Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ISAAC ASIMOV ROBOTVÁROSA

2010.07.08

Fordította
Greguss Ferenc


ISAAC ASIMOV
ROBOTVÁROSA

Michael P. Kube-McDowell
ODÜSSZEIA


A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:
Isaac Asimov’s Robot City Book 1:
Odyssey by Michael P. Kube-McDowell.
Copyright © 1988 by Byron Preiss Visual Publications, Inc.
Introduction copyright © 1988 by Nightfall, Inc.
Isaac Asimov’s Robot City Book 2: Suspicion by Mike McQuay
Copyright © 1988 by Byron Preiss Visual Publications, Inc.
Introduction copyright © 1988 by Nightfall, Inc.
Minden jog fenntartva.

Hungarian translation © Greguss Ferenc, 1996


Michael P Kube-McDowell
ODÜSSZEIA


Könyvemet ajánlom valamennyi diákomnak, aki kellemessé tette életem hét esztendejét, de elsősorban a következőknek:

Wendy Armstrong
Todd Bontrager
Kathy Branum
Jay és Joel Carlin
Valerie Eash
Chris Franko
Judy Fuller
Chris és Bryan Hackett
Kean Hankins
Doug Johnson
Greg LaRue
Julie Merrick
Kendall Miller
Matt Mow
Amy Myers
Khai és Vinh Pham
Melanie és Laura Schrock
Sally Sibrt
Stephanie Smith
Tom Williams
Laura Joyce Yoder
Scott Yoder

És ajánlom Joy Von Blonnak, aki mindig gondoskodott számukra valamilyen üdítő olvasmányról.


Tartalom

    Robotjaim (Isaac Asimov)
 1. Ébredés
 2. A jég alatt
 3. A robotok küldetése
 4. Ön nem távozhat
 5. A válasz
 6. Közelharc
 7. Barát vagy ellenség?
 8. A hűség próbája
 9. Titkos szövetség
10. Játék a jelentéstannal
11. Egy kis változtatás
12. Zendülés
13. A Rockliffe űrállomás
14. Makrancos Kata
15. 07B
16. Sötétben
17. Bűntársak
18. Színjáték
19. A Perihélium kulcsa
20. Reggeli torna
21. Robotváros

Robotjaim
ISAAC ASIMOV


Első robottémájú novellámat Robbie címmel tizenkilenc évesen, 1939 májusában írtam.
  Abban különbözött a korábban megjelent robottörténetektől, hogy előre eltökéltem: az én robotjaim ne váljanak jelképekké. Ne példázzák az emberiség fennhéjázó magabiztosságát, se azokat a törekvéseket, amelyek révén az ember versenyre kel a Mindenhatóval, és ne legyen belőlük olyan nagyravágyó alkotás, amely Bábel tornyához hasonlóan büntetést érdemel.
  Ne emlékeztessenek robotjaim kisebbségi csoportokra sem. Ne legyenek olyan szánalmas lények, amelyeket igaztalanul üldöznek, csak hogy ezópusi példabeszédeket mondhassak a zsidókról, feketékről vagy a társadatom egyéb mostoha sorsú tagjairól. Természetesen mélységesen elítélek minden ilyenfajta megkülönböztetést, ennek hangot is adtam számos novellámban és tanulmányomban – de nem a robottörténeteimben.
  Akkor hát milyenek legyenek robotjaim? Mérnöki eszközökké tettem őket. Szerszámokat kaptak, olyan gépekké formálódtak, amelyek emberi igényeket szolgálnak. És olyan tárgyakká váltak, amelyekben beépített védelem működik. Más szóval gondoskodtam arról, hogy egy robot ne ölhesse meg alkotóját! Miután kizártam ezt az unos-untalan előbukkanó lehetőséget, felszabadultan vehettem szemügyre más, sokkal ésszerűbb következményeket.
  Amikor 1939-ben elkezdtem írni robottörténeteimet, a vezérléssel kapcsolatban nem említettem a komputerizálást. Az elektronikus számítógépet még nem találták fel, megszületését nem láttam előre. Annyit azonban sejtettem, hogy a gépi agynak valamiképp elektronikus úton kell működnie. De az „elektronikus” megoldás nem tűnt eléggé futurisztikusnak. A pozitront – amely az elektronhoz hasonló elemi részecske, de ellenkező villamos töltéssel – csak első robotnovellám megírása előtt négy évvel fedezték fel. Ez már igazi tudományos-fantasztikus csemegének tűnt, ezért robotjaimat „pozitronikus aggyal” láttam el, és úgy képzeltem, hogy gondolataik felvillanó pozitronáramok alakjában jelennek meg, majd ki is hunynak szinte nyomban. Ezeket a történeteimet később ezért nevezték el „a pozitronikus robotok sorozatának”, holott lényegesen nem különböztek attól, mint ha pozitronok helyett elektronokat használtam volna.
  Kezdetben nem vettem magamnak a fáradságot, hogy rendszerezzem vagy szavakba öntsem, milyennek képzelem a robotjaimba épített biztonságot. De mivel elvetettem azt a lehetőséget, hogy egy robot megölje alkotóját, már a kezdetektől arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a robotok nem okozhatnak sérülést az emberi lényeknek: ez szerves részét alkotja pozitronikus agyuk felépítésének.
  Így aztán a Robbie legelső nyomtatott változatában (amely 1940 szeptemberében jelent meg a Super Science Storiesban (Titokzatos Tudományos Történetekben, Különös játszótárs címmel) a következő robotjellemvonást határoztam meg: „Egyszerűen képtelen arra, hogy ne tanúsítson hűséget, szeretetet és kedvességet. Olyan gép, amelyet így készítettek.”
  Miután megírtam a Robbie-t, amelyet John Campbell, az Astounding Science Fiction (Meghökkentő Tudományos Fantasztikus történetek) szerkesztője visszadobott, további robotokról szóló elbeszélésekkel álltam elő. Ezek már tetszettek neki. 1940. december 23-án felvetettem egy gondolatolvasó robot ötletét (ebből született később a Te hazug!), de John nem elégedett meg magyarázatommal, hogy miért éppen így viselkedik egy robot. Pontos leírást kért a biztosítékról, hogy az olvasó is megérthesse a robot indítékait. Így aztán együtt dolgoztuk ki azt az alapelvet, amit ma „A robotika három törvénye” néven ismernek. Magaménak tekintem az elképzelést, hisz már korábbi elbeszéléseimben is tükröződött, de szavakba közös erővel öntöttük (ha jól emlékszem).
  A Három Törvény logikusan és ésszerűen hangzott. Először is a biztonság kérdését vettük elő, amelyet a legfontosabb szempontnak tartottam, amikor írni kezdtem történeteimet a saját robotjaimról. Mi több, az sem kerülte el a figyelmemet, hogy még ha egy gép nem akar is szándékosan kárt okozni, azzal is sérülést idézhet elő, ha csendes szemlélőként nem csinál semmit. Az járt a fejemben, hogy Arthur Hugh Clough cinikus alkotásában, „A legújabb tízparancsolat”-ban milyen machiavellisztikusan írta át a Tízparancsolatot gyilkos szatírává. Ennek egyik leggyakrabban idézett gondolata: „Ne ölj; de ne is törd magad, / hogy életben tarts másokat!”*
  Ennélfogva ragaszkodtam hozzá, hogy az Első Törvény (a biztonság) két részből álljon, ezért alakult a következő módon:
  1. A robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.
  Miután ezt megoldottuk, át kellett térnünk a Második Törvényre (a szolgálat). Ha egy robot beépített késztetéstől hajtva követi az utasításokat, természetesen nem téveszthető szem elől a biztonság mindenek fölött átló parancsa. A Második Törvény tehát így hangzik:
  2. A robot engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel.
  És végül alkotnunk kellett egy Harmadik Törvényt is (az óvatosság). Egy robot vitathatatlanul drága berendezés, ezért nem szabad hiábavalóan tönkremennie vagy elpusztulnia. Természetesen ez az elv nem alkalmazható sem a biztonság, sem a szolgálat rovására. A Harmadik Törvény ennélfogva a következőképpen szól:
  3. A robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel.
  Ezek a törvények természetesen szavakban nyertek megfogalmazást, ami óhatatlanul együtt jár bizonyos pontatlanságokkal. A pozitronikus agyban ezek a törvények egymással versengő pozitronikus feszültségek alakjában jelennek meg, amit a felsőbb matematika képletei írnak le a legtökéletesebben (ez a terület azonban messze kívül esik látókörömön). De még így is maradnak szembeszökő bizonytalanságok. Hogyan értelmezhető egy emberi lény „sérülése”? Végre kell-e hajtania a robotnak olyan parancsokat, amelyeket egy gyermek, egy őrült vagy egy rosszindulatú emberi lény ad? Fel kell-e áldoznia saját értékes és hasznos létét pusztán azért, hogy elejét vegye egy jelentéktelen emberi lény hétköznapi sérülésének? Mi a jelentéktelen, és mi a hétköznapi?
  Ezek a bizonytalan fogalmak azonban nem hatnak riasztóan egy íróra. Ha a Három Törvény tökéletes és egyértelmű volna, alkalmazásukból nem kerekedhetnének érdekes történetek. A törvények kőtáblájának éppen e hézagai és hajszálrepedései azok a pontok, ahol a legjobb cselekmények fészkelhetnek, és ezek teremtettek alapot a Robotvároshoz is.
  A Három Törvényt a Te hazug!-ban, amely az Astounding 1941. májusi számában jelent meg, még nem foglaltam szavakba. De leírtam következő robotnovellámban, a Körbe-körbe címűben, amely 1942 márciusában látott napvilágot ugyanott. Ebben a novellában az egyik szereplő azt mondja: „Na, figyelj ide, kezdjük a robotika három alaptörvényével”, és ezután idézi őket. Mellesleg – amennyire jómagam meg tudom állapítani, de mások is ezt állítják – ekkor jelent meg először nyomtatásban a „robotika” szó, amely így kétségtelenül az én alkotásom.
  Noha a következő több mint negyven év alatt számtalan novellát és regényt írtam a robotokról, azóta sem kényszerültem a Három Törvény módosítására. De amint az idő múlásával robotjaim egyre bonyolultabbá és sokoldalúbbá váltak, úgy éreztem, valamilyen magasabb tökéletességi szintet is elérhetnének. Ezért a Robotok és a Birodalom című regényemben, amely 1985-ben jelent meg a Doubleday kiadónál, megpendítettem azt a lehetőséget, hogy egy magasan fejlett robot szükségesnek érezheti annak megfontolását, vajon az egyetemes emberiséget fenyegető veszély megakadályozása nem előbbre való-e, mint egyetlen emberi lény épségének megóvása. Ezt „a robotika Nulladik Törvényének” neveztem el, de még dolgozom rajta.
  Valószínűleg azt tekinthetem legmaradandóbb alkotásomnak a tudományos-fantasztikus irodalom terén, hogy kitaláltam a robotika Három Törvényét. Gyakran idézik őket a szépirodalom körén kívül is, és valószínűleg a robotika története sem lenne teljes a Három Törvény említése nélkül. 1985-ben a John Wiley and Sons kiadó Shimon Y. Nof szerkesztésében hatalmas kötetet jelentetett meg Az ipari robotika kézikönyve címmel, és a szerkesztő kérésére én írtam hozzá a bevezetőt a Három Törvénnyel kapcsolatban.
  Napjainkra a tudományos-fantasztikus írók alkotásaiban annyi ötlet halmozódott fel, hogy ebből a gazdag tárházból magától értetődően mindenki kedvére válogathat. Ennélfogva sohasem vettem rossz néven, ha más írók is szerepeltettek olyan robotokat, amelyek a Három Törvénynek engedelmeskedtek. Sőt inkább hízelgőnek tartottam; de őszintén szólva nem is igen létezhetnek a modern tudományos-fantasztikus robotok e Törvények nélkül.
  Mindig határozottan elleneztem azonban, hogy bármelyik írótársam idézze is a Három Törvényt. Álláspontom szerint használják csak magától értetődően a Törvényeket – de ne sorolják fel őket! Az elképzelés mindenkié, ám a megfogalmazás az enyém.
  Csakhogy öregszem. Nem hiszem, hogy sok időm volna hátra, de remélem, hogy elmém néhány szülötte szép kort ér meg. Ha biztosítani akarom a hosszú életet szellemi gyermekeimnek, itt az ideje, hogy lazítsak saját szabályaimon és megengedjem másoknak: karolják fel őket, öntsenek új erőt beléjük. Elvégre sok minden történt a tudományban, amióta robotokról szóló első novelláim megjelentek négy évtizeddel ezelőtt. Ez sem elhanyagolható szempont.
  Így azután amikor Byron Preiss azzal az elképzeléssel keresett meg, hogy Robotváros összefoglaló címmel regénysorozatot kellene indítani, amelyben a szerzők szabadon felhasználhatják az „asimovi” robotokat és ötleteket, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Byron azzal kecsegtetett, hogy tanácsadó lehetek, mert így, számára is megnyugtató módon, robotjaim „asimoviak” maradnak: válaszolok a kérdésekre, javaslatokat teszek, kiszűröm a hibákat, tehát nemcsak a sorozat alapgondolata felett őrködöm, hanem a szerzőket is arra késztetem, hogy erőltessék a fantáziájukat. (Így is történt. Számos alkalommal reggeliztünk együtt Byronnal, ő kérdéseket szegezett nekem, én pedig válaszokat fogalmaztam – néha a feleségem, Janet is közbeszólt –, és ebből nemegyszer remek viták kerekedtek.)
  Abban is megállapodtunk, hogy nevem szerepeljen a sorozat címében, aminek révén az olvasók biztosak lehetnek, hogy a terv az én bábáskodásommal született, és legjobb tudásom szerint járultam hozzá kibontakoztatásához. Igazán boldoggá tesz, hogy tehetséges fiatal írók állítják csatasorba szellemi képességeiket, leleményességüket, és mindegyik a maga módján fejleszti tovább ötleteimet. A sorozat első darabját, a Robotváros első könyvét Odüsszeia címmel Michael P. Kube-McDowell, a Vakmerő vállalkozás (Emprise) szerzője írta, és örömömre szolgál, hogy közöm van ehhez a kötethez. A szöveg teljesen Michaelé; nem én írtam. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy elhatárolom magam a regénytől, csupán hangsúlyozom, hogy Michaelé minden érdem, ha könyve sikert arat. Ahogy már jeleztem, az én szerepem ebben csak annyi, hogy rendelkezésére bocsátottam a robotikával kapcsolatos elképzeléseimet, válaszoltam (legjobb tudásom szerint) a Byron és Michael által felvetett kérdésekre, valamint megoldásokat javasoltam a Három Törvényből adódó gondokra. Ami azt illeti, a sorozat második kötetében megjelenik majd három érdekes új törvény, amely előírja a robotok számára, hogyan bánjanak az emberekkel egy robotikus társadalomban, vagyis megteremtik ember és robot között azt a kapcsolatot, amely az egész Robotváros alapzatát adja.
  Csaknem fél évszázad alatt írásaimmal olyan nevet szereztem, amely széles körben ismerné vált és bizonyos tekintélynek örvend. Ezt szeretném felhasználni arra, hogy új regényeik révén egyengessem a fiatal írók útját, és antológiák szerkesztésével véssem az olvasók emlékezetébe az idősebb írók nevét. A tudományos-fantasztikus irodalom területén általában, a tudományos-fantasztikus írók körében pedig különösen szívélyes bánásmódban részesültem az évek során, így a legkevesebb, amit megtehetek, hogy hasonlóképpen viszonzom alkotótársaim jóindulatát.
  Szeretném leszögezni, hogy ez az első alkalom, amikor megengedtem másoknak, hogy belépjenek robotjaim világába, és szabadon kalandozzanak benne. Megelégedéssel tölt el, amit eddig láttam, és érdeklődéssel várom, mit kezdenek a szerzők a következő könyvekben az általam felvetett ötletekkel és elképzelésekkel. A regények természetesen nem olyanok lesznek, mintha én írtam volna őket, de így még izgalmasabb a vállalkozás. Mindnyájan más-más gondolkodásmóddal és egyéniséggel vetjük bele magunkat abba a munkába, amelynek során ötleteim egy-egy magvacskája gyökeret ver, szárba szökken és kivirágzik.
  Az olvasó számára pedig nincs más hátra – kezdődjék a kaland!


1. fejezet
ÉBREDÉS

Az apró kamra közepén a lökésgátló ülésbe szíjazott ifjú olyan békésen pihent, mintha szenderegne. Hosszúkás arcán ellazultak az izmok, lehunyt szeme meg sem rezzent. Feje annyira előrebillent, hogy állát a narancsszínű űrruha nyakának csillogó fémgyűrűje támasztotta meg. Hamvasan sima arcával és kefefrizurás, sápadtszőke hajával fiatalabbnak látszott a koránál – még a legrosszabb hírű űrrepülőtéri csapszékben is magára vonta volna a kidobóember rosszalló tekintetét.
  Lassan tért magához, mint akit megraboltak az álmától, de nem szívesen ocsúdik fel. Ám amint kitisztult a feje, hirtelen szörnyű félelem járta át. Úgy érezte, mintha egy szakadék peremén hajolna ki.
  Szemhéja felpattant. Azon kapta magát, hogy lefelé bámul. Öt rögzítőpontos heveder szorította a lökésgátló ülésbe, amely előredöntött állapotban nyugodott. Ha nincsenek a bekötőpántok, arra ébredt volna, hogy tehetetlen rongycsomóként hever a szemközti kamrafal és a lejtős padlólemez találkozásának szögletében.
  Felemelte a fejét, és fürkésző tekintete sebesen felmérte környezetének többi részét. Nem sok látnivaló akadt. Megállapította, hogy egyedül van az apró kamrában. Ha kioldaná magát, elég helye lenne, hogy felálljon, esetleg megforduljon, de ennél többre nem számíthatott. A kamra ívelt jobb oldali falának mélyedésében űrsisak pihent, a bal oldali falon pedig élelmiszertartály függött a hozzá csatlakozó adagológarattal és vízcsővel.
  Nem sokat értett mindabból, amit látott, így hát kíváncsian folytatta a leltározást. Feje fölött a mennyezetről valamiféle vezérlőtábla nyúlt le, ezen nyolc négyszögletes zöld lámpa sorakozott „P1”, „P2”, „F” stb. jelzéssel. Könnyen el lehetett érni a táblát, csakhogy nem látszottak rajta kapcsológombok vagy szabályozókarok, amelyekre a vezérléshez szükség lett volna. Egyik sarkán vékony fekete betűkkel bevésve ez állt: MASSEY.
  Leszámítva saját légzésének finom zizzenéseit, az apró fülkében csaknem tökéletes csend honolt. A válla mögötti és a lába alatti teret betöltő berendezésből forgó lapátkerék surrogása és valami finom elektromos zümmögés szűrődött ki. De kintről, a falon túlról semmilyen nesz nem hallatszott.
  Ezzel be is fejeződött a szegényes leltár. Az ifjú úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy megpróbáljon kezdeni vele valamit. Tudatára ébredt, hogy bár nem ismerős a környezet, mégsem érez meglepetést. A leghalványabban sem emlékezett rá, hol nyomta el az álom, ezért arról sem derengett semmi, hol kellett volna felébrednie.
  Igazság szerint fogalma sem volt róla, hol van, miért és mennyi ideje van itt, s hogyan került ide.
  Pillanatnyilag azonban ezek a kérdések nem is foglalkoztatták, mert viharosan fokozódó nyugtalansággal és rémülettel döbbent rá: azt sem tudja, hogy kicsoda ő.
  Lázasan kutatott agyában személyiségének valami apró töredéke után, hátha talál égy ismerős helyet, egy fontos arcot vagy egy féltve őrzött emléket. De semmi! Mintha egy üres fehér lapot böngészne. Egyetlen eseményre sem tudott visszaemlékezni, amely azelőtt történt volna vele, hogy felnyitotta a szemét és az ülésben találta magát. Úgy tűnt, mintha az élete csak néhány pillanat óta tartana.
  De azt az egyet tudta, hogy ez nem igaz! Hiszen nem síró csecsemő, hanem felnőtt férfi – vagy legalábbis annak tekintheti magát, amíg valaki ezt kétségbe nem vonja. Tehát korábban is létezett. Birtokolt egy személyiséget és egy darabka helyet a világban. Voltak valahol barátai, szülei, volt otthona. Mindezeknek és egyebeknek is létezniük kellett a múltjában.
  De az egész eltűnt.
  Ez az érzés más volt, mint az egyszerű felejtés. Ha az ember elfelejt valamit, legalább arra emlékszik, hogy egykor tudta…
  – Minden rendben? – törte meg a csendet egy kellemes hang. Az ifjú izmai hirtelen megfeszültek.
  – Ki vagy? – nézett körül. – Hol vagy? És ki vagyok én?
  – Darla vagyok, az ön útitársa. Kérem, őrizze meg nyugalmát. Nem vagyunk közvetlen veszélyben. – A vezérlőtáblából felcsendülő hangról most már tisztán meg lehetett állapítani, hogy női hang. – Ön a Massey Corporation G–85 típusú mentőkapszulájában tartózkodik. A Massey Corporation az űrhajózási mentőrendszerek terén több mint negyven éve vezető szerepet…
  Míg Darla folytatta reklámszövegét, a fiatalember ismét körbepillantott. Tudhattam volna, gondolta. Hát persze, egy mentőkapszula! Még a Massey név is ismerősnek rémlett. – Miért hiányoznak a vezérlőkapcsolók?
  – A G-sorozat kapszuláinak valamennyi típusát úgy tervezték, hogy önállóan dolgozzák ki a leghatékonyabb stratégiát és ennek megfelelően cselekedjenek.
  Ez csak természetes, gondolta az ifjú. Ki tudja előre, milyen alak mászik majd be egy mentőkapszulába, és milyen állapotba kerül. – Te nem személy vagy. De akkor ki? Számítógépprogram?
  – Pozitronikus személyiség vagyok – jelentette ki Darla derűsen. – Az útitársötlet megvalósításával a Massey Corporation egyedülálló módon járult hozzá az embermentő rendszerek kidolgozásához.
  Jól van. Végre valaki, akivel beszélgethet. Valaki, aki segít elütni a várakozás hosszú óráit, nehogy eszébe jusson azon töprengeni, mi történik, ha nem találnak rá. Az ifjúban kezdett összeállni a teljes kép. Valamennyi életmentő kapszulába bonyolult önműködő rendszert szerelnek. Ez a berendezés azonban több ennél. Olyan robot, amelyet feltehetően terápiás programmal is elláttak, és az a feladata, hogy normális, kiegyensúlyozott állapotban tartsa őt. Egy robot…
  Az embernek van gyermekkora, a robotnak nincs. Az ember tanul, a robotot beprogramozzák. A robot, ha megfosztják személyiségének attól a belső magjától, amelyet be kellett volna építeni áramköreibe, a működés megkezdése előtt, „felébredve” azt találhatja, hogy sok mindent tud, de tapasztalatai nincsenek, aztán töprenghet, hogy kicsoda vagy micsoda is ő…
  Az ifjú hirtelen beleharapott alsó ajkába.
  Mit jelent egy robot számára érzékelőinek túlterhelése? Fájdalmat?
  Amikor megérezte a vér ízét, állkapcsa ellazult. Bizonyító erejűnek tekintette ennek az apró kísérletnek az eredményét. Tehát ember vagyok, gondolta. Bizonyos szempontból azonban ez még zavarbaejtőbb volt a számára.
  – Miért sebesítette meg magát? – érdeklődött Darla.
  Az ifjú sóhajtott. – Csak azért, hogy lássam, megtehetem-e. Tudod, ki vagyok?
  – Jelvénye alapján Derecként azonosítható.
  Amint most első ízben lepillantott a sisakcsatlakoztató fémgyűrűn túlra, űrruhájának jobb mellén észrevett egy vonalkódos jelvényt. A fekete-fehér vonalkódra vörös betűkkel nyomtatták rá ezt a szót: DEREC.
  Kísérletképpen hangosan kimondta: – Derec. – Ám hiába ízlelgette, nem tűnt sem ismerősnek, sem idegennek. Úgy hangzott, mintha keresztnév volna, noha sokkal valószínűbbnek látszott, hogy vezetéknév.
  De ha én vagyok Derec, miért lötyög rajtant ez az űrruha? A derékgyűrű és a mellkasboltozat sokkal testesebb személyre készült. Amikor pedig megpróbálta kiegyenesíteni görcsbe merevedett lábát, érezte, hogy az űrruha két szára egy-két centiméterrel rövidebb a kelleténél.
  Egykor bizonyára alacsonyabb voltam, talán zömökebb is. Ez lehetett a régi űrruhám; nyilván nem használtam, amíg vészhelyzetbe nem kerültem. Persze az sincs kizárva, hogy ez az én személyazonossági jelvényem, de valaki másnak az űrruháján.
  – Le tudod tapogatni a vonalkódomat? – kérdezte reménykedve. – Tartalmaznia kell egy fényképet, egy állampolgársági bejegyzést, egy anyakönyvi kivonatot vagy valamit. Akkor biztosan többet tudnék.
  – Sajnálom, de nincs adatolvasó a mentőkapszulában, a saját optikai érzékelőim pedig nem dolgoznak ilyen finom felbontással – válaszolt Darla.
  A fiatalember összeráncolta a homlokát. – Akkor azt hiszem, mostantól Derec leszek.
  Elhallgatott, és gondolataiba mélyedt. Hiába ismerte a nevét – ha egyáltalán ez a neve –, ettől még ugyanolyan megmagyarázhatatlan ürességet érzett. Mintha elvesztette volna belső iránytűjét, és vele együtt önálló cselekvési képességét. Most csupán annyira futja erejéből, hogy gyűjti a benyomásokat.
  – A kapszula valamennyi életfenntartó rendszere kifogástalanul működik – jelentette büszkén Darla. – A mentőjárművek már bizonyára úton vannak felénk.
  A számítógép szavai arra emlékeztették, hogy sokkal fontosabb gond az időtényező, mint az a fejtörő, hogy ki is valójában. A túlélés mindennél fontosabb. Később, az új ismeretek révén, talán arra is fény derül majd, amit elfelejtett.
  Tudta, hogy egy mentőkapszulában tartózkodik. Agya a valóságnak erre a vékony fonalára kezdte kikristályosítani az újabb adatokat. Amikor mocorogni próbált a bekötőhevederben, észrevette, hogy a legfinomabb mozdulattól is himbálózni kezd a kapszula, bár a tömege alig lehetett kevesebb ötszáz kilogrammnál. Előrenyújtotta kezét, majd hirtelen ellazította izmait. Egy teljes másodpercbe telt, amíg karja lehullott függőleges helyzetbe.
  A legjobb esetben is ez a gravitációs gyorsulás századrésze. Tehát egy kis tömegvonzású világ felszínén, egy életmentő kapszulában vagyok. Űrhajóval repültem valahová, amikor valami történt. Talán ezzel, talán a zuhanással magyarázható, miért nem emlékszerr semmire…
  A fülke falán sehol nem látszott ablak, de még egy kémlelőnyílás sem. Ha én nem tudok kinézni, gondolta magában, Darlának talán sikerülhet.
  – Hol vagyunk, Darla? – kérdezte. – Miféle helyen szálltunk le?
  – Kívánja, hogy megmutassam a környezetünket? Rendelkezésemre áll egy szenkor.
  Derec ismerte a kifejezést, noha egy pillanatra eltűnődött, hol tanulta. A szenkor korong alakú érzékelősort jelent, amely ide-oda siklik az űrhajó sima külső falán. Kétségtelenül olcsóbb, de több hibalehetőséget rejtő megoldás, mint ha teljes érzékelőberendezés helyezkedne el a külső felületen. – Kapcsold be!
  A belső fények elhalványultak, a vezérlőtáblából vetítősugár tört elő, és a fülkefal középső harmada egyszer csak képernyővé változott. Derec barátságtalanul zord, sziklás-jeges tájat pillantott meg. A látóhatár túlságosan közelinek és görbültnek látszott. Ezt vagy a kamera torzítása okozza, vagy egy kráter közeli pereme rajzol hamis horizontot, gondolta.
  – Kezdd a letapogatást jobbra! – adta ki az utasítást.
  De mindenütt ugyanaz a látvány fogadta: narancssárga árnyalatú, hepehupás jégmező, szürke sziklákkal tarkítva, és a látóhatáron az egész beleolvad az űr sötét kárpitjába.
  Az ifjú egyetlen csillagot sem tudott megkülönböztetni az égbolton, de ezt talán a szenkor korlátozott felbontóképessége, nem pedig valamiféle légkör okozta. Gyenge tömegvonzása miatt ez a kis égitest nyilván még a legsűrűbb gázréteget sem tudja magához kötni, ahogyan a fűrészfogú, meredek lejtők is az időjárási viszontagságok hiányára utalnak.
  Valójában amolyan maradék helynek látszott, a csillag- és bolygóképződés hulladékának: elfelejtett világ, amely kialakulása óta semmit sem változott. Rideg, élettelen és minden valószínűség szerint lakatlan világ.
  Legalábbis eddig lakatlan volt, helyesbítette magát. – Hold vagy aszteroid? – kérdezte Darlától.
  – Nem az a lényeg, hogy hol, hanem hogy biztonságos helyen vagyunk – jelentette ki a géphang megnyugtatóan. – Bízni kell az illetékesekben, hogy felderítenek és visszavisznek bennünket.
  Derecnek kezdtek az idegeire menni ezek az örökös kitérő válaszok. – Hogyan bízzak bennük – jegyezte meg ingerülten –, amikor még azt sem tudom, hol vagyunk és mi a valószínűsége annak, hogy ránk találnak. Tisztában vagyok vele, hogy ebben a kapszulában nem működik olyan életfenntartó rendszer, amely folytonosan meg tudja újítani önmagát. Egyetlen mentőkapszula sem képes erre. Nincs igazam? – Lélegzetvételnyi ideig várt a válaszra, aztán a számítógépnek szegezte a kérdést: – Mekkora az az időtartam, amelyet a Massey Corporationnál elegendőnek ítéltek? Tíz nap? Két hét?
  – Derec, a helyes magatartás döntő fon…
  – Megkímélnél ettől a gyógypedagógiai szövegtől? – dörrent rá Dadára az ifjú. – Nézd, tudom, hogy csak védeni akarsz. Vannak, akiknek elviselhetőbb, ha semmiről sem tudnak, de én más vagyok. Nekem információkra és nem megnyugtatásra van szükségem. Tudni akarom mindazt, amit te is tudsz. Érthető? Vagy belezzelek ki, és magam keressem meg a választ?
  Meglepve tapasztalta, hogy Darla nem szól egy szót sem. Csak lassan derengett fel benne, hogy a számítógépet valószínűleg olyan dilemma elé állította, amelyet nehezen old meg pozitronikus agyával. De hát itt semmiféle bizonytalanság nem jöhet szóba. A robotika Második Törvényének értelmében Dadának válaszolnia kell a kérdéseire.
  A Második Törvény kimondja: „A robot engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel.”
  Most a kérdése volt az utasítás – és a csend engedetlenséget jelent. Erre csak azért kerülhetett sor, mert Darla egy magasabb szintű utasításnak tesz eleget, az Első Törvény szerint.
  Az Első Törvény kimondja: „A robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.”
  Darla bizonyára tudja, milyen kicsi az esélyük a megmenekülésre még a csillagrendszeren belül, még az állandó űrpályák mentén is. Azt is tudja nyilván, hisz bármelyik robot tudná, hogy ez a riasztó tény mennyire felboríthatja egy emberi lény érzelmi egyensúlyát. Az átlagos túlélő egy ilyen választól kétségbeesne, elveszítené életkedvét, hiszen már épp eléggé megrémítették azok az események, amelyek az életmentő kapszulába kényszerítették.
  Az ifjú végre felfogta a helyzetet. Darla természetesen arra fog törekedni, hogy megvédje őt saját kíváncsiságának következményeitől – hacsak nem sikerül megértetnie vele, hogy őt más fából faragták.
  – Darla, én nem olyan túlélő vagyok, amilyenre a programozásod során számítottak – kezdte békülékenyen. – Nekem valamit tennem kell, valamin gondolkoznom kell. Képtelen vagyok itt üldögélni és várni a jó szerencsét. Nem fognak megrázni a kellemetlen hírek, ha netán ilyeneket titkolsz előlem. Csak a tehetetlenség érzésétől irtózom.
  Úgy tűnt, mintha erre is felkészítették volna a számítógépet, csupán meg kellett győződnie róla, hogy ő is a különleges esetek közé tartozik. – Értem, Derec. Természetesen örömest elmondom, amit tudok.
  – Jól van. Milyen űrhajóról jöttünk? – szegezte neki nyomban. – Itt a kabinban sehol egy űrhajós embléma vagy űrhajónapló.
  – Ez a Massey Corporation G–85 típusú mentőkapszulája…
  – Ezt már mondtad. Milyen űrhajóról jöttünk?
  Darla elhallgatott egy pillanatra. – A nyolc legnagyobb általános kereskedelmi teherűrhajó közül haton a Massey mentőkapszulák alkotják a legfőbb biztonsági rendszert…
  – Szóval nem tudod?
  – Az adattáramon nem végezték el az egyénre szóló szabályozást. Mit szólna egy sakkjátszmához?
  –Na, nem – mosolyodott el Derec. – Tehát minden tudásod abban merül ki, hogy papagájként szajkózod a gyártó cég dicsőségét. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg egy magántulajdonban levő űrhajóról érkeztünk… Az összes kereskedelmi teherhajón az egyéni igényekhez igazítják a felszerelést.
  – Nincs információm erről a területről.
  Derec halkan kuncogott. – Én pedig azt hiszem, hogy van. Valahol az alrendszereid között rejtőznie kell egy adatrögzítőnek, amely a kapszula kilövésének pillanatában lépett működésbe. Az majd elárulja, milyen űrhajóról jöttünk és merre tartottunk, sőt azt is, mi történt azóta. Ideje, hogy kiderítsük, milyen okos kislány vagy valójában, Darla – incselkedett az ifjú. – Meg kell találnunk azt az adatrögzítőt, és ki kell préselnünk belőle mindent.
  – Nincs információm ilyen rögzítőről.
  – Hidd el nekem, hogy létezik. Ha nem volna, egy űrhajókatasztrófa után a halottkém nem tudna jelentést írni. Hozzá tudsz férni a kapszula energiagyűjtő sínéhez?
  – Igen.
  – Keress egy megszakíthatatlan vonalat. Az lesz, ami után nyomozunk.
  – Egy pillanat. Igen, kettő is van.
  – Hogy hívják őket?
  – Rendszertérképem 1402-es és 1632-es számmal jelöli őket. Nincs további információm.
  Derec a vízcső felé nyúlt. – Semmi baj. Az egyik lesz az adatrögzítőé, a másik pedig valószínűleg a lokátorantennáé. Haladunk! Most kutasd fel az adatvonalakat, amelyek az energiaforrásokhoz csatlakoznak. Így majd kiderül, melyik hová tartozik.
  – Sajnálom, de nem megy.
  – Ott kell lenniük. A rögzítő begyűjti az adatokat a navigációs egységekből, az életfenntartó rendszerből, sőt még ennek a beszélgetésnek a lényegéről is. Az adatvonalak valóságos erdeje húzódik a háttérben.
  – Sajnálom, Derec. Képtelen vagyok teljesíteni a kérését.
  – Miért?
  – Mert amikor a rendszernek ebben a részlegében végigfutok a hibakereső útvonalon, nem találok semmilyen jelzés nélküli vonalat.
  – Meg tudnád mutatni a karbantartó tervrajzodat? Talán ráakadok valamire.
  A jeges tájkép eltűnt, és helyén a mentőkapszula logikai áramköreinek finom hálózata jelent meg. Amint tekintetével végigfutott rajta, Derec rögtön ráakadt a válaszra. Egy ötletes adatkapu – a Maxwell-csatlakozás – őrizte a felvevőhöz vezető adatvonalat, hatásosan elszigetelve egymástól a két rendszert. Hasonló csatlakozók terpeszkedtek Darla és a tehetetlenségi tájoló, a lokátorantenna, valamint az életfenntartó rendszer között.
  Roppant különös, gondolta Derec. Nem az lepte meg, hogy alacsonyabb szintű önálló rendszer látja el a rutinfeladatokat. Az tűnt furcsának, ahogyan meggátolták Darlát, hogy bármilyen információt szerezzen erről.
  A rémült túlélőkkel tapintatosan és megfontoltan kell bánni. De a robotok tervezésekor fontos követelménynek számít, hogy szinte kínosan őszinték legyenek. Talán túl kemény diónak bizonyult az a programozási mód, hogy az útitárs derűs nyugalommal álcázza titkait. A hazudozás kiszámíthatatlan feszültséget idézhetne elő egy pozitronikus agy áramköreiben.
  Na és ott van a Harmadik Törvény parancsa is. A Harmadik Törvény kimondja: „A robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel.”
  Hogyan hozhatja összhangba egy robot saját megóvásának parancsát pusztulásának növekvő valószínűségével? Mintha a tervezők arra a következtetésre jutottak volna, hogy jobb, ha Darla nem tud bizonyos dolgokról, ezért korlátokat állítottak, hogy megvédjék a felismeréstől. Tehát tudtán kívül megóvták saját tudatától.
  Derec ebben zavarba ejtő párhuzamot fedezett fel saját helyzetével. Nem ugyanaz történt-e velem is?, töprengett. Szinte az első pillanattól kezdve abban reménykedett, hogy emlékezetvesztése azért következett be, mert valamilyen katasztrófa révén került a mentőkapszulába, és talán sima leszállás helyett a jármű becsapódása is fokozta sokkos állapotát.
  Most azonban fel kellett tennie a kérdést, hogy véletlennek tekinthető-e egy ilyen szelektív emlékezetkiesés. Hiszen könnyedén olvasott a tervrajzból, de nem tudott visszaemlékezni, hol és hogyan tett szert erre a képességre. Nyilván műszaki képzésben részesült, ami hasznos nyomnak bizonyulhat személyazonossága felderítésében – ha életben marad. De miért rögzültek a fejében a leckék, ha a tanár kiesett belőle? Agya ennyire összerázódott volna?
  Egy tervrajz megértése annyira bonyolult feladat, hogs kétségtelenül tiszta tudatra és emlékezetre van hozzá szükség. Amennyire Derec meg tudta ítélni, gondolkodása logikusnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Ha sokkos állapotban lenne, vagy agyrázkódást szenvedett volna, nyilván károsodtak volna a képességei.
  Vagy mégsem ez történt vele? Talán, mint Darla esetében, valami olyasmiről van szó, amit az ő érdekében tettek?
  Fanyarul elmosolyodott. Nyugtalanul bámulta múltjának fehér falát, de még nyugtalanabbul gondolt arra, hogy talán e mögött rejtőzik valami, amit el kell takarnia.
  Eközben Darla elvesztette türelmét. – Talált valamit? – érdeklődött kissé aggódva.
  Derec hunyorítva felpillantott az állapotmegjelenítőre: – Az adatrögzítő a Maxwell-csatlakozáson keresztül van bekötve. A csatlakozó nem enged át a felvevőhöz semmi olyat, amit nem szűrt meg, ezért nem vezetnek hozzá útvonalak. És ezért nem tudunk hozzáférni rajtad keresztül. De valahol léteznie kell egy adatillesztő egységnek, talán a külső burkolaton…
  Ebben a pillanatban az egész kapszula megingott, mintha úszni kezdene. Derecnek az az érzése támadt, hogy a jármű nem érintkezik többé az aszteroid fagyott felszínével. – Mi történt? – kérdezte a számítógéptől.
  – Kérem, őrizze meg a nyugalmát – csitította Darla.
  – Mi ez? Megtaláltak bennünket?
  – Igen, azt hiszem. De nem tudom megállapítani, hogy kik.
  Derecnek leesett az álla.
  – Kapcsold be újra a külső videót! Gyorsan!
  – Aggódom nyugtalanságának növekvő szintje miatt, Derec. Kérem, hunyja le a szemét, és lélegezzen mélyeket.
  – Nem érdekel ez a hókuszpókusz – dühöngött az ifjú. – Látni akarom, mi zajlik ott.
  Pillanatnyi habozás után Darla beleegyezett. – Rendben.
  A látványtól elakadt Derec lélegzete. A szenkor kamerái többé nem a látóhatárra meredtek, hanem a talaj felé fordultak. Fél tucat gép sorakozott a kapszula körül, és mindegyik merőben különbözött a többitől. A legnagyobbik magasabb volt egy embernél, a legkisebbik alig érte el egy űrsisak méretét. Az apróbb szerkezetek vékony, fehér gázsugarakon lebegtek, míg a nagyobbak kerekeken és hernyótalpakon gördültek.
  Észrevett egy darabot valamiféle állványból vagy szállíólapból is, amely feltehetően a kapszula alatt helyezkedett el. És a gépek, az állvány, a kapszula mind egyszerre haladtak valami ismeretlen cél felé, mint egy titokzatos karaván a jégsivatagban.
  – Mi történik? – faggatta Darlát az ifjú. – Tudod azonosítani őket? Érintkezésbe léptek velünk valamilyen formában?
  – Az eszköz alattunk teherszánnak látszik. A többi mechanizmusról nincs információm.
  Derec a sisakjáért nyúlt, lecsatolta róla a fali rögzítőpántot. – Kimegyek. Nem hagyom, hogy csak úgy szó nélkül elhurcoljanak bennünket.
  – A kapszula elhagyása veszélyes lehet – figyelmeztette Darla. – Ráadásul az ajtó kinyitásával legalább négy órára való oxigén megy kárba.
  – Ennyit megér, hogy rájöjjek, mit művelnek odakint.
  – Nem engedhetem meg, Derec.
  – Vállalom a felelősséget – mordult rá az ifjú, miközben szabad kezével a bekötőheveder csatja felé nyúlt.
  – Sajnálom, Derec. Ez az én felelősségem.
  Derec későn döbbent rá, hogy a Massey Corporation nemcsak szavakkal, hanem vegyi eszközökkel is képes megnyugtatni egy felzaklatott túlélőt. A fejtámla két oldaláról egy-egy fúvóka valamit az arcába permetezett, s ő meglepetten lélegezte be az émelyítően édes cseppeket.
  Szinte arra sem maradt ideje, hogy meglepődjön a vegyszer bámulatos hatékonyságán. Végtagjai elernyedtek, jobb keze tehetetlenül hullott le a hevedercsatról, bal keze pedig elengedte a sisakot. Látása gyorsan homályosult. Mintha messzi távolból hallotta volna a padlónak ütődő sisak puffanását. A többi zajt már nem érzékelte, mert belesodródott az öntudatlanság néma sötétjébe, ahol nem látott és nem hallott semmit.


2. fejezet
A JÉG ALATT

A nap folyamán immár másodszor ébredt Derec egy ismeretlen helyen.
  Ezúttal, hanyatt fekve, a mennyezetet pillantotta meg először. Keserű ízt érzett a szájában, és valami émelyítő ürességet a gyomrában. Egy pillanatig mozdulatlanul hevert, megpróbálta összeszedni emlékeit, aztán hirtelen felült, és körülnézett, noha megfeszülő izmai élénken tiltakoztak az erőszakos mozdulat ellen.
  Most is egyedül volt, akárcsak korábban. De jelenleg sokkal otthonosabb környezetben találta magát – egy öt méter hosszú, három méter széles, négyszemélyes kabinban. Lehajtható ágyon feküdt eddig, a másik három érintetlenül simult a falhoz. Amint ott üldögélt az ágy szélén, jobb kéz felől különféle méretű tárolószekrények sorára lett figyelmes, baloldalt pedig csukott ajtót látott.
  Annak a szemét Darlának köszönhetem, dühöngött magában. Noha a környezet enyhén ismerős hangulatot idézett, Derec úgy döntött, ez nem nyújt számára semmilyen hasznos felvilágosítást – a szabványelemekből összeállított lakóhelyek mindig unalmasak. Sokkal fontosabb kérdés gyötörte: vajon ez a kabin egy munkásszállás része az aszteroid felszínén, netán egy száguldó űrhajóba illeszkedik, vagy pedig egészen ismeretlen helyre csöppent. A kabin maga semmilyen támpontot nem adott, ahogy arról sem árulkodott, vajon megmentették vagy foglyul ejtették-e.
  Végigpillantott magán, és nem látta az űrruháját. Testhezálló, fehér kezeslábasba bújtatták, amilyet az űrszerelők hordanak olcsó és durva munkaruhájuk alatt. Tisztának és viszonylag újnak látszott, de a könyökénél, a térdénél és a derekánál kissé kopottnak. Lehet, hogy ezt viselte az űrruha alatt, vagy…
  – Az űrruha! – kiáltott fel rémülten.
  Talpra ugrott, és lázas keresésbe kezdett. Egyetlen nagyobb szekrény akadt, amelyben elférhetett egy ilyen darab. Nem volt zárva, de a belseje kongott az ürességtől. Derec gépiesen átvizsgálta a többi szekrényt is. Egyikben sem talált semmit.
  Nem! Ezek nem egyszerűen üresek, gondolta magában. Úgy látszik, nem is vették őket használatba mindeddig.
  Pánikba esett. Ha nem találja meg az űrruhát, sohasem fejtheti meg, milyen adatokat tartalmaz róla a jelvény vonalkódja. És Darlát is meg kell keresnie, máskülönben örökre homályban maradnak az adatrögzítőjében följegyzett események.
  Derec átvágott a szobán, és noha tartott tőle, hogy zárva találja az ajtót, megérintette rajta a kulcslemezt. A tábla halk nesszel siklott félre. Egy rövid folyosóra lépett ki, ahol jobboldalt négy ajtó sorakozott. A folyosón senki sem tartózkodott, és a másik három ajtó csukva volt.
  Ahogy haladt előre, bal kéz felől csak sima fal kísérte. A folyosó végét légzsilip zárta le, ami arra utalt, hogy a négy szoba önálló életfenntartó rendszert alkot. A belső nyomásálló ajtó apró ablakán át újabb folyosót pillantott meg.
  – Van itt valaki? – szólalt meg. Válasz nem érkezett.
  Visszament a szobája melletti ajtóhoz, és elolvasta rajta a feliratot: ÉTKEZŐ. Odabent jókora asztalt talált, nyolcan foglalhattak helyet körülötte, értekezlet vagy étkezés céljából. A szoba többi berendezését egy önműködő főzőfülke, meg egy bonyolult számítógép-terminál és kommunikációs központ alkotta.
  Végighúzta ujját az asztal felületén, de nem találta porosnak. A főzőfülke jelzőfénye arról árulkodott, hogy a berendezés működik, tehát a benne sorakozó élelmiszereket besugárzott és mélyhűtött állapotban tartja. De nyilván senki sem evett itt jó ideje.
  Mindezt az ő számára készítették elő? Ezért nem használta eddig senki a főzőfülkét? Vagy ő csak váratlan látogató, aki betoppant egy üres házba?
  A főzőfülke kapcsolóját „Fogyasztás” állásba fordította, s az időmérő megkezdte a visszaszámlálást, hogy két óra múlva tálalhasson. De amikor megpróbálta életre kelteni a komközpontot, a berendezés kérte a jelszót.
  – Derec – próbálkozott a nevével.
  ÉRVÉNYTELEN JELSZÓ, válaszolta a képernyő.
  Derec számára elenyészően kis esély kínálkozott arra, hogy véletlenül akadjon rá a jelszóra. Csak abban bízhatott, hogy egy lusta rendszertervező az egyik klasszikus dzsókerjelszót hagyta meg az adatbázis védelmére.
  – Próba – szólt oda.
  ÉRVÉNYTELEN JELSZÓ.
  – Jelszó – kiáltotta.
  ÉRVÉNYTELEN JELSZÓ. HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA.
  Ettől a pillanattól kezdve a komközpont nem vett róla tudomást. A hang nélküli belépés billentyűzete nem működött, sőt Derec most már akármit mondhatott, semmilyen válasz nem jelent meg a képernyőn. Nyilvánvaló volt, hogy a központ nemcsak visszautasította Derec jelszavait, hanem tiltóindexre is tette őt. A rendszertervező mérnök nem lustálkodott.
  A folyosóra visszatérve, futólag szemügyre vette a másik két szobát is. Az egyikről megállapította, hogy pontos tükörképe annak, amelyben felébredt. A másikban, amelynek ajtaján a MŰHELY szó állt, néhány állványra és rajtuk olyan szerkezetekre akadt, amelyek az életfenntartó alrendszerek karbantartó eszközeinek tűntek. Mindkét helyiség ugyanolyan tisztának és elhagyatottnak látszott, mint a többi, amelyen eddig végigsétált.
  Már csak a légzsilip és a mögötte rejtőző titok várt felderítésre. A belső ajtón egy szonográf kör alakú emblémája figyelmeztette, hogy a szerkezet hangparancsra működik. – Nyitás – mondta határozottan, és a zsilipkamra belső ajtaja recsegve nyílt fel, amint a tapadó szigetelősávok elváltak egymástól.
  Derec belépett az apró térségbe, az ajtó bezárult mögötte. Amint a külső ajtó ablakán át előrepillantott, nemigen értette, miért is állja útját légzsilip. Az ajtón túl kezdődő folyosó nem sokban különbözött az innensőtől. – Kiegyenlítés – adta ki az újabb utasítást.
  A dobhártyáján feszítő nyomáscsökkenés jelezte, hogy a belső ajtó szigetelése tökéletesen működik. – Figyelem! Ezen a ponton túl alacsony nyomású nitrogénlégkör tölti ki a térséget – szólalt meg egy hang a zsilipkamrában. – Vegyen fel légzőkészüléket!
  – Nitrogén? – mormogta zavartan Derec.
  Csak ezután vette észre az apró doboz ajtaját a belső falon. A dobozban néhány szürke műanyag maszkot talált, amelyek leginkább védőszemüvegre emlékeztettek. Amikor kiválasztott egyet, és felhúzta, a maszk csupán arcának középső harmadát takarta el, mintha panoráma-napszemüveg csúszott volna le az orrára. A légzőmaszk tartószalagjait rugalmas csövek alkották, és a tarkóján kapcsolódtak össze. A hajlékony gázadagoló cső apró tartályát könnyedén a felsőkarjára erősíthette.
  Akárhogy igazgatta a maszkot, nem simult szorosan a felső ajka fölé, így beleszivároghatott a külső légkör. Tehát ezen a résen át egyfajta keveréket fog beszívni a környező nitrogénből és a tartály oxigénjéből.
  Csak később jött rá, hogy ez nem véletlen. Olyan tudatos elrendezés, amely nemcsak az oxigéntartály méretét csökkentette, hanem a szaglást is érintetlenül hagyta. Micsoda ügyes holmi! A mérnöki takarékosság mintaképe, gondolta.
  – Kész – mondta be a kulcsszót.
  – Figyelem! Ezen a ponton túl a gravitáció értéke kisebb – szólalt meg a zsilipkamra hangja.
  – Értettem – válaszolta Derec, miközben felnyílt a külső ajtó. Nitrogén? Kisebb a g-érték?, morfondírozott magában, amint kilépett a kamrából. Hol vagyok? Mi a fene folyik itt?
  Nem jött rá rögtön. Hideget érzett, kipirult tőle az arca. Mintha a borzongató hűvösség a mennyezetből és a padlóból áradt volna, jóllehet mindkettőt szintetikus hőszigetelő háló borította.
  A nyomáskamra előtt álldogálva különféle gépek zajának hangzavara ütötte meg a fülét. Nyomáscsökkenéstől megfeszült dobhártyája sivító, dübörgő, recsegő, sikoltó hangokat közvetített, de mindezt csak olyan tompán, mintha párnát szorítottak volna a fülére. Valahol lázas munka folyik – ennél több hasznos információt nem tudott kiszűrni a lármából. Hasztalanul próbált rájönni, milyen gépek tevékenykednek, és egyáltalán mit csinálnak.
  Úgy döntött, követi a hangok forrásának irányát, s lendületesen elindult a folyosón – de nyomban elvesztette egyensúlyát, és a hideg padlón kötött ki. Nem sérült meg, csupán a figyelmetlensége nyerte el méltó büntetését. Feltápászkodott, újból elindult, és most már a folyosó közepén húzódó korlátba kapaszkodott, nehogy ismét tréfát űzzön vele az enyhe tömegvonzás.
  Harminc méter után a folyosó egy alacsony mennyezetű, hatalmas csarnokba torkollott. Derec ámulva szemlélte méreteit. Mi lehet ez? Fegyverraktár? Játékstadion? Gyártelep? Nagyokat ásított és nyelt, amíg ki nem egyenlítődött a bal fülében is a nyomás. Igen, ezek határozottan gépzajok. De miféle gépekből erednek?
  Az enyhe gravitáció és a hideg alapján arra a következtetésre jutott, hogy még mindig az aszteroidon tartózkodik, ahová mentőkapszulájával lezuhant. A csarnok felépítése viszont azt sugallta, hogy a legnagyobb valószínűséggel a kisbolygó gyomrában bolyong.
  Mindez eltörpült a mámoros érzés mellett, hogy nincs egyedül. Óriási raktári állványok útvesztőiben több tucat robot nyüzsgött körülötte; legalább öt- vagy hatféle típust látott. Mégis magányosnak érezte magát, mert itt sem bukkant emberekre. Még korlátok sem húzódtak az állványfolyosókon, hogy emberek is közlekedhessenek a csarnokban. A helyiség kizárólag a robotok igényeit szolgálta, ám hogy a szorgoskodásuk mire irányul, azt nem is sejtette.
  A legközelebbi robot – egy zömök, doboz alakú gép egyetlen manipulátorkarral – tőle néhány méterre dolgozott. Megfigyelte, hogy öklömnyi alkatrészeket szed le egy állványról, belerakja őket egy teherszállító kosárba, aztán visszahúzza teleszkópos karját. Ezzel nyilván teljesíthette feladatát, mert Venturi-szoknyája kissé megemelkedett, és légpárnáján lebegve elindult valamilyen más cél felé.
  – Állj! – kiáltott utána Derec.
  A robot azonban rá sem hederített a parancsára. Derec ösztönösen elengedte a korlátot, és a nyomába eredt, de a kisbolygó minimális tömegvonzásának következtében úgy mozgott, mintha görcsös lábbal próbálna rohanni. Szüntelenül elvesztette egyensúlyát, mert a talpa nem nyomódott kellő erővel a padlóhoz. Amikor az egyik folyosókereszteződésnél derékszögben be akart fordulni, a lendülettől térdre esett, és négykézláb bukdácsolva feldöntött egy halom krómhengert.
  De még ez a csörömpölés sem késztette visszafordulásra a robotot. Céltudatosan haladt valamiféle felvonóakna felé: a padlón és mennyezeten egy-egy kör alakú, fekete üreg tátongott, amiket négy krómhíd kötött össze.
  – Hogyan érjelek utol? – tápászkodott fel bosszankodva Derec. – Én nem tudok repülni.
  Léteznie kellett valamilyen jobb módszernek, és amint Derec megpillantott a folyosón két közeledő robotot, már tudta is a megoldást. Az előbbi tömzsi robothoz képest ezek emberméretűek voltak, és háromgörgős alátámasztással közlekedtek – mintha három acélgolyó forogna egy műanyag palack csavaros kupakja alatt. Tiszta környezetben a görgőhajtású alváz valóban a legegyszerűbb megoldást kínálja, mert tökéletesen szabad mozgást tesz lehetővé. Itt viszont a kis tömegvonzás miatt gyengébb volt a súrlódás, a hajtógörgők tehát kipöröghettek, és így nem szolgáltattak elég tolóerőt.
  A magas robotok azonban mégis boldogultak, mert egy teleszkópos rúd végén egy második görgőhajtású alvázat hordtak. Amikor ezt a mennyezethez szorították, a görgőkön kialakult a szükséges nyomás a kettős hajtáshoz. A vidámparki dodzsemek mintájára a robotoknak is állandóan érintkezniük kellett mindkét felszínnel, hogy működőképesek maradjanak.
  Derec rájött, hogyan hasznosíthatja ezt a trükköt. Elég alacsonyan húzódott a mennyezet a feje fölött ahhoz, hogy ha felnyújtotta a karját, ujjainak hegyével a padlóhoz nyomhatta magát. Ezzel a „tótágas járással”, ahogy magában elnevezte, könnyen utolérhette volna a rakodó gépet.
  Most azonban kíváncsian várta, mihez kezd egy ember láttán a két közeledő robot. Nos, megálltak a közelében, és háromujjú fogókarjaikkal fürgén kezdték felrakni egy polcra a szétgurult hengereket. Derec nem szólt semmit, hátha maguktól észreveszik. De nem vettek róla tudomást.
  – Veszélyben vagyok! Segítsetek! – kiáltotta feléjük.
  A két robot zavartalanul folytatta a rendezgetést, mintha ő ott sem volna. Derec ekkor odaóvakodott az egyikhez, és alaposabban szemügyre vette. Felfedezte rajta a hagyományos audioérzékelőket, de hangképző készüléknek semmi jelét nem látta. Egyszóval a gép néma volt. Nem tudott válaszolni.
  De hát lennie kell ebben a bonyolult rendszerben valamilyen magasabb szintű robotnak is, amely képes felismerni egy embert, hogy ennek megfelelően a segítségére siessen, méltatlankodott magában Derec. A rakodó és ügyelő robotok aligha dolgozhatnak felügyelet nélkül.
  Hasonlóképpen nehezen tudta elképzelni, hogy emberek számára csupán egyetlen fülkecsoportot rendeztek be ezen a létesítményen, azt az életfenntartó E-egységet, ahol felébredt. Valahol csak tartózkodniuk kell az ügyintézőknek, programozóknak és felügyelőknek is. Teljesen önálló robottársadalom? Ilyen nem létezik!
  Eszébe jutott, hogy az E-egységből valahogyan felhívhatja a vezérlőtermet, ezért elindult visszafelé. Egyszer csak földbe gyökerezett a lába. Egy magas humanoid robot állt az E-egységhez vezető folyosó torkolatánál, és őt figyelte.
  Egymásra meredtek. A robot halványkék, fényes bőre szembeszökően árulkodott gépi eredetéről. Sisakszerű fején az optikai érzékelők két keskeny, ezüstös résben rejtőztek, de hiányzott belőlük a szokásos vörös jelzőfény, amely elárulta volna, milyen irányba tekint a robot. Ennek ellenére Derec egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy természetellenes és elmélyült figyelme reá összpontosul.
  A humanoid mozdult meg először. Elfordult, és könnyedén összehangolt tótágas járással eltűnt a folyosóban. Derec a lehetőségekhez képest gyorsan a nyomába szegődött, de mire a folyosóhoz ért, a robot már a légzsilipben tartózkodott. Több mint tizenöt másodpercbe telt, mire ő is elérte a zsilipkamrát, és áthaladt rajta. Mégis, mire kilépett az E-egység belső folyosójára, a robot már kifelé tartott az étkezőből, ahol valamilyen dolga akadt.
  – Veszélyben vagyok – szólította meg a férfi. – Szükségem van a segítségedre.
  – Téves feltételezés: ön most nincs veszélyben – válaszolt a humanoid. – Ha veszélyben volna, segítséget kapna.
  A robot egy lépést tett a nyomáskamra felé, Derec azonban útját állta.
  – Nem engedlek el innen, amíg nem nyilatkozol, hol vagyok és mit keresek itt – szólt rá fenyegetően.
  A robot csupán testbeszéddel válaszolt, de tisztán lehetett érteni ezt is. Közelebb lépett, határozott, de finom mozdulattal megragadta a vállát, félretolta az útból, aztán nyugodt léptekkel elhaladt mellette, és odaállt a zsilipkamrához.
  – Nyitás – adta ki az utasítást.
  Derec tehetetlennek érezte magát a robottal szemben, ezért hagyta távozni. Inkább sarkon fordult, hogy kiderítse, mit művelt az étkezőben. Amióta távozott innen, csak két dolog változott. Az önműködő főzőkonyha még mindig szorgalmasan folytatta a visszaszámlálást, hogy befejezze a „Fogyasztás”-ra beállított programot, de „Választás” egységén már feltűnt egy rövid jegyzék azokból az ételekből, amelyeket fogyasztásra kínált. Ebben az eltérésben Derec nem talált semmi meglepőt, hiszen saját maga indította el a folyamatot.
  A másik változást viszont a robot számlájára lehetett írni. A komközpont képernyője nem világított többé fehéren. Élénkvörös betűkkel állt rajta a következő szöveg: ÜZENET TOVÁBBÍTVA.
  Ekkor vált bizonyossá Derec számára, hogy egyedül van a kisbolygón. A felszín alatti életfenntartó E-egység arról árulkodott, hogy legalább egyszer emberek is tartózkodtak itt időlegesen. De ezt a csöppnyi világot most a robotok tartják uralmuk alatt, és őt csak betolakodónak tekintik. Hogy milyen üzenetet küldtek róla és kinek, erre senkitől sem kapott választ.


3. fejezet
A ROBOTOK KÜLDETÉSE

Derec megkívánta az ételt, ezért nekiállt falatozni. Utána lezuhanyozott, bár ezt nem kívánta, de a vízsugár alatt legalább nyugodtan töprenghetett, és épp erre volt szüksége: annyi gondolat kavargott a fejében. Miért van itt, kicsoda ő, mi az oka és értelme emlékezési zavarának? Mostani kiruccanása után újabb rejtéllyel találta szembe magát. Miért viselkednek ilyen különösen a robotok?
  Derec azt kérdezte magától: hogyan tagadhatják meg tőle a robotok a választ, ami ez esetben egyenlő azzal, hogy nem engedelmeskednek utasításainak. Amennyire tisztában volt a robotika törvényeivel, csak két okot tudott elképzelni, s ezt a kettőt saját tapasztalata is alátámasztotta Darlával kapcsolatban: egy robot vagy nem tudja a választ, vagy arra programozták be, hogy ne árulja el, amit tud.
  Az elsőbbség szerepet játszhat a robotok esetében is. Ha egy masina azt az utasítást kapta a tulajdonosától, hogy pilótaként szolgáljon, nem fog arra vállalkozni, hogy megkeresse a szomszéd gyerek elveszett macskáját – hacsak a gyerek helyett nem a tulajdonosa utasítja erre. Egy gondosan megfogalmazott parancs minden egyéb utasításnak ellenáll, kivéve azt az ellenparancsot, amely az Első Törvénynek megfelelő helyzetekből ered. Ha közölték a robotokkal, hogy nem árulhatják el, mit csinálnak, semmilyen módon nem kényszerítheti őket engedetlenségre.
  Mielőtt öltözködni kezdett, alaposan megvizsgálta testét, hátha talál valami apró jelet, amely a személyazonosságára utal. De nem talált egyetlen nagyobb heget sem, amelyről eszébe juthatott volna, mikor és hogyan szerezte. Bőrén nem díszelgett se tetoválás, se más minta, nem csippentettek sehová gyűrűt vagy ékszert.
  Az egyetlen megkülönböztető jelzést belül hordta, azokban a dolgokban, amelyeket tudott. Valaha valahol magasfokú mikroelektronikai képzést kapott. Ez több a robotika és a számítógépek felületes ismereténél. Vagy közhelykincs, megszokott tudásanyag ebben az életkorban? Derec nem így vélte. Akkor pedig ez lehet az a keskeny ösvény, amelyen elindulhat, hogy újra felfedezze önmagát.
  A komközpont még mindig makacsul visszautasította belépését, és gúnyosan ismételgette képernyőjén a két szót: ÜZENET TOVÁBBÍTVA. De akadt még Derec számára egy kiskapu, amelyet nem vágtak be az orra előtt. A légzőkészülékkel és egy tartalék oxigéntartállyal felszerelve elhagyta az E-egységet, hogy felkutassa a létesítmény többi részét.
  Úgy fogott hozzá, hogy önkényesen meghatározta az égtájakat. Déli tájolási pontnak tekintette az E-egységet, és képzeletben térképet rajzolt a nagy csarnokról. Ez a helyiség hozzávetőlegesen négyszög alakúnak látszott, amely észak–déli irányban legalább kétszer olyan hosszú, mint keresztben. Derec tótágas járással elindult észak felé azon a raktárfolyosón, amelyet a gondnok robotok használtak, és közben számolta lépteit.
  Ötezer lépés után a karja elzsibbadt, de a csarnok északi fala semmivel sem került közelebb. Amikor megpihent, alaposabban szemügyre vette a teremben nyüzsgő robotnépséget. Tizenhétféle humanoid robotot számolt össze, bár egyik sem dolgozott a közelében. A nem emberszabású robotok között ötféle típust különböztetett meg. Látott rakodókat, gondnokokat, egy termetes anyagmozgatót, amelyet hordárnak keresztelt el, valamint többkarú mikroszerelőket és egy túlméretezett fogókkal ellátott páncélos robotot is, de a fogói szerepét nem tudta kitalálni.
  A robotok többsége céltudatosan mozgott az állványfolyosók között, és végezte feladatát. A terem északi végének közelében viszont Derec egész sereg mozdulatlan robotot vett észre, amelyek kikapcsolt tápenergiával várakoztak, hogy szükség esetén munkába lépjenek. A tartalékok között valamennyi típus előfordult a humanoid robotok kivételével.
  Ennek a robotkészletnek az alapján döbbent rá Derec, hová is került. A terem elsősorban tartalék alkatrészek gyűjtőhelyének látszott. Igaz, útja során egy helyütt találkozott fröccsöntő és sajtológépekkel is, másutt egy csapat lézerhegesztő szorgoskodott, a harmadik helyen morzsaáramkörök beolvasztásával foglalkoztak, méghozzá mindenütt szemmel láthatóan percnyi szünet nélkül. De valamennyi művelet nyilvánvalóan a karbantartással függött össze.
  Bármit csinálnak is a robotok ezen az aszteroidon, rendkívül nehéz feladatot teljesítenek munkaidejük alatt – sőt az is lehet, hogy éjjel-nappal folyamatosan dolgoznak, gondolta magában Derec. Ha pedig nincs váltott műszak, ez csak nagyszabású javító és karbantartó tevékenyseggel ellensúlyozható. Ennek bizony nagy ára van! Csak akkor fizetődik ki, amikor többet ér az idő, mint a pénz.
  A robotok szakadatlan áramlatban közlekedtek a felvonókon. Ezek a szállítóeszközök meghatározott távolságokban helyezkedtek el egymástól a csarnokban, igy a következő lépés önként adódott: meg kell találni, merre mennek. Derec felhagyott azzal a hiú tervével, hogy végiggyalogol a csarnok teljes hosszán, inkább elindult a legközelebbi felvonó felé.
  A légzőkészülékhez hasonlóan a liftek is sajátos mérnöki szemléletet tükröztek. Az első benyomása az volt, hogy befejezetlenek és használhatatlanok. Ám inkább arra szolgáltattak újabb bizonyítékot, hogy tervezőjük egyedül a robotokra gondolt. Egyetlen ember sem merészkedett volna önként egy ilyen szerkezetre.
  A felvonó három méter átmérőjű, függőleges furatát ugyanaz a szintetikus szitaháló bélelte, amit a csarnok mennyezetén látott. Amikor belekémlelt a nyílásba, mély aknát látott, amelyet szabályos közönként kék fények világítottak meg, feltehetően ezek jelezték az egyes szinteket. Úgy tűnt, az akna sokkal hosszabb lefelé, mint fölfelé. A nagycsarnok fölött – amelyet egyre inkább raktárnak képzelt – csupán hét szintet számolt meg, lefelé viszont legalább húszat; a további mélységet az akna forgalma