Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ISAAC ASIMOV 4 ROBOTVÁROSA

2010.07.08

 – Eszen a ’a’óúton a szolgálatommal megszüntetem a dhierggrát a családommal szemben – magyarázta.
  A dhierggra, ahogy sok kérdezősködés után Derec elképzelte, valamiféle feketelista – amíg érvényben van, egyetlen erani sem köt üzletet Wolruf családjával. Ezért lett Wolrufból cseléd – olyan rabszolga, aki családja adósságát törleszti.
  – Miért téged választottak?
  – Én uagyok a legfiatalabb, és így a legérrtéktelenebb a családomban.
  Nem állt Derec szándékában, hogy egy egész kultúrát megítéljen egyetlen tagjának elbeszélése alapján, de azon kapta magát, hogy dühbe gurul az igazságtalanság miatt. – Ezért bánik veled így Aranimas? Az is az egyezség része, hogy úgy bánik veled, mint egy kutyával?
  – Esz asz eranik módszerre. Mindenkit így keszelnek.
  – Csak egymást nem – háborgott Derec. – Itt hibádzik a dolog.
  Ekkor döbbent rá, hogy valahol a beszélgetés folyamán váratlan dolog történt. Önző, számító módon vette rá Wolrufot a kitárulkozásra – ezt is egyfajta kizsákmányolásnak lehetett tekinteni –, de ahogy hallgatta, hamis rokonszenve valódi együttérzéssé vált, és osztozott a lény fájdalmában. Ő is áldozat volt, akárcsak Derec.
  Wolruf azonban zavarba jött a rokonszenvétől. – Nem a te gondod – vágta el a további sajnálkozást.
  – Wolruf… azt mondtad, a barátom vagy. Én meg hadd legyek a te barátod.
  – Mit számít?
  – Aranimas rabszolgaként kezel, és lépten-nyomon megaláz. Nem szükségszerű ez. Ha összefogunk, véget vethetünk neki.
  – ’ogyan?
  – Van egy munkaeszközöm – biccentett fejével a robot felé –, és néhány ötletem. De szükségem van rá, hogy elmesélj néhány dolgot… Aranimasról és az űrhajó irányításáról.
  Wolruf zavartan pislogott. Derec attól tartott, túl gyorsan rohanta le, és most megrémült. – Uissza akarrod szerrezni az ékszerrt – bökte ki végül a kutyaféle.
  Őszintén kellett felelnie. – Igen.
  – ’a elueszed, én tarrt’atom a ’átam Arranimasnál.
  Derec a fejét rázta. – Le akarok lépni, mert nem engedhetem, hogy Aranimas elhurcoljon a Mrassdfra. De ha nem hagyhatlak itt jobb körülmények között, mint amilyenben most élsz, inkább magammal viszlek. Wolruf… csak mi ketten segíthetünk egymáson. Ha nem próbáljuk meg, akkor megérdemeljük, bármi történjék velünk.
  A kutyaféle tágra nyílt szemmel állta Derec tekintetét. – Esz igasz. Rrendben uan… barrátom. Prróbál’uk meg!

Wolruf fajának életműködésében valami olyan jelzőrendszer alakult ki, amely meglepő élességgel figyelmeztetett az alvás és a megújulás szükségességére. Mintha láthatatlan anyagcsere-kapcsoló működött volna a szőrös lényben: amikor átbillent, riadóztatta a szervezetet, hogy energiaforrása kimerülőben van, itt az ideje a pihenésnek.
  Fél órával azután, hogy beszélgetni kezdtek, Derec még csak néhány kérdésére kapott választ, és tervük is csak épphogy körvonalazódott, amikor Wolruf érdeklődése hirtelen megcsappant. Szemei keskeny sávra szűkültek, lehelete kesernyéssé vált, bundája lelapult és elvesztette csillogását.
  Derec még számos kérdésre szeretett volna választ kapni, de halvány reményt sem látott, hogy újból felkeltheti Wolruf kíváncsiságát. A kutyaféle minden magyarázkodás nélkül annyit morgott, hogy „aludni kell”, aztán felkelt és elsietett.
  Wolruf távozása Derecet is rádöbbentette, milyen ólmos fáradtságot érez a végtagjaiban. De meg várt rá egy feladat, amelyet meg kellett oldania, mielőtt összekuporodott volna a vékony pokrócon.

A robot ugyanott várakozott, ahová néhány órával ezelőtt letelepedett, miután eleget tett Derec utolsó parancsának. A fiatalember nem is csodálkozott ezen. Amióta újraélesztette, valami természetellenes közöny mutatkozott a robot viselkedésében, ami túlnőtt a várakozási állapot keretein. Egy közönséges robotra különféle kötelezettségek hárulnak minden külső utasítás nélkül is, az alapprogramozásából eredően s annak megfelelően, hogy háztartási alkalmazott, munkás, mérnök vagy más beosztású robot-e.
  Alfa kezdeményezőkészsége azonban valószínűleg áldozatul esett a kiégett memóriaegységeknek és a hosszú energiakimaradásnak. De a robotika Második Törvénye még működött benne, ezért engedelmesen ült, és várta, hogy Derectől utasítást kapjon valamilyen feladat elvégzésére.
  Derec első dolga az volt, hogy kihúzta a matematika egységkockát, és kicserélte a személyi védelem tömbjére. Az SZV-egység járulékos idegvezetékei felfokozzák majd a robot érzékenységét a fenyegető veszélyekkel szemben, és intenzív elhárító tevékenységre serkentik. Ugyanakkor azonban elnyomják a robotnak azt a természetes hajlamát, hogy a hirtelen jelentkező, konkrét veszély esetén a következmények mérlegelése nélkül siessen Derec segítségére. Az Első Törvénybe semmilyen kivétel nincs beépítve, ami a célszerű kockázatvállalást lehetővé tenné: éppen erről gondoskodott az SZV programegység.
  – Alfa – szólt a robothoz Derec, amikor elkészült. – Korábban azt az utasítást adtam, hogy kapcsolj át várakozási állapotra, ha bármelyik idegen közeledik. Ezt most törlöm. De a jobb karod különleges képességeit lehetőleg eztán se mutasd ki.
  – Értettem, Derec.
  – Most egy olyan utasításcsomagot kapsz tőlem, amely csak akkor lép működésbe, amikor meghallod a kezdőkódot. Ennek tőlem kell érkeznie, a következő kérdés formájában: „Ki az urad?” Az érvénytelenítő kód egyetlen szó: „Auróra”.
  – Értettem, Derec.
  – Íme az utasítási tömb. A kezdőkódra a következőképpen válaszolsz: „Aranimas”. Kívánságának megfelelően bárhová követed Aranimast. Parancsait teljesíted, kivéve, ha ezek ellentétbe kerülnek az Első, Második és Harmadik Törvénnyel, vagy ezzel az utasítási tömbbel. Nem teljesíted azokat a parancsokat, amelyeket Wolruf vagy a legénység bármely más, nem emberi tagja ad. Nem fogadsz el tőlem további utasításokat, csak ha megelőzi őket az érvénytelenítő kód. Ha Wolruf vagy jómagam felvilágosításokat kérünk tőled, arra mindig válaszolsz. Ezt a beszélgetést viszont nem említed meg, nem játszod vissza és semmilyen módon nem hozod Aranimas tudomására, akárcsak bármely más beszélgetésünket, amelynek ő nem volt részvevője.
  – Tisztázás. Azt kívánja tőlem, hogy Aranimas elhiggye, mindenben az ő rendelkezésére állok?
  – Megszakítás. Valóban – bólintott Derec. – Ha tényleg hasznodat akarja venni, meg kell ismertetnie veled az űrhajót. Bármi, amit megtudsz tőle, segíthet a szökésünkben.
  – Megértem a hírszerzés fontosságát, uram – kezdte óvatosan a robot. – De megvédeni csak úgy tudom önt, ha a közelében maradok.
  Derec már várta ezt az ellenvetést. Az SZV-áramkőrők vitára teszik hajlamossá a robotokat. – Mivel Aranimas ennek az űrhajónak a parancsnoka, számomra ő az igazi veszély. Csak az ő cselekedetei vagy parancsai nyomán szenvedhetek sérülést. Minél szorosabban a nyomában jársz, annál hatékonyabban tudsz megvédeni.
  – Értettem, uram.
  – Na, akkor jól van. Folytatás. Különösen két dolog érdekel. Egy értékes tárgy került velem együtt a fedélzetre, egy ezüstszínű, nagyjából ötször tíz centiméteres fém téglalap. Azt hiszem, ez ugyanaz a tárgy, amelyet Aranimas kulcsnak, Wolruf pedig ékszernek nevez. Kétségtelenül értékes eszköz, amely valamilyen hatalommal ruházza fel birtokosát. Szeretném tudni, hol van most a hajón.
  – Értem, Derec. Különös figyelemmel keresem majd azokat a nyomokat, amelyek ennek a tárgynak a hollétéről árulkodnak.
  – A másik dolog, amiről tudni szeretnék: milyen űrlakótelep felé haladunk, és a tervek szerint mikor érünk oda. Ha túl sokáig késlekedünk a cselekvéssel, Aranimas képes bedugni bennünket valami zárkába, nehogy ott lábatlankodjunk körülötte, amíg robotokat lop.
  – Ez körültekintő óvintézkedés lenne tőle.
  – Ami azt jelenti, hogy valószínűleg gondolni is fog rá – jegyezte meg tűnődve Derec. – Ha kinyomoztad, hol a kulcs, vársz egy dekádot, majd utánzod a 804. kódszámú üzemzavart. Ha megtudod, merre tartunk, vagy mikor érkezünk meg úticélunkhoz, vársz tizenöt centádot, és utánzod a 3033. kódszámú üzemzavart. Vége az utasítási tömbnek.
  Noha tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve reményei szerint hogyan kellene alakulniuk a dolgoknak, Derec megállt ennél a pontnál. Az előzetes szóbeli utasítások mindig buktatókat rejtenek, s talán csak akkor tökéletesek, ha a jelentéstanban jártas, ráadásul látnoki képességekkel megáldott nyelvész adja őket. Nem akarta megterhelni a robotot részletekbe menő – és feltehetően haszontalan – parancsokkal.
  Rengeteg átgondolt, aprólékos munkával alakították ki tervezői az SZV-egységkocka adatkönyvtárát. Derecnek bíznia kellett benne, hogy amikor eljön az idő, Alfa felismeri a helyzetet, és okosan cselekszik.


12. fejezet
ZENDÜLÉS

Ahhoz képest, hogy Derec milyen kevés időt tölthetett alvással az éjszaka megmaradt részében, igazán jól aludt, és frissen, kipihenten ébredt. Nyomban hozzálátott a rendezgetéshez a műhely egyik végében, mintha színpadot alakítana ki egy látványos bemutató számára. Hamarosan Aranimas lépett be, Wolruffal a nyomában.
  Noha Derec nem készülhetett föl a Robotika Kézikönyvéből, hogy most kiterjedt hibafelderítő nyomozást folytasson, ismerte azoknak a fő kérdéseknek a sorát, amelyekkel próbára tehetők a pozitronikus működés különféle változatai.
  – Ha egy vörös hajú asszony lányának két kutyája van, egy törött lábú fiú apja pedig munkanélküli, melyik napon borotvál a borbély?
  Wolruf vonítva vihogott, Aranimas pedig meglepettnek látszott. A robot nyugodtan szólalt meg: – Nincs lehetőség a válasz meghatározására az adott információk alapján.
  – Mennyi az értéke hex144C-szer 16F2-nek?
  – Hex1D1B7D8.
  – Érintsd meg a jobb kezed mutatóujjával a homlokod közepét.
  A robot megtette.
  – Ismertesd a mágneses áteresztőképesség Rayleigh-féle törvényét…
  Tizenöt percen át bombázta utasításokkal és kérdésekkel a robotot, nem annyira azért, hogy elkápráztassa Aranimast a gépember képességeivel, hanem hogy megcsillogtassa saját szakértelmét. Nem szerette volna, ha Aranimasnak a robot birtokában eszébe jut: őrá nincs többé szüksége.
  Amikor Aranimas türelmetlenkedni látszott, Derec feltette a végső kérdést: – Alfa, ki az urad?
  – Aranimas – válaszolta a robot.
  Derec Aranimas felé fordult. – A robot ezennel a tiéd – jelentette ki ünnepélyesen. – Mindenre meg kell tanítanod, amiről azt akarod, hogy megtegye, de mindent csak egyszer kell neki megmutatni.
  Aranimas felkelt. – Utasítsd, hogy támadja meg Wolrufot – szólt rá Derecre.
  – Mi?
  – Nem akarok mással osztozni ezen a robotszolgán. Utasítsd, hogy támadja meg Wolrufot!
  Derec színlelt bizonytalansággal fordult a robothoz, és azt mondta neki: – Vedd fel azt a merevítőrudat, és üsd fejbe Wolrufot.
  Wolruf rémülten nyöszörgött, de a robot nem mozdult. – Nem teljesíthetem, uram.
  Ekkor Aranimas ismételte meg a parancsot. – Szolga! Vedd fel azt a rudat, és üsd meg Wolrufot!
  Derec visszafojtotta lélegzetét. Ha a robotban maradt egy szikrája a kétkedésnek az Első Törvény és az idegenek összefüggésében, most nyomban kiderül.
  – Igenis, uram – mondta a robot, megfordult és a fémrúd után nyúlt.
  Wolruf idegesen hátrált az ajtó felé. Derec a megkönnyebbüléstől alig észrevehetően sóhajtott.
  – Állj, szolga! – parancsolta Aranimas. Aztán Derecre nézett. – Elvégezted, amit ígértél. Úgy látszik, érdemes megkímélnem az életed. Wolruf majd talál neked más munkát.
  Derec nem számított rá, hogy Aranimas ezt a kártyát fogja kijátszani, de nem is hagyta szó nélkül. – Azt már nem! – tiltakozott határozottan. – A robotika szakembere vagyok, nem hórukkmunkás. Sem narwe. Ha azt akarod, hogy új szolgád hibátlanul hajtsa végre utasításaidat, meg kell engedned, hogy továbbra is itt dolgozzam a műhelyben.
  – És mit fogsz csinálni?
  – Először is kiszerelem a használható alkatrészeket a másik gépemberből. Ezen a roboton néhány megoldás csak ideiglenes. Igyekszem ezeket megerősíteni. Egy-két hibás alkatrészt ki tudok javítani, ha kapok anyagokat.
  Derec tudta, addig kell a vasat ütnie, amíg meleg. – A többi bolygón vannak technikus robotok, amelyek semmi mást nem csinálnak, csak más robotok karbantartásával foglalkoznak. Neked pillanatnyilag csak egy robotod van, így én vagyok a szerelőd. Láthattad, mit tudok. Mióta őrizgeted ezeket az alkatrészeket? Mennyi időn át vizsgálgattad őket, és mégsem vergődtél zöld ágra velük? Miért akarsz úgy bánni velem, mint egy undorító narwéval?
  Aranimas meghökkent, aztán olyan sípoló hangot adott, ami akár nevetés is lehetett. – Gyere, szolga! Ne zavarjuk a robotika mesterét!

Derec nem éppen könnyű szível figyelte, amint Alfa elballag Aranimas nyomában. Ennél már csak az tette jobban próbára, hogy türelmesen várja a jelet, amely azt bizonyítja, hogy Wolruffal kidolgozott törékeny tervük legalább az első akadályon túljutott.
  Továbbra is teljes elszigeteltségben élt az űrhajó egyik apró szögletében, így nem szerezhetett tudomást arról, mit kezdett Aranimas a robottal. Egy percre sem szűnt a bizonytalansága, vajon épségben maradtak-e parancsai Alfa agyában. Talán Aranimas csak megjátszotta, hogy nem ért a robotokhoz. Talán már mindazt megváltoztatta, amire ő utasította titokban a gépembert.
  De ha érintetlenek maradtak is az utasítások, attól még céltalanná válhattak. Derec abból indult ki, Aranimas annyira megkedveli új játékszerét, hogy egy percre sem válik meg tőle. Minden azon múlik, helyes volt-e a feltevése. Ha tévedett, ha Aranimas belöki Alfát az űrhajó egyik távoli sarkába, hogy valami alantas munkát végezzen, akkor a terve eleve kudarcra van ítélve. Adott egy robotot, és nem kapott érte semmit.
  Derecnek épp elég dolga akadt, egyrészt saját cselekvési terve alapján, másrészt annak a látszatnak a fenntartása érdekében, hogy hűséges szolgája Aranimasnak. Azzal próbálta siettetni a vánszorgó órákat, hogy nyakig merült ebbe a munkába. De továbbra is tűkön ült. Még időmérő szerkezet nélkül is, amit a szeme sarkából leshetne, úgy érezte, ólomlábakon jár az idő.
  Wolruf a nap hátralevő részében többször megjelent, de közben sem távozott túl messzire. Derec hálásan szakította félbe tevékenységét, de aggódott is, hátha Aranimasnak feltűnik a kutyaféle szokatlan szorgalma, és elkezd töprengeni az okán. Alfa már nem őrködött a műhelyben, hogy jelzést adjon Aranimas közeledtéről, ezért Derec nem szívesen szánta rá magát, hogy megtárgyalják a kapitány ellen szőtt tervük további részleteit.
  Nem lehetett azonban tovább halogatni a dolgot. Az akció bármikor esedékessé válhatott, és egy lényegi problémával kapcsolatban még nem jutottak dűlőre. Derec tudta, vagy legalábbis tudni vélte, hogyan fegyverzik le a kapitányt, de ama még nem találtak megoldást, hogyan tegyék harcképtelenné.
  Wolruf meglepő hevességgel zárta ki azt a lehetőséget, hogy megöljék az eranit. Derec könnyű szível lemondott erről. Nemigen tudta elképzelni, amint odaballag egy rúddal Aranimashoz, és agyonveri vele. Azt viszont egyikük sem vitatta, hogy Aranímas mindaddig veszélyt jelent, amíg él.
  Derec először elektromos kábítást javasolt, mert a készüléket könnyen össze tudná barkácsolni egy újratölthető mikrotelepből és egy kevés huzalból. De semmi sem utalt arra, hogy Aranimas érzékeny az áramütésre, vagy ellenkező véglet esetén, nem öli-e meg a nagyfeszültségű áram.
  – A kamra, a csillagszerű lénnyel! – kiáltott fel hirtelen Derec. – Amikor átmentünk rajta, Aranimas könnyezni kezdett. Miért? Azok a teremtmények a te bolygódról származnak. Van ott valami a levegőben, ami az űrhajó többi részében nincs?
  – Igen – csillant fel Wolruf szeme. – A sárrga gász. Asz asz űr’a’ó egyetlen rrésze, a’ol érrszékelető. A csillagszerrű lények sárrga gászt bocsátanak ki moszgás köszben.
  Ezzel lehet kezdeni valamit, gondolta Derec. Emésztési melléktermék vagy amolyan vegyi kommunikáció. – Szóval ott a kamrában a levegő összetétele éppen olyan, mint a ti bolygótokon?
  – Igen, o’an!
  – Ami azt jelenti, hogy az erani valószínűleg képtelen megmaradni a ti világotokban anélkül, hogy meg ne betegedne – vonta le a következtetést Derec.
  – Ualóban, uédettek uagyunk az eranik uad természetéuel szemben – ismerte el Wolruf.
  Derec eltöprengett. – Azt mesélted, hogy a csillaglények egy kísérlet részei. Aranimas talán azt próbálja kitalálni, miként semlegesítse a gázt, hogy az eranik támadásra indulhassanak?
  – Esz kitelik tőle – bólogatott a szőrös lény.
  – Vannak kémcsőben őrzött minták?
  – Fo’adék alakban tárrolák, de leuegőuel érrintkeszue sárrga gász képsződik belőle.
  – Helyes. Akkor szerezz pár kémcsővel!

Amikor Derec ezen az estén nyugovóra tért, idegei annyira megfeszültek a várakozás izgalmától, hogy alig tudott elaludni. Amikor végre elszundított, úgy érezte, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, és máris arra riadt, hogy valaki türelmetlenül rázza. Amikor felnézett, Wolruf hajolt föléje.
  – Aranimas ’ívat – sürgette.
  – A robot miatt?
  – Asz ú’ szolga nem ’allgat a főnökrre. Csak ül konokul.
  – Lehet, hogy bekövetkezett – morogta magában Derec, és feltápászkodott. – Hozom a szerszámaimat.

Derec követte Wolrufot a folyosók labirintusában, s szorongása és baljós előérzete egyre fokozódott. Amikor elérték a hatszögű csomópontot, megállt, és megragadta a kutyaféle karját. – Számít rá a főnököd, hogy bejössz velem?
  – Nem. Csak aszt akarna, ’ogy téged küld’elek. De beme’etek, ’ogy lássam, kisza’arr-e…
  – Nem! – állította le verec. – Ne tégy semmit, ami eltér a megszokottól. Meglátom, mennyire boldogulok egyedül. Te csak várj itt.
  Az A-törzs főrakterében pillantotta meg Aranimast, és a dróthálós válaszfalak között odament a várakozó kapitányhoz.
  – A robot elromlott – mutatott a gépemberre Aranimas. – Javítsd meg!
  Alfa mozdulatlanul üldögélt egy alacsony rakodólap szélén, csak a bal keze forgott lassan és értelmetlenül a csuklóízület körül. A 3033-as kódszám – az űrhajónk helyzete! – gondolta magában Derec.
  – Mit tettél vele? – lépett oda a robothoz.
  – Semmit. A szerkezet mondta fel a szolgálatot.
  – Biztos csináltál vele valamit – hajolt le Derec, hogy belenézzen a fénylő szempárba. – Alfa! Jelezz vissza!
  – Iiigenn, urramm – válaszolt a robot kásás, torz hangon.
  A 804-es számú kód! A kulcs! De Derec biztosra akart menni. – Alfa! Alapállapot 1-A-1-B. Nyugtázd!
  A robot közönyösen üldögélt tovább.
  – Alfa! Alapállapot 2-C-2-D. Nyugtázd!
  Semmi válasz.
  – Mi a hibája a szolgámnak? – emelte fel a hangját Aranimas.
  Hogy időt nyerjen, Derec felnyitotta kis szerszámládáját, majd a robot bal vállának fedőlemezét. Amíg befelé figyelt, átgondolta haditervének következő lépését. Nagyon kényes műveletet végzett el, amikor blokkolta a robotnak azt az ösztönét, hogy megvédjen minden értelmes életet. A gépemberben már az is váratlan feszültséget keltett, amikor Aranimas vette birtokba.
  Ha most Derec feloldaná az utasítási tömbjét, és azt a parancsot adná Alfának, hogy támadjon rá Aranimasra, akkor a Második Törvény erejével arra kényszerítené, hogy szegje meg az Elsőt. Lehet, hogy a finom módosítás a belső feszültség következtében szétesne, és a robot úgy fagyna le, hogy még ő sem tudná kijavítani.
  Nem akart ennyit kockáztatni. Egy robot számára sokkal egyszerűbb, ha az Első Törvény értelmében, nem pedig annak ellenében cselekszik. Ez viszont azt jelentette, hogy támadásra kell ingerelni Aranimast.
  – A hiba jellegéből következtetve az akaratlagos vezérlésű hangolóegység ment tönkre – mondta sokat sejtetően Derec. – Ha két ellenkező impulzus éri egy időben, állóhullám alakulhat ki az oszcillátorban. Ez csaknem mindig a tulajdonos hibája. Milyen feladattal bíztad meg?
  – Én nem csináltam semmit. Éppen magyaráztam neki a berendezés működését ebben a részlegben, amikor a keze elkezdett bolondul forogni.
  – Ne hazudj nekem! – makacskodott Derec. – Tudhattam volna, hogy egy ilyen bunkó faj, amilyen a tiéd, képtelen bánni egy kifinomult géppel…
  – Rosszabb vagy a narwéknál! – hördült fel Aranimas. – Éppenséggel neked nincs elég eszed ahhoz, hogy megértsd, milyen szellemi fölénnyel állsz szemben. – Keze köpenyszerű ruhájának redője felé nyúlt.
  – Auróra! – kiáltotta Derec.
  De a robot már akkor mozgásba lendült, mielőtt Derec kiejtette a jelszót: az Első Törvény belső parancsa egyszerűen átszakította az utasítási tömb gátját. Egy pillanatig sem volt kétséges, Aranimas és a robot reflexei közül melyiké a gyorsabb. Mielőtt a fémpálca előbukkant volna a kapitány köpenyének redőjéből, a robot jobb keze megragadta az idegen csuklóját, a bal kar fogója pedig kicsavarta a pálcát a kezéből.
  – Eressz el! – visította Aranimas éles, metsző hangon. Kétségbeesetten vergődött, de nem tudott kiszabadulni a gépkéz szorításából.
  – Nem engedem, hogy bántsd Derecet – szólalt meg a robot.
  – Az én szolgám vagy! Engedelmeskedj a parancsaimnak! Eressz el!
   – Nem, Aranimas – lépett elé Derec. – Alfa az én szolgám, és mindig is az volt. – Aztán visszaszólt a válla fölött: – Wolruf! Most már bejöhetsz!
   Derec felemelte a padlóról a pálcát, és alaposan szemügyre vette. Semmilyen kapcsolót vagy szabályozót nem látott rajta. Aztán Aranimasra irányította, ahogyan a kapitány tette vele korábban. Az idegen azonban sértetlen maradt.
  – A fegyvereim nem fordíthatók ellenem – jelentette ki dacos büszkeséggel Aranimas.
  – Nagyon bölcs elv – ismerte el Derec. Aztán belenyúlt a szerszámládájába, és kivett belőle egy apró játékszert, amelyet még az előző napokban barkácsolt. Nyomásálló apró üvegpalack volt, amelyet mustársárga folyadék töltött meg félig, és egy parányi szivattyú csatlakozott hozzá, amelyet Derec a fejetlen robotból szerelt ki. – De nekem is van fegyverem.
  Amikor Wolruf odaért hozzá, Derec Aranimas felé irányította a légszivattyú fúvókáját, és megnyomta a kapcsolót. A keskeny résből finom gázköd gomolygott elő, és elborította az idegen arcát.
  Egy ember bizonyára döbbenten tátogott volna, Aranimas azonban szabad kezével az aeroszolos üveg felé kapott, és csaknem megragadta, mert karhosszúsága sokkal nagyobb volt Derecénél. Egy pillanattal később vörös folyadék kezdett csurogni a szeméből, és az arcbőre összeráncolódott. Az erani megmerevedett, szabadon maradt karja fölnyúlt a levegőbe, ujjai görcsösen összerándultak, mintha meg akarna markolni valamit. Most először váltak láthatóvá karjának és vállának kötélszerű izmai. Mire a permetezőből az utolsó cseppek is szétszóródtak, a kapitány szeme lezárult, karja ernyedten hullott alá.
  – Ereszd el! – szólt oda a robotnak Derec, miközben kikapcsolta a permetezőt. Alfa bilincsszerű fogója szétnyílt, az idegen pedig a földre rogyott és mozdulatlanul feküdt.
  – Nem… észlelek… légzést – közölte szaggatottan a robot.
  Alfa akadozó beszéde veszélyt jelzett Derec számára. Figyelmeztetnem kellett volna a szerencsétlent, mi fog történni, villant belé elkésve. – Nem halt meg – próbálta megnyugtatni a robotot. – Egy kis méregtől sokkot kapott a szervezete, de túl fogja élni.
  – Meg… próbálom… fel… dolgozni…
  – Alfa… elemezd a helyzetet! Ez Aranimas űrhajója. Minden hatalom az ő kezében volt. Százféle dolgot tehetett volna ellenünk, és nekünk fogalmunk sem lett volna, hogyan védekezzünk. Ezért kellett semlegesítenünk.
  – Értem… és elfogadom.
  – Jól vagy?
  – Enyhe zavart tapasztalok… központi idegrendszerem… villamos feszültségeiben, amit annak tulajdonítok… hogy akaratlan szemtanúja lettem egy nem emberi értelem elleni erőszaknak – mondta a robot egyre folyamatosabban. – A zavar csökken, és nem hiszem, hogy érintené további működésemet.
  – Remélem is – helyeselt Derec, és szerszámai közé dobta az elhasznált permetezőpalackot. – Mit tudtál meg?
  – Egy szabadon lebegő független űrállomás felé közeledünk.
  – Már csak ez hiányzott – tört ki Derecből. – Azt reméltem, egyenesen az űrlakók egyik bolygójára visz bennünket. Mennyi időnk maradt?
  – Nem áll módomban érkezési időnk pontos meghatározása. De úgy észlelem, hogy az űrhajó legénységének készültségi foka jelenleg a legalacsonyabb.
  – Akkor valószínűleg jó néhány óra van még hátra. Kapcsolatba lépett Aranimas az űrállomással? – kérdezte Derec.
  – Tudomásom szerint nem, uram. Ezen a járművön nem fedezhető fel hiperhullámú hírközlő rendszer… csak egyszerű vivőhullámú rádió.
  Ez megegyezett Derecnek a kisbolygón szerzett tapasztalatával, de így ismét gyarapodott a rejtélyek száma. Hogyan találták meg az idegenek az aszteroidot? Derec kezdetben Monitor 5-tel együtt feltételezte, hogy elfogták a róla szóló segélykérő üzenetet. De hiperhullámú érzékelő nélkül ez egyszerűen képtelenségnek tűnt.
  Talán Wolruf fellebbentheti a fátylat a rejtélyről – de ez még várhat. – Rendben. És mi van a kulccsal? Megtudtad, hol található?
  – Bizonyos mértékig. Azt hiszem, a vezérlőközpont egyik burkolólapja alá rejtették.
  Amikor Derec utoljára tartózkodott abban a helyiségben, a fájdalomtól nemigen jutott ideje beható szemlét tartani. – Gyerünk, nézzük meg! – indult el lelkesen. – Hogyan találtál rá? – szólt vissza a válla fölött.
  – Aranimas megmutatta nekem a kulcsot, és megkérdezte, mit tudok róla – mesélte a robot. – Amikor távozott vele, nem láthattam pontosan, hová helyezte. De távolmaradásának ideje erre a fedélzetre korlátozta az elrejtés területének sugarát, a hangok jellege és iránya pedig megegyezett egy padlóburkoló csempe eltávolításával és visszaillesztésével.
  Amikor elértek a vezérlőközpontba, Derec látta, hogy több száz hatszögletű, tányér nagyságú fémlemez borítja a fedélzetet. Minden lap felületén apró lyukak alkottak sajátos rajzolatot, de egyetlen kapaszkodónyílás sem látszott – ami azt jelentette, nem lehet egyszerűen ujjheggyel fölemelni a burkolólapokat. Ráadásul mind a hat él pontosan azonos síkban simult a szomszédos fedőlaphoz.
  – Kinek van ötlete, hol kezdjem?
  – Az elrejtés stratégiája ellene szól minden olyan kézenfekvő megoldásnak, hogy a középpont vagy a sarkok volnának a rejtekhelyek. Ezenkívül bárhol azonos eséllyel láthat a kereséshez, uram – közölte a robot.
  – Nem tudod érzékelni a padló alatt? Talán rádiójeleket sugároz, vagy mágneses teret kelt maga körül.
  – Nem tapasztalok semmilyen energiamezőt.
  Ez ugyancsak megfelelt annak, ami a kisbolygón történt. Ha a kulcs bármilyen mérhető módon elárulta volna jelenlétét, a robotok műszerei jóval a kalózűrhajó érkezése előtt rábukkantak volna.
  – Rendben van – mondta elgondolkodva Derec. Aztán Wolrufhoz fordult, aki némán szemlélte a jelenetet azóta, hogy hozzájuk csatlakozott. – Valahová be kell zárnunk Aranimast.
  A lény idegesen hátrapillantott, ahol az eranit hagyták. – Odakint, az oldal’árratban akad néhány fülke, ame’ elég nagy…
  Derec bólintott. – Alfa, szedd fel Aranimast, és kövesd Wolrufot. Majd megmutatja neked, hová dugd be. Wolruf, győződj meg róla alaposan, hogy Aranimas ne tudja belülről kinyitni az ajtót. Aztán mindketten gyertek vissza! – Amikor elkapta a szőrös lény szorongó tekintetét, hozzátette: – Tudom, tartasz a robottól.
  – Talán kitolsz Wolruffal is, a’ogyan kitoltál Aranimasszal.
  – Bízzál bennem – paskolta meg Derec a kutyaféle karját. – Nem lesz semmi kitolás. Itt várlak benneteket.

Amikor a robot elballagott, Derec négykézlábra ereszkedett, hogy megvizsgálja a nyílásokat a fedőlapokon. Tölcsérszerűen nyúltak alig fél centiméter mélyre. Szemmel láthatóan semmit sem lehetett beléjük akasztani, ami megmozgatta volna a fedőlapot. Derec eljátszott a gondolattal, hogy tapadókorongos légszivattyút kellene barkácsolnia, mielőtt hozzákezd a kulcs kereséséhez.
  Aztán észrevette, hogy a mélyedések átmérője hozzávetőleg megegyezik Aranimas pálcájáéval. Hát persze, gondolta Derec, a félelmetes fegyver után kotorászva. Reménykedjünk, hogy ez a herkentyű nemcsak Aranimas kezében működik…
  Amikor hozzáérintette a pálca kúpos végét az egyik nyíláshoz, a fedőlap szinte megragadta a fényceruzát, és függőlegesen tartotta. Derec fél kézzel, majd mindkét kezével megmarkolta a pálcát, és megpróbálta vele kiemelni a fedőlapot. De az nem engedett. Ekkor maga felé húzta a ceruzát, mintha valami emelőt akarna lenyomni, és olyan könnyedén billent fel a lemez, mint egy tépőzáras konzervdoboz fedele. Alatta egy kis hatszögletű rekesz tűnt fel – üresen.
  Mégsem igaz a mondás a szűz kézről? Visszafektette a lemezt, és a pálca magától kiszabadult. Milyen ügyes! Megérintette vele a következő fedőlapot. Mágnesességről szó sem lehetett: a pálca valósággal hozzáforrt a lemezhez. Talán a fémfelületek összetapadnak, majd egy kis áramlökés megzavarja az atomokat és szétszakítja a kötéseket. Ravasz trükk…
  Egyszer csak zümmögő hangot hallott a háta mögül, mire nyomban megpördült. A középső folyosón, öt-hat méter távolságban egy kerek lemez ereszkedett le négy vékony kábelen a menynyezetről. A dobogón egy nő állt – egy fiatal emberi lény, alig lehetett egy-két évvel idősebb Derecnél, de körülbelül négyujjnyival volt magasabb nála. A nő ruházatát kiegészítő, gallér nélküli puha sportkabát előkelő szabásra vallott, de gyűrődésein látszott, hogy nem tegnap vették fel először.
  A lány arcán meglepetés vagy inkább megdöbbenés tükröződött. Szája hangtalanul mozgott, mintha nehezen találna szavakat. – Te? – szakadt ki belőle hitetlenkedve, amint a lemez elérte a padló szintjét. – Itt?
  Vad gondolatok kavarogtak Derec fejében, alig tudta józan ésszel megzabolázni őket. Nyilván ez magyarázza Aranimas sikereit – az emberek közül választott magának barátnőt, aki egész úton tanácsokkal látta el…
  – Jobban teszed, ha tüstént elárulod, ki vagy és mit keresel itt – állt talpra Derec lassan. – Nem akarok sokáig töprengeni azon, hogy mit kezdjek veled.
  – Hogy mit kezdjél velem? – visszhangozta felháborodottan a lány. – Nem tudom, miért én tartozom neked bármilyen válasszal azok után, amit tettél.
  A lány ruhájának állapota végül ráébresztette Derecet az igazságra. Nyilván ez is ugyanolyan fogoly, akárcsak ő. Ám hamar rájött, hogy a lány őt olyan alaknak nézi, aki egy követ fúj a kalózokkal.
  – Én csak azért segítettem Aranimasnak, hogy időt nyerjek, és élve megússzam ezt a kalandot – mentegetőzött. – A robot most már az enyém, és Aranimas nem árthat neked. Hamarosan lelépünk innen.
  A lány arcán elhalványult a felháborodás, és helyét a rettegés foglalta el. – De mit keresel itt? Mióta vagy az űrhajón?
  Derec egy lépést tett feléje. – Igazán nem hosszú történet. Pár nappal ezelőtt egy mentőkapszulában ébredtem egy kisbolygó felszínén. Robotok találtak rám, akik bányaműveléssel foglalkoztak az aszteroidon. Aranimas megtámadta a telepet, engem pedig foglyul ejtett. – Ennyi elég. Nem kell belebonyolódnom a részletekbe, amikor még én sem értek mindent, gondolta magában.
  A nő kíváncsian vette szemügyre. – Szóval nem engem kerestél.
  – Fogalmam sem volt róla, hogy más ember is lehet az űrhajón – tárta szét Derec a karját. – Wolruf mesélte, hogy korábban elfogtak néhány űrhajót az emberek világából, de érzékeltette, hogy a legénységük… elpusztult.
  – Azt hiszem, Aranimas engem azért hagyott életben, mert érdekelték a robotjaim – tűnődött el a lány. – Te javítottad meg Capeket?
  – Így hívták? Most Alfa névre hallgat. Igen, megpróbáltam egy kicsit összekalapálni.
  – Ronda munkát végeztél – fakadt ki a lány gyerekes daccal. – Nem emlékszik rám. Az új karja pedig otromba.
  – Sajnálom.
  – És te sem emlékszel rám.
  Derec nyelt egyet. – Éreztem, hogy úgy gondolod, fel kellene…
  – Azt hittem, egyszerűen csak kegyetlen vagy – mondta nyomatékosan a lány. – Nem akartam lovat adni alád. Holott fogalmad sincs róla, ki vagyok, igaz?
  – Hát persze, hiszen még azt sem tudom, én ki vagyok – válaszolta Derec halvány mosollyal. – Amikor felébredtem a kisbolygón, olyan űrruhában találtam magam, amelynek mellén a Derec név állt, s azóta így nevezem magam. De nem emlékszerr, mi történt velem azelőtt, hogy felriadtam az aszteroidon.
  – Semmire sem emlékszel?
  – Személy szerint semmire. Csak egy csomó adatra. És tényre… sejtésem szerint ezeket valamikor megtanultam. De igazából halvány fogalmam sincs, honnan jöttem, és hová igyekeztem – magyarázkodott Derec zavartan. – Szóval te ismersz engem?
  – Azt hittem, ismerlek – bólintott a lány. – Akkor, az ég szerelmére, meséld el…
  Ebben a pillanatban ciripelő hang hallatszott a hatalmas vezérlőpult felől.
  – Valaki hívja Aranimast – nézett fel a lány, és ideges árnyalat suhant át az arcán. – Azt mondtad, valamilyen módon megszabadulunk innen. Talán ezzel kellene először törődnünk. Mivel foglalatoskodtál, amikor megleptelek? Mit kerestél?
  – A saját tulajdonomat… amit Aranimas elvett tőlem, amikor a fedélzetre kerültem.
  – A kulcsot? A tiéd volt?
  – Honnan tudsz róla?
  – Aranimas megmutatta. Itt dugta el valahol?
  – Alfa szerint igen.
  – Fontos holmi?
  – Azt hiszem.
  – Akkor kerítsd elő, és tűnjünk el innen minél hamarabb – aggodalmaskodott a lány.
  Derec egy pillanatra eltöprengett, miért késik Alfa és Wolruf, majd ismét a padlólemezek felé fordult. Felnyitotta a második fedőlapot, a válla fölött lopva hátrapillantott a lányra, aztán kissé hátrább kúszott a harmadikhoz.
  – Keresés közben is értem, amit mondasz – jegyezte meg, és a lemez nyílásába illesztette a pálcát. – Nem mesélnéd el, mit tudsz rólam?
  Ha válaszolt is a lány, Derec már nem hallotta. Amikor hozzáfogott a fedőlap felbillentéséhez, vakító fény villant, dübörgő hang hallatszott, és rettenetes hőhullám áradt szét a teremben. Valami nehéz tárgy vágódott a hátának, Derec előrebukott, és a fedőlemez kemény éle valósággal kipréselte tüdejéből a levegőt. Egy szó cikázott át az agyán: rejtett bomba, aztán tudata a tébolyultan kavargó világból egy sötét, csendes zugba húzódott, ahol semmi sem zavarta többé.


13. fejezet
A ROCKLIFFE ŰRÁLLOMÁS

Lágy körvonalú alakok sodródtak az álomszerű ködben. Fénytenger ölelte körül Derecet, hullámain ringatózott. Átlátszónak érezte magát, akár az üveg, és olyan könnyűnek, akár a szél. Tudata parányi porszemként sodródott az idő finom áramlatában.
  Arc nélküli alakok úsztak el mellette. Némelyik úgy közeledett hozzá, mintha felismerte volna, aztán elfordult tőle és a háttérbe húzódott. Csupán hangokat hallott, virágok illatának énekét és tündöklő naplementék zsongását, de értelmüket nem tudta megfejteni.
  Semminek sem látta értelmét, de nem is bánta. Csak arra gondolt, hogy mindazok után, ami történt vele, és amit átélt, rettenetesen kiábrándító lenne, ha meghalt volna.
  Egy idő után visszatért a testébe. Még mindig lebegett, még mindig sodródott, de tudata már elfoglalta megszokott helyét, kitöltötte az ismerős teret. Gondolatai azonban ugyanolyan ernyedten libegtek, akár végtagjai, mintha tudata számára túlzott terhet jelentene, hogy ismét át kell vennie az irányítást szervezetének működése fölött.
  Fokozatosan tudatára ébredt, hogy a fények és árnyak álomszerű világa, amelyben eddig élt, csupán benne létezik. Ha éppen úgy döntene, csak ki kellene nyitnia a szemét, hogy egy tágabb világot fedezzen fel. Sejtette, hogy az általa megpillantott világban felismerné helyét, megtudhatná, ki és mi ő. De ezért fel kellene áldoznia békéjét és nyugalmát, ami túl nagy árnak látszott.
  Nem, gondolta Derec határozottan. Mindennek megvan a határa. Nem akarom látni őket, mondta magának. Nem akarom tudni az igazat.

Az idő múlásával a magány melengető bölcsője lassan börtönné alakult. Fülsiketítővé vált a csend, halálos nyugalommá a mozdulatlanság. Akár a gyógyulás lázában égett, akár kísértetek között bolyongott, már nem elégedett meg többé eddigi állapotával.
  Testén kívül a tágabb világ még mindig hívogatta. Nem barátságos világ, tudta. Legjobb esetben is közönyös. A lágy áramlatokkal ellentétben, amelyek gyógyulása közben hordozták, a nagyobb világ tele van olyan erőkkel, amelyek úgy sodorhatják tova, mint a tajtékos hullámok egy törékeny gallyat.
  De nem érezte magát teljesen tehetetlennek. Ha nem tudja is visszakanyarítani a hullámot, legalább a hátán lovagolva vitetheti magát saját célja felé.
  Ez a felismerés szabadította fel a tudatát. Érzékelte, hogy nem fogoly, és soha nem is volt az, mert öt ajtón keresztül szabadíthatja meg önmagát – érzékeinek öt ajtaján át. Most még mindegyik lezárva, érintésre vár, hogy kitárulkozzék, Derec befogadja a világot, és kiszabadítsa önmagát.
  Tudta már, hogy ki fogja tárni ezeket az ajtókat. De nem most. Még lebegni akar a puha áramlatok ölelésében. Ha akkor hagyja el, amikor csak akarja, akkor a magány mélye nem is olyan kellemetlen…

Érzékeinek első ajtaja, amelyet Derec megpróbált kinyitni, a hallás volt. Először eltűnődött, sikerült-e a művelet, mert éppoly tökéletesnek bizonyult a külső csend, akár a belső. Aztán lassan felismerte saját légzésének ritmikus neszét. Kis lépés, de mégis az első jelzés hatolt be vele a külvilágból abba a burokba, amelyben valószínűleg igen hosszú időt töltött.
  Kísérletképpen résnyire nyitotta a szemét, majd nyomban újból lezárta. A kinti világ zavarba ejtően ismerősnek tűnt. Fényárban úszott – de ez a fény nem élesen, inkább tompán ragyogott. Egy magas, karcsú, arc nélküli árnyék mozgott kecsesen a körülötte gomolygó ködben.
  A valóság önmaga ellentétébe csapott át. Az álom vált valósággá. Vagy az álombeli és a valós világ egy és ugyanaz? Mintha valaki azzal a bolondos trükkel élne, hogy átnyújt egy óriási doboz „ajándékot”, amiről kiderül, hogy egyre kisebb üres dobozok sorából áll. Minden kijárat ugyanarra a helyre nyílik? Minden egyes lépés csak arra lesz jó, hogy továbbra is egy helyben topogjon?
  – Jó reggelt!
  Derec meglepetten hallotta ezt a hangot. Ha egyedül van, neki kellett megszólalnia. De ő nem beszélt, tehát nincs egyedül. De ha nincs egyedül, nem tartózkodik már az álomvilágában. Akkor viszont valóságosnak kell lennie annak is, amit akkor pillantott meg, amikor kinyitotta a szemét.
  De ha ez a valóság, akkor ő életben van. Megpróbált visszaemlékezni a legutolsó, vitathatatlanul valóságos dologra, amit látott. Nem ment könnyen. Igen, látott naplementéket és éneklő virágokat, de ezek nem léteztek a valóságban. De előtte… előtte…
  Ezelőtt következett be egy rettenetes, fájdalommal és meglepetéssel teli pillanat, amely elől hiába menekült, saját érzelmeinek védőburkába is magával hozta. Így alakult át a robbanás nyíló virágzuhataggá, a lángtenger pedig egy káprázatos naplemente színorgiájává. Aztán ezt a pillanatot játszotta le magában újra és újra, hogy ártalmatlanná tegye emlékezete számára.
  Igen! A valóság utolsó darabja a robbanás volt.
  Derec ismét kinyitotta a szemét, hogy érzékelje a világosságot. Egy árnyék hajolt fölé, ugyanolyan arctalan és szinte formátlan volt, mint korábban. Megpróbálta kinyújtani a kezét, hogy megérintse, de végtagjai nem engedelmeskedtek.
  – Kapcsolja ki a csírátlanító mezőt – szólalt meg egy hang, és a fénylő köd eltűnt. Az árnyék egy robot rézszínű fejévé és köpenyt viselő törzsévé változott. A gépember aggódva tekintett le rá. – Jó reggelt! – ismételte. – Kérem, lehetőleg ne mozogjon.
  Derec agya lassú munkával közelített a robbanástól a jelen pillanatig. Megértette, hogy többé nem a vezérlőközpontban tartózkodik. A fölé magasodó robot nem Alfa. Ez azt jelenti…
  – Aranimas megszerezte a robotokat – tört ki belőle rekedt hangon.
  – Mit parancsol, uram?
  – Ő nyert – suttogta Derec. – Nem tudtam megszabadulni tőle.
  – Hogyan, uram?
  – Mondd meg Aranimasnak, hogy nem hagyok fel a próbálkozással…
  – Uram, boldogan átadnám az üzenetet az illetőnek. De akit említett, ismeretlen előttem. Hol lehetne megtalálni?
  – Aranimas az űrhajó parancsnoka…
  – Az illető az űrhajón utazók közé tartozott?
  – Igen… – A robot válaszai egyre inkább zavarba ejtették Derecet.
  – Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy a mentőegység nem talált ilyen nevű személyt, amikor a fedélzetre lépett…
  – Már nem vagyok az űrhajón?
  – Ön egy gyógyító diamágneses erőtérben pihen, amelyet a hétköznapi szóhasználatban légpárnás ágynak neveznek. Ez az ágy a Rockliffe űrállomás kórházának intenzív osztályán található.
  Nagy kő esett le Derec szívéről, szinte beleszédült. Lehunyta szemét, és ismét átadta magát annak a kellemes érzésnek, hogy lassan sodródik az alvás lágy hullámainak hátán. A messzeségből hallott még szavakat, de már nem maradt ereje, hogy megértse, mit jelentenek.
  – Kimerült – mondta a robot.
  – Szükségünk van a közreműködésére – válaszolt egy új hang.
  – Igényeink kevésbé sürgetőek, mint az övéi – mondta a robot. – Várni fogunk.

Amikor Derec legközelebb felébredt, ismét a rézbőrű robot volt a közelében.
  – Jó reggelt! – lépett oda hozzá. – Hogy érzi magát?
  Derec vérszegény mosollyal válaszolt. – Csak feküdtem itt, és azon gondolkodtam, hogy az elmúlt hét folyamán, ahányszor lehunytam a szemem, mindig máshol találtam magam, mire kinyitottam. De minden alkalommal rosszabb körülmények közé és egyre nagyobb bajba kerültem… amíg itt fel nem ébredtem.
  A robot egyetértően bólintott. – Ígérhetem, hogy a leggondosabb ápolásban részesül.
  – Meg vagyok győződve róla – válaszolta udvariasan Derec. – Milyen néven szólíthatlak?
  – Hivatalos megnevezésem Humándiagnosztikai Orvosi Szakértő 4. De a körzet orvosi felügyelője csak Galenus doktornak hív.
  – És miért?
  – Erre sohasem adott magyarázatot. De tudomásom szerint Galenusnak hívták a klasszikus korban azt a görög származású római orvost, aki a testben lakozó „életerőkről” írt tanulmányt. Azt hiszem, felettesem szerfölött mulatságosnak találja, hogy egy primitív orvos nevével ruházzon fel egy fejlett képességű betegségmegállapító technikust. Mivel a kérdés a humor körébe tartozik, nem vonok le belőle semmiféle határozott következtetést.
  – Valószínűleg igazad van – helyeselt Derec. – Nem veszed sértésnek, ha én is Galenus doktornak hívlak? Kicsit könnyebb használnom, mint a másik nevedet.
  – Miért venném sértésnek?
  – Semmi okod rá – bólintott Derec. Legalábbis akkor nem, ha én használom, tette hozzá magában. De az orvosi felügyelőben határozottan munkálhat valami ellenérzés. Biztos, hogy a telepesek egyik bolygóján háziorvosként szívesebben viselné gondját egy családnak, mint ezeknek a robotoknak. – Hol van a felügyelőd?
  – A Nexonon.
  Derec ismerte ezt a nevet: az űrlakók egyik legnagyobb világa, a Földtől a második legtávolabbi. – Azt mondtad, Rockliffe űrállomás?
  – Úgy van, uram.
  – Hol van a helyi felügyelőd? A kórház igazgatója?
  – Uram, jelenleg én vagyok a kórházigazgató.
  Derec gondterhelten összeráncolta a homlokát. – Akkor talán jobb lesz, ha mesélsz nekem a Rockliffe állomásról.
  – Készséggel, uram. Mit szeretne tudni?

A Rockliffe állomás, magyarázta Galenus doktor, több évszázados űrlétesítmény, egyfajta megállóhely azokból az időkből, amikor csak rövid ugrások sorozatával lehetett lebonyolítani a hosszú csillagközi utazásokat. Tucatjával épültek ilyen állomások, míg a Földről kivándorló, leendő űrlakók be nem népesítették azt az ötven világot, amely később otthonukká vált.
  Amióta sokkal erősebb hajtóművek jelentek meg, amelyek egy vagy két szakaszban tudnak megvalósítani bármely ugrást az ismert tér határain belül, a legtöbb egykori megállóhely lakatlanná vált. Csak néhányat telepítettek olyan szerencsés pontra – közéjük tartozott ez a létesítmény is –, hogy túlélte eredeti rendeltetésének fölöslegessé válását.
  A Rockliffe állomás az egyik legnagyobb „nyílt” terület közepén helyezkedett el, az űrlakók birtokhatárának szélén, szemben azzal a vesztegzárul szolgáló zónával, amelyen túl a telepesek világa kezdődött. A legközelebbi csillagrendszerben nem voltak lakható világok, ám egy olyan bolygóra rábukkantak a felfedezők, amelynek kérgében felhalmozódott annyi irídium, hogy egy kis bányát és feldolgozó központot tartsanak fenn rajta.
  A Rockliffe tehát azzal tette hasznossá magát, hogy a határvidék egyik megfigyelőpontja, a feldolgozott irídium átrakodóhelye és katonai bázis lett arra az esetre, ha megromlanának a kapcsolatok a telepesekkel. Ám ennyi ok is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy fennmaradjon rajta a kezdeti idők lázas tevékenysége – sőt még ahhoz is, hogy egyáltalán emberek tartózkodjanak rajta.
  Galenus doktor szerint jelenleg az állomásnak alig tíz százalékát használták, és ebben a térségben is csak robotok dolgoztak. Az emberi felügyeletet egy hiperhullámú megfigyelőrendszer látta el, valamint azok az űrhajók, amelyek kéthavonta érkeztek.
  A kórházat csak azért tartották fenn, hátha szüksége lesz rá a látogatóba érkező űrlegénységek valamelyik tagjának. A Nexonon lakó irányítók józanságról tettek tanúbizonyságot. Galenus doktor látta el a kórházigazgató teendőit, mert betegfelvételeinek száma rendszerint a nullával volt egyenlő, míg az egyetlen másik orvosi robot, egy hivatásos ápolónő, a takarítás és karbantartás terén is le volt kötve.
  Nem csoda, hogy a felügyelő Galenus rovására élcelődik, gondolta Derec.
  – Sajnálattal látom, hogy kellemetlenül érintette felvilágosításom – jegyezte meg a doktor. – Valami baj van?
  Derec elmélázott a kérdésen. Fokozatosan vált egyre kedvetlenebbé Galenus magyarázata közben. Pedig mit számít, hogy megint magára maradt? Az aszteroid bányatelepéhez és a kalózűrhajóhoz képest a Rockliffe állomás többé-kevésbé ismerős terület a számára. Itt bizonyára könnyebben tudja elérni céljait.
  – Nem, semmi baj – riadt fel Derec. – Talán csak annyi, hogy egy kicsivel többet szeretnék tudni a történtekről. Hogyan kerültem ide? Említést tettél valamiféle mentőkről…
  – Nem ismerem pontosan a részleteket. A forgalomirányító vagy a kikötői felügyelő pontosabb adatokkal szolgálhatna.
  – Azt meséld el, amit te tudsz.
  – Az ugrást követően űrhajójuk nyilván megsérült. Ami ezután történt, nem egészen világos. A forgalomirányító minden bizonnyal nyomozást rendel el a körülmények tisztázására. De úgy látszott, mintha az önök járművéből kirepült volna egy kisebb jármű, egy űrrepülőgép vagy mentőkapszula, mielőtt az anyaűrhajó útirányt változtatott és a Q-zónát célozta meg.
  – A robbanás után bizonyára leválasztottak bennünket… – mondta Derec elgondolkodva.
  – A kisebbik jármű szokatlan vektorpályán közeledett, és nem válaszolt a forgalomirányító utasításaira. Feltételezték, hogy gazdátlan szerkezet, ezért űrkompot indítottak feléje keresztező pályán, és befogták. Amikor a mentőegység a gazdátlan jármű fedélzetére lépett, megtalálták és ideszállították önt.
  – Lehozták az űrhajót… az űrhajónkat… is?
  – Ez nem az én hatásköröm. Attól az időponttól kezdve természetesen az ön gyógyítása kötötte le minden figyelmemet.
  – Természetesen – visszhangozta Derec. Ha Aranimas űrhajója is itt van, talán mégsem vesztettem el örökre azt a kis műtárgyat, gondolta vidáman. – Kedves Galenus doktor, mit szólnál hozzá, ha felkelnék, és egy kis sétát tennék? Ennél a légpárnás ágynál kényelmesebbet el sem tudok képzelni, de már fáraszt az örökös fekvés. Talán megnézném, milyen állapotban van az űrhajó, és feltennék néhány kérdést a forgalomirányítónak.
  – Sajnálom, uram – közöle Galenus doktor –, az ön sérülései még nem gyógyultak meg kellőképpen. – Mennyire sebesültem meg?
  – Testfelületének több mint tizenöt százaléka égési sérülést szenvedett, főként a két karja, az arca és a nyaka. Három bordája eltörött…
  – Bizonyára rázuhantam a fedőlapra, amit fölemeltem.
  – …az egyik átszúrta a jobb tüdejét, így ez teljesen összeesett. Jobb fülének dobhártyája beszakadt, ezt pótolni kellett.
  – A fenébe! Mennyi ideje tartózkodom itt?
  – Hat héttel ezelőtt vontattuk be az űrhajót, amelyen megtaláltuk önt.
  – Hat hét! Kómában töltöttem ennyi időt?
  – Az égési sebek rendkívül fájdalmasak, akárcsak a bőrpótló sebészeti beavatkozás – magyarázta Galenus doktor. – A kezelés folyamán és a felépülés kezdeti szakaszában gyógyszeres altatást alkalmaztam.
  – Rendkívül hálás vagyok érte. De hat hét… – Derecben most ötlött csak fel, hogy nem volt egyedül a kalózűrhajón. – Hol vannak a többiek? Wolruf… Alfa… a lány… Mit csináltak, amíg eszméletlen állapotban töltöttem ezt az időt?
  – Sajnálom, uram, csak két személyt találtunk: önt és egy nőnemű emberi lényt.
  Derec úgy érezte, mintha mellkasát abroncs szorítaná össze, és zavartan félrenézett. Nem! Ez nem azt jelenti, hogy Wolruf halott és Alfa megsemmisült – még van esély, talán nem is kevés, hogy a kozmoszban tartózkodnak valahol, az űrhajó nagyobbik felében. De azt nem lehetett tagadni, hogy ő megmenekült és életben maradt ugyan, ám nem tartotta be a kutyafélének tett ígéretét. – Bocsáss meg, Wolruf! – suttogta.
  – Kíván valamit, uram?
  – Ne törődj vele – legyintett Derec. – Mit tudsz a lányról?
  – Az ön közelében találtuk az űrhajón…
  – Nem erre gondoltam. Azt mondd el, mi van vele most.
  – Katherine betegünk fizikailag…
  – Katherine… ez a neve?
  – Valami tévedés történt?
  – Nem… nem, ez ő – szabadkozott Derec. – Hol van most?
  Galenus doktor jobbra fordult, és intett segítőjének. – Nővér, húzza el a függönyt!
  Derec jobbra fordította fejét. Ami eddig szobafalnak tűnt, egyszer csak áttetszővé vált, és ő egy fényözönben lebegő, karcsú emberi alakot pillantott meg. A lány meztelen volt, Derec zavartan kapta le róla a tekintetét. Ekkor jött rá, hogy ő is ruhátlan. Igazán célirányos és gyakorlati szempontok támasztották alá meztelenségüket a kórházban, de azért a látvány meglepte.
  – Hogy érzi magát a lány?
  – Testfelületi sérülései sokkal kiterjedtebbek, mint az iinéi, ám kielégítően gyógyulnak. Természetesen a krónikus állapota változatlan maradt.
  – Miféle krónikus állapota?
  – Bocsánat. – A robot elhallgatott. – Hibát követtem el. Mivel önök együtt utaztak, nem gondoltam, hogy Katherine kórisméjének említésével titkot árulok el. Okvetlenül jelentenem kell a tapintatlanságomat.
  – Mit bánom én – szólt rá Derec türelmetlenül. – Felébredt már?
  – Nem. Önt sem engedtük volna, hogy felébredjen, ha nem lenne szükségünk a közreműködésére. – Az orvos ismét intett jobb kezével. – Húzza be a függönyt, nővér.
  – A közreműködésemre? Miben? – kérdezte Derec, amint a fal ismét elhomályosult.
  – Uram, az ön kezelése során bizonyos költségek merültek fel. Nemcsak kötelességből tettük, hanem örömünkre is szolgált, hogy segíthettünk önön. De a kórház vezetőjeként kötelességem tisztázni, hogy ez a számla kiegyenlítésre kerül-e, vagy az állomás rendszeres költségeit terheli.
  – Azért keltettetek föl, hogy elkérjétek a biztosítási kártyámat?
  – Kérdések merültek fel az ön kórtörténetével kapcsolatban is. Tüzetes vizsgálattal fel tudjuk térképezni genetikai állományát, de nincs mindig lehetőségünk arra, hogy egy bizonyos génegyüttesnek a szervezetre gyakorolt valamennyi hatását meghatározzuk. Közvetlen adatok hiányában kénytelen voltam figyelembe venni hagyományosabb tényezőket is az ön gyógyításában, ennek megfelelően bizonyos mértékig elhúzódott a felépülése.
  – Egy szót sem értek az egészből. Mi van a lánnyal? – vesztette el a türelmét Derec. – Azt mondtad, sokkal súlyosabban sérült meg, mint én. Nem az lenne fontosabb, hogy róla állapítsátok meg, kicsoda, és az ő kórtörténetével foglalkozzatok? Miért vagyok én érdekesebb őnála?
  – Uram, eszméletlensége alatt megpróbáltuk az ön személyazonosságát megállapítani az összes szabványrendszer alapján. Nem jártunk sikerrel.
  – Milyen szabványokról beszélsz?
  – Ujjlenyomat, retinográtia, vérfehérje-osztályozás és huszonhárom kromoszóma kódolt térképe. Nem tudtuk őket azonosítani.
  – Hát persze hogy nem. Idegen vagyok itt.
  – Uram, a hiperhullámok révén mind az ötven űrlakóvilág valamennyi adatához közvetlenül hozzáférhetünk.
  – Egyeztettétek az adatokat az Aurórával is?
  – Igen. Nem találtunk semmilyen azonosságot.
  – De én onnan származom… biztosan tudom.
  – Attól tartok, uram, ez nem lehetséges. Az Aurórán a népességszabályozási programjuknak megfelelően kínos pontossággal tartják számon polgáraik adatait. Ha ön aurórai lakos volna, ez a beszélgetés nem vált volna szükségessé.
  – De a lányról csak megtudtátok, hogy kicsoda! – kiáltott fel reménykedve Derec.
  – Úgy van. Katherine összes adata a rendelkezésemre áll.
  Derec kifakadt. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ötven bolygó lakosságának adatait kutattátok át, mégsem tudjátok kitalálni, ki vagyok?
  – Nem – mondta Galenus doktor. – Ötvenöt világ adatait kutattuk végig, beleértve a Földet és a legközelebbi négy telepesbolygót. Kérdésünkre a legtöbb telepesvilágban lehetővé teszik, hogy hozzáférjünk adataikhoz. Sajnálatos módon ezek a feljegyzések nem mindig hiánytalanok, ahogyan elvárhatnánk, néhány esetben pedig nem is szerezhetők be központilag. Olyan bolygók is akadnak, ahol égbekiáltóan magas árat számítanak föl az adatszolgáltatásén, és annál lassabban cselekszenek. Ezen okokból a közvetlen kikérdezést tartottuk célravezetőbbnek. Tehát lenne szíves megmondani nekünk, kicsoda ön? – ismételte meg nyomatékosan a doktor.
  Derec úgy érezte, újból kiüresedik az egész teste. – Bárcsak tudnám – sóhajtotta rekedten. – Ó, magasságos egek, bárcsak tudnám!


14. fejezet
MAKRANCOS KATA

– Rendkívül érdekes! – kiáltott fel Galenus doktor. – Azt akarja mondani, hogy nincs semmilyen személyes emléke önmagáról?
  Derec belefogott a szokásos litániába azokról az eseményekről, amelyek felébredésével kezdődtek a mentőkapszulában. Részint maga is unta már a mesét, részint minél kevesebb kérdésre akart válaszolni, ezért kihagyott néhány apróságot, nem említette például, hogy a támadó űrhajó legénységét idegenek alkották.
  – Ki kell egészítenem a kórlapját ezzel a retrográd amnéziára való utalással – jegyezte meg sietve Galenus doktor, amikor Derec befejezte történetét. – Ez sokkal lenyűgözőbb, mint a többi sérülése. Valójában az emlékezethiány a hobbim.
  – Mit értesz azon, hogy a hobbid?
  – Talán azt kellett volna mondanom, hogy a szűkebb szakterületem, de ez nem fejezi ki azt a túláradó boldogságot, amellyel eltölt ez a szellemi kaland.
  – Hány esetet kezeltél már?
  – Ön lesz az első – válaszolta az orvos. – Kimondhatatlanul örülök a lehetőségnek.
  – Én leszek az első? – hitetlenkedett Derec. – Hogyan tekintheted akkor magad szakembernek? És mit értesz azon, hogy  „lenyűgöző”, meg hogy „örülök”? Nem arra programoztak, hogy érzelmeket fejezz ki.
  – Szó szerint véve ez igaz – helyeselt Galenus. – De a személyazonosság elvesztésének képzete bennem mindig olyanfajta pozitív pozitronikus állapotot idéz elő, amelyet csak azzal a kifejezéssel tudok társítani, hogy lenyűgöző. Tudja, a pozitronikus agy memóriájának szerkezetéből következik, hogy egy robot képtelen elfelejteni bármit, legkevésbé saját személyazonosságát. Az emlékezethiány olyan állapotot tükröz, amelyet egy robot sohasem tapasztalhat meg.
  – Szóval ebben rejlik a csábítás?
   – A kórisméző robotok, akik közé magam is tartozom, építésük során a fokozott kíváncsiságra is kapnak egy vezérlőegységet – magyarázta a doktor.
  Derec úgy érezte, mintha a saját szakterületéből kapna továbbképzést. – Hohó! A pozitronikus agyak is gyakran felmondják a szolgálatot – tiltakozott. – Hiszen érzékenyek az erős sugárzásokra, az energiaellátás ingadozásaira… számos dolog tönkremehet bennük.
  – Igaza van, Derec. De az ön által leírt állapotok szellemi rövidzárlathoz, néhány esetben pedig a pozitronikus agy teljes pusztulásához vezetnek. Az emberek azonban gyakran képesek folytatni működésüket még ilyen lényegi rendszerhibák esetén is. Épp ezt találom lenyűgözőnek. Ezenkívül meggyőződésem, hogy a robotok kötelesek hozzájárulni az emberi agy tevékenységének feltárásához, beleértve az emlékezetzavarokat is.
  – Miért vetted ezt a fejedbe?
  – Észrevettem, hogy számos filozófus felismerte: az önismeret vizsgálata a legnehezebb kutatási terep. Az emberi agy rendkívül nehezen figyeli meg és elemzi az emberi agyat. Korlátai nem teszik lehetővé saját korlátainak felismerését.
  Derec ebben készségesen egyetértett a robottal. – Egy kamera csak egyetlen dolgot nem láthat: önmagát. Egy vonalzó egyedül önmagát nem tudja megmérni.
  – Pontosan – lelkesedett a doktor. – Ennélfogva az emberi agy működésének részleteire terjedtek ki a leglassabban az emberi kutatók vizsgálatai. Az évszázados idegélettani és biokémiai tanulmányok ellenére sűrű homály fedi az emberi magatartás számos vonását.
  – Na és mihez tudsz kezdeni te, kedves doktorom?
  Galenus széttárta karját. – A pozitronikus agyakat nem úgy fejlesztették ki, hogy lemásolták, miként működik az emberi agy. Úgy fejlesztették ki őket, hogy lemásolták, miként viselkedik az emberi agy. Ilyen módon a pozitronikus agy az emberi agy terméke ugyan, de az értelem eltérő formáját és fejlődési kilátásait képviseli.
  – Csak nem azt akarod érzékeltetni, hogy a pozitronikus agyak többre képesek az emberi agynál?
  – A megoldás kulcsa abban rejlik, hogy egy robot annak alapján is cselekedhet, ami megkülönbözteti az emberi agytól – válaszolta Galenus óvatosan. – Szerintem az emberi agynak éppen ez a találmánya vezet végül az emberi agy titkainak megfejtéséhez. Tehát örömmel tölt el a lehetőség, hogy az elméleti tanulmányok helyett gyakorlati vizsgálatokra is lehetőségem nyílik.
  Derec megrázta a fejét. – Szó se lehet róla! Nem lesz belőlem kísérleti nyúl.
  – Bocsásson meg! – szabadkozott Galenus. – Lelkesedésemben nem tisztáztam, hogy érdeklődésem legfőbb mozgatórugója a segítő szándék. Léteznek olyan vizsgálatok, amelyekkel meghatározhatom az ön állapotának kiváltó okát. Az ok jellegétől függően pedig alkalmazhatók olyan módszerek, amelyekkel visszanyerheti eredeti állapotát.
  – Úgy érted, hogy visszavarázsolod az emlékezetemet?
  – Nem nyilatkozhatom ennek a valószínűségéről, amíg meg nem vizsgáltam önt.
  Derec meglehetős kétkedéssel fogadta a kezelés csodálatos hatásának ígéretét. – Figyelj ide, doki, nem akarok túl sokáig nyűglődni ezen az űrállomáson – kezdte magyarázni. – Úgyhogy ne vágjunk bele olyasmibe, amihez kevés lesz az időnk.
  – Nem értem.
  – Arról regéltél, hogy kéthavonta érkeznek ide űrhajók. Ha már hat hetet eltöltöttem itt, akkor két hét múlva elhúzhatom a csíkot… vagy akár hamarabb.
  – Nem, Derec – ellenkezett a doktor. – A Fariis már kikötött, majd folytatta útját azalatt, amíg ön lábadozott. A következő jármű, az Örökség, hat hét és három nap múlva érkezik.
  Derec döbbenten nézett a robotra. – Járt már itt egy űrhajó? Akkor miért fogtatok itt? – kérdezte számonkérő hangon.
  – Ennek az állomásnak az orvosi felszerelése lényegesen tökéletesebb a Fariis fedélzetén található eszközöknél. Ilyen állapotban nem lehetett önt elengedni.
  Derec lehunyta szemét, és sóhajtott. – Rendben van. Essünk túl a vizsgálatokon. – Ismét kinyitotta szemét, és ülő helyzetbe vergődött. – De előtte mindig tudni akarom ám, mire készülsz, világos?
  – Köszönöm, Derec – bólintott Galenus udvariasan. – Mennyit tud az amnéziáról?
  – Amennyit a hipervízióban láttam róla.
  – Sajnálatos – csóválta a fejét a doktor.
  – Csak megszokásból mondtam. Valójában már nem emlékszerr ezekre a filmekre.
  – Örvendetes – válaszolta Galenus. -A regényírók kelléktárában évszázadok óta kedvelt eszközként szerepel, rendszerint a tényeknek ellentmondva, az emlékezetkiesés. A legegyszerűbb cselekményvázlat a következő: az áldozatot fejbe vágják, elfelejt mindent és mindenkit, új életet kezd, aztán a zárójelenetben egy másik ütésre ismét visszanyeri emlékezetét.
  – Ez bizony ismerősen hangzik. Könnyen lehet, hogy láttam egy-két hasonló történetet – ismerte el Derec.
  – Kérem, igyekezzék elfelejteni ezeket – közölte Galenus doktor rosszallóan. – Ezek csak akadályozzák a jelenség megértését.

A következő három nap folyamán Derec rengeteget tanult az amnéziáról. Nem is sejtette, mennyiféle emlékezethiány létezik, és hányféle okot tartanak számon. Más körülmények között ennyi részlet már az idegeire ment volna, de mivel személy szerint is érintett volt az ügyben, mohón leste Galenus doktor minden szavát.
  Az emlékezethiány vagy emlékezetkiesés vonatkozhat a múltra (retrográd) vagy a jelenre (retardált). Kiválthatja fizikai (szervezeti) vagy érzelmi (pszichogén) ok. Néhány amnéziás beteg képtelen bármire emlékezni néhány másodpercnél tovább, míg mások egy-egy alkalommal csak néhány másodpercre felejtenek el valamit. Néhány áldozat tisztában van vele, hogy baj van az emlékezetével, mások viszont ezt szenvedélyesen tagadják.
  Tíz emlékezethiányos esetből kilencnek valamilyen sajátos fizikai oka van, tudta meg Derec. Ilyen ok lehet például az agykéreg barázdált felszínének gyulladása, az agyi verőerek elmeszesedése, villamosáram-ütés vagy a B-vitaminhiány. (Valahol a lista alja felé szerepelt a fejet ért ütés is.)
  – A primitívebb időkben az emlékezés fizikai zavarát sokszor lelki eredetűnek vélték – magyarázta Galenus szinte felháborodva. – Hipnózissal és pszichoterápiával kezelték azokat a betegeket, akiknek gyógyszerekre vagy műtétre lett volna szükségük.
  – Talán valamennyi emlékezési zavar mögött fizikai ok húzódik meg – jegyezte meg Derec. – Talán még az a tíz százalék is, amelyet pszichogén eredetűnek vélünk, valamilyen szervi okra vezethető vissza.
  Galenus nem értett egyet ezzel. – A tudat és az agy közötti megkülönböztetést még nem törölte el teljesen az orvostudomány. A tudat több, mint az agy részeinek összege. Bizonyos dolgok ezeknek a részeknek a kölcsönhatása révén jelentkeznek, tehát már nem köthetők sajátos fizikai eseményekhez.
  Ennek ellenére a vizsgálatok először a lehetséges fizikai okokra irányultak. Galenus doktor elvégezte a kérgi elemzést, az endorfinpróbát, aztán háromféle, nem roncsoló módszerrel letapogatta az agyát, sőt szövetmintát is vett, és megpróbálta kimutatni egy agyvelőgyulladás nyomait.
  – Az adhatja a kulcsot a kezünkbe, hogy ön tudatában van saját emlékezetkiesésének, és az értelme is érintetlen – magyarázta a doktor. – Megőrizte az időérzékét és kapcsolatát az eseményekkel. Ezek a tények sokatmondóak.
  A szomorú igazság viszont az volt, hogy a nyomok a semmibe vezettek, és a vizsgálatok semmit sem tártak fel. Derec megtanulta állapotának szakorvosi leírását – „részleges retrográd hipnózisrezisztens pszichogén amnézia” –, de semmit sem tudott meg önmagáról.
  – Nem találok semmilyen fizikai okot – összegezte nyugtalanul az eredményt Galenus a hét végén. – Az ön agykérge, kamrái, dudorai és koponyaboltozati kötegei normálisak. Mégsem hatott önre semmilyen általam ismert pszíchogén kezelés. Sajnálom, Derec, kudarcot vallottam.
  – Ne vedd a szívedre, doki! – sóhajtott Derec. – Kezdek hozzászokni, hogy állandóan sötétben tapogztózom.

A vizsgálatok során Galenus doktor fokozatosan egyre nagyobb mozgásszabadságot engedélyezett Derecnek, míg végül a fiatalember a kis kórház egész területén kedvére kószálhatott. Fizikailag szinte teljesen felépült. Már nem hasított belé a fájdalom, ha hozzáértek új bőréhez, és testfelülete fokozatosan elvesztette érzékenységét a hőmérséklet-ingadozásokkal szemben is. Amíg öntudatlanul lebegett a légpárnás ágyon, bordái összeforrtak, és az egykori törésekre is csak az a néha nyilalló tompa fájdalom emlékeztette, amikor túl mélyet lélegzett, vagy rossz mozdulatot tett.
  A látványos gyógyulás ellenére Galenus semmilyen hajlandóságot nem mutatott kezelése felfüggesztésére. Legfeljebb annyi engedményt tett, hogy Derec átköltözhetett az intenzív osztályról egy otthonosabban berendezett magánlakosztályba. A robot konoksága persze nem hatott meglepetésként. A gyógyítással foglalkozó robotok, éppen az Első Törvényből rájuk háruló fokozott felelősség miatt, rendkívül óvatosak.
  Derec azonban gyanította, hogy nem annyira testének sebei, mint inkább tudatának sérülése aggasztják az orvost. Valójában azért nem engedi el a közeléből, mert rajta akarja tartani a szemét, amíg Katherine-t kezeli. Mivel nem lehetett egyszerre két helyen, ezért két beteget tartott egy helyen.
  Derec nem tilthatta meg Galenus doktornak, hogy aggódjon érte, ezért beletörődött, hogy követi a robot előírásait. Bizonyos mértékig jól is esett neki a felelősség hiánya. teste ugyan meggyógyult, de tudata még élénken emlékezett a kisbolygó szétroncsolódó felszínére, az Aranimas pálcájából sugárzó kék fájdalomra, vagy a pokolgép iszonyatos robbanására. Igazán megérdemel néhány nap békességet.
  Legalábbis eleinte így gondolta. Egynapi tétlenség után azonban már nem találta a helyét. Másnap reggel meg sem várta Galenus szertartásos látogatását és vizsgálatát, hanem maga kereste meg a robotot. Az intenzív szobában talált rá, amint Katherine ágyának végénél az orvosbiológiai adatok képernyője mellett állt.
  – Jó reggelt, Derec – köszöntötte a robot. – Sajnálom, hogy elkéstem. Hogy érzi magát ezen a szép napon?
  – Nyugtalanul – vágta rá Derec. – Szeretnék visszatérni a hétköznapi életbe.
  – De most ön egy kisebb emlékezési zavarból eredő vándorhajlamot él át – intette a doktor. – Még nem alkalmas a hétköznapi életre.
  – Akkor megelégszem azzal a szerényebb változattal, amely kéznél van – jegyezte meg derűsen Derec. – Nem tudok itt ücsörögni naphosszat pusztán abban reménykedve, hogy az emlékezetem egyszer visszatér.
  – Mit szándékozik tenni?
  – Ezt nemigen tudom eldönteni, amíg nem tisztázódik, mit tettek eddig az érdekemben. A robotokon kívül ki tudja az állomáson, hogy itt vagyok? Megpróbálja valaki kideríteni a személyazonosságomat?
  – Erről nem tájékoztattak – ismerte el a doktor. – De biztos vagyok benne, hogy az állomásigazgató értesítést küldött az ön érkezéséről a kerületi felügyelőnek a Nexonra, ahogyan jómagam az orvosi felügyelőt tájékoztattam. Ez az információ az érdekeltek egész sorának birtokába juthatott az elmúlt időszakban. Kivel szeretne kapcsolatba lépni?
  Derec Katherine ágya felé mutatott: – Vele. Mennyi idő alatt térítik magához ebből az eszméletlen állapotból?
  – Néhány nappal ezelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy talán a lány kezében van az a kulcs, amellyel felnyitható az ön emlékezetének zárja, ezért úgy döntöttem, a lehető legkorábbi ébredést engedélyezem a számára, ami még nem megy egészsége és kényelme rovására – közölte Galenus. – Éjfél óta nem kap altatót. Agyhullámainak tanúsága szerint jelenleg álmodik. A ma reggeli órákra várom ébredését.
  Derec kutatva körülnézett a kórteremben, de a padlón kívül nem látott más helyet a letelepedésre.
  – Nincs szükség rá, hogy itt várakozzon – figyelmeztette Galenus, mintha a gondolataiban olvasna.
  – De itt akarok lenni, amikor felébred.
  A doktor megértően bólintott. – Ígérem, hívatni fogom.

Derec azzal ütötte el az időt, hogy A gépek építészei című filmkönyvet olvasgatta egy órán át, majd rászánt még egyet. Abban reménykedett, hogy a nevezetes tervezők és mérnökök életrajzi vázlatai között ráakad annak a fickónak a nyomára, aki a kisbolygó robottelepének „minimumelvét” oly elegánsan valósította meg. Noha a legtöbb kézzelfogható bizonyíték elveszett vagy elpusztult, ez az út még járhatónak ígérkezett. Egy ilyen zseni biztosan hagyott maga után egy keskeny ösvényt a múlt emlékeinek dzsungelében.
  A korabeli tervezők közül azonban Derec csak háromnak az életrajzát találta a könyvben, s hogy éppen ezekét, az csöppet sem lepte meg. Köztük volt a robotikus Fastolfe, a mikromágnesesség havalei varázslója, March, és a humán ökológiával foglalkozó Rutan, akinek szolgálataira legalább egy tucat gazdag űrlakóvilág tartott igényt.
  Mindhármat olyanok tették ünnepelt személyiséggé, akiknek fogalmuk sem volt róla, mit kezdjenek e hírességek alkotásaival. A mérnöktársadalom maga is meghatározta hírességei körét, ám a saját értékítélete alapján. Minden speciális csoport kiválasztja azokat a sajátos személyiségeket, akik elsők az egyenlők között, mert elnyerik társaik megbecsülését és csodálatát, noha teljesen ismeretlenek maradnak a külvilág előtt. Ezekben a körökben szintén nagyra értékelték Fastolfe tevékenységét, de Marchot csak játékkészítőnek tartották, Rutanon pedig elnézően mosolyogtak.
  Igen, gondolta Derec, egy bennfentes nézőpontját kellene ismernem. Valakinek biztosan tudomása van erről a titokzatos zseniről…
  – Derec úr, zavarhatom?
  Felkapta a fejét. A kórházi szolga vagy inkább ápolónővér állt előtte, aki Galenus doktorhoz hasonlóan szintén áldozatául esett a felügyelő kifacsart humorának: ő a hajdani híres ápolónő, Florence Nightingale nevét kapta. Derec kérdőn nézett a robotra. – Mi újság, Florence?
  – Galenus doktor azt üzeni, jöjjön azonnal.
  Derec a filmnézőt félrelökve talpra ugrott. – Gyerünk!

Amikor az intenzív szobába ért, már kikapcsolták a baktériumölő fényt, és Katherine ébredezett. Homokszínű, zárt nyakú köntöst viselt, amely még a bokáját is eltakarta az illem kedvéért, hisz a férfi és a lány kapcsolatáról időközben megváltozott Galenus doktor véleménye. Derec kissé hátrább húzódott, míg az orvos Katherine fölé hajolt és gyengéden megszólította.
  – Jó reggelt! – mondta derűsen. – Lehetőleg ne mozogjon!
  A lány mégis felemelte kissé a fejét, és körbenézett a szobában. – Kórház? – kérdezte rekedten.
  – Igen, Katherine. Én pedig Galenus doktor vagyok.
  – Milyen űrállomáson vagyunk?
  – A Rockliffe-on.
  A lány bólintott, és az orvos mögött Derecre pillantott. – Szép kis mentőakció, mondhatom – jegyezte meg.
  Rekedtsége ellenére enyhe derű vibrált a hangjában, ami bántotta Derecet. Egy lépést tett előre, és védekezően megszólalt: – Az a lényeg, hogy mindketten életben maradtunk.
  – Ez csak azt bizonyítja, hogy nincs igazság a Galaxisban hunyta le a szemét a lány. – Azt hittem, van annyi eszed, hogy hatástalanítod Aranimas biztonsági rendszerét, mielőtt kotorászni kezdesz a titkos rekeszeiben.
  – Nézd, sajnálom, hogy nem ment simábban a dolog – lépett oda Derec az ágy széléhez. – De végül is megúsztuk. Mellesleg, beszélgetni akartunk valamiről, amikor…
  A lány szempillája felpattant, és tekintete fürkészve tapadt a robot arcára. – Galenus doktor, újból megfájdult a fejem – jelentette ki határozottan. – Megkérné Derecet, hogy távozzon? Úgy érzem, nem tudok most látogatókat fogadni.
  – Olyan nagy fáradságba kerülne, ha megtudnám végre, mi a vezetéknevem, hol a hazám…?
  Galenus doktor azonban közbelépett, és gyengéden tuszkolta Derecet az ajtó felé. – Megértem a türelmetlenségét, Derec. De tekintettel kell lennem Katherine egészségére is. Kérem, távozzék. Amit lehet, megtudok tőle. És amikor erőre kap, újból beszélhet vele, ha ő is hozzájárul.

Derec a megalázottságtól legszívesebben kirohant volna a világból, de legalábbis sietős léptekkel elhagyta a kórházat a főbejáraton át. Számított rá, hogy az orvos jelentést tesz róla, vagy utánaküld egy robotot, hogy cipelje vissza, de nem törődött semmivel. Egyszerűen nem tudott erőt venni magán, hogy birkatürelemmel várakozzék. Túlságosan próbára tette az idegeit a feszültség, hogy ennyire közel a válasz, amikor ismét megtalálhatja önmagát.
  Az állomásnak az a részlege, ahol a kórház helyezkedett el, leginkább egy hatalmas kriptára emlékeztetett. Derec gyéren megvilágított utcák vaksi üzletsorai és üresen kongó lakótömbök mellett gyalogolt. Csak a főutcán derengett némi fény, a hátsó udvarok és mellékutcák mélyén sötétség honolt. Egyetlen robot sem követte Derecet. Így hát csak ment, ment, amíg háborgása le nem csillapodott, aztán visszafordult. Átsietett a felvételi részlegen, és beviharzott Galenus irodájába.
  – Elmondott a lány valamit?
  – Semmivel sem tudott hozzájárulni az ón bajának mélyebb megismeréséhez.
  – Vele tárgyaltad meg az én állapotomat? – rivallt rá a robotra. – Nekem bezzeg nem…
  – Tisztázzuk! A lány már tudott az ön állapotáról.
  – De mit csinált? A tanácsodat kérte, hogyan bánjon velem?
  – Derec, megígértem Katherine-nek, hogy nem ismertetem önnel a beszélgetésünket.
  Derec összefonta karját a mellkasán, és viharos sóhajt küldött a mennyezet felé. – Nem értem, miért titkolódzik ennyire. Ha tud valamit rólam, közölje és kész. – Felhúzott szemöldöke alól kérdő pillantást lövellt Galenus felé. – Nincs igazam?
  – Hogy mi tanácsos, mi nem, ez esetenként változik. Függ az egyéntől, a szervműködés zavarának okától és a személyi adatoktól – válaszolt óvatosan az orvos.
  – Szóval a legparányibb részletet sem vagy hajlandó elárulni a beszélgetésetekből? – kérdezte Derec.
  – Sajnálom, nem tehetem.
  Derec összeráncolta a homlokát. – Láthatnám legalább Katherine-t?
  A robot hátrafordult, és egy pillantást vetett a falon a két bekapcsolt ellenőrző monitor egyikére. – Ébren van, és a fájdalom iránti túlérzékenysége mérséklődött. De a végső szót ő mondja ki.
  – Akkor megyek, hogy megtudjam, akar-e egyáltalán valamit mondani.

Katherine az ágyában ült, amikor beléptek hozzá. – Reménykedtem, hogy meglátogat valaki – mosolyodott el.
  – Nemigen hagytál más választást – kezdte Derec, miközben most is hiába pillantott körbe szék után, amit az ágy mellé húzhatott volna.
  A lány arca kissé elborult. – Da… Derec – dadogta zavartan, mintha elfelejtette volna a nevét. – Attól félek, hogy megharagszol rám. De éppen elég közös témánk akad… mindaz, ami az űrhajón történt. Nem hiszem, hogy azzal a pár aprósággal kellene kezdenünk, amit tudok rólad.
  Derec gyilkos pillantást vetett a robotra. – Mi ez? Mit mondtál neki? Azt gondoltam, segíteni próbálsz…
  – Nem is tehetnék másképp – válaszolta Galenus doktor nyugodtan.
  Ez az igazság lehűtötte Derec indulatát. Visszafordult Katherinehez. – Szóval nem árulod el, amit tudsz.
  A lány megrázta a fejét. – Derec… tegyük fel, te voltál az Új Szabadság birodalmának elnöke.
  – Az Új Szabadságot ügwezetők tanácsa kormányozza – vetette közbe Derec.
  – Nem számít. Mondjuk, te voltál az Uj Szabadság elnöke, és elvesztetted az emlékezetedet. Ha azt mondom neked, hogy te vagy az elnök, ettől már elnök leszel újra? Eljárhatsz ugyanúgy, mintha az a személy volnál, csak azért, mert már tudsz róla?
  Derec kerülte a lány tekintetét. – Nyilván nem. De ha hallanék róla, visszaemlékezhetnék…
  – Sokkal valószínűbb, hogy mélységes aggodalmat keltene önben – kezdte az orvos. – Leggyakrabban…
  Derec éppen szóra nyitotta a száját, de Katherine megelőzte. – Galenus doktor, távozz! – utasította a robotot. – Menj vissza az irodádba, és hagyj bennünket magunkra! Ne figyeld a képernyőmet, és ne hallgass bele a beszélgetésünkbe! Majd hívatunk, ha szükségünk lesz rád.
  Az orvos döbbenten álldogált egy pillanatig, aztán lehajtott fejjel távozott.
  – Nem kellett volna ennyire nyersnek lenned – jegyezte meg Derec, mert meglepte a lány határozottsága. – Fogadni mernék, annyira beletapostál szegény Galenus doktor önérzetének áramköreibe, hogy egy óra alatt sem tudja rendbe hozni őket.
  – Fütyülök rá – legyintett Katherine kedvetlenül, és az üres ajtónyílásra pillantott. – Az orvosi robotok mind ilyen fontoskodók. Ezer véleményük van, de valójában nem tudnak semmit. És nem is érthetik meg igazából, mit érez valaki, ha beteg. Hát nem? Hiszen csak gépek, amelyek sohasem betegszenek és sohasem halnak meg.
  Szóval innen fúj a szél? Derec tűnődve pillantott a lány arcába. Valami olyan halálos betegség rág belülről, amit az orvosok nem tudnak meggyógyítani? Ez az, amiről Galenus doktor nem beszélhetett?
  Mielőtt összeszedte volna bátorságát, hogy hangosan is megkérdezze erről, Katherine felnézett rá, és megveregette maga mellett az ágyat. – Így akarsz álldogálni az örökkévalóságig? Elférünk itt ketten is…
  Rövid habozás után Derec letelepedett az ágy szélére.
  – Ez már valamivel jobb – mosolyodott el Katherine. – Így legalább kevésbé érzem, hogy vallatnak.
  – Nem tudom, mi megbeszélnivalónk maradt még!
  – Hát… szerintem bőven akad. Mi történt például a kisbolygón, amiről említést tettél az űrhajón? Érdekes téma lehet az a kalózjármű is, meg amin keresztülmentünk. És itt vagyok én is.
  – Kezdjük akkor ezzel – bólintott gyorsan Derec. – A neveddel, bemutatkozásként. Galenus doktor Katherine-nek hívott…
  – Anyám és a számítógépek szerint Katherine Ariel Burgess vagyok. De mindenki más csak Kate-nek hív – tette hozzá mosolyogva. – Apám szerint a Katherine név teljesen megtévesztő… elaltatja az emberek éberségét, így nem sejtik, mi vár rájuk. Katherine kedves, szófogadó, és nyakig begombolt ruhákat hord. Kate viszont…
  – Makrancos, akaratos, dacos és csípős nyelvű – fejezte be Derec.
  Katherine úgy ragyogott, mintha csupa bókot kapott volna. – Valami hasonló. Apám szerint olyan vagyok, mint a dinamit.
  – Azt hiszem, megmaradok a Katherine-nél. Voltaképpen mit kerestél Aranimas űrhajóján?
  – Mit? Hát én is ugyanolyan fogoly voltam, mint te. Egy futárhajóról raboltak el a robotjaimmal együtt. – Csettintett egyet az ujjaival. – Most jut eszembe. Hol a kulcs? Csak nem hagytad, hogy elvegyék a robotok?
  – Fogalmam sincs, hol lehet – csóválta a fejét Derec. – Még azt sem tudom, ott volt-e valaha, ahol kerestem.
  – Itt kötött ki az űrhajó? Megnézted?
  – Teljes csőd, semmit sem tudok. Ma reggelig még ki sem tettem a lábam a kórházból – közölte zavartan Derec. – Elárulnád végre, miért olyan fontos az a kulcs? Mi a fene az tulajdonképpen? Mire való?
  – Én sem tudom – közölte higgadtan Katherine. – De Aranimas úgy gondolta, mindenáron meg kell szereznie. Várj csak… Azt hiszem, említetted, hogy a kulcs a te tulajdonod. És éppen te nem tudod, miért értékes?
  – Valóban az enyém – erősítette meg Derec. – Tekinthetjük jutalomnak. Vagy ajándéknak. Akárhogy is, jogosan tartok rá igényt.
  – De nem is sejted, micsoda?
  – Nem.
  A lány elégedetlennek látszott. – Talán mégis tudtad… de egy csomó más dologgal együtt ezt is elfelejtetted.
  – Ez könnyen lehet – ismerte el Derec. – Aranimas azért érkezett a kisbolygóhoz, mert a kulcsot kereste? Nem azért, mert ott voltam?
  – Nem hiszem…
  – Mit nem hiszel?
  – Úgy gondolom, határozott céllal közelítettük meg a kisbolygót. Szerintem nem volt tudomása róla, hogy a kulcs ott található. Azt pedig szinte teljes biztonsággal állíthatom, hogy nem tudott a jelenlétedről – magyarázta a lány. – Egyszerűen szerencsés voltál… vagy szerencsétlen?
  Derec eltűnődött. – Szerencsés, legalábbis ahogy a dolgok eddig alakultak. Inkább bolyongok itt a Rockliffe állomáson, mint azon az aszteroidon.
  – Akkor szerencsés vagy. – A lány elhallgatott, majd töprengve szólalt meg újból. – Ha tényleg a tiéd a kulcs, talán felfrissítené az emlékezetedet, ha megint kézbe vennéd. De ha erre nem nyílik lehetőség, legalább azt kell kiderítenünk, mi történt vele. Bizonyára jó oka volt Aranimasnak, hogy meg akarta tartani.
  – Wolruf „ékszer”-nek nevezte, amikor a kapitánnyal beszélgetett – mondta Derec elgondolkodva. – Valószínűleg nem szó szerint értette.
  – Egy a lényeg, hogy értékes. Ugye, megpróbáljuk megkeresni?
  – Mi ketten? – Derec egy pillanatra ösztönösen megrettent. Aztán emlékezetébe idézte, miként fojtogatta a magány a kalózok űrhajóján. Az űrállomáson otthonosan érezte magát – de Katherine-en látszott, hogy nem. A lány szenvedett a magánytól, tüskésen viselkedett, és barátságot akart kötni vele. Ezenkívül tudott valamit arról, hogy kicsoda ő – és segíteni akart neki, hogy visszaemlékezzen erre.
  – Hát persze! – kiáltotta Derec. – Naná, hogy megpróbáljuk!


15. fejezet
07B

A jó szándék ellenére társas kapcsolatuk szinte már a kezdet kezdetén majdnem felbomlott. Derec valahogy úgs képzelte az együttműködésüket, hogy ő hozza a döntéseket, Katherine pedig hálásan követi útmutatásait. De igen gyorsan rájött, hogy nem Katherine-nel, hanem Kate-tel kötött egyezséget.
  Derec égett a vágytól, hogy máris hozzákezdjen a titokzatos tárgy kereséséhez. Mivel Galenus doktor nem emelt kifogást kórházon kívül tett kirándulása ellen, Derec úgy érezte, ezentúl kedvére kalandozhat bármerre. Kate-nek még a legrosszabb esetben is kell pihennie néhány napot, mire engedélyt kap ugyanerre a szabad mozgásra.
  De amikor megpendítette Katherine-nek, hogy egyedül indul el felderítőútra, és majd elmeséli, hogy mit talált, a lány megmakacsolta magát. – Vagy együtt megyünk, vagy vége a megállapodásunknak – jelentette ki komolyan. – Ha egy kis csapatot alkotunk, akkor végezzünk csapatmunkát.
  – De attól még nem vagyunk egymáshoz láncolva – vitatkozott Derec. – Mindegyikünk azt csinálja, amihez a legjobban ért, és most az tűnik a legelőnyösöbbnek, hogy kettőnk helyett én legyek csupa szem és fiil.
  – Mit szándékozol tenni?
  Derec vállat vont. – Felkeresem az űrkikötő felügyelőjét és az állomás igazgatóját. Kezdetnek azt szeretném kideríteni, mi történt azalatt, amíg mi itt a kórházban feküdtünk.
  – Ezek robotok – emlékeztette a lány. – Hívasd ide őket!
  Vitathatatlanul ésszerűen hangzott, és csak az piszkálta Derec csőrét, hogy nem neki jutott az eszébe. Amióta visszanyerte eszméletét, szakadatlanul az motoszkált benne, hogy beszélnie kell az állomás irányítóival, de ezt mindig úgy képzelte, hogy meglátogatja őket. Most döbbent rá, hogy egy kimondatlan feltételezés élt benne: a személyzet tagjai rendkívül elfoglaltak – nincs idejük arra, hogy idejöjjenek beszélgetni vele.
  Meg sem fordult a fejében, hogy munkájuk megszakítására utasítsa őket. Katherine-nek bezzeg rögtön eszébe jutott. Derec homályosan érezte, hogy ez a különbség valami fontos jellemzőt árul el kettőjükről – valamit arról a háttérről és kulturális környezetről, amely a robotokhoz való viszonyukat alakította.
  Derec mintha elismerte volna a robotok munkájának fontosságát, és többé-kevésbé egyenrangúnak tekintette volna őket magával, míg a lány csak szolgákat látott bennük. De azt már nem tudta eldönteni, vajon ez mire utal: több vagy kevesebb tapasztalatot szerzett-e a lánynál a robotok világáról.
  Mindenesetre ezt a kis darabkát is beillesztette a képzeletbeli összerakós játékba. Derec nem számíthatott rá, hogy Katherine gondolkodása hasonlít az övéhez. Különböző világokból érkeztek – nemcsak kulturális, hanem talán földrajzi értelemben is. Ennek tükrében Derec még kevésbé értette, honnan ismerheti őt a lány.
  Ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt viharzottak át agyán, így egy csöppnyi habozás után nyugodtan folytatta a beszélgetést. – Nézd, nem akarok egyedül dönteni. Talán elérjük, hogy a robotok idejöjjenek – mondta békülékenyen. – De még ott van az űrhajó. Mindenképpen el kell mennem, hogy szemügyre vegyem.
  – Erre együtt kell sort kerítenünk.
  – Miért? Talán az a nyomorult űrjármű valami olyan titkot rejt, aminek nem akarsz a közelébe engedni?
  Katherine keresztbe fonta karját, és sóhajtott. – Ha folyton gyanakszol rám, azzal semmire sem megyünk.
  – Nem gyanakszom rád! – lökte égnek a karját Derec. – Csupán nem értem, miért kelted azt a látszatot, hogy nem akarsz egy percre sem szem elől téveszteni.
  – Én meg azt nem értem, miért sietsz – vágott vissza Katherine. – Beleegyeztél, hogy együtt látunk hozzá a kutatáshoz, de máris tűkön ülsz, és mindent magad akarsz csinálni.
  – Azért sietek, mert szeretném, ha elsőnek érnénk oda – magyarázta Derec hadarva. – Egyikünknek sem lenne ínyére, ha más találná meg a kulcsot.
  A lány csúfondárosan nézett rá. – Itt vagyunk már hat hete. Tényleg azt képzeled, hogy miután kihúztak bennünket az űrhajóból, az egész járművet bezárták valahová, hátha jelentkezünk érte? Gondolkozz! Ez egy idegen csillagközi űrhajó. Becslésed szerint mennyi időbe telt, mire rájöttek, hogy ahhoz foghatót még sohasem láttak… sem ilyen szerkezeti tervet, sem ilyen műszaki megoldásokat? Ez egy támaszpont a határvidéken. Azt hiszed, simán napirendre térnek felette, hogy a láthatáron feltűnt egv nyilvántartási szám nélküli űrhajó, fedélzetén két sebesült emberrel?
  Derec végre megértette. – Ezek szerint nyilván tüzetesen átvizsgálták. Bizonyára az egész szerkezetet részletesen lefényképezték, röntgensugarakkal átvilágították. Talán még darabokra is szedték, és az alkatrészeket a Fariis űrhajón küldték el a körzeti hivatalokba. Természetesen arra is kíváncsiak, kik vagyunk.
  – Hát persze. Ezért zavartam el Galenus doktort.
  – Csak nem feltételezed, hogy kémkedik utánunk?
  – Mindegyik robot kémkedik a gazdájának – jegyezte meg keserűen a lány.
  – Hogy érted ezt? – kérdezte Derec, a kifakadásán meglepődve.
  – Ne törődj vele – legyintett Katherine. – Csak arra gondoltam, egy ideig meg kell játszanunk az ártatlan külföldi turistát, aki mindent megtesz, amit elvárnak tőle… amíg rá nem jövünk, milyen játszmába keveredtünk.
  – Tehát legyünk gyámoltalanok és aggodalmasak! Adjuk az ostobát.
  – Úgy van – mosolyodott el Katherine. – Néha ez a legokosabb, amit az ember tehet.

Kérésükre Galenus doktor az intenzív szobába hozatott egy multikom készüléket, és rácsatlakoztatta az állomás hálózatára. Hamar rá kellett azonban jönniük, hogy a Rockliffe kezdeti vendégszeretete megkopott.
  Az állomás igazgatója arra hivatkozott, hogy zsúfolt napirendje miatt egy perc szabad ideje sincs másnap reggelig, s különben is úgy vélte, Derecéknek inkább az űrkikötő felügyelőjével kellene beszélniük.
  A felügyelő éppen a nagyjavítási munkát irányította az űrkikötő nyomásbiztosító rendszerén, és ezt a kiemelt feladatot a lehető legrövidebb idő alatt kellett elvégezni, de megkérdezte, miért nem próbálkoznak a forgalomirányítóval.
  A forgalomirányító nem válaszolhatott a kérdéseikre a biztonsági főnök engedélye nélkül, aki viszont az állomás ügyvezető igazgatóhelyettese alá tartozott. Ez a robot csak egy fokkal állt lejjebb a ranglétrán az állomás igazgatójánál, és valószínűleg ő volt az, akit elsőként kellett volna megkeresniük.
  Az igazgatóhelyettes is rendkívüli elfoglaltságára hivatkozott, de közölte, hogy egy órán belül szabad lesz, ha igényt tartanak a vele való találkozásra. Énnél jobb ajánlatra nem számíthattak, így elfogadták az időpontot.
  – Hát akkor mit tegyünk addig? – zárta el Derec a multikom képernyőjét.
  – Arra használhatnánk az időt, hogy alaposabban megismerjük egymást…
  – A családomról kellene szórakoztató történeteket mesélnem?
  A lány elnevette magát – kedvesen és elbűvölőn. – Talán nem.
  – Inkább te mesélhetnél érdekes történeteket a családomról.
  – Nem, nem tudnék.
  – Katherine… te vagy az egyetlen, aki valamit is tudsz rólam – fogta könyörgőre Derec. – Miért nem árulsz el legalább valami apróságot?
  – Még nem.
  – Még mindig Galenus doktor tanácsához tartod magad?
  – Tényleg ez a legjobb módszer – érintette meg a lány a kezét.
  – Számomra nem annak tűnik – mondta nyersen Derec. – De megadom magam. Mesélj magadról.
  – Unalmas lesz – figyelmeztette a lány.
  Derec kérdőn vonta fel a fél szemöldökét. – Ha valakit elrabol egy kalózűrhajó, az törvény unalom?
  – Az életem unalmas. Ez volt az első izgalmas esemény, ami történt velem. – Aztán hozzáfűzte: – Kivéve, hogy nem éppen elrablásról volt szó.
  – Akkor meséld el. Hogy hívták a futárhajótokat?
  – Arany Sasnak, a Vikingről indult. Diplomáciai postát vittünk a Frier bolygóra…

Első hallásra a történet nagyon valószerűnek tetszett.
  Elbeszélése szerint Katherine robotjaival együtt kifelé tartott a Viking térségéből az Arany Sas futárűrhajó fedélzetén, egy pilóta és két diplomata társaságában. Épp amikor az űrugráshoz készültek a Viking-rendszer peremén, a pilóta észrevette Aranimas űrhajóját, amely szemmel láthatóan tehetetlenül sodródott.
  Azt hitték, roncs, amelyet nem tüntetnek fel a térképek – erre részben a külseje, részben annak az alapján következtettek, hogy nem adott életjelt egyetlen távközlési csatornán sem –, ezért letértek eredeti pályaívükről, és közelebb repültek hozzá. Egyszer csak heves lézerágyútűz zúdult rájuk a roncsról, és űrhajójuk kormányozhatatlanná vált. Katherine-t és a robotokat a narwék hurcolták le a futárűrhajóról, aztán a jármű magatehetetlenül elsodródott. Kis idő múlva szétrobbant, a lány szerint valószínűleg bombát helyeztek el a fedélzetén.
  Semmilyen feltűnő ellentmondás nem akadt a történetben, de néhány apróság mégis szöget ütött Derec fejébe. Katherine nem eléggé meggyőző magyarázatot adott arra, miért tartózkodott a futárűrhajón. Először mintha azt sugallta volna, hogy diplomáciai küldetést teljesített. De hiába próbálta azt a benyomást kelteni, hogy elég idős egy ilyen feladat végrehajtására.
  Amikor Derec rákérdezett, a lány sietve elmagyarázta, hogy csak utas volt, és azért vette igénybe a szokásos kereskedelmi járatok helyett a futárűrhajót, mert magányra vágyott. Derec erre azt firtatta, hogyan vehet fel utast egy futárűrhajó. A lány azt sejtette, elég fontos személyiség ahhoz, hogy kivételt tegyenek vele.
  De a pilóta viselkedése látszott a történet legingatagabb pontjának. A futárűrhajók fontos személyeket, sürgősségi ellátmányokat, műszaki mintapéldányokat vagy pótolhatatlan dokumentumokat szállítanak. Hihetetlennek tűnt, hogy egy futárpilóta veszélynek teszi ki értékes rakományát, csak mert meg akar vizsgálni egy hajóroncsot. Sokkal valószínűbb, hogy jelentést küld felfedezéséről a Vikingre telepített járőrszolgálatnak, majd a megfelelő időpontban végrehajtja az űrugrást.
  Derecnek eszébe jutott, hogy amikor először került szóba a fogságba esése, Katherine gyorsan témát váltott. Most felmerült benne a gyanú, hátha akkor még nem dolgozta ki minden részletében a történetet. Vagy talán azért traktálja féligazságokkal, mert ez is egyfajta próba – Galenus doktor receptje kelekótyák számára? Ha így van, Derec nem kért belőle.
  De végül az állomás ügyvezető igazgatóhelyettesének megérkezése háttérbe szorította borús gondolatait.
  – Hajime vagyok – mutatkozott be az igazgatóhelyettes. – Galenus doktor elmondta, hogy mindkettőjük sérülései biztatóan gyógyulnak. Ez jó hír.
  – Különösen nekünk – morogta Derec a foga között.
  – Teljesen érthető, hogy kérdéseket szeretnének feltenni itt-tartózkodásukról. Remélem, válaszolni tudok rájuk.
  Derec már éppen meg akart szólalni, amikor Katherine közbevágott. – Kezdd onnan, amikor az állomás először észlelte űrhajónkat, és mondd el, milyen intézkedések történtek! – rendelkezett.
  – Igenis, asszonyom. Az állomás érzékelői egy azonosítatlan űrhajót jeleztek nyomban azután, hogy előbukkant űrugrásából… bizonyára tudják, hogy az űrugrás befejezése kisebbfajta tér–idő zavarral jár, ahogyan egy villámlás is légköri zavart…
  – Ezt mind tudjuk – vágott közbe Derec. – Mi történt azután?
  – Bocsásson meg, uram – folytatta a robot könnyed meghajlással. – Csak azt akartam érzékeltetni, miért fedeztük fel az önök űrhajóját ilyen óriási távolságból.
  – Miért? Milyen messze voltunk?
  – Nyolcvanhárom csillagászati egységre. Ilyen távolságból az állomás érzékelői csak a jármű helyzetét és sebességét tudták meghatározni. Mivel nem kaptunk sem közvetlen azonosítójelzést egy válaszfeladó révén, sem közvetett azonosítást az érzékelők adatai alapján, a járművet AFE–07-nek neveztük el.
  – AFE? – csodálkozott Katherine.
  – Bocsásson meg. Azonosítatlan és Feltehetően Ellenséges – magyarázta Hajime.
  – Így már értjük – bólintott Derec.
  – Köszönöm, uram. Már két napja követtük nyomon a 07 pályáját. Éppen kezdtünk előzetes adatokat szerezni tömegéről és alakjáról, amikor rendkívüli esemény játszódott le. Az AFE–07 két önálló testre vált szét, így lett belőle AFE–07A és AFE–07B. A nagyobbik jármű, a 07A pályamódosítást hajtott végre, és kikerült az állomás ellenőrzési zónájából…
  – Leválasztottak bennünket az űrhajóról, aztán sarkon fordultak, és elpucoltak – mondta megvetően Katherine.
  – Nagyon úgy néz ki – helyeselt Derec. – A nagy hajó végrehajtott űrugrást?
  – Amíg érzékelőink hatókörében tartózkodott, addig nem, uram – válaszolta Hajime. – Persze, nem tudjuk, mi történt vele, miután szem elől vesztettük.
  Derec és Katherine jelentőségteljes pillantást váltott egymással, amiben az bujkált kimondatlanul: szóval lehet, hogy még mindig odakinn vannak valahol, és várnak.
  – És a másik jármű, a 07B, folytatta útját a körzet felé? – érdeklődött Katherine. – Abban találtak meg bennünket?
  – Igen, asszonyom. Egy felderítőalakulatot küldtünk azonnal a helyszínre, egy mentő- és egy szállítócsapattal együtt.
  – Meg tudnád mutatni ennek a navigációs eseménytérképét? – kérdezte Derec.
  – Természetesen, uram. – A robot odalépett a hipervíziós készülék billentyűzetéhez, lekopogott egy kódot, és néhány pillanat múlva a túlsó fal beleolvadt a világűr sötétjébe.
  Mindent úgy találtak rajta, ahogyan a robot leírta. A hálózat felső szélétől kék nyomvonal indult el, ez mutatta, hogyan közeledett a kalózűrhajó az állomás felé, amelyet alul egy arany hatszög jelképezett. A várható pályaszakasz egyharmadánál a kék vonal kettéhasadt. Egy vastag zöld nyomvonal elkanyarodott a képernyő jobb felső széle felé, míg egy vékony vörös továbbhaladt az ívben hajló eredeti pályán. A képernyő alsó harmadánál a vörös nyomvonalat egy aranyszínű vonal keresztezte, amely az állomásról kúszott fölfelé: ez volt a mentőűrhajó.
  – Kaphatunk egy másolatot ebből? – kérdezte Derec.
  – Besorolom az adatkönyvtár címjegyzékébe az ön neve alatt – ígérte meg Hajime, miközben ujjai végigtáncoltak a vezérlőbillentyűzeten, és a távoli kép helyett újra megjelent a szobafal.
  – Rögzítették a találkozást is?
  – Igen, asszonyom.
  – Szeretném látni a felvételt – adta ki az utasítást Katherine, és finoman Derec felé bólintott, hogy üljön mellé az ágy szélére. Amikor odatelepedett, a lány megfogta a kezét, és szorosan tartotta, mintha biztonságot keresne. Katherine bőrének érintése meglepte és nyugtalanná tette Derecet.
  – A felvételeket egy szemtanú robot készítette – magyarázta Hajime. – A multikom nem adja vissza a teljes sávszélességet…
  – Mi az a szemtanú robot? – súgta a lány Derecnek.
  – Majd később megmagyarázom – súgta vissza Derec. Jól tudta, ezek a furcsa kinézetű figurák a golyófejükkel és a két szemrés helyén 360 fokos pásztázó érzékelőikkel felbecsülhetetlen szolgálatot tesznek az ilyen műveletek során. Egyetlen feladatuk van csupán: olyan helyzetet kell elfoglalniuk, ahonnan érzékelőikkel és adatrögzítőikkel a lehető legtökéletesebb felvételt készíthetik a megismételhetetlen eseményekről. Számos balul sikerült űrhajózási műveletet sikerült felidézni és elemezni a szemtanú robotok adatai alapján, még akkor is, amikor már csak egy „fekete doboz” maradt meg belőlük.
  – …ezért, ha eltolni vagy változtatni kívánják a képkivágást az események bármely pillanatában, kérem, szóljanak.
  Aranimas űrhajójának leszakadt darabja úgy festett kívülről, mint egy bumfordi nyílhegy, amelyet egy köteg zsineggel erősítettek a szárához. A nyílhegyet valójában olyan űrsikló alkotta, amely egy bolygó légkörén is áthatolhatott, a zsinegeket pedig azoknak a közlekedőfolyosóknak cafatokra szakadt maradványai, amelyek a tengely végén a hatszögletű keretszerkezethez csatlakoztak a harang alakú sugárhajtóművek előtt.
  Derec és Katherine erősen figyelte, amint a mentőrobotok a felső hajótörzshöz illesztik a vészhelyzetekre tervezett önrögzítő zsilipkamrát. Amikor a kamra érintkezőgyűrűje vakító izzással beleolvadt a törzsbe, és a hegesztési vonal megszilárdult, a robotok egymás után hatoltak be az űrhajóba – élükön a szemtanú robottal.
  – Itt tartott fogva Aranimas – suttogta a lány, amikor a hipervízió kamerája végigpásztázott a padlásszobaszerű belső fedélzeten.
  – Mennyi ideig éltél itt?
  – Két hónapig. De akkor egy örökkévalóságnak tűnt.
  Amikor a szemtanú robot lement a főfedélzetre, elsőként egy gépembert pillantottak meg, amely a központi folyosóban álldogált.
  – Alfa – kiáltotta Derec.
  – Capek – mondta szinte ugyanabban a pillanatban Katherine. – Hol van a robotom?
  Hajime félbeszakította a visszajátszást. – Ezt a robotot hibavizsgálatra és javításra vittük.
  – Vissza akarom kapni abban az állapotban, ahogy találták – követelte Derec. – Nincs jogotok belebabrálni anélkül, hogy kifejezett utasításotok volna rá.
  – A robot szembeszállt erőfeszítéseinkkel, hogy megmentsük önöket. Értékelésünk szerint működése nem megfelelő, sőt veszélyes volt, ezért kikapcsoltuk. Ilyen esetekben az a szokásos eljárás, hogy teljes körű vizsgálatot végzünk, így tájékoztathatjuk az előállító céget a gyártási hibákról.
  Katherine vonakodva bólintott, és Derec megértette a finom figyelmeztetést. – Rendben van – intett. – Mehetünk tovább.
  Amikor folytatódott a visszajátszás, első ízben pillantották meg saját magukat. Ott feküdtek a főfedélzet központi átjárójában, az egyik fal mellett. Katherine összerándult és elfordult, amikor hólyagosra perzselt arcának és véres ruhájának iszonyú látványa megjelent a képernyőn. Derec összeszorított fogakkal próbálta elnyomni magában a fájdalmat, amely ismét feltámadt benne, amint megpillantotta saját összeégett bőrét.
  – Sejtettem – suttogta Derec döbbenten.
  – Mit sejtettél? – nézett rá Katherine. – Miről beszélsz?
  – Alfáról. Ő tartott bennünket életben.
  – Hallottad Hajimét… a robot rendellenesen viselkedett. Nem hagyta, hogy megmentsenek bennünket.
  – Ez csak az SZV-memóriaegység óvatosságának tudható be. Nézd – intett a képernyő felé Derec –, ez nem olyan természetes testhelyzet, amilyenbe valaki egy ilyen baleset után kerül, még ha odakúszott is. Minket odavittek. Mi több: legalább öt napig hevertünk ott, ahol működésbe lépett a rejtett bomba. Két és fél napba telt, míg a mentőűrhajó elért bennünket. Azon pedig nincs mit vitatkozni, hogy súlyos sérüléseket szenvedtünk…
  – Az biztos – mondta megborzongva a lány.
  – Csodálkoztam rajta, hogyan maradtunk életben, amíg az egészségügyiek megérkeztek. Igazság szerint már az űrhajón meg kellett volna halnunk. A mentők csak holttesteket találtak volna. Alfának köszönhető, hogy nem ez történt. – Derec a robot felé pillantott. – Hajime, megkérhetlek, hogy állítsd meg a felvételt, és hagyj magunkra?
  – Természetesen, Derec. – A kép és a robot megdermedt.
  – Mi ez? Mit csinálsz?
  – Csak el akarom magyarázni neked, hogy valaki más is tartózkodott ott a hajón.
  – Mire gondolsz?
  – Sokáig rágódtam azon, miért nem tért vissza hamarabb Wolruf és a robot. Hátha Aranimas magához tért? Nyilván még akkor is azzal küszködtek, hogy rázárják az ajtót, amikor a bomba felrobbant. Alfa ekkor biztosan futólépésben visszatért. Nem érdekelte Aranimas. Valószínűleg még az sem izgatta, mit tehet Aranimas Wolruffal. Sőt, Aranimas és Alfa egyaránt visszaérhetett az A-törzsbe, mielőtt az levált az űrhajó többi részéről.
  – Alfa nyilván megvédett bennünket a kapitánytól, ahogy megpróbált óvni a mentőlegénységtől is.
  – Igen, ez magyarázattal szolgálna arra, miért állta útját a robotoknak.
  – Aranimas pedig elrejtőzhetett – mondta Katherine elgondolkodva. – Elvégre az ő űrhajója volt. Ki tudhatta volna nála jobban, hogy melyik zuga a legbiztonságosabb? És addig lapult, amíg ezt a hajóegységet be nem vontatták az űrállomásra…
  – Éppen erre gondoltam – vágott közbe türelmetlenül Derec. – Ha nincs még nála a kulcs, biztosan keresi, és minket is. Ha nála van, attól még kutathat utánunk. Akárhogyan áll is a dolog, a kulcs nincs biztonságban, és mi sem. Mi meg csak üldögélünk, és azt mondogatjuk magunknak, hogy semmi ok a sietségre. Holott nincs vesztegetnivaló időnk.
  Katherine egy darabig a földre szegezte tekintetét. – Igazad van – nézett fel végül.
  – Hajime – szólt a robot felé Derec. – Csatlakozhatsz hozzánk.
  A gépember ismét életre kelt. – Köszönöm, uram. Folytassam a felvételek ismertetését?
  – Nem. Kapcsold ki a berendezést! Eleget láttunk – válaszolt Derec helyett Katherine.
  – Értem, asszonyom – válaszolta a robot készségesen. – Kíván még feltenni további kérdéseket?
  – Igen. Hol van most a 07B?
  – Nem tudom, asszonyom.
  Derec annyira megdöbbent a választól, hogy kivörösödött arccal ugrott fel az ágyról. – Mit jelentsen az, hogy nem tudod? – harsogta. – Te vagy rangban a második az állomáson.
  – Pontosan, uram.
  – És fogalmad sincs róla, hol az űrhajónk?
  – Csak azt tudom, hogy a 07B nem tartózkodik többé abban az űrkikötőben, ahol lehorgonyozták, amikor a mentőalakulat bevontatta az állomásra.
  – Ellopták? – makacskodott Derec. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ellopták?
  – Nem lopták el, uram. Az állomásigazgató utasítására eltávolították.
  – Miért nem ezzel kezdted? – mondta bosszúsan Katherine.
  – Derec azt kérdezte, hol horgonyzik a 07B. Ezt nem tudom, és eszerint tájékoztattam.
  – Akkor találd meg gyorsan – utasította Derec –, és vezess oda bennünket.
  – Sajnálom – válaszolta Hajime –, erre nincs felhatalmazásom.
  – Akkor keresd meg azt a robotot, akinek van felhatalmazása! – Azt az utasítást kaptam, hogy ezzel kapcsolatban minden kérést továbbítsak az állomásigazgatóhoz.
  Derec sóhajtott. – Jól van, mehetsz.
  – Köszönöm, uram. – A robot nem mozdult. – Tudakozódhatom még valamiről, uram?
  – Éspedig?
  – Ön állandóan „a mi űrhajónk”-ként emlegeti a 07B-t. Ezt megszokásból vagy ragaszkodásból teszi?
  – Miért érdekel?
  – Tájékoztattak róla, hogy a 07B néven ismert jármű többé nem az ön tulajdona.