Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ISAAC ASIMOV 5 ROBOTVÁROSA

2010.07.08

16. fejezet
SÖTÉTBEN

Az állomásigazgató, egy Anazon nevű robot, nem tudta meglátogatni őket, de beleegyezett egy rövid videóbeszélgetésbe.
  – Meg vannak elégedve az ellátással? – kérdezte udvariasan. – Remélem, Hajime teljesíti egyéb kívánságaikat is…
  Derec nem vesztegette az időt a formaságokra. – Hol van az űrhajónk? Hol van a 07B? – kérdezte.
  – Sajnálom, uram, de nincs engedélyem rá, hogy ezt közöljem önnel – mondta a robot, noha a sajnálat legkisebb jele sem érződött a hangjában.
  – Ki rendelkezett így?
  – Sajnálom, uram, de arra sincs engedélyem, hogy ezt közöljem önnel.
  Derec nem hagyta magát lerázni. – Ki a felügyelő? Mi a neve?
  – Felügyelőm neve Aram Jacobson.
  – Hívd fel ezen a vonalon!
  – Jacobson úr pillanatnyilag nem érhető el…
  – Próbáld csak meg! Vesd latba a tekintélyedet, és kérj engedélyt! De tartsd ezt a vonalat is! Hallani akarom, miről beszélsz vele!
  A robot odanyúlt a hipervízió kapcsológombjaihoz. – Itt Anazon, a Rockliffe állomás igazgatója. Beszélgetést kérek Jacobson úrral.
  Egy hang hallatszott: – Pillanat. – Aztán szünet következett.
  – Tessék, Jacobson – jelentkezett egy új hang. A szavak kissé fátyolosan hangzottak az enyhe elektronikus visszhang miatt, amely finoman árulkodott arról, hogy rejtjelező készülék működik valahol a vonalban. – Mi újság?
  – Anazon az én nevemben hívta önt – vágott közbe Derec. – A robotjai eltulajdonították az űrhajómat. Elvárom, hogy utasítsa őket: adják vissza.
  – Meg a robotunkat is – tette hozzá Katherine. – Vissza akarjuk kapni Capeket.
  A hipervízió ernyőjén elhalványult Anazon képe, és egy pillanattal később megjelent helyette egy csillogó fekete hajú, malacszemű, kerek képű férfi. A robot karcsú alakjával ellentétben Jacobson hájas teste olyan bizonytalanul ingadozott a hivatali széken, mint egy főtt tojás a teáskanálon.
  – Bocsásson meg, kitől van szerencsém ezt az utasítást kapni? – kérdezte eltúlzott udvariassággal.
  – A nevem Derec. Azt…
  – Egyszerűen Derec? Csak keresztneve van, akár egy robotnak?
  – Ne köntörfalazzon! Mindent tud rólam. Biztosan megvan a kartotékom az adatkönyvtárában.
  – Nagyon sok kartoték van abban – csóválta meg a fejét Jacobson. – A létesítmények, amelyekért felelős vagyok, összesen kétezer-hatszáz embert és csaknem nyolcezer robotot foglalkoztatnak. De higgye el, sem az ön neve, sem az arca nem ismerős a számomra. – Pillantása Katherine-re szökkent. – És ön, kisasszony?
  – Katherine Burgess vagyok. És ne szólítson kisasszonynak!
  – Bocsánatát kérem, ha megbántottam – biccentett finoman Jacobson. – És most, ha megkérhetném önöket, ismételjék el panaszukat… ez teljesen szokatlan, hogy valaki beavatkozik egy magánbeszélgetésbe. Attól tartok, zavarba hoztak.
  Derec fuldokolt a dühtől, így Katherine vette át a szót, és könnyedén kezdett mesélni: – Egy sérült űrhajón találtak ránk, és idehoztak minket a Rockliffe állomásra. Most pedig az állomásigazgató megtagadja tőlünk, hogy hozzájussunk az űrhajónkhoz.
  – Megtagadja? – kérdezte Jacobson összeráncolt homlokkal. – Milyen indokkal?
  – Azt nem árulta el – közölte Derec. – Állítja, hogy utasítást kapott rá… sejtésem szerint öntől… hogy ne közölje velünk.
  – Biztosíthatom, hogy nem én utasítottam – mondta Jacobson, miközben számítógépe billentyűzete felé nyúlt. – Ha kérhetném egy perc türelmüket, rögtön ellenőrzöm az adatokat… – Kis időre hátat fordított nekik. – Ó, igen, természetesen – mondta hangosan, mialatt a képernyőt tanulmányozta.
  – Természetesen mi?
  Jacobson ismét feléjük fordult. – Most már emlékszerr, hogy hallottam önről, Derec. Maga az az amnéziás eset, akit Galenus doktor vizsgált. Ez sok mindent megmagyaráz.
  – De nem nekem.
  – Ez se nem oszt, se nem szoroz. Tudja, az ápolás, amelyben eddig részesült, eléggé költséges…
  – Galenus doktor arról tájékoztatott, hogy a számlámat az állomás költségeire terhelhetik.
  – Attól félek, a doktor tévedett – csóválta meg a fejét Jacobson. – Ez az eset csak akkor állna fenn, ha ön nincstelen volna és nem tudna fizetni, vagy kezelési költségei meghaladnák azt az összeget, amelyet az ön szülőhazája biztosít minden polgárának.
  – Az én esetem teljesen más…
  – Bizony. Az ön állampolgársága ismeretlen. Vagyoni állapota ismeretlen. Valójában még az is kérdéses, hogy felnőtt korúnak számít-e az űrtönények értelmében – magyarázta Jacobson.
  – Elég idős vagyok.
  – Mi is úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk ezt a feltételezést – folytatta a hivatalnok. – De mivel ön nem tudta kellőképpen igazolni személyazonosságát, nincs más választásunk, mint lefoglalni személyes ingóságait számlájának kiegyenlítése fejében.
  – Személyes ingóságaimat…
  – Biztosíthatom, nagyvonalúan értékeltük föl űrhajóját és annak tartalmát – pillantott vissza számítógépe képernyőjére Jacobson. – De még így is attól tartok, folyószámlájának bevételi oldalán nem nagy összeg marad a mentési művelet költségeinek és a szakemberek fizetésének levonása után. Arra persze bőven elegendő, hogy a következő űrrepülővel átszállítsuk a Nexonra, és addig is gondoskodjunk élelmezéséről.
  Derec csak hüledezett. – Ezt nem tehetik velem. Nem rabolhatják el egy ember tulajdonát.
  – Ez a pénzügyminiszter rendelete: ha valakinek elegendő vagyona van ahhoz, hogy űrhajót tartson, akkor elsősorban ezt az ingóságot kell értékesítenie tartozásának kiegyenlítése fejében – dőlt hátra székében Jacobson. – Ha az űrhajójával együtt hagynánk futni önt, elárasztanának bennünket az űrfuvarozók, akik mind azt állítanák, hogy elfelejtették, melyik bankban tartják a pénzüket.
  – Ezzel a trükkel vádol? Kérdezze meg Galenus doktort…
  – Nem Galenus doktor felelős az állomás pénzügyi egyensúlyáért, hanem én.
  – Legalább elismerte végre, hogy a maga hatáskörébe tartozik – vágott vissza Derec. – Van képe, hogy a megmentésem költségeit is az én nyakamba varrja? Így is, úgy is kifutottak volna, hogy elfogják azt az űrhajót.
  – Nézetünk szerint nem került volna oda az űrhajó, hogy veszélyeztesse létesítményünket, ha önök nincsenek rajta – közölte könnyedén Jacobson.
  – Egy pillanat – szólalt meg Katherine. – Az űrhajó félig az enyém. Lefoglalhatják Derec részét a fizetség fejében, de nem nyúlhatnak hozzá az enyémhez. Maga tudja, ki vagyok. Engedélyt adtam rá, hogy emeljék le a megfelelő összeget az aurórai váltóbankban vezetett bankszámlámról.
  – Valóban – válaszolt Jacobson. – Megmondaná, miféle számla ez?
  – Életjáradék… családi letét… – Katherine arca kezdett elszürkülni.
  – Amely visszavonható, ugye?
  – A… azt… hiszem.
  – Sajnálattal kell közölnöm, hogy számláját május 26-án zárolták, és a letéti állományt visszavonták. Rendelkezik valamilyen más vagyonnal, amelyről nincs tudomásunk?
  – Nem – jelentette ki Katherine fájdalmas arckifejezéssel. – Csak az életjáradékkal. Hogyan vonhatták vissza? Hogy tehették ezt?
  – Erre nem tudok válaszolni. De a tények magukért beszélnek. Ön hivatalosan felnőttnek számít, és felel az adósságaiért. Ezért kénytelenek voltunk gyakorolni jogainkat az ön vagyonrészével kapcsolatban is.
  – Ezt nem ússzák meg szárazon – fenyegetőzött erőtlenül Derec.
  – Nem is kérdés, hogy „megússzuk-e” – mosolyodott el Jacobson. – Mindenben jogosan jártunk el. Inkább hálásak lennének, hogy életben maradtak, ahelyett hogy ekkora hűhót csapnak egy űrhajó körül, amely, ha jól értem, nincs éppen repülőképes állapotban. Mivel nem tudták volna kifizetni javítási költségeit, mindenképpen meg kellett volna próbálniuk az eladását, és kötve hiszem, hogy kaptak volna akár megközelítőleg akkora árat, mint amennyit mi fizettünk.
  – Maga… maga… – hörögte Derec.
  – Most pedig, ha megbocsátanak, egyéb irányú kötelezettségeim szólítanak.
  A kapcsolat megszakadt, mielőtt Derec válaszolni tudott volna. – Mit szólsz ehhez a színjátékhoz? – fordult háborogva Katherine-hez. Döbbenten vette észre, milyen üres tekintettel mered maga elé a lány.
  – Színjátékhoz? – ismételte Katherine gépiesen.
  – Mert valójában egészen másról van itt szó. Így akarnak távol tartani bennünket az űrhajónktól. A fizetési kötelezettséghez be kellett volna bizonyítaniuk, hogy a mi tulajdonunk… de nemcsak az állításunknak és annak a ténynek az alapján, hogy benne találtak meg. Tudod, miért nem kérnek tőlünk ilyen bizonyítékot? Mert nem akarják tudni. Ahogy arra sem kíváncsiak, nem vagyok-e túl fiatal ahhoz, hogy az adósságaimért feleljek.
  – Nem számít – sóhajtott a lány. – Semmi sem számít.
  Derec rámeredt. – Mi bánt?
  – A pénzem. A családom elvette a pénzem…
  – Miért lep meg annyira? Biztosan jelentette az eltűnésedet a Viking körül cirkáló őrjárat, amikor felfedezte és begyűjtötte az Arany Sas roncsait.
  – Még arra sem adtak lehetőséget, hogy megmagyarázzam… – kesergett a lány.
  – Megmagyarázzad… de kinek? – kérdezte gyengéden Derec.
  Ettől a kérdéstől a lány szemmel láthatóan magához tért. Állkapcsának izmai megfeszültek, tekintete megkeményedett. – Pokolba velük! Szakadjon rájuk az ég! – tört ki belőle a düh. – De ez már a múlté. Mit csinálunk most?
  – Mihez van bátorságod?
  – Csak azt tudom megmondani, mire nem vagyok hajlandó. Nem fogok itt várakozni békésen, amíg meg nem érkezik a következő teherűrhajó, hogy aztán alázatosan felballagjak a fedélzetére és átszállítsanak a Nexonra – jelentette ki a lány. – És nem hagyom, hogy egy rakás robot megfosszon a tulajdonomtól, még ha egy ilyen kalácsképűnek az utasításait követik is.
  – Úgy nézem, mostantól inkább Kate-nek kell hívnom téged.
  A lány meglepődött és elmosolyodott. – Lehet.
  – Remek. Azt hiszem, szükségünk is lesz Kate-re – lelkesedett Derec. – Elég nagy fába vágjuk a fejszénket.
  – Tudom. De azért nem sok hely akad, ahol elrejthetnek egy ekkora űrhajót, még ha ilyen óriási űrállomásról van is szó. Ha még itt dugdossák, meg fogjuk találni.
  – Bizonyára – helyeselt Derec. – Sejtésem szerint nagy esély van rá, hogy a működő űrkikötőből egy használaton kívülibe szállították… a katonai részlegbe. Ha az állomásigazgatóság nem árulja el, hol találhatók az egyéb kikötői létesítmények, magunktól is rájöhetünk. De ezzel nem sokra megyünk.
  – Miért nem?
  – Mert a kulcs számít, nem az űrhajó. Jacobsonnak igaza van. Nem sok hasznát vesszük az űrhajónak.
  – Ha megtaláljuk az űrhajót, megtaláljuk a kulcsot is.
  Derec lemondóan ingatta a fejét. – A kulcs nem lesz ott. Azt a robotoknál kell keresnünk.
  – Jacobson egy árva szót sem szólt a kulcsról…
  – Miért kockáztatta volna meg, hogy ő hívja fel rá a figyelmünket? – tette fel Derec a szónoki kérdést. – Meggyőződésem, hogy egész beszélgetésünk alatt csak arra várt, mikor kezdünk kérdezősködni a személyes holmijainkról, vagy valami jelét adjuk annak, hogy tudunk a kulcsról… és abban a pillanatban lecsapott volna ránk. Vizsga volt. Ezt a próbát megúsztuk, így aztán futni hagynak bennünket. De ha megbuktunk volna…
  – Miért fordítanának különleges figyelmet arra a kulcsra? Nem látszik különlegesnek. Arról pedig sejtelmük sincs, min ment keresztül Aranimas, hogy megszerezze. Én tudom – sóhajtott a lány –, mégsem értem, miért olyan fontos.
  – Legalábbis ezt állítod – jegyezte meg Derec.
  – Azt hiszed, hazudok?
  Igen, gondolta magában Derec. Vagy nem mondod el a teljes igazságot. Kezdem azt hinni, hogy rajtam kívül mindenki tudja, mi az a vacak. Csak tetteted, mintha hozzám hasonlóan sejtelmed sem volna róla, holott pontosan tudod, mi az, és miben áll a jelentősége.
  De erről Derec mélyen hallgatott. – Nem is tudom, mit higgyek – mondta szorongó hangon.
  – Szerintem a kulcs még mindig ott van, ahová Aranimas rejtette – töprengett hangosan a lány. – Jacobson azért nem említette meg, mert semmit sem tud róla. Őt csak az űrhajó érdekelte.
  – Tud róla! Biztos vagyok benne – makacskodott Derec.
  – Nézd, ha Jacobson tudomást szerzett a kulcsról, és a robotok megtalálták, akkor már régen elküldték a Fariisszal, amiből az következik, hogy jelenleg a zsebében lapul ez a furcsa kis holmi. És ezzel vége a történetnek.
  – Nem szükségképpen – csóválta meg Derec a fejét. – A postaűrhajósok szerződéses szállítók, nem nexoni nemzetiségűek. Gondolod, hogy Jacobson rájuk bízna valamit, ami feltehetően tízszer értékesebb, mint az egész flottaszerződésük? Mit képzelsz, felrakatta volna a kulcsot egy fegyvertelen járműre, amikor a rablók még mindig valahol a közelben ténferegnek, és azon töprengenek, hogyan szerezzék vissza?
  – Akkor szerinted mi történt?
  – Képzeld magad a nexoniak helyébe. Először intézkednek arról, hogy a lelet biztonságban maradjon, aztán csapatot szerveznek, hogy elvigyék és tanulmányozzák. Ha az első feladatot tökéletesen megoldották, a másodikra már elég idejük marad. Tehát akkor bukkannak itt fel, amikor sikerül elég embert és felszerelést összegyűjteniük. A legkevesebb, amire szükségük lesz, egy teherűrhajó, amely elvontatja az űrhajónkat a Nexonra, s egy cirkálóra, amely pedig a kalózokat tartja távol.
  Katherine sóhajtott. – Micsoda felfordulás! Talán mégis hagynunk kellene, vigyék, ahová akarják.
  – A pokolba a kishitűséggel – pattogott Derec. – Amíg nincs Aranimasnál a kulcs, amíg a kalózok nem támadnak, és amíg Jacobson a Nexonon ül… van esélyünk.
  – De hát ez versenyfutás…
  – Az! Versenyfutás! Ezért nem ücsöröghetünk itt addig, amíg Galenus doktor kiállítja rólad az egészségi bizonyítványt – közölte Derec nyomatékosan, felkészülve a vitára.
  Erre azonban nem került sor. – Igazad van – mondta magától értetődően a lány, és máris átlendítette az ágy szélén a lábát. – Merre indulunk?
  Mielőtt Derec eltöprengett volna a kérdésen, Galenus doktorral gyűlt meg a bajuk. A robot ugyanis olyan szélsebesen rontott a szobába, hogy Katherine lába még át sem hűlhetett a hideg padlón.
  – Kérem, feküdjön vissza, Katherine betegünk – utasította az orvos. – Florence bármilyen kívánságát teljesíti.
  Derec éppen nekigyürkőzött, hogy a robottal száll vitába, amikor Katherine szólalt meg váratlanul. – Oda megyek, ahová és amikor akarok – fakadt ki. – És ha nem orvoshoz méltóan viselkedik, hanem úgy, mint egy börtönőr, esküszöm, átprogramoztatom az agyát kosárfonásra.
  – Kifejezetten tiltakozom…
  – Halálos veszélyben vagyok?
  – Nem, Katherine beteg. De gyógyulása…
  – Akkor tartsa meg magának a tiltakozását, és vezesse be az orvosi naplójába: „Katherine Burgess beteg visszautasította az általunk ajánlott rehabilitációs programot.” Nem ezt a kifejezést használják? Teszünk egy sétát Dereckel. És ha nem szeretné, hogy tüdőgyulladást kapjak, inkább hozasson melegebb ruhát. És valamit a lábamra.
  Egy embernek ökölbe szorult volna a keze, ha így beszélnek vele, de Galenus doktor finoman bólintott. – Intézkedem, hogy hozzanak ruhát.
  – Ha nem kapom meg öt percen belül, ilyen csupaszon megyek ki – figyelmeztette a lány. – És eszébe ne jusson, hogy a nyomomba eredjen. Ha nem jól érzem magam, majd Derec visszahoz.
  A robot távozása után Derec csodálattal mérte végig Katherine-t. – Hol tanultad ezt?
  A lány vállat vont. – Az orvosi robotok mind megjátsszák a főnököt, de könnyen le lehet rázni őket, amíg az egészséged nincs igazi veszélyben. Az enyém pedig nincs.
  – Nekem legalább húsz percembe telt volna, amíg erről meggyőzöm… ha egyáltalán sikerül.
  – Mert te mindig leállsz vitatkozni a robotokkal. Én csak utasításokat adok nekik. Ez sokkal hatásosabb.
  – Néha valóban – ismerte el Derec. – De nem árt, ha tudod, körülbelül négy óra múlva megszűnik a fájdalomcsillapító hatása, és úgy érzed majd, mintha drótkefével simogatnák a bőrödet.
  Közben megérkezett Florence, némán lefektetett az ágy végébe egy ujjatlan melegítőt és egy pár légszigetelt cipőt, aztán távozott.
  – Köszönöm a gondoskodásodat. Ügyeljünk rá, hogy három és fél órán belül visszaérjünk – bólintott komolyan Katherine. – Most pedig tűnés innen, amíg átöltözöm.

Mire Katherine kilépett a betegszobából, Derec eldöntötte, hogy a lány javaslata alapján először Aranimas űrhajóját keresik meg. Több ok miatt adta be a derekát: a kulcs utoljára az űrhajón volt, és még ha a robotok megtalálták is, akkor is valahol a közelben tartják. De az nyomott a legtöbbet a latban, hogy ha nem mutat rá mihamarabb a lány tévedésére, az rövidesen úgy fog parancsolgatni neki, akár a robotoknak.
  A kórházi előcsarnok falán levő elektronikus térképnek nem sok hasznát vették. Annyi azonban kiderült róla, hogy a Rockliffe állomást három gömb alkotja. A középső gömb, amely a C-részleg elnevezést kapta, a tetejétől az aljáig mintegy negyven szintre tagolódott. Ehhez két, feleakkora kísérő gömb csatlakozott olyan hengeres támszerkezetekkel, amelyeknek átmérője csupán néhány szint magasságának felelt meg.
  Az állomás ábráján óriási területeket festettek feketére, és csak ennyit írtak rájuk: „Használaton kívül”. Egyetlen gombbal sem lehetett rávenni a térkép vezérlőrendszerét, hogy felfedje, milyen létesítmények találhatók ezekben a körzetekben, vagy hogyan helyezkednek el a közlekedési útvonalak.
  A C-részlegnek alig tizenöt százalékát rajzolták halványkékre, ahol különféle jelek és feliratok tájékoztattak a használatban levő övezetről. Az E-részleg legnagyobb része, amely az űrkikötő létesítményeit tartalmazta, szintén kék színezést kapott. A W-részleg az összekötő oszlopszerkezettel együtt teljes sötétségbe borult a térképen.
  – Ott lesz – mutatott Katherine a W-részlegre. – Nyilván létezik egy keleti és egy nyugati kikötő.
  – Szimmetrikus tervezés, kézenfekvő – bólintott Derec. – Logikus ott kezdeni.
  – Reménykedjünk, hogy azokat a részlegeket csak le- és nem bezárták.
  A kórház a C-részleg középpontjának a közelében helyezkedett el, három szinttel a fő közlekedési útvonal alatt. Katherine és Derec tehát felment a gömb felezőszintjére, és nyugat felé indult. Semmilyen fizikai korlát nem állta útjukat, noha a négysávos mozgójárda nem működött, így a gyaloglást kellett választaniuk.
  Ahogy elhagyták a 42. alrészleg határát, a folyosói fények eltűntek, és az irányjelző biztonsági lámpák is hiányoztak. Korábbi kirándulásainak tapasztalatai alapján Derec számított erre. De abban reménykedett, hogy egy helyi vezérlőegység vagy egy önműködő személyérzékelő bekapcsolja a világítást. Ehelyett tizennyolc alrészleg sötétsége ásított előttük, ezért vissza kellett fordulniuk.
  Elkapták az első útjukba kerülő robotot, hogy mutassa meg, hol tartják a kézilámpákat, és nemsokára visszatértek a 42. alrészleg bejáratához. A hordozható fényforrás sugárnyalábja dárdaként fúródott a barlangszerű folyosó sötétjébe, és halvány fényszigetet varázsolt maga köré. Lépteik kopogása meghökkentő késéssel visszhangzott, és a használaton kívüli üregek borzongató hidegséget árasztottak.
  Tízperces gyaloglás után elérkeztek a C-részleg külső határának nyomásálló hármas ajtórendszeréhez. Az ajtók visszahúzva pihentek mélyedéseikben, régóta nem működtették őket. Az egykori légzsilipen áthaladva mindketten jól látták, hogy a mozgójárda oda-vissza egy sávban folytatódik, és a korábbihoz képest sokkal kevesebb leszállóhely és oldaljárat kíséri.
  Derec arra számított, hogy robotok őrzik a W-részleg bejáratát, és jó előre figyelmeztette Katherine-t is. De hiába érték el a mozgójárda túlsó végét, sehol senki. Végül rábukkantak a nyugati kikötőrészlegre. A közönség számára szolgáló főbejárat tárva-nyitva állt.
  – Se őr, se zár – csóválta a fejét Derec, amíg a küszöbön tétováztak. – Rossz előjel. Talán egy vontatóval kihurcolták a hajót az űrbe, és az állomástól pár mérföld távolságban horgonyozták le.
  – Nézzünk utána! – adta ki a jelszót Katherine.
  Ha a nyugati űrkikötőt esetleges hadászati célokra tartották fenn, ahogy erre Galenus doktor utalt, akkor csupán kipipálható tételt képezhetett a szolgálati jegyzéken. Semmi sem árulkodott arról, hogy a létesítményt más célra is használták volna valaha, mint az általános teher- és utasforgalom lebonyolítására. Erre vallott a sok ismert egység: az importnyilvántartó, a vámhivatal, az utastisztálkodók.
  Dereckel a nyomában Katherine áthaladt a néptelen biztonsági ellenőrző pontokon, és felment a rakodórámpán a felső előcsarnokba. A magas mennyezetű terem hosszában hat utaskezelő fülke sorakozott, hat üvegfalú váróteremmel, ezek mindegyikében kétemeletes panorámaablakon át lehetett kilátni a hatalmas dokkolórekeszre és mögötte a világűrre. Mind a hat rekesz üresnek és sötétnek tetszett. A panorámaablakokon át csak néhány távoli csillag fénye derengett.
  – És odalent? – kérdezte Derec.
  Válasz helyett Katherine összeszorított szájjal visszasietett a rakodórámpán. Az alsó előcsarnok a felső tükörképének látszott. Itt is mind a hat kikötői rekesz üresen ásított – kivéve egyet.
  – Telitalálat! – suttogta Derec, aztán az utaskezelő fülkén áttörtetve, megcélozta a beszállófolyosót.
  – Nem értem – lihegte mögötte Katherine. – Hol vannak az őrök? Miért nem vigyáznak erre?
  – Talán az űrhajóban tartózkodnak – torpant meg hirtelen Derec. A beszállófolyosó ahhoz a mentőzsilipkamrához csatlakozott, amelynek feltapadását a filmen is látták. Külső ajtajának szegélyén hivatalos pecsét díszelgett, de csak arra szolgált, hogy elárulja, ha illetéktelenek hatolnak be az űrhajóba. Megakadályozni nem akadályozta meg őket abban, hogy bejussanak a fedélzetre.
  Úgy tűnt, minden érintetlen maradt, amióta kimentették innen Derecet és Katherine-t. Ha nem húzódtak volna repedések a központi vezérlőasztal fölötti három képernyőn, nehezen lehetett volna elképzelni, mekkora robbanás következett be itt a főfedélzeten. De azért fel lehetett fedezni egy tucat öklömnyi, elfeketedett lyukat is a falakon és a mennyezeten, ahová a repeszek becsapódtak.
  – Nem kell rögtön felrobbantani az egész házat, ha behatol egy betörő – nézett körbe a lány. – Aranimas biztonsági rendszere a saját fajához volt alkalmazva. Bárminek nevezzük is azt az alattomos szerkezetet…
  – Talán sugárzó bombának.
  – …amibe belebotlottunk, kétségtelenül úgy tervezték, hogy megöljön vagy harcképtelenné tegyen egy eranit, de ne okozzon súlyos kárt az űrhajóban.
  – Velünk szemben eléggé hatásosnak bizonyult.
  Noha nem találták meg Aranimas pálcáját, a padló fedőlemezeinek rögzítőrendszere felmondta a szolgálatot, amikor megszűnt az űrhajó energiaellátása. Így aztán húsz perc alatt feltörték az összes lemezt, de semmit sem találtak alattuk.
  – Visszarakjuk? – mutatott Katherine a felfordulásra.
  – Minek? A robotok úgyis tudomást szereznek róla, hogy itt jártunk.
  – És a kulcs is náluk van, igaz?
  – Csaknem biztosan. De ha nem, akkor Jacobson ül rajta. Katherine sóhajtott. – Hogyan juthatunk valaha is a nyomára? Akkora ez az állomás, hogy ha ez az ezüstös mütyür egy folyosó közepén heverne feltűnően, akkor is hetekbe telne, mire megtalálnánk. De neked nem kell magyaráznom, hogy feltehetően alaposabban elrejtették, mint ezt az űrhajót.
  – Rengeteg hely akad, ahol úgy őrizhetik, hogy nem kell rejtegetniük – nézett körül Derec búcsúzóul a vezérlőteremben. – Persze, arra számíthatsz, hogy nem hagyják őrizetlenül, mint ezt a kopott járgányt.
  – Szerinted miért engedtek be ide minket?
  Derec tétovázva szólalt meg: – Talán üzentek ezzel. Talán azt közölték velünk, mennyire ártalmatlannak tartanak bennünket. Hogy semmit sem tehetünk ellenük. – Sóhajtott. – És lehet, hogy igazuk van. De most aztán húzzuk el innen a csíkot!


17. fejezet
BŰNTÁRSAK

  Surrogás.
  Lopakodó talpak nesze.
  Surrogás.
  Lopakodó talpak nesze.
  Ezek a halk és távoli hangok nem a képzelet szüleményei voltak. Ha beszélgettek volna, miközben megtették visszafelé az út egyharmadát, semmiképpen sem figyeltek volna föl rájuk. De mivel mindketten a gondolataikba mélyedtek, a hangok átlépték Derec hallásküszöbét, és a tudatáig hatoltak.
  Először azt hitte, saját léptei visszhangoznak, vagy üldözési mániája borzolta fel az idegeit. De ahogy beléptek az 51. alrészlegbe, Derecben kialakult a meggyőződés, hogy a nesz valóban hallható. Valaki követi őket.
  – Ne kérdezz semmit, és ne fordulj meg! – suttogta a lánynak. – Tartsd az én lámpámat is! Menj nyugodtan tovább!
  – Mi van?
  – Csss! Menj tovább! Olyan szögben világíts előre, hogy ne látsszék az árnyékképed. Próbálj úgy viselkedni, mintha ketten volnátok.
  – Mire jó ez? – méltatlankodott a lány, de csak halkan, és rendületlenül haladt tovább.
  Derec oldalra nyújtott karral kezébe nyomta zseblámpáját, majd egyetlen szökkenéssel belemerült a sötétségbe, és a folyosó falának vetette hátát. Várakozás közben eltűnődött, vajon ki oson a nyomukban. Galenus doktor egyik robotja? Vagy Jacobsoné? Vagy maga Aranimas? Bárcsak nálam lenne a gázpermetező, vagy legalább a zseblámpa, amelyet botként használhatnék, gondolta.
  Egyedül is boldogulsz, biztatta magát, miközben ugrásra készen a fal tövébe kuporodott.
  Az árnyék már túlhaladt rajta, amikor egyáltalán észrevette. Derec csak akkor lendült támadásba, amikor Katherine felé pillantott, és a fénykévében észrevett egy sejtelmes körvonalat. Minden erejét összeszedve három lépést tett előre, és rávetette magát az alak lábára. Karjai közt ruhát és csontot, nem pedig szintetikus bőrt és fémet érzett. Az idegen ráesett Derecre, és visítva védekezett.
  Vadul birkóztak a sötétben, mindketten más okból. Derec megpróbált megmarkolni egy nyakat, egy kart vagy egy lábat, hogy a földhöz szögezze a másikat. Ellenfele megpróbált kicsúszni a szorításából, hogy megszökjön.
  Derec bizonyult ügyesebbnek. Minden nehézség nélkül elkapta a másikat egy szoros öleléssel, de néhány másodpercnél tovább nem bírta tartani. Ha birkózóversenyen küzdöttek volna egymással, Derec biztosan pontokat szerez ügyes fogásaival, a másik viszont azzal, ahogy kibújt belőlük. Az ellenfél ugyanis határozottan erősnek bizonyult, testét pedig valami síkos szövetféleség borította.
  A sötétben többet számított a szerencse, mint az erő vagy az ügyesség. Összegabalyodva gurultak ide-oda az átjáró két fala között, de egyikük sem tudott felülkerekedni. Aztán egy hirtelen lendülettel és egy szerencsés szorítással Derec azon kapta magát, hogy ellenfele derekán lovagol, és kezeivel szinte bilincsbe fogja a két csuklóját.
  Katherine lámpájának fénykévéje éppen ekkor világította meg az árnyékos arcot. Szeme szinte elveszett aranybarna szőrbundájában, és szája ismerős vigyorra rándult.
  – Wolruf! – kiáltotta Derec.
  – Errősebb uagy, mint ami’ennek látszol, Derec – szólalt meg Wolruf kitartóan vigyorogva. – De rremélem, tudod, ’ogy ’agytalak győzni.
  Derec elnevette magát. – Ahhoz képest, milyen ronda vagy, rettenetesen örülök, hogy újra látlak. Már azt hittem, örökre elveszítettelek, amikor elváltunk egymástól.
  – Miért bánsz vele úgy, mint egy rég elvesztett baráttal? – vetette közbe Katherine. – Hiszen ez volt Aranimas mellett az a ronda kifutófiú.
  – Lány – javította ki Derec. – Ezenkívül semmit sem értesz – tette hozzá, mialatt felsegítette Wolrufot. – Ő a barátom.
  – Tárrsak uagyunk – mondta Wolruf büszkén.
  – Ó, igen? Akkor miért ólálkodtál körülöttünk?
  – Köuettelek titeket – magyarázta Wolruf.
  – És mit forgattál a fejedben?
  – Sosem bántottalak téged…
  – Ugye, azért leselkedtél utánunk, hogy megtaláld a kulcsot? Hogy aztán ellopd tőlünk…
  – Katherine… ez beteg… – vágott közbe hirtelen Derec.
  – Mit beszélsz?
  – Csak rá kell nézni – figyelmeztette a lányt. – Nézz rám! – tette hozzá, és magasba emelt lámpájával megvilágította önmagát. Aranyszínű és barna szőrcsomók borították a ruháját. A lány zseblámpájának fénysugara végigfutott az idegen bundáján: néhol olyan ritkának látszott, hogy felsejlett alóla a sápadt bőr. Wolruf tekintete is arról árulkodott, mennyi szenvedésen mehetett keresztül az utóbbi időben.
  – Mi bajod van? – kérdezte Katherine enyhe gyanakvással hangjában.
  – É’ség – mondta tömören a lény.
  – Hát persze – ütött a homlokára Derec. – Éhezik szegény. Hiszen itt nincs semmilyen élelmiszer, amit el lehetne lopni.
  Katherine összehúzott szemmel méregette az idegent. – Ezért osontál utánunk? Nem a kulcsot, hanem azt a helyet akartad megtalálni, ahonnan mi kapjuk az élelmet?
  – Nem érrdekel az ékszerr – rázta a fejét Wolruf –, csak é’es uagyok. Elrre’tőszöm, köuetem a robotokat, kerresem asz enniualót, köuetem őket minden’ouá, de se’ol sem szimatolok élelmet.
  – Nemigen kedveled a robotokat, igaz? Nem mindegyik Alfa – mosolyodott el Derec.
  – Neuelőm szászszorr elmondta, sose ’iggyél idegen állatnak, amíg nem láttad eués köszben – nyögte Wolruf.
  Ez valami tréfának tűnt. – És a robotok sohasem esznek – egészítette ki Derec. – Akkor szerzünk neked valamit. Remélem, nem fogsz éhen halni mellettünk. Fogyaszthatod, amit mi eszünk?
  – Csak ne siess! – vágott közbe Katherine. – Egész idő alatt ott voltál velünk az űrhajón? – fordult a lényhez. – És azóta is ott rejtőztél?
  – Amikorr meg’allottam a bombát, feltéptem a rreteszt, és berro’antam… Alfával együtt – magyarázta Wolruf. – A sza’ra oda’öttek más eranik. Ueszérrlés megszűnt, és ti sem uoltatok ’obb állapotban. Eszérr leuálasztottam a ’a’ótörrzset. Amikorr robotok ’önnek, elrre’tőszöm. Amikor az űr’a’ó kiköt, kiszököm. Aszóta rre’tőszködöm.
  – Hol van Aranimas?
  – Nem tudom. A nagy ’a’ón marradt. – Wolruf szemmel láthatóan bizonytalanul állt a lábán.
  – Majd tisztázzuk ezt később – szólt rá Derec a lányra. – Szereznünk kell neki valami harapnivalót.
  – Ne olyan hevesen! – lépett közelebb Wolrufhoz a lány. – Hol bujkáltál eddig? Itt, a koromsötét részlegekben?
  – Főként. Itt nincsenek robotok. ’obban szerretem a sötétséget, mint a robotokat.
  – Hány használaton kívüli részleget néztél át, amíg élelmiszert kerestél?
  – Sokat – válaszolta Wolruf. – De az ékszerr nincs ott, ha erre uagy kíuáncsi.
  – Honnan tudod? – faggatta tovább Katherine. – Talán te dugtad el valahová?
  – Nem kell asz ékszerr. Ba’t ’osz mindenkirre – suttogta Wolruf. – De tudom, ’ol uan…
  Derec elragadtatottan kapta el két kezével a szőrös lény arcát, és csókot nyomott a homlokára. – Remek! Akkor üzletet kötünk! – kiáltotta.
  Katherine mérsékeltebben lelkesedett. – Honnan tudod? – ismételte meg kérdését.
  – Én köuetem, amikorr leuiszik a ’a’óról. Aszt ’iszem, emberrek’ez uiszik, és emberreknél uan étel. Téuedés. Robotok odauiszik, a’ol uan sok robot, de nincs ember, nincs étel. Majdnem elkaptak.
  – Nem emlékszel pontosan, hová vitték? Oda tudsz vezetni bennünket? – faggatta Katherine.
  – Aszt gondoltam, robotok a ti szolgáitok – ráncolta össze a képét csodálkozva Wolruf. – Miérrt nem kérritek őket, ’osszák ide nektek?
  – Ne törődj ezzel – sürgette Derec szelíden. – Válaszolj Katherine kérdéseire! Emlékszel, hová vitték? Oda tudsz vezetni bennünket?
  – Mindenrre emlékszerr, tudlak ueszetni benneteket. De nem akarrom, nem akarrom a kulcsot! Nem akarrom látni a robotokat, és ők se lássanak engem. De a barrátaim uagytok, enni adtok, én a barrátotok és megmutatom nektek. ’ó lesz?
  Derec jelentőségteljesen Katherine-re nézett. – Magammal viszem, hogy keressek neki valami ennivalót. Ha nem tetszik, mehetsz vissza egyedül.
  – Nem, azt már nem! – vágta rá a lány. – Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.
  – Akkor gyerünk! – adta ki a jelszót Derec, miközben hiábavaló igyekezettel próbálta lesöpörni ruhájáról az aranybarna szőrcsomókat. Visszanézett Wolrufra, és elmosolyodott. – Jobb lesz, ha keresünk neked valami ennivalót, mielőtt megfulladok a szőrödtől.

Végül a kórházban kötöttek ki, mert részben közel volt, részben pedig ezt a helyet ismerték a legjobban. Katherine lépett be elsőként, hogy magára vonja a figyelmet. Az intenzív szoba felé tartott, így maga után csalta Galenus doktort és Florence nővért. Egy perccel később Derec is beosont Wolruffal, és az ellenkező irányba indultak, egyenesen a konyha felé.
  – Húst, kenyeret, zöldséget… mire áhítozol a legjobban? – futotta át Derec az önműködő főzőfülke étlapját.
  – Nöuényre – nyögte Wolruf összekuporodva. – Ualami fogamrra ualóra.
  – Sajnálom, itt minden mesterséges úton készül… a biokertészet is a lezárt részlegek sorsára jutott. Lássuk csak… azt hiszem, hogy az almaszeletek elég sok rostos anyagot tartalmaznak.
  – Tudod márr, mit keszdesz a kulccsal, amikorr megtalálod? – kérdezte Wolruf a háta mögött.
  – Nem. – Derec megfordult, és egy fehér tálcán átnyújtott az idegennek egy halom sárgás, kocsonyás almaszeletet. Wolruf meglepő türelemmel választott ki egy gerezdet, megszimatolta, aztán keskeny nyelvére helyezte, és finoman eltüntette a szájában. Amennyire Derec meg tudta állapítani, nem rágta meg, hanem egészben nyelte le a falatot.
  Ez enyhe ellentmondásnak tűnt – noha Wolruf lászólag nem evett gyorsan, a tányér mégis pillanatok alatt kiürült. Az idegen úgy evett, mintha többheti éhezést próbálna behozni egy ültő helyében, mégis aggályosan finom mozdulatokkal és szinte néma csöndben fogyasztotta az ételt. Nem hallatszott a harapások hersegő zaja, ahogyan bármelyik ember falt volna az ő helyében.
  Nem lennék meglepve, ha evési szokásainkat visszataszítónak találná, gondolta Derec, míg barátját figyelte.
  Amikor a tálca kiürült, Wolruf reménykedő pillantással nyújtotta vissza Derecnek. – Rremélem, most márr ’iszel nekem.
  – Hogyne, csak éppen nem engem kell meggyőznöd – vette el a tálcát, és megfordult, hogy a főzőfülkében újból telirakja –, hanem Katherine-t. Erről jut eszembe… miért nem árultad el akkor, hogy egy emberlány is a fedélzeten tartózkodik?
  Wolruf vállat vont. – Nem kínálkoszott alkalom. Mindig ualami törrtént, ualami megszauart.
  – Ez igaz – tette eléje a tálcát Derec. – Fúrják még az oldalamat olyan kérdések, amelyeket barátságunk első estéje óta fel akartam tenni, de sosem nyílt rá lehetőség.
  – Kérdessz! – mondta Wolruf, és egy újabb szeletet helyezett áhítatosan a nyelvére.
  Derec habozott egv pillanatig. – Jelentéktelen dolog, csupán nekem fontos. Ugye, nem tudtatok róla, hogy a kisbolygón vagyok?
  – Amíg észrre nem uettek a fegyuerrkeszelők. Akkorr arra gondoltunk, robot uagy.
  – Ezért nem tüzeltetek rám…
  – Aranimas utasításait… nem köuették pontosan.
  – Arra a robotra gondolsz, amelyik a nyomomban járt? Az önmegsemmisítő volt.
  – I’en finom különbségek ’idegen ’agy’ák Aranimast. Kérrdeszd meg aszt a lészerrágyú-keszelőt, aki eltalálta a gépemberrt.
  – Derec elmosolyodott. – Tudtatok róla, hogy a kulcs a kisbolygón van?
  – Egyáltalán nem.
  – Sejtettem. De akkor hogyan kerültetek oda? Csak a vakszerencsének köszönhető, hogy felbukkantatok?
  – A szándéknak, nem a szerrencsének! Aranimas rrendkíuül érrzékeny csillagkerresőt készíttetett. Aszon át látta, ’ogyan készül a kisbolygó, és ettől nagyon kíuáncsi lett.
  – Mondd még egyszer! Nem értettem világosan.
  A lény összerakta két mancsát, és úgy tett, mintha hógolyót gyúrna. – A csillagkerresőuel Aranimas figyelte a kisbolygó készítését. Főnök nagyon kíuáncsi. Rritkán csinál i’et erani. Ti gyakrran csináltok?
  – Nem – vágta rá Derec szórakozottan, mert még mindig nem tért magához a meglepetéstől. Egy mesterséges világ – nehezen, de azért elképzelhető. Összeállítasz egy kisebb flottát teherűrhajókból, hogy a helyszínre szállítsd a nyersanyagot – akár apró aszteroidokat is odavontathatsz a legközelebbi kisbolygóövezetből. Ha megfelelő sebességgel egymáshoz lököd a darabokat, egyetlen nagyobb tömeggé olvaszthatod össze őket – de miért?
  A válasz szinte azonnal bekattant. Hogy elrejtsd a kulcsot. Hogy elásd valahová, mintha plutóniumhulladékkal teli veszélyes hordó volna. Okosan ásták el. Nem a kisbolygó közepébe, ahol az első kutatófúrással fel lehetne fedezni, hanem a felszín alá csúsztatták észrevétlenül.
  Csakhogy valaki meglátta a mesterkedést, vagy rájött valamire, és robotokat küldött, hogy szerezzék meg a kulcsot.
  – Biztos vagy ebben? – hitetlenkedett Derec.
  – Bisztos. Aranimas mindent látott. Nagyon ’ó a csillagkerreső. – Vágyakozó tekintettel nyújtotta vissza az üres tálcát.
  Akkor nagyobb bajban vagyunk, mint ahogy képzeltem, gondolta Derec, és újból a főzőfülke felé fordult.

Wolruf a harmadik adaggal is végzett, amikor betoppant Katherine. Az állomás ellátmányából kapott egy hosszú ujjú blúzt, ezt felhúzta melegítőjére, a légszigetelt cipőt pedig puha mokaszinra cserélte.
  – Elküldtem Florence-t egy ártatlan megbízással, Galenus doktornak pedig olyan utasítást adtam, hogy legalább fél órára be sem teszi a lábát a kórház előcsarnokába – jelentette vidáman. – És a dokitól kértem egy gyógyszerrel töltött szórópisztolyt arra az esetre, ha nem tudok idejében visszaérni. Noha úgy érzem, már nem is vagyok olyan rossz bőrben. És ti készen álltok?
  Wolruf az utolsó gerezdeket tüntette el. – Én igen.
  – Akkor itt az ideje, hogy megszolgáld a lakomát – pillantott Katherine az üres tálcára. – Nézzük meg először a térképet!
  Az elhagyatott előcsarnokban Wolrufot közrefogva szorongtak a térkép előtt.
  – Most itt vagyunk – mutatta Katherine. – És körülbelül itt van az a pont, ahol te meg Derec birokra keltetek. Neked csak annyi a dolgod, hogy elmagyarázod, hol a kulcs, és mi elmegyünk érte. Te visszamehetsz a sötétbe, nem kell többé egyetlen robotot sem látnod.
  De Wolruf sehogy sem igazodott ki a térképen, nem értette a kusza vonalakat és jelöléseket, hiába magyarázott neki kézzel-lábbal Derec és Katherine. – A lábamban és az orromban érrszem a he’et – szabadkozott. – Ueletek megyek, és megmutatom.
  Katherine gondterhelten Derecre pillantott. – De hogyan csempésszük végig ezt a szőrmókot a forgalomtól nyüzsgő utakon? Éppen elég kockázatot vállaltunk, amikor idehoztuk. És ő maga mesélte, hogy már az első alkalommal majdnem elkapták.
  – Amíg hazafelé jöttünk, eszembe ötlött, hogy egy ilyen hatalmas térségben biztosan használnak valamiféle személyszállító eszközt – válaszolta Derec.
  – Trimobil – vágta rá a lány.
  – Ez a szó motoszkált a fejemben. – Egy háromkerekű jármű képe jelent meg Derec emlékezetében. Automata üzemmódban ezek lényegében kerekes robotokként működtek, félautomataként pedig gondolkodó taxi módjára fuvarozták a látogatókat az állomáson. De kézi vezérlésre átkapcsolva biztosan nem tartoznak a központi szolgálat felügyelete alá, és a biztonságiak sem kísérik őket figyelemmel. – A robotoknak nincs rájuk szükségük, fogadni mernék, valahol menetkészen sorakoznak.
  –Nem fogják szokatlannak tekinteni a robotok, ha feltűnik egy ilyen jármű az utcákon? – jegyezte meg a lány.
  – Nem hiszem – mondta eltűnődve Derec. – Amikor egy űrhajó pihen a kikötőben, a legénység valószínűleg ezekkel közlekedik. És ha a robotok látnak egy ilyen kocsit, semmivel sem tartják furcsábbnak, mint ha egyedül velünk találkoznának. A robotok észreveszik az embereket. Így tervezték őket. Tehát nem kell láthatatlanná válnunk… csak arra van szükségünk, hogy békén hagyjanak bennünket. Mit gondolsz?
  Katherine lebiggyesztette az ajkát. – Ha egyetlen trimobilt sem találunk, nem számít, mit gondolok.


18. fejezet
SZÍNJÁTÉK

Szerencsére a trimobilok töltőállomásait világosan feltüntették a Rockliffe térképén. Öt percbe sem telt, míg Derec odament a legközelebbi parkolóhoz, és visszatért egy fürge kis villanyautóval. Azt a típust választotta, amelyiken a vezető a hátsó kerék fölött foglal helyet, elöl pedig, a két kerék között nyitott utasfülke függ két üléssel.
  Wolruf a fülke padlójára kuporodott egy fehér kórházi köpeny alá. Katherine elhelyezkedett az egyik ülésben, s lába mögé próbálta elrejteni az idegent, míg Derec a vezetőülésbe ült.
  Wolruf csak úgy tudta megtalálni szagtérképén a helyet, hogy előbb vissza kellett térniük a koromsötét részlegekbe. Innen már viszonylag egyszerű út várt rájuk: fölfelé három szint, északra két alrészleg, fölfelé egy újabb szint, aztán nyugati irányban öt blokkot elhagyva kijutottak egy hatalmas tér széléhez.
  Amikor Wolruf figyelmeztette őket, hogy közelednek úti céljuk felé, Derec annyira lelassította a járművet, hogy szinte lépésben mentek. Egy pillanattal később az idegen kikandikált a fülke széle fölött, és vaskos ujjával a tér közepén álló kör alakú épület felé bökött.
  – Ott van? Biztos? – sziszegte Derec.
  – Igen, Derec. Ott uan asz ékszerr.
  A főbejárat fölött kivilágított tábla jelezte: „Állomásirányító Központ – Tiltott terület”, és robotok nyüzsögtek mindenütt. Maga a központ egyetlen, húsz méter átmérőjű csarnokból állt, körben sorakozó ablakai a térre néztek.
  – Hát ez óriási! – mérgelődött félhangosan Derec, mialatt rézsútosan áthajtott a téren. – Hogyan jutunk oda be? Nem tudunk felmászni egy ereszcsatornán.
  – Mit szólnál a főbejárathoz? – fordult hátra Katherine az ülésen. – Talán beengednek minket.
  Derec kétkedve fogadta az ötletet.
  – Gyerünk… érdemes megpróbálni! – erősködött a lány.
  – Még mindig nem érrtem – szólt közbe Wolruf. – A robotok nem a ti szolgáitok?
  Válasz helyett Derec behajtott a trimobillal az egyik keresztfolyosóba, beállt a fal mellé, és kikapcsolta a motort. – Nem hinném, hogy a szolgáink lennének – szólalt meg, de Katherine-re nézett. – Lehet, hogy ugyanúgy felültetnek bennünket, mint Aranimas űrhajójával. Ha megpróbálunk az épületbe hatolni, vagy ha bármilyen érdeklődést mutatunk a tárgy iránt, talán az egész társaság úgy zúdul a nyakunkba, mint egy kőomlás.
  – Itt akarod hagyni nekik a kulcsot? Mindazok után, amiken keresztülmentünk?
  – Amikor még fogságban tartottak bennünket az űrhajón, arra gondoltam, feltétlenül vissza kell szereznem az idegenektől, és át kell adnom az emberiségnek. Hát most itt van. Jacobson érzékeltette velünk, jobb, ha békésen távozunk, és rájuk hagyjuk ezt a zavaros ügyet. Talán ezt is kellene tennünk.
  – Egy fikarcnyi kíváncsiság sincs benned? Egy cseppet sem érdekel, miért hajszolja mindenki ezt a furcsa tárgyat?
  – Persze hogy érdekel. De épp elég gondom van enélkül is. Nem látom be, miért segítene ez a tárgy a megoldásukban – védekezett Derec.
  – Felmondták az idegeid a szolgálatot? – kérdezte részvéttel a lány. – Nézd, ezek az alakok ugyanazok az emberek, akik ellopták az űrjárművünket, eltüntették a robotomat, aztán megpróbálták bemesélni, hogy legyünk hálásak, amiért nem bűnözőnek, csak nincstelennek tekintenek bennünket, amikor eltávolítanak mindkettőnket az állomásról. Hát én nem hagyom, hogy így kibabráljanak velünk.
  – Nem érted? – kiáltott dühösen Derec. – Azt képzeled, hogy csak úgy besétálunk oda, hónunk alá csapjuk a kulcsot, és könnyedén visszaszólunk: „Köszönjük, hogy vigyáztak rá”? Ez a tárgy egy félelmetesen felfegyverzett idegen űrhajóról került ide…
  – Ezt ők nem tudják – vágott közbe Katherine. – Sosem látták Aranimast, de még Wolrufot sem.
  – Megadom magam – legyintett Derec fáradtan. – Talán igazad van. Ha tudnák, hogy az idegenek űrhajója volt, valószínűleg nem engednének távozni bennünket. De ezek az emberek nem tréfálnak. Kellett nekik az űrhajó, megszerezték. Kellett nekik a robot, elvették. Kellett nekik az ékszer, megkeresték. Képtelenek leszünk visszaszerezni. Még a küszöbig sem jutunk el.
  – Talán nem kaptak különleges utasítást a védelmére.
  – Én azt adtam volna.
  – De nem tőled kapták a parancsokat. Gyerünk… próbáljuk meg!
  – Mi értelme? Wolruf fején találta a szöget… a kulcs mindenkire hajt hoz.
  Katherine sóhajtott. – Ha az ember valamit nagyon akar… – mielőtt Derec megállíthatta volna, kilépett a trimobilból, és gyalog nekivágott a térnek.

Alig tíz perc múlva Katherine visszaszállt az ülésbe. – Beengedtek, még egy kis bemutató sétára is elvittek – vetette oda hanyagul. Nagyon előzékenyen viselkedtek.
  – Erre rájöttem én is, amikor nem tértél vissza öt percen belül. És mi a helyzet a kulccsal?
  – Tényleg ott van, szinte a kirakatban. Micsoda idióták!
  Derec elindította a folyosón a trimobilt, és Katherine hírein töprengett. – Talán mégsem annyira bolondok – szólalt meg végül. – Írd le pontosan, mit láttál!
  – Hatalmas félkör alakú terem, üvegfallal körülvéve, kivéve azt a részt, ahol az irodák állnak a háttérben. A központban öt robot dolgozik, beleértve Anazont. A terem közepének közelében még két robot ül egy asztalnál egymással szemben, és közöttük ott hever az asztalon az ezüstös tárgy. Valami furcsa jelzést láttam ezeknek a robotoknak a vállán, egy kék F betűt kettős aranykörben…
  Derec felmordult: – Falke X-50-esek.
  – És ez mit jelent?
  – Csak újabb bajt. Szupergyors reflexeik vannak. Ha öt méterrel a hátuk mögött felrobbantasz egy bombát, talán elterelheted a figyelmüket annyira, hogy felkapd a kulcsot, de sohasem jutsz ki vele a teremből. Ha vissza akarjuk szerezni azt a vacakot, egyszerre hét robotot kell semlegesítenünk valamilyen úton-módon… de egyetlen utat vagy módot sem tudok elképzelni.
  – Megmagyaráznád, miért tették oda a kulcsot közszemlére? Talán másolat vagy hamisítvány? Esetleg mégis csapdát állítottak nekünk.
  – Nem – rázta meg a fejét Derec. – Feltételezésem szerint a robotokat arra utasították, hogy szüntelenül figyeljék… ha nem is szó szerint, elvben mindenképp.
  – Ha berakják egy páncélszekrénybe, és senki sem nyitja ki a zárat, a tárgy nem fog elpárologni.
  – Nem – bólintott Derec –, de ennek a tárgyi állandóságnak a megértéséhez rendkívül fejlett és meglehetősen finom szellemi tevékenységre van szükség. A robotok erősen vonzódnak a konkrét dolgokhoz, és kerülik az elvont fogalmakat. Ha valamit elzárnak a szemük elől, nem igazán tudják, ott van-e, csak ha állandóan ellenőrzik.
  – Ez ésszerűtlen. Egyetlen ember sem gondolkodik így.
  – Azért akadnak egypáran – ellenkezett Derec. – De igazad van, ésszerűtlen.
  – Hogyan engedhették meg ezt a robotika szakemberei?
  – Egyetlen műszaki rendszer sem tökéletes – vonta meg a vállát Derec. – Ez is egy olyan apróság, ami nem egészen úgy működik, ahogy szeretnék. Ha egy robot bizonytalankodik, hogy megnyugtatóan teljesíti-e az utasításokat, ez könnyen válthat ki benne szorongásos állapotot… pontosabban megemelkedik a K-integráljának hatérértéke a W–14 szinten. Így a rájuk bízott tárgyat egyre gyakrabban, egyre rövidebb időközönként ellenőrzik.
  – Végül eljutnak oda, hogy az asztalnál ülve szakadatlanul figyelik – mosolyodott el Katherine.
  – Pontosan. – Derec gondolataiba mélyedt, aztán hirtelen felocsúdott. – Az ördögbe, hát nem máris azon töröm a fejem, hogyan szerezhetnénk vissza?!
  – Tudtam, hogy nem akarod itt hagyni nekik – derült fel Katherine. – Kitaláltál valamit?
  – Még nem. – Aztán hozzátette. – Kivéve, hogy az biztos: nem számít, mennyire gondosan fogalmazták meg számukra a kulcs őrzésének parancsát, ez akkor is csak a Második Törvény alá eshet.
  Katherine hallgatott egy darabig, amíg Derec céltalanul bolyongott az irányítóközpont részlegének utcáin. – A Második Törvény az utasítások végrehajtását, az engedelmességet jelenti – szólalt meg végül.
  – Éppen ezt mondtam.
  – Mi lenne, ha Wolruf meg én okot adnánk rá, hogy az Első Törvényt kövessék?
  Nevének említésére Wolruf kikukucskált a köpeny alól, és reménykedve pillantott Derecre.
  – Kézenfekvő, hogy ezt a módszert kell alkalmaznunk – bólintott Derec. – Csak az a kérdés, hogyan.
  – Dúskálhatunk az ötletekben. Mondjuk… egy kis színjáték… robotoknak.
  – Gondolod, hogy attól hasra esnek? – kérdezte Derec borúlátóan.
  – Próba szerencse – feleselt a lány. – Ne fogjuk vissza magunkat! Fogjanak vissza ők!
  – Wolruf? – szólt le Derec. – Meg akarod próbálni?
  – A keduedérrt bárrmit, Derec.
  Akár tetszett, akár nem, a döntés súlya megint rá nehezedett. – Na jó – jelentette ki megfontoltan. – Keressünk valami elhagyatott helyet, és beszéljük meg.

Derec kinézett a folyosón át a térre, és megcsóválta a fejét. – Ez nem fog menni – suttogta.
  – Eddig minden sikerült, nem igaz?
  Derecnek el kellett ismernie, hogy eddig bevált a tervük. Az első nehézség rögtön abból adódott, hogyan tüntessék el a robotok többségét a térről. Legalább fél tucat ötletet vitattak meg, kezdve attól, hogy robot felügyelőkkel őriztetett barikádokat emelnek a térre vezető utcák torkolatába, egészen addig, hogy megpróbálják kitalált megbízásokkal elcsalni a robotokat az állomás más pontjaira.
  Végül a suttogó propagandát választották, annak a játéknak az egyszerű változatát, amikor a sorban álló gyerekek egymás fülébe súgják ugyanazt a mondatot. Derec találomra megállított egy robotot az irányítóközpont körzetén kívül, és határozottan közölte vele:
  – Robot! A vezetőség elrendelte, hogy ki kell próbálni az űrállomás tartalék hírközlési rendszerét ebben az alrészlegben. Az utasítások a következők. Először: a kommunikációs kapcsolatodon keresztül ne beszélj erről a vizsgálatról, se részvételedről a vizsgálatban. Másodszor: ne lépj be a 100. alrészlegbe és ne tartózkodj ott 12.00 és 14.00 óra között a mai nap folyamán. Harmadszor: add tovább ezeket az utasításokat annak a robotnak, amelyikkel legközelebb találkozol.
  Az utasítások eléggé ártalmatlannak tűntek ahhoz, hogy a robotok ne kérdőjelezzék meg őket. A suttogó parancsok olyan gyorsan terjedtek el az állomás személyzetének tömegében, mint valami ragályos fertőzés. Fél órán belül szemmel láthatóan megritkult a forgalom a téren. Egy óra múlva a tér már kongott az ürességtől, és néhány robot még az irányítóközpontot is elhagyta.
  Talán három robot maradt az épületben. A trimobil mellett kuporogva Derec jól látta őket – a tárgyat őrző két X–50-est és Anazont, aki az egyik műszerfaltól a másikhoz sietett, hogy legalább a létfontosságú műveleteket irányítani tudja. Ezekre a robotokra túlságosan nagy felelősség nehezedett, semhogy a Derec által alkalmazott apró csel megzavarhatta volna őket feladatuk teljesítésében.
  – Sikerülni fog – ösztökélte Katherine a fiatalembert. – Indulj! A többit bízd ránk. Te csak a saját feladatodat hajtsd végre ügyesen!
  Derecnek a torkában dobogott a szíve, de hősiesen bólintott, és elindult a folyosón. Átvágott a kihalt téren, majd felszökkent az egyetlen lépcsőn, amely az irányítóközpontba vezetett. Odabent egyetlen robot sem vett róla tudomást.
  – Anazon.
  – Igen, Derec.
  – Úgy döntöttem, nem várom meg a következő űrhajójáratot, amely a Nexonra visz. Bérelni akarok egy űrhajót, amelyikkel az Aurórára utazhatom. Tájékoztass a követendő eljárásról.
  A robot el sem fordult a műszerfaltól, úgy kezdte a tájékoztatást. – A nexoni nyilvántartásban hét űrhajó található, amely az Auróra körzetéig közlekedhet és bérelhető. Bármelyik jármű tulajdonosával érintkezésbe léphet hiperhullámon…
  Hirtelen egy trimobil felpörgetett motorjának zúgása törte meg a tér csendjét. Egy pillanattal később az egyik bekötő folyosóról kirobogott a jármű, Katherine-nel a vezetőülésében. Szorosan a nyomában Wolruf rohant, könnyed szökkenésekkel használva mind a négy végtagját.
  Már a térség felénél jártak, amikor Wolruf annyira közel került a villanyautóhoz, hogy kinyújtotta mancsát, és elkapta hátulról Katherine karját. A trimobil hirtelen irányt változtatott, így a lány kiszakította magát az idegen karmaiból. De az éles kanyartól a jármű megcsúszott, és oldalra sodródva egy faültető szikla formájú alapjának ütközött. A következő pillanatban Wolruf ott termett, és rávetette magát Katherine-re. A lány meggyőzően hangzó „Segítség! Gyilkos!” kiáltásai és a szőrös lény vészjósló morranásai töltötték be a levegőt.
  Amikor a trimobil váratlanul irányt változtatott, Anazon elindult a kijárat felé, és az egyik X–50-es is felemelkedett. De amikor a robot őr látta Anazon távozását, ismét visszaült a helyére. Derec azonnal megértette, mit jelent ez: az őrök parancsa olyan szigorú, hogy ha Anazon az Első Törvénynek megfelelően viselkedik, ez őket felmenti a felelősség alól. Csak akkor lépnek közbe, ha Anazon kudarcot vall.
  Ezen a kritikus pillanaton múlott minden. – Robotok… segítsetek annak a nőnek! – rivallt rájuk Derec. – Sérülést szenvedett. Meg is halhat.
  Az egyik X–50-es megmoccant. – Anazon megvédi…
  – Az a lény gyors és erős. Úgy támad, hogy Anazon nem lesz képes megóvni a lányt a sebesüléstől. Menjetek! Segítsetek! Azonnal!
  Először az egyik, aztán a másik őr emelkedett fel, és egy-két bizonytalan lépést tett a kijárat felé. Aztán habozni kezdtek: az egymásnak ellentmondó pozitronikus feszültségeik új egyensúlyt kerestek. Még néhány öles lépés, és Anazon odaér Katherine-hez meg Wolrufhoz, akkor pedig vége a színjátéknak – teljes bukással.
  Ekkor Katherine velőtrázó sikolyt hallatott, amitől még Derec ereiben is meghűlt a vér, és a robot őrök ismét elindultak kifelé. Derec nem várt tovább. Felkapta a tárgyat az asztalról, megfordult, rohanni kezdett az ellenkező irányban, átvetette magát az egyik műszerpulton, és kiugrott az ablakon.
  Szíve hevesen kalapált, átnyargalt a téren, és belevetette magát az egyik üres folyosóba. Hallotta, amint a trimobil motorjai sivítva felpörögnek, de nem nézett hátra. Tudta, hogy Katherine és Wolruf miatt nem kell aggódnia. Úgy tűnt, mintha egy robot metronóm pontosságú futó lépteit hallaná a háta mögött, de nem pillantott vissza. Ha üldözik is, magától a tudattól még nem kap szárnyakat.
  Csak annyit szeretett volna, hogy háborítatlanul elérje a sötétbe burkolózó részlegeket. Csak a menekülési útvonal és a kiválasztott találkozóhely lebegett a szeme előtt. Futott, futott, míg végül szúrni kezdett a melle, elnehezült a lába, légzése egyre fájdalmasabbá vált, aztán elnyelte a sötétség, hogy jótékonyan elrejtse üldözői elől.


19. fejezet
A PERIHÉLIUM KULCSA

Derec összekuporodva várt a koromsötét szoba sarkában. Nem tudta volna megmondani, mióta van egyedül, de örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Mindkét kezével szorosan markolva a tárgyat, mereven és némán ült.
  Aztán egyszer csak megérezte, hogy nincs egyedül. Mivel a folyosón éppoly sötétség honolt, mint a szobában, Derec nem láthatta, amikor az ajtó kinyílt. De hallotta, amint félresiklik, és surranó léptekkel valaki belép. Szíve meglódult, és idegei pattanásig feszültek.
  – Derec?
  Felsóhajtott, és a feszültség szinte kiszállt belőle. Katherine hangját hallotta. – Itt vagyok – suttogta. – A sarokban.
  A lány felkattintotta zseblámpáját, a sugárnyalábot feléje lendítette, és a Derec kezében tartott tárgy tükörsima felületéről szinte válaszul visszaverődött a fény rá és Wolrufra. – Sikerült! – tört ki a lányból. – Hadd nézzem!
  Derec óvón ölelte magához a tárgyat. – Nem. Ne közelíts!
  – Mi történt veled? Jól vagy? – kiáltott rá Katherine. – Hiszen sikerült! Megszereztük!
  – Valóban. Most pedig mindenkinek színt kell vallania – mondta gúnyosan Derec, és a falnak vetve hátát lassan felállt. – Amíg itt üldögéltem, elég időm jutott a gondolkodásra. Csodálatos, hogy a rémülettől milyen tisztán fog az ember agya.
  – Miről beszélsz? – szólt rá erélyesen Katherine.
  Derec meglengette a kulcsot a feje fölött. – Igazán egyszerű. Jobb lesz, ha nem játsszátok többé a néma gyereket, és valamelyikőtök elárulja, mit szereztünk meg voltaképpen.
  Katherine rámeredt. – Ha azt akarod ezzel mondani, hogy elhallgattam előled valamit…
  – Talán nem? – szakította félbe Derec. – Te és Wolruf, mindketten. Unom már, hogy mindig sötétben tapogatózom, és le vagyok maradva egy lépéssel. Mindent tudni akarok, amit ti tudtok. Inkáhb visszaadom ezt az ócskaságot a robotoknak, mintsem hogy megtartsam anélkül, hogy sejtenék róla valamit.
  – Derec, semmivel sem tudok többet a kulcsról, mint amit már elmondtam – mondta könyörögve Katherine, és előbbre lépett.
  Derec megmerevedett, még szorosabban markolta a tárgyat. – Ne próbáld meg! Inkább beszélj!
  Katherine visszalépett. – Derec, nem akarok harcolni ellened. Ez őrültség. Mindnyájan egy csapatba tartozunk. Nem titkolok előled semmit. Sohasem láttam ezt a tárgyat és nem is hallottam róla mindaddig, amíg Aranimas nem kérdezte róla a véleményemet. Semmit sem tudtam neki mondani, és ő sem árult el semmit.
  Derec megfordult, és az idegenre nézett, aki eddig a félhomályban álldogált. – De Wolruf bizalmas cimborája volt Aranimasnak. És amikor a robotok elszállították a kulcsot az űrhajóról, úgy gondolta, megéri a kockázatot, ha követi őket, és kiszimatolja, hová viszik. Mit szólsz ehhez, Wolruf?
  – É’esztem. Gondoltam, ott lesz étel.
  – Igazán? Mennyit éheztél? Nem hat hetet, az biztos. Mindössze három napot. Ez az éhség űzött ki a robotok közé, hogy még azt is megkockáztasd, hátha elkapnak? Arról nem beszélve, hogy hogyan érzel a robotok iránt.
  – ’a ualaki titkolószik, asz talán te uagy, Derec – jegyezte meg Wolruf kihívóan. – A kulcs aszon a kisbo’gón kerrült elő, amerről aszt állítottad, ’ogy űrr’a’ótörrést szenuedtél ra’ta. Miérrt ott szálltál le, ’a asztán meg akarnál szökni rróla? Aszérrt, ment tudtad, ’ogy ott van a tárrgy? Uagy talán te re’tetted oda, és uissza akarnad szerreszni?
  A szoba váratlanul kivilágosodott. A többiek rémülten rezzentek össze, egyedül Derec őrizte meg nyugalmát. Számított rá. – A robotok keresnek bennünket – mondta higgadtan. – Újból üzembe helyezték ezt a részleget, sőt talán az egész űrállomást. Az életfenntartó rendszer révén könnyen rájöhetnek, hol maradt bekapcsolva a világítás, és hol növekszik az oxigénfogyasztás.
  – Nem maradhatunk itt – jelentette ki Katherine. – El kell tűnnünk innen. Rejtsük el újból a kulcsot, mielőtt ránk találnak.
  Derec a fejét rázta. – Szó sem lehet róla! Hacsak nem kezd valamelyikőrök beszélni, itt várom meg, amíg a robotok fel nem bukkannak, hogy átadjam nekik ezt a tárgyat – mondta halálos nyugalommal. – Rajtatok múlik.
  – Ha odaadod nekik, soha többé nem tudjuk visszaszerezni – kiáltotta Katherine dühösen.
  – Azt hiszem, ezzel kell számolni valóban – mondta Derec zavartalanul.
  A lány Wolrufhoz fordult. – Ha tudsz valamit, ki vele, és gyorsan, különben a kulcs elveszett – ripakodott rá. – Ha túl sokáig habozol, nem ússzuk meg szárazon ezt a kalandot.
  A kutyaféle vadul nézett a lány szeme közé, és egy lépést hátrált. – Elueszitek, asztán itt ’agytok és so’a nem ’utok ’aza – nyögte elkeseredetten.
  – Ugyan! – tiltakozott Katherine. – Nem hagyunk el!
  – Ezt már én is megígértem neked – csatlakozott a lányhoz Derec. – És eddig megtartottam a szavam.
  – Áruld el végre, mit tudsz! – unszolta Katherine.
  Wolruf sötét tekintete először a lány arcát fürkészte, aztán Derecét. – Esz a Peri’élium egyik kulcsa – közölte végül.
  – Perihélium? Az meg mi? – kérdezte elképedve Katherine.
  – Aszt mond’ák, az a he’, ame’ a legköszelebb uan a uilágegyetem bárrme’ más pont’á’osz – magyarázta Wolruf. – Annak a térrségnek a kulcsa uan a birrtokotokban, ame’ a Mindenség köszepe. Esszel a kulccsal a Peri’éliumon át bárrouá utasz’attok.
  Derec hitetlenkedve csóválta a fejét. – Valamiféle szállítóeszköz?
  – Nem! Esz o’an kulcs, ame’ nyit’a a Peri’élium a’ta’át – mondta a lény.
  Katherine egy pillanatra elfeledkezve haragjáról, Derecre pillantott. – Olyasféle szerkezet lehet, amely az űrugráshoz hasonló elven működik?
  – Na de tenyérnyi méretben? – értetlenkedett Derec. Aztán Wolrufhoz fordult. – Az egyik kulcsról beszéltél. Mennyi van belőle?
  – Aranimas aszt uette ki asz elbeszélésekből, ’ogy ’ét darab.
  – Miféle elbeszélésekből? Hol hallott ilyeneket?
  – Korrábban ’árom űrr’a’óval találkosztunk, mielőtt ő a fedélszetrre ’ött – intett Wolruf a lány felé. – Aranimas sok mindent megtanult a nálunk tarrtószkodó emberrektől, mielőtt o’an errősen bántalmaszta őket, ’ogy bele’altak. Megtanulta a nyeluüket. ’allott tőlük sok elbeszélést.
  Katherine Derecre nézett. – Soha nem hallottam egyetlen történetet sem a Perihélium kulcsáról. Azok bizonyára telepesűrhajók voltak.
  – Ez igaz… máskülönben Aranimas sokkal hamarabb szert tett volna robotokra – bólintott Derec, és a szőrös lényhez fordult. Honnan származnak a kulcsok?
  Wolruf úgy facsarta el a képét, mintha vállat vonna. – Aranimas még aszt sem tudta kiderríteni, onnan szárrmasznak eszek a mesék.
  Derec szemügyre vette a kulcsot, és bizonytalanul forgatta a kezében. – Hogyan működik? Hol vannak rajta kapcsolók vagy gombok?
  – Csak egy nyomógombot talált Aranimas – válaszolta Wolruf. – Nyomd meg minden sarrkát sorrban! Egy gomb ’elenik meg.
  – Az óramutató járása szerint vagy ellenkező irányban haladjak?
  – Hol kezdjem? Melyik lapjára fordítsam?
  – Mindegy – magyarázta Wolruf. – Tetszés szerrint uálaszthatsz. A gomb mindig akkorr tűnik elő, amikorr megérrintetted az utolsó sarrkot, és mindig a fölfelé nésző oldalon ’ön ki. ’a semmit sem csinálsz utána, a gomb ismét eltűnik.
  – És ha megnyomod a gombot, átrepülsz a Perihéliumba? – kérdezte Katherine.
  – Nem – válaszolta szomorúan Wolruf. – Gondolom, ennek kellene beköuetkesznie. De nem esz törrténik. A kulcs nem működik.
  – Megpróbáltad? Aranimasszal?
  – Számtalanszorr.
  Derec lepillantott a kezében pihenő csillogó fémrúdra. Tükörsima felszínén egyetlen hézag sem látszott. Semmi sem árulkodott rejtett kapcsolóról. Amikor hüvelyk- és mutatóujja közé fogva megszorította a jobb felső sarkot, semmi sem mozdult. Mintha nem tett volna semmit.
  De amikor végül megnyomta a negyedik sarkot is, ellenállást érzett a hüvelykujjában. A sarkon egy három centiméter oldalélű négyzet emelkedett ki a sima felületből, mintha csak arra várna, hogy megnyomják. Ugyanakkor látszatra olyan szilárd egységet alkotott a tárgy többi részével, mintha az ezüstborítás valamiféle fémmembrán volna.
  Katherine kérdőn nézett Wolrufra. – Ha nem működik, miért törted magad annyira, hogy visszaszerezd?
  – Talán Wolruf meg tud’a ’avítani – hangzott szánalmas válasza. – Asz egyetlen mód, ’ogy ’asza’uson.
  Ekkor hallották meg a hangot a folyosó felől. – Derec… Katherine… jöjjenek elő! – visszhangzott a felszólítás. – Derec… Katherine… nem kell rejtőzniük.
  Wolruf a földre kuporodott, és szűkölő hangok törtek fel a torkából. – Hallgass! – szólt rá Katherine, aztán Derechez fordult. – Csinálj valamit! – sürgette.
  – Mégis mit? – vágott vissza Derec. – Ennek a szobának csak egy kijárata van.
  Ebben a pillanatban a nyíló ajtó surrogása vonta magára Derec figyelmét. Egy aranyszínű robot jelent meg az ajtónyílásban, és átlépte a küszöböt. Ekkor hirtelen Katherine takarta el a látványt Derec elől. A lány elszántan nyúlt a kulcs felé.
  Derec agyán átvillant, hogy Katherine ki akarja csavarni a kezéből a kulcsot, és el akar vele rohanni. Nem jutott rá elég ideje, hogy elkapja előle a csillogó tárgyat. Csak annyit tehetett, hogy még szorosabban megmarkolta.
  Elkésve döbbent rá, hogy Katherine-nek esze ágában sincs elvenni a kulcsot. A lány keze szorosan rásimult az övére, így Derec el sem ereszthette a tárgyat. Aztán Katherine hüvelykujja határozottan visszanyomta a kulcs belsejébe az apró, négyszögletes gombot.
  – Ne! – sikoltotta Wolruf.
  – Várj… – kezdte Derec.
  Az eseményeket azonban már senki sem tartóztathatta fel – sem Derec, sem a robot, sőt Katherine sem. Színes robbanások hasítottak Derec szemébe, egy pillanatra szinte teljesen megvakult. Aztán a káprázat szürke derengéssé fakult, Derec visszanyerte látását, de már se Wolruf, se a robot, se a szoba nem volt körülötte.

Ugyanúgy találták magukat, mint az előbb, mindketten a kulcsot szorongatták – egy hatalmas térség apró foltjának közepén. Semmi sem állta útját tekintetüknek, csak éppen semmit sem láthattak a távolban. Puha szürke fény ölelte körül őket, ami úgy hatott a szemnek, mint valami andalító zümmögés a fülnek. A levegő dohos, nyirkos szagot árasztott, mint egy nyaraló, amelyet hosszú ideig zárva tartottak. Semmilyen hang nem hallatszott, kivéve saját rémült, ziháló lélegzetüket.
  Csak kapaszkodtak egymásba meg a kulcsba, és próbálták felfogni, hogy hirtelen belecsöppentek ebbe a valószínűtlen valóságba. Ez a hely bárhol lehetett a világűrben. Nagyon messzire kerültek, valahová, ahová a kis ezüstrúd hihetetlen ereje hajította őket. Valami időtlen és élettelen térben álltak.
  – A Perihélium – suttogta Katherine.
  – Wolruf azt mondta, ez a hely van legközelebb mindenhez – idézte fel Derec. – Nekem úgy tűnik, inkább a legtávolabb esik mindentől.
  Katherine körbetekintett. – Hol van a szőrmók? – Gondolom, a Rockliffe űrállomáson. Lemaradt.
  – Miért nem hozta a kulcs őt is velünk?
  – Talán ugyanabból az okból, amiért az ő kezében nem működött – gondolkodott hangosan Derec. – Talán azért, mert túl távol állt tőlünk. Talán meg kell érinteni a tárgyat, vagy érintkezésbe kell kerülni azzal, aki megérinti. Nem tudom. De vissza kell mennünk Wolrufért, hogy elhozzuk.
  – És a robotok…?
  Derec elmosolyodott. – Alfa lépett be. Még csak rá sem néztél. Pedig Alfa volt.
  – Nem tudtam – suttogta Katherine. – Nyomd meg újból! Térjünk vissza!
  – Honnan tudjuk, hogy sikerül-e?
  – A menekülésünkre gondoltam, amikor megnyomtam a gombot. Gondoljunk most arra, hogy vissza akarunk jutni.
  Derec szó nélkül munkához látott. A nyomógomb ismét megjelent. Ismét egy színes villanás, és még néhány másodperc az alkalmazkodásig. Amikor látásuk visszatért, nem akartak hinni a szemüknek. Nem voltak már a Perihéliumban, de a Rockliffe állomáson sem.
  Egy óriási piramis napsütötte csúcsán álltak, és egy még hatalmasabb városra pillantottak le, amely a gúla alakú torony tövében terült el. A többi létesítményhez képest legalább másfélszer magasabbra nyúlt ez az épület. Úgy érezték, mintha szédítő hegycsúcson állnának, és madártávlatból szemlélnék a furcsa világot.
  – Ez meg mi? – motyogta Katherine. – Hová hoztál bennünket?
  Derec ámulva nézte a piramis aljától a látóhatárig húzódó tornyok, kockák és csavarvonalú építmények sorát. – Nem tudom – szólalt meg rekedten. – Pedig erősen gondoltam a Rockliffe állomásra.
  A lány végre elengedte a kulcsot, és szorosan belekarolt Derecbe. – Nem a Földön vagyunk? – Olyan hangsúllyal kérdezte, mintha rémülettel töltené el a lehetőség.
  Derec nyugat felé pillantott, az alkonyi nap korongja felé. – Nem. Ez a csillag fehéren izzik és túl kicsi. – De tudta, miért kérdezi a lány. Az űrlakók egyetlen bolygóján sem létezett ekkora város. Csak a Földön alakult ki ilyen léptékű építészet, de azok a települések már nem is városok, hanem városállamok voltak, körülkerítve és jórészt a föld alá rejtve. – Nem tűnik ismerősnek?
  – Sosem láttam még ilyet – mondta ámulva a lány. – Talán Wolruf hazája? Vagy Aranimasé?
  – Fogalmam sincs – rázta a fejét Derec. – De könnyen megtudhatjuk a választ.
  – Hogyan?
  – Megkérdezzük odalent. – Az alattuk elterülő, nyüzsgő városra mutatott.
  – Jaj, ne! – borzongott meg a lány. – Inkább küldj vissza mindkettőnket.
  Derec most vette észre, hogy még mindig a kulcsot szorongatják elgémberedett ujjai. – Nem tudom, képes leszek-e rá – szabadkozott.
  – Próbáld meg! – sürgette Katherine. – Vagy hadd próbáljam meg én!
  – Inkább egyszerre – döntött Derec.
  Képzeletében felidézte a Perihélium üres szürkeségét, előhívta a vezérlőgombot és megnyomta. Ezúttal nem történt semmi. – Az eddigi műveletek rengeteg energiafelhasználással járhattak. Talán fel kell tölteni… vagy várni kell, amíg feltöltődik – forgatta tanácstalanul a kulcsot. – Akár így, akár úgy, egy darabig itt ragadunk.
  – Nem akarok lemenni oda – könyörgött Katherine. – Hamarosan leszáll az éj. Maradjunk itt reggelig, aztán próbáljuk ki újból a kulcsot.
  A nap valóban kissé közelebb kúszott a látóhatárhoz, így a torony amúgy is hosszú árnyéka még messzebbre nyúlt az alattuk elterülő városon. – Nem félsz, hogy álmodban legurulsz innen? – ugratta Katherine-t Derec. Se párkány, se korlát nem vette körül a piramis asztalrima tetejét.
  – Nem hiszem, hogy tudnék aludni – válaszolta a lány komoran.

Ahogy a nap közeledett az égbolt pereméhez, enyhe szél kerekedett, játékosan belekapott a hajukba és a ruhájukba. De nem hoz magával semmilyen illatot, állapította meg Derec csodálkozva. Ebben a világban, ahol szemmel láthatóan nyüzsgött az élet, meghökkentően hiányoztak a szagok a szélből.
  Alattuk a város mesterséges fények révén kelt új életre – fényzuhatagok ömlöttek végig az épületek oldalán, fénytócsák folytak szét az utcákon. Százféle egyéb fényforrás is nyüzsgött az építmények között, ami szorgos méhkaptárra vagy hangyabolyra emlékeztette Derecet.
  Érzelmeik viharában még a félelemre sem jutott elég erejük, nemhogy beszélgetni akartak volna. Katherine teljesen magába zárkózott, lótuszülésben pihent a csempeburkolatú terasz közepén. Derec körbesétált a kis térség peremén, és letekintve próbálta elképzelni magában, milyen alakzat szerint épült a város.
  Amikor feltűntek az ég lámpásai, azokat kezdte tanulmányozni, hátha felismer valamilyen csillagképet, ami reményt nyújt a reménytelenségben. Az egyik vörös csillag úgy fénylett, akár egy bolygó, és éppenséggel a Betelgeuse is lehetett volna, egy tündöklő fehér égitest pedig a Siriusra emlékeztetett.
  De bármelyikük könnyen lehetett ezernyi más csillag is, amelyet csak a neve vagy a puszta számozása különböztet meg a többitől. Színképmérő nélkül Derec csupán találgathatott, hiszen nem vehetett optikai ujjlenyomatot minden egyes gyanúsítottról, és csillagkatalógusa sem volt, amelyből kikereshette volna a mért adatokat.
  – Nem emlékszel, milyennek látszik a csillagos ég az Auróráról? – szólt Katherine-nek, aki most térdét átkarolva a terasz túloldalán kuporgott.
  – Sosem néztem – vetette oda a iány. – Nem érdekelt.
  Derec megadóan átsétált a lányhoz, és leült vele szemben. Katherine elmerülten dörzsölgette jobb felkarjának izmait Lindbergh-blúzának ujja alatt.
  – Baj van a gyógyszerszóró pisztollyal?
  – Nem annak a helye fáj. – Felhúzta a ruha ujját, és egy félkör alakú, bíborvörös sérülést mutatott a karján.
  – Csinos – hökkent meg Derec.
  – Legélethűbb sikoltásom oka – mosolyodott el fanyarul a lány.
  – Wolruf?
  – Kissé elragadtatta magát és megharapott. Nem olyan ártalmatlan, amilyennek látszik.
  – Minden élőlény tudja, hogyan védekezzék – jegyezte meg Derec, aztán sóhajtva hozzátette: – Kíváncsi lennék, mi történt vele.
  – Nem értem, miért kedveled annyira.
  – Ő is áldozat… fogoly… akárcsak mi.
  – Kissé nehezemre esik így gondolni rá.
  Derec legyintett. – Most már nem számít. Megint magára hagytam.
  A beszélgetés elakadt. – Nem fér a fejembe, miért Alfa jött utánunk – szólalt meg végül Katherine. – Amióta az állomásra érkeztünk, nyilván nem kalandozhatott olyan szabadon, mint Wolruf. Bennünket keresett?
  – Jacobson újabb trükkje lehetett – tűnődött Derec. – Tudta, hogy vissza akarjuk kapni a robotot. Választhatott-e jobb csalétket ahhoz, hogy horogra kerüljünk?
  Egy ideig mindketten hallgattak, egészen szorosan ültek egymás mellett, de testük nem érintkezett. – A keresztneved David – szólalt meg váratlanul a lány.
  Nevének hallatán nem járta át a fiatalembert a felfedezés öröme, és tapasztalataiból eredő óvatossága attól is visszatartotta, hogy bármilyen hálát érezzen. – Miért mondod ezt most meg nekem?
  – Hogy ne kelljen mindig szellemi tornamutatványt végeznem, amikor megszólítalak. És azt hittem, tudni szeretnéd.
  – Meg azért is, mert ki tudhatja, mi történik velünk?
  – Nem így gondoltam – ellenkezett a lány. – Különben sem vagyok borúlátó.
  – Tudhattam volna – mosolyodott el Derec. – Csak egy morzsát vetettél elém a tudásodból, vagy többre is számíthatok? Honnan ismersz? Hol találkoztunk már?
  A lány feléje fordította arcát, hogy a szemébe nézzen. – Te voltál a hajógépész segédje a telepesek egyik kereskedelmi űrhajóján… a Daniel O’Neillen, ha jól emlékszem a nevére – mondta. – Ismerősen hangzik?
  – Nem – rázta meg boldogtalanul a fejét Derec. – Mit tudsz még elárulni nekem?
  A lány habozott. – Attól tartok, nem ismerlek olyan jól, mint ahogy képzeled. Az űrrepülőtéren futottunk össze.
  – Szóval én egy telepes proli vagyok, te meg űrlakó arisztokrata…
  – A ti kapitányotoknak érkezés után támadt valami nehézsége a vámosokkal, nálunk pedig a távozás előtt lépett fel műszaki hiba. Mindketten ugyanabba a várócsarnokba kerültünk. Szóba elegyedtünk egymással. – A lány tétovázott, aztán hozzátette: – Szórakoztató alak voltál. Megnevettettél.
  – Meséltem a családomról… az otthonomról…?
  – Ugye semmire sem emlékszel? A velem való találkozásra… az O’Neillre…
  – Hát nem.
  – Sajnálom. – Katherine zavartan hozzáfűzte: – De még így is azt reméltem, boldogabbá tesz a tudás.
  – Boldogabbá tenne az emlékezés – válaszolta a fiatalember, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Különben is, a mostani helyzetben nem számít sokat. Semmit sem tudok erről az árva Davidről. Derecet legalább ismerem már egy kicsit. Egyelőre jobb, ha Derec maradok.
  – Nem mondtam ám el mindent – kezdte újból a lány. – Nem meséltem például arról, hogy…
  – Ne folytasd! – vágott közbe a fiatalember. – Ha a nevem nem hoz felszínre semmilyen emléket, akkor más dolog még kevésbé. Ne fáradj a többivel. Majd akkor mesélj róluk, amikor eszembe jutottak, vagy kitaláltam őket.
  – Biztos vagyok benne, hogy visszanyered az emlékezeted. Vissza kell nyerned.
  A fiatalember szórakozott bólintással köszönte meg a biztató szavakat, de nem fogta fel értelmüket. – Ha mégis megpróbálsz aludni, majd őrizni foglak, nehogy nyugtalankodni kezdj és legurulj a teraszról.
  A lány megrázta a fejét. – Párna nélkül nem tudok aludni.
  Derec hanyatt feküdt, kinyújtózott, és jobb kezével megveregette a bal vállát. – Fölajánlhatok egy fölösleges párnát, ingyen.
  Arra számított, hogy Katherine visszautasítja ajánlatát. De a lány szó nélkül odakúszott mellé, hozzásimult az oldalához, és fejét a karjára hajtotta. Amikor lehunyta szemét, úgy tűnt, szinte rögtön el is nyomta az álom.
  Bármilyen ártatlan és könnyed öleléssel feküdtek egymás mellett, mégis bizsergetően kellemesnek tűnt a lány közelsége. Talán csak azért, mert most nem beszél, gondolta magában Derec. Mozdulatlanul feküdt, nézte a csillagokat, és hallgatta Katherine egyenletes lélegzését, amíg végül az ő szemhéja is elnehezült, és lassan lecsukódott.
  David Derec, jutott eszébe újra, az álom küszöbén. Milyen szép lenne újból két névvel élni…


20. fejezet
REGGELI TORNA

A csúcson töltött éjszaka után teljesen átfagyva ébredtek, és a felkelő nap első sugarai sem tudták felmelegíteni őket. A hideg ellenére Katherine gyorsan elhúzódott Derectől, mintha zavarba jött volna.
  – Próbáljuk ki a kulcsot – szólalt meg idegesen, és felállt.
  Derec ülő helyzetbe tornázta magát. – Semmi „Szevasz”? Semmi „Jó reggelt”? – mosolyodott el álmosan. De odanyúlt a kulcsért, amely karnyújtásnyira hevert a terasz burkolatán.
  – Siess! – sürgette Katherine. – Rosszat álmodtam, és szeretném minél hamarabb elfelejteni.
  – Annyira rémes volt?
  – Itt ragadtam veled együtt.
  Derec mosolyogva felállt, és odanyújtotta a tárgyat a lánynak. Kezdődhet a ceremónia.
  Katherine gyorsan végigfutott a műveletsoron, aztán felnézett és Derec tekintetét kereste. – Készen állsz?
  – Mire gondoljunk? A Perihéliumra vagy az állomásra?
  – Először a Perihéliumra – vágta rá a lány. – Azt hiszem, ez elkerülhetetlen.
  Derec beleegyezően bólintott. – Én kész vagyok, ha te is.
  Katherine olyan vadul nyomta rá hüvelykujját a gombra, mintha gyorsíthatná vele az űrbe való visszatérésüket. Szivárvány robbant a retinájukon, eltűnt a napfény, és ismét a Perihélium szürke világában találták magukat.
  – Most pedig az állomás? – kérdezte Derec.
  – Ne inkább az Auróra? – kérdezett vissza izgalomtól csillogó szemmel a lány. – Wolruf szerint bárhová eljuthatunk ezzel. Miért kevernénk magunkat megint bajba?
  –Nem – jelentette ki Derec. – Először visszamegyünk Wolrufért. Tartozom neki ezzel.
  – Nem akarok visszarepülni oda – akadékoskodott Katherine. – Órákig használhatatlan lesz a kulcs, amikor el akarunk menekülni. Bezárnak minket, elkobozzák a kulcsot, és akkor semmi hasznunkat nem veszi Wolruf. Az Aurórán szerezhetünk segítséget… bérelünk egy űrhajót, és visszatérünk a szőrmókért.
  – Hogyan képzeled ezt?
  – Akadnak barátaim az Aurórán…
  – Ugyanazok, akik zárolták a bankszámládat?
  A lány egy pillanatra elkomorult, de azután kivágta magát. – Több barátom van ott, mint a Rockliffe állomáson.
  – Nehezen tudom magam elé képzelni az Aurórát. Vedd át a vezetést.
  – Boldogan. Fogd szorosan! – szólt a lány, és újból működésbe hozta a kulcsot.

Egy csapásra eltűnt a Perihélium, ám nem az Auróra szelíd tájképe foglalta el a helyét. Derec egyetlen pillantással felmérte, hogy visszatértek annak a toronynak a tetejére, amely büszkén tekintett le a hatalmas, titokzatos városra.
  Egy szívdobbanással később Katherine is rádöbbent ugyanarra a következtetésre. – Az ég szakadjon rá! – szaladt ki a száján, és olyan elszántan rohant a terasz széléhez, hogy Derec utána sem tudott kapni. – Miért működött hibásan?
  Derec a lány mögött a város legközelebbi épületszerkezeteit vette szemügyre. – Nehéz megmondani, hiszen valójában azt sem tudjuk, mi történik, amikor jól működik – töprengett hangosan. – Nyilván pontosabban kell vezérelni a kulcsot annál, mint hogy csupán arra gondolunk, hová akarunk eljutni.
  – De éppen ide hozott minket, egy olyan helyre, amelyet egyikünk sem ismer?
  – Ki tudja? – vonogatta a vállát Derec. – Rosszabbul is végződhetett volna.
  – Kíváncsi lennék, hogyan! – tette csípőre két kezét a lány.
  – Hát gondolj csak bele – lépett hozzá Derec. – Elég nagy távolság választ el bennünket a Rockliffe állomástól, és amekkora utat megtettünk, nem könnyen eredhetnek a nyomunkba. Ez azt jelenti, hogy egy csapásra megszabadultunk Jacobsontól, Anazon robotjaitól és a kalózoktól. Nem is beszélve arról a kis többletről, hogy a kulccsal együtt szöktünk meg.
  – …amiről nem tudjuk, hogyan kellene működnie hibátlanul. Elvesztettük Alfát. Halvány fogalmunk sincs róla, hol vagyunk. Nincs űrhajónk, nincs pénzünk, nincs élelmünk, csak ez az egy szál ruhánk, amit viselünk, meg ez a használhatatlan kulcs. – Ha a végén toporzékol is, egyszerű hisztérikus önsajnálatnak lehetett volna tekinteni a dolgot. De nem tette.
  – Nem azt mondtam, hogy minden rendben van. Csak annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy rosszabbul is végződhetett volna. – Derec a csempeburkolaton guggolva idegesen rakosgatta egyik kezéből a másikba a kulcsot, és értetlenül meredt rá. – Alig akarom elhinni, mit művel ez az apróság. Egy ekkora szerkezettől már az is csoda lenne, ha az anyagot tíz méterre, nemhogy tíz fényévnyire röpítené. A legfantasztikusabb mérnöki teljesítmény, amivel valaha találkoztam… valóságos varázslat. El sem mondhatom, mennyire furdal a kíváncsiság, hogy darabokra szedjem, és kifürkésszem, miként működik. Akkor végre megérteném, miért akarja mindenki megszerezni. De azt végképp fel nem foghatom, miért próbálta valaki eltüntetni.
  – Eltüntetni?
  Derec felnézett. – Wolruf említett valamit. A kisbolygó, amelyen felébredtem… mesterséges égitest volt. Valaki úgy vélte, hogy ez a legjobb rejtekhely egy ilyen tárgy számára.
  Katherine gyorsan felfogta a dolog jelentőségét. – Mintha veszélye hordozna magában, nemcsak hatalmat.
  – Pontosan.
  – Hát… elképzelni is szörnyű, mit kezdhetne vele egy terrorista vagy egy orgyilkos. Vagy egy hadsereg, amelyiknek minden katonáját ezzel szerelik fel. Különösen egy idegen űrhadsereg…
  – Képtelenség lenne védekezni ellenük – meredt a kulcsra Derec. – Súlyos felelősséggel jár ennek a tárgynak a birtoklása. Talán nagyobb felelősséggel, mint amennyit szeretnénk.
  – Szinte sok a jóból?
  Derec bólintott. – És mindennek a tetejébe még azt sem tudom, mit keresek én ebben a felfordulásban. – Felnézett a lányra. Nyilván te is arra gondolsz, hogy a mentőkapszula a Daniel O’Neillről indult el, ahonnan valamilyen baleset miatt kellett sürgősen távoznom.
  – Két pont közt a legrövidebb út az egyenes.
  – Én is így vélem. De, tudod, valami nem illik bele a képbe. Miért tartotta Monitor 5 olyan fontosnak, hogy nekem adja a kulcsot? Nekem, aki csak nyűgöt jelentett a robotoknak? Valami olyasmit mondott: „Megtaláltam a kulcsot, Derec. Vegye át.” Hogyan magyarázod ezt?
  A lány tehetetlenül tárta szét a karját. – Sehogy.
  Derec felállt, és odalépett Katherine mellé a terasz szélére. – És most itt vagyunk – mutatott körbe, mintha magához akarná ölelni a várost. – Nézd csak! Fenséges! Már a látványa is felemelő! Figyeld ezt az egységes összhatást, ahogyan minden parányi része sima átmenettel olvad bele a nagy egészbe! Nézd a tornyokat a tetőlakásokkal… gyönyörű! Nézd, ahogyan öt tökéletes püthagoraszi test alkotja azokat a szerkezeti formákat, amelyek…
  Amint észak felé pillantott, hirtelen elakadt a szava. – Ez furcsa – jegyezte meg tűnődve. – Meg mertem volna esküdni, hogy tegnap este három ikozaéder sorakozott annak a sugárútnak a mentén.
  – Ikozaéder?
  – A legbonyolultabb tökéletes test… húsz egyenlő oldalú háromszög. – Derec megcsóválta a fejét. – Bizonyára tévedtem. Talán csak álmomban láttam őket. Mindenesetre alig várom, hogy lekerüljünk innen. Ha tegnap este sikerült volna visszajutnunk a Rockliffe állomásra, vagy ma reggel az Aurórára, becsapva érezném magam, hogy nem nyílt alkalmam a felderítésre.
  – És az nem zavar, hogy ezt a várost nem csak épületek alkotják? – kérdezte a lány enyhe gúnnyal.
  – Mire gondolsz?
  A terasz pereméről az utcán mozgó apró figurákra mutatott Katherine. – Ha lemégy oda, szót kell értened azokkal az alakokkal, akik ezt a várost építették. Az is olyan felemelő érzés lesz, ha százezer Aranimas-szerű szörny veti rád magát? Betolakodók vagyunk, tudhatod. Nem hívtak bennünket.
  Derec keresztbe fonta karját, és tekintetével végigpásztázta a várost. – Egy ilyen méretű városnak akár egymilliónál több lakója is lehet. Ennélfogva ezek nem fognak hasonlítani Aranimasra… vagy Wolrufra.
  – Miért vagy olyan biztos ebben?
  – Először is, mert Wolruf mesélt a hazájáról és az eranik bolygójáról, a leírás pedig nem illik erre…
  – Hazudhatott.
  – Igaz. De azt mondtad, nem erre a végcélra gondoltál, és tudom magamról, hogy én sem. Ez azt jelenti, a kulcs határozta el, hogy idehoz bennünket.
  – Úgy?
  – Úgy bizony! A kulcsot nem Aranimas népe készítette és nem is Wolrufé. Máskülönben tudták volna, hogyan használják. Valószínűleg kevesebb bajjal járt volna, ha gyártanak belőle még egyet, mint az a sok hercehurca, amin keresztülmentek, hogy megtalálják ezt a darabot – magyarázta Derec. – Akkor miért hozott volna bennünket a kulcs az ő világaik valamelyikébe?
  – Talán rájöttek, hogyan kell beállítani rajta az úti célt – ellenkezett a lány.
  – Talán. Vagy talán úgy készült a kulcs, hogy visszatérjen egy bizonyos helyre, amikor vezérlés nélkül működtetik… ilyen módon visszaszerezhető, ha idegen kezekbe kerül.
  – Akkor azok a lények odalenn…
  – Nemcsak ezt a várost készítették, hanem a kulcsot is – fejezte be Derec. – Tehát lehet, hogy mégis meghívtak bennünket.
  A lány fürkészve nézett feléje. – Le akarsz menni, akár veled tartok, akár nem, igaz?
  – Bevallom. Ha akarod, nálad hagyom a kulcsot.
  – Azt hittem, egy csónakban evezünk.
  – Még mindig? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Derec.
  – Nem akarod?
  – Nem tudom, hogy ugyanazt akarjuk-e – fogalmazta meg óvatosan a fiatalember. – Te vissza szeretnél jutni az Aurórára. Én szeretnék segíteni Wolrufon… aztán meg utánanézni, mi történt a Daniel O’Neill-lel.
  – Amihez mindkettőnknek el kell hagynia ezt a bolygót – fejezte be a lány. – Ezen a ponton legalább egyeznek az érdekeink.
  – Semmi kétség – ismerte el Derec. – Hát akkor rendben van. Továbbra is egy csónakban evezünk.
  – Legalábbis addig, amíg nem kérünk… kölcsönzünk… lopunk egy űrhajót.
  – Vagy meg nem tanuljuk, hogyan vezéreljük a Perihélium kulcsát, ami a legfontosabb lenne – fűzte hozzá Derec.
  – Vagy amíg Aranimas fel nem bukkan villámló szemekkel, és miszlikbe nem aprít minket – vágta rá fanyarul Katherine. Újból átnézett a terasz peremén. – Vagy nem zúzzuk halálra magunkat, mire lekecmergünk innen. Nem jöhetnének fel inkább ők értünk?

Katherine nem alaptalanul aggódott. Út lefelé csak a piramis valamelyik meredek oldalán vezetett. Ezek a lapok pedig sokkal kevésbé tértek el a függőlegestől, mint az ősi Földnek azok az inka és maja templomai, amelyekhez a torony leginkább hasonlított. S azokkal az épületekkel ellentétben ennek egyik oldalán sem húzódtak kőbe vágott, széles lépcsősorok az ünnepi szertartásokhoz.
  Ehelyett a torony mindegyik oldalának közepén arasznyi átmérőjű lyukak sorjáztak szemmel láthatóan az alapokig. A lyukak húsz centiméter mély üregeknek bizonyultak, és olyan távolságban helyezkedtek el, hogy könnyen beléjük lehetett kapaszkodni kézzel és lábbal.
  Lehet, hogy csak díszítőelemként kerültek a toronyba. – Nem tudom, kinek jutna eszébe, hogy fölmásszon ide… hacsak nem a kilátásban akar gyönyörködni – mondta Derec. – De ha annyira fontos nekik a kilátás, járhatna egy lift a torony közepében.
  A lyukak így is előnyösebbnek bizonyultak egy közönséges lépcsőnél. Kézzel-lábbal kapaszkodva könnyebben ereszkedhettek le a torony oldalán, mert háttal a mélységnek kevésbé szédülhettek el.
  – Összehorzsolod magad, mire leérünk – figyelmeztette Derec a lányt.
  – Az injekciós pisztolyom tartálya még nyolcvan százalékig tele van, és kitűnően érzem magam. Ezenkívül nem hallottál arról, hogy a nők szívósabbak a férfiaknál? – évődött Katherine. – Elég a fecsegésből, munkára… le.
  A leereszkedésben a kezdet bizonyult a legrosszabbnak: át kellett mászni a párkány szélén, és támaszt kellett keresni a láb számára. Derec indult elsőként, rendkívül óvatosan, nehogy kicsússzon a derékszíjába dugott kulcs. Pár pillanat múlva Katherine is csatlakozott hozzá, bár sokkal görcsösebben markolta a kapaszkodásra kiválasztott lyukak szélét.
  – Nem szívesen hozom szóba, de kíváncsi lennék, milyen teremtmények rakhatnak fészket ezekbe a lyukakba – mondta a lány elfúló hangon.
  – Szárnyas kígyók – válaszolta Derec rezzenéstelen arccal. – Egy méter hosszúak, három sor tűhegyes foggal. De nem kell aggódnod, ártalmatlanok.
  – Milyen tapintatos vagy – vetette oda durcásan Katherine, és tovább mászott lefelé.
  – Ingyen van – szabadkozott Derec mosolyogva, és követte a lányt.

Ha Derec azt hitte, hogy Katherine félénken tapogatózik a falon, tanácsokra szorul és vezetni kell minden lépését, már az első percekben búcsút mondhatott ennek az elképzelésének. Katherine – azaz inkább Kate – élénken, agresszívan és legfőképp fürgén mozgott. Tíz perc alatt a torony oldalának negyedéig jutottak. Mivel Derecnek óvatosabban kellett másznia, nehogy elveszítse a kulcsot, alig tudott a lány nyomában maradni.
  – Hé, mester! – kiáltott le. – Szünetet kérek egy kis taktikai megbeszélésre.
  – Amilyen lassan mászol, azt hittem, máris szünetet tartasz – ugratta a lány. De megállt, és bevárta. – Miről van szó? – kérdezte, amint Derec melléje ért.
  – A kulcsról. Feltétlenül le kell vinnünk, holott fogalmunk sincs, mi vár ránk odalent?
  A lány összeráncolta homlokát. – Elég kockázatos, igaz? Ha tudnánk, hogyan irányítsuk, azt mondanám, tartsuk magunknál. Bármikor megléphetnénk vele, amikor felforrósodna a talaj a lábunk alatt…
  – Ha tudnánk, hogyan irányítsuk, nem itt vergődnénk a falon – tette hozzá Derec bosszúsan.
  – Csak nem akarod itt hagyni valamelyik lyukban?
  – Éppen erre gondoltam. Ez a tárgy elég nehéz, egy lyuk pedig elég mély ahhoz, hogy elrejtse.
  – Nem rajongok az ötletért, hogy megváljunk tőle – jegyezte meg Katherine gondterhelten. – Két lehetőség közül ez az egyik, amelyiknek a révén elmenekülhetünk innen, és valószínűleg a jobbik változat.
  – Még kevésbé rajongok azért az ötletért, hogy megtartsuk, és aztán erővel vegyék el tőlünk – válaszolta Derec. – Mi a véleményed?
  A lány nyugtalanul bólintott. – Igazad van. Rejtsük el!
  Katherine ragaszkodott hozzá, hogy a toronylap bal szélső nyílásában hagyják a kulcsot, ott, ahol megálltak.
  – Nehezebb lesz ide felmászni, mint innen le – figyelmeztette Derec, amikor folytatták az ereszkedést.
  – Nekik is – biccentett a lány az utca felé.
  Terhétől megszabadulva, Derec könnyebben lépést tartott Katherine-nel, és az út hátralevő része titkos versengéssé alakult. Azonban idő előtt feladták a küzdelmet, amikor a lány a válla fölött hátrapillantott, hogy felbecsülje, mennyit kell még mászniuk. Meglátott valamit, amitől legszívesebben fölfelé kezdett volna kapaszkodni.
  – Fogadóbizottság – sziszegte figyelmeztetően, és megrángatta Derec ruhájának ujját.
  Jobb kezével egy lyuk szélét markolva Derec kifordult, és lenézett. Az utca szintjén, nagyjából száz méterrel a lábuk alatt, egy tucat alak állt félkörben. Mind a tizenketten hátrahajtott fejjel őket figyelték.
  Derec arca boldog mosolyra derült. – Nézd csak, kik alkotják a bizottságot! – kiáltotta mámorosan. – Robotok!
  Katherine ismét óvatosan lepillantott. – Az eddig történteket figyelembe véve nem tudom, miért örülsz ennyire – jegyezte meg.
  – Azt jelenti, hogy ez az űrlakók világa…
  – A Rockliffe meg az űrlakók űrállomása volt – vetette közbe a lány.
  – …így a távozásunk előtti legnagyobb akadály csupán a bürokrácia útvesztőjévé egyszerűsödik.
  – Optimista.
  – Meglátod – indult tovább Derec.
  A lent várakozó robotok némán figyeltek, csak egyikük szólalt meg: – Kérem, mozogjanak lassan és a lehető legóvatosabban. Az Iránytorony megmászása igen veszélyes.


21. fejezet
ROBOTVÁROS

Derec alig győzte kivárni a találkozást, ezért az utolsó néhány lépés helyett oldalra lendült, és egyetlen ugrással a földön termett. Amikor Katherine is melléje ért, odafordult a robotokhoz.
  Néhányan máris hiányoztak. Derec feltételezése szerint az a pár mentőorvos, aki lezuhanás esetére állt készenlétben, meg talán néhány hegymászó robot, aki felkapaszkodhatott volna a falon, hogy a segítségükre siessen. Mivel szakképzettségükre nem volt szükség, gyorsan távoztak más feladatok ellátására.
  A helyszínen maradt robotok hasonlítottak egymáshoz, de nem lehetett azt mondani, hogy azonosak, inkább – változatok egy témára. Az egyiknek látszólag fölösleges kék zománcdarab függött a jobb füle fölött, a másik ragyogó zöld optikai pásztázóval büszkélkedhetett, míg egy harmadik úgy hordta fején érzékelőinek hálóját, mintha homlokpánt volna.
  – Mi a neved? – kérdezte Derec találomra az egyiktől.
  A robot előrelépett. – M–3323 vagyok.
  – Jól van. M–3323, vezess minket a város elöljárójához.
  – A jelenlegi városszerkezet nem igényel elöljárót – válaszolta a robot. – Mi az ön neve?
  – Derec. David Derec. De…
  – Én pedig Katherine Burgess vagyok – lépett a robot elé a lány. – Nézd, nem akarunk a legfőbb irányítóval beszélni, akárhogy hívjátok is… városi ügyintéző, király, elnök, atyaisten. Csak egy szerény zugot szeretnénk találni, ahol kielégíthetjük egészségügyi szükségleteinket… valami egyszerű lakás zuhanyozóval és Tisztálkodóval. Amíg rendbe hozzuk magunkat, te megszervezel egy találkozót valakivel, aki a többi gondunk megoldásában is segíthet. Okoz ez bármilyen nehézséget?
  – Nem, Katherine – válaszolta M–3323. – Az előkészületek már folyamatban vannak. Ha követnek, elvezetem önöket a megfelelő létesítményekbe.

Szerencsére alig egypercnyi séta után elértek abba a házba, amelyet a robotok a rendelkezésükre bocsátottak. Két hatoldalú, hatalmas hasábtorony tövében húzódott meg, akár egy félénk kisgyerek, aki az anyja szoknyájának ráncaiba rejtőzik. A belseje meghökkentően újnak és eredetinek látszott, mintha a házban nem lakott volna eddig senki, de még a küszöbét sem lépték volna át soha.
  Mégis minden szükségeset megtaláltak benne, egyebek közt két Tisztálkodót, amely abból a szobából nyílt, ahol egy dobogószerűen kiemelkedő gyékényszőnyeg alkotta az ágyat. A három kísérő robot odakint várakozott, ami szokatlan meghittséget kölcsönzött együttlétüknek.
  – Itt vagyok, ragyogok – perdült elő Katherine húsz perc múlva a Tisztálkodóból. – Tisztességesebb a külsőm?
  Derec az ágy szélén üldögélt, de nyomban felpattant. – Örvend látásodon a szem.
  – Fura kifejezés – mondta elégedetten a lány. – Van valami elképzelésed, hová kerültünk?
  – Sejtelmem sincs – vallotta be Derec.
  – De már indulunk is innen, igaz? – kérdezte a lány némi aggodalommal a hangjában. – Haza akarok jutni. Te is meg akarod találni az otthonodat.
  Derec némán a szívére tette egyik kezét, és a másikat esküre emelte.
  – Azt ígérted, nem állhat semmi az utunkba a bürokratikus formaságokon kívül – figyelmeztette a lány.
  – Az jóslat volt, nem ígéret.
  – Kitartasz még mellette?
  – Természetesen – indult el Derec. – Gyerünk, vágjunk át az aktatologatók dzsungelén!

M–3323 kivonult velük a házból, és ugyanarra vezette őket, ahonnan jöttek, végig az utcán a nagy központi torony felé. A furcsa menet élén két robot masírozott tökéletesen egy ütemben, M–3323 Derec és Katherine között haladt, mint valami éber társalkodónő, a sort pedig újabb két robot zárta néhány lépéssel lemaradva.
  Mit keres itt ennyi gépember? Díszőrség, testőrök vagy börtönőrök? Különösen a hátul haladó néma pár idegesítette Derecet. Még egy saroknyit sem haladtak, amikor hátrapillantott a válla fölött, hogy szemügyre vegye, mit csinálnak ezek a fickók. De amit a robotok mögött látott –, vagy pontosabban, amit nem látott attól elakadt a lélegete. Nyomtalanul eltűnt a ház, ahonnan nemrég léptek ki. A fölé magasodó két torony között egyszerűen betömődött a hézag.
  Megrázta a fejét, és korholta magát ostobaságáért. Bizonyára más szögből néztem vissza, gondolta. Hátrább volt a ház, mint ahogy emlékszel rá. Ott áll a két torony között. Csak most nem látod. Aztán eszébe jutott az ikozaéderek sora, amely eltűnt a szeme elől, amikor a teraszról körbepillantva újból meg akarta keresni őket.
  – Bocsánat – szólt oda Katherine-nek és M–3323-nak. – Rögtön jövök.
  Visszafutott az utcán egészen addig a pontig, ahonnan biztosan megláthatja a házat, aztán lelassította lépteit. Alig akart hinni a szemének. A ház eltűnt. A két torony tövében most egy üres udvar nyújtózott.
  Feldúltan pillantott körbe, szerette volna elhitetni magával, hogy rossz irányban tért vissza, vagy valami optikai csalódás áldozata. Éppen olyan házat kaptak, amilyet Katherine kért, és a ház fekvése is tökéletesen megfelelt nekik. Lehet, hogy kizárólag nekünk építették, aztán tüstént szétszedték?
  Őrült ötletnek tűnt, és Derec nem is akart foglalkozni ezzel pillanatnyilag. Egyéni igények megszabta építészet – olyan egységeken alapuló szerkezet, amelyben egész épületek tologathatók ideoda játékkockák módjára, vagy elemi formákból tevődnek össze –, miféle társadalom ez? Hogyan élhetnek emberek egy ilyen városban?
  Alig tudott elszakadni a kopár udvar látványától, de amint elfordult, észrevette a két kísérő robotot. Két lépéssel mögötte várakoztak.
  – Végzett, uram? – kérdezte az egyik udvariasan.
  Derec a foga között morogta: – Végeztem.
  Nehezen tudta palástolni zavarát, amint újból csatlakozott a többiekhez.
  – Valami baj van, David Derec? – kérdezte M–3323.
  – Az van bőven! Mi történt a házzal, amelyet használtunk?
  – Elnézését kérem. Adódott olyan igényük, amelyet nem jeleztek? Vagy személy szerint lenne még valamire szüksége?
  – Egyenes válaszra lenne szükségem. Hol a ház?
  – Az a létesítmény visszakerült az általános leltárba.
  – Tehát nem képzelődtem. Eltűnt… felállítottátok nekünk, aztán amikor kiléptünk belőle, eltakarítottátok.
  – Igen, David Derec.
  – Itt körös-körül állandóan ezt teszitek?
  – Az összes anyagi erőforrást a leghatékonyabban kezeljük.
  – Vettem észre. Őrület – csóválta a fejét Derec.
  – De hát ez nem érint bennünket – szólt rá Katherine.
  – Nem – ismerte el Derec. – Felejtsük is el, és gyerünk tovább.
  Addig mentek, amíg ki nem értek egy hatalmas térre, amelybe több sugárút torkollott. A tér közepén nagy, fehér, tetraéder alakú épület magasodott, legalább tizenöt emeletnyi. Kíséretük a jobb oldali bejárathoz kanyarodott.
  – M–3323…
  – Igen, David Derec?
  – Egyetlen embert sem láttam útközben. Ezt a városrészt kizárólag robotok használják?
  – Igen, Derec.
  – Mindjárt gondoltam. És hol vannak az emberek?
  – Nem tudom, uram – válaszolta M–3323. – Erre tessék! – Egy előcsarnokhoz hasonló térségen vezette át őket, amely szintén ugyanazt a háromszöglapú gúlát formázta, majd végighaladtak egy folyosón. A robot megállt a harmadik ajtónál, és rámutatott: Erre, kérem.
  – Kivel találkozunk? – állt meg Katherine az ajtóban.
  – Rydberggel és Eulerrel – válaszolta M–3323. – Már várják önöket a belső irodában.
  Rydberg… Euler. A két név nyugtalanítóan motoszkált Derec emlékezetében, amint Katherine nyomában belépett egy ajtón, majd egy másikon. Hol hallottam róluk…?
  Gondolataiba mélyedve, leszegett fejjel érkezett a belső irodába. Amikor felpillantott, szinte mellbe vágta a látvány. A spártai egyszerűséggel berendezett szobában három egyenes hátú szék állt, valamint egy negyedkör alakú munkaállomás, rajta egy hallatlanul finom hipervíziós számítógép-terminál, a háttérből pedig két kék bőrű robot szemlélte őket optikai érzékelőik ezüst résén keresztül.
  Ez nem lehet igaz. Jeges borzongás futott végig Derec hátán, amint a robotokra meredt, amelyek tökéletes másai voltak az aszteroidon tevékenykedő felügyelőknek. Minden összefügg. Nem értem… – Kath… – akarta mondani.
  Ekkor azonban a bal oldali robot előrelépett. – Rydberg vagyok.
  – Euler vagyok – mondta a másik.
  – Attól tartok, szervezési hiba történt – szólalt meg Katherine. – Mi emberekkel akarunk beszélni.
  – Nincs semmi tévedés. Bennünket jelöltek ki az önök ügyének intézésére – közölte Euler.
  – Kate, itt valami nem stimmel – figyelmeztette Derec rekedten.
  Katherine gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. – Ha így akarnak tárgyalni, én nem bánom. – Aztán odaszólt Eulernek. – Kérjük az Aurórára és a Nexonra induló űrhajók jegyzékét. – Te erre a bolygóra akarsz eljutni, igaz, Derec? – és átmeneti ellátást is igényelünk.
  – Attól félek, távozásuk lehetetlen – mondta komolyan Euler, és megcsóválta a fejét.
  – Micsoda? – kiáltott fel a lány. – És miért?
  – Euler barátunk állítása pontatlan – szólt közbe Rydberg. – Lehetőség van rá, hogy távozzanak. De akad egy kis gond. Városunkban megöltek egy embert…
  – Hogyan érint ez bennünket? – kérdezte Derec.
  – A robotika törvényeinek elképzelhetetlen áthágása lenne, ha egy robot sérülést okozna egy emberi lénynek – magyarázta Rydberg. – Én még a gondolatától is elborzadok.
  – Természetesen nem robot követte el – vetette oda Derec türelmetlenül. – Egy másik emberi lény tette, ez nyilvánvaló.
  Euler szólalt meg: – Önöket leszámítva nem tartózkodik itt más ember.
  – Mintha vezetőnk is utalt volna erre – bólintott Derec. – De azért, mert embereknek semmi dolguk nincs itt, még nem kell azt képzelni, hogy nem érkezhettek ide a világűr valamelyik más térségéből. Ha valaki gyilkosságra vetemedik, nem csinál gondot magának az úti okmányokból vagy azokból az iratokból, amelyeket errefelé használnak.
  – Tisztázzuk – szólt közbe Rydberg. – Euler barátunk azt kívánta közölni, hogy nem tartózkodik más emberi lény ebben a városban.
  – Akkor talán egy másik városból… – kezdte Katherine.
  – Nincs más város ezen a bolygón.
  – Mit mondasz? Hát hová kerültünk? – kérdezte metsző hangon a lány.
  – Sajnálattal közlöm, hogy nem azonosíthatom ezt a bolygót és a központi csillagot – jelentette ki Rydberg. – De akik itt élünk, ezt a helyet Robotvárosnak nevezzük.
  – Csak robotok tartózkodnak itt? – mondta Derec vontatottan, miközben megborzongott a gondolattól.
  – Önöket leszámítva helyes a megállapítás – közölte Euler. Katherine kétségbeesve keresgélte a szavakat.
  – Senki… ebben az egész városban… ami legalább ötven hektár…?
  – Kettőszázöt – javította ki Euler.
  Derec a szavába vágott. – Hol vannak a lakók? Az építők? Hová lettek?
  Rydberg enyhén félrebillentette a fejét. – Mi vagyunk a lakók és az építők, Derec barátunk – jelentette ki szenvtelenül.
  A fiatalember erre a válaszra számított, de még nem akarta levonni belőle a megfelelő következtetéseket. – Hol vannak a tulajdonosok? – érdeklődött tovább konokul. – Hol vannak a főnökeitek?
  – Kérdése téves feltevésen alapul – válaszolta Euler. – Robotváros szabad és önálló közösség.
  – Ilyen nem létezik – tiltakozott Derec. – Talán nincsenek most itt emberek. Talán eggyel sem vagytok kapcsolatban jelenleg. De mégiscsak nekik kellett idehozniuk vagy ideküldeniük benneteket. Még mindig az ő irányításuk alá kell tartoznotok.
  – Nem, Derec barátunk. Mi önirányítók vagyunk – válaszolta Euler. – De ez nem azt jelenti, hogy nincs tudomásunk az emberi lényekről. Óriási filmkönyvtárunkban emberek által készített, valamint emberekről szóló művek találhatók. És elfogadtuk azt a felelősséget, hogy nem nézhetjük tétlenül, ha emberek kerülnek bajba.
  – Remélem, megérti, Derec barátunk, miért kényszerülünk távozásuk késleltetésére – magyarázta Rydberg. – Először találkoztunk a halállal. Szükségünk van a segítségére annak felfogásához, hogyan történhetett ez meg, és hogyan illeszthető be a halál ténye a Humanika Törvényeiről folytatott tanulmányainkba.
  – A Humanika Törvényei? Mik ezek? – kérdezte Katherine meglepve.
  – A Robotika Törvényeinek emberi megfelelői… azok a vezérelvek, amelyek az emberi magatartást szabályozzák.
  Euler folytatta. – A Humanika Törvényei jelenleg még csak elméleti lehetőségek. Azt igyekszünk kideríteni, léteznek-e ilyen törvények, és ha igen, melyek ezek. Ez az esemény válságba sodorta kutatási tervünket. Segíteniük kell. Biztosíthatom önöket, hogy a körülményekhez képest a legtökéletesebb kényelmet biztosítjuk az önök számára.
  Míg Euler beszélt, Katherine egyre közelebb húzódott Derechez, és most már szorosan a könyöke mögött állt. – Ez őrület – morogta a foga között. – Robotváros, amelyet nem irányít senki? Az emberi lényeket kutatják, mintha valami kuriózumfaj volnánk?
  Ebben a pillanatban Derec feladta a harcot, és elfogadta az igazságot. Az aszteroid közössége és a körülöttük elterülő hatalmas város ugyanannak a tervnek a része, ugyanannak az elmének a terméke. Egyáltalán nem menekült meg.
  De legalább megértette végre a miérteket – miért adták neki a kulcsot, és miért hozta ide őket a tárgy. Mert utoljára Monitor 5 érintette, egy tökéletesített robot, amely kétségbeesetten engedelmeskedve az Első Törvénynek, mindenképpen meg akarta menteni őt. Annak fényében, amit a kulcsról és képességeiről tudott, nem is tehetett mást, mint hogy Derecnek adta – arra a biztonságos úti célra beprogramozva, amelyet fényévekkel messzebb robotok egy másik, hasonló közössége jelenthetett.
  – Pszt! – csitította Katherine-t, aztán a robotokra nézett. – Megbocsátanátok egy pillanatra? Beszélnem kell a hölggyel.
  – Természetesen, Derec barátunk – válaszolt Euler. – Mi addig…
  – Itt maradtok. Mi távozunk – fogta meg Derec a lány kezét, és kivezette a szobából.
  – Hová megyünk? – kérdezte lihegve Kate, amikor már jó darabon vonszolta maga után a folyosón. – Úgyis a nyomunkba erednek.
  Derec hirtelen megállt, és elengedte a kezét. – Nem megyünk sehová. Legalábbis én nem. Csak négyszemközt akartam beszélni veled.
  – Mit értesz azon, hogy nem mégy sehová?
  – Itt akarok maradni a bolygón – válaszolta Derec. – De ezt nem árulom el nekik. Csak felajánlom, hogy maradok, és együttműködöm velük, azzal a feltétellel, ha gondoskodnak szabad távozásodról. Nincs szükségük mind a kettőnkre.
  – Azt már nem! – kiáltotta felháborodottan a lány. – Nem kell meghoznod ezt az áldozatot. Nincs joguk hozzá, hogy itt tartsanak minket. Mindkettőnket el kell engedniük. Elvégre csak robotok, nem igaz? Segíteniük kell.
  – Csak robotok, igaz. De nem olyanok, amilyeneket megszoktál. Nem hiszem, hogy a kötelességeikről vallott nézeteiddel egyetértenének – legyintett Derec. – De nem erről van szó. Nem azért maradok, hogy megnyugtassam őket, sem azért, hogy ezzel rákényszerítsem őket a te szabad távozásod biztosítására. Önszántamból maradok.
  – Önszántadból? Miért?
  Derec mereven elmosolyodott. – Azon kezdtem gondolkodni, mit éreznék, ha teljesítenék a kívánságunkat, és egy űrhajóval elküldenének bennünket az Aurórára vagy máshová. Pokoli érzés lenne, ha sohasem tudnék meg többet a kulcsról…
  – Magunkkal vihetnénk.
  – …ha sohasem jönnék rá, hol található ez a bolygó, és miért vannak itt a robotok… ha sohasem mehetnék vissza Wolrufért, hogy megtudjam, mi történt vele. Sokat töprengtem ezen, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem hagyhatok itt csapot-papot. Igaz, nem tudom, ki vagyok. De azt tudom, hogy nem akarok ilyen felelőtlen alak lenni.
  A hosszú, feszült csendet végül Derec törte meg. – Barátokkent válunk el?
  A lány felnézett, és tekintete az övébe kapcsolódott. – Nem – rázta meg a fejét. – Mert ha te maradsz, én is maradok.
  Ekkor Derec kezdett tiltakozni. – Nem teheted. Ezek az én ügyeim, nem a tieid. Ez egy biztonságos világ. Egyedül is boldogulok benne.
  – Nem kedveled a társaságomat?
  Derec megvonta a vállát. – Elég jól kijövünk.
  – Talán arra gondolsz, hogy ez olyasmi, amivel egy lány nem tud mit kezdeni, amivel foglalkoznia sem szabad?
  – Ugyan.
  – Akkor tehát nem ellenkezel, ha maradok, mert így akarom?
  Derec megadta magát. – Hát persze hogy nem.
  – Közöljük a hírt Eulerrel és Rydberggel.
  – Csak ön után – hajolt meg gálánsan Derec.
  Katherine elégedett mosollyal indult vissza az irodába. Amikor kinyílt az ajtó, visszafordult egy pillanatra, és a válla fölött odasúgta Derecnek: – Csak annyit árulj el, mikor zökken vissza az életünk a régi kerékvágásba?
  A fiatalember hangosan elnevette magát, ami alaposan meglepte a robotokat. – Talán soha, Katherine – válaszolta. – Miért elégedetlenkedsz? Nem arról panaszkodtál, hogy unalmas az életed?
  – Az unalom nem is olyan rossz dolog – sóhajtotta vágyakozva a lány. – Annak is megvannak az előnyei.
  Derec halkan kuncogva kiválasztott egy széket, és úgy telepecictt le, mintha hosszabb tartózkodásra rendezkedne be. – Minden tőlünk telhető segítséget megadunk – közölte Rydberggel. – Mondjátok el, mi történt. Kik a gyanúsítottak?
  A robotok szenvtelen válasza azonban olyan nyomtalanul törölte le mindkettőjük arcáról a mosolyt, mintha nem is lett volna ott soha. Mintha valami édes ital keserű utóíze maradt volna a szájukban.
  – Igenis, David Derec – felelte Rydberg. – Két gyanúsítottunk van. Ön és Katherine Burgess. Azt szeretnénk kideríteni, melyikük követte el a gyilkosságot, és miért.