túlzott
bosszúvágy, a másokon való uralkodás szeretete, az elınyökbıl való jogtalan részesedés vágya, a mások
lealázásától kielégülı büszkeség, az önzés, mely az ént és annak dolgait mindennél elıbbre valónak
tekinti, s minden kétes esetben a maga javára dönt – ezek erkölcsi vétkek, ezekbıl tevıdik össze a rossz és
alantas erkölcsi jellem. Az egyénre nézve káros hibák különböznek tılük, azok – bármilyen erısek is –nem erkölcstelenségek; bizonyíthatják, hogy tulajdonosuk ilyen vagy olyan mértékben ostoba, hogy
hiányzik belıle a méltóságérzet és az önbecsülés, de csupán akkor válthatnak ki erkölcsi rosszallást, ha
mások iránti kötelességszegéssel párosulnak, mivel az egyénnek kötelessége, hogy a másokat is érintı
esetekben vigyázzon magára. Az önmagunk iránti kötelességek nem társadalmilag kötelezık, hacsak a
körülmények nem változtatják ıket egyúttal mások iránti kötelezettségekké is. Az önmagunk iránti
kötelesség, ha a megfontoltságnál többet jelent, önbecsülést és önmagunk nevelését jelenti, viszont ezek
egyikéért sem felelıs senki embertársainak, mivel egyik sem az emberiség javát mozdítja elı.
Nem névleges megkülönböztetés, amit aközött tettünk, hogy valaki joggal elveszti tekintélyét emberi
méltóságának és eszességének fogyatékossága miatt, s aközött, hogy elítélik, mivel megsérti mások jogait.
Óriási különbség mind iránta táplált érzelmeinkben, mind viselkedésünkben. Ha visszatetszést kelt
bennünk, kifejezhetjük ellenszenvünket, s éppúgy távol tarthatjuk magunkat tıle, mint egy számunkra
kellemetlen dologtól, de azért még nem fogjuk jogosnak érezni, hogy kellemetlenné tegyük életét. Arra
gondolunk, hogy máris bőnhıdik vagy bőnhıdni fog hibájáért, s ha úgy találjuk, hogy tönkreteszi életét,
mi nem fogjuk tovább rontani helyzetét, s ahelyett, hogy meg kívánnánk büntetni, csökkenteni próbáljuk
bőnhıdését azzal, hogy rámutatunk, hogyan kerülhetné el azt a bajt, melyet helytelen viselkedésével
magára zúdít. Lehet, hogy sajnáljuk, lehet, hogy nem szeretjük, de nem gerjedünk haragra miatta, nem
fogjuk úgy kezelni, mint a társadalom ellenségét, s a legrosszabb, amit érzésünk szerint jogunk van vele
szemben elkövetni az az, hogy magára hagyjuk, nem igyekszünk jótékonyan befolyásolni azzal, hogy
érdeklıdünk iránta, törıdünk vele. Egészen más a helyzet, ha azokat a szabályokat sérti meg, amelyek
embertársaink egyéni vagy kollektív védelmét szolgálják. Tettének káros következményei ekkor nem rá,
hanem másokra háramlanak, s a társadalomnak mint az összes beletartozó ember védıjének meg kell
torolnia e tettet, fájdalmat kell okoznia neki a büntetés kifejezett szándékával, s ügyelnie kell, hogy a
büntetés kellıen szigorú legyen.
 

TOVÁB 60 OLDAL

www.lfze.hu/allomany/Filozofiai_szoveggyujtemeny.pdf