Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ISAAC ASIMOV 3 ROBOTVÁROSA

2010.07.08

8. fejezet
A HŰSÉG PRÓBÁJA

Egy ponton vége lett. De ezúttal Derec nem volt olyan állapotban, hogy tisztán felfogja, miért hagyta abba a kínzását Aranimas. Csak halványan emlékezett rá, hogy a főnök eltávozott, őt pedig a kutyaféle vonszolta ki a vezérlőközpontból.
  Nem tudott talpra állni, így tehetetlenül tűrte, hogy a lény a méhkasszerű térség másik egységébe hurcolja, és lefektesse egy takaróval borított kemény priccsre. Tudata időnként lebegve visszatért, néha derengő képeket látott, amint a kutyaféle magányosan kuporog mellette, máskor pedig csak az ágyán feküdt fáradtan, és zavaros gondolatok jártak a fejében.
  Egyik világos pillanatában tudatára ébredt, hogy az idegen egy csésze tiszta folyadékot tart elé, és gyötrődve felkönyökölt.
  – ’obb, ’a elárulod Aranimasnak, amit ’allani akarr – suttogta a fülébe a lény, míg odakínálta a csészét.
  Derec előrebillentette a fejét, és a csészéért nyúlt. Jobb keze annyira remegett, hogy a ballal kellett megfognia a táncoló edényt, amíg kortyolta belőle a hűs folyadékot. Olyan édes volt, mint a csurgatott méz, szinte simogatta érdes torkát.
  – Mit gondolsz, mennyit bír ki egy ember? – dörmögte. – Ha tudnék bármit is, az első öt percben kitálaltam volna. Ha a főnököd így folytatja, hamarosan végleg kikészít. Miért nem hisz nekem?
  A kutyaféle idegesen körbepillantott, és csak azután válaszolt. – Ismerred narwét?
  Derec még azt sem igen értette, hogy ez egy fajnak vagy egy személynek a neve-e, de nyomban rávágta: – Nem.
  – Aranimas ismeri narwét. Errőszakkal kell ráuenni, ’ogy őszinte legyen. ’a felteszel egy kérrdést narwénak, akkor ’azudik, uagy úgy tesz, mint’a nem érrtené uagy elfele’tette uolna. Csak kínoszni kell narwét és mindent beuall.
  – De én nem vagyok narwe! – tiltakozott Derec erőtlenül. – Annyi esze sincs a főnöködnek, hogy ezt belássa?
  – Aranimas aszt gondolja, te isz a narwe-trükköt alkalmaszod – magyarázta a kutyalény. – Eszen kíuül Aranimas igen dü’ös.
  – Miért dühös rám? Én semmit sem tettem ellene.
  – Amikor Aranimas dü’ös, mindenki bajban uan – sopánkodott az idegen. – A fetyuerrkeszelőknek nem kellett uolna elpusztítani a rrobotok fészkét.
  – Nem is ők voltak. A robotok tették.
  – Asz nem számít. Aranimas akarrt elfogni robotokat, ’ogy neki dolgosszanak.
  Derec lehunyta a szemét, és visszafeküdt. – Attól tartok, nem sokat tud elkapni belőlük.
  – Aranimas elment, ’ogy megnészze, mit ’ozott a mentőcsapat – magyarázta a lény. – a tényleg nem sokat, még rrosszabb lesz, amikorr uisszajön.
  – Nem tudsz segíteni valahogy? – könyörgött Derec. – Te hiszel nekem, igaz?
  – Nem asz én dolgom, ’ogy ’iggyek uagy ne ’iggyek – vont vállat a kutyaféle. – Nem segít’etek.
  Derec sóhajtva dőlt vissza a priccsre, mocorgott egy darabig, majd lehunyta szemét. – Akkor a főnököd meg fog ölni, mert semmit sem tudok mondani neki. Talán jobb is így.
  A kutyaféle kivette a csészét a kezéből, és felállt. – Mint’a narwét hallanám. Ne’ogy ilyet mondj Aranimasnak!

Derec úgy riadt fel szendergéséből, hogy máris tudta, Aranimas visszatért, mert az idegen megragadta a karját, és ülő helyzetbe rángatta.
  – Elég a játékból! – ripakodott rá Aranimas. – Elveszítem ám a türelmemet.
  – Ez játék volt eddig? – kérdezte Derec kábultan. – Némelyeknek különös elképzelésük van a játékról. Emlékeztess rá, hogy ne pókerezzek veled, ha kés van a csizmaszáradban.
  Néhány méterrel távolabb az ajtóban kuporgó kutyaféle erre lehunyta a szemét, és csóválni kezdte a fejét. Aranimas válasz helyett a ruhájába nyúlt a pálcáért.
  – Várj! – tartotta fel tiltakozva Derec a tenyerét. – Nincs szükséged rá.
  – Tehát úgy döntöttél, hogy megosztod velem, amit tudsz?
  – Mindig is ez volt a szándékom. Csak te nem azt kívántad, amit én ajánlani tudtam.
  – Ki fogom deríteni, ki vagy és mit tudsz arról a tárgyról, amelyet a fedélzetre hoztál – mondta megvetően Aranimas.
  Derec lecsúsztatta a priccs széléről a lábát, és kiegyenesedett. Még így is eltörpült Aranimas mellett, de legalább jobban érezte magát állva. – Az a helyzet, hogy éppen annyit tudsz rólam, mint amennyit én magamról, de akkor sem lennék meglepve, ha nálam többet tudnál az ezüstdobozról. Ám akad valami, amit jobban ismerek, mint te, és ezek a robotok. Mennyire váltak be a reményeid?
  Aranimas egyik szemével vészjósló pillantást vetett a kutyaféle irányába, mire a szőrös lény alázatosan behúzta a nyakát, és visszavonult az ajtónyílás mögé. – Csak töredékeket találtunk – bökte ki Aranimas. – A robotjaid igen jó hatásfokkal pusztították el magukat.
  – Nem az én robotjaim voltak – vetette közbe Derec. – De miért nem mutatod meg, mid van?
  Aranimas lelógatta mindkét karját, és elmerülten kezdte dörzsölgetni a térdeit, miközben Derec ajánlatát mérlegelte. – Igen – mondta végül hangosan. – Ez jó próba lesz, hogy meggyőződjem szándékaidról és hasznavehetőségedről. Építesz nekem egy robotot.
  Derec elsápadt. – Micsoda?
  – Ha tényleg semmit nem tudsz arról, hogy ki vagy, akkor más úrnak se hűséggel, se engedelmességgel nem tanozol. Ha építesz nekem egy robotot, tudni fogom, hogy belenyugodtál a helyzetedbe és a szolgám leszel.
  Derec nem ezt a pillanatot ítélte a legalkalmasabbnak arra, hogy fennkölt előadást tartson a szabadságról és a választás lehetőségéről, de még mindig nem fűlött a foga Aranimas feltételeihez. – És mi van, ha nem tudok építeni egy robotot azokból az alkatrészekből, amelyek a birtokodban vannak? Csak annyit mondtam, hogy sokat tudok róluk. De egy árva szóval sem állítottam, hogy gyártani is tudok egyet puszta jóindulatból. Szükségem van alapvető alkatrészekre…
  – Ha kudarcot vallasz, tudni fogom, hogy nem számíthatok rád és használhatatlan vagy a számomra – közölte Aranimas –, ezért nem vesztegetem rád a drága ellátmányt csak azért, hogy életben tartsalak.
  Derec nagyot nyelt. – Hát akkor mire várunk? Mutasd a leltárt!

Aranimas egyáltalán nem kisebbítette a gondot, amikor a „töredékek” megnevezést használta mindarra, amit a gyűjtőcsapat hozott a kisbolygóról. Én inkább egy rakás roncsnak nevezném, gondolta magában Derec, amint ott állt az űrhajó raktárában, és a rablók által szerzett nyomorúságos prédát szemlélte. A legnagyobb sértetlen darabot – Monitor 5 karját – ő maga hozta a fedélzetre. A következő ép töredék egy felügyelő robot térdízülete volt. Derec úgy vélte, egykor ez is Monitor 5-höz tartozott.
  A többi lelet csak egy-egy tenyérnyi hulladéknak bizonyult: itt egy csúnyán megperzselődött szabályozó, ott egy optikai érzékelő összetört lencsékkel, különféle limlomok, mint például egy agyagedény cserepei. Sehol egy pozitronikus agy, egy mikrofúziós energiatelep – pedig mindkettő létfontosságú egység.
  Nincs az a zseni, aki össze tudna állítani ezekből egy robotot, gondolta Derec. – Ez minden? – kérdezte csalódottan.
  Szerencsére akadt más is. Az egyik tárolófolyosón Aranimas megmutatott két magas szekrényt, amelyben egy-egy robot pihent csaknem ép állapotban.
  – Úgy látom, ez a szenvedélyed nem éppen mai keletű – lépett közelebb Derec, hogy megvizsgálja a gyűjteményt. Az új robotok ismerősnek tűntek, feltehetően házi használatra tervezték őket. Többet is megtudhatna róluk – honnan származnak, mire használták őket –, ha optikai mikroletapogatóval leolvashatná a sorozatszámok lemezeit, amelyek testük különböző pontjain helyezkednek el. De annyi világosan kiderült a számára, hogy nem ő az első emberi lény, akivel a rablók összeakadtak.
  Úgy látszott, ennyi alkatrészből akár másfél robotot is összeállíthat. Az egyik robotnak hiányzott a feje, nyakának forgógyűrűje kicsavarodva és elgörbülve csatlakozott a törzshöz. Ez elárult valamit abból, milyen körülmények között szerezték a rablók a robotokat.
  Sokkal fontosabbnak tűnt azonban Derec számára, hogy jelenleg csak egy pozitronikus agy áll rendelkezésére. Azt persze semmi sem szavatolta, hogy működőképes. A másik robot mellkasát valami fegyverlövedék tépte föl, jobb válla pedig olyan hullámosan gyűrődött össze, mintha erős hőhatás olvasztotta volna meg. Ez nemcsak attól a halvány reménytől fosztotta meg Derecet, hogy a kulcsfontosságú egységek épségben maradtak a robot törzsében, hanem arra is utalt, hogy az agy nem egészen zavartalanul látja majd el vezérlő feladatait.
  De legalább hozzá lehetett kezdeni a munkához a siker csekélyke esélyével. Derec hátralépett a két szekrénytől, és felnézett Aranimasra.
  – Akkor hát miféle szerelőműhelyt tudsz a rendelkezésemre bocsátani? – kérdezte színlelt könnyedséggel. – Készen állok, hogy belevessem magam a munkába.
  Aranimas beleegyezően bólintott. – Megadom a lehetőséget.

Derec kérésének teljesítéséhez még mélyebbre kellett hatolni az űrhajó zavaros útvesztőjében. A kisbolygó belsejével ellentétben az ifjú itt teljesen elvesztette irányérzékét. Túl sok forduló és túl sok rövid folyosó váltogatta egymást, ráadásul túl kevés tájékozódási pont akadt. Amikor már végképp belezavarodott, hogy a vezérlőközponthoz viszonyítsa pillanatnyi helyzetét, feladta a küzdelmet.
  De még így is hasznos ismereteket gyűjtött minden lépéssel. Kitapasztalta, hogy az űrhajó különböző részeiben nem teljesen azonos a légkör összetétele, és a tárolófolyosók egyúttal a légzsilipek szerepét is betöltik közöttük. Az egyik részlegben a levegő kaparta Derec torkát. A másikban sárga könnyek csurogtak Aranimas szeméből. Feltűnő módon csak a kutyaféle mozgott otthonosan valamennyi légkörben.
  Az űrhajó nemcsak labirintusnak, de állatkertnek is elkelhetett volna. A fedélzeten legalább négy faj tanyázott. Aranimas törzséből Derec öt hasonló alakot látott, amelyek elfoglaltságuk alapján valamennyien magas rangúak lehettek. Csak a kutyaszerű alak tűnt fajtája egyetlen képviselőjének a fedélzeten.
  Legnagyobb számban a hátborzongató ábrázatú narwék bukkantak elő, amelyek közül azért toborzott néhányat Aranimas, hogy a robotok szerepét lássák el. A narwéról kiderült, hogy alacsony, kopasz fejű, kétlábú, koponyáján szarvakra emlékeztető bütyköket viselő, vad és félelmetes külsejű teremtmény. De a bütykök csak valami ártalmatlan védőtokot alkottak a fejükön, mert Aranimas és a kutyaféle egyaránt félelem nélkül ütötte-rúgta a narwékat.
  A negyedik faj tűnt a legérdekesebbnek és a legfélénkebbnek. Abban a részlegben, ahol Aranimas szeme könnyezni kezdett, Derec egy falon kúszó, különös ötlábú lényt pillantott meg, amely leginkább óriás tengeri csillagra emlékeztetett. Közeledtükre nyomban visszahúzódott, és mire odaértek, el is rejtőzött.
  Amennyire elbűvölte Derecet az idegen lények biológiai parádéja, annyira gondosan ügyelt, hogy még véletlenül se kerüljön érintkezésbe velük. Tudta, hogy testében milyen gazdagon tenyésznek a különféle biotikus társulások: baktériumok, vírusok, gombák és paraziták. Fogalma sem volt róla, mennyire különböznek tőle ezek az idegen lények. Csak reménykedhetett, hogy döntő az eltérés. Minél jobban hasonlít ugyanis alapvető felépítésük az övéhez, annál nagyobb a kockázata, hogy testének társbérlői veszélyesek lehetnek rájuk nézve, az ő szimbiotikus társaik viszont őt, Derecet fenyegethetik.
  Abban bízhatott csak, hogy Aranimas megtette a szükséges óvintézkedéseket, illetve megállapította, hogy ezek szükségtelenek. Derec arra alapozta ezt, hogy a rablók nyilván többször is kapcsolatba kerültek már emberekkel. A begyűjtött robotok és az idegenek által használt űrvilágnyelv legalábbis erről tanúskodott.
  Ám így tovább szaporodott a rejtélyek száma. Derec határozottan tudta, hogy sohasem keresztezte még emberi lények útját egy másik értelmes életforma – nemhogy négyféle. A bolygóközi kapcsolatok megértéséhez eddig csak a történelmet és a gazdaságtant kellett ismernie, de nem a xenobiológiát.
  Vajon arra utal a kalózok jelenléte, hogy ő messze az emberi élettér határain túl tartózkodik? Vagy az eddigi kapcsolatfelvételek államtitoknak minősültek, és csak azok ismerték, akikre tartozott? Mik ezek a rablók voltaképpen: pionírok, érckutatók, kalózok? Talán ugyanazt a valamit keresik, ami után a robotok kutattak? És megtalálván, hová viszik őt? A saját otthonukba vagy az övébe?
  Nagy horderejű kérdések voltak ezek. Épp elég feszültség halmozódott fel a Föld és az űrlakók között anélkül is, hogy most egy véletlen tényező összezavarja a képet. Ha olyan támadás éri a bolygóközi védelmi hálózaton kívül rekedt emberi világok egyikét, mint amilyennek Derec volt szemtanúja, az félelmetes háborúhoz vezethet.
  Így ért vissza gondolatban ahhoz a bizonyos ezüst tárgyhoz. Ha annyira fontos, mint amilyen konokul keresték a robotok, és ha tényleg annyi erőt és hatalmat képvisel, hogy a kalózok is érte jöttek, akkor túlságosan nagy ez a hatalom és erő ahhoz, hogy a kalózok kezében maradjon. Noha a saját gondjain kívül nem szívesen vette nyakába másokét, Derec most mégis kötelességének érezte, hogy megpróbálja visszaszerezni a tárgyat az emberiség nevében.

A műhely szerencsére olyan részlegben helyezkedett el, amelyet hagyományos légkör töltött ki, bár a levegő kissé száraznak és langyosnak hatott. Miközben Aranimas letelepedett egy székbe, és árgus szemekkel figyelte, miként rakják sorba a narwék a padlón a robotalkatrészeket, Derec végigböngészte a munkaasztalokat és polcokat, sarkában a kutyafélével, aki válaszolgatott kérdéseire. Mire a szemlét befejezte, a narwék eltávoztak.
  – Munka közben magyarázz el minden lépést! – szólt oda Aranimas, és összefonta a karját.
  – Csak nem szándékozol végig itt ülni és figyelni?
  – Meg akarom tanulni tőled mindazt, amit tudsz.
  – Akkor angyali türelemre lesz szükséged – szögezte lc Derec.
  – Elbeszélésedből ítélve nem sok időbe telt, amíg átalakítottál egy bizonyos munkaruhát olyan eszközzé, amely elérte a szökési sebességet – jegyezte meg elgondolkodva Aranimas. – Ennek itt most rövidebb ideig kell tartania, hiszen csak egy robotot kell átalakítanod robottá.
  – Ne gyerekeskedj! – kiáltott fel Derec égnek emelt karokkal. – Abban sem vagyok biztos, hogy sikerül-e az egész, nemhogy elég lesz-e ehhez egy vagy két óra.
  – Magyarázd el a gondot – biztatta Aranimas.
  Derec visszafojtotta kuncogását. Azt remélve, hogy meglazíthatja nyaka körül Aranimas hurkát, valóságos panaszáradatot tervezett a műhely hiányos felszereléséről, a nem megfelelő munkaeszközökről, csak hogy minél alaposabban elvegye Aranimas kedvét a várakozástól.
  De kétségbeesését nem kellett megjátszania. Olyan készülékekre számított, amelyeket nem emberi kezekhez terveztek, de, gondolta, áll majd valaki a háta mögött az űrhajóról, és kisegíti. Arra azonban nem készült fel, hogy ilyen ócska barkácsműhelyben kell dolgoznia.
  – Az a gond, hogy hiányoznak a megfelelő szerszámok – szögezte le. – Szükségem van egy diagnosztikai munkaasztalra, egy maratóra, különféle mikromanipulátorokra… Itt semmi olyasmit nem találok, amivel ki lehetne alakítani egy integrált áramkör maszkját vagy egy áramköri nyomkövetőt…
  Közben már rájött, hogy nem kellett volna mindezen meglepődnie. Aranimas nem érdeklődne ilyen mohón a robotok iránt, és nem várná el tőle, hogy megjavítsa őket, ha az űrhajó által képviselt kultúra alkalmas volna efféle gépek megszerkesztésére. Már az is szöget üthetett volna a fejében és ráébreszthette volna, hogy az idegenek számítógép-technológiája meglehetősen hiányos, amikor észrevette, hogy önműködő célzórendszer helyett fegyverkezelőket alkalmaznak.
  Aranimas felállt. – Amennyiben hozzáférhetőek az űrhajón, hozatok neked ilyen szerszámokat. Igényeidet pontosan ismertesd Rrullffal – a kutyaféle nevének Aranimas által rövidített változata csaknem kiejthetően hangzott –, és a lány majd elhozza neked őket, vagy téged vezet oda hozzájuk.
  Lány? Derec meglepett pillantást vetett a kutyafélére. Érdekes.
  – Köszönöm – mondta Aranimasnak, és elfordult, hogy munkához lásson. A következő pillanatban ezernyi dongó döngött a lapockái között, és vadul szurkálta. Levegő után kapkodva térdre rogyott, és a munkapad szélét markolta, nehogy a padlóra zuhanjon. Nem kellett hátranéznie, hogy kitalálja: Aranimas pálcája szegeződik a hátának.
  – Ne kövesd el azt a hibát, hogy megpróbálsz becsapni – közölte a kapitány ridegen, míg a fájdalom odaláncolta Derecet a munkapadhoz. – Lehet, hogy nem értek a szerelés művészetéhez, de nem vagyok bolond.
  – Én… én…
  – Tartsd meg a kifogásaidat – mondta megvetően Aranimas, miközben a dongók elszálltak. – Engem csak az eredmény érdekel.
  A munkapadra borulva Derec még idejében elfordította a fejét, hogy lássa, Aranimas visszadugja a pálcát abba a rejtett zsebbe, ahonnan előhalászta. Aztán hörögve megköszörülte a torkát, és erőtlenül bólintott. – Igenis, főnök.

Aranimas távozása után a kutyaféle arcán megjelent a szokásos hátborzongató mosoly. – Szerrencsés uagy, ’ogy Aranimas nagyon akarrja a robotokat. Máskülönben, azt iszem, márr ’alott lennél.
  – Köszönöm a derűs biztatást – nyögte Derec. – Voltaképpen mire akarja őket használni?
  – Nem találtad ki? Aranimas akarr ’elyettesíteni narwét robotokkal. Aranimasnak elege uan narwék ’isztérikus ’eleneteiből.
  – Tudják a narwék, mit forgat a főnök a fejében?
  – Narwék kifogástalanul uiselkednek, amióta főnök ezt elárrulta nekik – válaszolta a kutyaféle vidáman. – Mirre uan szükséged a munká’oz?
  Derec azonban most másvalamin törte a fejét. A kutyalány mindig kíméletesen bánt vele, akár barátságosnak is lehetett mondani, ez pedig azzal a kilátással kecsegtette, hogy szert tehet egy szövetségesre a kalózűrhajón. Ha együtt fognak dolgozni, itt az idő, hogy ne úgy gondoljon többé a kutyafélére, mint idegen lényre. Vagy akár lányra.
  – Kezdjük a legfontosabbal! Én még annyira sem tudom kiejteni a neved, mint Aranimas…
  – Pedig asz is szörnyű.
  – …de mégiscsak szólítanom kell téged valahogy. Kiegyeznél vele, ha Wolrufnak hívnálak?
  – Nem asz én neuem, de tudni fogom, kirre gondolsz, amikorr eszt mondod.
  – Éppen ezt akartam, Wolruf. Van néhány miniatűr vésett szöveg, amit el kell olvasnom. Tudsz keríteni egy eszközt, ami segíthet ebben?
  – Majd ’ozok ualamit – ígérte a lény.
  A pásztázó nagyító, amivel Wolruf visszatért, régi vizsgálóműszernek látszott. Szemlencse helyett képernyővel, rögzített gyújtótávolsággal és apró látótérrel működött. De a keresőnyílásán beeső fény – az összes hiányosság ellenére – tökéletes megvilágítással emelte ki a sorozatszámok véseteinek finom barázdáit.
  Amíg Derec végigpásztázta a tizenöt adatsort, Wolruf a válla fölött figyelte munkáját.
  – Olvasol űrvilágnyelven? – kérdezte tőle Derec.
  – Nem – válaszolta Wolruf. – Elárrulok neked egy titkot… aszérrt tanultam meg eszt a szabuánynyeluet, merrt nem bírrom ’allgatni, a’ogy Aranimas kerrékbe törri a mi fa’unk nyeluét.
  Derec elnevette magát, és ez a hang alaposan meghökkentette Wolrufot. – Tudod, most a robot egyik azonosítólapját olvasom. Megtudhatok belőle néhány dolgot, ami segít a roncsolódás mértékének megállapításában… Kiderül belőle a gyártó, a típus, a behangolás időpontja és a kereskedelmi adatok – magyarázta fölényesen.
  Ilyen szellemben csevegett egy ideig, számtalan műszaki kifejezéssel fűszerezve magyarázatát abban a reményben, hogy napnál világosabban látszik nyitottsága és együttműködési szándéka, mialatt valójában nem magyaráz el semmit. Nem említette meg, hogy ha a robot a Földről származik, a címke arról is árulkodik, ki volt a tulajdonosa, vagy hogy a képernyő alján az a három titokzatos sor a program hozzáférési kódja és a beszabályozás műveletsora, amelyeknek segítségével nemcsak megjavíthatja a robotot, hanem a programját is megváltoztathatja.
  – Mi uan odaírua?
  – Ez egy Ferrier EG típus – magyarázta Derec. – Házi szolgálatra hozták forgalomba. – És személyi védelemre, tette hozzá magában. Egy testőr robot. – Behangolásának időpontja a 83-as szabványév.
  Aztán elolvasott néhány szót fölötte, és megdermedt.
  – Mi asz? – kérdezte Wolruf. – Ualami rrossz?
  – Á… nem – suttogta Derec. – Csak a robotot az Aurórán jegyezték be.
  – A te uilágodból ualó?
  – Igen.
  – És esz fontos?
  – Ugyan – vágta rá Derec. – Nézzük a többit!
  De nagyon is fontos volt. A kezében remegni kezdett a nagyítókészülék, ezért inkább fölkelt a székről. Emlékezett az Aurórára! Emlékezett a Hajnal Világára. De nem olyan dolgok jutottak eszébe, amiket mindenki ismert; hogy az űrlakók első és sokáig a legkiemelkedőbb bolygója volt; hogy otthont nyújtott a híres Robotikai Intézetnek, ahonnan a robotika tudományának legfrissebb újdonságai kerültek ki.
  Nem, Derec úgy emlékezett az Aurórára, mintha keskeny fénysugár hatolna át egy fekete függönyön: felvillant előtte egy űrkikötő, egy kertváros, egy idilli falusi táj. Valamilyen módon kapcsolatban állt vele, és ez a kötődés elég szoros volt ahhoz, hogy pusztán a szó ereje áttörje a falat, amely elválasztotta múltjától.
  Végre valamit megtudott önmagáról. Az Aurórához tartozott. Sovány adat egy életrajzhoz, de kezdetnek biztató.


9. fejezet
TITKOS SZÖVETSÉG

Egy diagnosztikai asztal vagy egy árva komputer hiányában Derec számára nem maradt más választás, mint hogy életre keltse az egyik robotot, és annak hibakereső rendszerére támaszkodjék. Mielőtt azonban eljutott volna eddig, háromdimenziós kirakós rejtvényt kellett megoldania.
  A fej nélküli robot az EX sorozathoz tartozott, de az eltérés nem érintette azokat a részeket, amelyeket Derec kölcsön akart venni az EG helyreállításához. A sorozatgyártású robotokban a vázelemekkel ellentétben az aktív rendszereket szabványosított és cserélhető egységek alkották. Másképp nem is lehetett volna gazdaságosan előállítani őket. Így a fej nélküli EX típus vese nagyságú mikroatomfúziós energiatelepe az azonos dugaszolás révén felválthatta az EG típus belsejében a megsérült egységet.
  De az energiatelep tokozása, amely a fő energiasínhez csatlakozó elemeket tartalmazta, szintén megsérült annak a harcnak a során, amely munkaképtelenné tette az EG robotot. Sajnálatos módon a tokozást már nem tervezték cserélhetőre, ráadásul a gyártás során a megszokott mikromágneses mező helyett merev kötéssel rögzítették a többi elemhez az EG törzsének belsejében. A gyártó cég a kevésbé költséges, hanghullámú ponthegesztést választotta.
  A megfelelő szerszámok nélkül nagy kihívás volt a tokozások felcserélése. Derec először az EG belsejében megsérült tokozáson gyakorolt, majd a megszerzett tapasztalatot használta fel, hogy kiemelje a másik robotból a sértetlen darabot. Ez a művelet több mint két órát vett igénybe. De amikor elkészült vele, alig két perc alatt végrehajtotta az energiatelepek cseréjét.
  Ezzel persze nem oldódtak meg egy csapásra a nehézségek. Valamennyi Ferrier típusban a robot által használt alapadatok könyvtára több, eltávolítható memóriakockában kapott helyet, közvetlenül a „kulcscsont” mögött. A robot kiterjedt pozitronikus emlékezete teljes egészében arra szolgált, hogy tapasztalás útján tanuljon.
  A gyártó szempontjából ez az elrendezés azt jelentette, hogy nem kellett a robot feladatához szabottan beszűkíteni a pozitronikus agy tevékenységét. A tulajdonos számára pedig azzal az előnnyel járt, hogy beruházása az idő múlásával nem vált elavulttá, tehát lényeges átalakításokra sem volt szükség.
  Most Derecnek éppen ez okozott fejtörést. A fej nélküli EX robotban öt mélyedés sorakozott a memóriaegységek számára, és ezekből négyet töltöttek fel a gyártáskor. Az EG-ben viszont hét mélyedést számolt meg, és ebből ötöt töltöttek ki a gyártás során a megfelelő memóriakockákkal. Ám a két üres mélyedés meg három memóriakocka a csatlakozó mélyedéssel tönkrement ugyanabban a robbanásban, amely megrongálta az energiatelep tokozását.
  Itt már semmit sem lehetett megjavítani vagy kicserélni. Sőt, a két megmaradt mélyedés közül az egyikbe mindenképpen a szabványos rendszeregységet kellett helyeznie, mert enélkül az EG robot semmit sem tudhatott meg saját felépítéséről és működéséről. Ilyen módon a fennmaradó egyetlen mélyedésre öt memóriakocka jutott, mindegyik tele fontos logikai és adatfeldolgozó áramkörökkel. Derecnek ezek közül kellett választania, s végül a matematikai memóriakockánál állapodott meg, de elrejtette a személyi védelem egységkockáját is, hátha szükség lesz rá még a jövőben.
  A robot szemmel látható sérüléseinek leltárában szerepeltek még elszakadt kábelek, emiatt béna marad a jobb karja, s a kettős pörgettyűk közül az egyiknek beszorult a kardánfelfüggesztése. De az energiatelep és az adatkönyvtár helyreállítása után már csak egyetlen kritikus pont maradt: a pozitronikus agy.

Külsőre tömör, másfél kilós platina–irídium tömbnek látszott. Működését tekintve ebben jelentek meg azok az alapvető pozitromotorikus feszültségek, amelyek a robot tevékenységét irányították, valamint azok az időszakos feszültségek, amelyek a gondolatokat és döntéseket képviselték, de itt kapott helyet az a nagy integráltságú áramköri rendszer is, amely a tanulást tette lehetővé.
  Derec abban reménykedett, hogy ennek az alapvető áramköri rendszernek az összeköttetései nem váltak véletlenszerűvé, ami könnyen megtörténhet egy pozitronikus aggyal, ha erős sugárzás éri. A robot eddig szerzett tapasztalatainak megmentésére már nem volt remény. A tartalék mikrocella, amely az idegpályáit frissítette fel generálszerviz alatt, már réges-rég kimerült, az idegpályák leheletfinom összeköttetései tönkrementek. A robot semmire sem emlékezhetett korábbi szolgálatából. De ha az agya sértetlen maradt, az újjáélesztés után zavartalanul működik majd.
  Akárcsak én…
  Az adott lehetőségekkel csupán egy módon vizsgálhatta meg a pozitronikus agy állapotát: be kellett kapcsolnia a robotot, és ki kellett próbálnia. Nyilvánvaló okokból ez veszélyt rejtett magában. A robotika történetének folyamán egykor még úgy tervezték a gépembereket, hogy örökre lezárják magukat, ha bármilyen belső hibát érzékelnek. De néhány száz év alatt a robotok tewezésének fejlődése ahhoz az új filozófiai szemlélethez vezetett, hogy be kell építeni a programba a hibatűrés és az önjavítás lehetőségét is. Derec ezért nem tudhatta, mi fog történni.
  De mire éppen nekilátott, hogy kiderítse, Wolruf elunta a várakozást, vagy más kötelességek szólították, és szép csendben eltávozott. Ez szerencsés fordulat volt, mert amikor a gépember feléled, olyan helyzettel kell szembenéznie, amilyennel eddig még egyetlen robot sem találkozott. El kell majd döntenie, eléggé „emberinek” tekintheti-e Aranimast és Wolrufot ahhoz, hogy engedelmeskedjék utasításaiknak és szükség esetén megvédje őket.
  Mivel a robotokat rendszerint nagyon is fantáziátlannak tervezték, ezzel nem lehetett gond. Aranimas nyilvánvalóan idegennek látszott, emberre emlékeztető alakja ellenére. Wolruf pedig még idegenebb egy gépember számára.
  A robotok gyártói azonban általában nem szűkítették le az emberi lény meghatározását, inkább tág teret hagytak a felismerésnek. Egy maxruhába bújtatott erőművi munkás nem látszott éppen embernek, a robot mégis engedelmeskedett utasításainak. A robotok sosem voltak – nem lehettek – teljesen fantáziátlanok. Nem ítélhettek pusztán a külső alapján. Jóllehet egy hároméves gyermek embernek számít, a robotok mégis gyakran megtagadták tőle az engedelmességet.
  Fennállt a veszély, hogy ha a program lehetőséget nyújt ilyen megkülönböztetésre, a robot rábukkan néhány azonos vonásra az idegenek és Derec között. Ha ez megakadályozható, Derec el volt szánva, hogy meg is teszi. Az Első Törvény értelmében a robot nem léphet fel ellene. De ha meggyőzheti róla, hogy az idegeneket nem illeti meg az Első Törvény szerinti védelem, talán felhasználhatja a robotot Aranimas ellen.
  Izgatottan nyomta meg az energiarendszer kapcsológombját. Egy pillanattal később a sérült kar kivételével a robot valamennyi ízülete megmerevedett. Szemének résében piros fény jelent meg, és ritmikus lüktetésbe kezdett.
  – Alfa, alfa, epszilon, ró – ejtette ki hangosan Derec azoknak a görög betűknek a sorát, amelyeket a robot azonosítótáblájáról olvasott le. – Szigma, tau, szigma.
  Rövid szünet után a robot szeme hunyorgás nélkül kezdett izzani. – Állandó nyelvem a Galaktikus Szabvány aurórai dialektusa – szólalt meg. – Más nyelvkészlet nem áll rendelkezésemre pillanatnyilag. Elfogadható ez az ön számára, uram?
  Derec szélesen elmosolyodott. A kisbolygón a robotoktól elszenvedett megaláztatások után örömmel hallotta az udvarias hangot. – Az aurórai dialektus tökéletesen megfelel.
  – Értem, uram. Ki a tulajdonosom, uram?
  – Én vagyok – válaszolta Derec. – De ezt ne áruld el senkinek. Ha ellentmondó utasításokat kapsz tőlem és valaki mástól, az én parancsaim mindig elsőbbséget élveznek.
  – Értem, uram. Milyen néven szólíthatom, uram?
  Derec nem szívesen közölte a robottal jelentéktelen, véletlenül felvett nevét. – Derec – bökte ki végül, mert pillanatnyilag nem jutott jobb az eszébe.
  – Értem, uram. És én milyen névre hallgassak?
  Derec visszafojtotta kuncogását. Ki vagyok én, hogy megmondjam a neved, amikor még az enyémet sem ismerem? – Amíg te leszel az egyetlen robot ezen az űrhajón, megfelel az Alfa.
  – Köszönöm, Derec. Bekapcsolásom után önvizsgáló programom számos hibaállapotot jelzett. Alkalmas most az idő, hogy felmérjem ezeket?
  – Egy pillanat – mondta elgondolkodva Derec. – Végig tudod pásztázni ezt a helyiséget?
  – Igen, uram.
  – Található valamilyen rejtett kamera körülöttünk?
  – Nem tapasztalok semmilyen működő érzékelőt, Derec.
  – Jól van. Hallgass ide figyelmesen! El kell valamit mondanom neked arról, mi történik körülöttünk. Ellenséges létformákkal benépesített űrhajó fedélzetén tartózkodunk. Ezek a létformák rejtett veszélyt jelentenek a számunkra. Amíg nem utasítlak másképp, nyomban merev, várakozó állapotra kell átkapcsolnod, mihelyt társaságot kapunk vagy elhagyom a műhelyt.
  – Értettem. Nem akarja a tudomásukra hozni, hogy működőképes vagyok.
  – Pontosan.
  – Lehetséges, hogy ezek a várakozó állapotok hosszabb időt vesznek igénybe, uram?
  – Persze.
  – Kérhetek valamilyen feladatot, amelynek a megoldására fordíthatom ezeket az időszakokat?
  – Biztosan találunk néhányat – nyugtatta meg Derec. – Pillanatnyilag az a gond, hogy téged tákoljalak össze valahogy. Lássuk az első rendellenességet a hibalistádról!
  Derec úgy szerzett tudomást Wolruf közeledéséről, hogy a robot hirtelen megmerevedett, és szemei kihunytak. Néhány másodperccel később a kutyaféle belépett a műhelybe, s odaügetett Derec székéhez. Itt két lábra állt, gyors pillantást vetett a robot kibontott belső mechanizmusaira, majd az ülő Derechez fordult. Valahogy nem látszott olyan élénknek, mint korábban.
  – Aranimas ’elentést uárr a munka állásárról.
  – Közölheted Aranimasszal, minden remény megvan rá, hogy néhány napon belül birtokba vehessen egy robotot.
  – ’ány nap múlua?
  – Nem tudom – tette le Derec a fáziskeresőt, amellyel az áramköröket vizsgálta. – Még azt sem tudom, mennyire sikerült összekalapálnom ezt a gépembert. Már kicseréltem néhány sérült alkatrészt. Most éppen megpróbálom kibogozni a jobb kar szervóösszeköttetéseit, amelyek ugyancsak összekuszálódtak. Áruld el, ti tettétek tönkre ezeket a robotokat, vagy így találtatok rájuk?
  – Nem árrul’atom el – tiltakozott Wolruf, és elindult az ajtó felé. – Átadom asz üszenetet Aranimasnak.
  – Várj egy percig – emelkedett fel a székről Derec. – Azt is megmondhatod neki, hogy nem fogok dolgozni látástól vakulásig. Szükségem van pihenésre és egy csendes zugra, ahol békén hagynak.
  – Aranimas űrr’a’ó’án nem könnyű pi’enni – jegyezte meg Wolruf, és a padlóra mutatott. – Alud’ itt!
  Ez nem is látszott olyan riasztó megoldásnak, mivel Derec tudta jól, szüksége lesz némi magányra. – Nem akad valami párna meg takaróféle?
  A kutyaféle halkan füttyentett, amit Derec sóhajtásnak vélt. – Szerrszek ualamit – mondta megadóan, aztán elindult.
  – És van rá lehetőség, hogy ehessek is?
  A sóhaj ezúttal zihálásként hangzott. – Szerrszek ualamit.
  – Tudod mit, Wolruf – lépett hozzá Derec. – Miért nem mutatod meg, hol tartjátok az élelmiszert, hogy magam is idehozhassam, amikor éhes vagyok? Legalább nem kellene annyit rohangálnod miattam.
  Wolruf meglepetten ráncolta össze a képét, aztán gondterhelten jelentette ki: – Aranimas aszt akarr’a, dolgossz, ne ro’angál’ ’iába. Esz asz én feladatom.
  – Elég dolgod akad anélkül is – bizonygatta Derec. – Ha Aranimas nagy hűhót csapna miattam, mondd meg neki, hogy én követelem. Az eredményes munkához időnként ki kell szabadulnom ebből a műhelyből, hogy kissé kiszellőztessem a fejem.
  Wolruf félrehajtott fejjel töprengett, végül megszólalt: – Rrendben. Megmutatom, ’ol uan.
  – Remek. Ja… és még valami. – Noha kellemetlen érzést keltett benne egy idegen Tisztálkodó gondolata, Derecben hirtelen tudatosodott a sürgető kényszer. – Nekem… hm… kiválasztási… szükségleteim vannak. Nem tudom, hogy ti… szóval… van valahol…?
  Wolruf elnevette magát, ami leginkább dorombolásnak hatott. – ’át persze. Tyerre, aszt is megmutatom.

Ebben az órában mintha kevesebb idegen nyüzsgött volna az űrhajóban, ami arra késztette Derecet, hogy eltöprengjen a fedélzeten utazó különféle fajok alvási ritmusán. Ez a kíváncsiság motoszkált a fejében azalatt is, amíg Wolruf megmutatta neki a Tisztálkodót, kiválasztotta számára az éléskamrából azt a három ételt, amelyet biztonságosnak vélt, és visszavezette a műhelybe. Derec ekkor már biztosra vette, hogy a kutyaféle elfáradt, és amikor a lény magára hagyta, fogadni mert volna, hogy aludni tér.
  Nem látott semilyen zárat a műhelyajtón. Egyetlen narwe sem állt őrt, hogy figyelemmel kísérje érkezését és távozását. Szinte tálcán kínálkozott a lehetőség. Wolruf biztosan nem fogja megzavarni. Talán Aranimas is alszik most. Derec arra gondolt, felderíthetné az űrhajó szerkezetét, és beleszimatolhatna a korábban látott több száz tárolótartály némelyikébe.
  De az is lehet, hogy Aranimas jelentést vár Wolruftól, és hamarosan betoppan, hogy személyesen ellenőrizze Derec munkáját. Vagy talán sohasem alszik. Talán agyának felépítése nem is teszi szükségessé az időszakos „selejtezést”, vagyis az álmot, anyagcseréjének órája egyenletesen ketyeg ahelyett, hogy váltakozva követnék egymást az éber és a pihenő szakaszok.
  A bizonytalanság lehűtötte Derec felderítő kedvét, legalábbis egy időre. Nekilátott hát a magával hozott ételeknek, elrágcsált néhány vastag kétszersültet, elmajszolta a kék-fehér pöttyös, zsíros kenőcs egy részét, és kortyolt rá a mézédes italból. Bár ízlelőbimbói mindezt gyanakodva fogadták, egyik sem riadóztatta a gyomrát.
  Amikor végzett az étkezéssel, ólmos súllyal nehezedett rá a fáradtság. Alfát készenléti állapotba helyezte, majd kigöngyölte a takarót a padló egyik szabadon maradt részén, és elnyújtózott. Ez a vékony pokróc nemigen enyhítette a padlólemezek keménységét. Aranimasnak talán tökéletesen megfelel, mert vékonyabb testalkatú. Derec azonban kényelmetlenül forgolódott, sehogy sem találta helyét.
  Mennyi ideje nem aludt már? Harminc órája? Negyven? A robotok nyugtalan foglyaként kezdte a napot, és most a rablók még nyugtalanabb foglyaként fejezte be. Tényleg körül kellene szimatolnom, gondolta magában. Nem szalaszthatja el ezt az alkalmat. Talán csak gondatlanságból hiányzik az őr az ajtónál, és holnapra már észreveszik a tévedést.
  Fekszem egy órácskát, mondta magában, hogy lássam, Aranimas nem jelenik-e meg ismét, és Wolruf is lepihenjen ezalatt. Aztán szabad az út. Csak fekszem egy keveset. Ez az ágynak csúfolt alkalmatosság úgyis túl kemény ahhoz, hogy elaludjak…
  Tévedett. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mert elfelejtették megmutatni neki, hogyan kell kikapcsolnia a feltűnően erős világítást. A következő pillanatban már az álmot dörzsölte ki a szeméből, kinyújtóztatta elgémberedett izmait, és keserű szájízzel ásított. Félhomály borult a szobára, és a kivilágított folyosó hátteréből az ajtóban kuporgó Wolruf árnyképe rajzolódott ki.
  – Megcsináltad már? – kérdezte Wolruf élénken.
  – Kapd be a világűrt és fulladj bele! – mordult rá Derec, s a keze ügyébe eső öklömnyi roncsdarabot Wolruf felé hajította. A kutyaféle könnyedén elkapta a repülő tárgyat, és ugyanazzal a mozdulattal vissza is dobta.
  – Köszönöm – kunkorította vigyorra a szája sarkát. – Már reggeliztem.

Derec talált ugyan folyó vizet a Tisztálkodóban, de zuhanynak vagy fürdőnek nyoma sem volt. Így hát egy szivaccsal dörzsölte végig magát, és mivel légszárító fúvókákat sem látott, be kellett érnie egy durva törülközővel. Amikor kilépett a folyosóra, Wolruf már kámforrá változott. Derec abban bízott, a lény csak azért ugrott be hozzá, hogy felébressze, és már nem jön vissza egyhamar.
  Arra gondolva, hogy nemsokára rá fog unni erre az ételre, újabb adag kétszersülttel, sajttal és mézzel tért vissza a műhelybe. Letelepedett a munkapadhoz, és nekilátott a robot jobb karjának szereléséhez. A villamos összeköttetéseket épnek találta, de a szervórendszer csatlakozása annyira megsérült, hogy nehezen boldogult a kijavításával. Minél többet piszmogott vele, annál inkább elrontotta. Elvégre csak a kibernetikához értett, nem az ósdi elektromechanikához.
  – Alfa, nem hiszem, hogy meg tudom menteni a karod. Azon tűnődöm, mi lenne, ha segítenél az ép karoddal. Odatarthatnék egy tükröt, hogy jobban beleláss a vállüregbe…
  – Sajnálom. Az adatkönyvtáramból hiányzik a robottechnológiai memóriakocka, enélkül képességeim ezen a területen a bajmegállapításra korlátozódnak, uram.
  – Sejtettem – bólintott Derec lemondóan.
  – Uram, felfedeztem egy kikapcsolt robotot a szobában. Talán lehetscges volna, hogy a mechanizmusából felhasználjuk a megfelelő alkatrészeket a sajátjaim cseréjére.
  – Próbáltam már – válaszolta Derec nyersen. – De mikromanipulátorok nélkül nem boldogulok. Ezenkívül valami szerkezeti sérülés is van a válladban, ami nem pótolható.
  Reménytelen sóhajjal lökte el magát a munkapadtól, és odaballagott a robotalkatrészek nyomorúságos készletéhez, amely a padlón terült el. Mint már annyiszor, pillantása ismét megakadt Monitor 5 karján. Most első ízben felemelte, és tüzetesebben szemügyre vette.
  – Azt hiszem, fél karral kell beérned – közölte. – Még azzal is rengeteg dolgot tehetsz.
  A robot nem válaszolt. Derec megfordította Monitor 5 karját, és megpróbálta behajlítani a könyökénél. A mechanizmus ellenállt. Ez egybevág azzal, ahogyan az ezüst tárgyat markoló kéz is halálos szorításba merevedett, gondolta Derec.
  Egybevág, döbbent rá hirtelen, kivéve, hogy a karon nincsenek ízületek. Se könyök, se csukló, de még ujjpercek sem. A könyök ugyan tompaszögbe hajlott, a csukló enyhén elcsavarodott, az ujjak begörbültek, de mindez semmit sem változtatott Derecnek azon a benyomásán, hogy a kar képtelen bármiféle mozgásra.
  Számtalan műbőrt gyártottak már, amely élethűen megnyúlt és ráncolódott, hogy elfedje az ízületeket. De ez a bőr nem látszott borításnak. Érintésre merevnek és teljesen jellegtelennek hatott, akár egy műanyag öntvény. Derecben felébredt a kíváncsiság, és odavitte a kart a robothoz.
  – Mekkora nagyításra képesek az optikai érzékelőid?
  – Csak korlátozott arányra, uram… százszorosra.
  – Milyen felbontással?
  – Ez a vizsgált tárgy távolsága szerint változik, uram. A legnagyobb felbontás hozzávetőleg tíz mikrométer.
  – Az több, mint amit ezzel a vacakkal elérhetek – bökött a fejével Derec a pásztázó nagyító felé. – Lássuk csak, mit tudsz mondani ennek a karnak a szerkezetéről!
  – Uram, nem vagyok jártas ezen a területen.
  – De megnézheted és leírhatod. Pillanatnyilag beérem ennyivel.
  – Értem, uram. Megfoghatom a végtagot?
  Derec átadta a kart, és néhány pillanat múlva a robot sziklaszilárdan tartotta maga előtt szemmagasságban. – Tízszeres nagyításnál a felszín egyenletes. Növelem a nagyítást. Szemcsézettség észlelhető. Ismétlődő alakzatnak látszik. Az alakzat most hatszögletű síklapokra bomlik. Maximális nagyítás. – A robot egy másodperc töredékéig elhallgatott. – Úgy tűnik, szorosan egymáshoz csatlakozó, tizenkét lapú szilárd testek alkotják a felszínt.
  – Micsodák?
  – Úgy tűnik, szorosan…
  – Ezt már hallottam. Nézz egy másik pontot!
  A robot kissé balra fordította fejét. – Ugyanazt az alakzatot látom.
  – A végét – sürgette Derec. – Nézd a végét, ahol letörött!
  – A felszín sokkal szabálytalanabb, de ugyanazok a dodekaéder egységek alkotják.
  – Mindenütt?
  – Igen, Derec.
  A fiatalember dermedten meredt maga elé. A robot leírásából a gépemberek tervezésének teljesen új megközelítése bontakozott ki – lassú fejlődés helyett valóságos forradalom. Úgy hangzott, mintha a felügyelő robotokat úgy építették volna… nem, ez nem lehet igaz.
  – Kapcsold ki a jobb vállad vezérlősínét – tért magához Derec.
  – Az áramkörök semlegesek – jelentette a robot.
  Derec elkülönítette a sérült jobb karban a háromeres vezérlőkábelt, és átbújtatta azon a nyíláson, ahol abbahagyta a munkát. A vezeték csatlakozóját hozzáérintette a felügyelő karjának csonka végéhez, mire a fémcsík odatapadt az anyaghoz.
  – Hozd működésbe a vezérlő áramkört! Küldj parancsot, hogy hajoljon be a könyök!
  A felügyelő leszakított karja szinte azonnal megmozdult, és lassan kezdett behajlani. – Nézd az ízületet! – kiáltotta Derec. – Mondd el, mi történik!
  – A változások gyorsabban mennek végbe, mintsem hogy a megfigyelését pásztázási lehetőségeim megengednék – mondta a robot. – De arra következtetek, hogy a dodekaéderek bizonyos típusú átrendeződésen mennek keresztül.
  – Új formába áramlanak. A kar anyaga saját magát alakítja.
  – Ez a jellemzés pontatlan, de egyezik vizsgálataimmal. Az ilyen újraszerveződés szakmai megnevezése: morphallaxis.
  Derec odatántorgott székéhez, és reszketve lerogyott. A felügyelők több milliárd apró, kristály alakú egységből épültek fel – testük tehát sejtekből állt. Mindegyik parányban vezetékek kilométerei és programok megabyte-jai sorakoztak. Maguk a sejtek voltak a robotok, a gépemberek pedig inkább élő szervezetre, mint gépre hasonlítottak.
  Micsoda mérnöki bravúr – egy robot lényege belesűrítve néhány mikron átmérőjű szemcsébe. Ha megfelelően programozzák őket, bármilyen alakba átrendeződnek. Egy felügyelő robot a különleges formák végtelen változatát vehette föl egységszemcséi segítségével.
  Az ámulat közepette Derecnek hirtelen eszébe jutott valami, amire napok óta nem gondolt. A sejtes szerkezeti megoldás ugyanazt a mérnöki gondolkodást tükrözte, mint a kisbolygó létesítményében a felvonók és az életfenntartó rendszer. Hallatlan egyszerűség, amely rejtett bonyolultságból ered. Elegáns tervezés, újszerű megközelítés. A takarékosságra törekvő tervező újabb keze nyoma: eggyel több ok rá, hogy megszökjön a rablóktól.
  Mert valahol, valahogy találkozni akar ezzel a tervezővel.


10. fejezet
JÁTÉK A JELENTÉSTANNAL

Miután megkésett ebédje során elfogyasztotta ugyanazokat az egyhangú ételeket, Derec rövid szünetet tartott, majd nekilátott, hogy a robot eredeti végtagjának helyébe fölszerelje a sejtszerkezetű kart.
  Nem ígérkezett könnyű feladatnak, mert két merőben különböző technológiát kellett összeházasítania szerkezeti és működési szempontból egyaránt. Derec először a működési kapcsolattal próbálkozott, nemcsak azért, mert ezt tartotta a keményebb leckének, hanem azért is, mert ha a robot nem tudja vezérelni új karját, akkor már a kar felerősítésével fölösleges bajlódnia.
  De a sejtszerkezetű végtag a szabványos utasításkészlettel és vezérlő feszültségekkel működött. Noha nem látszott semmiféle érintkező vagy vezeték a csonka végen, a kar mindig reagált, bárhol csatlakoztatta hozzá Derec a vezérlősínt.
  A kísérletek során azt találta, a végtag akkor is működik, ha a vezérlősínt az alkar bőréhez, a tenyérhez vagy akár két ujjhegyhez érinti. Úgy tűnt, a sejtszerű mikrorobotok elég okosak ahhoz, hogy a parancsjeleket bárhol felfogják és továbbítsák a megfelelő pontokra.
  Miután a helyére erősítette a kan, nemcsak a robot valamennyi alapvető mozgatóparancsát fogadta el, hanem még néhány újszerű utasítást is. Derec szóbeli segítségével Alfa képes volt rá, hogy „kigondoljon” egy újabb ízületet a könyök és a csukló között. Egy másik teszt során Derec arra kérte a robotot, próbáljon a sejtszerkezetű hüvelyk- és mutatóujjból hosszú, karcsú mikrolámpákat kialakítani. Legnagyobb örömére és ámulatára sikerült. A megfelelő utasítási kódok hatására a kar anyaga szinte végtelenül képlékenynek bizonyult.
  De bármilyen gondosan javította meg Derec a kar csatlakozó szerelőgyűrűjét, a jobb váll ízülete gyengébb maradt, mint a bal vagy az eredeti. Amikor a robot húszkilós terhet próbált felemelni, a sejtszerkezetű kar egyszerűen letörött. Miután visszaerősítette, Derecnek kétségei támadtak, hogy a végtag elbírna-e olyan mechanikai feszültségeket, amilyenek például egy verekedéssel járnak.
  – Úgy látszik, lesz egy erős karod és egy okos karod – vigasztalta a robotot. – Lehetőleg ne felejtsd el, melyik melyik.
  – Számomra nem lehetséges a felejtés, uram.
  – Annyi biztos, hogy a szerelés nem a legkorszerűbb eszközökkel történt – szögezte le Derec komolyan. – Amíg nem égetem be idegvezetékeid hálózatába, hogy mire vagy képes, és mire nem, légy óvatos vele. Es rajtam kívül senki se lássa, milyen trükköket tudsz vele csinálni, értetted?
  Egyszer csak a robot megmerevedett, szeme elhomályosult. Derec már tudta, mit jelent ez, és elhallgatott. Egy pillanattal később meghallotta a folyosóról Wolruf lépteinek tompa neszét. Ismerősnek tetszett a hang, mert ezen a napon Wolruf már harmadszor látogatott a műhelybe. Aranimas csak kétszer járt itt eddig, bizonyára el kellett látnia „főnöki” teendőit.
  A korábbihoz hasonlóan ez is csak véletlenszerű látogatásnak bizonyult. A szőrös lény nem hozott üzenetet Derecnek, és a kíváncsiság sem hajtotta, hogy többet tudjon meg a robot szereléséről. Inkább úgy festett a dolog, hogy az ellenőrzés ürügyén elbliccel más munkákat, vagy megpróbálja ápolni a barátságot Dereckel. Derec azonban megőrizte éberségét. A szőrmók mégiscsak Aranimas helyettese, még ha kedves lénynek látszik is. Hiába mutatott együttérzést, amikor a kínvallatása folyt, ez lehetett egyszerű színészkedés a „jó rendőr–rossz rendőr” szereposztásban, hogy hamarabb megtörjék ellenállását.
  Wolruf most is csak néhány percig maradt, aztán intézte tovább egyéb ügyeit. Amint hallótávolságon kívül ért, a robot ismét megelevenedett.
  – Értettem, uram – válaszolta, mintha nem is szakították volna félbe.
  – Amikor legközelebb ugyanígy megmerevedsz, arra használhatnád az időt, hogy megpróbálod elemezni a kar utasításkészletét. Meg tudod tenni?
  – Megpróbálom, uram. Bizonyára kínálkozik lehetőség az érvényes és érvénytelen utasítási kódok szétválasztására. De ahhoz, hogy kiválogassam a használható kódokat és meghatározzam a feladatukat, működési állapotban kell lennem.
  – Várjunk ezzel addig, amíg nem tudjuk, mikor maradhatunk magunkra zavartalanul. – Derec egy darabig töprengett, mihez kezdjen. Még a robot átprogramozása várt rá, de ez a feladat is kettőjük magányának biztonságát igényelte. A legjobb alkalom az űrhajón beköszöntő éjszaka lesz, mint ahogy ez az idő a legalkalmasabb a jármű felderítésére is.
  Túl sok feladat – túl kevés idő, gondolta Derec. De ha jobban ki akarja használni az éjszakai órákat, mint az elmúlt éjjel, akkor előbb alaposan ki kell pihennie magát.
  – Alfa.
  – Igen, Derec.
  – Mennyi az idő?
  – Nem tudom, uram, mert újjáélesztésem óta nem állították be az időmérőmet. De bekapcsolásom óta tizennégy dekád telt el.
  A dekád az aurórai tizedes időmérték egysége, emlékezett Derec. – Akkor szundítok egyet. Ébressz fel egy szabvány óra múlva.
  – Igen, uram.

De nem a robot, hanem Aranimas ébresztette fel.
  – Befejezted? Készen áll a szolgám? – tudakolta mohón Derectől, és úgy hajolt fölé, mint valami hosszú szárnyú vízimadár.
  – Még nem – motyogta Derec álmosan, és felült a padlón. Megelégedetten nyugtázta, hogy a robot mozdulatlanul áll a munkapadnál. Őt legalább nem érte meglepetésként a látogatás.
  – Akkor miért heverészel itt? Hogy tovább várakoztass?
  – Pihenek, mert nem akarok annyira kifáradni, hogy hibát kövessek el, ami tönkreteszi a robotot – védekezett Derec. – A magadfajtának talán nincs szüksége erre, de az embernek igen.
  Aranimas elengedte a füle mellett Derec megjegyzését. – Tapasztalataim azt mutatják, hogy az emberek kisebb hatásfokkal tevékenykednek még a narwéknál is. Nagyon silány munkás lenne belőletek, hiszen az idő egyharmadát pihenésre vesztegetitek. Hátat fordított Derecnek, és odalépett a robothoz. – Talán épp ezért találtatok fel ilyen gépeket, amelyek fáradhatatlanul dolgoznak a szolgálatotokban. Hogyan készülnek?
  – Mire gondolsz? – állt talpra Derec.
  – Mi az energiaforrásuk? – kérdezte Aranimas, míg hosszú ujjaival egy vezeték útját követte lefelé a robot törzsén.
  Derec tisztában volt vele, hogy ha kitérően vagy fölényesen válaszol, ezzel csak feldühíti a kapitányt. – Mikrofúziós energiatelep. Ott is van egy a munkaasztalon, a nagyítókészüléktől balra.
  Aranimas felvette a sérült energiatelepet, és megvizsgálta. – Ilyen kicsi? Hány napig tart ki?
  – Attól függ, mennyire nehéz a robot munkája. Az üzemanyagkapszula néhány száz napig működik, ha könnyű feladatról van szó, például egy háziszolga esetében. Egy fizikai munkás nyilván gyakoribb üzemanyag-feltöltést igényel.
  – Figyelemre méltó – tette vissza Áranimas az energiatelepet az asztalra. Egyik szeme kis időre megállapodott az átültetett karon, aztán visszalendült Derec irányába. – Haladsz a munkával?
  – Igen.
  – Mennyi időbe telik, amíg be tudod kapcsolni a robotot?
  – A rendszerek kipróbálását holnap vagy holnapután kezdem. Hogy mikor végzek, attól függ, mennyi a hiba.
  Aranimas föltehetően elfogadta az érvelést, mert megjegyezte: – Ennek a robotnak az lesz az első feladata, hogy segít nekem újabb robotokat készíteni.
  Derec gondterhelten előrelépett. – Mennyit?
  – Kezdetnek ötvenet.
  Talán ennyi narwe tartózkodik a fedélzeten, villant fel Derecben. Mulattatta a gondolat, hogy Aranimas kicseréli megfélemlített legénységét egy sor engedelmes robotra, s csak utána fedezi fel, hogy az ő egyetlen szavára valamennyien megtagadják parancsai teljesítését. De nem akarta áltatni magát, és azt sem szerette volna, ha Aranimas hiú reményeket táplál.
  – Nem hiszem, hogy fölfogtad, mennyire bonyolultak ezek a gépek – mentegetőzött. – Nem olyan játékszerek, amelyeket csak úgy szórakozásból össze lehet rakni, arról nem is beszélve, hogy miféle műhely áll rendelkezésre ehhez. Őszintén szólva, ez a kuckó nem a legalkalmasabb. Valószínűleg össze tudom szerelni ezt a robotot, és a karbantartásáról is gondoskodom. De ha ötven robotra van szükséged, jobban teszed, ha másutt keresed őket. Nem vagyok bűvész, hogy kalapból varázsoljak elő pozitronikus agyakat és mikrofiíziós telepeket.
  – Ha nem pusztítottad volna el a robotállományodat… – kezdte Aranimas emelt hangon.
  – Megmondtam már, hogy azt a robotok saját szakállukra tették – tiltakozott Derec. – De az elkeseredésre semmi okod. Szépen elkormányozod a járművedet az űrlakók bármelyik világába, és ott milliónyi robotot találsz. Ráadásul el sem kell lopnod őket. A robot a legfőbb kereskedelmi cikk a naprendszerek között. Bármelyik boldog lesz, hogy új vásárlót üdvözölhet benned.
  Ez persze nem fedte teljesen a valóságot. Eléggé kétségesnek látszott, hogy az űrlakók átengedik egy idegen fajnak csúcstechnikájuk legjobb példányait, de ha szándékukban állna is, még mindig kérdéses, mit ajánlhat fizetségként Aranimas. Ám ha sikerül elhitetnie a kapitánnyal, hogy a legjobb megoldás, ha egy emberi világ felé kormányozza űrhajóját, annyit legalább elérhet, hogy felhívja az emberek figyelmét az idegenek létezésére – és valószínűleg növeli saját szabadulásának esélyeit is.
  – Ha ilyen szívesen kereskedtek, miért pusztították el a robotok önmagukat?
  – Mert lövöldözve érkeztél, és ezzel ellenségüknek nyilvánítottad magadat – magyarázta Derec. – Ha barátként jelensz meg, más lett volna a helyzet. Vezess a navigátorodhoz, és segítek neki meghatározni az útvonalat, amelyen az űrlakók legközelebbi világába jutunk. – Így azt is megtudom végre, hol vagyok, tette hozzá magában.
  – Mérlegelni fogom a lehetőségeket – indult el Aranimas a folyosó felé. – Te pedig folytatod a munkát. Mire holnap visszatérek, felélesztve akarom látni a robotomat.

Derec úgy döntött, nem halogathatja tovább az átprogramozást. Arra számított, Aranimas nem jön vissza egyhamar, és csak reménykedhetett, hogy Wolruf sem bukkan fel.
  Sajnos nem állt rendelkezésére olyan eszköz, amellyel közvetlenül megváltoztathatta volna a robot programját, bár ez amúgy is kockázatos beavatkozás lett volna. Mivel szorosan be volt ágyazva a robotika törvényeibe, a robot emberképe, emberről alkotott meghatározása agyának mélyén, a legfinomabb és legmaradandóbban bevésődött alakzatok formájában rejtőzött. Derecnek közvetett módon kellett munkához látnia.
  – Alfa! – szólt oda a robotnak. – Letapogattad azt az élő szervezetet, amely az előbb itt tartózkodott?
  – Igen, Derec.
  – És korábban letapogattad azt a másik egyedtípust is, amely felkereste a műhelyt?
  – Igen, Derec.
  – Mit gondolsz róluk?
  – Nincs korábbi ismeretem ilyen típusú emberekről…
  Ettől a választól félt Derec. – Állj! Ezek nem emberek.
  – Uram, tudatában vagyok annak, hogy adatkönwtáram hiányos. De képtelen vagyok őket bármilyen más osztályba sorolni, hacsak nem közli velem állításának bizonyítékát.
  – Hasonlítsd össze a külsejüket az enyémmel!
  – Uram, elismerem, számtalan rendellenes eltérés figyelhető meg. De ezek a különbségek az ember meghatározásának olyan területeire esnek, amelyeknek igen tág határai vannak: ilyen például a bőr színe, az öltözék, a testméret, a hangszín. A hasonlóságok sokkal fontosabb kiindulási alapot jelentenek. Ilyen például a kétoldali szimmetria, a két lábon járás, az oxigénbelégzés…
  – Humanoidok, akárcsak te. De nem emberek.
  – Állítását értem, uram, de nem igazolhatom.
  Derec nyelt egyet. A robot nem akarta szó szerint hazugnak nevezni. Ha egy robotnak nincs valamiről közvetlen ismerete, az ember szavát szentírásnak veszi. De nem köteles elfogadni olyan emberi állítást, hogy például esik az eső, ha a saját érzékelői másról tájékoztatják.
  Ez itt most nem volt ilyen egyértelmű, de minden robot hajlik arra, hogy nagyvonalúan határozza meg magának: mi az ember. Máskülönben fennáll a veszély, hogy gyilkosságra kényszerítik egy egyszerű trükkel: a kijelölt céltárgyra ráfogják, hogy nem ember. Derec megértette a robot vonakodását, de így is kellemetlenül érezte magát. – Ha tizenkét karjuk lenne és beszéd közben tüzet okádnának, hinnél nekem?
  – Uram, a jelen esetben az alaktani megfontolások nem játszottak elsődleges szerepet elemzésemben.
  – Magyarázd el, milyen jegyek alapján teszel különbséget.
  – Uram, következtetésemet arra a megfigyelésre alapoztam, hogy az Aranimasnak és Wolrufnak nevezett szervezetek önálló gondolkodásra képes, értelmes lények.
  – Honnan tudod?
  – Uram, ön párbeszédet folytatott mindkettőjükkel. Noha az emberek alkalmanként élettelen tárgyakhoz is beszélnek, és azt a benyomást is kelthetik, hogy párbeszédet folytatnak bizonyos állatokkal, az önök eszmecseréjét minőségileg másnak érzékeltem.
  – Azt akarod ezzel mondani, hogy mivel emberek gyanánt kezeltem őket, annak is kell őket tekintened?
  – Ha bizonytalanság lép fel, mint például, amikor egy ember jelmezt vagy maszkot visel, kötelességem a közvetett bizonyítékok mérlegelése. Az ön magatartása megerősítette feltevésemet, hogy Aranimas és Wolruf ember.
  – Ugyanúgy beszélek teveled is, ahogy velük. Ettől te ember vagy?
  – Nem, Derec. Robot vagyok, műszaki alkotás. Csak azért látszom bizonyos fokig emberinek, mert úgy terveztek, hogy a lehető legkönnyebben léphessek kapcsolatba az emberi lényekkel.
  Derecben egyre fokozódott a szorongás. – Akkor ezt magyarázd meg nekem: hogyan teszel különbséget távolról egy robot és egy ember között?
  – Uram, ahogy kezelési táramban szerepel azon szervezetek osztálya, amelyeket embernek neveznek, ugyanúgy ismerem azon tárgyak osztályát is, amelyeket robotoknak hívnak. Általában különbséget lehet tenni a kettő között azoknak a jegyeknek az alapján, amelyek nem közösek bennük. El kell azonban ismerni, hogy nem tökéletes a rendszer, és noha kijátszható, ahogyan ez megtörtént annak az ember formájú robottípusnak az esetében is, amelyet dr. Han Fastolfe tervezett.
  Derecnek el kellett fogadnia a robot álláspontját. Bárcsak meg tudnám mutatni neki mindhármunk bőrmetszetét… Persze, ha Aranimas vagy Wolruf szervezete történetesen sejtszerlzezetű, nem sokra megyek az egésszel. Ez a gépember még a végén úgy dönt, hogy a tulajdon jobb karja is emberi…
  – Ide figyelj, te robot! Az űrlakók, a telepesek és a földiek mind emberek? – kérdezte hirtelen.
  – Igen.
  – Személyesen megvizsgáltad a csoportok minden egyes tagját?
  – Nem, Derec. Hozzávetőleg nyolcmilliárd földlakó, ötmilliárd űrlakó és…
  – Ha nem vizsgáltad meg őket egyenként, hogyan sorolhatod be mind az emberek közé?
  – Az űrlakók és a telepesek a Föld eredeti emberi lakóinak leszármazottai – válaszolta a robot. – Ennek következtében bármely egyén, akit helyesen azonosítanak telepesként vagy űrlakóként, nem lehet más, csak ember.
  – És miért nem? – adta a naivat Derec, holott jól tudta a választ.
  – Mert közös ághoz tartoznak a törzsfejlődés fáján. Ember ivadéka csak ember lehet.
  – Más szóval, igazából csak a biológia számít… a gének és a molekulák, amelyeket az emberek hordoznak a sejtjeikben.
  – Igen.
  – És azok az irányelvek, amelyeket beléd építettek az ember meghatározására, csupán lerövidítik számodra azt a folyamatot, hogy biológiai vizsgálatnak vess alá minden egyént, akivel találkozol. A végső tényező tehát a DNS.
  – Pontosan így van, Derec.
  – De arra nincs lehetőséged, hogy közvetlenül megvizsgáld egy személy DNS-ét.
  – Nincs, uram.
  – Jól van. Azt mondtad, hogy Aranimas külsejének minden rendellenessége az elfogadható adatok tartományába esik a természetes variációk és mutációk figyelembevételével.
  – Igen, uram.
  – Megkérhetlek, hogy végezz el egy valószínűség-számítást arra vonatkozóan, vajon Aranimas összes eltérése milyen eséllyel jelenhet meg egyetlen szervezetben?
  A robot nem sokat habozott. – A valószínűség rendkívül kicsi.
  – És Wolruf esetében?
  – A valószínűség némileg nagyobb, de még mindig csak egy a tíz a tizenötödikenhez nagyságrendű.
  – Más szóval, kevesebb mint egy a tízezerhez a valószínűsége annak, hogy egy ilyen különleges mutáció valaha is megjelenhetett az emberiség történetében. Itt pedig egyszerre kettő van belőlük, nemcsak hogy élőben, tehát egy időben, hanem ugyanazon a helyen, és mindketten éppannyira különböznek tőlem, mint egymástól.
  – Ez rendkívül figyelemreméltó. Semmi kétség, ezeknek az egyedeknek a további vizsgálata nagy nyereséggel járhatna. Derec elkeseredetten sóhajtott. – Ide figyelj, kockafafejű barátom! Te nem látsz tovább az orrodnál! Nem nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy tőlünk függetlenül fejlődött élőlény lehet kétlábú, tükörszimmetrikus és oxigénlélegző, mint annak, hogy ezek a figurák emberi mutánsok? Nem lehet Aranimas és Wolruf értelmes anélkül, hogy ember volna?
  – De, lehetséges. – A robot elhallgatott, ami pozitronikus idegpályáinak lázas működését jelezte. – Ám nehéz megállapítani egy adott formájú lény kialakulásának valószínűségét, mivel függetlenül fejlődött értelmes lények nem ismeretesek.
  – Visszautasítom ezt a feltételezést – csapott az asztalra Derec. – Miért humanoid a legtöbb robot?
  – A fejlettebb robotok azért humanoidok, mert tervezésük nagy általánosságban sikeresnek bizonyult, és mert…
  – A többi ok nem érdekel – vágott közbe Derec. – Alkalmazd ezt a meghatározást Aranimas és Wolruf esetére.
  A robot ismét késlekedett a válasszal. – A kérdéshez tartozó egyenlet mindkét oldalán rendkívül magasra szöktek a pozitromotorikus feszültségeim – szólalt meg végül. – Azt hiszem, ez az állapot hasonlít arra, amit az ember úgy jellemez, hogy zavarban van.
  – Térj a lényegre! Mi a döntés?
  – Óvatos végkövetkeztetésem az, hogy Aranimas és Wolruf nem ember.
  – Az Első Törvény értelmében tehát nem vagy köteles megvédeni őket, a Második Törvény alapján pedig nem engedelmeskedsz nekik?
  – Nem, Derec.
  – Akkor jó! – sóhajtott megkönnyebbülten a fiatalember. – Életben maradhatsz. Most pedig figyelj! Van néhány fontos utasításom a számodra idegen házigazdáinkkal kapcsolatban…


11. fejezet
EGY KIS VÁLTOZTATÁS

Az űrhajó óriási világán belül Derecnek csak egy kis sziget jutott. Éjszakai bolyongásaira készülve, szigetét a műhelyből (ezt a részleget magában M-hajótörzsnek nevezte) az élelemraktárba (vagyis az E-hajótörzsbe) és a Tisztálkodóba vezető útvonalak alkották. Ezeknek a járatoknak a végét két tárolófolyosó-szakasz kötötte össze, ilyen módon rövid forgalmi alagutat képezve a két hajótörzs között. Ennyi volt, amit Derec tudott.
  Nem tudta, merre található Aranimas vezérlőközpontja a műhelyhez képest, noha érezte, hogy elég távol eshet. Ennélfogva azokat a helyeket sem tudta betájolni, ahol már járt egyszer – ilyen volt az a hajótörzs, ahol a csillag alakú lényt látta; a folyosó, amelyben felébredt; a rakodótér, ahová a mentőcsapat visszatért; és az a szekrénysor, ahol a robotalkatrészeket tárolták. Azt sem sejtette, hol alszik Wolruf, vagy hol tartózkodik a legnagyobb valószínűséggel az ötven narwe.
  Az éléstárhoz vezető folyosó volt az egyetlen része az űrhajónak, ahol kifejezett engedéllyel tartózkodhatott. Aranimas nem tiltotta meg ugyan, hogy távolabbi területekre elkalandozzon, de nem is biztatta. Derec számára ez próbának tűnt, csak éppen azt nem tudta, mikor bukik el a vizsgán: cselekvéssel vagy tétlenséggel – ha felfedezőútra indul, vagy ha a szállítás közelében marad.
  Végül úgy döntött: jobb többet tudni, mint kevesebbet. Ha Aranimas rajtakapja, és kifogást emel, még mindig védekezhet azzal, hogy a robot kipróbálásához keresett helyszíneket és feladatokat.
  Majdnem két napja fúrta már az oldalát, mi lehet a forgalmi alagút lezárt szekrényeiben, így először a legközelebbieket kezdte nyitogatni. Nem tudta, mire számíthat, de meglepte, hogy a szekrényeknek több mint a fele kongott az ürességtől.
  Talált persze zsúfoltakat is. Felismerhető tárgyakat, textilvégeket, amelyekből a narwék öltözékét szabták, cserélhető elektródokat a műhelyben használt mikrohegesztőhöz, vákuumcsomagolású élelmiszeradagokat. Néhány szekrény vagy beszorult, vagy kulcsra zárták – ezekkel nem boldogult.
  Éppen végzett az élelemraktárhoz legközelebbi részleggel, amikor egy álszarvú narwe lépett be az egyik oldalajtón. Derec bűntudatosan ugrott félre, és mozdulatlanná dermedt. De a felismerés legkisebb jelét sem fedezte fel a szörnyön, aki hátat fordított neki, és szó nélkül távozott a folyosónak a műhely felé néző ajtaján.
  Amikor ismét egyedül maradt, Derec kicsit ostobán érezte magát, hiszen minden joga megvolt rá, hogy itt tartózkodjék, és az idegen sem talált ebben semmi gyanúsat. De a szíve úgy kalapált, mintha maga Aranimas bukkant volna fel. Amiatt nem aggódott, hogy egy narwe megpróbálna szembeszállni vele, mert bizonyos volt benne, hogy képes lenne legalább olyan ijesztő hatást tenni rájuk, mint Wolruf.
  De azt sem lehetett kizárni, hogy a narwe be akarja hízelegni magát Aranimasnál, azért elmeséli neki, mit látott. Mivel Derec nem szerette volna, ha meginog benne a kapitány bizalma, elhatározta, addig felfüggeszti a szekrények átkutatását, amíg a narwék szanaszét nyüzsögnek a hajón. A szekrényekben való matatásra semmilyen mentséget nem hozhatna fel.
  Inkább hozzálátott az általa is használt két hajótörzs teljes felderítéséhez. Három ajtóval távolabb a Tisztálkodótól, még az E-törzsben, rábukkant egy olyan teremre, amelyben öt kényelmes fotel helyezkedett el körben. Középen, fekete hengeres alapzaton, mattfehér gömb pihent, akkora, hogy Derec félig sem tudta volna átkarolni.
  Persze, megtalálni és megérteni nem ugyanaz. Csak annyit tudott kiókumlálni, hogy a gömb éppúgy lehet vallásos törzsi tárgy, mint híradástechnikai eszköz, a terem pedig szentély éppúgy, mint parancsnoki híd.
  Fölöslegesnek vélte kockára tenni kivívott pozícióját, pusztán azért, hogy tudatlanságát gyarapítsa, így fél órán belül másodszor változtatta meg kutatási stratégiáját. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy megtalálja az A-törzsbe (Aranimas körzetébe) és az F-törzsbe vezető utat, ahol a forgalmi raktér – és talán erősokszorozó munkaruhája – lehet. Semmi másnak nem volt jelentősége.
  Két kijárat nyílt az E-törzs fedélzetéről, kettő az M-törzsből és kettő a forgalmi alagútból. Derec arra gondolt, egyszerűen kilép valamelyiken, és addig sétál, amíg a végére nem ér. De nem bízott benne, hogy visszatalálna.
  Inkább azt a módszert választotta, hogy lassan tágítja ki ismert világának határait. Ahányszor csak kinyitott egy ajtót és elindult egy folyosón, minden kereszteződésnél vagy ajtónál balra fordult, abban a reményben, hogy így, hurkot leírva, visszakeveredik saját körzetébe. Amikor már emlékezetébe véste ezeket a járatokat, akkor vágott neki egy-egy elágazás másik ágának.
  Kezdetben egész jól bevált ez a taktika. A forgalmi alagútból nyíló oldalajtó három fordulóval később az M-törzsbe vezette, a műhely alatti fedélzetre. Bár útközben találkozott két narwéval, a siker szárnyakat adott neki.
  Később azonban kezdett minden összekuszálódni. Az M-törzs műhelyszintjéről nyíló másik kijárat hét részlegen vezetett át anélkül, hogy bárhol elágazott volna. Valószínűleg még ennél is messzebb nyúlt, erre azonban sohasem derült fény, mert Derecet elfogta a félelem, és visszafordult.
  Az E-törzsből nyíló egyik kijárat lejtős rámpán át egy forgatható lövegtoronyba vezetett, amelyben egy Aranimas-féle alak és egy narwe tanyázott – újabb gyors visszavonulás. A törzs vége felé egy másik kijáraton át egy ismert hatszögletű csomóponti szobába jutott. Kinyitotta az egyik ajtót, és egy újabb hatszögletű csatlakozásban találta magát.
  Egyszerűen nem lehetett körbejárni az űrhajót. A jármű belseje olyan reménytelen labirintusnak tűnt, amelynek szakaszai a legnagyobb összevisszaságban kapcsolódnak egymáshoz. Derec erre csak két magyarázatot tudott elképzelni. Az egyik a védelemmel függött össze. Az elrendezés valószínűleg a kulcsfontosságú céltárgyak álcázását szolgálja azzal, hogy a behatolókat a legnagyobb zavarba ejti.
  A másik magyarázata szerint a hajó pontosan az volt, aminek látszott. Kaotikus keveréke különféle űrhajóknak, amelyekről senki sem gondolta volna, hogy valaha összeerősítik őket.
  Akárhogy állt is a dolog, Derec már épp elvégezte magában, hogy soha az életben nem fogja felderíteni ennek az űrhajónak a tervrajzát, amikor hirtelen különös érzés fogta el, mintha egész testét kifordították volna. Visszafelé tartott a műhelybe, amikor rátört az émelygés, és az állkapcsa görcsbe rándult. Szerette volna elhitetni magával, hogy csak elszédült egy pillanatra, a közeledő végkimerültség hatására, de nem sikerült.
  Mert ez az érzés egyáltalán nem tűnt ismeretlennek. Az űrugrás volt ez, az a furcsa, felfoghatatlan, villanásnyi utazás a hipertérben, amelynek révén egy űrhajó és valamennyi tartozéka a kozmosz egyik pontjáról átlendült egy másikra, fényévekkel távolabbra.
  Bárhol suhantak is az előbb, most már egészen más helyen tartózkodtak. Messze a kisbolygó övezetétől – túlságosan távol az űrhajóktól, amelyek esetleg a megmentésére érkezhettek.
  Feltételezhette volna, hogy a kalózok rendelkeznek az űrugráshoz szükséges technológiával, mert erre a hatalmas, roskatag járműre nehezen lehetett volna fölszerelni hagyományos hajtóművet. Ennek ellenére nem számított erre a meglepetésre, és a felfedezés annyira mellbe vágta, hogy éppolyan erőtlennek érezte magát, mint a robotok fogságában.
  Már senki sem fog rám találni, gondolta kétségbeesetten. Még akkor sem, ha ezer évig élnék…

Amikor Derec visszatért, a roboton kívül senki sem tartózkodott a műhelyben.
  – Alfa!
  – Igen, Derec.
  – Észrevetted az űrugrást az előbb?
  – Nem, Derec. Minthogy a pozitronikus agy reflexei sokkal gyorsabbak a tieidnél, a robotok nem tapasztalják az emberekben fellépő tájékozódási bizonytalanságot.
  – Akkor semmit sem tudsz közölni róla – hogy milyen messzire ugorhattunk?
  – Mivel a jármű hajtóművének tolóerőgörbéjét nem ismerem, semmire sem tudnék következtetni az űrugrás időtartamából – válaszolta a robot. – De ez nem jelenti azt, hogy ne volnának másodlagos bizonyítékok az úticélunkat illetően.
  – Miféle másodlagos bizonyítékról beszélsz? Hol szerezted?
  – Uram, Aranimas és Wolruf vitatta meg a jelenlétemben.
  – Mikor?
  – Ma este, alig egy dekáddal ezelőtt. Benyomásom szerint önt keresték, de távollétében engem kezdtek vizsgálgatni. Wolruf beszámolót tartott, hogy milyen munkát végzett ön, elmesélte, hogy látogatásai során miként változott a testhelyzetem, megmutatott Aranimasnak néhány hozzáférési pontot rajtam, és azt is leírta, mi rejtőzik mögöttük.
  – Gondoltam, hogy kémkedik utánam – dohogott Derec.
  – És mi történt még?
  – Aranimast láthatóan idegesítette, hogy ön felügyelet nélkül távozott a műhelyből, és utasította Wolrufot, hogy éberebben figyelje a jövőben…
  – Térj a tárgyra! Hol vagyunk? Hová tartunk?
  – Természetesen bizonyos következtetésekre kényszerülök, mégis azt hiszem, egy olyan hely felé közeledünk, ahol Aranimas reményei szerint nagy mennyiségű további robotot szerezhetnek.
  – Ismételd meg a beszélgetés erre vonatkozó részét!
  – Máris, Derec.
  A robot olyan élethűen szólaltatta meg a hangokat, hogy ha Derec lehunyja a szemét, megesküdött volna: Aranimas és Wolruf is a szobában tartózkodik.
  – Rrégóta táuol uagyunk a Mrassdftól – mondta Wolruf. – A narwék márr nyugtalanok ott’oni ’orrdáik miatt. Még én is el-elfárradok. Tényleg szükség uan rrá, ’ogy felkerressünk egy másik emberri fészket?
  – Nem térhetek vissza üres kézzel – bosszankodott Aranimas.
  – Birrtokodban uan az ékszerr, ez a robot és még sok minden más. Wiwera többet kap, mint amennyit ígérrtél. Ekkorra teljesítményént épp elég dicsérret ’ár…
  – Ez nem vitás – szögezte le Aranimas. – De azt akarom, hogy robotok álljanak a szolgálatomra. Az az ember, Derec, azt mondta, hogy bármelyik emberi világban találhatók robotok, és eladják nekünk, ha békés szándékkal érkezünk. Meghagyjuk őket abban a hitben, hogy csak kereskedni akarunk, aztán elvesszük, amire szükségünk van. Utána, de csak utána, hazaindulunk a Mrassdfra.
  Wolruf szűkölő hangjából könyörgés csendült ki. – A narwék ualóban érrtéktelenek, semmi kétség. De ’a kicsúszik a kezünkből asz ékszerr, merrt egy marrék színes üueggo’óérrt nyúlunk…
  A robot félbeszakította önmagát. – Ezen a ponton Aranimas előhúzott egy fegyvert, amelyet nem tudok azonosítani, és Wolrufra irányította. Úgy vélem, nagy fájdalmat okozott neki.
  Azután Aranimas hangján folytatta. – Csalódtam benned, Wolruf. Azt hittem, több a fantáziád. Ha nincsenek robotjaim, át kell adnom az ékszert Wiwerának, amikor visszatérünk… és ez egyáltalán nem áll szándékomban. Inkább itt bomoljunk mindketten atomjainkra, semhogy lemondjunk a kulcsról egy olyan alak kedvéért, mint Wiwera.
  A robot elhallgatott, és Derec sem talált szavakat. Még egy megálló, aztán a kalózűrhajó hazaindul kincsével. Ki tudja, hol lesz az a megálló? Száz és száz űrlakótelep található elszórtan több száz fényévnyi távon. Lehet, hogy egy vámállomás lesz a telepesek és az űrlakók területének határvonalán, egy bányászati vagy ércfeldolgozó központ, vagy akár egy kutatótelep. Bármelyik tömve lehet emberekkel, emberekkel és robotokkal, vagy csak robotokkal.
  Édes mindegy! Úgysem fogja őket soha látni!
  Aranimas őt fogja felhasználni – tudását, hangját, talán még képzeletét is –, hogy bebocsátást nyerjen egy ilyen állomásra. És miután az idegenek lebonyolították az üzletet, az űrhajó elindul a Mrassdf felé, ahol őrá semmi jó nem vár, csak a rabszolgaság, s legfeljebb az a távlat, hogy űrvilági furcsaságként fogják mutogatni.
  Tehetetlenségének tudata mélyen megrendítette. Kezdettől fogva a magány útját járta, mindent egyedül csinált. Ármánykodott és hetvenkedett, nyíltan küzdött és cselt vetett, hogy legyőzzön minden akadályt.
  A mostani kihívás azonban leküzdhetetlennek látszott. Valamikor a következő napokban meg kellene szöknie – egy olyan űrhajóról, amelyen még nem tudta kiismerni magát, egy olyan börtönőrtől, akinek még fel sem tudta mérni a képességeit, egy olyan menedék felé, amelynek biztonságát csak a remény szavatolta.
  Minden erő elszállt belőle a sivár valóság láttán. Minden adu Aranimas kezében van. Állandóan figyeltetni fogja őt, amíg egy űrállomás kikötőjében tartózkodnak – ha egyáltalán kikötnek. És addig sem léphet, hiszen nem veheti birtokba az egész űrhajót. Nem szállhat szembe egymaga nyolcvanfőnyi legénységgel.
  Nem maradt más ütőkányája, csak a robot, de ez túl kevésnek látszott. Nem tudok megszökni, gondolta kétségbeesetten. De azért sem adom fel…
  Egymást kergették fejében a lázas gondolatok, de egyik sem hozott megnyugvást. Fáradtan és összezavarodva húzódott be a műhely legtávolabbi sarkába, és összekuporodva csúszott le a fal tövébe.
  Segítségre van szükségem, nyilallt belé. Nem kell mindent egymagamnak csinálnom… bíznom kell valakiben. Vagy rászánom magam erre, vagy belenyugszom, hogy életem végéig egy idegen világ foglya leszek…
  És akkor eszébe jutott, hogy van még valaki a fedélzeten, aki ugyanolyan magányos, ugyanolyan védtelen, aki nemcsak biztonságot, hanem erőt is meríthet egy társból. Valaki, aki egyszer már barátjának nevezte őt.
  A kutyalány biztosan segít, gondolta. Együtt sikerülnie kell…

Derec megújult reményekkel várakozott már egy órája. Figyelmét megosztotta az ajtó és tervének képzeletbeli kirakós játéka között.
  – Uissza’öttél? – mordult rá egy ismerős hang.
  Derec felemelte a fejét, és Wolrufra nézett. – Sétáltam egyet. Gondolom, kerestél.
  – Aranimas kerresett – javította ki Wolruf. – Most itt marradsz, ugye?
  – Újból meglátogat?
  – A főnök moszt pi’en. ’olnap rreggel akarr találkozni ueled. ’obb lesz, ’a itt marradsz – figyelmeztette Wolruf, és elindult kifelé.
  – Letolást kaptál Aranimastól, mert nem voltam itt, igaz? – szólt utána Derec.
  A kutyaféle megtorpant, hátranézett, és megvonta a vállát.
  – Sajnálom – folytatta Derec. – Kellemetlen helyzetbe hoztalak.
  – Nem ú’donság. Épp elégszerr kerrülök kellemetlen ’e’zetbe magam miatt is.
  Derec elmosolyodott. – Árulj el nekem valamit, Wolruf. Mit keresel ezen az űrhajón? Miért dolgozol egy olyan alaknak, mint Aranimas?
  – ’osszú mese.
  – Ugye, nem a saját akaratodból vagy itt?
  – Bonyolult.
  – Van időm… és tényleg szeretném tudni.
  Wolruf habozott, aztán tett néhány bizonytalan lépést visszafelé. – Aludnom kellene – jelentette ki végül nyersen.
  – Mi lenne, ha azt csinálnád, amit akarsz, és nem azt, amit kellene?
  Wolruf már karnyújtásnyira volt Derectől: elvigyorodott. – Esz a titka a sikerrednek?

Sokáig tartott, mire a történetet kibogozták. Wolruf még sohasem beszélt otthonáról és életéről olyan valakinek, aki nem ismerte azt az ezer és egy dolgot, ami neki oly természetesek és hétköznapiak volt. Derec újból és újból rákérdezett egyes részletekre a jobb megértés kedvéért.
  Ezenkívül a nyelvi akadályokat sem lehetett lebecsülni, mert Wolruf közlendői néha túlléptek a szabványnyelv szókincsének korlátcin. Máskor úgy tűnt, köntörfalazva kerülget bizonyos tényeket vagy elképzeléseket, amelyeket, úgy érezte, nem volna szabad felfednie.
  A darabkákat összeillesztve és a hézagokat saját képzeletével kitöltve, Derec meglehetősen összefüggő választ kapott kérdésére. Noha korábban Wolruf kétszáz lakott világgal büszkélkedett, a hajó legénysége egyetlen naprendszerből származott. Az Aranimas-féle faj – az eranik – és a narwék a második bolygón, a Mrassdfon éltek, amely Wolruf leírása szerint forró, viharos, kellemetlen világ. Wolruf népe – nevük éppannyira kiejthetetlen volt, mint Wolruf eredeti neve – és a csillagszerű, félénk lény fajtársai a kellemes éghajlatú negyedik bolygón laktak.
  A narwékat és eranikat ugyanolyan kapcsolat fűzte egymáshoz, mint a birkákat és a pásztorokat, azzal a különbséggel, hogy a narwék sokkal eszesebbek és fizikailag ügyesebbek a birkáknál. De az összehasonlítás abban is találónak bizonyult, hogy a narwék száma lényegesen meghaladta az eranikét, az eranik – erőszakos, találékony és mohó természetüknél fogva – mégis az uralkodó szerepet töltötték be.
  A két életforma között meglehetősen bonyolult kapcsolat alakult ki, Derec nem is értette ezt pontosan. Úgy tűnt, egyetlen bolygónak sincs egységes kormánya. Valószínűleg csak ez tartotta vissza őket a háborútól, mert alapjában véve mélységes ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Ennek ellenére élénk kereskedelem folyt az életformák között. A forgalom olyan kereskedelmi központok révén bonyolódott, amelyeket az eranik néhány csoportja irányított, az árukat pedig Wolruf népének néhány családja állította elő.
  Wolruf nem sok szót vesztegetett Aranimasra, de szavaiból azt lehetett kivenni, hogy a kapitány a leghatalmasabb erani csoportok egyikének fiatalabb tagja. Derecnek úgy rémlett, Wolruf családja összeütközésbe került Aranimas kereskedelmi társaságával.