Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ARIADNA GROMOVA Fénykörben

2010.10.25


KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

ARIADNA GROMOVA
Fénykörben

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1973

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Фантастика 1965. 2.
Молодая Гвардия, 1965
Ариадна Громова: В круге света

FORDÍTOTTA SZÉKELY SÁNDOR
A FEDÉLTERV HEGEDŰS ISTVÁN MUNKÁJA
AZ UTÓSZÓT MÉREI FERENC IRTA

Felelős kiadó: Kováts Miklós
Felelős szerkesztő: Székely Éva
A szöveghűséget ellenőrizte: Herendi Miklós
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa
Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán
29 800 példány, 13,9 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 1659 – e – 7375

Megjelent a Móra Könyvkiadó (Budapest) és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod, Ukrán SZSZK) közös gondozásában


Váratlanul kezdődött az egész… Mellesleg mindnyájan, én is, jól tudtuk, hogy így fog történni – váratlanul. Eljön egy utolsó reggel… vagy utolsó nap vagy este, egyre megy, és aztán… aztán – elképzelhettük ezerszer is, és mindig másként. Éppen ezt a változatot azonban nem vártam. Még most is ez tűnik a legvalószínűtlenebbnek minden lehetséges közül, ami megtörténhetett. Velem vagy bárki mással, ez nem számít. Néha úgy érzem, megbolondultam… És talán így is van! De akkor… mi lesz akkor velük? Hiszen ők most minden vonatkozásban tőlem függnek, az én tudatomtól, az én akaratomtól, az én szeretetemtől…
Igazság szerint most ujjonganom kellene – győzött az elméletem, a meggyőződésem. De milyen különös, keserű győzelem! Mire jó most mindez? Kinek mondjam el? Nekik? De éppen nekik semmit nem szabad elmondanom. Ha tehetném, egyáltalán mindent eltitkolnék előlük. Ez azonban nem titkolható.
Elképzelni se tudom, mi folyik most Párizsban. A rádió egyszerre elnémult. Körös-körül minden halott. Éjjelenként keleten, a dombok fölött halvány, vöröses derengés látszik. Mi ez? Tűzvész visszfénye, radioaktív sugárzás vagy csak az éjszakai Párizs híres fényei, amelyek túlélték az embereket?
Robert-ral nemrég láttunk egy filmet… Furcsa, nagyon szomorú film volt. Sokáig nem tudtam szabadulni attól a mélységes levertségtől, amelyet a filmkockák ébresztettek bennem… Egyébként nem is a szokványos film jelenetek voltak, hanem állóképsorozatok – akár a dokumentumfilmekben. A harmadik világháborút mutatta be a film. Párizsra (madártávlatból vették fel) árnyék borul. Aztán az árny eltűnik – és fél Párizs romokban hever. Háromszor ereszkedik ez a komor árny Párizsra. Végül – a város nincs többé. A Diadalív maradványai meredeznek csak és az Eiffel-torony megolvadt, eltorzult vasszerkezete; a házaknak, utcáknak csak árnya maradt. “A Chaillot-palota pincéiben néhányan életben maradtak" – közli a fájdalmas hangú kísérőszöveg.
És tegyük fel, hogy talán valóban bujkálnak valahol életben maradtak. De lehet, hogy ez csak hiú remény… Robert-ral az utóbbi időben sok filmet láttunk a közelgő háborúról. Rettenetesek voltak. Ez a film azonban igen nagy hatással volt rám, a címére már nem emlékszem; itt egész Amerikából csak egy tengeralattjáró legénysége maradt meg, az egész emberiségből pedig – Ausztrália lakossága. Az is csak egyelőre, mind halálraítéltek, a sugárzás láthatatlan hulláma feltartóztathatatlanul eléri őket is. Igen – érdekes volna tudni, él-e most a rendező, aki ezt a filmet készítette. Nemigen… ilyen filmekkel nem lehet meggazdagodni, úgyhogy nem telhetett neki atombiztos óvóhelyre…
Ott, abban a filmben, az amerikai tengerészek sokáig nem tudták elhinni, hogy mindennek így egyszerre vége lett, hogy nincs családjuk, nincs Amerika. Titokzatos, rendszertelen rádiójeleket hallanak valahonnan San Diegóból, és mindnyájan reménykednek: talán valaki mégis életben maradt, és jeleket ad. Aztán kiderül, hogy egy coca-colás üveg fennakadt a roletta zsinegén, himbálózott a szélben, és neki-nekiütődött a rádióadó gombjának.
Nekem is megvolt a magam jelzőüvege… Bár ki tudja, az is lehet, hogy valóban eleven lélek. Amott, a dombtetőn álló házban, esténként fény gyulladt. Egyetlen ablakban. Korábban – mindössze egy hete! – egy nagy család élt ott. Gyakran láttam a gyerekeket, amint a Szajna-parton egy gyönyörű doggal kergetőztek; láttam egy motorkerékpáron száguldozó fiatalembert; néha kihoztak egy karosszékben üldögélő öreget. Most, hogy visszaemlékszem az öregre, elrémülök: mi van, ha ő maradt életben, ő gyújtott világosságot az ablakában, hogy élet jelt adjon? Két nap óta már nincs világosság az ablakban…
Mi, itt a domb tövében álló villában, heten vagyunk. Ennyi maradt volna az emberiségből? Lehetséges… Tessék, ez a harmadik világháború! Krisztus születésétől az 197.-ik esztendő, július, napfényes, francia július… A legutolsó pillanatig mindenki azt hitte, hogy valahogy megússzuk. Hiszen régebben is voltak helyzetek, amikor úgy tűnt, még egy pillanat – és minden a pokolba repül. Hát végül oda is repült. Érdekes volna tudni, ki nyomta le elsőként azt a hírhedt gombot. Igaz, mit számít ez most…
Újra és újra arra gondolok, hogy talán maradt még valaki. Nem olyan különös módon, ahogy mi, hanem sokkal természetesebben. Az atombiztos óvóhelyeken például, vagy tengeralattjárókon, mint abban a filmben… Vagy a hegyek között, valahol Tibetben. Ámbár ki tudja, hol és hogyan kezdődött… De akárhogy is, nem lehetséges, hogy mindenütt, egyidejűleg… Valahol, a tűzvész főfészkétől távol, talán sikerült biztonságba húzódni. Akkor… Különben mi van akkor? Lassú pusztulás. Nem, ha sok ember megmenekült, és köztük tudósok is vannak, ki tudja, talán van remény az emberiség megmenekülésére, a lassú, nehéz útra – hová? Talán bezárul a kör, és megint vissza, a múltba? Lehet…
Különös, hogy már most, egy hét után sok minden kiesett az emlékezetemből. Emlékszem a békés, nagyon derűs és meleg reggelre. Párizsba készültem, Robert Mercerot-hoz, ahogy megbeszéltük… Miért is? Ja igen, az ő elektróda-kísérletei. Megígérte, hogy bemutatja nekem, hogyan folynak ezek a kísérletek. Igen, Robert… Valamiért most félek tőle. Különben most mindentől félek, és legfőképpen saját magamtól… Szóval Párizsba akartam utazni… Még arra is emlékszem, hogy kihoztam a kocsit a garázsból… És most valamiért úgy rémlik, hogy ott is voltam Párizsban, Robert dolgozószobájában. – Nem, ez nem megy, semmiképpen nem lehettem ott. Igen, ő jött hozzám, és nem én őhozzá. Már félúton volt a villánkhoz jövet, amikor a kocsija egy szörnyű föld alatti lökéstől felugrott az útról; Robert megfordult, a dombok fölött meglátta a távoli, vakító villanást, és teljes erőből beletaposott a gázpedálba… Mi pedig… igen, mi is, mind láttuk és megértettük. Vártuk az elkerülhetetlen pusztulást, de azért szorosan bezártuk az ajtókat, ablakokat, és leültünk lent, a félhomályos nagy hallban. Aztán megjelent Robert. És vele együtt – apa és Valérie.
Hát ez volt a legfurcsább! Miért épp ebben a pillanatban jutott eszükbe, hogy felkeressenek? Apát már három éve nem láttam, Valérie-t meg… ha nem számítom a véletlen találkozásokat az utcán vagy a színházban, már tizenkilenc éve nem láttam. Most miért… Persze érthető, Charles meghalt, és Valérie mindig is félt az egyedülléttől… ez aztán most, a háború idején, megint kitört belőle…
De nem, mindezt nem lehet logikusan megmagyarázni. Robert kinevet engem, azt mondja, hogy az elméletem egyáltalán nem a logikán, hanem a hiten alapul. Lehet, hogy így van, de azért nem lehet mindent a hittel elintézni. Miért éppen ezen a napon jutott apámnak eszébe, hogy meglátogasson? Ő azt mondja: a kor, a magány. Igen, persze. A magány! Mintha összebeszélt volna Valérie-val! Különben mindketten jól tudják, mennyire féltem mindig a magánytól, és úgy vélik, hogy ezt a magyarázatot szívesebben veszem, mint bármi mást. De hiszen Geneviève három éve halt meg – miért csak most jutott eszébe eljönni? Akkor, Geneviève temetésén megpróbáltam rábeszélni, hogy költözzék hozzánk, de ő kereken visszautasított.
Na jó, tegyük fel, hogy mégis meggondolta. Akárhogyan is, hetvenhárom éves, bár jóval fiatalabbat mutat. De Valérie? Magány ide, magány oda, éppen a volt férjnél, annak családjánál kell menedéket keresni? És én ezt elhiggyem? Egyébként Robert-nak igaza van: Valérie nem sokat mérlegelte, mit tegyen. Amint megérezte a bánat első rohamát, végtelenül magányosnak érezte magát, és hozzám futott, mivel sehova máshova nem tudott menni. Aztán itt van Constance – ő olyan nyugodt, kedves, megfontolt, Valérie jól tudja ezt… És egyáltalán, elmúlt tizenkilenc év, minden megváltozott, bennünk is, körülöttünk is… És mégis… ha az én szeretetem az, ami őket, mindnyájukat életben tartja, akkor talán a szeretetem volt az is, ami a veszély pillanatában itt összehozta őket. Igaz, ez már nagyon misztikusan hangzik, de hát mindhárman éppen ebben a pillanatban bukkantak itt fel… És Robert… De hiszen nekem kellett volna hozzá utaznom Párizsba… Furcsa, már nem is emlékszem, hogyan beszéltük meg, minden olyan zavaros… igen, igen, jobb nem is töprengeni ezen, hiszen végeredményben lényegtelen.
Itt vagyunk hát, a harmadik világháború első hete után. Mi – talán az emberiség utolsó töredéke – most bent ülünk a jól bezárt villában, a megmérgezett pusztaság kellős közepén. Mire várunk, miben reménykedünk? Természetesen abban, hogy nem pusztult el az egész Föld, hogy valahol vannak még emberek. Kitartunk a végsőkig… Miféle végsőkig? Mi tartja bennünk az erőt?
Képtelen vagyok rájönni, honnan van bennem ez a mély, tudatalatti meggyőződés, hogy ki kell tartani, hogy minden énrám épül, minden éntőlem függ. Nem tudom megmagyarázni, mi ez. Egyszerűen az az emberi tulajdonság, hogy minden körülmények között remélni kell? És Robert… Ő is hisz. Miért? Néha úgy rémlik, tud valamit, amit én nem tudok. De mi az? Mit lehet most tudni a világról? Netán valami jeleket fogott? De hát hogy tarthatja magában?

Igen, a kapcsolat létrejött… az érthetőség megdöbbentő, nem is hittem volna… bár ilyen alapos előkészítés után nincs mit csodálni… De meddig bírjuk ezt mindketten? Most megpróbáljuk bekapcsolni az áramot… Ez egy kis pihenőt jelent… hacsak… Hát, itt már a véletlenre kell bíznunk magunkat… Majd keresünk valami…

Istenem, miért jutott most egyszerre eszembe az a találkozás apával? Hiszen már teljesen elfelejtettem. Most pedig olyan tisztán előttem van, mintha megint hatéves lennék, és ott ülnénk apával a Monceau parkbeli padon. Milyen különös, most először látom, hogy apa ültében sután kinyújtja a jobb lábát, és egy sétabotra támaszkodik – persze igaz, a háború után nem jött azonnal haza, hosszú ideig kórházban feküdt. A lábával volt baj és a tüdejével, gyakran vért köpött, nem akart elmúlni. Mindezt anyámtól tudtam. Most pedig látom…
Ragyogó, tavaszi napsütés, csodálatosan ragyogó, szemet vakító, de jólesik. A fákon és bokrokon könnyű, sárgás köd ül. A padunk fölött vén gesztenyefa, körülnézek és látom, hogy a rügyek már kipattantak, ragadós, barna pikkelyek maradtak vissza belőlük, a levelek pedig egész világosak, fényesek, még nem fejlődtek ki, ráncos, apró kezecskékhez hasonlítanak. Én folyton izgek-mozgok, kalimpálok a lábammal. A cipőm ütött-kopott, a jobbon tintával befestett, takaros kis folt. A mama mázolta be tegnap este. Apa is a cipőmet nézi, lélegzése folyton köhögésbe fullad. Arca fáradt, földszínű. Furcsa, de nem emlékeztem, hogy bajuszt visel. Ja igen, az esküvői képen, de ott kicsi, takaros a bajusza, most meg nagy, csúnya, lelógó. De már el is fordítom a tekintetem, a fasort nézem. Valami érthetetlent látok: egy fél embert. Ijesztő. Igazán nem akartam erre visszaemlékezni, de most érzem, mennyire féltem akkor. Hátraszegett, meggyötört, sápadt arc, a szem keskeny réssé zárul az erős fény miatt, a száj fáradt grimaszra húzódik, mintha hangtalanul nevetne.
– Papa, miért nevet? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Egyáltalán nem nevet, mit beszélsz… – Apa nehézkesen feláll a padról, s a botra támaszkodva a nyomorékhoz megy. – Gyújts rá – mondja, és odanyújt egy csomag cigarettát. – Hol szedted ezt össze?
– Somme-nál, tizenhat nyarán. A 80-as magaslat, nem hallottál róla? – válaszol rekedten a rokkant. – Belövés. Az egész szakaszból én maradtam egyedül életben, nekem is jobb lett volna…
Félelmet érzek, hogy apa szóba állt vele. Óvatosan, hátulról odalopódzom apához, és megrángatom a karját. “Menjünk!" – súgom.
– A tiéd? – kérdi egykedvűen a férfi. – Engem meg persze kilökött az asszony: mihez kezdjen így velem! Összeállt egy másikkal, amíg én a kórházakat jártam. Téged, tiszta sor, nem kergetnek el: megvan a lábad, az a kis bicegés meg… – Nagyot szippant, és fájdalmasan elfintorodik. – Vannak még szerencsések! Én meg, látod, mindig peches voltam!
– Mi se maradtunk együtt a feleségemmel – mondja apa csöndesen.
Esküszöm, hogy nem emlékeztem erre a beszélgetésre. Meg kell kérdeznem apától. Meg amit kicsit később mondott nekem, egy kis sötét kávézóban a Ternes téren, ahol megvendégelt kávéval és vaníliás kiflivel, arra se emlékeztem. Igaz, el voltam foglalva az ínyencfalatokkal, ma is érzem, milyen jóízű volt nekem az a semmi kis kifli, de ez nem is csoda, hisz akkoriban jóformán állandóan koplaltunk.
Apa kissé hátradűl a széken, lábát kinyújtja. Halkan beszél, szinte suttog egyáltalán nem különös, hogy akkor nem figyeltem oda.
– Claude, fiacskám, a háború, az már ilyen… Te ezt nem értheted. Teljesen kiforgat mindenkit. Megöli az embert. Ha mégis életben marad, valósággal új életet kell kezdeni, mintha újra születnénk. És mindent másképpen. Anyád meg nem érti ezt. A hátországban senki nem érti. Anyád azonban jó asszony, ne ellenkezz vele, hallgass rá szépen, rendben?
Bólintok, és tovább tömködöm magamba a kiflit. Apa sóhajt, és elhúzza a száját.
– A pénzzel, látod, baj van – mondja bizalmasan, mint egy felnőttnek. – Dolgozni egyelőre nem tudok, magad is láthatod…
Igen, érthető, hogy egyetlen üzletben sem vették fel, bár jó eladó volt. Sánta, az arca szürke, kimerült. Anyám mondta, hogy bármilyen munkát elfogadott, de mindenhonnan elküldték, amint egy erős és egészséges vetélytárs jelentkezett. Anyám meg volt győződve arról, hogy ha nincs ez a rokkantsága, minden másképp alakult volna, és együtt élnénk, mint azelőtt.
– Mind bogaras, aki a lövészárkokból hazajött – mondta anyám –, de a többinél nem tartott sokáig, neki viszont, láthatod, nincs szerencséje a munkával, így hát megkeseredett. Aztán felbukkant az a mocsok is, olcsón megkaparintotta apádat… képzelheted, mekkora szerencse – egy bisztró Belleville-ben! Koszos lyuk a mocskos utcán…
Ezekre a beszélgetésekre jól emlékszem, gyakran napirenden voltak.
– Gyakran fogunk majd találkozni, jó lesz, kisfiam? – suttogja apám, és átnyúl az asztal fölött, megsimogatja a fejem; a keze nagy és meleg. – És te soha ne gondolj rám haraggal, jó? Én nem vagyok vétkes abban, hogy háború volt. Senki sem vétkes. Csak hát – vagy mindenki harcba száll, hogy az emberek megértsék egymást, vagy senki. Hát persze jobb, ha senki…
Hosszan hallgat. Én a hosszú, sötét bőrű ujjait nézem – harci indulót dobolnak a mocskos asztalon, aztán sötét színű, csíkos zakójára, a csokornyakkendőjére siklik a tekintetem. A kávézó tulajdonosa fülsértőén ásítozik, kíváncsian megbámulom: milyen kövér, és micsoda bajusz! A kávézóban fülledt a levegő, vanília és pörkölt kávé illata terjeng, az utcáról beáradó széles fénysáv kettévágja a keskeny, sötét helyiséget. A fény vakítóan csillan meg a polc üvegein. Az egyiken világos címke, rajta egy néger.
– …Mi pedig semmiképpen nem tudunk már együtt élni – dörmögi apám. – De te ne haragudj, kicsi. Ez is a háború miatt van. De Cecilé nem érti… Ez a tiszta igazság, nincs mit hozzátenni. Ha nincs ez az átkozott háború… Lehet az is, hogy azért, mert négy évig nem láttuk egymást… Így volt tehát. Ki tudhatta, hogy negyedszázad múlva a feleségemtől hallom majd újra ezeket a szavakat: “A háború… nincs mit tenni… majdnem hat év, Claude! Ha nincs ez a háború… Azt hittem, nem jössz vissza. Azt mondták, elestél… Vártam… aztán…" Egy évig várt. “Mindössze egy évig" – gondolom én. “Egy egész évig egyedül!" – mondja ő.
Igen, erre a beszélgetésre már jól emlékszem, és soha nem feledkeztem el róla. Emlékszem Valérie hangjára, az arcára, közben egyre az arcát néztem, és igyekeztem megérteni, mi is történt. Nagyon jól emlékszem, milyen erőfeszítéssel dongott egy nagy légy, ahogy nekirepült az ablaküvegnek. Emlékszem a dohányillatra a szobában, a mi szobánkban. “Te dohányzol?" – csodálkoztam. “Nem, nem!" – mondta gyorsan Valérie. És elakadt. A szék hátán egy fehér férfiinget pillantottam meg, és megint csak semmit nem értettem. Még meg is örültem: azt hittem, Valérie várta, hogy jövök, és kezdte készíteni a ruhámat. Odaléptem a székhez, felemeltem az inget, de valamiért nagyon nagy volt. És akkor mondta Valérie a hátam mögött, egészen idegen, eltorzult hangon: “Én… bocsáss meg, Claude… férjhez mentem…" Megpördültem, mintha oldalba vertek volna, és rámeredtem.
Ezerszer is elképzelhet valamit az ember, és mégsem hiszi, mégis jobbat vár. A táborban mi sok mindenről tudomást szereztünk – jórészt véletlenül. Egyikünknek az egész családját koncentrációs táborba vitték, egy másiknak meghalt az anyja, a harmadikat elhagyta a felesége. Mindezek megszokott dolgok, a táborban rengeteg ilyen históriát hall az ember. És mégis azt gondolod: nem, velem ez nem történhet meg! És nemcsak gondolod, hiszed is, és ezt teszi ott mindenki. Másképpen nem lehetne kibírni. Aztán meg, ahány házasság, annyiféle. Valérie és én egymásnak voltunk teremtve. Ezért is volt Valérie itt, a Fénykörben, annyi év után. Mi egyszerűen sohasem szűntünk meg egymást szeretni. Adódhatott, hogy évekig nem láttuk egymást, de ha Valérie-val valami szerencsétlenség történt, én azonnal tudtam róla. Amikor elesett, és eltörte a karját, én láttam mindent, láttam a montmartre-i kis utcát, láttam, ahogy Valérie elesik, éreztem az esés ütődését és – egy pillanatra – az éles fájdalmat a bal karomban. És ez mindig így volt.
Constance viszont… De nem, miket beszélek! Úgy látszik, így rendeltetett: egész életemben ezt a két nőt kell szeretnem, különbözőképpen, de egyforma erővel. És most mindkettőt egyformán életben tartanom az akaratommal és a szeretetemmel… És ha nem bírom… Nem, nem tudom elviselni ezt a felelősséget, ember vagyok én is, nem tudom elviselni, hogy mások élete attól függjön, elég erős-e a szeretetem; attól, elég biztos vagyok-e a szerelmemben… Ezt senki nem bírja elviselni, még a legerősebbek sem!
Mi történik velem? Azonnal abbahagyom a tépelődést, a veszélyes kétkedést, átkapcsolok valami másra: az emlékezésre. Úgy látszik, a pszichikum a túlterhelés elkerülésére automatikusan leárnyékolja a túl erős élmények tűzfészkét.

Ó, ez nagyszerű! Hiszen ezt ő maga találta ki! Kitűnő gondolat, meg kell erősíteni. De miért nyugtalankodik megint? Mit lát? A frontot… Nem, ez nem lesz jó…

Nem értem, mi megy végbe bennem… Az imént még a háborúra emlékeztem… De nem, ez nem is emlékezés, nem jó a szó: egyszerűen úgy rémlett, megint ott ülök a fedezék előtt egy gerendán, és hallgatom, ahogy Célestin Noiret valami pajkos dalocskát énekel. A Maginot-vonalnál vagyunk, az Ardennekben, nem messze Givet-től. A harminckilences év novembere, az a “furcsa háború", tulajdonképpen nem is harcolunk, csak állunk a belga határon, ázunk-fázunk, és átkozzuk az egész világot. Hallgatom a dalt, és a szokásos tompa fájdalmat érzem a szívemben – féltem Valérie-t, vágyom Valérie után. Eső utáni alkony, pirosló derengés, tépett szélű sötétibolya felhőkkel, a pocsolyák is pirosak, mintha vér s nem víz volna bennük, és az egész dombos vidék körös-körül komor, éles fényekben villog. Elnézegetem Célestin széles, napbarnította arcát, elégedetten hunyorgó szemét. Mellettem ül, minden egyes ráncot jól látok a köpenyén…
És egyszerre mindez eltűnt: a dal és a komor, éles fény és a nyirkos szél… Nyári nap ragyog fölöttem, fényesen, békésen, derűsen, a háborúnak pedig nyoma sincs. Kigázolok a folyóból a füves partra, érzem a csupasz talpam alatt ezt a selymesen lelapuló füvet és a hűvös, kissé nedves, ruganyos földet; belélegzem a víztől és gyeptől illatos, friss levegőt. Vízcseppek gyöngyöznek a bőrömön, élvezem a csiklandozásukat. Fiatalság, boldogság, szárnyaló érzés! Mintha csak azért járnék a földön, hogy élvezzem a talaj érintését.
Valérie a fűben ül és kacag. Barna bőrű, sötét szemű, tizenhét éves kislány. Tőle indul ki minden: a nap, a fű, a folyó, a boldogság. Milyen szép! De talán nem is nagyon szép, ez annyira nem fontos. Egyszerűen – benne megtalálok mindent. Nem is értem, hogyan éltem eddig. Már huszonkét éves vagyok. Előbb is találkozhattam volna vele, legalább egy évvel! Na, nem baj, még minden előttünk áll.
Valérie-n fehér, kék virágos, könnyű kis ruha van. Lesült lábán fehér, csatos szandál. Sötét, selymes hajfürtjei körbevágva, rövidre, furcsa frizurákat viseltek akkoriban… Valérie-nak egyébként minden jól áll. Még a fülbevaló is. Türkizköves, kis arany fülbevaló. El is felejtettem, hogy akkoriban fülbevalót viselt.
A csillogó folyó és a kacagó leányarc eltűnik… Miért ülök itt egyedül? El kell mennem, megnézni, mi van a többiekkel.
Nézzük csak, Constance a konyhában van. Világos haja koronaként csillog a napfényben. Valóban, van benne valami fejedelmi: a testtartása, a járása, ez a nyugodt, jóságos és szigorú arc, amelyen ritkán változik az arckifejezés… Tizenkilenc évet éltem le Constance-szal, de még most is rejtélyesnek érzem néha. Valérie-t, az összes hangulatváltozásával, arcával, amelyen minden visszatükröződött, még mintha az égbolton úszó felhőcske árnya is nyomot hagyott volna ezen a napbarnított, mozgékony arcon – Valérie-t én mindig ismertem és értettem. Amíg nem jött az a hat év távollét…
De Constance…
Constance felém fordul, arca nyugodt és derűs.
– Tévedsz – mondja zengő, mély hangján. – Egy nagyon fontos dolgot nem láttál meg Valérie-ban: a gyengeségét, azt, hogy állandóan gyámolításra szorul. Bennem viszont az összes fontos vonást látod és érted. Te azonban még mindig Valérie vonásait keresed bennem, és nem tudod elhinni, hogy én egészen más vagyok. Nem tudod elhinni, mert szeretsz mindkettőnket…
Igazán ezt mondta? Nem, nyilván csak úgy rémlett. Constance megint félig felém fordulva áll, és egy kanállal kavargatja az ételt a lábosban. Igen, most, amikor a mi Sophie-nk nincs velünk…
– Ne törd ezen a fejed – mondja a szokásosnál gyorsabban Constance. – Ez nem rajtad múlt, magad is tudod.
Elhűlve nézek rá. Soha nem volt köztünk ilyen tökéletes kapcsolat. Hiszen egyszerűen olvas a gondolataimban! Nem, ez lehetetlen. Nyilván meglátta a maga képe mellett Valérie képmását, és megérezte a kétségeimet. Aztán meglátta Sophie-t, és megértette, hogy lelkiismeret-furdalásom van miatta.


Igen, Sophie-t olyannak, amilyennek én láttam őt a legutolsó találkozásnál… Tizennyolc évig dolgozott nálunk, anyánk helyett anyánk volt. Biztos voltam benne, hogy a Fénykörben van… És most egyszerre megértettem, hogy nincs itt! Mit gondolt, mit érzett – nem tudom. Az ajtóban állt, és engem nézett keskeny, barna szemével a duzzadt, sötét szemhéj alól, arcán csupán a végtelen fáradtság tükröződött. Lassan leoldozta a kötényét, letette egy székre az ajtó mellett, lassan megcsóválta a fejét. Némán néztem kék ruhás, magas, sovány alakját, ahogy tisztán kirajzolódott az ajtó fehér hátterében. Aztán kinyílt az ajtó, újra becsukódott… Sophie nem volt már ott, és én tudtam, ez azt jelenti, hogy ő már egyáltalán nem létezik, és ebben én vagyok a hibás, az én önző szeretetem. Sophie-ra nagy szükségünk volt, nekem is, mindnyájunknak, de ezek szerint én nem szerettem őt igazán… Nehezen vánszorogva bejártam a házat; úgy rémlett, már senki nincs itt: honnan tudjam, kit szeretek igazán? Most se tudom. Sophie-t felidézni ugyanaz, mintha kést forgatnának a szívemben; és tudom, hogy itt nemcsak lelkiismeret-furdalásról van szó, hanem bánatról és szeretetről is… Miért is nem tudtam őt megtartani?
– Rájöttél, hogy csak most szereted őt, amikor már eltűnt – mondja csendesen Constance, vissza se fordulva a tűzhelytől.
Nem, ez túl sok, még nekünk, kettőnknek is! Különben miért is ne, ilyen körülmények között? Hiszen a telepatikus képességek a halál órájában vagy a halálos veszélyben felfokozódnak. Igaz, ilyenkor rendszerint csak percekről van szó; most ez az állapot órákra, napokra nyúlott… És vegyük a tábort, ott ugyanígy volt…
És egyáltalán, mi jár az eszemben? Hát a telepatikus kapcsolat szokványos esete ez? Hát nem mi vagyunk itt, Constance-szal, nem az egymáshoz legközelebbi emberek vagyunk, akiket már hosszú évek óta összeköt ez a különös, rejtélyes kapcsolat… majdnem tizenkilenc éve? Hát ez a képesség nem fokozódhatott fel és alakulhatott át tetszés szerint, ezek között a csodálatos, valószínűtlen körülmények között? És mit tudok én ennek a kapcsolatnak a természetéről, amely most életben tart bennünket, mindnyájunkat? Robert-nak mégis igaza van – az, amit én tettem, mindig inkább intuícióból fakadt, s nem logikából, inkább a hitből, és nem a tudásból. De hát az én hibám ez? Igen, túl keveset tudtam, a szerencsére bíztam magam, véletlen eredményeket értem el, és megelégedtem velük. De hát, van valaki, aki erről valóban többet tud? Többet, mint amit én kísérleti úton elértem? Én nem vagyok tudós, vagyis e téren én nem voltam kísérletező, nem végeztem átgondolt, tervszerű kutatást, olyanfélét, mint amilyennel az utóbbi tízegynéhány év folyamán “hivatalból" foglalkoztam, amikor is a sejtképződés fiziológiai kérdéseit tanulmányoztam. Vagy mint azok, amelyeket Robert végzett a pácienseivel.
Igen különös, hogy a háború után éppen Robert kezdett foglalkozni a parapszichológiával, a hipnózissal, én viszont – én úgy féltem tőle, mint a tűztől. Az egyetlen, amibe belementem – azt is csak Robert kedvéért, hogy a közelében legyek, egy intézetben dolgozzam vele –, hogy átváltottam a neurofiziológiára: hiszen a háború előtt ez egyáltalán nem érdekelt. De így is olyasmikkel foglalkoztam, amelyek nincsenek közvetlenül kapcsolatban azzal, amit a háború alatt és utána átéltem… Avval, ami most meghatározta a sorsunkat. A Fénykör-elmélet – ha ezt a kétségbeesett önvédelmi kísérletet elméletnek lehet nevezni! – mindattól teljesen függetlenül jött létre, amivel én mint tudós foglalkoztam. Na és miféle elmélet is ez valójában? Egyszerűen az a helyzet, hogy én mindig féltem a magánytól. A háború után kétszer is magamra maradtam az emberek között. Úgy éreztem, harmadszorra nem bírnám ki. Ha tudtam volna, mit kell kibírnom a magány helyett! Ha előre láttam volna ezt a sokarcú kínszenvedést, amelytől még az öngyilkosság se menthet meg! Istenem, milyen vak, milyen naiv voltam!
Nem, nem, a világ minden kincséért se indultam volna el ebbe az irányba! A képességeim mindig iszonyatot keltettek bennem – de a táborban legalább hasznára lehettem az embereknek; a háború után azonban mire lehetett ez jó? Egy csöppet se bánkódtam, amikor majd egy évre teljesen kihunyt bennem ez a vészterhes adottság. Igaz, Constance-szal kapcsolatban szükségem volt erre a kapcsolatra… Különben igazán szükségem volt-e rá, ki tudja? Mindenesetre úgy éreztem… Ha viszont meggondoljuk… De hát minek most ezen töprengeni, amikor már minden így történt, és nem másként, és semmi nem módosítható, semmi nem visszafordítható…
A képességeim a két háború közötti majdnem húszéves időszak alatt semmit sem fejlődtek, inkább talán gyengültek egy kicsit a gyakorlat hiányától, de talán feszülten várták az újabb megrázkódtatást, hogy ismét előbújhassanak, teljesen megújulva, váratlanul, érthetetlenül… Ha meggondolom, így is volt: csak valami szörnyű, természetellenes körülmény kell, az egész szervezet végletes megfeszülése, hogy ezek a különös képességek teljes erővel előtörjenek. A táborban valószínűleg még az erős fizikai igénybevétel is kedvezett… Nem véletlen, hogy a jógik és fakírok sanyargatják a testüket, akárcsak a mi keresztény szentjeink és prófétáink is… Ki látott már pirospozsgás, kövér prófétát?
A háború után ez semmire se volt jó… Hiszen még Constance-szal is meglettünk volna nélküle, ha nem féltem volna oly szörnyen a magánytól, hanem törekedtem volna behatolni Constance lelkébe, hogy összekössem az én lelkemmel annak a különös köteléknek a segítségével, amelyet akkor az egyetlen reményteli és szilárd dolognak láttam a reménytelen és ingatag világban. Szerelem, család, gyerekek – eh, a személyes tapasztalataim győztek meg arról, hogy milyen ingatag és változékony! Elszáll a szerelem, széthullik a család, a gyerekek senkit sem tartanak vissza. A lelki kapcsolat Constance-szal, a hatalom az ő lelke felett – akkor az utolsó reménynek tűnt előttem, az egyetlennek, ami megvédhetett a magánytól, amely újra kiéleződő, páni félelmet keltett bennem. Constance-on kívül akkor senkim nem volt – legalábbis úgy éreztem. Robert megnősült, ezt szinte árulásnak tartottam – ostobaság volt persze, de hát mit lehet tenni, ez mind a magánytól való félelemből adódott, mivel már nem üldögélhettem egész estéket Robert-ral, nem élhettem vele egy lakásban –, és én annyira féltem eltávolodni tőle, halálosan féltem ettől, akár a testi kínoktól, akár a kőfejtőben végzett munkától. És Robert ezt megértette. “De tudod, egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne vegyem feleségül, hiszen évekig várt rám" – mondta zavartan Robert. És ez igaz volt. De különben is, még ha nem is Françoise-ról lett volna szó, hanem valaki másról, mit kellett volna tennie: agglegény maradjon a táborbarátság miatt? Elkerülhetetlen volt. És a mi kapcsolatunk ilyen körülmények között is túl szoros volt; most már értelmetlennek, sőt kellemetlennek láttam. Robert erre még csak nem is célzott, de én magam is mindent megértettem, és minden erőfeszítést megtettem, hogy később, amikor a telepatikus képességeim újból feléledtek, megszakítsam a spontán kontaktust Robert-ral, megtiltottam magamnak, hogy lássam őt.
A Fénykör – tulajdonképpen ez nagyon régi meghatározás, de akkor nem volt olyan mély és szörnyű értelme, mint most. Én, azt hiszem, először akkor alkalmaztam, amikor közös életünk kezdetén, a múltról meséltem Constance-nak, és a háborútól, a magánytól való félelmemről beszéltem. Emlékszem, akkor azt mondtam, hogy a háború végső soron a magányt hozta az életembe. “Mindkét alkalommal így volt – mondtam. – A háború feldúlta a szeretet és a boldogság fénykörét, amely megvédett engem a csapásoktól. És ami engem illet, én mindenekelőtt ezért félek a háborútól." Constance akkor úgy találta, hogy a “Fénykör" nagyon jól hangzik, és aztán ez az elnevezés valahogy megmaradt közöttünk a gyakorlatban. Igazából nem is tudom, honnan vettük. Talán Verlaine verséből, ahol a lámpa fényköréről ír, mint a családi boldogság és kényelem szimbólumáról. És ki tudhatta akkor, milyen baljós valósággá válik ez a békés szimbólum!
Igen, nem véletlen, hogy a háború után úgy húzódoztam a telepátiától, nem akartam ezen a területen dolgozni! Igaz, figyelemmel követtem mindent, amit Franciaországban erről a kérdésről publikáltak, olvastam a Revue Metapsychique folyóiratot, Heroumian, Varcollier, Dufour munkáit, egyet s mást az amerikai és orosz kutatásokról – Robert klinikájára azonban még ellátogatni se mertem. Egyszer mégis elcipelt magához, kérte, hogy hipnotizáljak, gyógyítsak ki egy hisztérikus bénulásban szenvedő beteget, akivel sehogy se tudott kapcsolatot teremteni. Nagyon nem szívesen engedtem, ráadásul egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy sikerülni fog ez a kísérlet a normális, nem tábori körülmények között. A kísérlet azonban ragyogóan sikerült, és én azonnal rájöttem, miért állt ellen olyan makacsul a beteg Robert beavatkozásának: ez a csúnya, idős lány szerelmes volt belé! Láttam, hogy a csókjáról, öleléséről álmodozik, nevetségesnek és visszataszítónak találtam az egészet, alig tudtam befejezni a szuggerálást, és többé egyszer se mentem el a klinikára… addig a reggelig, a háború előtti utolsó reggelig… Miért tűnik mégis úgy, hogy ott voltam Robert-nál? Hiszen el se utaztam Párizsba…

Keressünk valami más területet. Pihenni kell, így nem szabad, rosszul végződhet az egész…

Mi ez? Milyen szeszélyesen ugrándoznak a gondolataim! És megint milyen éles emlék…
A szűk, rövid, Lauzun utca Belleville-ben, szürke, borús nap, hűvös idő – fázom, viseltes, kinőtt kabát van rajtam, elkékült kezem esetlenül kilóg a kabát ujjából. Vacog a fogam, de nem a hidegtől, azt szinte észre se veszem, hanem a felindulástól, a szomorúságtól, a felnőtt-fájdalomtól. Az Aranysas bisztró küszöbén állok, és körülöttem valamilyen tömeg tolong, lökdösődik, én egyáltalán nem ismerem, szinte nem is látom őket, semmi közöm hozzájuk. Csak apámat látom, arca, a könnyeim fátyolán át, hullámzik, széttöredezik, és elkeseredetten kiabálok ehhez a távoli, ködös arc felé: “Papa, nagyon kérlek, menjünk haza! Nagyon-nagyon kérlek! Nélküled nem mehetek vissza!" Valaki részvéttel és gúnyosan dörmögi: “Nocsak, hogy bőg a kölyök, még az orra is csurog!" Gépiesen beletörlöm az orrom a kabátom ujjába, és újra kiabálok: “Papa, na, papa!" A vállam valakinek a puha, lottyadt hasához szorul, ez a has egyszerre viharosan rengeni kezd, és a fejem fölött visító hang harsán fel: “Gazember, eredj haza, mit kínozod a gyereket!" Felemelem a fejem, és egy remegő, lelógó tokát látok, világospiros rúzzsal körülrajzolt, szélesre tátott, foltos szájat, szalmasárga hajfürtöket, amelyek kilógnak a hetyke, lila sapka alól, és félelem és undor tölt el. “Papa – mondom egészen halkan, és ő persze nem hallja ebben a zajban és ricsajban –, papa… én… akkor inkább meghalok…" És igazán szeretnék meghalni, annyira nyomasztó, elviselhetetlenül nyomasztó az egész, és már meg se mondhatom, hogy a mama beteg, nagyon beteg, és én egészen egyedül vagyok vele, és nem tudom, mit tegyek; és ezt már el se mondhatom, mindenki zajong, kiabál, és hát én egyáltalán nem akartam botrányt csinálni, csak azt akartam, hogy apa jöjjön velem, és segítsen a mamának, de amikor megláttam az arcát, elvesztettem a fejem a rémülettől és a fájdalomtól, és elkezdtem kiabálni. Még a küszöbről megláttam apámat Geneviève mellett a pultnál, és egyszerre megértettem: ez egy idegen, ő egyáltalán nem haragudott, kedvesen rám mosolygott, de én megértettem, hogy semmi köze hozzám; de ezt én még így sohasem éreztem, és e pillanatig sehogy se tudtam megérteni, hogy apa elhagyott minket, hogy egészen elment tőlünk, most viszont mindezt megértettem, és nem tudtam, mihez kezdjek, annyira fájt nekem…
Nem szerettem felidézni ezt a jelenetet, de mindig megmaradt bennem – természetesen csak nagy vonalakban, elég homályosan, hiszen akkor még hétéves se voltam. Szinte azonnal megfeledkeztem például Geneviève-ről, és egyáltalán nem néztem meg alaposabban: magas, sovány, vörös hajú, az arca meg… Nem érdekelt az arca, én apát néztem: milyen kedves, fiatal, vidám – és teljesen idegen. Most azonban látom, hogy Geneviève egész idő alatt ott állt a pultnál, meg se moccant, és az arca jóságos volt és szomorú, és hol apára nézett, hol énrám… Milyen furcsán keverednek az érzelmeim: az akkori gyermeki sértődöttség, fájdalom, harag és a mostani csöndes bánat…
Amikor azt mondtam, hogy meghalok, és elszaladtam, apám utánam szaladt a Lauzun utcán, és pénzt dugott a zsebembe, csokoládét adott. Én úgy sírtam, hogy nem láttám-hallottam semmit. Azt se vettem észre, hogy pénzt adott, csak otthon találtam meg, és a csokoládét is. Azt, hogy a mama beteg, nem is tudtam megmondani, annyira sírtam. Amennyire emlékszem, nagyon ritkán sírtam gyerekkoromban, de ezen a napon és aztán három év múlva, amikor anyám meghalt, a könnyeim úgy hullottak, mint a záporeső.
Nem hallottam, mit mondott apa. A mama kérdezte, de azt mondtam: “Nem mondott semmit!" Most azonban látom, hogy elkísért egészen a térig, amelyet most Fabrien ezredesről neveztek el, megvette a metrójegyemet, onnan ment egy vonal a Ternes térre, mi a mamával a Poncelet utcában laktunk. És közben folyton beszélt, nagyon halkan és szomorúan:
– Fiacskám, nem kell így sírni, igazán nem kell. Felnősz majd, és megérted, miért történt ez így. Hidd el, semmi értelme most, hogy hazamenjek. Anyáddal már mindent megbeszéltünk, “minek kezdjük most újra a huzakodást? Úgyse érti meg, én mondom neked, egy hétig egyfolytában győzködhetném – nem érti és kész. És Geneviève-ről is egészen hibásan gondolkodik – mintha a kocsmájáért lennék úgy oda. Ne hidd, fiacskám, hallod? Geneviève rendes nő, és nagyon sok bánat érte. A férjét megölték tizenötben, a fronton. Tudod, Geneviève akkor két hétig el se mozdult a halálos ágyától a kórházban – még elgondolni is sok, mibe került neki oda eljutni, szinte a legelső vonalakba… Aztán, amikor meghalt, Geneviève ott maradt egészen a háború végéig, ápolónő lett… Ő mindent megért, erről van szó… Én már csak vele maradok, fiam. De téged sohasem hagylak el, segítünk majd… Hiszen Geneviève olyan jó, bizony, nagyon jó…

Mit láthat? Miért olyan nyugtalan?… Nem megy, valahogy semmit sem tudok befogni… Tartsunk egy kis szünetet…

Aludtam? Hány óra? Különben nem fontos. Hány óra, hányadika… hát nem mindegy?… Hol van apa? Úgy rémlik, rég nem láttam…


Mindnyájan a szalonban vannak – apa is, Natalie és Marc is. Én némán állok a küszöbön. Nem vesznek észre. Apa újságot olvas, folytonosan igazítja le-lecsúszó szemüvegét. Marc elterül a fotelban, belemerül valami vastag könyvbe, Natalie az ablakpárkányon könyököl és kibámul… Hogy mer ilyen nyugodtan nézni a poros ablaküvegre? Nem tudja talán, hogy az üvegen a por – radioaktív, hogy ott, az üvegen túl a láthatatlan, feltartóztathatatlan halál van? Hogy csak az én akaratom, az én szeretetem nem engedi, hogy behatoljon a házba, és megöljön mindnyájunkat?
Natalie-ra nézek, és összeszorul a szívem. Milyen sovány, törékeny és sápadt, milyen végtelenül fáradt az arca… és ez a sűrű, rövid haj, amely épp csak kezd kinőni azóta… április óta… Ha minden rendben menne, Natalie meggyógyulna, de most… Mindig is vékonyka volt, akár a kóró, de mennyi élet volt benne, és vidámság, energia, mindaddig, míg meg nem jelent ez az átkozott Gil!… Gondol-e még rá, vagy elfelejtette?
Marc – mennyivel erősebb és nyugodtabb. Constance-ra ütött: világos hajú, szürke szemű, magas, húszévesnek nézné az ember, pedig még tizenhat sincs. Már majdnem egy fejjel magasabb nálam. Az arca komor… És egyszerre rájövök, hogy már régóta ilyen, hogy már napok óta nem láttam mosolyt a fiam arcán, talán már egy hete se. Miért éppen most, miért csak most tudatosodott ez bennem? És Constance… ő semmit se mondott…
Apa rám pillant a szemüveg fölött. Nem szoktam meg, hogy szemüvegben lássam, közvetlenül a háború előtt kezdte viselni, de valahogy sohasem voltam ott, amikor olvasott, és a szemüvegről csak hallomásból tudtam. A világos, fémkeretes szemüveg élesen elüt sötét bőrű sovány arcától. Most veszem észre, hogy egy kis fehér forradás van a felső ajkán… miért nem láttam korábban? Vagy talán láttam, de nem jegyeztem meg, nem emlékeztem rá?
Apa leveszi a szemüvegét, feláll, és odajön hozzám.
– Ez még akkor, a háborúban történt? – kérdezem, és a felső ajkára mutatok.
Apa ösztönösen megérinti a forradást.
– Igen, egy eltévedt szilánk. Felhasította az ajkam, akkor növesztettem nagyobbra a bajuszomat is, hogy ne látszódjék. Te még kicsi voltál, nem emlékszel.
Igen, igen, persze, kicsi voltam, de már mintha emlékeznék. Milyen kár, hogy most már nem foglalkozhatom evvel a kérdéssel, aktív emlékek és passzív emlékek, az agy különös, hozzáférhetetlen kamrái, padlásai és pincéi, ahol a szemét és limlom közt minden bizonnyal felbecsülhetetlen kincsek hányódnak anélkül, hogy sejtelmünk lenne róluk…
– Nagyon fáradtnak látszol, Claude – mondja aggódva apám. – Emiatt?
Az ablak felé mutat, és nekem egyszerre nevethetnékem és sírhatnékom támad.
– Igen, emiatt, mi másért!
Nem, ez mégiscsak hihetetlen – gondolom ismét –, hogy ennyire betű szerint beteljesedjék egy jóslat… Robert gyászos jóslata akkor, a Natalie-val történtek után. “Ha te mindnyájukat ennyire a szereteted függvényévé teszed, erődön felüli terhet veszel a válladra, és beleroppan a gerinced… És akkor mi lesz velük? Magaddal rántod őket a sárba, mint az ókori harcosok, akiket feleséggel, szolgákkal együtt temettek el? Gondolkoztál már ezen?"
Természetesen gondolkoztam: de akkor, a rendes, békés életben ez nem látszott veszélyesnek. Hát talán olyan rossz, hogy az összetartozó, egymást szerető embereket szorosabb, szilárdabb és mélyebb kötelék fűzi össze, mint a többit? Talán rossz az, hogy létezik a szeretet és a megértés Fényköre ebben a mi szörnyű, kegyetlen, széthullott világunkban? Hiba volna, vagy éppen bűn, hogy kiszakítom őket a zárkózott, áthatolhatatlan, hazug maszkarcok, lárvaarcok ördögi körtáncából? Hogy megteremtek magamnak egy kis fényben úszó világot, ahol az arc és a szem a lélek tükre, ahol nincs hazugság, se képmutatás, se félelem, se gonoszság? Hiszen kell hogy legyen valami pihenés, valami derengés a homályban, egy kis remény a boldogságra. Vagy nem ezért él az ember? Akkor hát mindenki haladjon a maga útján e cél felé! Az én utam nem elérhető a többség számára – na és? Ez nem ok arra, hogy én lemondjak róla.
“A te utad! – mondta Robert. – Egy pallón lépkedsz, a szakadék fölött, és azt képzeled, hogy egy kényelmes szoba parkettjét taposod. Amint megérted, hogy tévedtél, lezuhansz." Igen. Most valóban szakadék fölött egyensúlyozok. De akkor?…
Akkor… Mit tehettem, ha a magánytól féltem a legjobban a világon? Talán betegség ez. Iszony. Van például tériszony – félelem a nyílt térségtől, és annak, aki ebben szenved, elviselhetetlenül gyötrelmes dolog még az utcán is átmenni, hát még a szabad mezőn. Annyi megmagyarázhatatlan, rögeszmeszerű félelem terheli néha az embert! Van, aki fel a víztől, a sötéttől, a macskától, a lifttől – lehet választani. A táborban ismertem egy embert, aki legjobban attól félt, hogy élve fogják eltemetni – gyerekkorában hallott egy csomó szörnyű történetet a tetszhalottakról… Igen… Jean Lamardin volt ez, magas, nyurga, boltozatos koponyájú férfi. Emlékszem, ahogy odaszólt nekem, amikor végigment a barakkon a többivel, akiknek a számát az imént mondta be a tábori hangszóró: “Na, a gázkamrából élve nem kerülök ki, ez legalább biztos!" Csak egy perc múlva értettem meg, mit akart mondani: nem fogják élve eltemetni. Valósággal dühbe gurultam – örülni a gázkamrának… istenem!
Hát igen – én a magánytól féltem, és akkor, 1945-ben, ez bizony már iszonyméretű volt. Persze ez a félelem fokozatosan növekedett. Apa távozása, aztán anyám halála kényszerített először, hogy megérezzem a magányt. Gyűlöltem Geneviève-et, mert anyám rosszakat mondott róla, de olyan nehéz volt egyedül lennem, hogy odaköltöztem apához. Természetesen, ez azért más dolog. Amikor anyám meghalt, alig voltam tízéves. De az is igaz, hogy míg anyám beteg volt – és sokáig betegeskedett –, én nagyon önálló lettem, elvezettem a kis háztartásunkat, és itt-ott dolgozgattam is. Valószínűleg egyedül is megélhettem volna, de nem tudtam rászánni magam. És természetesen ez volt a helyes. Apa és Geneviève nagyon szépen gondoskodtak rólam, és ha ők nincsenek, nem tanulhattam volna rendesen. Hogyan is álmodhattam volna az orvoskarról, ha Geneviève nem segít? Igaz, ekkor már apa is kezdett elég jól keresni, egy kis kalaposműhelyt nyitott… Mégis, az érdem Geneviève-é. Szégyelltem magam, ha eszembe jutott, milyen csúnyán gondolkoztam korábban felőle. Egyébként ő mindent megértett, apának igaza volt, és ő ezt is megértette.
A második háború után szörnyűbb volt a magány. Igaz, ez is hamar véget ért, de borzalommal emlékszem azokra az 1945-ös nyári hónapokra, amikor egyedül bolyongtam Párizsban, Valérie nélkül, és folyton csak rá gondoltam, és jól tudtam, hogy ott van a közelemben, a Solferino utcai lakásunkban, nekem meg ahhoz sem volt jogom, hogy bekopogjak hozzá: a másikkal van… Különös, a féltékenység szinte egyáltalán nem kínzott, a magánytól szenvedtem nagyon. Nem volt velem se Valérie, se Robert, elhagytak; egyik Charles-ért, a másik Françoise-ért, én meg egyedül maradtam, egészen egyedül. És ez elviselhetetlenül szörnyű és nehéz volt, nem bírtam egyedül lenni.
Igen, a táborban nem voltam magányos, mert ott volt Robert. Ha nem találkoztam volna Robert-ral, minden másképpen történt volna az életemben, egész másképpen. A legvalószínűbb, hogy még akkor, a fogság első hónapjaiban megőrültem volna, vagy öngyilkos lettem volna, annyira gyötört az elválás Valérie-tól, annyira megrémített volna érthetetlen hallgatása. De ha életben maradok is, a telepatikus képességeim nem jelentkeznek olyan világosan Legföljebb néha sikerült volna látnom Valérie-t, hiszen ezzel kezdődött minden, és ezzel végződött is volna.
Már gyerekkoromban megvoltak ezek a képességeim, csak nagyon ritkán jelentkeztek. Például amikor anyám meghalt a kórházban, azonnal tudtam ezt. Reggel volt, az asztalnál álltam, a vacsoráról maradt hideg krumplit majszoltam; lusta voltam reggelit készíteni. Hirtelen mintha jeges szél csapott volna meg, és azonnal tudtam, hogy anyám meghalt – nem tudom, hogyan, de rögtön tudtam, és nem is tévedtem. Vagy négy év múltán egyszer nagyon megijesztettem Geneviève-et – a leckémet készítettem, egyszerre felugrottam és felkiáltottam: “Istenem! Apát elütötte egy autó!" Valósággal láttam a fűszeres cégtábláját az utcasarkon, ahol a baleset történt, láttam a teherautó sofőrjének bajuszos arcát. Apa akkor sokáig kórházban volt…
Robert-ral majdhogynem az első pillanatban kezdődött. A barakk ajtajában álltam. Egy lesült arcú, magas fiatalember, gyalogos egyenruhában, a széltől fodrozott, ólomszürke tócsákon keresztülugrálva majdnem elszaladt mellettem. Aztán hirtelen visszahőkölve megállt, felém fordult. Vagy egy percig némán néztük egymást.
– Hogy hívnak? – kérdezte végül. – Én Robert Mercerot vagyok.
– Én Claude Lefèvre – mondtam, és nem vettem le róla a szemem.
Természetesen már azelőtt is találkozhattunk volna. Mindketten tősgyökeres párizsiak, mindketten medikusok voltunk. És lehetséges, hogy minden nagyjából ugyanígy történt volna: az erős lelki kapcsolat megérzése, lelki rokonság… A tábor körülményei között azonban mindez kiélezett, különös formát öltött. Robert biztosított arról, hogy akkor, az első találkozásnál ő csak azért állt meg, mert megragadta feszült pillantásom. Ki tudja, talán így is van. Ennek a tábori barátságnak valóban én voltam az aktív tagja. Aktív vagy passzív – persze attól függ, milyen szempontból nézzük. Egyszerűen nekem feltétlenül szükségem volt erre a barátságra, Robertnak viszont – bár szeretett engem – kezdetben csak terhére volt. Később, a gestapósoknál és a koncentrációs táborban már másképpen viszonyult a gondolati kötelékünkhöz, sőt, még gyakorlati hasznot is tudott húzni belőle, de az elején… De hát ez érthető: nem olyan könnyű dolog belenyugodni, hogy valaki, akármilyen közelálló valaki is, bármely pillanatban megtudhatja, mire gondol az ember, vagy láthatja akkor is, amikor nem is gyanítaná A táborban ez nem olyan kellemetlen, mint a rendes életben, hiszen a táborban az ember soha sincs magában, és a gondolatok is valahogy egyszerűbbek, konkrétabbak, földhözragadtabbak, és mégis… Robert már korábban is hallott egyet-mást a telepátiáról, de mint az emberek többsége, nem tulajdonított semmiféle jelentőséget ezeknek a mendemondáknak. Én, ezekkel a képességeimmel, megdöbbentő újságot jelentettem a számára. Egy vadember az ő helyében istennek tekintett volna; a középkor embere azt mondta volna, hogy az ördöggel cimborálok; Robert Mercerot, a XX. század gyermeke kinevetett, és azzal bosszantott, hogy milyen hasznos volna állandó telepatikus összeköttetést létesítenem a tábor parancsnokával, hogy mindig tudjuk, miben töri a fejét; a valóság mégis az, hogy Robert, bár szeretett, egy kicsit tartott tőlem. Sőt, nemcsakhogy tartott, de…
Igen, ez már valódi telepatikus kapcsolat volt. Én bármely pillanatban láthattam őt, olvashattam a gondolatait. Ő nem. Kezdetben. Aztán nála is megjelent ez a képesség. Különösen a koncentrációs táborban.


Emlékek, végeérhetetlenül sorjázó emlékek. Kezdenek már kínosak lenni – azok is, amelyek váratlan élességgel hirtelen előszökkennek a tudat beláthatatlan mélységeiből, s azok is, amelyek makacsul végigkísérnek egész életemen. Az emlékezet – szörnyű adottság, egész eddigi életemből ezt szűrtem le. A táborban nem kellett volna emlékeznem a boldogságra, és még kevésbé kellett volna emlékeznem, a későbbiekben, a táborra. Mások nem jegyeztek meg mindent, és csak ritkán emlékeztek vissza. Én túl sokat jegyeztem meg, és túl gyakran emlékeztem vissza; ez összetörte az életemet, megmérgezte a lelkemet. Légy átkozott, emlékezet, legalább most hagyj békén, szánj meg a halálom előtt! A tábor emléke, a halál és a kín emléke, a megalázásé és a szégyené; a félelem emléke, a lelket nyomorító szüntelen félelemé! Hát nem egy új, körmönfont kínzási mód ez? Mint valami lassított hatóerejű bomba? Minél tovább, minél erősebben kínoz ez a kegyetlen tábori emlék, a szörnyű évek öröksége, annál jobban megmérgezi és elnyomja a másikat, a boldogság, a fiatalság, a szépség, a szerelem, a szabadság tündöklő, boldogító emlékét. Minden értékét és fényét veszti ennek az emléknek a maró, átható erejétől, és én egyre gyakrabban, újra az 19 732-es fogolynak érzem magam, örökös táborlakónak, akinek csak egy útja nyílik a szabadság felé – a krematórium kéményén keresztül.


Apa dünnyög valami nyugtatásfélét, és lassú, öreges, már egészen öreges lépteivel visszamegy a foteljához. A háta is meghajlott már, a feje egy csöppet reszket – istenem, hogy megöregedett egyszerre Geneviève halála után; de hát nincs mit csodálni, igazi, hű társa volt, egy egész életet leéltek egymás mellett… bizony, negyvenkét évet! Mennyire szánom őt, mennyire szeretem… “Szeretem? – kérdezem magam hirtelen, és összerezzenek, mintha ostorcsapás érne. – Na és ha nem? És ha nem eléggé?"
De nem, ez is milyen pokolian gaz kínzás! Aljas, undorító, embertelen, lealázó kínzás! Hogy mindenki az érzelmeim függvénye! De hát micsoda érzelem, micsoda akarat képes elviselni egy ilyen iszonyatos terhet megroppanás nélkül? Miért lehetne tőlem elvárni azt, amit a legerősebbektől sem lehetett?
“Kinek panaszkodsz? – kérdezem magamban. – Hiszen nincs kinek panaszkodni. Senki sem segíthet. Akár a vallatásnál. Akár a táborban. Akár a kőfejtő szörnyű, meredek létráján. Meggörnyedt hátamon a kőtömb elviselhetetlenül nehéz, de ha leránt a súly, elpusztulok magam is, és még másokat is pusztulásba sodrok – azokat, akik mögöttem jönnek. Kitartani, nem szabad leesni… Még egy lépés és még egy, és még egy és így tovább, végtelenül a kérlelhetetlenül perzselő napsugarak alatt vagy a jeges szélben…”
És ez mégsem ugyanaz. Az izmok végső soron mégis engedelmeskednek az akaratnak. De a szeretet? Az akaraton múlik, a legnemesebb, jó szándékon?
A szeretet… Robert-ral folytatott vitáinkban – és nagyon sokat vitatkoztunk az utolsó hónapban, amikor Robert hazajött Amerikából – én mindig azt erősgettem, hogy éppen ez a legszilárdabb, legmegbízhatóbb védelem, hogy az értelem nem mentheti meg a világot, az értelem éppen a pusztulásba kergeti a világot, és nem képes kiutat találni. Csupán a szeretet, a barátság, az ősi, egyszerű érzelmek, amelyek közvetlenül és erősen összekötik az embereket, és erőt adnak nekik az élet elviseléséhez, csak ezek képesek ellenállni a pusztulásnak és a káosznak.
– Egyetemes barátság? Egyetemes szeretet? – kérdezte gúnyos mosollyal Robert. – Lehet, hogy nem is volna rossz, de hiszen te nem erre gondolsz. Te egyszerűen csak szavakkal leplezed a megfutamodásodat a harcmezőről. Csak hadd tegye az emberiség, amit tud – de az én családom rendben legyen. Megdöbbentő, hogy a te tehetségeddel, a te lelkeddel, mindazok után, amit átéltünk, hogyan tudtál belesüllyedni a kispolgári mocsárba, hogyan válhattál ilyen önző egoistává, önelégült nyárspolgárrá!
Robert tudta, hogy nincs igaza, amikor ezt mondta. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy gyűlölöm a kispolgárokat, akárcsak ő maga. Ami meg az önelégültséget illeti… De hát ő megint, mint mindig, mint a táborban, elérte, hogy az ő útját járjam, és nem valamiféle más utat… És még most sem tudom, helyes volt-e tőlem, amikor meggyőződésem ellenére azt tettem, amit ő akart. Talán meg kellett volna keresnem a magam útját… Különben mit tudtam én akkor! Amikor találkoztunk, én huszonhét éves voltam, Robert meg huszonhárom, mégis, a kettőnk kapcsolatában ő volt az idősebb, az erősebb. Robert szervezte meg a szökést a rabszállító vonatról, ő volt az egyik legbátrabb, legtalálékonyabb, legenergikusabb munkatársa a földalatti szervezetnek, ott, abban a Mauthausenhez tartozó táborban, ahová a Gestapótól kerültünk. Az ő hatására én is bátrabb, aktívabb lettem, és nyilván jobb és becsületesebb is. De mindaz, amit én a táborokban tettem, Robert miatt és Robert-ért történt. Most pedig ő ezt is az én hibámul rója fel… Persze, a maga szempontjából igaza van, meg tudom őt érteni.

Azt hiszem, nem helyes, hogy ennyit gondol erre… És főleg, hogy ilyen zaklatott… Ez az egész, úgy látszik, sokkal bonyolultabb, mint gondoltam… Különben mi mást várhattam volna?

Emlékek… Újabb emlékek… Milyen különös erővel ragyog a nap – ünnepien áradó, derűs fény! Hol vagyok? Hát persze, minden világos. A XIV. kerületben laktunk akkor, a forgalmas Alésia utcában. A kis Rose pedig, a fűszeres lánya mellettünk lakott, a Sarrette utcában. Tizenhárom évesek voltunk, ő volt az első szerelmem. Sohasem felejtettem el, mit éreztem, ha megpillantottam Rose-t, akár csak messziről is. Nem felejtettem el élesen csengő, de dallamos hangját – egy felnőtt lány hangja volt; beszédes, zöldes színű szemét, furcsa mosolyát –, amikor Rose elmosolyodott, azt hittem, haragszik. Sok mindent mégis elfelejtettem róla, de lehet, talán nem is tudtam. Most látom, hogyan jön felém a ragyogó napsütésben, kacéran oldalt hajtja a fejét, és érzem azt a gyermekkori érzést, az izgalom és a félelem, a boldogság és az égető szégyenkezés elegyét, amely egész életemben emlékezetes maradt számomra, és ugyanakkor az átértékelés keserű, fájdalmas érzését is érzem, a korábbi vitathatatlan emlékek pusztulásáét.
Mindenekelőtt csodálkozással tapasztalom, hogy Rose nem szép. A szeme valóban élénk és kifejező, még sincs benne semmi gyermeki báj – egy kis felnőtt nő szeme: kacér, kapzsi, csúfondáros. Ajka nagy és verteién, arca szürkés, nyaka hosszú, sovány, feje mintha túl nagy volna a törékeny kis testhez képest. A párizsi utca gyermeke, angolkóros, vérszegény, aki szinte a születése pillanatában ismeri már az élet minden titkát. Most már értem, miért nem tetszett Geneviève-nek, ha Rose társaságában látott.
Rose-on csípőre szabott, hihetetlenül rövid zöld ruha van, a szoknyarész helyén rövid, berakott fodorral, amely szinte semmit nem takar. Ráadásul annyira ki van vágva elöl is, hátul is, hónaljban is, hogy Rose, ahogy lépked, szinte meztelen, ez azonban csöppet sem zavarja – ez a divat, még az idősebb hölgyek is a lehető legrövidebbre szabatták a szoknyájukat, és mélyen kivágott dekoltázzsal járnak. Igen, épp itt jön egy, kövér, mint egy mopszli-kutya, ki van mázolva, egész bizsugyűjtemény fityeg rajta. Rose-zal utána nézünk, és kipukkad belőlünk a nevetés – milyen nevetséges, ezek a kövér lábak, a hurkás, hájas nyak és a dús keblek, és még divatos is akar lenni ez a vénség, legalább harmincéves, talán negyven is megvan. A nők szinte kivétel nélkül fiús frizurát viselnek, nullásgéppel nyírt tarkó, néhány tincs a homlok fölött. “Istenem, milyen ostoba divat!" – gondolom, a tizenhárom éves énem azonban nem lát, nem hall senki mást, csak Rose-t, és a szemében Rose a legszebb a világon. Elakad a szívverése, ahogy megérinti Rose kezét, és engem egyszerre olyan heves érzelem rohan meg – rémület és gyönyör elegye –, hogy megborzongok tőle. Ugyanakkor én – a mostani én – megérzem, milyen száraz, érdes Rose bőre, mennyire csomósak az ízületek a kezén, orromba csap az illata: borsból, fahéjból, olcsó, édeskés kölniből álló keverék… Elfintorodom ettől a furcsa egyvelegtől, és ugyan akkor eláll a lélegzetem az elragadtatástól.
Mégiscsak nagyon furcsa… Nekem mindig jó memóriám volt, mondhatni nagyon is jó, egész kora gyermekkoromtól kezdve. Apámat és Geneviève-et gyakran megdöbbentettem, hogy a legjelentéktelenebb és számomra nem is túl érthető jelenetekre és beszélgetésekre is emlékeztem, amelyeket ők, a felnőttek már rég elfelejtettek. Gyakran megesett, hogy valami régi melódia vagy halvány, szállongó illat – különösképpen az illatoknak volt a legnagyobb hatalmuk, hogy feltámasszák a múltat! – már elfelejtettnek hitt képeket idézett emlékezetembe. Sohasem voltak azonban ezek ilyen különös visszaemlékezések, mint most, amikor felidézek, vagy helyesebben világosan látok olyasmiket, amikre soha nem emlékeztem és amiket, bár a szemem láttára zajlottak le, igazából nem is láttam. Itt van ez az eset a kis Rose-zal. Mintha csak a moziban néznék egy filmet, amelynek én vagyok a főszereplője. És a hős élményei azonosak az enyémekkel. Mire emlékeztet ez? Hiszen ez… igen, leginkább az agyba ültetett elektródákkal végzett kísérletekre emlékeztet… vagy nem is feltétlenül beültetett elektródák, csak a koponyára felerősített receptorok… De hát csak így, egyszerűen, se ez, se az… vagy talán ez az átkozott sugárzás mégiscsak behatol ide valami minimális mértékben, és ilyen módon jelentkezik a hatása? Persze, hát hogyisne hatolhatna be, hiszen ez egy egészen közönséges villa, csöppet sem hasonlít egy atomóvóhelyre!

Istenem, milyen nehéz! A pszichikuma teljesen tragikus felfogásra van hangolva. Azonkívül ahogy egy tudóstól várható is, megpróbál a jelenség lényegéig hatolni… Én meg már elfáradtam, annyira, hogy… De hát nincs mit tenni, folytatni kell…

Honnan, honnan ez a különös bizonyosság, hogy az akaratom, a szeretetem hatalma ellenállhat a világpusztulásnak? Micsoda ostobaság, ha jól meggondoljuk! Hiszen amikor Robert-ral vitatkoztunk, egyáltalán nem erről volt szó. Gyakran vitatkoztunk az utóbbi időben, és többnyire mindig ugyanarról. Arról… – hm, hogyan is lehetne ezt pontosabban megfogalmazni? – arról, hogy mit tegyen az ember, minden egyes ember, ha látja, hogy a világ a pusztulás szélén áll. Arról pedig, hogy a világ katasztrófa előtt áll, napról napra szilárdabban meggyőződtem. Kezdve Hirosimától. A kísérletek Bikini-szigetén és a japán halászhajó tragédiája, Korea és Algír a mi “ultráink" plasztikbombái, a néger-lincselések Amerikában – mind ugyanannak a láncnak a láncszemei voltak, ugyanannak a halálos betegségnek a tünetei, amely az emberiséget fenyegette: a megosztottságé, a kölcsönös meg nem értésé és bizalmatlanságé.
A világ elpusztul ettől a megosztottságtól, és semmiféle kiáltvány nem mentheti meg, ha ezerszer helyes volna is minden szava.
Csak az ember bensőjében születhet meg az ellenállás, csak a szeretet és a barátság segíthet feloldani a bizalmatlanságot és az esztelen ellenségeskedést.
Robert ugyanúgy vélekedett erről, mint mindig: együttes erőfeszítések… ha a világ minden embere… és így tovább. Ezt már a táborban is hallottam tőle. Engem individualistának, egocentrikusnak, egoistának nevezett – szóval teljes intellektuális szitokkészletét rám zúdította a magamfélékre. Én viszont azt mondtam, hogy nincs semmi kilátástalanabb ebben a mi megosztott és ellenségeskedő világunkban, mint ezek a mitikus közös célok. Mi sem nehezebb, mint az embereket cselekvésre késztetni a saját érdekünkben, ez régóta ismeretes. Most pedig még nehezebb: hiszen a jó és a rossz fogalma most olyan ellentmondásos, annyira szeszélyesen zavaros, amilyen még sohasem volt az emberiség történelme folyamán. Én nem vagyok filozófus, se politikus – nem abban az értelemben, hogy nem érdekel a filozófia és a politika, hanem hogy semmiféle önállóságra nem törekszem, ami a világ problémáinak megoldását illeti –, ehhez sem az elméleti felkészültségem, sem a gyakorlati tapasztalatom nem elegendő. Sokat olvastam, sok mindent átéltem, ez igaz, de nem tanulmányoztam speciálisan ezeket a kérdéseket… szóval egyáltalán, erről még magyarázkodnom sem érdemes. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy én – lángész nem vagyok, közönséges, átlaglakosa vagyok a Föld bolygónak. És azt látom, hogy ez az én szeretett, gyönyörű Földem a szemem láttára változik radioaktív pusztasággá.
Én, Claude Lefèvre, aki az első világháború küszöbén születtem, részt vettem a másodikban, porszem, fűszál, hangya – mit tehetek én, hogy megakadályozzam az iszonyatos, esztelen katasztrófát? Azt látom, hogy a politikusok sehogy sem képesek megegyezni egymással, a veszély pedig egyre nő, és a katasztrófa bármely pillanatban bekövetkezhet. Mit tegyek? A világot nem menthetem meg, nem vagyok isten. De azt gondolom, hogy legalább az emberiség egy részét meg lehet menteni a pusztulástól…
– És te ezt egymagád meg tudod tenni? – kérdezi Robert, világosan hallom a hangját.
– Igen, a magam kis frontszakaszán egyedül. Mindenki törődjék a maga ellenállási gócpontjával, a maga szakaszával. Ha mindenki, vagy legalábbis sokan megteszik ezt, lehet, hogy az emberiségért vívott harc nem fog ugyan teljesen győzedelmeskedni, de a végleges kudarcot, az általános szellemi pusztulást el lehet kerülni. A világot nem mitikus “együttes erőfeszítésekkel" lehet megmenteni, ezzel a papirosízű fegyverrel, amely a semmibe vagdalkozik, hanem a saját konkrét ügyünkért érzett egyéni felelősséggel. Én itt állok, és védelmezem ezt a pontot, ezeket az embereket, akikért felelek, és akikkel kapcsolatban állok.
– Ostobaság! – kiabál Robert. – A közkatona pszichológiája, aki meg van győződve arról, hogy a vezérkarban semmihez nem értenek.
– És te meg vagy győződve arról, hogy értenek a dolgukhoz?
– Nem túlságosan. De csupán közlegények soha nem nyertek háborút, még ha mindegyikük a végsőkig védte is a maga frontszakaszát. Visszavonultak vagy elpusztultak. De nem győztek.
– Én nem fogom harc nélkül megadni magam. Frontméretekben viszont nem tudok harcot folytatni. Én csak a magam lőállásáért felelek.
– Amit te csinálsz, az nem harc! Az megfutamodás! Miféle leállásról beszélsz? Egyszerűen csak azt ajánlod, hogy mindenki bújjon a házába, és ki se dugja az orrát. És még képmutató is vagy: neked magadnak van telepatikus kapcsolatod a hozzád tartozókkal, de nagyon is jól tudod, hogy másoknak nincs. Tegyük fel, hogy te megmenekülsz, és Constance is meg a gyerekek, na és a többiekkel mi lesz?
Emlékezés ez – vagy folytatódik most a beszélgetés? Hát persze, mi is ütött belém? Robert itt ül mellettem a könyvtárszobában, arcára ugyanaz a zavaros, baljós fény hull a poros ablaküvegen keresztül.
– Észre se vettem, hogy bejöttél – mondom bizonytalanul, és egyszerre valami furcsa fáradtságot érzek. – Aludtam volna?
– Igen, aludtál. És beszéltél álmodban – mondja Robert. – Még alvás közben is folyton velem vitatkozol.
– Állandóan ez jár a fejemben. Te ezt csodálod?
– És hogy gondolod most: győztél a vitában? – kérdezi Robert, és mereven a szemembe néz.
Úgy érzem, mintha roppant súly nehezednek a mellemre és a fejemre. Nehezemre esik a szó:
– Nem tudom, győzelemnek lehet-e nevezni. Nem ezt vártam. Még most sem értem, miért maradtunk életben.
– Nem hiszel már az adottságodban?
– Nem erről van szó… Annak, ami most történik velünk, semmi köze nincs a telepátiához…
– De van. Hiszen más magyarázat nincs. Úgy látszik, te magad sem ismered a képességeid határait. Te, ugye, nem akartál az elmélettel foglalkozni, és most csak azt tudod, amit a személyes tapasztalat nyújtott. A személyes tapasztalat azonban mindig korlátozott, még a te esetedben is.
“Valóban – gondolom –, mit is tudunk a telepátiáról, ráadásul ilyen rendkívüli körülmények között? Ki mondhatná meg előre, hogy a normális körülmények között kialakuló szilárd és mély telepatikus kapcsolat hogyan fog alakulni egészen szokatlan, rendhagyó körülmények között, teljesen megváltozott környezetben, amelynek a sajátosságait nem vizsgálták még (és megvizsgálják-e valaha)? És milyen rendkívüli, iszonyatos, elképzelhetetlen körülmények! Még csak nem is arról van szó, hogy milyen hatással van ránk a sugárzás (bár lehetetlen, hogy ne lenne hatással ránk, ebben biztos vagyok), hanem a mi végtelen, reménytelen magányosságunkról; arról, hogy az élet morzsányi szigete vagyunk, amely csodálatosképpen épségben maradt a sötétség és a halál óceánjában… És meddig? Ki tudja?"
– Na, gondold csak végig nyugodtabban és logikusabban! – lép közbe ismét Robert. – Miért is ne lehetnének más “szigetecskék"? Akár telepatikus alapon is? Hiszen nem egy ember van a világon, aki telepatikus kísérleteket végzett, és ugyanakkor a barátság és a szeretet erős szálai fűzték másokhoz. Itt van például India – a jógik elképesztő kísérleteket végeztek: nem csupán a táplálékot és a vizet tudták hosszú időn keresztül nélkülözni, hanem még az oxigént is. Miért ne tanulhatták volna meg, hogy ellenálljanak a sugárzásnak?
– A jógik… lehetséges… – hagyom rá kelletlenül. – De hát India olyan messze van…
– Az is lehet, hogy itt, Franciaországban, valahol a közelben vannak olyanok, akik ugyanazt elérték, amit te.
Közben egyre csak árad befelé a könyvtárszoba magas ablakán az a poros, zavaros fény. Magam előtt látom Robert barna bőrű, éles metszésű arcát, csillogó barna szemét. Nehéz megmozdulnom, csak heverek a fotelban, mintha láthatatlan láncok fognának. Megpróbálok felállni, és nem tudok. Mi van velem?
– Emlékezz csak vissza – mondja Robert a szemembe nézve –, nemrég együtt olvastunk azokról a rejtélyes Niue-szigetekről, ahol az emberek már régóta, talán öröktől fogva gyilkosán magas fokú radioaktív sugárzásban élnek és virulnak. Magas termetűek, erősek, szépek; egészséges, teljes értékű gyermekeik születnek. Ki tudja, talán vannak emberek, akik már sugárvédelemmel születtek. Nyilván nem sok ilyen lehet, de talán több, mint amennyit à priori feltételeznénk. Ahhoz elég, hogy az emberiség ne tűnjék el a föld arculatáról.
– Lehetséges… – motyogom. – És aztán? Várjunk? Tűrjünk? Reméljünk?
– A te feladatod – Robert nem veszi le rólam a szemét, ez a mozdulatlan, állhatatos pillantás szinte valóságos súllyal nehezedik rám –, a te feladatod éppen az, amit te magad az imént megjelöltél magadnak: felelni a magad szakaszáért. Ha te képes leszel megőrizni bennünket, megvédelmezni ezt a támaszpontot, akkor győztesként kerülünk ki a harcból.
– De miért? – tiltakozom bágyadtán. – Honnan van benned ez a bizonyosság, hogy mások is vannak, hogy van remény az emberiség számára?
– És te? – kérdezi Robert, és nem mozdítja el rólam súlyos pillantását. – Te magad talán nem hiszel ebben?
Egy pillanatra tökéletesen tisztán érzem, szinte látom: Robert tud valami rettentő fontosat, amit elrejt előlem. Ez a világos, tévedhetetlen megérzés úgy megdöbbent, hogy beleremegek, és szeretném megkérdezni: “Mi az?" Robert azonban egyszerre kedvesen elmosolyodik, végigsimítja a homlokom, és megnyugtat:
– Na mi baj? Mi van veled? Nyugodj meg! Aludnod kell!
És továbbra is érzem benne ezt a rejtélyes tudást. Még azt is végig tudom gondolni, hogy: “Na és ha az a függöny, ott a dombon álló házban…" De aztán az édes, boldog fáradtság elmossa a gondolatokat. Alomba hullok. Túlságosan elfáradtam.
Amikor felébredek. Valérie ül előttem. Nem sokáig alhattam, a nap ugyanolyan magasan áll, a szobát ugyanaz a sárgás, zavaros fény önti el, mégis pihentnek, frissnek érzem magam. Könnyedén felállók a fotelból.
– Valérie – szólalok meg –, milyen jó, hogy eljöttél! Már nyugtalankodtam, hogy oly sokáig nem láttalak.
Valérie rám emeli mandulavágású, csillogó szemét. Nagyon sápadt.
– Claude – mondja, és halkan köhint egyet, mintha a torkán akadt volna valami. – Claude, én rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna…
Valérie-val mindig fél szóból is megértettük egymást. Valódi telepatikus kapcsolat nem volt köztünk, de mindent tudtunk egymásról, ahogy az egymást nagyon szerető, egymáshoz nagyon közelálló emberek ismerik egymást. Egyforma volt a gondolkodásunk, egymás szavába vágva, ugyanazokkal a kifejezésekkel fejeztük ki a gondolatainkat, és ez mulatságos, ugyanakkor megindító dolog volt. Tévedhetetlenül megéreztük egymás apró hangulatváltozásait. Az alatt a négy év alatt, míg együtt éltünk, nem történt egyikünkkel sem semmi szerencsétlenség, de úgy hiszem, hogy ha valamelyikünkkel valami történt volna, a másik azonnal megérzi.
Ezt a széttéphetetlennek tűnő kapcsolatot szakította meg távollétem hosszú időszaka. Először a katonáskodás… bár kaptam tőle leveleket… olyan gyöngéd és kétségbeesett leveleket írt az én Valérie-m, hogy éjszakánként csöndesen sírdogáltam a szerelemtől, a bánattól, a gyötrelmes aggódástól, hogy annyira magányosnak, annyira védtelennek és sebezhetőnek tudtam őt… Azt hiszem, a telepatikus képesség elsősorban a Valérie utáni bánkódás, a féltés és a szüntelen aggódás hatására ébredt fel bennem. Amikor fogságba estem, abbamaradt a levelezés… Akkor nem tudtam, miért, hiszen a többieket megkeresték a Vöröskereszt útján, leveleket, csomagokat küldtek nekik… Aztán, a háború után megtudtam: Valérie meg volt győződve arról, hogy meghaltam, hiszen ezt mondta neki Henri Duvernois, aki saját szemével látta, amint egy akna felrobbant azon a helyen, ahol álltam. Ez majdnem igaz is volt – csakhogy a robbanást megelőző pillanatban sikerült beugranom egy kis gödörbe, amit előrelátóan ástam magamnak; igaz, egészen elkábultam, némi föld is hullott rám, de még az eszméletemet sem vesztettem el, bár sokáig nem tudtam kimászni a gödörből, annyira elerőtlenedtem. Aztán a németek azonnal előretörtek, mi sietve visszavonultunk északnak; még vagy tíz nap harc, és május 23-án már hadifogoly voltam.
És akkor történt, ott, amikor semmi hírt nem kaptam Valérie felől, a fájdalmak és kétségek közt hánykolódva, elkezdtem látni. Emlékszem, még csak meg sem lepett különösebben, végül is valahogy meg kellett tudnom, mi van Valérie-val; nem lehet, hogy teljesen megszakadjon a kapcsolat vele, a saját énem egy részével! Szóval bármilyen módon… Egy dolog bántott csak, hogy ritkán látom Valérie-t, nagyon keveset, semmit nem tudhatok meg róla, semmit nem kérdezhetek tőle.
Úgy kezdődött, hogy 1940 szeptemberében, egyszer a barakk ablakánál ültem. Apró szemű szürke eső szitált, gyorsan sötétedett. Mozdulatlanul bámultam az ablak alatti hosszúkás tócsát – kissé hólyagos volt az esőtől, megcsillantak benne a táborkapu halvány fényű lámpásai –, és hirtelen mindez eltűnt, és megpillantottam Párizst és Valérie-t.
Kezdetben ez kellett hozzá – ülni és valami csillogót nézni, vagy keresztbe tett kézzel, szorosan összefont ujjakkal feküdni.
Később megtanultam, hogy szinte egyik pillanatról a másikra magamba merüljek, pusztán az akaratom megfeszítésével, minden segédeszközt mellőzve.
Igen, a világos, esti sugarak fényében megpillantottam Valérie-t. Lassan lépkedett az Anatole France rakparton. Gyakran jártunk arra kettesben, nem messze laktunk, a Solferino utcában. Jól láttam az arcát, egyenesen felém jött. Valérie lefogyott, megsápadt, szemében valami számomra ismeretlen, riadt kifejezés tükröződött, mint aki egy szakadék szélén áll, és már elhatározta, hogy leugrik. Összeszorult a szívem, és felkiáltottam: “Valérie! Valérie!" A látomás abban a szempillanatban eltűnt. Ráadásul még jól le is tolt a német őr, hogy mit ordítozom, mint egy őrült.
Elég soká került sor arra, hogy másodízben láthassam Valérie-t, már tavasz volt. Akkor ő már persze férjhez ment, de én abból a percnyi látomásból erről nem tudhattam. Valérie a szobánkban ült, és idegesen nézegetett ki az ablakon. Meglepett, hogy milyen jól fésült, hogy szép, kék pulóver van rajta, amit én nem ismertem. Meglepett és elszomorított, bár rögtön megszidtam magam, hogy ilyen önző vagyok.
Hosszú évek múltak el, egy egész élet, de a lelki kapcsolat Valérie-val nem szakadt meg. Különben Valérie nem is lehetne itt, a Fénykörben… Hirtelen eszembe jut, hogyan pillantottuk meg mi négyen Valérie-t. Csodálatos volt.
Négyesben – én, Constance és a gyerekek – autóútra indultunk Dél-Franciaországba. Egy ízben egy folyóparti kis ligetben éjszakáztunk. Voltak felfújható matracaink és párnáink, úgyhogy nagyszerűen berendezkedtünk, az éjszaka is csöndes, derült volt. A telihold majdnem a zeniten volt, amikor valószínűtlen, fehér ragyogásban megpillantottam magam előtt Valérie-t. A külseje megdöbbentett. Tarkabarka köpenyke volt rajta a hálóing fölött, meztelen lábán papucs. Arca beesett volt, szeme duzzadt a könnyektől.
– Claude – mondta remegő hangon –, Claude, olyan szomorú vagyok, olyan magányos! Claude, drága Claude… Charles meghalt, épp az imént. Telefonon közölték. A műtőasztalon halt meg. Claude, én nem bírom ki egyedül.
Nem nézett rám, hanem valahová egyenesen maga elé meredt, s a kezét tördelte görcsösen, így maradt vagy két percig, aztán eltűnt.
Megfordultam, és láttam, hogy Constance nem alszik. És hogy ő is látta.
Natalie és Marc távolabb, az autónál feküdt. Most felkeltek, és odajöttek hozzánk.
– Ki volt ez? – kérdezték ijedten. – És hova tűnt?
Ők soha nem látták azelőtt Valérie-t. Mégis pontosan leírták az öltözékét, az arcát – már amennyire olyan távolról szemügyre vehették. Constance-szal némán összenéztünk, nem tudtuk, mit mondjunk. Végül is Constance a maga szokott nyugodt hangján kijelentette, hogy reggel majd mindent megmagyarázunk.
Másnap Toulouse-ból felhívtam Valérie-t. Minden beigazolódott. Kérdeztem, ne menjek-e oda. Valérie hallgatott egy darabig, aztán azt mondta, hogy nem kell.
– Nem, igazán nem kell – ismételte. – Először azt hittem… de csak még nehezebb lesz, ha te… Nem, ne gyere, köszönöm, Claude.
Ez egy éve történt. Hogy élt ez alatt az év alatt? Ő nem telefonált nekem, én sem törekedtem, hogy lássam őt, se rendes, se telepatikus módon. És most itt van, a Fénykörben. Természetesen ez nem véletlen.
Azt azonban rögtön megértem, mi rejlik a szavai mögött: “Hibát követtem el" – megértem, és megdermedek a borzalomtól, hiszen azonnal belátom, hogy Valérie-nak igaza van. És hogy nem leszek képes őt megtartani.
Valérie nagyon halkan és nyugodtan beszél, de én úgy érzem, minden szava kalapácsként veri a szívemet – annyira fáj és szorong a bánattól és a félelemtől.
– Nem érdemes rám pazarolnod az erődet, Claude. Jól érzem én, hogy erővel kényszeríted magad, hogy szeress. Tudom, mit jelent számomra, ha nem tudsz többé szeretni. De ez ne szomorítson el. Elfáradtam, Claude, nagyon elfáradtam. És igazán senki nem hibás, senki, egyedül én magam.
– Az isten szerelmére, miben vagy te hibás, Valérie? – kiáltok fel. – Olyan fiatal voltál, háború volt, teljesen magadra maradtál. Én meg tudom érteni… Legalábbis most mindenesetre megértem… Akkor túl fájdalmas volt…
Valérie a fejét rázza. Az arca valóban nagyon fáradt, de fiatal. Az első napon nem néztem meg alaposabban, nem olyan volt a helyzet. Később aztán ugyanolyan szépnek és fiatalnak láttam, mint korábban. Senki nem mondaná, hogy egy hónap múlva negyvenhat éves lesz. Lesz?… Megint elfog a szorongás. Olyan érzés ez, mintha hegymászó volnék, és teljes erőmből kapaszkodnék a kötélbe, hogy megtartsam a szakadék fölött a társamat, de a kötél csúszik, egyre csúszik… Ráadásul világos, hogy magam vagyok az oka, a közöny és a gyengeség nem engedi, hogy úgy tartsam a kötelet, ahogy kellene. Még csak nem is a félelem – hiszen engem magam nem fenyeget a halál, én nem zuhanhatok a szakadékba…
Különben… nem is tudom, mi lesz velem, ha mindenki… Istenem, mik járnak a fejemben! Ha mindenki elmegy, mit akarok én akkor? Kibírnék vajon egy ilyen megpróbáltatást?
Valérie feláll, és végtelenül ismerős mozdulatokkal keresztbe teszi a karját a mellén, tenyerét a vállára simítja. A keze se változott – sima, barna bőrű, keskeny, ujjai hosszúak, kissé elkeskenyedőek. A jobb kisujján vékony, fehér forradás – egy gyerekkori mély vágás nyoma… Látom a fülcimpáján az alig észrevehető kis lyukat, és eszembe jut az a reggel a folyóparton és a türkizköves fülbevaló.
– Claude, kedves! – mondja egyenesen az arcomba tekintve.
Látom az apró arany szikrákat barna szembogarában, szeme fehérje kékes árnyait, külső szemsarkában az árnyalatnyi festéket, amely megnyújtja a szem rajzát… Olyan ismerős, annyiszor láttam álmomban és a valóságban az én Valérie-m szemét. És egyszerre megkönnyebbülök. Az, amit Valérie mondani akar, értelmetlenség, nyilvánvaló értelmetlenség. Egész életemben szerettem, és most is szeretem. Constance-nak igaza van – mindkettőjüket szeretem. Constance-szal azonban más volt a helyzet, egészen más. A magányosság gyötrő félelme volt. Számítás volt – nem önző, anyagias számítás, hanem annak az embernek a bonyolultabb lélektani számítása, aki sok mindent átélt, elszenvedett, és nem tud meggondolások nélkül, az összes körülmények figyelembevétele nélkül cselekedni. Valérie-val nem számítgattam – boldog voltam, fiatal, erős, és ezek voltak életem legszebb évei.
És ha nem jött volna a háború… Igen, épp ezt mondta anyám is a kórházban, röviddel a halála előtt: “Mindenben a háború a bűnös, kisfiam. Hiszen tudod, milyen volt Fernand: olyan jó, vidám és figyelmes. Megszülettél te, és minden olyan szép volt. Elhatároztuk, hogy lesz még egy kislányunk is. És aztán jött a háború… Mindent tönkretett a háború, mindent összetört… Ha nem jött volna a háború…"
Igen, ha nem jött volna a háború… Boldogok lettünk volna Valérie-val, továbbra is ott dolgoztam volna Armigny professzor laboratóriumában… Igaz, sok más nem történt volna meg. A telepatikus kísérletek… vagy talán valami mégis ráterelt volna erre az útra? Nem volna Natalie és Marc… Constance valaki máshoz ment volna férjhez… Ettől a gondolattól egyszerre megfájdult a szívem.
Valérie a vállamra teszi a kezét.
– Így áll a dolog, Claude – mondja. – Mindkettőnket nem tarthatsz meg. És a mérleg nem az én oldalamra billen. Magad is megértheted: én a múlt vagyok, Constance a jelen. Velem mindössze négy évig voltál…
– És a háború hat éve, a fogság, a táborok!
– Az más… Az már csak emlékezés… Vele viszont tizenkilenc év. A tudatos életed fele.
A fejem rázom, szabadulni akarok a nyomasztó lidérctől. Úgy tűnik, nem is Valérie beszél, hanem én magam, a bensőmben folyik ez a veszélyes és becstelen vita a lelkiismeretemmel. De Valérie itt áll előttem, és a vita kimenetétől függ az élete. A kötél csúszik, egyre csúszik…
– Egyébként nem is Constance-ról van szó – folytatja Valérie. – Én tudom, hogy ő mindent megért, és az ittlétem nem nagyon zavarja. De gondold csak meg magad: mi végre maradjak?
Megrökönyödve nézek rá: hiszen ő maga mondta, hogy tudja.
– Igen, persze hogy tudom – mondja Valérie.
Ennyire kiterjedt hát a kapcsolat? De hát akkor miért nem láthatom tetszés szerint a többieket? Nem tudom például, hol van most apa. Azt sem tudom, mire gondol Valérie. Ezek szerint csak a visszakapcsolás működik? Ők rejtve vannak előttem, én viszont teljesen átlátszó vagyok a számukra? Ez a legrosszabb, ami ebben a helyzetben előadódhat.
– Claude, én így képtelen vagyok – mondja gyengéden, de határozottan Valérie. – Te tudod, milyen vagyok. Nem nagyon változtam az évek során. Milyen érték maradt számomra – így ahogy vagyok – ebben a világban? A te szerelmed? Istenem, Claude, én nem teszek neked szemrehányást, értsd meg, de hiszen te is tudod, hogy ez csak kísértetszerelem, emlékezésszerelem. Nekem ez kevés. Még a normális világban is kevés volna. És itt… Claude kedves, én itt megfulladok. Szerelemről beszéltem, mert neked ez nagyon fontos. De hiszen itt egyáltalán semmi nincs, csak a szorosan bezárt ajtók és ezek a baljós, poros ablakok. Nincsenek dombon kanyargó utak, nincs hűvös szellő, se folyó – mindez ott van, az ablaküvegen túl, nem valóság, hanem mint valami díszlet. És mi magunk – mi talán valóság vagyunk? Ide bezárva, nem tudni, hogyan és mi célból?
– Valérie, könyörgök, nyugodj meg! – nyögtem ki nagy nehezen. – A mi menekvésünk kulcsa, hogy tűrjünk és reméljünk.
– Tűrni, milyen alapon? – kérdi szenvedélyesen Valérie, és az arca egészen fiatal, mint a távoli múltban. – Remélni, micsodát? Claude, ne áltasd magad! A világ elpusztult, és mi véletlenül túléltük. Ha még maradtak is élők a földön, ugyanolyan nehéz eljutni hozzájuk, mint valami idegen bolygó lakóihoz. Én minek is? Jó, akkor nem heten leszünk, hanem kétszer, háromszor, négyszer annyian – és utána? A halál vesz körül bennünket. A szörnyű, értelmetlen, szűk, szigorúan körülhatárolt világból kilépni nem lehet. Még ha egyesülne is két-három elszigetelt csoport, mire jutnának? Minden távlat lezárult.
Valérie beszél? Nem, nem lehet, ezek nem az ő szavai, ő egészen más. Ez a bensőm hangja. Hideg, alattomos, irgalmatlan. De hiszen ez az igazság. Miben reménykedem?
– De én szeretlek téged, Valérie! – mondom makacsul. – Nem engedlek el… nem egyezhetem bele, hogy elmenj… egészen…
Valérie elmosolyodik, és ettől az idegen, hideg, merev mosolytól végigborsódzik a hátam.
– Szeretsz? – mondja. – És biztos vagy abban, hogy ez szerelem? És nemcsak a magánytól való félelem? Vagy a pusztulástól? Hiszen nemcsak a mi életünk függ attól, hogy igazán szeretsz-e minket, hanem a tiéd is. Mi lesz veled, ha mi mind elmegyünk?
A kötél csúszik, és a mélység felé húz engem is. Akár elengedem a kötelet, akár szorítom a végkimerülésig, mindegy, mindenképpen elpusztulok velük együtt. És senkit nem menthetek meg…
– Látod, magad is rájöttél – mondja együttérzően Valérie, és az ajtó felé lép. – Isten veled, Claude. Nincs mit tenni. Nem bírom tovább.
Valérie lassan siklik az ajtó felé, mintha a padló fölött lebegne. Nincs erőm megmozdulni, nincs erőm kiáltani, agyam azonban rendkívüli erőfeszítéssel dolgozik. Most mi lesz? – gondolom. – Ha kinyitja a verandaajtót, akkor… Különben egy közönséges ajtó védelmet tudna-e nyújtani a sugárzás ellen, ha nem volna a Fénykör? De akkor… akkor ebből logikusan következik, hogy kimehetünk a házból, szabadon járkálhatunk… Akkor Valérie elmenetele semmit nem jelent, én szeretem őt, és szeretni fogom…"
– Nem, nincs igazad – látom, hogy Valérie mondja ezt, ajka mozog, de a hang bennem csendül –, én egészen elmegyek… örökre… A többiek pedig nem mehetnek ki. A Fénykör nem mozog. Aki elmegy, kizárja magát a Kör védelméből… Isten veled, Claude!
Olyan ez az egész, mint egy lázálom. Én továbbra is mintha megkötözve lennék, Valérie pedig továbbhalad az ajtó felé, lassan, mintha siklana. Aztán könnyedén, váratlanul könnyedén feltárul az üveges ajtó, Valérie sziluettje egy pillanatra élesen kirajzolódik a távoli, zöld dombok és a ragyogó, tiszta égbolt háttere előtt. És máris becsukódik az ajtó. Látom, hogy Valérie felszegett fejjel végigmegy a verandán, leszalad a lépcsőn – és eltűnik.
A bénultságomat hirtelen kibírhatatlanul éles, görcsös szívfájdalom oldja fel. Ugyanezt a fájdalmat éreztem sok évvel ezelőtt, a Solferino utcai szobánkban, amikor megértettem… Az ajtóhoz ugróm. Valérie már nem látható. Ki akarom nyitni az ajtót. Ekkor meghallom Constance hangját, és hirtelen visszafordulok.
– Hagyd, Claude – mondja nyugodtan és szomorúan. – Már nem tudod visszahozni. És nem kell búsulnod. Valérie-nak igaza van: a múlt elmúlt.
– Te… te hallottad? – nyögöm ki nagy nehezen, és össze kell szorítanom az ajkam, hogy ne kiabáljak.
– Én most mindent hallok – feleli Constance ugyanolyan lassan és szomorúan. – Claude, nyugodj meg. Tudom, hogy nehéz neked. De… gondolj a többiekre. Ránk.
– És te biztos vagy abban, hogy érdemes erre gondolni? – valósággal ordítok. – Hiszen hallottad! Valérie-nak igaza van! Én már magam sem tudom, szeretlek-e titeket, vagy csak a veszteségtől félek. Magam sem tudom, van-e remény vagy nincs. Nem bírom tovább… Fogytán az erőm… Bocsáss meg nekem, Constance, ha tudsz!
Constance átölel, megsimogatja a fejem. Ó, ez a gyöngéd, erős, meleg kéz! Milyen régóta ismerem, mennyi boldogságot adott nekem! Most azonban ez sem képes megszabadítani a fájdalomtól, a félelemtől, a bűntudat és tehetetlenség maró érzésétől.
– Constance – motyogom, arcomat a vállához szorítva –, drága Constance, azt hiszem, ez már a vég! Nem tudom tovább csinálni, és minek is?
Constance gyengéden kiszabadítja magát, tenyerébe fogja forró, nehéz fejemet, a szemembe néz nagy, világosszürke szemével.
– Elfáradtál, nagyon elfáradtál – mondja. – Aludnod kell.
– Nem tudok aludni! – ellenkezem. – Hogy is tudnék most elaludni!
És ekkor rajtakapom magam, hogy álmos vagyok. Aludni akarok, és többé nem felébredni. Constance aggódva vonja fel egyenes szemöldökét.
– Hívom Robert-t – mondja.
Igen, persze, Robert. Tulajdonképpen milyen különös, hogy éppen én vagyok a Fénykör középpontja! Én, és nem Robert vagy Constance. Igaz, a képességek bennem voltak a legfejlettebbek. Legalábbis mostanáig – most minden megváltozott. Ettől függetlenül azonban Robert és Constance jóval erősebb nálam, nyugodtabb, magabiztosabb. Ők megtartanák a Fénykörükben mindazokat, akiket meg akarnak tartani. Ők nem tévednének az érzelmeikben, nem kezdenének szégyenletes és bűnös módon ingadozni, másokat halálra ítélni a maguk gyávaságával és határozatlanságával. Nekem nem megy. Rendben van, megkaptam istentől vagy ki a csodától ezt a különös adottságot. De hát ettől nem lettem se jobb, se erősebb. Könnyebb volna, ha mondjuk, számtani zseni volnék, ha villámgyorsan tudnék számolni. Ez semmire nem kötelez. Az én adottságom azonban rengeteg dologra kötelez. Ez a képesség lángészt igényel. Én pedig, úgy, ahogy vagyok, nem vagyok méltó erre az adottságra. Miről is van szó? Csak arról, hogy kigondoltam ezt a Fény kör-elméletet? De hát én voltam valóban? Hiszen én egyáltalán nem ezt vártam, Robert, te jól tudod…
Most már egyenesen Robert-hoz beszélek. Constance elment, Robert előttem áll, nagyon sápadt és elgyötört.
– Mindent tudok – mondja csendesen. – Később majd beszélgetünk, megvitatjuk, mi legyen. Most aludnod kell. Feltétlenül. Feküdj le ide a díványra.
Engedelmesen lefekszem. Robert lehúzza a vastag, sárga vászonrolót, a szobában szinte teljes a sötétség.
– Aludj – mondja Robert fölém hajolva.
– Ne gondolj semmire. Amíg alszol, semmi baj nem lesz. Kialszod magad, és rendbe jössz.
“Különös, hiszen ez egészen olyan, mint a hipnózis – gondolom az álom küszöbén.
– Korábban Robert nem tudott engem hipnotizálni…" Elalszom.

Túlságosan izgatott. Rosszabbak az idegei, mint gondoltam. Adjak be aminazint? De az elronthatja az egészet… Nem, hadd aludjon… Istenem, de fáradt vagyok! Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz… Hány óra? Fél négy… Néha azt hiszem, nem bírom tovább… elszorul a szívem, ha ránézek. Milyen szörnyű néha az arca! De hát mit tegyek? Mit tegyek?

Felébredek. A könyvtárszobában már egészen sötét van. Azonnal eszembe jut minden, és felülök a díványon. A Valérie-ra való emlékezés azonban már nem okoz olyan elviselhetetlen fájdalmat. Erősebbnek érzem magam, és úgy gondolom, hogy van még értelme a küzdelemnek. Csak végig kell gondolni, hogyan tovább. Meg kell beszélni Constance-szal és Robert-ral. Tanácskozni kell. Szégyellem magam Constance előtt az iménti csüggedési és gyengeség! roham miatt, de Constance mindent megért, ő olyan okos és nyugodt…
Ülök a sötétben, és Constance-ra gondolok. Jó érzés rágondolni, menedék és pihenés. Ismeretségünk első napjától fogva Constance volt a menedékem, a fájdalom és a magány hidege ellen, és én ezt a menedéket kerestem benne, amikor még nem is tudtam, mi vonz ehhez a magas, világos hajú lányhoz, aki mindig olyan nyugodt, jó és kedves. Igaz, ostoba és csúnya dolog, hogy egy harminckét éves férfi, aki mögött nehéz, bonyolult, feszült életút áll, egy lánynál keres védelmet és támogatást, aki épp hogy betöltötte a tizenkilencet, és aki isten tudja, miféle borzalmakat élt át maga is. De azt is figyelembe kell venni, hogy az élet, a háborús évek élete meghaladta az erőimet. Ha nincs Robert, nem bírtam volna ki. Megőrültem volna, nekiugrottam volna az árammal töltött kerítésnek – vagy nem tudom, mit tettem volna, öt év a táborokban! Aki ezt nem tapasztalta a saját bőrén, nem értheti meg. Lehet, hogy még a táborlakók se mind értik, sokan megerősödve kerültek ki onnan, készen álltak az újabb harcokra… Robert maga is. De én… én nem ilyen fából vagyok faragva. És nem szégyellem bevallani, az ördögbe is, hogy alkalmatlan vagyok erre a nem emberi, szörnyű, elképzelhetetlen életre. Mások kibírták – na és, tisztelet és hódolat nekik! Engem viszont most is, még most is elfog a páni félelem, ha a táborra gondolok.
Nem kellene erre gondolni. Mindez már mögöttem van, az emberek most olyan megbízható, tökéletes sírt ástak maguknak, hogy a krematóriumokban elégetett milliók is kevésbé borzalmasnak tűnnek, ha jól meggondoljuk… Nem, nem, ezerszer is nem! A második világháború krematóriumai, az égetőkemencékből kiszálló emberi hamu, amely ellepte a táborok közelében lakó békés polgárok földjeit és házait, de a szívükre nem telepedett rá, a tömeg átkozott, rendíthetetlen, felrázhatatlan, gyalázatos, bűnös közönye, igén, ez vezetett a mostani katasztrófához! Elzárkóztatok a “politika" elől, azt gondoltátok, a vihar megint elkerül benneteket, dörög és villámlik egy darabig a dédelgetett bárgyú fejetek fölött, aztán majd elvonul. Na jó, elpusztul még egypár millió – zsidók, oroszok, lengyelek, japánok, amerikaiak; ki van még, lehetnek akár franciák is, van elég vörös rendbontó csőcselék, most megkapják a magukét, mi pedig, mi élni fogunk, így vagy úgy, de életben maradunk, csak ne ijesztgessetek, minket nem lehet megölni… Igen, igen, ti éltetek, amíg életben maradt az emberiség, annak szerves része voltatok, és amiatt, hogy benne voltatok és mindenütt ott voltatok, az emberiség oly nehezen haladt előre, és oly gyakran kényszerült hátralépni. Ünnepeljetek most, nyavalyás disznók, emeljétek önelégülten a magasba a pofátokat, győztetek! Kár, hogy nem látjátok a győzelmetek napsugarát! A mérgező portól olyan homályos, hogy belenézhetnétek, nem bántaná a fakó, magabiztos szemeteket. Itt van a ti gyilkos napotok, nyavalyás férgek!

Miért ébredt fel ilyen hamar? Mi van vele? Nem, így nem lehet, én nem alhatom, ő egyedül nem boldogul… Állandóan résen kell lenni, ennek katasztrófa lehet a vége. Eh, a fenébe, mi ez? Minek kell a táborra emlékeznie? Nem kell…

Egy perccel ezelőtt azt hittem, megőrülök. Úgy látszik azonban, hogy a pszichikumom most az emlékezést kapcsolja be, mint egy védőberendezést. Akár egy biztosíték. Nagyon okosan kitalálta ezt a természet: beadja nekem a múltat, akármilyen múltrészletet, hogy elfeledkezzem a jelenről… És milyen gyorsan, lélegzetelállítóan gyorsan váltakoznak a legkülönfélébb képek! Előbb felvillan Constance arca, fiatalon, sugárzóan, elgondolkozva. Aztán hirtelen a rozsdás szögesdrót bukkan fel előttem, és előtte egy borostás, fáradt, piszoktól fekete arc, mélyen ülő, őrült szemekkel. Ez a hadifogolytábor, Arras közelében, és az arc is ismerős, ez a belga Leclerc, aki később a sikertelen szökésünk idején elpusztult. Nem tudom, miért nem kapott eleinte Vöröskereszt-csomagot, de nagyon kiéhezett volt. A markába nyomok egy karéj kenyeret meg egy darabka sajtot. Szaggatottan lélegzik, a szemében könny csillan. “Köszönöm, pajtás" – suttogja rekedten, és megfeketedett kötésbe pólyáit lábát vonszolva elcsoszog.
Most a tábor is eltűnt. Gyermekkorom fényesen ragyogó napja fénylik a Buttes-Chaumont park fölött, visszatükröződik a tó sima, zöld vizében. Mi, egy csapat kölyök, a meleg, fehér köveken ülünk, és boldogan hunyorgunk a tavaszi fényárban. Innen, Belleville magasságából, a kékes, áprilisi párásságban elénk tárul szinte egész Párizs. Nem messze csillog a Saint-Martin csatorna széles szalagja, mögötte füstölögnek és dübörögnek a pályaudvarok – az Északi és a Keleti; távolabb a Montmartre utcácskái kapaszkodnak fel a dombra, ugyanolyan meredek és szűk utcák, mint itt, Belleville-ben, a domb legtetején tündököl a hófehér Sacré Coeur-székesegyház. Idelátszik a Szajna is, az Eiffel-torony és a Diadalív. Tizenegy-tizenkét évesek vagyunk, élvezzük a tavaszt és a szabadságot, és ráérősen vitatkozunk, hogy ki kövérebb, a Lauzun utcai hentes, Gérard vagy Cyprien bácsi, a Simon Bolivár utcai bisztró tulajdonosa. A többség amellett kardoskodik, hogy Cyprien bácsié az elsőbbség a nagy pocakjával; mások meg úgy vélik, hogy nem lehet egyedül a pocakot nézni, márpedig a hentes nyaka, karja és lába jóval tekintélyesebb. Engem már untat ez a vita, hanyatt dőlök a naptól felhevült köveken… Felhőtlen boldogság egy kis darabkája a visszahozhatatlanul eltűnt derűs és kellemes világnak!
Nagyon elszomorít, amikor kihuny a régi, 1925-ös tavaszi napsütés, és valahonnan arcok, cégtáblák, fák, útjelzők, könyvek, madarak, lépcsők tarkabarka tömege özönlik elő – igen, még egy félhomályos, csorbult kövű, hagymától és macskapiszoktól bűzlő lépcsőház is, amely ki tudja, hová vezet, nem tudok visszaemlékezni, nincs is rá időm; már az utcán vagyok, valami csendes kis mellékutcában, kétoldalt kusza lombozatú öreg fák, a szürke kőkerítéseket zöld borostyántakaró koronázza, és a gyerekek ugróiskolát játszanak a járdán; most meg már megint másutt vagyok, egy zajos, poros utcában, azt hiszem, ez Passy, csak jó régen lehetett, vagy harminc évvel ezelőtt, itt egy cégtábla “François Michodot – a cipészek királya", alatta egy kontárkézzel festett tulipiros cipő, emitt egy másik cégtábla “Specialitásunk: hétfrankos ebéd"… És megint képek villannak, mintha száguldó vonat ablakából nézném…
A villogó képsor hirtelen lelassul, szalmazsákon fekszem, mellettem ül Robert, karjával átfogja a térdét. A poros, rácsos ablakon beszűrődő gyenge, vöröses fényben látom, hogy Robert jobb arccsontján hatalmas véraláfutás van, ajka berepedt és feldagadt. Megpróbálom felé nyújtani a kezem, és érzem, hogy nem engedelmeskedik, hogy egész testem elviselhetetlenül fáj, összeszorítom az ajkam, hogy ne nyögjek, de az ajkam is sebes és fáj, a fogaim kilazultak a helyükről. A rendőrőrszobán vagyunk, de mi Robert-ral és a szökés többi részvevőjével a Gestapo kezében vagyunk, a gestapósok vallattak, és holnap Párizsba visznek minket a vallatás folytatására.
– Claude, kedves, magadhoz tértél? – örvendezik Robert. – Na, jobban vagy? Inni kérsz?
– Kérek – nyögöm ki nagy nehezen. Vizet iszom egy alumínium bögréből, Robert tartja a fejem, és halkan beszél:
– Egy szobába kerültünk, ez szerencsés dolog, nyilván azt hitték, hogy nem fogsz magadhoz térni. Meg kell most állapodnunk, Claude, hogy mit mondjunk, mindent letagadni nem lehet; Félicienből kiszedték a vallomást, elmondta, hogy a listáról mitőlünk szerzett tudomást. Azt kell mondanunk, hogy én láttam meg a listát, amikor egyszer az irodán jártam – tolják csak le a parancsnokot a vigyázatlanságáért, vigye el az ördög. Ami meg az űrlapokat és a bélyegzőket illeti, azokra lehet kenni, akik meghaltak, arra a Leclercre és Jean Vermeil-re. Leclerc úgyis tudott németül, azt mondjuk, hogy ő töltötte ki az űrlapokat.
– Nem fogják elhinni – suttogom. – Te nem járhattál az irodán, és én sem, hiszen Heller ezt megmondta nekik.
Robert hallgat egy pillanatig.
– Mégis ehhez kell ragaszkodnunk – fölém hajol. – Claude, bocsáss meg nekem, hogy beleráncigáltalak ebbe a históriába. De most már ki kell tartani. Mi semmiképpen nem kerülünk ki innen, a többieket pedig nem szabad bajba keverni. Rendben van, Claude?
Annyira kimerült vagyok, hogy nekem szinte minden mindegy. “Igen, világos" – mondom. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Ha tudtam volna… különben mit tehettem volna, hiszen még az öngyilkosságba se menekülhettem…
– Ha meggondolom, hogy milyen ostobaságon csúsztunk el! – mondja Robert. – Azon, hogy Leclerc nem a legjobb pillanatban vette elő az öngyújtót.
Igen, a következő állomáson kellett volna lelépnünk, a hátizsákunkban már ott volt a civil ruha, és a szökés minden részvevője kézhez kapta az igazolást, hogy betegség miatt elengedték a táborból… Én láttam a tábor irodán azoknak a listáját, akiket a soron következő menetoszloppal elindítanak, világosan láttam, és lediktáltam Robert-nak a neveket, és akkor Robert és a többiek úgy döntöttek, hogy a menetoszlopból könnyebb a szökés. Senkit nem keverünk bajba, no meg az út is valahová dél felé megy, közelebb leszünk Párizshoz. Az igazoláshoz szükséges űrlapokat pedig a táboriroda írnokai szerezték, a dán Johannes és a belga Ségur, és ezeket a fiúkat nem adhatjuk ki, az én telepatikus képességeimre hivatkozni teljesen hiábavaló volna, így hát nincs más, mint hogy tűrjünk és hallgassunk, bármit tesznek is velünk. Ha Leclerc nem gyújt akkor rá, ott, az őr mellett, és nem rántja ki evvel a mozdulattal a szabaduló igazolást, most már messze járnánk, ki tudja, merre…
– Tudod, később is lebukhattunk volna. Ezek az igazolások is… – mondja Robert.
Ezzel megszakad az emlékezés, a fájdalom is elszáll a testemből, fölöttem, a könyvtárszoba mennyezete alatt sápadt, élettelen fény gyullad. Robert áll az ajtóban.
– Na, hogy vagy, kipihented magad? – kérdi aggodalmasan.
– Kipihentem – válaszolom meggyőződés nélkül. – Igazad volt, jót tett az alvás.
– Az arcszíned azért nem túlságosan… – jegyzi meg Robert, és figyelmesen vizsgálgat. – Azt hiszem, túl sokat tépelődsz…
– Úgy? – Meghökkent ez a megjegyzés.
– Hogyhogy túl sokat? Mit számítasz normálisnak ebben a mi helyzetünkben? Robert könnyedén elneveti magát.
– Persze, igazad van. Csak azt akartam mondani, hogy nem szabad túlságosan belemerülni ebbe… szóval éppen ebbe a mi helyzetünkbe. Nincs lehetőségünk arra, hogy bármit is megváltoztassunk, fontolgatás nélkül el kell fogadnunk ezt, mint kész tényt.
Megborzongok, mintha huzat csapott volna meg.
– Robert, miért mondod ezt? Azt hittem… Valamiért azt emeltem, hogy te tudod…
– Mit tudok?
– Nos, hát valami kiutat ebből a helyzetből… – Akaratlanul is reménykedve nézek a szemébe.
– Ugyan, miféle kiutat? – Robert elfordítja a tekintetét. – Nem vagyok én isten.
– Szóval nincs remény? – faggatom.
– Valami remény mindig marad. Nem tudjuk, mi folyik most az egész földön, de mindenképpen várni és remélni kell.
– Remélni és tűrni… Én mondtam ezt ma Valérie-nak…
– Ne gondolj Valérie-ra! – mondj a gyorsan Robert. – Ő nincs. Gondolj azokra, akik megmaradtak. Constance-ra és a gyerekekre mindenekelőtt. Hiszen te meg akartad védeni őket, most tessék, igyekezz!
Robert nagyon komolyan, szinte komoran beszél, és én igyekszem rájönni, miért rémlik nekem, hogy titokban mégis nevet rajtam. Itt, ilyen körülmények között? Ez nem valószínű! Bármennyit is vitatkoztunk erről korábban…
– Constance-ban és a gyerekekben én biztos vagyok! – mondom szinte kihívóan. – Ez szilárd kapcsolat, eltéphetetlen.
Robert hosszasan hallgat.
– Létezik egyáltalán eltéphetetlen kapcsolat? – mondja aztán szomorú és gyöngéd hangon. – A táborban nem ugyanezt gondoltad Valérie-ról? És ez a helyzet nem szörnyűbb-e, mint az a háború? összeszorítom az ajkam, hogy ne kiabáljak. Miket beszél? Lopva felnézek erre az arcra, olyan erélyes, olyan büszke. Robert Mercerot, az én Robert-om mondja ezt? Hallgatok, de ő szavak nélkül is megért.
– Miket beszélek, nyilván elment az eszem! – Látom, hogy egészen felindult. – Ez a szörnyű helyzet, úgy látszik, rám is hatással van. Bocsáss meg, Claude!
Feláll és kimegy, és én egyáltalán nem értem, mi is történt. Ha Robert mond valamit, az nem fecsegés, jól meggondolta, még az utolsó mondatot is hosszasan fontolgatta, nem csak úgy ukmukfukk kapta elő. De hát mit jelent ez? Constance, Natalie, Marc halálát kívánná? Még ha féltékeny volna is rájuk (bár soha nem vettem észre ilyesmit), ez most nem a megfelelő idő a személyes leszámolásra! Mindössze hatan maradtunk! Lehet, hogy az egész földön nincs más. És akkor azt akarná, hogy hárman elpusztuljanak? Elképzelhetetlen! Még ha nem Robert-ról volna is szó, hanem akárki másról… mondjuk, valami veszélyes bolondról… És egyszerre majdnem felkiáltok a rémülettől: és ha Robert megőrül?

Velem is bajok vannak. Nem kellett volna ilyen körülmények között elkezdeni… De ki tudta? Milyen ostobán sült el! Milyen izgatott a szerencsétlen! Mit tegyek? Nem, Natalie-val most nem szabad beszélnie.

Aludtam? Megint aludtam? Milyen furcsa! A lámpa ott fenn ég, mint az előbb, minden csendes, egyedül vagyok a könyvtárszobában. Hány óra? Mennyit aludtam? És hol vannak a többiek? Miért veszítettem mégis el a képességemet, hogy lássam őket? Az állandó feszültség és félelem miatt? Lehet. Egy időre már elveszítettem ezt a képességet – közvetlenül azután, hogy kijöttem a táborból, és elváltam Valérie-tól. Majdnem egy évig tartott. Constance kezdetben nem is gyanította. Csak amikor megtudtam, hogy gyereket vár, és állandóan az járt az eszemben, hogy hol jár, nem történt-e baja, akkor tért vissza a látóképességem.
Mindent tudtam Constance-ról, minden pillanatban. Kezdetben ijesztő volt ez számára, és megpróbáltam leplezni a tudásomat, de nem nagyon sikerült. Aztán megszokta. Aztán ő maga is belejött… fokozatosan.
Első ízben akkor kaptam tőle távoli hívást, amikor egyszer nagyon kínos helyzetbe kerültem. Lassan mentem a Rue de la Paix-n, nem messze a Vendôme tértől, és egy kövér házmesterné a kapujából valósággal a fülembe üvöltött: “Nicsak, milyen boldog párocska, nem igaz?" Felemeltem a szemem – és megmeredtem, mintha odaszögeztek volna. Valérie volt a férjével. Ott mentek, boldogok voltak, szépek, jól öltözöttek, senkivel nem törődtek. Olyan fájdalmat éreztem, hogy nem tudtam elmozdulni arról a helyről, csak álltam, a házmesterné meg csak trombitáit, bele a fülembe, és úgy éreztem, jó volna azon nyomban meghalni vagy legalább egy időre elájulni, megőrülni – akármit, csak ne erezzem tovább ezt a fájdalmat. Egészen olyan volt, mint akkor a táborban, a szökés után. Felhúztak minket, fejjel lefelé, a nyelvem megdagadt, fulladoztam, a fejem szétrobban a fájdalomtól, forrónak, hatalmasnak éreztem, mintha háromszor akkora volna, mint egész testem, és szerettem volna meghalni vagy elájulni, de nem sikerült se az egyik, se a másik. És ott, a Rue de la Paix-n nem estem össze, nem haltam bele a fájdalomba, csak álltam bénán, és hirtelen meghallottam Constance távoli, homályos hangját: “Claude! Claude! Hol vagy, válaszolj, válaszolj!" Akkor nem csodálkoztam rajta, nem is örültem, de a fájdalom egy kissé enyhült, és tovább tudtam menni a Vendôme tér felé, és megpróbáltam válaszolni Constance-nak. Ő felfogta a válaszomat, és kissé megnyugodott. Taxiba ültem és hazamentem. Csak útközben döbbentem rá, mi is történt – és úgy megörültem, hogy egészen kiment a fejemből az iménti gyötrelem…
Igaz, Constance… Mi lett volna velem, ha nem találkozunk? Nincs igaza, egyáltalán nem Valérie vonásait kerestem benne; a kiegyensúlyozottsága ragadott meg, az a nyugodt erő és világosság, ami áradt belőle… Különben, ki tudja… Lehet, hogy Constance ezt jobban tudja, mint én magam. Hiszen voltak napok, amikor a nyugalma túl szilárdnak, szinte misztikusnak, emberfölöttinek tűnt. A legnagyobb, legigazabb szerelemben is vannak rossz napok, válságos időszakok, és bizony már nemegyszer gondoljam arra, hogy Constance hidegfejű, érzéketlen, hogy a nyugalma nem az erőn alapul, hanem az érzelmek hiányán, hogy nincs benne igazi jóság, sem éltető láng. Ez is előfordult, és ő tudott róla. Nem telepatikus úton, hiszen korábban, a katasztrófa előtt csak a legnagyobb idegfeszültség pillanataiban tudott behatolni a gondolataimba, az érzéseimbe – mint például a Valérie-val való találkozáskor –, csak amikor én magam, tudatosan közöltem vele valamit a távolból. Arról volt szó, hogy ő mindig is figyelmesebb, el-mélyedőbb, kifinomultabb volt…
Robert gyakran csúfolódott velem, azt erősítgette, hogy a szervezetemben a női hormonok vannak túlsúlyban, és a lelki alkatom is inkább női, mint férfi jellegű. Talán igaz is, hiszen általában úgy vélik, hogy a fokozott érzékenység, a szeretet, a barátság heves vágya, a gyámolítás, a védelem igénye kifejezetten női vonások. Bennem nyilván születésemtől fogva megvoltak, és életem folyását egyenlő mértékben irányították a külső körülmények és a pszichikumom jellegzetességei.
Igen, a háború két ízben is lerombolt mindent körülöttem, és biztos, hogy ha más a lelki alkatom, egészen másként viselkedtem volna. Mindenekelőtt nem kellett volna mindenre olyan élesen és hevesen reagálnom. Oly sok embernek hullott szét a családja ezekben az időkben, és távolról se mind vette ezt tragédiának. Ráadásul nálam nem is alakultak olyan rosszul a dolgok. Apa mindig igyekezett segíteni nekem – csak hát anyám visszautasította a segítséget, így aztán szűkölködtünk –, aztán meg Geneviève azonnal édesfiaként fogadott. Amikor elveszítettem Valérie-t, nyomban találkoztam Constance-szal, aki ideális feleség és barát lett.
Még azt is mondhatni, hogy én csak nyertem ezeken az eseményeken. Ha apám együtt marad anyámmal, lehetőségem lett volna vajon a tanulásra? Ha tovább éltem volna Valérie mellett, nem tudtam volna olyan sokat és jól dolgozni, mint Constance-szal, aki levette rólam az összes megélhetési gondot, soha nem panaszkodott, hogy szűkösen állunk pénz dolgában, sőt, ha kifejezetten hiányzott, akkor is, még nekem is tudott juttatni abból a lelki egyensúlyból, amelyből nekem mindig kevés volt. És mégse… mégse tudtam semmit elfeledni, nem tudtam megparancsolni magamnak: elég, hagyd már az önmarcangolást, légy erős.
Robert azért is beszél így, mert a mi kapcsolatunk kezdettől fogva azon az elven alapult, hogy a gyenge védelmet keres az erősnél, az meg kegyesen leereszkedik hozzá. Na jó, talán azért nem egészen így, hiszen Robert őszintén szeretett engem, és a táborban a barátságot és a szeretetet jóval magasabbra értékelték, mint rendesen. Ami viszont Robert-t illeti, róla már nem lehet azt mondani, hogy női vonások vannak a pszichikumában! Ő maga a férfiasság, külsőben és jellemben is. Én viszont…
Sajnálatos, hogy egyéb, szintén nőinek számított vonásokkal nem vagyok felruházva; nem rendelkezem azzal az aprólékos megfigyelőképességgel, amely valóban a legtöbb nőben megtalálható. Helyesebben rendelkezem vele, de nem mindig működik. Néha egyáltalán semmit nem veszek észre magam körül – és nem azért, mintha nem érdekelne, egyáltalán nem! Constance folyton hajtogatta, hogy ez az elfoglaltság miatt, a munkába feledkezés miatt van, én meg elfogadtam ezt a magyarázatot – hízelgő és kényelmes magyarázat volt. Valójában azonban – ki tudja?
Mindenesetre ami a Natalie-val történteket illeti, a figyelmetlenségem akkor majdnem tragédiát okozott. Majdnem? Vagy a tragédia mégis bekövetkezett? Nem is tudom, mit véljek erről. Constance és Robert – mindegyik a maga szempontjából ~ úgy gondolja, hogy nem volt jogom úgy fellépni. Talán igazuk van… Ha megbeszélhettem volna velük… De Constance akkor Lyonban volt a rokonainál, Robert pedig Amerikába repült, egy neurofiziológiai kongresszusra. És akkor felbukkant az a nyavalyás Gil.
Először akkor figyeltem fel, amikor Natalie telefonon beszélt valakivel, és egyszerre rádöbbentem, hogy a lányom felnőtt már. És hogy szerelmes. Ez a halk, behízelgő kacarászás: “Ah, Gil… " Némán elosontam a dolgozószoba ajtajából. Később, teázás közben megkérdeztem: “Ki volt az, akivel beszéltél?" Natalie egy csöppet se jött zavarba, csak a mosoly tűnt el az arcáról. “Egy ismerősöm." Nem tudtam rászánni magam, hogy tovább kérdezősködjem, de természetesen nagyon nyugtalan lettem. Natalie kiszámíthatatlan, zárkózott, hiú kislány. Első ízben sajnáltam, hogy sosem volt merszem gyerekekkel kísérletezni. Natalie lelke valóságos “rejtekfiók" volt előttem. Szórakozottan kortyoltam a teát, úgy tettem, mintha újságot olvasnék, s közben lopva figyeltem Natalie-t. Hát igen, felnőtt, és szó, ami szó, szép lány. Mindenesetre “divatos", ahogy mondják. Most éppen az ilyen alak a divat: hosszú lábú, vékony derekú, kusza, dús haj sapkával és csupa szem, csupa száj arccal.
Natalie elkapta a pillantásomat, felpattant, mint egy rugó. A vékony, piros pulóver megfeszült egyenes vállán.
– Azt akarod tudni, ki az a Gil? – kérdezte enyhe kihívással. – Egy autógyárnál dolgozik, reklámszakember.
Nem nagyon értettem, mit jelent ez valami ügynökféle vagy mi? Abban a pillanatban azonban valami más foglalkoztatott: miért mondta ezt Natalie majdnem félóra múltán. Hiszen én nem faggattam tovább. A hallgatásom nem nagyon zavarhatta, a reggelinél én mindig újságot olvasok, vasárnap meg még inkább. Kitárulkozás! vágy? Ilyesmit Natalie-nál még gyermekkorában sem tapasztaltam. Megérzés? Talán. Vagy lehet, hogy a belső kérdésemre válaszolt? Hiszen folyton erre a Gilre gondoltam, még meg is próbáltam az idegen férfi szemével vizsgálni Natalie-t – milyen benyomást tehet?
Közönyösen vállat vontam, és beletemetkeztem az újságba. Gondolatban azonban feltettem a kérdést: “Régóta ismered?" Háromszor ismételtem el ezt a kérdést, és akkor felhangzott Natalie akadozó válasza: “Nem régóta. Mindössze egy hete ismerjük egymást."
És egyszerre csak Natalie felkiáltott:
– Nem akarom, hallod, nem akarom! Félretettem az újságot, és a szemébe néztem, összeszorította az ajkát.
– Éspedig mit nem akarsz? – kérdeztem. – És miért nem?
Tulajdonképpen nem nagyon jellemző rám ez a viselkedés. Különösen Natalie-val szemben – ő mindig olyan érzékeny volt, túlságosan is sértődékeny, én tudtam ezt a legjobban, és nem akartam meggyötörni. Most azonban valami homályos gondolat vert fészket az agyamban – meg kéne szabadulni ettől a Giltől, legalább addig, míg Constance meg nem érkezik, aztán majd ő eldönti: mi legyen. Meg aztán egyszerűen engedtem a kutatásvágyamnak, bár tudtam, hogy a dolognak hátulütője is lehet.
– Nem olvashatsz a gondolataimban! – fakadt ki Natalie. – Ez… csúnya dolog!
Elnevettem magam: mulatságosnak tartottam, hogy minden fejtetőre állt az ő felfogásában.
– De hát én egyáltalán nem olvasok a gondolataidban, kislányom. Fennhangon beszélsz.
– Igen… Ez igaz! – ismerte el bizonytalanul Natalie. – De te… te utasítasz. Érzem. Ez hipnózis! Nem teheted ezt velem! Neked… neked nincs ehhez jogod, komolyan, nincs jogod. Nem is ismered Gilt, és már gyűlölöd.
– Honnan veszed ezt? – mormoltam, látván, hogy alapjában véve helyesen fogja fel a dolgokat, ha el is túlozza egy kicsit: én valóban nem gyűlölhettem ezt az ismeretlen Gilt, mégis szerettem volna megszabadulni tőle; mellesleg Natalie szempontjából ez nem jelentett lényeges különbséget.
Natalie elhallgatott, és hosszan nézett rám. Nekem az járt a fejemben, miért támadt közöttünk ilyen hirtelen ez a belső kapcsolat. Én mindig féltem beavatni a gyerekeket a Constance-szal való kapcsolatunkba, és semmiféle kísérletet nem végeztem velük. Igaz, tudtam, hogy ha veszélybe kerülnének, én bármilyen messziről meglátnám – tudtam, és tényekkel ellenőriztem már ezt. De mi hozta létre a kapcsolatot Natalie-val? Részéről ott volt a szerelem, amely egyszerre felbolygatta a belső világát. Az én részemről – a végtelen fáradtság (éppen egy nagyon bonyolult kísérletsorozatot fejeztem be állatokon, ráadásul az egyik laboránsomnak váratlanul el kellett utaznia beteg édesanyjához, rögtön utána a másik megbetegedett, úgyhogy mindössze egy munkatársam maradt) és a vágyakozás Constance után; számomra mindig nehéz volt az elszakadás tőle, valósággal úgy éreztem magam, mint egy teknőc, amelyet megfosztanak a páncéljától. A vasárnapra virradó éjjel jól ki akartam aludni magam, de isten tudja, miért, nem jött álom a szememre, hajnalig forgolódtam, aztán bevettem egy altatót, Sophie viszont tíz órakor felkeltett, ahogy este megbeszéltük. Úgy mentem a reggelihez, mint akit fejbe vertek, és akkor, útközben, hallottam azt a bizonyos telefonbeszélgetést. Szóval valamilyen pszichikai mozdító-rugó mindkettőnkben volt.
Megértettem, hogy ez a gondolati kapcsolat éppen azért ijesztette meg és paprikázta fel Natalie-t, mert egybeesett az első “felnőtt" szerelmével, egy olyan időszakkal, amikor a titkolózás vágya különösen erős. Attól félt, hogy olvashatok a gondolataiban. Ez azonban nem egészen így volt. Pillanatnyilag mindenesetre én nagyjából el tudtam képzelni, mit érez, de egyszerűen csak a saját tapasztalatom alapján. Aztán már kezdtem tudatosan többre törekedni.
Gil hamarosan megjelent a házunkban, és úgy éreztem, hogy ösztönös visszariadásom teljes mértékben helyénvaló volt. Magas, fekete hajú fiú volt, a mai értelemben véve nagyon elegánsan öltözött, a tapasztalt nőcsábász fölényes, csöppet hanyag modorával. Mindig utáltam az ilyeneket. Talán irigységből, nem is tudom. Ámbár a szívrabló glóriájára sohasem áhítoztam. Azt hiszem, ha valami tündér megajándékozott volna ezzel a képességgel, inkább még szerencsétlennek is éreztem volna magam. Ugyanakkor ezek mellett a fölényes, elegáns, ellenállhatatlan fickók mellett mégis szürkének éreztem magam. Valérie kinevetett, amikor bevallottam ezt neki: “Ugyan már, mit akarsz? Mi vagy te? Don Jüan?" Még neki sem tudtam megmagyarázni, miről van szó. Igaz, magam sem tudtam egész pontosan.
Akárhogy is, Gilt az első pillanattól kezdve utáltam. Mindenekelőtt azért, mert láttam, milyen hatalma van Natalie fölött. Mindössze hét évvel volt idősebb a lányomnál, de érett, tapasztalt férfinak látszott, és Natalie feltétel nélkül engedelmeskedett egyetlen néma pillantásának, futó mosolyának vagy kézmozdulatának. Valósággal szenvedtem, amikor megláttam az ablakból, hogyan mennek végig az utcán, Gil hogyan csókolja Natalie-t Ebben a pillanatban megszületett az elhatározásom.
Constance-nak írni, tanácskozni vele nem lehetett, és nem is volt célszerű sokat késlekedni. Natalie-nak az esti teájában beadtam egy adag altatót, és éjjel hipnotikus sugalmazást végeztem nála. Reggel hallgatagon, csöndesen üldögélt, szemében félelem csillogott, egészen összeszorult a szívem. Este eljött Gil és én kínlódva figyeltem, hogyan vergődik szegény kislány a kettőnk akarata között. Végül zokogásban tört ki, és kiszaladt a szobából. Gil odalépett hozzám.
– Úgy gondolja, ez helyes, így bánni vele? Vállat vontam. Gil folytatta:
– Tulajdonképpen nem értem, mi kifogása van ellenem. Megsértettem valamivel? Tudtommal nem.
– Mit akar Natalie-tól? – kérdeztem élesen.
Elnézően felkacagott.
– Maguk, az idősebb korosztály, folyton ilyen furcsa kérdésekkel jönnek. Valóban, mit is akarhat egy magamkorú fiatalember egy lánytól?
– Feleségül akarja venni? – kérdeztem, és nem törődtem a hangjával.
– Még nem tudom. Talán. Nem tudtam, hogy ön sürgősen férjhez akarja adni. Olyan fiatalka.
Nem annyira a» szavai dühítettek fel, mint inkább a leereszkedő, kioktató hanghordozás, a nyegle pimaszság, amivel mindezt elmondta. Felálltam, és elég ostobán rákiáltottam:
– Takarodjon a házamból!
“Istenem! – gondoltam azonnal. – Micsoda hülye szituáció! A fennkölt atya s a gaz csábító – jelenet egy ósdi melodrámából!" Ha Gil valahogy másképpen reagál, én valószínűleg minden további nélkül visszavonulok, ő azonban szintén megemelte a hangját, és felelősségre vont “ezekért a hipnotikus trükkökért", erre egészen felbőszültem – nyilván azért, mert vétkesnek éreztem magam.
Ilyenfajta dühkitörés rendkívül ritkán fordul elő nálam, magam is félek tőle, mert ilyenkor könnyen elvesztem a fejem. Az erőm pedig megtízszereződik. Tizenkét éves koromban majdnem megöltem egy embert. Sovány, nem túl magas fiú voltam, az ellenfelem meg – egy tizenhat éves vasgyúró, Jean – nagy verekedő hírében állott. Geneviève-re mondott valami mocskos szidalmat, erre nekem vörös karikák kezdtek táncolni a szemem előtt. Jóformán nem is tudom, hogyan történt az egész. A levegőbe emeltem és odavágtam, olyan erővel, hogy legurult a meredek lépcsőjű belleville-i utcácskán, és két hónapig feküdt a kórházban törött bordákkal és repedt koponyával. Részben ezért kellett apának és Geneviève-nek eladni a bisztrót, és akkor költöztünk át a XIV. kerületbe, az Alésia utcába, Belleville-ben meg apámék elhíresztelték, hogy végleg elmegyünk Párizsból – attól féltek, Jean és a cimborái megölnek, amint kijön a kórházból…
Felemeltem a nehéz tölgyfa széket, és meglengettem a fejem fölött.
– Takarodj azonnal, te szemét! – kiáltottam.
Gil látta, hogy nem tréfálok, és az ajtó felé hátrált. A küszöbön ott állt Natalie. Alig tudtam kivenni az arcok fehér foltjait – szemem előtt vörös karikák táncoltak, és mindent elfedtek. Azt azonban meghallottam, ahogy Gil parancsoló hangon megszólalt:
– Natalie, te velem jössz!
– Nem! – kiáltottam. – Nem! Natalie, ne merészeld!
Láttam, hogy Natalie megdermedt a küszöbön. Aztán megingott és elesett. A vörös karikák őrült tánca abbamaradt. Nehézkesen letettem a széket.
– Látja, mit csinált! – mondta váratlan lágysággal és zavarral Gil.
Térden állva tartotta Natalie-t, aki krétafehéren, hunyt szemmel feküdt.
– Jól van, de maga mégis elmegy – motyogtam. – Hagyja, majd megnyugszik.
– Jó, hát elmegyek, ha egyszer ragaszkodik hozzá. – Felemelte Natalie-t, és a díványra fektette. – De hát hogy tehet ilyent, ha szereti a lányát? Rá gondoljon, ne saját magára, világos?
– Jó, jó, menjen – ismételtem, és amikor elment, behívtam Sophie-t.
Lehetséges, hogy tulajdonképpen egész rendes fiú volt. Legalábbis Constance ezt erősítgette. De akkor már az egész olyan szerencsétlenül alakult…
Natalie hamarosan magához tért, de egész nap némán feküdt, a falat bámulta. Elhatároztam, hogy éjjel azt sugalmazom neki, hogy utazzon Lyonba, Constance-hoz, este azonban már vagy negyvenfokos láza volt és félrebeszélt. Az orvos azt mondta, vírusos influenzája van. A tizenkilencedik században idegláznak mondták volna, annál is inkább, mert a betegség szövődményeként agyhártyagyulladás lépett fel.
Constance sietve hazajött, még a táviratom megérkezte előtt – megérezte a bajt. Azonnal kezdte rendbe hozni mindazt, amit én olyan reménytelenül és veszélyesen összezavartam…