Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BRIAN W. ALDISS Amíg világ a világ

2010.11.05

NNCL331-300v1.1

BRIAN W. ALDISS






Amíg világ a világ

Fantasztikus regény
















BUDAPEST, 1970

“Még mindig jobb reménytelenül utazni, mint megérkezni...”

                                                               R. L. STEVENSON

A mű eredeti címe, kiadója

NON – STOP
FABER AND FABER
24 BUSSEL SQUARE, LONDON

Fordította
APOSTOL ANDRÁS





























© Brian Wilson Aldiss, 1958
Egyesegyedül
TED CARNELLNEK,
a New Worlds és a Science Fantasy kiadójának,
e könyv sugalmazójának
































A regényíró számára biztonságosabb olyan témát választani,
amelyet érez, mint olyat, amelyről tud valamit.
                                                
                                                                          L. P. HABTLEY


    ELSŐ RÉSZ

    A TAT
1


Roy Complain úgy érezte, hogy tulajdon szívverésének dobogása, mint valami távoli tárgyról visszaverődő és forrásához visszatérő radarvisszhang, betölti a tisztást. Féllábbal még fülkéjének küszöbén, a belsejében dúló vihart figyelte.
– Hát menj csak, ha már elindultál! Azt mondtad, elmégy!
A mögötte felcsattanó hang, Gwenny hangjának metsző gúnya kikergette a tisztásra. Hátra sem nézett, becsapta az ajtót, halk morgás hördült fel torkában, majd fájdalmasan dörzsölte össze a kezét, mintha így akarná visszanyerni önuralmát. Ez volt az élete Gwennyvel: semmiségekből kipattanó civakodások, eszeveszett dühkitörések, amelyek akár a betegség, végigszáguldottak létezésén. Még csak nem is tiszta harag, hanem zagyva locsogás, amelynek leghevesebb áradása közben is tudta, hogy csakhamar visszakullog, és megalázva bocsánatért könyörög majd. Szüksége volt erre az asszonyra.
A korai ébredési periódusban többen tartózkodtak a közelben: később rendszerint szétszéledtek, munkához láttak. Egy kis csoport a fedélzeten ült és Fellövést játszott. Complain kezét zsebre dugva odasétált hozzájuk, és bozontos fejük között rosszkedvűen letekintett. A fedélzetre rajzolt játéktábla kétszer olyan szélesen terpeszkedett, mint egy ember kiterjesztett karjának a fesztávolsága. Csupa skála és jelmagyarázat. Az egyik játékos előrehajolt, és odább tolta kockáit.
– Átkarolás az Ötösön – jelentette be ádáz diadallal, és feltekintve cinkosan Complainre kacsintott.
Complain közönyösen elfordult. Életének hosszú szakaszaiban ez a játék rejtélyes vonzalmat keltett benne. Addig játszotta, amíg kamaszlába el nem zsibbadt a guggolástól, és szeme még felismerte az ezüstszínű bábukat. A Fellövés másokat is, a Greene törzs szinte valamennyi tagját, bűvöletében tartotta, az életükből hiányzó tér és hatalom érzésével ruházta fel őket. Complain azonban már megszabadult a bűvölettől, s nem érdekelte a játék. Jó lett volna valamiben ismét feloldódni.
Rosszkedvűen bandukolt végig a tisztáson, rá sem hederítve a kétoldalt sorakozó ajtókra. Ehelyett a szembejövőket fürkészte, mintha valami jelzést keresne rajtuk. Látta, hogy Wantage leviharzik a torlaszokhoz, arcának torz bal oldalát ösztönösen elfordítva a többiek szeme elől. Wantage sohasem játszott a hosszú játéktáblánál: nem bírta elviselni, hogy mindkét oldalán álljon valaki. Miért kímélte meg születésekor a tanács? Sok torzszülött akadt a Greene törzsben, de rájuk a kés várt. Gyerekkorukban Wantage-et Lyukasfejűnek csúfolták és állandóan gyötörték, ő mégis felnőtt, erős lett és vad, s ez arra késztette a többieket, hogy óvatosabban bánjanak vele: már csak a háta mögött merték gúnyolni.
Wantage-et követve Complain is a torlaszok felé tartott, bár alig ébredt tudatára, hogy céltalansága elhatározássá változott. Itt sorakoztak a legjobb fülkék, természetesen mindet a tanács sajátította ki saját használatára. Az egyik ajtó kicsapódott, és maga Greene hadnagy lépett ki, két tisztjével. Bár Greene öregembernek számított, még most is hirtelen haragú volt, és türelmetlen járása megőrzött valamit ifjúságának sodró lendületéből. Tisztjei, Patcht és Zilliac dölyfösen lépkedtek mellette, kábítójuk kidudorodott övükből.
Complain legnagyobb örömére váratlan megjelenésük megrémítette Wantage-et, aki tisztelgett főnökének. Szégyenletes mozdulattal szinte fejét illesztette a kezéhez, nem pedig megfordítva: Zilliac csupán ijesztő vigyorral nyugtázta a köszöntést. Az alárendeltséget általánosnak tekintették, bár a büszkeség tiltakozott ellene.
Amikor Complainre került a sor, hogy elhaladjon a trió mellett, ő szokásához híven mogorván elfordította a fejét. Senki ne képzelje, hogy ő, a vadász nem egyenlő bárki mással. A Tan így mondta: “Egyetlen ember sem alábbvaló, amíg azt nem érzi, hogy szükséges kinyilvánítania tiszteletét a másik iránt.”
Complain lelki egyensúlya helyreállt, utolérte Wantage-et és a bal vállára csapott. Wantage megperdült, és kurta vívóbotját Complain hasába nyomta. Olyan óvatosan mozgott, mint akit meztelen pengék vesznek körül. A bot hegye pontosan köldökébe döfődött.
– Lassan a testtel, kedveském. Hát így szokás üdvözölni a barátodat? – kérdezte Complain, és elhárította a bot végét.
– Azt hittem... Táruljon fel éned, vadász. Miért nem vadászol húsra! – és Wantage tekintete elkerülte Complain pillantását.
– Mert veled együtt a torlaszokhoz igyekszem. Azonkívül az edényem tele van és az adómat megfizettem: nincs szükségem húsra.
Némán sétáltak, és Complain igyekezett átkerülni társa bal oldalára, de Wantage meghiúsította szándékát. Complain ügyelt arra, nehogy túlfeszítse a húrt, mert akkor Wantage rátámad. A Tatban az erőszak és a halál megszokott dolognak számított, a szapora születések természetes kiegyenlítőjének, de senki sem hal meg szívesen az egyensúly kedvéért.
A torlaszok közelében a folyosó zsúfolásig megtelt, Wantage olyasmit mormogva, hogy valamit ki kell tisztítania, meglépett. Szorosan a fal mellett, nyílegyenesen haladt, s lépteiben valami keserű méltóság érződött.
A legelső torlasz lécfal volt, rajta kapu, s ez tökéletesen elreteszelte a folyosót. Két őr vigyázott rá állandóan. Itt végződött a Tat, s kezdődött a pónika kusza bozótja. Ám a torlasz csupán ideiglenes volt, mert a helyzet maga is szüntelenül változott.
A Greene törzs félnomád állapotban élt, s mivel képtelen volt megfelelő mennyiségű terményt és élelmet előteremteni, gyakran kényszerült továbbállni, új talajt keresni. Ilyenkor az éltorlaszt előretolták, a hátsó torlaszokat pedig a Tat másik végén maguk után vonszolták. Most éppen ilyen mozgásban voltak, a pónika bozót, amelyet maguk előtt legázoltak és kiirtottak, majd ismét felütheti a fejét mögöttük: a törzs lassan fúrta előre magát a végtelen folyosókon, mint a kukac a puha almában.
A torlaszon túl fürgén dolgoztak a férfiak, levagdosták a magas pónikák szárait, a tápláló nedvek csak úgy freccsentek pengéjük nyomán. A szárakat kidöntötték, felfordították, hogy minél több nedvet megőrizzenek. Ezt aztán később leszívták, az üres rudakat pedig kiszárították, szabályos hosszúságúra vágták, és sok mindenre felhasználták. A serény pengék a növény más részeit is learatták: a levelekkel gyógyítottak, a zsenge hajtások csemegének számítottak, a magvakat változatos célokra, élelemnek, gombnak, a Tatban divatos csörgődobhoz, gyerekjátéknak használták.
A pónikák kiirtásában az volt a legfáradságosabb, hogy el kellett metszeni az összekötő gyökérhálózatot, amely alsó indáival a fedélzetre tapadva acélhálóként húzódott a föveny alatt. Mihelyt a gyökereket sikerült levágni róla, a termőtalajt ásóval zsákokba gyűjtötték – itt a humusz különösen mély volt, majdnem méter vastagon takarta be a fedélzetet: ez is azt bizonyította, hogy ezek még felderítetlen területek, egyetlen más törzs nem járt még erre. A teli zsákokat a Tatba cipelték, ahol kiürítették őket, hogy az új területen új termőföldként használják, amit összegyűjtöttek.
Egy másik csoport a torlaszok előtt szorgoskodott, és ezeket Complain különleges érdeklődéssel figyelte. Sokkal magasabb rangúak voltak, mint a többiek: ők voltak az őrök, őket csakis a vadászok közül toborozták, és talán egyszer, ha neki is kedvez a szerencse, egy napon Complain is felemelkedhet ennek az irigyelt osztálynak a tagjai közé.
Amikor a bozót csaknem tömör falán túljutottak, ajtók következtek, megmutatták fekete felületüket a bámészkodóknak. Az ajtók mögött nyíló szobákból titokzatosság áradt: ezernyi furcsa tárgy, hasznos, haszontalan, hasznavehetetlen, mindegyik az Óriások kipusztult fajának a tulajdona volt valamikor. Az őrök kötelessége volt feltörni ezeket az ősi sírokat és kisajátítani mindazt, ami hasznára válhatott a törzsnek, azaz saját maguknak. Kellő időben a zsákmányt a tanács szeszélyétől függően szétosztották vagy megsemmisítették. Az ily módon a Tatba jutott tárgyak zömét azonban a Hadnagyság veszélyesnek nyilvánította és elégette.
Az ajtók felnyitása nem volt minden valódi vagy vélt kockázattól mentes. A Tatban az a hír járta, hogy más apró törzsek, amelyek hozzájuk hasonlóan harcoltak létezésükért a sűrű bozótban, nyomtalanul elenyésztek egy-egy ilyen ajtó felnyitása után.
Időközben már nemcsak Complaint ejtette rabul a szakadatlan munka látványa. Töméntelen gyerekkel együtt néhány asszony is őgyelgett a torlasznál, akadályozva a termőtalajt és a pónikát cipelő férfiak menetét. A legyek halk és állandó zümmögését, amitől a Tat soha nem szabadult meg, fokozta az apró nyelvek locsogása, és e kórus közepette törték be az őrök a következő ajtót. Pillanatnyi csend támadt, amelyben még a munkások is megálltak, hogy félénken odasandítsanak a nyílásra.
Az új szoba csalódást okozott. Még csak egy Óriás-csontvázat sem találtak, hogy megborzadjanak vagy elámuljanak. Inkább kicsiny raktárnak látszott, apró zsákokkal megrakott polcok sorakoztak odabent. Az apró zsákokat különféle színű porok töltötték meg. Egy világossárga és egy skarlátszínű leesett, kiszakadt, a fedélzeten két kúpot és a levegőben két összekeveredő felhőt alkotva. A gyerekek elragadtatott kiáltásai – ritkán láttak ennyi színt – arra késztették az őröket, hogy nyers parancsszavakat osztogatva, a torlasz mögött várakozó targoncáig élő láncba állva nekilássanak elhordani a talált kincseket.
Complain homályosan megérezte a hirtelen hangulatváltozást, és továbbállt. Talán mégis elindulhatna vadászni.
– De miért van fény a bozótban, ha nincs itt senki, akinek szüksége volna rá?
A kérdést az általános lármában is meghallotta. Megfordult, és megpillantotta a kérdezőt, egy kisfiút a gyűrűben, amely a középen guggoló magas férfi körül rajzott. Egy-két anya is ott ténfergett, elnézően mosolygott, szórakozottan hessegetve el a legyeket.
– Szükség van a fényre, hogy nőjön a pónika, mint ahogy te sem élhetsz sötétben – kapta meg a választ kérdésére a fiú. Complain meglátta a beszélőt, Bob Fermourt, a lusta fickót, akit csak a szobákban használhattak mezei munkákra. Barátkozó természetű volt – sokkal inkább, mintsem ezt a Tan szentesítette volna – és ebből következően népszerű a gyerekek körében. Complainnek eszébe jutott, hogy Fermour mesemondó hírében áll, s hirtelen elfogta a vágy, hogy meghallgassa. Haragja elszállt, most üresnek érezte magát.
– Mi volt itt, mielőtt a pónika nőtt? – érdeklődött egy kislány. A maguk ügyetlen módján a gyerekek mesemondásra próbálták rávenni Fermourt.
– Mondd el nekik a világról szóló mesét, Bob! – tanácsolta az egyik anya.
Fermour fürkészve pillantott fel Complainre.
– Velem ne törődj – vetette oda Complain. – Engem a legyek jobban érdekelnek, mint az elméletek.
A törzs hatalmasságai nem jó szemmel nézték az elméleteket, vagy minden más gondolatot, amelynek nem volt szigorúan gyakorlati haszna: innen Fermour habozása.
– No, jól van, de ez mind csak találgatás, mert nincs semmiféle feljegyzésünk, mi volt a világban a Greene törzs előtt – mondta Fermour. – És ha találunk is feljegyzéseket, nem sok az értelmük. – Éles pillantást vetett a hallgatóság felnőtt tagjaira, majd gyorsan hozzáfűzte: – Mert sok fontosabb dolgunk van, semhogy ósdi legendákon törjük a fejünket.
– Hogy szól a mese a világról, Bob? Izgalmas? – faggatózott türelmetlenül az egyik lurkó.
Fermour hátrasimította a fiú szeméből az előrehulló hajtincset, és komolyan folytatta:
– Ez a lehető legbűbájosabb mese, mert rólnuk szól, és arról, ahogyan élünk. A világ csodálatos hely. A fedélzetek számtalan rétegéből áll, olyanokból, mint ez itt, és ezek a rétegek soha nem érnek véget, mivel visszatérnek önmagukba. Így az ember egyre csak mehet előre, és soha nem éri el a világ végét. És mindegyik réteg tele van titokzatos helyekkel, az egyik jó, a másik rossz, és minden folyosót elzár a pónika.
– És mit tudsz az Élszektor népéről!? – kérdezte a fiú. – Igaz, hogy zöld az arcuk?
– Majd rájuk is sor kerül – felelte Fermour, és lehalkította a hangját, úgyhogy ifjú hallgatósága közelebb nyomakodott hozzá. – Már mondtam nektek, mi történik, ha az ember a világ oldalfolyosóin indul el. De ha a főfolyosónak vágtok neki, kiértek a főútra, amely egyenesen elvezet a világ távoli tájaira. És talán eljuttok az Élszektor területére.
– Igaz, hogy két fejük van? – kíváncsiskodott egy kislány.
– Természetesen csak egy. Sokkal civilizáltabbak, mint a mi kis törzsünk – felelte Fermour ismét csak a felnőtt hallgatóságot fürkészve –, de keveset tudunk róluk, mert számos akadály választja el országainkat egymástól. A ti kötelességetek lesz, hogy ha majd felnőttök, nekivágjatok, és minél többet fedezzetek fel világukból. Ne felejtsétek el, sok mindent nem tudunk, és a mi világunkon kívül számos más világ is létezhet, amelyről jelenleg még csak sejtelmünk sincs.
A gyerekeket szemlátomást lenyűgözte a mese, de az egyik asszony felnevetett és így szólt:
– Sokra mennek vele, ha olyasmit találgatnak, amiről senki sem tudja, létezik-e.
Lelke mélyén Complain osztotta az asszony véleményét, és továbbindult. Mostanában rengeteg efféle elmélet járt szájról szájra, mind más, mind nyugtalanító, és a hatóság egyet sem erősített meg. Kíváncsi volt rá, vajon növelné-e tekintélyét, ha feljelentené Fermourt, de sajnos Fermourt mindenki lenézte, túl lassú volt. Legutóbb éppen a múlt ébredéskor botozták meg nyilvánosan, amiért a mezőszobákban henyélt. Sokkal jobban izgatta Complaint az, hogy menjen-e vadászni. Visszaemlékezett rá, hogy nem is olyan régen, milyen gyakran őgyelgett nyugtalanul, a torlaszig és vissza, éppen úgy, mint most, s ez a felismerés váratlanul érte. Keze ökölbe szorult. Az idő telik, az alkalom egyre várat magára, és valami mindig hiányzik, újra meg újra hiányzik. És mint gyerekkora óta mindig, agyán ismét vadul átviharzott a gondolat: kereste azt a valamit, ami egyre csak ígérkezett, de sohasem volt. Homályosan úgy érezte, hogy kenyértörésre készül, de akaratától függetlenül. Olyan volt ez, mint a felfelé kúszó láz, de talán a láznál is rosszabb.
Futásnak eredt. Hosszú fekete haja egymástól távolálló szemébe hullott. Arckifejezése dúlttá vált. A kerek, fiatal arcot erős, kellemes vonások tették kifejezővé. Álla szabályos volt, szájának vonala magabiztos. Ám egész ábrázatán valami sorvasztó keserűség honolt, az a levertség, amely szinte az egész törzset jellemezte. Bölcsen mondta a Tan, hogy az ember pillantásának nem szabad kereszteznie a másik ember tekintetét.
Complain szinte vakon futott, homlokát kiverte a veríték. Alváskor is, ébredéskor is, a Tatban állandóan meleg volt, az ember könnyen megizzadt. Sok mindenki mellett elhaladt, de ügyet sem vetett rá senki: sok ilyen céltalan rohanást láttak már, sokan menekülnek a belső fantomok elől. Complain csupán annyit tudott, hogy vissza kell jutnia Gwennyhez. A nők még rendelkeztek a megbocsátás mágikus feloldozóerejével.
Az asszony moccanás nélkül állt, kezében egy csésze teával, amikor Complain berontott fülkéjükbe. Az asszony úgy tett, mintha észre sem venné, de egész magatartása megváltozott, arcának keskeny síkjai megfeszültek. Erős csontú volt, zömök teste nem illett vékony arcához. Határozottsága most szemlátomást fokozódott, mintha felkészült volna a fizikai támadásra.
– Ne nézz rám így, Gwenny. Nem vagyok én halálos ellenséged – nem ezt akarta mondani, a hanglejtése sem sikerült engesztelőre, dehát ahogy megpillantotta az asszonyt, haragja ismét fellobbant.
– Igenis halálos ellenségem vagy – mondta az asszony tagoltan, és továbbra sem nézett rá. – Senkit sem gyűlölök úgy, mint téged.
– Akkor adj egy korty teát, és reméljük, majdcsak felfordulok tőle.
– Bárcsak így lenne – válaszolta epésen Gwenny, és átnyújtotta a csészét.
Complain jól ismerte az asszonyt. Nem így szokott dühöngeni. Ő maga lassan csillapul le, de az asszony haragja mindig pillanatok alatt elpárolgott, szívesen szerelmeskedett vele akár egy perccel azután, hogy megpofozta. És ilyenkor volt a legigézőbb.
– Fel a fejjel! – vetette oda. – Jól tudod, semmiségen vitatkoztunk, mint rendszerint.
– Semmiségen! Lidya semmiség? Nemrég halt meg születése közben... a mi egyetlen kislányunk, és ezt te semmiségnek nevezed!
– Mégiscsak jobb, ha semmiségnek nevezem, mint hogy fegyvernek használjam ellened, nem? – Amikor Gwenny visszavette a csészét, Complain keze felsiklott az asszony csupasz karján, és ujjai fürgén megtalálták az asszony blúzán a nyílást.
– Hagyj békén! – visította kapálózva Gwenny. – Ne légy ilyen ostoba! Te csak erre tudsz gondolni, még akkor is, amikor beszélek hozzád? Engedj utamra, te szemérmetlen vadállat.
De a férfi nem tágított. Másik karjával átölelte az asszony derekát, és szorosan magához húzta. Gwenny rugdalózott. Complain a térdével hátulról ügyesen megrogyasztotta Gwenny térdét, mindketten lehemperedtek a padlóra. Föléhajolt, de az asszony hajszál híján beleharapott az orrába.
– Hozzám ne nyúlj! – lihegte.
– Gwenny... Gwenny, na gyere, drágám – hízelgett a férfi.
Az asszony viselkedése egycsapásra megváltozott. Arcának vad ébersége ábrándossá olvadt. – Utána elviszel magaddal vadászni?
– El – válaszolta Complain. – Mindent megteszek, amit csak akarsz.
Ennek ellenére Gwenny mondhatott amit akart, ez nemigen változtatta meg az események feltartóztathatatlan áramát. Két rokonlányka, Ansa és Daise futott be lélekszakadva azzal, hogy Gwenny apjának, Ozbert Bergassnak az állapota válságosra fordult, s a lányát szeretné látni. A sávkór döntötte le a lábáról egy alvás-ébrenléttel ezelőtt, és Gwenny egyszer már ellátogatott távoli fülkéjébe. Úgy vélték, nem sokáig húzza; aki egyszer a Tatban megbetegedett, ritkán élt sokáig.
– El kell mennem hozzá – mondta Gwenny. A szülők függetlensége, amelyet gyerekeiknek tiszteletben kellett tartaniuk, az élet utolsó óráiban meglazult, a törvény engedélyezte a beteg meglátogatását.
– A törzs nagy embere volt – jegyezte meg Complain ünnepélyesen. Ozbert Bergass sok-sok alvás-ébrenléten át vezette a törzset, és elvesztése érzékenyen érintett mindenkit. Ennek ellenére Complain mégsem ajánlotta fel, hogy felkeresi apósát, lévén az érzelmesség az egyik gyengeség, amelyet a Greene törzs igyekezett kiirtani. Ehelyett Gwenny távozása után lesétált a piacra, hogy Ern Rofferytól, a becsüstől megtudakolja a hús jelenlegi árfolyamát.
Útközben elhaladt a ketrecek mellett. Zsúfoltabbak voltak, mint valaha, a szelídített állatok egészségesebbnek és finomabb húsúnak bizonyultak, mint a vadonélők, amelyeket a vadászok ejtettek el. Roy Complainnek nem volt kenyere a gondolkodás, és így képtelen volt megfejteni valamit, amit még saját magának sem tudott megfogalmazni. A törzs még soha nem élt ilyen gazdagon, a farmok még soha nem virágoztak ennyire, a legalacsonyabbrendű munkás is legalább egyszer húshoz jutott a négy alvás-ébrenlét ciklusban. Ennek ellenére Complain maga szegényebb volt, mint valaha. Többet vadászott, de kevesebbet zsákmányolt, és egyre kevesebbet kapott érte. Néhány másik vadász ugyanerre a sorsra jutott, már fel is hagytak a vadászattal, más munka után néztek.
Az ügyek rosszrafordulását Complain egyszerűen annak a számlájára írta, hogy Roffery, a becsüs, ellenszenvvel viseltetett a vadászrend iránt, mivel képtelen volt összefüggést találni Rofferynek a vadhúsért fizetett alacsony árai és a háziállatok elszaporodása között.
Ezért aztán átverekedte magát a piaci sokaságon, és kelletlenül üdvözölte a becsüst.
– Táruljon fel éned – mondta mogorván.
– A terhedre – válaszolta szívélyesen a becsüs, s felpillantott a végtelen hosszú listából, amit éppen körmölt. – Ma zuhan a hús ára, vadász. Csak egy jókora dögért kapsz hat cipót.
– A fenébe! És legutóbb még azt mondtad nekem, hogy a gabona ára csökken, te csaló, te lator.
– Zabolázd meg a nyelved, Complain, a te zsákmányod még a kenyér pilisét sem éri meg nekem. Bizony azt mondtam, hogy a gabona ára csökken. Alacsony is, de a hús ára még erősebben zuhan.
A becsüs megpödörte óriási bajszát, és felnevetett. Néhány közelben ténfergő férfi is elnevette magát. Egyikük, egy bűzös, testes férfi, név szerint Cheap, egy rakás kerek kannát cipelt, abban a reményben, hogy a piacon elcserélheti. Complain felbőszülten rúgta fel a kannákat. Cheap dühében felordított és négykézlábra ereszkedve, igyekezett összeszedni őket, megpróbálta visszaszerezni a többiektől, akik már felkapkodták. Ezért Roffery még harsányabban mulatott, hangulata megfordult és már nem haragudott Complainre.
– Az Élszektorban nehezebben élnél meg – jegyezte meg engesztelően. – Ott a csodák népe lakik. Egyetlen lehelettel varázsolják elő a vadat, csak úgy, a semmiből bizony. Egyáltalán nincs szükség vadászokra. – Bőszen lecsapott a nyakán mászó légyre. – És ők már legyőzték a repülő bogarak átkát.
– Badarság l – mondta a közelben álldogáló egyik öreg férfi.
– Ne vitatkozz velem, Eff – felelte a becsüs. – Különösen akkor nem, ha a szarnál többre tartod azt a vén hülye fejedet.
– Márpedig ez valóban badarság – mondta Complain. – Ki lenne olyan bolond, hogy elhiggye: van olyan hely, ahol nincs légy.
– Én el tudok képzelni olyan helyet is, ahol nincs semmiféle Complain – horkant fel Cheap, aki időközben összeszedte kannáit, és fenyegetően Complain mellé nyomakodott. Egymás arcába bámultak, az összetűzés a levegőben lógott.
– Ugorj neki, verd el – tüzelte Cheapet a becsüs. – Tanítsd meg rá, hogy egyetlen vadász sem zavarhatja meg az üzletemet.
– Mióta van a Tatban egy kanna-túró bogárnak nagyobb becsülete, mint egy vadásznak? – sopánkodott az Effnek nevezett vénember. – Figyelmeztetlek benneteket, szörnyű idők virradnak még erre a törzsre. Csak hálás lehetek, hogy már nem érem meg.
Elítélően morogtak az öregre, érzelemnyilvánítása köröskörül visszatetszést szült. Complain hirtelen ráunt a társaságra, félrehúzódott és eloldalgott. Észrevette, hogy a vénember követi őt, mire óvatosan bólintott feléje.
– Értem én ezt tökéletesen – szólalt meg Eff, aki nyilvánvalóan egyre jobban belelovallta magát rossz hangulatába. – Elpuhultunk. Nemsokára senki sem vesződik majd azzal, hogy elhagyja a Tatot, vagy irtsa a pónikát. Kihal minden kezdeményezés. Nem marad egyetlen bátor ember sem, csak zabálnak és játszanak. Járvány meg halál, és más törzsek támadása zúdul majd ránk, olyan bizonyos vagyok ebben, mint ahogyan téged látlak. Nemsokára a bozót lep el mindent, ahol valaha a Greene törzs élt.
– Úgy hírlik, hogy az Élszektor népei jámborak – szólt közbe Complain, félbeszakítva a tirádát. – Van eszük, és nem foglalkoznak mágiával meg más ilyen ostobasággal.
– Egyszóval hallgattál erre a Fermourra – válaszolta mogorván Eff – vagy valamelyik hasonszőrűre. Némelyek megpróbálnak port hinteni a szemünkbe, nehogy megtudjuk, ki az igazi ellenségünk. Embernek nevezem őket, de ők nem emberek, ők a kívülállók. Mert kívülállók ők, vadász: természetfeletti lények. Ha tőlem függne, mindet kiirtanám. Kedvem lenne egy kis boszorkányvadászatra. De még mennyire. Manapság már nem rendezünk egyetlen boszorkányvadászatot sem. Gyerekkoromban egymást érték. Én mondom neked, az egész törzs lassan elpuhul. Ha tőlem függne...
Kifulladt és elhallgatott, nyilván valamelyik hajdani mészárlás kéjes látomása vette el a hangját. Complain szinte észrevétlenül faképnél hagyta az öreget, Gwennyt pillantotta meg, aki a tisztáson át közeledett.
– Az apád? – érdeklődött.
Az asszony félkézzel bágyadtán intett, jelezve, hogy semmi újság.
– Ismered a sávkórt – mondta színtelen hangon. – Mielőtt eltelik a következő alvás-ébrenlét, nekivág a Nagy Utazásnak.
– Életünk delén is a halál foglyai vagyunk – jegyezte meg Complain ünnepélyesen: Bergasst mindenki tisztelte.
– És a Nagy Utazás már megkezdődött – felelte Gwenny, kiegészítve a Litániából idézett mondást. – Most már nincs mit tennünk. Időközben megkaptam apám áldását, és az ígéretedet, hogy elviszel vadászni. Induljunk, Roy. Vigyél magaddal a pónikák közé, kérlek.
– A hús ára csökkent, már csak hat cipót ér egy vad – közölte Complain az asszonnyal. – Nem éri meg, Gwenny.
– Egy cipóért sok mindent vehetsz. Egy edényt apám koponyájának, például.
– Ez a mostohaanyád kötelessége.
– El akarok menni veled vadászni.
Már ismerte az asszony hanglejtését. Haragosan sarkon fordult, egyetlen szó nélkül elindult az éltorlasz felé. Gwenny illedelmesen követte.

2


A vadásszenvedély hatalmába kerítette Gwennyt. Így megszabadult a Tattól, mivel egyedül egyetlen asszony sem hagyhatta el a törzs lakóterületét, meg aztán szórakoztatta is a dolog. Nem vett részt az öldöklésben, de mintha csak Complain árnyéka volna, úgy lopakodott a bozótot benépesítő vadak nyomában.
Annak ellenére, hogy a háziállatok rohamosan szaporodtak, és a vadhús ára esett, a Tat képtelen volt kielégíteni fokozódó húsigényét. A törzs helyzete mindig ingatag volt, csupán két nemzedékkel ezelőtt alapította Greene Nagyapó, és egy ideig még nem is lehetett önellátó. Valójában egy komoly baleset vagy kudarc még most is megrendíthette létét, és a családokat kiszolgáltatta volna a környező törzsek kénye-kedvének.
Complain és Gwenny egy darabon a Tat éltorlaszán túli bozótcsapáson haladtak, majd befordultak a sűrűbe. Egy-két vadásszal és vadfogóval találkoztak, aztán csak a magány következett, a bozót recsegő-ropogó magánya. Complain egy kis kabinlépcsőn vezette fel Gwennyt, inkább átnyomakodott a sűrű szárak között, nem kaszabolta le őket, hogy csapásuk kevésbé legyen feltűnő. Odafent megállt, s Gwenny türelmetlenül és aggódva kukucskált előre a férfi válla fölött.
Rövid életű energia-felvillanásaikban a magányos pónikák felfelé, a fénypászmák irányába kúsztak. Az általános bágyadt világításban inkább csak elképzelni lehetett a tárgyakat, mintsem látni. Ráadásul ott voltak még a legyek és a parányi szúnyogok felhői, amelyek füstként lengedeztek a növényzet körül. Csak közvetlenül maguk elé láttak a megtévesztő félhomályban. De most minden kétséget kizáróan egy ember figyelte őket, mélyenülő szemű, krétafehér homlokú férfi.
Három lépésnyire előttük állt, és feszülten figyelt. Hatalmas felsőteste meztelen volt, csupán rövidnadrágot viselt. Úgy tetszett, kissé balra tőlük egy pontot figyel mereven. De a világítás olyan bizonytalan volt, hogy minél inkább meresztették a szemüket, annál kevésbé lehettek bizonyosak bármiben, kivéve azt, hogy a férfi ott áll. És aztán egyszerre csak már nem volt ott.
– Szellem? – susogta Gwenny.
Kábítóját megmarkolva Complain előrelódult. Hajlott a feltevésre, hogy az árnyékok játéka tévesztette meg őket, oly nesztelenül tűnt el a látvány. Semmiféle nyoma nem maradt a férfinak, csupán a letiport zsenge hajtások, azon a helyen, ahol állt.
– Ne menjünk utána – súgta idegesen Gwenny. – Biztosan az Élszektor embere... vagy egy kívülálló.
– Ne butáskodj – válaszolta Complain. – Jól tudod, errefelé vademberek is élnek, akik ámokfutókként menekültek ide, és magányosan tengődnek a bozótban. Minket nem bánt. Ha le akart volna lőni bennünket, már régen megtehette volna.
De azért ő is megborzongott a gondolatra, hogy a kóbor vadász még most is rájuk irányíthatja fegyverét, vagy más módon tervezheti halálukat éppoly biztosan és láthatatlanul, mint valami betegség.
– De az arca olyan sápadt volt – nyugtalankodott Gwenny. Complain erősen megragadta az asszony karját és tovább húzta előre. Minél előbb elmennek innen, annál jobb.
Elég gyorsan haladtak, közben egy disznócsapást kereszteztek, aztán befordultak az egyik mellékfolyosóra. Complain nekivetette hátát a falnak, és Gwennyt is erre késztette.
– Fülelj, és nyisd ki a szemed, nem követnek-e bennünket – mondta.
A pónika hajladozott, zizegett, a csendet megszámlálhatatlan apró rovar rágcsálta. Mindez együtt olyan fültépő lármát okozott, hogy Complainnek úgy rémlett, ha még fokozódik, széthasad a feje. Ám a lármából valami szokatlan zaj is kihallatszott.
Gwenny is hallotta.
– Egy másik törzs közelébe értünk – suttogta. – A sikátor végén élnek.
A hang kétségkívül gyereksírás és kiáltozás volt, s ez árulta el más törzsek jelenlétét, jóval azelőtt, hogy elérték torlaszaikat, vagy megérezték az idegen szagokat. Alig néhány ébredéssel ezelőtt ezen a területen még disznók tanyáztak. Ezek szerint egy újabb törzs költözött fel egy másik szintről, s lassan közeledett a Greene törzs vadászterülete felé.
– Majd jelentjük, ha visszatértünk – jegyezte meg Complain, és az ellenkező irányba vonta az asszonyt.
Mindvégig könnyedén haladt előre, útközben számlálta a fordulókat, nehogy eltévedjenek. Amikor baloldalt feltűnt egy alacsony bolthajtás, áthaladtak rajta, és rátértek egy disznócsapásra. Ezt a területet Tatlépcső néven ismerték, innen hatalmas lejtő vezetett le az alsó szintekre. A meredélyen túlról robaj hallatszott, amit félreismerhetetlen visítás követett. Disznó!
A férfi intett Gwennynek, hogy maradjon a dombtetőn, és ügyesen lecsúsztatva válláról ijját, egy nyílvesszőt illesztett rá, s megindult lefelé. Elfogta a vadásszenvedély, minden bajról megfeledkezett. Úgy lopakodott előre, mint valami kísértet, Gwenny pedig bátorító pillantást küldött feléje.
Az alsó szinten a pónikák, mintha végre elegendő teret kaptak volna a kibontakozásra, fent összeboruló, vastag fákká növekedtek. Complain a meredély szélére merészkedett, és a magasra nőtt pónikákon át lekémlelt. Odalent egy állat turkált elégedetten, az ivadékokat ugyan nem látta, de úgy hallotta, mintha malacok visítanának.
Óvatosan leereszkedett a dombról, amelyet ugyancsak elborított a mindenütt jelenvaló bozót, s egy pillanatra belenyilallt a szívébe, hogy egy életet készül kioltani. Egy disznó életét. Azonnal elhessegette a lelkiismeretfurdalást, a Tan nem engedélyezte az “ellágyulást".
A koca mellett három malac forgolódott. Kettő fekete és egy barna: hegyes orrú, hosszú lábú, bozontos jószágok, akár a farkasok. A koca előzékenyen fordította horpaszát a kiröppenni készülő nyíl felé. Gyanakodva felcsapta fejét, és apró szemével megpróbálta átfúrni a körötte meredő törzseket.
– Roy! Roy! Segítség...
A velőkig ható sikoly fentről harsant. Gwenny hangjából halálfélelem csendült ki.
A disznócsalád nyomban megrettent, és teljes sebességgel elrobogott a növények szárai között, a malacok elszántan loholtak anyjuk nyomában. Lármájuk azonban nem nyomta el a vadász feje fölött felhangzó dulakodás zaját.
Complain nem késlekedett. Gwenny első sikoltására elejtette a nyílvesszőt. Meg sem kísérelte, hogy felvegye, ijját vállára kanyarította, előrántotta kábítóját, és vágtatott vissza felfelé a Tatlépcső dombján. De a domboldal bozótos sávja nem éppen alkalmas terep a futásra. Mire felért a tetőre, Gwennv eltűnt.
Bal kéz felől puffanás hallatszott, Complain arra kanyarodott tehát. Megfeszített erővel futott, a lehető legkisebb célpontot mutatva. Csakhamar két szakállas férfit pillantott meg: Gwennyt hurcolták. Az asszony nem kapálózott, nyilván elvesztette eszméletét, amikor leütötték.
Csak a harmadik férfit nem vette észre, aki majdnem elbánt vele. A növényszárak közé visszavonuló két társa mögött ügetett, fedezve útjukat. Most egy nyílvesszőt eresztett meg visszafelé a folyosón. A nyíl Complain füle mellett sivított el. Nyomban felbukfencezett, ezáltal elkerülte a második nyílvesszőt, és gyorsan visszainalt a csapáson. Ha meghal, azzal senkin sem segít.
Csend lett, csak a bolond növények növekedésének megszokott percegése hallatszott. Ha életben marad, azzal sem sokat segíthet senkin. Az események előbb egyenként, majd együttesen zuhantak rá. Elszalasztottá a disznókat, elvesztette Gwennyt, szembe kell majd néznie a tanáccsal, és meg kell magyaráznia, miért hiányzik egy asszony. A rémület egy pillanatra elhomályosította a legfájóbb valóságot: elvesztette Gwennyt. Nem szerette, gyakran gyűlölte, de az övé volt és neki szüksége volt rá.
A düh elöntötte agyát, elnyomott minden más érzelmet. Düh! A Tan szerint ez volt a megváltás. Marokszámra tépdeste fel a gyökér megkötötte talajt, és szerteszét szórta, arca eltorzult, a düh mindinkább hatalmába kerítette, szinte felpuffasztotta, mint a kovász a tésztát, őrület, őrület, őrület... a földhöz vágta magát, öklével verve a talajt, átkozódott és fetrengett. Mindezt némán, egyetlen hang nélkül.
Végül a roham megtette a magáét, benseje megüresedett. Sokáig ott maradt, fejét tenyerébe temetve üldögélt, agya oly csupaszra mosódott, akár az árapály hordaléka. Nem maradt más választása, fel kell tápászkodni, és visszamenni a Tatba. Jelentést kell tennie. Fejében egymást kergették a fáradt gondolatok.
A végtelenségig el tudnék itt üldögélni. Olyan enyhén fújdogál a szellő, soha nem változik a hőmérséklete, a fény csak ritkán halványul él. A pónikák felnövekednek és elkorhadnak körülöttem. Semmi sem bántana, csak a halál...
Csak ha életben maradok, csak akkor találom meg az elveszett valamit, a nagy valamit. Amit még gyerekkoromban megígértem magamnak. Most talán már soha nem találom meg, talán Gwenny megtalálhatta volna nekem, nem, ő sem tehette, ő csupán helyettesíthette, talán. Talán nem is létezik az a nagy valami. De ha ilyen nagy valaminek a nemlétezéséről beszélünk, már ez maga is létezés. Mint egy űr. Vagy egy fal. Ahogyan a pap mondja: balsors.
Szinte látom magam előtt. Nagy. Olyan nagy... az ember képtelen nagyobbat elképzelni, mint maga a világ, vagy amilyen esetleg a világ. Világ, hajó, Föld, bolygó... más emberek elméletei, semmi közöm hozzájuk: az elméletek semmit sem oldanak meg. Csupa szerencsétlen fecsegés, merő szerencsétlen fecsegés, középszerűség, motyogás.
Kelj fel, te nyavalygó bolond.
Feltápászkodott. Annak sem volt sok értelme, hogy visszatérjen a Tatba, de annak sem, hogy itt üldögéljen. Valószínűleg főként azért késlekedett, mert tudta, milyen közöny fogadja majd: milyen álnokul fordítják el majd a fejüket, milyen vigyorgással részletezik majd Gwenny várható sorsát, és milyen büntetést szabnak ki rá az elvesztéséért. A bozóton át lassan botorkált hazafelé.
Mielőtt kilépett volna a torlasz előtt a tisztásra, füttyentett, erről felismerték, és beengedték a Tatba. Távollétének rövid ideje alatt elképesztő változás ment végbe: erre még eltompult állapotában is felfigyelt.
A ruházkodás nagy gond volt a Greene törzsben, amit a ruhák nagy változatossága is ékesen bizonyított. Nem akadt két ember, aki egyformán öltözködött volna, de inkább kényszerűségből, mintsem divatból, hiszen az egyéniséget nemigen istápolták körükben. A törzsben a ruha szerepe inkább arra korlátozódott, hogy őrködjék a tisztességen, levezesse a hivalkodást, és a társadalmi rang mutatója legyen, semminthogy melegen tartsa testüket. Csupán az elit, az őrök, a vadászok és a becsüshöz hasonló emberek juthattak hozzá holmi egyenruha-féléhez. A többiek különféle szövetekben és bőrökben járkáltak.
De most az ócska szürke rongyok is vadonatújnak látszottak. A legutolsó fajankó is rikítózöld condrákban pompázott.
– Mi az ördög történt, Butch? – kérdezte Complain az egyik szembejövőtől.
– Táruljon fel éned, barátom. Az őrök rábukkantak egy titkos festékraktárra. Áztasd be te is a ruhádat! Pompás ünnepség készül.
Távolabb izgatottan társalogva nagyobb csoport gyülekezett. Végig a fedélzeten egész sor tűzhelyet állítottak fel: fölöttük mint megannyi boszorkányfazék fortyogtak a rendelkezésükre álló legnagyobb üstök. Sárga, bíbor, rózsaszín, mályva, fekete, tengerészkék, égszínkék, zöld és rézvörös lé forrt, bugyborékolt, rotyogott a katlanokban, s köröttük ide-oda szaladgáltak az emberek, itt az egyik, ott a másik ruhadarabjukat mártva bele a festékbe. A vastag gőzfüggönyön át élesen harsogott szokatlanul lelkes kiáltozásuk.
De a festéket nemcsak erre használták. Miután kihirdették, hogy a tanács nem tart igényt rá, az őrök bárkinek kiadták a zsákokat. Sok kiszakadt, és tartalma szétszóródott a falra, a padlóra. Az egész falut a rikító színek kerek foltjai, sávjai és kúpjai ékesítették.
Kezdetét vette a tánc. A barna tócsákat eresztő szivárványszínű, még nedves ruhákban férfiak és nők kézenfogva viháncolni kezdtek a nyílt tereken. Az egyik vadász fent termett egy dobozon, és rázendített. Egy sárga ruhás asszony tapsolva mászott fel utána. Egy másik belecsapott a tamburába. Egyre többen és többen csatlakoztak a csődülethez, énekeltek, körülugrálták az üstöket, végigtombolták a fedélzetet, majd kifulladva, de boldogan visszafordultak. Megittasodtak a színektől: legtöbbjük még nemigen látott ilyesmit.
Most már a kézművesek és az eleinte tartózkodó őrök is csatlakoztak, képtelenek voltak ellenállni az általános izgalomnak. Az emberek előtódultak a mezőkamrákból, faképnél hagyták a különféle torlaszokat, mindenki ki akarta venni részét az örömből.
Complain zordan szemlélte az eseményeket, majd sarkonfordult, és indult, hogy jelentést tegyen a Hadnagyságnak.
Egy tiszt szótlanul végighallgatta, és kurtán Greene hadnagy elé rendelte a vadászt.
Egy nő elvesztéséért súlyos büntetés is járhatott. A Greene törzs alig kilencszáz lelket számlált, ennek mintegy a fele kiskorú, és mindössze százharminc a nő. Párválasztási harcok igen gyakran fordultak elő a Tatban.
Complain a hadnagy elé lépett. Öröktől körülvéve a vénember egy ósdi asztalnál ült, szeme óvatosan kémlelt elő ősz szemöldöke alól. Egyetlen mozdulat vagy hang nélkül is képes volt a légkört megfagyasztani maga körül.
– Táruljon fel éned, uram – hajolt meg alázatosan Complain.
– A terhedre – hangzott a szokványos válasz. Aztán a hadnagy felmordult: – Hogyan veszítetted el az asszonyodat, Roy Complain vadász?
Complain akadozva előadta, hogyan ragadták el az asszonyt a Tatlépcső tetején:
– Nyilván az élszektorbeliek műve – próbálta megindokolni.
– Ne ijesztgess minket ezzel a mumussal – förmedt rá Greene egyik kísérője, Zilliac. – Már nem egyszer hallottuk a meséket erről a felsőbbrendű fajról, de nem hiszünk bennük. A Holt-út innenső oldalán mindennek a Greene törzs a gazdája.
Miközben Complain előadta történetét, a hadnagy mind nagyobb dühbe gurult. Lába reszketett, szeme megtelt könnyel, szája eltorzult, végül állán is nyál csillogott, orrlyukait eltömte a váladék. A pad egy ütemben remegett a dühöngővel. A hadnagy reszketett, morgott, és bozontos fehér haja alatt a bőr halvány vörössé vált. Szorongása ellenére Complainnek el kellett ismernie: fenségesen félelmetes látványt nyújtott.
A látvány akkor érte el a tetőpontját, amikor a hadnagy már kitörni készülő vulkánként vibrált, majd hirtelen a a földre bukott, és hangtalanul elterült. Zilliac meg a társa, Patcht kábítójukat készenlétben tartva nyomban a test elé ugrottak, arcuk a hadnagy dühét tükrözte, vonásaik rángatóztak.
Lassan, nagyon lassan és az elmaradhatatlan szertartástól remegve a kimerült hadnagy visszamászott székébe:
“Egy napon még megöli magát, ha így folytatja" – gondolta Complain. A gondolat kissé felderítette.
– Most pedig eldöntjük büntetésedet a törvény szerint – mondta a vénember rekedten. Gyámolatlanul körülpillantott a szobában.
– Gwennynek nem sok hasznát vette a törzs, bár az apja pompás fickó volt – jegyezte meg Complain, és megnyalta kiszáradt ajkát. – Egyetlen gyereket sem tudott szülni, uram. Volt egy gyerekünk, egy lány, de meghalt, még mielőtt elválasztottuk. Többet aztán nem is tudott szülni, uram, Marapper, a pap mondta.
– Marapper hülye! – kiáltott fel Zilliac.
– Gwenny jóformája lány – jegyezte meg Patcht. – Jó teste van. Ágybavaló leányzó.
– Tudod, hogy hangzik a törvény, fiatalember – szólalt meg a hadnagy. – A nagyapám hozta, amikor megalapította a törzset. Majdnem olyan fontos az életünkben, mint... a Tan. Mi ez a zsivaj odakint? Igen, a nagyapám nagy ember volt. Emlékszem, aznap, amikor meghalt, elküldött értem...
Complain mirigyei még bőségesen termelték a félelmet, de most, egy váratlanul tárgyilagos pillanatban egyszerre meglátta magukat, mind a négyüket, amint mindegyikük egy-egy csalóka szálat kergetett létezése folyamán, s embertársát csupán mint saját félelmének a magyarázatát vagy megjelenését észlelte. Elszigetelten éltek, mindenki magának, mindenki mindenki ellen.
– Mi legyen az ítélet? – mordult fel Zilliac, félbeszakítva a hadnagy elandalodását.
– Ó, igen, no lássuk csak. Már elnyerted a büntetésedet, azzal, hogy elveszítetted az asszonyodat, Complain. Egyelőre nem kaphatsz másik asszonyt. Mi ez a zaj odakint?
– Meg kell büntetni, mert különben még azt hiszi, hogy kicsúszik a kezedből a hatalom – sugalmazta fortélyosan Patcht.
– Ó, persze, persze, meg akartam büntetni. Felesleges volt a javaslatod, Patcht. Vadász, izé, hm, Complain, az elkövetkező hat alvás-ébrenlétkor hat botütést kapsz, amit az őrkapitány hajt végre minden egyes alvás előtt, mostantól fogva. Távozhatsz. Te pedig Zilliac, az istenért nézd már meg, mi ez a civakodás odakint.
Complain ismét kívülkerült. Tarka zaj- és színáradat fogadta. Mintha mindenki ide csődült volna, eszüket vesztve táncoltak a mámoros orgiában. Máskor ő is belevetette volna magát az áradatba, a többiekhez hasonlóan ő is kapott volna az alkalmon, hogy ledobhatja magáról az élet mindennapi robotját, de most igyekezett kijutni a tömegből, és elkerülte az emberek tekintetét.
Mindazonáltal egyre halogatta visszatérését a fülkéjébe. (Hamarosan úgyis ki kell majd költöznie: magányos emberek nem foglalhattak el külön helyiséget.) Céltalanul őgyelgett a vigadozók körül, gyomrát kőként nyomta az elkövetkezendő büntetésre való várakozás. A fergetegesen táncoló sokaság szédülten keringett. A főcsoportból kiváló apróbb csoportok vadul rángatóztak a húros hangszerek hangjaira. A lárma egyre nőtt, a táncosok őrjöngő mozdulatai – fejüket ide-oda vetették, karjukat rángatták – a kívülálló szemlélőben jogosan aggodalmat kelthettek volna. Akadtak azonban néhányan, akik nem vettek részt a táncban. A magas, komor doktor, Lindsey volt az egyik; Fennour a másik, aki túl lassúnak bizonyult a forgatagra, no meg Wantage, aki nyomorék arcát most is igyekezett elfordítani a csődülettől, meg az ítéletvégrehajtó. Ez utóbbinak most is be kellett tartani a kijelölt időpontot, és őrkísérettel meg is jelent Complain előtt. Durván leráncigálták a ruhát a hátáról, és kimérték rá a botütés első adagját.
Az ilyen eseményt rendszerint sokan bámulták. Most azonban akadt jobb szórakozás: Complain szinte magányosan szenvedett. Másnapra persze már több érdeklődést várhatott.
Ingét sebeire borítva, nyomorultan vánazorgott a fülkéjébe. Belépett. Odabent Marapper, a pap várta.


3


Henry Marapper, a pap, testes férfi volt. Türelmesen guggolt, óriási pocakja előredudorodott. Ebben nem is volt semmi különös, csak látogatásának időpontja tetszett szokatlannak. Complain idegenkedve állt meg a guggoló figura előtt, üdvözlést vagy magyarázatot várt, de egyiket sem kapott, neki kellett elsőnek megszólalnia. Önérzete csak egy mordulást engedélyezett. Erre aztán Marapper felemelte szurtos mancsát.
– Táruljon fel éned, fiam.
– Terhedre, atyám.
– És zűrzavar a tudattalanomban – duplázott rá kenetteljesen a pap, és a szokásos térdhajtást csak jelezve, meg sem kísérelt felállni.
– Megbotoztak, atyám – mondta nehézkesen Complain, és a korsóból merített egy csupor sárgás vizet. Húzott egyet belőle, és a maradékkal lesimította a haját.
– Hallottam, Roy, hallottam. Úgy vélem, az elméd megkönnyebbült a megaláztatástól.
– A gerincem bizonyos terhére, igen.
Leráncigálta ingét a vállán keresztül, amely most már sajgott egy kissé. Szinte kellemes volt a kín, ahogyan a ruha szálai kiszakadtak a sebekből. A következő alvás-ébredésre majd kellemetlenebb lesz. Végül ledobta a véres ruhát a padlóra, és leköpte. Felzúdult benne az ingerültség, látva, milyen közönyösen figyeli küzdelmét a pap.
– Nem táncolsz, Marapper? – érdeklődött udvariatlanul.
– A szellem a hivatásom, nem az érzékek – hangzott az ájtatos válasz. – Ezenkívül ismerek jobb módszert is a felejtésre.
– Mint például a bozótba rohanást, ugye?
– Fülemnek jólesik hallani, hogy oly súlyosan megpróbáltattál, barátom, a Tan szerint való ez. Attól tartottam, hogy rosszkedvben talállak, de szerencsére úgy látom, nincs szükség a vigaszomra.
Complain elkerülte a pap mézesmázos tekintetét, és az arcába bámult. Ezt az arcot nem lehetett volna csinosnak nevezni. Ebben a pillanatban nem is arcra, inkább holmi szalonnából kifaragott totemre, vagy talán emlékműre hasonlított, amelyet azoknak az erényeknek emeltek, amelyek segítségével az ember fennmaradhatott ebben a világban: az alattomosságnak, a kapzsiságnak, az önzésnek. Complain, aki saját magán úgysem segíthetett, hirtelen valami rokonszenv-félét érzett a pap iránt: végre talált valakit, akit ismert és akivel éppen ezért foglalkozhatott.
– Talán megbocsátható az idegességem, atyám – szólalt meg. – Tudod, hogy az imént veszítettem el az asszonyomat, s az életem ugyancsak szétzilálódott. Bármibe fogtam is – nem volt olyan sok minden –, kicsúszott a kezemből, s ami megmaradt, azt erőszakkal veszik el tőlem. Jönnek az őrök, akik már megbotoztak, és holnap ismét megbotoznak, és elkergetnek innen, hogy a magányos férfiakkal és a sihederekkel lakjam. Jutalmat nem kapok a vadászatomért, sem vigasztálast bánatomra! A törzs törvényei túl kemények, atyám – maga a Tan is kegyetlen prézsmitálás –, az egész fojtogató, világ nem egyéb a szenvedések forrásánál. Miért kell ennek így lennie? Miért nincs egy szikrányi remény sem a boldogságra? Ó, én is ámokfutással fogom végezni, mint a testvérem tette hajdanán, áttörök ezen az ostoba tömegen odakint, és beléjük oltom sérelmem emlékét.
– Kímélj meg – vágott közbe a pap. – Nagy egyházközséget kell még meglátogatnom, vallomásaidat majd meghallgatom, de dühöddel csak szórakoztasd saját magadat. – Felemelkedett, kinyújtózkodott, és megigazgatta vállán a zsíros condrákat.
– Dehát mi értelme van az életünknek? – kérdezte Complain, és legyűrte feltörő kívánságát, hogy jól megmarkolja ezt a hájas nyakat. – Miért élünk itt? Mi a világ célja? Pap vagy, mondd meg hát, ne kímélj.
Marapper szuszogva sóhajtott egyet, és tenyerét elutasítóan emelte fel:
– Gyermekem, tudatlanságod megdöbbent: micsoda meghatározás! “A világ" mondod, erre a mi jelentéktelen, nyomorúságos kis törzsünkre. A világ több ennél. Mi mindnyájan – a pónikák, a Holt-út, az Élszektor népe, ez az egész banda – egyfajta tartályban élünk, amelynek neve Hajó, és a világ egyik részéből tart a másik felé. Már nemegyszer elmondtam ezt neked, de úgy látszik, képtelen vagy felfogni.
– Már megint ez az elmélet! – csattant fel makacsul Complain. – És ha a világot Hajónak nevezik, vagy a Hajó a világ, mit számít az nekünk.
Bár a hajó-elméletet jól ismerték, de általában elvetették a Tatban, valamiért most mégis felkavarta és megrémítette Complaint. Ajka éles vonallá keskenyedett, ahogy folytatta:
– Most szeretnék aludni, atyám. Az alvás végül is megvigasztal. Te úgyis csak talányokban beszélsz. Tudod, néha látlak álmomban, állandóan magyarázol valamiről, amit meg kellene értenem, de valahogy soha nem hallok egyetlen szót sem.
– És nemcsak az álmaidban – válaszolt kedélyesen a pap, majd elfordult. – Valami fontosat akartam tőled kérdezni, de ráér. Holnap visszatérek, és remélem, már nem leszel így kiszolgáltatva az adrenalinodnak – tette hozzá, és ezzel távozott.
Complain egy ideig a csukott ajtóra meredt, de a dorbézolás kívülről beszűrődő hangjai nem hatoltak el a füléig. Aztán fáradtan felmászott az üres ágyba.
De álom csak nem jött a szemére. Agyában felidéződtek a Gwennyvel folytatott végtelen viták itt ebben a szobában – s az, hogy miként kereste a még kegyetlenebb, még megsemmisítőbb válaszokat, és hogy milyen dőreség volt a fegyverszünetük. Olyan sokáig tartott mindez, és most vége: Gwenny mostantól fogva valaki mással alszik. Complain sajnálkozással vegyes örömöt érzett.
Nyomon követve az eseményeket, amelyek Gwenny elrablásához vezettek, váratlanul felrémlett előtte az a szellemalak, aki közeledtükre eltűnt a pónikák között. Felült az ágyán, az aggodalom most még erősebbé vált benne, mint az a kellemetlen érzés, amely akkor fogta el, amikor az alak eltűnt. Odakint már minden elcsendesedett. Gondolatai, úgy látszik, hosszasabban kergetőztek, mint képzelte: a tánc véget ért, a táncosokat legyűrte az álom. Tudatosságával csupán ő döfte át a Tat folyosóira boruló kriptaszerű fátylat. Ha kinyitná az ajtót, most is hallhatná a növekedő pónikák soha nem szűnő távoli ropogását.
De az idegesség félelmetessé tette azt a gondolatot, hogy esetleg kinyithatná az ajtót. Felidézte a furcsa lényekről szóló legendákat: a Tatban gyakran hallhatott róluk.
Itt volt mindenekelőtt az Élszektor titokzatos népe. Az Élszektor távoli terület volt, lakói idegen utakon jártak, idegen fegyvereket használtak, ismeretlen hatalom birtokában voltak. Lassan közelednek a bozóton át, és végül nyilván kiűzik az apró törzseket: legalábbis a legendák erről szóltak. Ám bármilyen félelmetesek voltak is, mindenki tudta, hogy voltaképpen emberek.
A mutánsok félig emberek, félig állatok voltak. Remetékként elzárkóztak, vagy apró hordákban kóboroltak a bozótban, ahová a törzsek űzték őket. A kelleténél több foguk volt, vagy karjuk, vagy kevesebb eszük. Csak bicegni vagy mászni vagy nyargalni tudtak végtagjaik nyomorékságától függően. Ijedősek voltak, és éppen ezért számos hátborzongató tulajdonsággal ruházták fel őket.
Aztán a kívülállók. Ők nem voltak emberek. Az Effhez hasonló vénemberek álmát zavarták. A bozót forró trágyájából keltek életre természetfeletti úton. Ahová senki sem hatolhatott be, ők ott születtek. Nem volt szívük, sem tüdejük, csupán külsejük hasonlított az emberére, úgyhogy észrevétlenül befurakodhattak az emberek közé, erőt gyűjtve, és kiszipolyozva az emberek erejét, mint a vérszopó vámpírok. A törzsek időről időre boszorkány vadászatot rendeztek, de amikor a gyanúsítottak testét vizsgálat céljából felmetszették, mindig megtalálták szívüket és tüdejüket. A kívülállók számtalan úton-módon menekültek meg a vizsgálat elől, de mindenki tudta, hogy léteznek: maguk a boszorkány vadászok is ezt bizonyították.
Bizonyára most is kint gyülekeznek az ajtó előtt, éppoly fenyegetően, mint ahogyan az a hallgatag figura eltűnt a pónikák között.
Ez volt a Greene törzs egyszerű mitológiája, amely nem sokban különbözött a más törzsek által tisztelt lidércek hierarchiájától – ezek a törzsek lassan vonultak át a Holt-út néven ismert övezeten. Egy részük teljesen külön fajt képezett: az óriásokét. Az Élszektor lakóiról, a mutánsok és a kívülállók létezéséről mindenki tudott: olykor-olykor egy mutánst élve vonszoltak be a bozótból, és táncra kényszerítették a nép előtt, aztán ha ráuntak, elindították a Nagy Utazásra. Nemegy harcos megesküdött rá, hogy magányos párviadalt vívott egy-egy élszektorbelivel vagy kívülállóval, de a lények e három rendjének volt valami megfoghatatlan jellege. Az ébredési ciklusokban, társaságban könnyű volt megfeledkezni róluk.
Az óriásokkal azonban mindenkinek számolnia kellett. Valóságosak voltak. Mivel minden, a világ is az övék, egyesek még azt is feltételezték, hogy tőlük származtak az emberek. Nyomaikba lépten-nyomon beleütköztek, és rendkívüli méreteik nyilvánvalók voltak. Ha valaha visszatérnének, sehol nem ütköznének komolyabb ellenállásba.
Ezek mögött a képzeletszülte alakok mögött homályosan élt még valaki más is: inkább jelkép, mint személy. A neve Isten volt, és nem kellett félni tőle: jóllehet soha senki nem ejtette ki a nevét, meglepő módon mégis nemzedékről nemzedékre öröklődött. Valami meghatározhatatlan kapcsolatban állt azzal a kifejezéssel, hogy “azistenit", ami minden pontosabb jelentés nélkül ugyan, de nyomatékosabban hangzott. Az Isten jámbor szitokként végezte pályafutását.
Amit azonban Complain ebben az ébredési ciklusban megpillantott a bozótban, sokkal riasztóbb volt, mint mindez együttvéve.
Kétségei közepette valami más jutott az eszébe: a gyereksírást ő is hallotta és Gwenny is. Két távoli tény lassan összeilleszkedett. A férfi... és a közeledő törzs. A férfi nem kívülálló volt, vagy valami más rejtélyes személy. Hús és vér ember volt, egy másik törzs vadásza. Éppoly nyilvánvaló, mint az, hogy...
Megpihenve visszafeküdt. Lám, egy rövidke következetes gondolatmenet könnyedén elsöpörte ostobaságát. Bár kellemetlenül érintette, hogy elsiklott a nyilvánvaló tény fölött, mégis büszke örömmel töltötte el, hogy felfedezte a dolgoknak ezt az új megvilágítását. Eddig sohasem kutatta a dolgok értelmét. Mindent automatikusan tett, a helyi törvény, vagy az egyetemes Tan, vagy tulajdon hangulata vezérelte: mostantól fogva ennek meg kell változnia. Mostantól fogva sokkal inkább hasonlítani kell... mondjuk Marapperre például, aki értékeli a dolgokat – legalább a nem-anyagiakat, mint ahogyan Roffery az anyagiakat értékeli.
Kísérletképpen újabb tényeket igyekezett felkutatni. Ha az ember elég adatot összegyűjt, talán a hajó-elmélet is értelmet nyer.
A másik törzs közeledtét jelenteni kellett volna Greene hadnagynak. Hiba volt, hogy nem tette. Ha találkoznak a törzzsel, elkeseredett harc alakul ki: A Greene törzsnek fel kell készülnie. No, rendben van, később feltétlenül jelenteni fogja.
Észre sem vette, úgy aludt el, egyik pillanatról a másikra.
Amikor felébredt, nem köszöntötte étvágygerjesztő illat. Mogorván feltápászkodott nyögdécselt, megvakarta fejét, és kimászott az ágyból. Egy ideig úgy vélte, csak a levertség a baja, aztán a levertség mögött megérezte a felkavaró tettrekészséget. Készen állt a cselekvésre, cselekednie kellett: hogy miképpen, azt később kell majd eldöntenie. A nagy valami ismét elérhető közelségben volt.
Felrántotta nadrágját, az ajtóhoz baktatott és kinyitotta. Kintről furcsa csend csalogatta. És Complain követte a csendet a Tisztásra.
A tivornya véget ért. A résztvevők nem igyekeztek vissza lakásukba, ki-ki ott hevert, ahol az álom elnyomta, vidámságuk rikító romjai közepette. Báván hortyogtak a kemény deszkapadlózaton, vagy felébredtek, de eszük ágában sem volt mozdulni. Csupán a gyerekek unszolták álmos anyjukat szokás szerint. A Tat csatatérre emlékeztetett, de a holtak nem véreztek, és szenvedésük még nem ért véget.
Complain nesztelenül végigsétált az alvók között. A magányos férfiak kantinjában talán kaphat valami élelmet. Kikerült egy szerelmespárt: a férfi Cheap volt, Complain megismerte, egy pufók lányt tartott a karjában, keze a lány blúzában, arca épp a Röppályán nyugodott, lábuk a Tejutat keresztezte. Apró legyek mászkáltak a lány lábán, be a szoknyája alá.
Valaki közeledett. Complain felismerte az anyját, és rögtön balsejtelem ébredt benne. A Tat törvénye szerint – igaz, hogy ennek a törvénynek a tiszteletbentartását nem nagyon ellenőrizték – a gyereknek meg kell szakítania az érintkezést fivéreivel és nővéreivel, mihelyt eléri a csípőmagasságot, anyjával pedig, mihelyt eléri a derékmagasságot. Myra azonban locsogó természetű lévén, bármit írt is elő a dereka, nyelve ügyet sem vetett rá, és ha csak szerét ejthette, szóba elegyedett számos gyermekével.
– Köszöntelek, anyám – morogta Complain. – Táruljon fel éned.
– A terhedre, Roy.
– Hasonlóképpen táruljon fel öled is.
– Öreg vagyok én már az ilyen megtiszteltetésre, jól tudod – válaszolt az asszony, kissé zavartan, hogy fia ilyen hivatalos hangnemet ütött meg.
– Enni indultam, anyám.
– Akkor hát Gwenny halott! Hallottam! Bealie jelen volt a botozásnál, és hallotta a bejelentést. Hát tudod, ez aztán megadja a kegyelemdöfést szegény öreg apjának. Rettenetesen sajnáltam, hogy nem lehettem ott – mármint a botozásnál –, de ha rajtam múlik, nem fogom elmulasztani a többit. A tülekedésben sikerült a legpompásabb árnyalatú zöldet megkaparintanom. Mindent befestettem. Ezt az inget is befestettem, ami rajtam van, tetszik?
– Figyelj csak rám, anyám, fáj a hátam: nem bírom a sok beszédet.
– Persze, hogy fáj, Roy, nem is várhatod, hogy ne fájjon. Még a gondolatra is elborzadok, mi lesz veled, mire végére érsz a büntetésnek. Szereztem egy kis hájat, majd bekenlek vele, az egy kicsit lazítja a pórusokat. Aztán Lindsey doktornak is meg kellene vizsgálnia később, ha van egy kis megtakarított vadhúsod, cserébe a tanácsért, és most, hogy Gwenny elment, nyilván van. Tulajdonképpen soha nem tudtam igazán megkedvelni...
– Figyelj csak, anyám...
– Ó, veled tartok, ha a kantinba indultál. Úgy sincs semmi különösebb dolgom... Azt hallottam, persze teljesen suba alatt, a vén Toomer Munday-tól, bár istentudja, honnan szedte, hogy az őrök egy kis teát meg kávét is találtak a festékraktárban. Látod ezt nem osztották szét! Az óriások jobb kávét termesztettek, mint mi.
A szóáradat körülölelte Complaint, miközben elgondolkozva falatozott. Később az asszony becipelte a fülkéjébe, és felhurkásodott hátát bekente hájjal. Eközben ismét a már előbb hallott jótanácsokkal látta el.
– Ne keseredj el, Roy, a dolgok nem mennek majd mindig ilyen pocsékul, most rád jár a rúd. Ne hagyd magad.
– A dolgok mindig pocsékul mennek, anyám, miért éljen az ember?
– Nem szabad így beszélned. Tudom, a Tan szerint nem rejthetsz magadba semmiféle keserűséget, de te nem úgy nézed a világot, ahogyan én. Én mindig azt mondtam: az élet rejtély. Maga az, hogy élünk...
– Ó, ezt már jól ismerem. Az élet csak kölönc, véleményem szerint.
Myra figyelmesen szemlélte fia arcát, és arcvonásai ellágyultak.
– Ha meg akarok vigasztalódni – mondta –, egy hatalmas fekete ürességre gondolok, amely örökkön örökké tart minden irányban. És ebben a feketeségben temérdek piciny lámpás gyullad ki. Ezek az apró lámpák a mi életünk, és pompásan világítanak. Megmutatják a környezetünket. De hogy mi is ez a környezet, ki gyújtja meg a lámpákat, miért gyújtja meg... – felsóhajtott. – Majd ha elindulunk a Nagy Utazásra, amikor a lámpánk kialszik, talán többet tudunk.
– És azt állítod, hogy ez megvigasztal? – kérdezte szemrehányóan Complain. Nagyon-nagyon régen volt, hogy először hallotta anyjától ezt a lámpa-hasonlatot, és megnyugtatta, hogy ismét hallja, de nem engedhette meg magának, hogy anyja ezt észrevegye.
– Igen. Igen, ez megvigasztal. Látod, a mi lámpásunk itt ég együtt. – Kisujjával rábökött egy pontra kettejük közt az asztalon. – És én hálás vagyok, amiért az én lámpám nem valahol ott ég az ismeretlenben egyedül. – És kinyújtott karral valahová messze mutatott.
Complain fejcsóválva állt fel.
– Én nem így látom – vallotta be. – Sokkal több lehet odakint.
– Ó, igen, talán igazad van. De ott egészen más az élet. És én éppen ettől félek. Minden más, minden más.
– Talán igazad van. Bárcsak itt is minden egészen más lenne. Anyám, Gregg bátyám, aki itthagyta a törzset és egyedül nekivágott a bozótnak...
– Még nem felejtetted el!? – kérdezte mohón az öregasszony. – Gregg jó fiú volt, Roy, ha itt marad, még őr is lehetett volna belőle.
– Mit gondolsz, életben maradt?
Myra határozottan megrázta a fejét:
– A bozótban? Bizonyosra veheted, hogy a kívülállók elkapták. Kár, nagy kár... Gregg pompás őr lett volna. Mindig mondtam.
Complain már indulni készült, amikor az anyja élesen rászólt:
– A vén Ozbert Bergass még nem halt meg. Azt mondják, a lányát, Gwennyt hívta. Kötelességed, hogy felkeresd.
Most az egyszer tagadhatatlanul igazat mondott. És ezúttal a kötelesség örömmel is vegyült: Bergass a törzs hősének számított.
A félkarú Olwell, ép karjára akasztva egy csomó felfűzött vadkacsát cipelt, és barátságtalanul köszöntötte Complaint. Egyébként a vadász egyetlen teremtett lélekkel sem találkozott. Bergass házatája messze a Tat alvégén húzódott meg. Valamikor az éltorlasznál állott. És ahogy a törzs lépésről lépésre nyomult előre, úgy maradt egyre hátrább. Amikor éppen a törzs közepén állt, Ozbert Bergass akkor érte el hatalma teljét. Most öregségére az ő fülkéje volt a legtávolabb. Az utolsó torlasz, az emberiség és a Holt-út közt húzódó torlasz most éppen az ő ajtajánál emelkedett. Több üres szoba választotta el szomszédaitól: előző szomszédsága, néhány nyápic fickó, nem sokkal ezelőtt költözött el, továbbhúzódtak a biztonságosabb központi tájak felé, de ő, a makacs vénember, maradt, ahol volt, és a kapcsolatot az élettel számtalan asszonya segítségével tartotta fenn, akikkel diadalmas örömben éldegélt.
Itt az alvégen nyoma sem volt a dáridónak. A Tat egyéb részeinek átmeneti vidámságával ellentétben Bergass lakhelye komornak és sivárnak látszott. Réges-régen, talán még az óriások idejében, itt valamiféle robbanás mehetett végbe. Bizonyos távolságban a falak megfeketedtek, és fejmagasság felett embernagyságúnál is nagyobb nyílás tátongott a fedélzeten. Itt, a vén vezér ajtaján túl egyetlen lámpa sem égett.
A törzs folyamatos előrenyomulásával együtt ezt az elhanyagoltságot még csak fokozta néhány pónika, amely eltökélten gyökeret vert a hátsó torlasszal szemben, és bozontos, kényszeredett tolakodásában csupán combmagasságig nőtt meg a koszos fedélzeten.
Complain viszolyogva dörömbölt Bergass ajtaján. Az ajtó kinyílt, a belépőt bábeli hangzavar, hatalmas gőzfelhő csapta meg, amely rajzó rovarcsapatként gomolygott arca körül.ű
– Az éned, anyám – szólt udvariasan Complain a kikukucskáló vén boszorkához.
– A terhed, harcos. Ó, te vagy az, Roy Complain, valóban? Mit akarsz? Azt hittem, minden bolond fiatal részeg. No, hát gyere be. Csak maradj csendben.
Egy nagy szobába jutott, amelyet telisdeteli zsúfoltak szárított pónikaszárral. A fülkét holt erdővé változtatva, a fal mellett sorakoztak. Bergass megszállottan munkálkodott azon, hogy világuk építményeit, a falakat és a fedélzetet rombolják le és a törzs a pónikaszárakból épült kunyhókban lakjon, a bozót sűrűjében. Saját magán ki is próbálta ezt a Holt-út egyik lapályán, és kétségkívül túlélte a kísérletet: de ötletén senki sem kapott.
Leves-illat terjengett: az egyik sarokból egy hatalmas gőzölgő üstből szállt fel. Fiatal lány kavarta a löttyöt. A szobában kavargó gőzön át Complain megpillantotta a többi nőt. Elég meglepő módon Ozbert Bergass a szoba közepén üldögélt egy szőnyegen. Éppen szónokolt, amire azonban senki sem figyelt, a nők egymással társalogtak. Complain azon csodálkozott, hogy egyáltalán meghallották a kopogtatását.
Letérdelt az öreg mellé. A sávkór már előrehaladott stádiumába ért. Szokás szerint most is a gyomorból indult ki, és már megtette rövid útját felfelé a szívig. Karhosszúságú, barna színű, puha sávok emelkedtek ki a húsából, a fonnyadt test botokkal szétroncsolt hullára emlékeztetett.
–... így aztán a Hajó elveszett, és az ember is elveszett, és a veszteség is elveszett – folytatta rekedten az öreg, Complainre függesztve tekintetét. – Egyre csak másztam a törmelék között, és tudom, és mondom, hogy minél több idő telik el, annál kevesebb az esélyünk, hogy ismét magunkra találjunk. Ti bolond asszonynép, nem értitek, ti nem törődtök ezzel, de Gwennynek nemegyszer mondtam, hogy ez az ember csak tönkreteszi a törzset. “Rosszat cselekesztek" – mondtam neki –, “amikor mindent leromboltok, ahol áthaladtok, csak azért, mert nincs rá szükségetek. Elégetitek ezeket a könyveket, meg ezeket a filmtekercseket" – mondtam –, “megsemmisítitek, mert azt hiszitek, hogy valaki felhasználhatja ellenetek. De ezek titkokat hordoznak magukban, amelyeket ismernünk kellene" – mondtam –, “és ti bolondok vagytok, össze kellene szedegetnünk a tárgyakat, nem szétrombolnunk. Én mondom nektek, több fedélzetet bejártam, mint ahánynak a létezését el tudjátok képzelni" – mondtam – ... Mit akar, kérem?
Mivel a monológ megszakítása nyilván Complainnak szólt, a vadász azt válaszolta, hogy segíteni jött, ha lehetséges.
– Segíteni? – kérdezte Bergass. – Én mindig megálltam a magam lábán. És azelőtt az apám is. Az apám volt valamennyi között a legnagyobb vezető. Tudod-e, mi tette a törzsünket azzá, ami most vagyunk? Én majd elmondom. Az apám velem együtt cserkészett odakint, amikor még fiatal legény voltam, és megtalálta, amit az óriások hajdan fegyverraktárnak neveztek. Igen, a kamrák zsúfolásig tele voltak kábítókkal. A felfedezés nélkül a Greene törzs nem lenne az, ami, mostanáig már kivesztünk volna. Igen, odavezethetnélek a fegyverraktárhoz, ha lenne merszed velem jönni. A Holt-út közepén túl, ahol a láb kézzé változik és a padló elugrik előled, és úgy szállsz a levegőben, akár a bogár...
“Félrebeszél" – gondolta Complain. Hiába is beszélne neki Gwennyről, amíg arról fecseg, hogy a láb kézzé változik. Ám a vén vezető hirtelen elhallgatott, majd megkérdezte:
– Hogy kerülsz ide, Roy Complain? Adjatok még egy kis levest, olyan száraz a gyomrom, akár a tapló.
Complain intett az egyik asszonynak, hogy hozzanak egy bögrét, aztán válaszolt:
– Eljöttem, hogy lássam, mint búcsúzol. Nagy ember vagy: sajnálom, hogy így talállak.
– Nagy ember – motyogta bárgyún Bergass, majd hirtelen dühkitöréssel ordította: – Hol a levesem? Azt a hülye fejüket, mit csinálnak azok a lotyók? A micsodájukat mossák a levesben?
Egy fiatalasszony sietősen átnyújtott egy bögre levest, közben pajkosán rákacsintott Complainre. Bergass már túl erőtlen volt hozzá, hogy egyedül egyen, így Complain kanalazta szájába a zsíros löttyöt. Észrevette, hogy a vezető tekintete az övét keresi, mintha valami titkot készülne átadni, úgy mondják, a haldokló mindig valaki másnak a tekintetét keresi, de a szokás arra késztette Complaint, hogy ne nézzen bele ebbe a világos szembe. Elfordult, és csak ekkor eszmélt rá, micsoda piszok van körös-körül. Annyi szemét volt a fedélzeten, hogy pónikát lehetett volna termeszteni benne, még az elhalt növényi szárak is szürke masszává álltak össze.
– Miért nincs itt a hadnagy? Hol van Lindsey, a doktor? És Marappernek, a papnak nem kellene meglátogatnia téged? – fakadt ki mérgesen. – Méltóbb társaságot érdemelnél.
– Óvatosan bánj a kanállal, fickó. Várj egy percig, amíg vizelek... ó, ez az átkozott gyomrom. Feszes. Nagyon feszes... A doktor... az asszonyaimmal elzavartattam a doktort. A vén Greene nem jön el, fél a kórtól. Meg aztán ő is éppen olyan öreg, mint én, Zilliac majd leüti az egyik szép alvás-ébredéskor, és maga veszi kezébe a hatalmat... Hát persze, az ember...
Látva, hogy Bergass ismét elkalandozik, Complain elszántan megkérdezte:
– Elhívjam a papot?
– A papot? Kit? Henry Marappert? Gyere közelebb, mondok neked valamit, csak neked. Titkot. Soha ne mondd el senkinek. Óvatosan... Henry Marapper a fiam. Igen! Én már nem hiszek a hazudozásaiban, és abban sem hiszek, hogy...
Károgáshoz hasonló hanggal szakitotta félbe saját szavait. Complain egy pillanatig fájdalomkiáltásnak vélte, majd rádöbbent, ez nevetés, amelyben ez a szó keveredett: “Fiam!" Nem volt értelme tovább maradnia. Odavetett egy nyers köszöntésfélét az egyik asszonynak, és hirtelen támadt undorral faképnél hagyta Bergasst, oly hevesen reszketve, hogy a gyomra is felkavarodott. Az asszonyok közönyösen álldogáltak, kezüket csípőre tették, vagy a legyeket hessegették. Távozás közben beszédfoszlányok csapódtak a fülébe.
–... csak azt szeretném tudni, honnan szerzi ezeket a ruhaanyagokat. Közönséges kétkezi munkás. Én azt mondom, spicli...
– Nagyon könnyen osztogatod a csókjaidat, kicsi Wenda. Hidd el nekem, mire olyan idős leszel, mint én...
–... a legpompásabb velő, amit valaha is kaptam.
–... Cullindram anyó most kölykezte a hetediket. Mindegyik halva született, kivéve egyetlen kis korcsot. Emlékszel, legutóbb ötösikrei voltak. Megmondtam neki őszintén, azt mondtam: “Ha biztosra akarsz menni a férjednél..."
–... az egész keresetét eljátszotta...
–... hazudik...
–... még soha nem nevettem ilyen jót...
Complain hátul a sötét folyosón egy ideig nekitámaszkodott a falnak, megkönnyebbülve lihegett. Semmit sem végzett, még Gwenny halálhírét sem mondta el, amiért pedig felkereste Bergasst, de valami mégis lezajlott benne. Mintha óriási súly gördült volna előre agyában, fájdalmat okozott, de lehetővé tette, hogy sokkal világosabban lásson, ösztönösen érezte: valamiféle válság pillanata következik.
Bergass szobájában borzasztó hőség uralkodott, Complainról csörgött a veríték. Még innen a folyosóról is jól hallotta a női hangok csipogását. Hirtelen felrémlett előtte a Tat képe a maga valóságában. A hatalmas barlangot számtalan hang fárasztó csiripelése töltötte meg. Sehol egyetlen tett, csak hangok, haldokló hangok.