Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 BRIAN W. ALDISS Amíg világ a világ

2010.11.05

Gyötrődve üvöltött fel.
A megsemmisítő zagyvaság nyomban megszűnt, az alaktalan kétség elhalt. Az előőrs patkányok otthagyták posztjukat és a ketrecet visszacipelték a falba. Testőrei kíséretében a vezérpatkány vadul utánuk iszkolt. A következő pillanatban a fal négyszögű nyílása becsapódott mögöttük... épp jókor, mert egy óriás rontott be a szobába, hogy kiderítse, mi volt ez a visítozás.
Lábával átfordította Complaint, aki gyámoltalanul meredt rá, és megpróbált megszólalni.
Az óriás megnyugodva ballagott vissza a másik szobába, de ez alkalommal nyitva hagyta az összekötő ajtót.
– A zümzümnek megfájdult a feje – jelentette ki.
Complain hallotta a hangjukat. Mintha valami gépbe beszéltek volna. De őt szinte teljesen lekötötte a patkányok okozta felfordulás. Koponyájában egy pillanatig mintha valami őrült rejtőzött volna el. A Tan figyelmeztette arra, hogy elméje ocsmány hely. Csak a szent háromság, Froyd, Yung és Bassitt, haladt át az álomnak, a halál fivérének szörnyű gátjain – és ott csupán barlangok, föld alatti útvesztők voltak, meg vámpírok, gonosz kincsek, vérszopók és savként égető gerjedelmek – nem pedig a nagy semmi, mint ahogy hajdan hitték. Amikor az ember szembenézett önmagával: végtelen bonyolultságot és rettegést látott. A Tan célja az volt, hogy minél többet felszínre engedjen ebből az alattomos kacatból. De lehetséges, hogy a Tan soha nem hatolt elég mélyre?
A Tan képletesen Tudatról és Tudattalanról szólt. És ha valóban létezett Tudattalan, az vajon olyan lény, amely képes átvenni a hatalmat az ember elméje fölött? Maga a Tudattalan volt az az őrült, aki üvöltözött odabent?
És akkor megkapta az oly egyszerű és mégis hihetetlen választ. A ketrecben tartott lény villantotta fel elméjét. Az elképesztő kérdéssorozatot idézve Complain megértette, hogy az ebből az állatból áradt, nem pedig valami félelmetes lényből odabent a saját fejében. A felfordulás egyszeriben elviselhető lett. Az ember a nyulat lelőheti.
Híven a Tat bölcsességéhez, nem törődve a megoldás mikéntjével, Complain máris túllépett a témán.
Továbbra is ott feküdt, pihent, és igyekezett kilélegezni tüdejéből a tapadós szagot. Az óriások csakhamar visszatértek.
Foglyulejtője, Randall, minden teketória nélkül felkapta Complaint, és kinyitotta a padlóban levő csapóajtót. Vitájuk nyilván Curtis javára dőlt el. Terhével együtt Randall beügyeskedte magát az alacsony alagútba. Feltette Complaint a járműre, és a zajokból ítélve ő maga is felkapaszkodott a fogoly feje mögé.
Halkan felszólt az óriásoknak, majd elindította a motort.
A szürke tető ismét szaladni kezdett hátrafelé, síkját csak az egymást keresztező csövek, vezetékek és tömlők szakították meg olykor-olykor.
Végül megálltak. A tetőn matatva az óriás megnyomott valamit, és fejük felett négyszögletes nyílás tárult fel. Complaint áthúzta a lyukon, néhány méterrel odább vitte, átgyömöszölte egy ajtón és lerakta. A vadász ismét a Holt-útban volt: csalhatatlanul felismerte a szagot. Az óriás szótlanul föléje hajolt, árny az árnyék között, aztán eltűnt.
A homályos alvás-ébrenlét sötétsége úgy ölelte körül Complaint, akár az anya karja. Otthon volt, olyan veszélyek között, amelyekkel már megtanult szembenézni. Elaludt.
Légiónyi fantom-patkány viharzott el fölötte, és gázolta le. Eljött a nyúl is: bemászott az alvó fejébe, és lecsúszott agyának hosszú járatain.
Nyögve ébredt fel, megalázta álmának rettenete. Még sötét volt. A gázlövedék okozta merevség eltűnt testéből, tüdeje kitisztult. Óvatosan feltápászkodott.
Lámpáját elernyőzve, hogy csupán egy kicsinyke fénysugár jusson ki, az ajtóhoz osont, és kitekintett a sötétbe. Amennyire kivehette, előtte a végtelenbe vesző nyílt tér terült el. Kimászott, és jobbra tartva egész sor ajtóra bukkant. Ismét igénybe vette a lámpát, nyirkosságra bukkant, talpa alatt csupasz kőlap volt. Ekkor már tudta hol van: fülében az üresség megerősítette a bizonyosságot. Az óriás arra a helyre vitte vissza, amelyet Roffery tengernek nevezett.
Most, hogy tájékozódott, lassan levette ernyőző kezét a lámpáról. A tenger eltűnt. Odament a gödör pereméhez, ahová Roffery bezuhant. Üres volt, és majdnem száraz. Roffery eltűnt. A gödör falán vérszínű rozsdakoszorú virított, a meleg levegőben a gödör padlója gyorsan száradt.
Complain sarkonfordult, igyekezett minél messzebb jutni innen, és óvakodott attól, hogy felkeltse a vad visszhangot. Marapper tábora felé irányította lépteit. A talaj megőrizte nedvességét, továbbra is cuppogott a talpa alatt. A múlt évszak pónikáinak süppedő trágyájából kikecmeregve elérkezett a tábor ajtajához. Türelmetlenül füttyentett, kíváncsi volt, vajon ki őrködik: Marapper? Wantage? Fermour? Szinte kedvtelve gondolt rájuk, és suttogva idézte fel a régi jó Tat közmondását: “Jobb egy ismert ördög az ismeretlennél." Jelzésére nem kapott választ. Készenállva minden eshetőségre, benyitott. A szoba üres volt. Továbbmentek. Complain magára maradt a Holt-útban. Önfegyelme szétfoszlott: ez már sok volt. Óriások, patkányok, nyulak, ezeket még elviselte – de a Holt-út süket magányát már nem. Körbe száguldott a szobában, széthajigálta a szilánkos fát, mindenbe belerúgott, szitkozódott, kirontott a folyosóra, üvöltött, káromkodott, átcsörtetett a pépes növényeken, ordított és szitkozódott.
Egy test vágódott hozzá hátulról. Complain beesett a bozótba, eszeveszetten küszködött, hogy megforduljon és elkapja támadóját. Egy kéz lerázhatatlanul tapasztotta be a száját.
– Kuss, te kurvakölyke, te hímcsoroszlya! – sziszegte fülébe egy hang.
Izmai elernyedtek. Fény vetődött rá, és három alak hajolt föléje.
– Azt hittem... azt hittem, hogy elveszítettelek benneteket – mondta. Váratlanul sírva fakadt. A megrázkódtatás ismét gyermekké tette. Válla rázkódott, a könnyek lefolytak az arcán.
Marapper higgadtan arcul csapta.


4


Mentek tovább előre. Zordan kaszabolták és hárítgatták el a pónikákat, éber figyelemmel vonultak át a sötét szakaszokon, ahol semmiféle fény nem világított, és pónikák sem nőttek. Csúnyán szétrombolt területeken vágtak át, mindenfelé betört ajtók, s a folyosókon magasra halmozódott a törmelék. Az élőlények, ha csak tehették, kitértek előlük, de kevesen éltek errefelé, egy-egy kivert kecske, hóbortos remete, félig állati lények bandája, akik elmenekültek, ha Wantage csak tapsolt egyet. Ez volt a Holt-út: az üresség, a csend ismeretlen tartománya. A Tatot már messze maguk mögött hagyták és el is felejtették. Már ködös végcéljuk is elhomályosult, mivel a jelen minden figyelmüket lekötötte, minden fizikai képességüket igénybe vette.
Nem mindig bukkantak rá könnyen a fedélzetek között húzódó tartalékjáratokra, még Marapper tervrajzának a segítségével sem. A liftaknákat gyakran zárva találták, a szintek nemegyszer zsákutcákba torkolltak. De azért fokozatosan nyomultak előre: már elhagyták az ötvenes fedélzeteket, aztán a negyveneseket, és a Tat elhagyása óta a nyolcadik ébrenlétkor eljutottak a 29. Fedélzetig.
Roy Complain most már hitt a Hajó-elméletben. Észrevétlenül, de teljesen átalakultak nézetei. Ehhez sokkal járultak hozzá az értelmes patkányok. Amikor társainak elmesélte, hogyan ejtették foglyul az óriások, ezt az incidenst nem említette, ösztönösen érezte, ez annyira fantasztikus, hogy úgysem tudná hűen visszaadni, csak magára vonná vele Marapper meg Wantage gúnyolódását. Most azonban gondolatai mind gyakrabban tértek vissza ezekhez a félelmetes lényekhez. Párhuzamot látott a patkányok és az emberek élete között, amit még fokozott az az emberszerűen durva bánásmód, amelyben sorstársukat, a nyulat részesítették. A patkányok ott léteztek, ahol tudtak, nem elmélkedtek a környezet természetéről, mostanáig Complain is csak ennyit mondhatott el magáról.
Marapper feszülten figyelte az óriásokról szóló történetet, csak ritkán szólt közbe. Egyszer megjegyezte:
– Ezek szerint ők tudják, hogy hol van a kapitány?
Különösen az érdekelte részletesen, amit az óriások egymás közt beszélgettek. Mintha valami varázsigét mormolna, többször is elismételte a neveket: “Curtis" és “Randall".
– Mi volt az a Kis Kutya, amihez elmentek beszélni? – kérdezte.
– Úgy gondolom, valami név – felelte Complain – Nem valódi kis kutya.
– Minek a neve?
– Nem tudom. Mondom, hogy félájult voltam. – És valóban, minél tovább törte ezen a fejét, annál kevésbé értette, miről volt szó. Az egész annyira kívül esett megszokott tapasztalatai világán, hogy utólag még saját maga előtt is féligmeddig hihetetlennek rémlett.
– Egy másik óriás neve, úgy gondolod, vagy valami tárgyé? – firtatta a pap, fülcimpáját gyűrködve, mintha onnan csalhatná elő az igazságot.
– Nem tudom, Marapper. Nem emlékszem. Csak annyit mondtak, hogy mennek, és beszélnek a kis kutyával... így emlékszem.
Marapper sürgetésére mind a négyen megszemlélték az “Uszoda" felírású csarnokot, ahol a tenger volt annak előtte. Mostanra már teljesen kiszáradt. Nyomát sem találták Rofferynek, amit sehogy sem értettek, hiszen az egyik óriás azt állította, hogy Complainhoz hasonlóan a becsüs fel fog gyógyulni a gázlövedék okozta ájulásból. Hiába kutatták és szólongatták, Roffery nem jelentkezett.
– A bajsza már egy mutáns priccse fölött lóg – mondta Wantage. – Gyerünk tovább.
Semmiféle nyílást nem találtak, amely az óriások szobájába vezetett volna. Ahol Complain és Roffery először megpillantotta a két óriást, az ellenőrző kamra acélfedele oly szilárdan simult le, mintha soha nem nyitották volna ki. A pap kétkedve pillantott Complainre, és ezzel az ügy lekerült a napirendről. Megfogadták Wantage javaslatát, és továbbmentek.
Az egész jelenet ugyancsak megcsappantotta Complain hitelét. Wantage mindig fürgén kihasználta az előnyöket: vitathatatlanul második ember lett a csapatban. Marapper mögé került, őt követte Fermour, majd Complain.
Az elmélyült hallgatás közben, amikor a feldélzetek végeérhetetlen körein törtettek előre, Complain töprengőbb és önállóbb lett, de a pap magatartása is megváltozott. Bőbeszédűsége és forrása, állandó elevensége is elapadt. Végül is ráébredt, milyen hatalmas feladatra vállalkozott, és hogy minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy elviselje a nehézségeket.
– Itt valami szerencsétlenség történt... valamikor régen – mondta egy helyen vándorlásuk során. A falhoz hajolt, s előrekukucskált a 29. Fedélzet középső szintjére. A többiek hallgattak. A bozót alig néhány méternyire előttük véget ért, utána már kezdődött a sötétség, ott nem éltek meg a pónikák. Nyilvánvaló volt, miért nincs fény: a Tatban ismeretlen hajdani fegyverek lyukakat robbantottak a folyosó falába és mennyezetébe. Egy súlyos fiókosszekrény átzuhant a tetőn, a környező ajtók kiszakadtak keretükből. Sok-sok méternyi körzetben a robbanás ereje mindent furcsán bepettyezett és ragyássá tett.
– Legalább megszabadulunk egy időre az átkozott bozóttól – jegyezte meg Wantage és elővette lámpáját:
– Gyerünk, Marapper.
A pap továbbra is a falhoz hajolt, hüvelyk- és mutatóujja közé szorította orrát.
– Már közel kell lennünk az Élszektorhoz – mondta. – Attól tartok, hogy a lámpák elárulhatnak bennünket.
– Te csak sétálgass a sötétben, ha neked úgy tetszik – vágott vissza Wantage. Előrement, Fermour utána. Marapper mellett elhaladva Complain is szó nélkül a nyomukba eredt. A pap zsörtölődve loholt utánuk: senki sem tudta olyan méltósággal elviselni a méltánytalanságot, mint ő.
Az árnyék pereméhez érve Wantage felvillantotta lámpáját, s előreirányította. Aztán a furcsaságok lassan hatalmukba kerítették őket. Complain szeme már hozzászokott az ilyesmihez, és ő vette észre elsőként, hogy a pónikák a természet törvényeit megcsúfolva nőnek. A fénytelen szakaszok körül rendszerint megritkultak és csenevésszé váltak, itt azonban különösen zizegtek, száruk petyhüdtnek látszott, mintha képtelenek volnának súlyt hordozni, és a felső világítástól is a szokásosnál messzebb merészkedtek.
Aztán egyszerre kicsúszott lábuk alól a talaj.
Wantage már előttük tántorgott. Fermour lába a levegőben kalimpált. Complaint furcsa gyámoltalanság lepte meg: testének bonyolult egyensúlyozó rendszere felbillent, mintha vízen próbált volna átgázolni, de egyszersmind megmagyarázhatatlan lebegést érzett. Feje kóválygott. Füle zúgott. Hallotta Marapper meglepett felkiáltását, aztán a pap nekizuhant a hátának. A következő pillanatban Fermour az ő jobb válla mellett elzúgva hosszú repülésbe kezdett. Complain összegörnyedt, és csípőjével nekiütődött a falnak. A talaj lassan közeledett: két karját kiterjesztve, mellével ért földet, majd elterült. Amikor kábán belemeredt a sötétségbe, meglátta Wantage-et, aki továbbra is lámpáját szorongatva, sokkal lassabban libegett lefelé.
Másik oldalán Marapper evickélt, mint valami víziló, szeme kidülledt, szája hangtalanul nyitódott-csukódott. Fermour elkapta a pap karját, és gyakorlott mozdulattal megperdítve, visszahúzta a biztonságos övezetbe. Aztán köpcös termetét meggörnyesztve kinyúlt a sötétségbe Wantage-ért, aki a padló közelében csendesen szitkozódott. A fal mentén csúszkálva Fermour megragadta társát, és egyetlen szökelléssel nekirugaszkodva, lágyan elpattanva felrepült. Támogatta a részegen dülöngélő Wantage-et.
A mutatványon meglepődve Complain azonnal felismerte, hogy ily módon eszményien lehet előrehaladni. Bármi történt is a folyosón – ködösen feltételezte, hogy a levegő változott meg valamiképpen, bár továbbra is belélegezhető maradt –, egymást követő szökellésekkel gyorsan előrejuthatnak, óvatosan talpra állt, és felkattintva lámpáját, kísérletképpen előreugrott.
Az üres folyosón laposan hömpölygött tova a meglepett felkiáltás visszhangja. Csak úgy menekült meg a faltól, hogy kezét előrenyújtotta. A mozdulat megperdítette, ennek következtében a hátára esett. Kabult volt, minden felfordult körülötte. Mindazonáltal tíz méterrel jutott beljebb a folyosón. Társai a zöld hátterű homályban egészen távolinak tetszettek. Complain felidézte Ozbert Bergass összefüggéstelen visszaemlékezését, amit annak idején lázas félrebeszélésnek vélt. “A hely, ahol a kéz lábbá válik, és úgy úszol a levegőben, akár a rovar." Hát ilyen messzire eljutott a vén vezető?
Complain elképedt, ha arra gondolt, hány korhadó alagút választja el őket a Tattól.
Túl sietősen emelkedett fel, ezért ismét megperdült. Váratlanul hányni kezdett, és a hányadék galacsinokká formálódva repült előre a levegőben, majd szétfröccsent, amikor Complain megpróbált visszaevickélni társaihoz.
– A hajó megbolondult! – mondta Marapper.
– Miért nem mutatja ezt a térképed? – kérdezte ingerülten Wantage.  – Sosem bíztam ebben a vacakban.
– A súlytalanság nyilván azután keletkezett, hogy a térképet készítették. Használd azt a nyomorult agyadat, ha van egyáltalán – csattant fel Fermour. Ezt a szokatlan kitörést talán a következő megjegyzésből kicsendülő aggodalom magyarázta: – Úgy hiszem, elég nagy lármát csaptunk ahhoz, hogy az Élszektor a nyomunkba eredjen, inkább pucoljunk vissza minél gyorsabban.
– Vissza!? – kiáltott fel Complain. – Nem mehetünk vissza! A következő fedélzethez vezető út odafent van. Át kell hatolnunk az egyik betört ajtón, aztán a folyosóval párhuzamosan haladva átvergődünk a szobákon.
– Hogy az ördögbe csinálhatnánk ezt? – kérdezte Wantage.
– Van valami szerszámod, amivel áttörhetjük a falat?
– Meg kell próbálnunk, hátha találunk összekötő ajtókat – felelte Complain. – Bob Fermournak igaza van, őrültség továbbra is itt vesztegelni. Gyerünk!
– Rendben van, de nézz csak ide – kezdte Marapper.
– Ó, eredj a Nagy Utazásra! – vágott vissza dühösen Complain. Feltárta a legközelebbi sérült ajtót, és belépett. Fermour szorosan a nyomában. Marapper és Wantage egymásra pillantottak, és ők is elindultak.
Szerencséjükre tágas szobát választottak, a világítás még működött, és a helyiségben burjánzott a növényzet. Complain vadul csapkodta a növényeket, és a folyosó felöli fal mellé húzódott. A súlyuk megint csökkent, ahogy előrejutottak, de a súlytalanság hatása itt kevésbé érvényesült, és a pónikák is segítették őket.
A fal mellett elértek egy hasadékhoz. Wantage a csorba szélű nyíláson át kikandikált a folyosóra. A távolban éppen akkor aludt ki egy kör alakú fényforrás.
– Valaki követ bennünket – mondta. Aggodalmasan néztek egymás arcába, majd egyszerre indultak tovább.
Fémpult állta útjukat, a pónikák már jócskán ellepték ezt is. Félre kellett hengergetniük, közben kissé a szoba közepe felé jutottak. Az óriások idejében ez valamiféle bazár lehetett: csővázas székekkel körülvett hosszú asztalok álltak széltében-hosszában. Mostanra azonban lassú szívóssággal a pónikák beborították a bútorzatot, befurakodtak közéjük, csípőmagasságig nyomták fel őket, úgyhogy eltorlaszolták az utat. Minél tovább hatoltak előre az utazók, annál inkább gátolta őket. Lehetetlen volt visszajutni a falhoz.
Mint valami nyomasztó álomban, úgy vágtak utat maguknak a székek és az asztalok között, félig vakon a szúnyogfelhőtől, amely porhoz hasonlóan szállt fel a levélzetről, és az arcukra telepedett. A vadon mind elviselhetetlenebb lett. A pónikák egész nyalábjai roskadtak össze saját súlyuk alatt, és nyálkás zsombékokban rothadtak, amelyeknek a tetején újabb növények tenyésztek. A penész is rátelepedett mindenre, a tapadós kék penész, amely csakhamar szinte használhatatlanná tette a csapat késeit.
Izzadva és lihegve, Complain rápillantott Wantage-re, aki mellett szorgoskodott. Wantage arcának ép fele úgy megdagadt, hogy alig látszott a szeme. Orra csepegett, és magában motyogott. Amikor magán érezte Complain tekintetét, átkozódni kezdett.
Complain nem szólt egy szót sem. Túlságosan melege volt, és aggódott.
Rozsda-ragyás falmaradványon hatoltak keresztül. Lassan jutottak előre, de végül is elvergődtek a szoba végébe. Melyik végébe? Már egyáltalán nem tudtak tájékozódni. Marapper nyomban ledőlt, hátát a sima falnak támasztotta, nehézkesen elhelyezkedett a pónikák hajtásai között. Bágyadtan törülgette homlokát.
– Teljesen kimerültem – nyögte.
– Nos, akkor nem jössz tovább – csattant fel Complain.
– Ne felejtsd el, Roy, ezt nem én javasoltam.
Complain mély lélegzetet vett. A levegő áporodott volt, az az undorító érzése támadt, mintha tüdejét is szúnyogok bélelnék ki.
– Csak a következő ajtóig kell előrefurakodnunk a fal mentén. Itt könnyebb előrejutni – mondta. Aztán szándéka ellenére lezökkent a pap mellé.
Wantage tüsszögni kezdett.
Mindegyik tüsszentésre kétrét görnyedt. Arcának roncsolt fele épp úgy felduzzadt, mint az ép, jelenlegi baja tökéletesen eltakarta nyomorékságát. A hetedik tüsszentésre minden fény kialudt.
Complain nyomban talpra ugrott, lámpáját Wantage arcába irányította.
– Hagyd abba a tüsszögést! – morogta. – Csendben kell maradnunk.
– Oltsd el a lámpát! – csattant fel Fermour.
Tétova csendben álltak, szívük torkukba dobogott. Ebben a hőségben úgy érezték, mintha valami kocsonyában állnának.
– Véletlen is lehet – jegyezte meg szorongva Marapper. – Emlékszem, régen is kialudt a fény néha itt-ott.
– De hiszen ez az Élszektor, és a nyomunkban vannak – suttogta Complain.
– Csak azt tehetjük, hogy csendben tovább haladunk a fal mentén a legközelebbi ajtóig – mondta Fermour, szinte szóról szóra elismételve Complain előző kijelentését.
– Csendben? – vigyorgott Complain. – Azonnal meghallanak bennünket. Legjobb, ha nyugton maradunk. Tartsd készen a kábítódat, esetleg megpróbálnak rajtunk ütni.
Így álldogáltak ott verejtékezve. Az éjszaka forró áramlattal vette körül őket, mintha valami bálna bendőjében lettek volna.
– Atyám, mondd el a Litániát – könyörgött Wantage. Hangja remegett.
– Nem most, az isten szerelmére – nyögte Fermour.
– A Litániát! Mondd el a Litániát! – ismételte Wantage.
Hallották, ahogy a pap térdre ereszkedik. A sűrű homályban nehézkesen zihálva Wantage követte példáját.
– Gazfickók, ti is! – sziszegte.
Marapper dünnyögő hangon kezdte el az Egyetemes Hitvallást. A hiábavalóság mindinkább felülkerekedő érzésével Complain azt gondolta: “Itt veszünk ebben a zsákutcában, és a pap csak imádkozik, nem is tudom, miért tartottam a tettek emberének." Kábítóját babrálta, félfüllel az éjszakába figyelt, félszívvel a válaszokat mondogatta. Hangúk felemelkedett, lehalkult, végül mindnyájan kissé jobban érezték magukat.
–... és imigyen megszabadulván kóros ösztöneinktől, megmenekedhetünk belső konfliktusainktól – zengte a pap.
– És pszichoszomatikus tisztaságban élhetünk – feleltek társai.
– Hogy aztán eme természetellenes élet beletorkolljon az Utazás Végébe.
– És hogy hirdessük a józan észt – válaszolták.
– És hogy a hajó hazaérkezzék – fejezte be a pap.
Sorban odakúszott mindegyikükhöz a mocskos sötétségben, bizalmát helyreállította tulajdon hangja, kezet rázott velük, feltárulást kívánva énüknek. Complain durván eltolta magától.
– Majd ha kijutottunk ebből a kutyaszorítóból – mondta. – Mindenekelőtt ki kell jutnunk innen. Ha csendben lépkedünk meghalljuk, közeledik-e valaki.
– Nincs semmi értelme, Roy – felelte Marapper. – Itt ragadtunk, és én fáradt vagyok.
– Emlékezz a hatalomra, amit el akartál érni!
– Hadd üldögéljünk itt egy kicsit – könyörgött a pap. – A pónika túl sűrű.
– Mit mondasz, Fermour? – kérdezte Complain.
– Pszt!
Fülüket hegyezve figyeltek. A pónikák recsegtek, fény hiányában kornyadozva halni készültek. Fejük körül szúnyogok zümmögtek. Bár a levegőt apró zajok kavarták, szinte belélegezhetetlen volt, az elhullott növények fala elzárta a túlnan álló egészséges példányok által kibocsátott oxigén útját.
Ijesztően váratlanul Wantage megbolondult. Fermourra vetette magát, aki felkiáltott, amikor társa ledöntötte lábáról. A sárban hemperegtek elkeseredetten viaskodva. Complain nesztelenül odaugrott hozzájuk. Kitapogatta Wantage izmos alakját, amint Fermour kövér testén vonaglott. Fermour a torkáról igyekezett lefejteni Wantage kezét.
Complain vállon ragadta, és húzta el Wantage-et, aki vadul meglökte őt is, de elhibázta, s ezután kábítójához kapkodott. Előrántotta a fegyvert, de Complain megragadta és durván megcsavarta a csuklóját. Lassan visszakényszerítette a dühöngőt, majd állonvágta. A sötétben az ütés célt tévesztett. A mellén talált Wantage felüvöltött, és kibontakozott, eszeveszettül csapkodva maga körül.
Complain ismét megragadta a másikat. Ez alkalommal ütése pontosabbra sikerült. Wantage teste elernyedt. Visszahanyatlott a pónikák közé, majd nagyot puffanva elterült.
– Köszönöm – mondta Fermour. Csak ennyit tudott kinyögni.
A küzdelem közben mindnyájan ordítoztak. Most elhallgattak, ismét füleltek. Csak a pónikák ropogtak, ez a zaj egész életükben elkíséri őket, és akkor is velük marad majd, ha megtették a Nagy Utazást.
Complain kinyújtotta kezét, és megtapogatta Fermourt, aki minden ízében reszketett.
– Használnod kellett volna a kábítót ez ellen az őrült ellen – mondta Complain.
– Kiütötte a kezemből – válaszolt Fermour. – Most aztán odaveszett ez az átkozott kábító a sárban.
Lehajolt, és a pónikák szárai között keresgélni kezdte fegyverét.
A pap is lehajolt. Felvillantotta lámpáját, de Complain nyomban kiütötte a kezéből. Amikor a pap megtalálta halkan nyögdécselő Wantage-et, féltérdre ereszkedett mellette.
– Nemegy ilyen esetet láttam már – suttogta. – De a szegény Wantage-nél igen kevés választotta el az épelméjűséget az őrültségtől. Mi, papok, ezt hiper-klausztrofóbiának nevezzük: feltételezem, többé-kevésbé egyikünk sem mentes ettől. Számos halált okozott a Greene törzsben, bár nem volt mind ilyen erőszakos. Legtöbbjük csendesen kialszik, mint a lámpa. – És ujjaival csettintett, mintegy szemléltetésképpen.
– Hagyd most a kortörténetet, atyám – mondta Fermour. – A józan ész nevében mihez kezdünk vele?
– Hagyjuk itt, és lépjünk meg – javasolta Complain.
– Nem érted, miért érdekel ez az eset!? – kérdezte korholóan a pap. – Kisfiú kora óta ismerem Wantage-et. És most itt kell meghalnia, itt a sötétségben. Gyönyörű és megszégyenítő dolog az ember életét mint egészet szemlélni: a műalkotás kész, a forma kerek. Egy ember elindul a Nagy Utazásra, de történetét itthagyja mások tudatában.
– Amikor Wantage megszületett, anyja a Holt-út bozótjaiban lakott, saját törzséből számkivetve. Kettős hűtlenséget követett el, az egyik férfi vele tartott, vadászott neki. Rossz asszony volt. A férfit vadászat közben ölték meg: az asszony nem élhetett magányosan a bozótban, azért aztán nálunk keresett menedéket a Tatban.
– Wantage akkoriban még csak totyogott, kis emberke, nagy nyomorúsággal. Az anyja az őrök rimája lett, a szabad nőknek gyakran ez a sorsuk, de egy részeg csetepatéban megölték, mielőtt a fia felcseperedett.
– Kinek az idegeit próbálgatod ezzel a mesével? – érdeklődött Fermour.
– A félelemben nem rejlik feltárulás: az életünket csak kölcsön kaptuk – jelentette ki Marapper. – Nézd csak szegény bajtársunk életének körvonalait. Mint olyan gyakran megtörténik, a vége egybecsendül a kezdetével, a kerék teljes körfordulatot ír le, majd széttörik. Gyerekkorában Wantagenek állandóan tűrnie kellett társai piszkálódását... csúfolták, mert az anyja utolsó lotyó, csúfolták az arca miatt, ő a kettőt egyetlen bajként fogta fel. Ezért aztán arca csúnyábbik felét mutatta a falnak, és szándékosan elfojtotta anyja emlékét. Mihelyt azonban visszajutott a bozótba, feléledtek gyerekkori emlékei. Elöntötte az anyja miatt érzett szégyen. Gyerekes félelem fogta el a sötétség és a veszély miatt.
– Most, hogy kis gyónás-leckénk véget ért – szólalt meg bárdolatlanul Complain –, talán eszedbe juthatna, Marapper, hogy Wantage nem halt meg. Még él, és továbbra is fenyeget bennünket.
– Már indulok is, és végzek vele – mondta Marapper. – A lámpádat egy pillanatra, sötét van itt. Nem engedhetjük meg, hogy visítson, mint valami malac.
Complain óvatosan előrehajolt, hasogató fejfájása erősödött, ahogy a vér a fejébe áramlott. Hirtelen valami arra késztette, hogy kövesse Wantage példáját: hajítsa el az ész nyűgeit, és sikoltozva, vakon rohanjon be a leskelődő bozótba. Csak később kérdezte meg önmagától, miért engedelmeskedett ilyen vakon a papnak ebben a veszedelmes órában: talán mert Marapper szellemi menedéket talált a krízis elől, amikor papvoltának megszokott fordulataival élt, s csak azért ásta elő Wantage gyerekkorát, mert ezzel álcázta, hogy ő is keresi a sajátját.
– Úgy érzem, megint tüsszenteni fogok – jegyezte meg fektében józan hangon Wantage. Visszanyerte eszméletét, a többiek észre sem vették.
A Complain ujjai közül kiszűrődő fénysugárban alig lehetett felismerni arcát. Egyébként sápadt és sovány ábrázata most felduzzadt és véraláfutásos lett: egy jóllakott vámpír maszkja is lehetett volna, ha szemében nem szikrázik a halál inkább égető, mintsem fagyos pillantása. Alighogy Complain lámpájának fénye rávetődött, felpattant.
A felkészületlen Complain elterült a támadástól. De lábával és karjával vadul csapkodva Wantage csupán azért állt meg, hogy félrelökje előző támadóját. Aztán a kis csapattól eliszkolva már messze járt a bozótban.
Marapper lámpája felgyulladt, és a zöld vadonban cikázva elcsípte a menekülő Wantage hátát.
– Nyírd ki, te hülye pap! – hörögte Fermour.
– A kábítóval akarom leteríteni – kiáltotta Marapper. De nem tette meg. Wantage nem jutott messzire a bozótban, megállt, és félreugrott. Complain jól kivehetően hallotta a furcsa füttyentő hangot. Egy pillanatig minden csendes volt. Aztán Wantage megismételte a fütyülő hangot, és visszakerült Marapper lámpájának hatósugarába. Felbukott, majd összesett és négykézláb próbált feléjük mászni.
Két méterre Marappertől felhemperedett, rándult egyet és elcsendesedett. Hitetlenkedve és kifejezéstelenül bámult a hasából kimeredő nyílra.
Társai még bárgyún meredtek a holttestre, amikor az Élszektor őrei előrontottak a homályból, és lerohanták őket.


    HARMADIK RÉSZ

    AZ ÉLSZEKTOR
1


Az Élszektorhoz hasonló vidéket Roy Complain még sohasem látott. Sem a Tatlépcső pompája, sem a Tat meghitt mocska, sem a Holt-út ocsmány vadonja, de még a kísérteties tenger látványa sem, ahol az óriások elfogták – nem készítette fel arra, hogy az Élszektor egészen más lesz. Bár kezét, akár Fermourét és Marapperét, hátrakötöttók, vadászszeme egyáltalán nem maradt tétlen, amikor a kis csapat bevonult a táborba.
Csakhamar kiderült a különbség az Élszektor és a Holt-út rothadó világába süllyedt falvak között. A Greene törzs és a többiek is, folyton vándoroltak előre, az Élszektor azonban nem változott, határai szilárdak és állandók voltak. Úgy tetszett, ez nem a véletlennek, hanem tudatos intézkedésnek köszönhető. Complain eddig édeskeveset tudott minderről, gondolataiban inkább valami félelmetes helyként élt, főképp azért, mert ismeretlen volt. Csak most látta, hogy hatalmasabb, mint egy falu. Inkább önálló körzetnek számított.
Torlaszai sokban különböztek a Tat hevenyészett tákolmányaitól. A csapat minden teketória nélkül csörtetett át a pónikákon, s elsőként egy nehéz függönyhöz érkezett, amelyen apró csengők függtek; ezek minden érintésre csilingelni kezdtek. A függönyön túl újabb folyosó-szakasz kezdődött, szemetes, mocskos de mentes a pónikáktól. Asztalokból és padokból emelt torlaszban végződött, amely mögött az Élszektor őrei álltak készenlétben, íjjal és nyíllal.
Hosszas habozás és szólongatás után a portyázó csapatot – négy férfit és két nőt – beengedték, s hamarosan elhaladtak az utolsó torlasz mellett is. Emögött újabb függöny következett, ez alkalommal finom szövésű, amely mögé nem hatolhattak el az idáig is elmerészkedő szúnyogok – a Holt-út csapása. Emögött terült el a voltaképpeni Élszektor.
Complain szinte alig hitte, hogy a pónikák eltűntek. Természetesen a Taton belül is irtották vagy letaposták a bozótot, de közönyös érdektelenséggel, annak tudatában, hogy a tisztás úgyis csak ideiglenes, elég gyakran még a régi gyökérzetet is otthagyták a fedélzeten. Megmaradt a levegőt megtöltő savanykás-édes bűz, megmaradtak a szárított növényszárak – ezeket a férfiak használták fel – és a kitinhéjú magvak, ezekkel a gyerekek játszottak.
Innen azonban úgy kiűzték a pónikát, mintha soha nem is létezett volna. Éltető elemét, a törmeléket és a talajt tökéletesen elhordták: még a gyökerek vájta mintázatot is eltüntették a kemény fedélzetről. A világosságot nem takarta el a kapzsi levélzet árnyéka, akadálytalanul fénylett. Mindennek furcsa körvonala lett – éles és meztelen, s ráadásul szabályos –, úgyhogy jó időbe telt, amíg Complain felfedezte, hogy ezek az ajtók, folyosók és fedélzetek sem alkotnak külön birodalmat, hanem valójában csak folytatásai másutt is fellelhető, de nyomorúságosabb másaiknak. Olyannyira újnak tetszettek, hogy eleinte nem vette észre, valójában minden ugyanolyan, mint a Tatban.
A három foglyot belökték egy kis fülkébe. Minden felszerelésüket elvették, de kezüket feloldozták. Az ajtót rájuk csapták.
– Ó, Tudat! – nyögött fel Marapper. – Szép kis kalamajkába kerültem szegény ártatlan öreg pap létemre. Froyd rothassza szét a lelküket ezeknek a mocskosoknak!
– Legalább most elvégezheted Wantage halotti szertartását – jegyezte meg Fermour, és megpróbálta kiszedegetni hajából a szemetet. – Kíváncsian tekintettek rá.
– Mi mást vártok? – kérdezte Marapper. – Ezek a vadak végül is emberi lények. De ettől függetlenül egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy nem akasztják nyakukba a beleinket a legközelebbi étkezésükig.
– Ha nem vették volna el a kábítómat... – panaszkodott Complain. Nemcsak kábítójukat, hanem márnájukat és minden felszerelésüket is elszedték tőlük. Complain kétségbeesetten vizslatott körül a kis szobában. A Tat ismert szobaihoz hasonlóan ezt sem lehetett jellegzetesnek mondani. Az ajtonál két törött tárcsa volt a falban, a másik falhoz erősítve egy pad. Az enyhe levegőmozgást a mennyezet racsozata biztosította. Fegyverként semmit sem lehetett felhasználni.
A három embernek idegesítő türelemmel kellett várnia, amíg az őrök visszajönnek. A csendet egy ideig csupan a pap gyomrának mély és aggasztó korgása törte meg. Majd mind a hárman fészkelődni kezdtek.
Marapper a köpenyére ragadt szemetet igyekezett eltávolítani. Kényszeredetten piszmogott és éberen pillantott fel, amikor az ajtó feltárult, és két férfi jelent meg az ajtónyilasban: durván elvágtatott Fermour mellett, s egyenesen feléjük tartott.
– Vigyetek a hadnagyotokhoz, és táruljon fel énetek – mondta. – Fontos, hogy minél előbb találkozzam vele. Nem vagyok az az ember, akit váratni lehet.
– Mindnyájan velünk jöttök – mondta megfellebbezhetetlenül az egyik férfi. – Ezt a parancsot kaptuk.
Marapper bölcsen jobbnak látta, ha azonnal engedelmeskedik bár méltatlankodva tiltakozott, amikor kituszkoltak őket a folyosóra. Útközben több kíváncsi bámészkodó mellett elhaladva, még mélyebbre kísérték be őkét az Élszektor területére. Complain észrevette, hogy az emberek haragosan merednek rájuk. Az egyik középkorú asszony így kiáltott:
– Ti korcsok, ti öltétek meg az én Frankomat! Most majd titeket ölnek meg.
A veszély felfokozta érzékeit, és útvonaluknak minden részletét megjegyezte. Itt is, mint ahogy a Holt-útban végig, amit Marapper Főfolyosónak nevezett, mindegyik fedélzetnél zárva volt, s ők is a kanyarodó folyosók körkörös vonaIán léptek át a fedélzetközi ajtókon. Nem a puskából kiröppenő golyó egyenes vonalát követték tehát, hanem a puskacső huzagolásáét.
Ily módon két fedélzeten vonultak keresztül. Complain enyhe meglepetéssel pillantotta meg a “22. Fedélzet" felírást az egyik fedélzetközi ajtón: ez volt a kapocs az útjukat meg-megszakító, látszólag végeérhetetlen fedélzetszámok között, és ez azt feltételezte, hogy hacsak a Holt-út nem folytatódik az Élszektor túlsó oldalán, akkor az Élszektor egymaga huszonnégy fedélzetet foglal el.
Ez már szinte hihetetlennek hatott. Complainnek erőszakkal kellett eszébe idéznie, mennyi mindent volt képtelen felfogni, amiről azóta kiderült, hogy igaz. De mi van az 1. Fedélzeten túl? Csak az óriási pónikák vadonját tudta elképzelni, amely belenőtt a másik sötétség-tartományba, ahogy anyja, Myra nevezte azt, ahol a furcsa lámpácskák pislákoltak. Még a nyomtatott szöveg nyilvánvalóságával bizonyított Hajóelmélet sem törölhette ki belőle a gyerekkora óta ismert képet. Bizonyos örömmel mérlegelte a két elméletet: régebben kivétel nélkül mindig kényelmetlenül érezte magát, ha a megfoghatatlanról kellett elmélkednie. Villámgyorsan levedlette a Greene törzset korlátozó száraz burkot.
Complain belső monológját őrei szakították félbe, akik most Fermourral és a pappal együtt mindhármukat egy tágas szobába lökdösték be, majd maguk is beléptek és becsukták az ajtót. Két másik őr már a szobában tartózkodott.
Számos szokatlan dolog különböztette meg ezt a szobát a többitől, amelyekben eddig Complain megfordult. Egy dézsában ismeretlen növény nőtt, rajta pompás virágok – mintha valami célja volna, de hogy mi volt ez a cél, a vadász nem tudta kitalálni. A másik szokatlan jelenség egy lány volt; egy asztal mögül figyelte őket, csinos szürke egyenruhát viselt. Haja egyenesen és csinosan övezte a nyakát. Haja fekete volt, szeme szürke, arca sovány, sápadt és fürkésző, arcának szájáig hajló pontos íve – Complain lenyűgözve érezte – valamiféle üzenetet hordoz, amelyet szeretett volna megérteni. Bár a lány fiatal volt, és szemöldöke merész ívű, mégsem annyira a szépsége hatott, hanem a nemessége – amíg az ember az állára nem pillantott. Onnan finom, de fékeérthetetlen figyelmeztetést lehetett leolvasni, hogy nagyon is kényelmetlenné válhat túl közelről megismerkedni vele.
Sorra végigmérte a foglyokat.
Complain furcsa borzongást érzett, amikor pillantásuk találkozott, és Fermour viselkedése is arra utalt, hogy ő is vonzódik a lányhoz. És mivel a lány nyílt tekintete szöges ellentétben állt a Tat szigorú tabujával, ez még izgatóbbá tette a dolgot.
– Egyszóval ti vagytok Gregg haramiái – szólalt meg végül. Most, hogy eléje kerültek, nyilván nem kívánta többé szemlélni őket, csinos fejét felszegte, és egy foltot tanulmányozott a falon. – Végre sikerült néhányat elfogni közületek. Sok felesleges zavart okoztatok. Most majd átadunk benneteket a kínvallatóknak, híreket kell kicsikarnunk belőletek. Vagy a magatok jószántából is hajlandók vagytok itt és most kipakolni?
Hangja hidegen csengett és szenvtelenül, a bűnözőkkel szokásos hangnemet használta. Annak, hogy az ilyen népségtől meg lehessen tisztítani a világot, nyilvánvalóan a kínzás volt az egyetlen természetes módja.
Fermour beszélni kezdett.
– Arra kérünk, mivelhogy nyájas asszony vagy, kímélj meg minket a kínzástól.
– Nem feladatom és nem is szándékom nyájasnak lenni – válaszolt a lány. – Ami a nememet illeti, úgy gondolom, ehhez semmi közötök. A nevem Vyann felügyelő, én vizsgálom meg az Élszektorba hozott foglyokat, és a szűkszavúakat kissé megszorongatjuk. Ti, haramiák, különösen nem érdemeltek egyebet. Tudnunk kell, hogyan jutunk a bandátok vezéréhez.
Marapper széttárta kezét.
– Nekem elhiheted, hogy semmit sem tudunk erről a vezérről – mondta. – Sem a haramiákról, akik az ő szolgái. Mi hárman tökéletesen függetlenek vagyunk, törzsünk sok fedélzettel odébb lakik. S minthogy jámbor pap vagyok, nem hazudok neked.
– Te, jámbor? – kérdezte a lány és apró állát előretolta. – Tudjátok, milyen veszélyes minket megközelíteni?
– Fogalmunk sem volt róla, hogy ilyen közel járunk az Élszektorhoz – felelte a pap. – A pónikák sűrűn nőttek. Nagy utat tettünk meg.
– Pontosan honnan indultatok?
Ezt egy hosszú kérdéssorozat első kérdéseként zúdította rájuk Vyann felügyelő. Marapper kenetesen és vonakodva válaszolgatott, de nem kalandozhatott el. Akár beszélt, akár hallgatott, a szürkeruhás lány kissé átnézett rajta. Akár három mutatványos kutya is lehetett volna a három férfi, úgy serénykedtek előtte, ő pedig olyan közönyösen nem vette őket emberszámba. A két szótlan alak, és a harmadik, Marapper, aki valamivel a kis társaság előtt állt és gesztikulált, és tiltakozott, és egyik lábáról a másikra toporgott, a lánynak csupán egy megoldásra váró probléma véletlen elemei voltak.
Keresztkérdései csakhamar nyilvánvalóvá tették, hogy eleinte egy martalócbanda tagjainak nézte őket, de végül már kételkedik ebben. A banda, ez kiderült, az Élszektor közelében fekvő tanyájáról csapott le többször is rájuk, éppen most, amikor úgyis van elég bajuk – de hogy mi, arról nem beszélt.
Vyann természetesen kissé csalódva vette tudomásul, hogy a trió a vártnál kevésbé érdekes, s ez tovább hűtötte modorát. Minél vastagabbra hízott a jégpáncél, annál bőbeszédűbb lett Marapper. Könnyen hevülő, zabolátlan képzelőtehetsége könnyűszerrel felrajzolta előtte, hogy az érzéketlen fiatal nő csupán pattint egyet az ujjával és máris elindítja őket a Nagy Utazásra. Végül előrelépett, s egyik kezét finoman a lány asztalára tette.
– Nem vetted észre, asszonyom – kérdezte nyomatékosan –, hogy mi nem közönséges foglyok vagyunk? Amikor portyázó harcosaid utunkat állták, éppen fontos híreket hoztunk az Élszektorba.
– Valóban? – A nő szemöldöke diadalmasan a magasba ugrott. – Egy perccel ezelőtt még azt mondtad, hogy csak egy eldugott kis falu jámbor papja vagy. Unom ezeket az ellentmondásokat.
– Tudás! – mondta Marapper. – Miért kérdezed, honnan ered? Komolyan figyelmeztetlek, én értékes ember vagyok.
Vyann arcán fagyos mosoly futott át.
– Meg kell tehát kimélni az életeteket, mert rendkívül fontos híreket tudtok, így van, te, pap?
– Azt mondtam, hogy én – mutatott magára fortelyosan Marapper, s felfújta arcát. – Ha pedig kegyes vagy, és megkíméled szegény tudatlan barátaimnak a lelkét is, természetesen örökre leköteleznél.
– Úgy? – a lány most először leült az asztal mögé, szája sarkában mosoly bujkált, s meglágyította vonásait. Complainre mutatott.
– Te például – szólította meg. – Ha semmifele tudást nem önthetsz fülünkbe, mit ajánlasz fel?
– Vadász vagyok – felelte Complain. – Barátom, Fermour, ez itt ni, farmer. Ha nincs is tudásunk, erőnkkel szolgálhatunk.
Vyann nyugodt mozdulattal összekulcsolta kezét az asztalon, s nem nagyon igyekezett rájuk nézni.
– A papotok, úgy hiszem, jól gondolkodik: a tájékozottság értékes lehet nekünk, az izmok nem. Az Élszektorban rengeteg izom van.
Fermourra vetette tekintetét, és így folytatta:
– És te, te tagbaszakadt fickó, te még egyetlen szót sem szóltál a magad érdekében. Milyen ajándékot tudsz te felajánlani?
Fermour mereven bámult a nőre, majd elkapta a tekintetét. – Hallgatásom csupán megzavart gondolataimat leplezte, asszonyom – mondta finoman. – A mi kicsiny törzsünkben egyetlen hölgy sem vetekedhet veled semmiféle tekintetben. – Ilyesmivel sem lehet megnyerni engem – jegyezte meg higgadtan a lány. – Rendben van, pap, remélem érdekes híreket hoztál. Mi lenne, ha előadnád őket?
Marapper diadalának most érkezett el a pillanata. Kezét bedugta rongyos köpenye alá, és fejét határozottan megrázta.
– Csak az arra illetékesnek – jelentette ki. – Bocsáss meg, asszonyom, de nem bízhatom rád.
Úgy látszott, a lány nem sértődött meg. Talán az is tanúsította magabiztosságát, hogy keze egyszer sem rándult meg az asztalon.
– Azonnal idehívatom a feljebbvalómat – mondta. Elküldte az egyik őrt, aki hamarosan fürge, középkorú férfival tért vissza.
A jövevény nyomban lenyűgözte őket. Arcán mély ráncok futottak, akár a vízmosások a domboldalon, és külsejének ezt a megviselt látszatát csak fokozták szőke hajának szürke csíkjai. Szeme tágranyílt, ajka erőszakos volt. Támadó mosolyát megpihentette Vyannon, és félrehúzódott vele az egyik sarokba, a lány jelentését hallgatva csak időnként vetett egy-egy pillantást Marapperre.
– Nem lóghatnánk meg? – súgta oda Complainnek bágyadtan Fermour.
– Megőrültél? – súgta vissza Complain. – Soha nem jutnánk ki a szobából, nem beszélve a torlaszon levő őrökről.
Fermour érthetetlenül morgott valamit, úgy tetszett, saját szakállára akarja megkísérelni az áttörést. Ebben a pillanatban a Vyannal tanácskozó férfi előrelépett és megszólalt.
– Bizonyos próbáknak akarunk alávetni mindhármotokat – mondta szelíden. – Téged, pap, nemsokára visszahívunk ide. Addig, őrök, vigyétek ezeket a foglyokat a Hármas Fülkébe.
Az őrök készségesen engedelmeskedtek. Fermour tiltakozása ellenére őt, Complaint és Marappert áttuszkolták néhány méterrel odább egy másik szobába, majd az ajtót rájuk zárták. Marapper kényelmetlenül érezte magát, hiszen népszerűségének árthatott, hogy az imént társai kárára saját magát igyekezett előtérbe tolni. Azzal próbálta visszanyerni kedvező helyzetét, hogy nyugtatgatta őket.
– Nos, gyermekeim – mondta, és feléjük terjesztette karját – a Nagy Utazás már elkezdődött, ahogy az írás mondja. Az Élszektor népe sokkal fejlettebb nálunk, és valószínűleg borzalmas sors vár ránk. Hadd végezzek el néhány utolsó szertartást értetek.
Complain elfordult, és letelepedett a szoba távoli sarkakában. Fermour követte példáját. A pap utánuk eredt, lezökkentette vaskos ülepét, és karját a térdén nyugtatta.
– Tágulj tőlem, atyám! – mondta Complain. – Hagyj békén.
– Nincs benned egy szemernyi bátorság és tisztelet? – kérdezte a pap. Hangja úgy megsűrűsödött, mint a hideg szirup. – Úgy gondolod, hogy a Tan békét engedélyez neked az utolsó órádban? Véglegesen be kell dobni téged a Tudatosságba. Miért roskadoznál itt elkeseredetten? Mi van a te nyomorult piszkos életedben, ami megérne akár egy szitkot? Mi lehet az elmédben olyan értékes, hogy ne lehetne gondtalanul kiirtani? Beteg vagy, Roy Complain, szükséged van rám.
– Vedd már észre, hogy nem vagyunk már az egyházközségedben – felelte elcsigázottan Complain. – Tudok én vigyázni magamra.
A pap elfintorodott, és Fermourhoz fordult.
– És te, barátom, neked mi a mondanivalód? – kérdezte.
Fermour mosolygott. Már visszanyerte önuralmát.
– Szívesen eltöltenek egy órát egyedül ezzel a kis buja Vyann felügyelővel, aztán boldogan nekivágnék az útnak – mondta. – Nem tudnád ezt elintézni nekem, Marapper?
Mielőtt Marapper megfelelő erkölcsös választ adhatott volna, az ajtó kicsapódott, és egy ocsmány ábrázat kémlelt be, majd egy kéz is benyúlt, amely a papot hívta. Marapper felemelkedett, és gépiesen lesimítgatta ruháját.
– Majd szólok egy-két szót az érdeketekben, gyermekeim – jegyezte meg, és méltósággal kivonult az őr után a folyosóra. Egy perccel később ismét ott állt a felügyelő és a feljebbvalója előtt. Ez utóbbi az asztal sarkára támaszkodva nyomban megszólalt:
– Tárulj fel. Te vagy Henry Marapper, a pap, ugye? A nevem Scoyt, Scoyt mester, és én vezetem az idegenek kivizsgálását. Akit behoznak az Élszektorba, az elém és Vyann felügyelő elé kerül. Ha az vagy, akinek mondod magad, nem esik bántódásod, de furcsa dolgok történnek a Holt-útban, és résen kell lennünk. Ha jól értettem, azért jöttél ide, hogy bizonyos híreket hozz?
– Hosszú utat tettem meg, sok fedélzeten át – kezdte Marapper –, és most nem térek ki rá, hogyan fogadtak. Végül is itt vagyok.
Scoyt mester üdvözlésképpen meghajtotta a fejét.
– Milyen híreket hoztál? – kérdezte.
– Csak a kapitánynak árulhatom el.
– A kapitánynak? Miféle kapitánynak? Az őrség kapitányának? Itt nincs más kapitány.
Ez kétséges helyzetbe sodorta Marappert, mivel nem akarta használni a “hajó" szót, amíg a helyzet meg nem érett erre.
– Ki a felettesed? – kérdezte.
– Vyann felügyelő és én csakis az ötök Tanácsának felelünk – válaszolta némi ingerültséggel Scoyt. – Lehetetlen a Tanács elé jutnod, mielőtt mi meg nem győződünk a hír fontosságáról. Gyerünk, pap, más elintézni való ügyeink is vannak! A türelem régimódi erény, s bennem nincs egy csepp sem. Mi az a tudás, amit elraktároztál?
Marapper habozott. A pillanat még nem érett meg egészen. Scoyt felkelt, mintha menni készülne, Vyann nyugtalannak látszott. Mindegy, tovább nem kertelhet.
– Ez a világ – kezdte hatásosan –, az egész Élszektor és a Holt-út egészen a Tatlépcső távoli vidékéig egyetlen test, a Hajó. És a Hajót ember készítette, és az űrnek nevezett valamiben mozog. Ezt bizonyítani tudom. – Szünetet tartott, hogy megfigyelje tekintetüket. Scoyton nem lehetett eligazodni. Marapper folytatta, nagy ékesszólással ecsetelte elméletének oldalhajtásait, így fejezte be: – Ha bíztok bennem, bízzatok bennem egészen, és adjatok hatalmat a kezembe, elviszem ezt a Hajót rendeltetési helyére, erre mérget vehettek, s mindnyájan kiszabadulunk belőle és rabságából mindörökre.
Elakadva szünetet tartott. Hallgatóinak arcán fanyar ámulat tükröződött. Egymásra tekingettek, és kurtán felnevettek, de nevetésük nem hangzott jókedvűen. Marapper bizonytalanul vakargatta tokáját.
– Nem hisztek nekem, mert egy kis törzsből jöttem – mormogta.
– Nem ez a baj, pap – felelte a lány. Előrejött, és odaállt Marapper elé. – Nézd csak, mi az Élszektorban régen tudunk a hajóról, és arról, hogy már jóideje halad az űrben.
Marappernek leesett az álla.
– Akkor... a hajó kapitány a... megtaláltátok? – nyögte ki.
– A kapitány nem létezik. Bizonyára sok-sok nemzedékkel ezelőtt megtette a Nagy Utazást.
– És a... vezérlő termet... megtaláltátok?
– Az sem létezik – válaszolta a lány. – Csak a legendája él, semmi más.
– Csakugyan? – tört fel Marapperből váratlan hevességgel és izgalommal. – A mi törzsünkben még a legendája is elhalványult... feltehetően azért, mert mi sokkal távolabb vagyunk feltételezett helyétől mint ti. De léteznie kell! Kerestétek már?
Scoyt és Vyann ismét egymásra pillantottak, a ki nem mondott kérdésre Scoyt bólintott.
– Ha már belebotlottal a titok egy részébe – mondta Marappernek Scoyt –, elmondhatjuk neked az egészet. Értsd meg, ezt még az Élszektor népének tagjai közül sem sokan tudják... – mi, az elit megtartottuk magunknak, mert egyesek esetleg belebolondulnának, és általános nyugtalanságot keltene. Ahogyan a közmondás tartja, az igazság soha senkit nem tesz szabaddá. A Hajó valóban hajó, ahogyan ezt helyesen megállapítottad. De kapitány nincs. A hajó irányítás nélkül száguld az űrben, megállás nélkül, amíg világ a világ. Csak feltételezhetjük, hogy valamiképpen elveszett. Feltételezzük, hogy mindörökre úton lesz, amíg mi, akik a feldélzetén vagyunk, mindnyájan meg nem tesszük a Nagy Utazást. Nem lehet megállítani... végigkutattuk az egész Élszektort a vezérlőterem után: nincs.
A lány hallgatott, és együttérzőn nézte Marappert, aki a kellemetlen hírt emésztette: túlságosan hátborzongató volt, semhogy elfogadhassa.
– Ősatyáink szörnyű vétke – mormolta, és jobb mutatóujját babonásán végighúzta torka előtt. Aztán összeszedte magát. – A vezérlőterem mégiscsak létezik – mondta. – Nézzetek ide, itt a bizonyíték.
Szurtos köpenye alól előhúzta a könyvet az áramkörök kapcsolási táblázatával, és meglengette.
– A torlasznál kikutattak – jegyezte meg Scoyt. – Hogy tudtad ezt megőrizni?
– Elárulhatom? Hála a bozontos hónalj szőrzetemnek – pillogott Vyannra a pap. Láthatóan imponált nekik, és ezzel visszalendült formájába. A felügyelő asztalán kiteregette a kis könyvet és hatásosan bökött rá a rajzra, amelyet régebben már Complainnek is mutatott: a vezérlőtermet jól látható kis karika jelölte a hajó elején. Miközben Scoyt és a lány a rajzot bámulta, Marapper elmondta, hogyan jutott a könyvhöz.
– Ezt a könyvet az óriások készítették – mondta. – Kétségkívül övék volt a hajó.
– Ezt is tudjuk – jegyezte meg Scoyt. – De a könyv értékes. Most már pontosan betájolhatjuk a vezérlőterem helyét. Gyere, Vyann drágám, menjünk, és nézzünk utána azonnal.
A lány kihúzta az asztal egyik mély fiókját, elővett onnan egy kábítót, és sudár derekára csatolta. Ez volt az első kábító, amelyet Marapper itt látott: nyilván nem sok akadt. Visszaemlékezett arra, hogy a Greene törzs is csak azért fegyverkezhetett fel ilyen jól, mert a vén Bergass apja egy nagy raktárát fedezett fel a Holt-útban, sok fedélzetnyire az Élszektortól.
Már éppen távozni készültek, amikor nyílt az ajtó, és magas férfi lépett be. Finom ruhát viselt, haja hosszan és apoltán hullott alá. Mintha kijárna neki a hódolat, Scoyt és Vyann tisztelettudóan húzta ki magát.
– Elérkezett hozzám az üzenet, hogy foglyaid vannak, Scoyt mester – mondta vontatottan a jövevény. – Végül is elcsíptünk néhányat Gregg fickói közül?
– Attól tartok, nem, Deight tanácsos – felelte Scoyt. – Csak három vándor a Holt-útból. Ez itt közülük való.
A tanácsos élesen Marapperre pillantott, aki felrefordította tekintetét.
– És a másik kettő? – kérdezte sürgetően a tanácsos. – A Hármas Fülkében vannak, tanácsos – válaszolta Scoyt. – Majd később kihallgatjuk őket. Vyann felügyelővel most faggatjuk ezt a foglyot.
A tanácsos mintha egy pillanatig habozott volna. Majd bólintott, és csendben visszavonult. A pap meglepődve bámult utána, ami igen ritkán fordult elő nála.
– Ő volt Zac Deight tanácsos – világosította fel Scoyt –, az Ötök Tanácsának egyik tagja. Ügyelj a viselkedésedre, ha előttük vagy, különösen Deight előtt.
Vyann zsebre vágta a pap könyvét. Épp jókor léptek ki a szobából, még látták, amint az öreg tanácsos eltűnik a folyosó kanyarjában. Hosszú gyaloglás várt rájuk az Élszektor külső területe felé, ahol a tervrajz szerint a vezérloteremnek lennie kell. Több alvás-ébrenlétbe telt volna, amíg megteszik ezt a távolságot, ha térkép nélkül kellett volna átvágniuk magukat a pónikák sűrűjén.
Bármennyire elfoglalták Marappert az eljövendő tervek – hiszen ha megtalálják a hajó vezérlőtermét, ez kétségkívül megerősíti helyzetét –, érdeklődve nézegetett körül. Csakhamar rádöbbent arra, hogy az Élszektor korántsem olyan csodálatos hely, ahogyan ezt a Holt-út pletykái festettek, vagy ahogyan ő maga is feltételezte első pillantásra. Sok ember mellett haladtak el, többségük gyerek volt. Kevesebb öltözéket viseltek, mint a Tatban, de a ruhák tisztának, csinosnak tetszettek. Az általános tisztaság kellemesen hatott, de a testük szikár volt, szinte csontig soványodtak. Nyilván szűkében voltak az élelemnek. Marapper úgy vélte, azért, mert kevesebb a pónika. Az Élszektor kevesebb vadászatra számíthatott, mint a Tat, valószínűleg azok is silányabbak voltak. Miközben előrehaladtak, észrevette, hogy bár az egész területet a 24. Fedélzet határaitól az 1. Fedélzet zsákutcájáig az Élszektor tartotta hatalma alatt, csupán a 22-től a 11-ig terjedő Fedélzeteket foglalták el, azokat is csak részben.
Amint túljutottak a 11. Fedélzeten, a pap ennek is megtalálta a magyarázatát. Három teljes fedélzeten nem működött a világítás. Scoyt mester felvillantotta a derekára erősített lámpát, és mindhárman behatoltak a félhomályba. Ha a Holt-útban nyomasztott a sötétség, akkor kétszeresen így volt ez itt, ahol a léptek kongva visszhangoztak, és semmi sem mozdult. Amikor befordultak a 7. Fedélzetre, és a világítás ismét vibrálni kezdett, semmi jó nem kecsegtette őket. A visszhang ide is elhatott: mindenfelé pusztulás nyomait látták.
– Nézd csak! – kiáltott Scoyt, és a fal egyik pontjára mutatott, ahol nagy lyuk tátongott, szélei nekigörbültek a rekeszfalnak. – Micsoda fegyverek lehettek a hajón, amelyek ilyet művelhettek! Bárcsak nekünk lenne szerszámunk, ami átvágja a falat. Csakhamar kijutnánk az űrbe.
– Ha legalább ablakokat építettek volna, akkor nem merült volna feledésbe a hajó igazi célja – jegyezte meg Vyann.
– A tervrajz szerint – szólt közbe Marapper – a vezérlőteremben elég széles ablakok vannak.
Elhallgattak. A környezet eléggé félelmetes volt ahhoz, hogy elnémítson minden társalgást. A legtöbb ajtó nyitva állt, a szobákat, amelyeket felfedeztek, többnyire zsúfolásig megtöltötték a hallgatag, törött, és nemzedékek óta porosodó gépek.
– Mennyi különös tárgy, és fogalmunk sem volt róla, hogy a hajón vannak – mondta lehangoltan Scoyt. – Kísértetek járnak közöttünk, és ellenünk dolgoznak.
– Kísértetek? – kérdezte Marapper. – Hiszel bennük, Scoyt mester?
– Roger úgy érti – válaszolt Vyann –, hogy két problémával állunk szemben. Az egyik az, hogy a Hajó hová megy, és miképpen lehet megállítani, ez az alapprobléma, amelytől nem szabadulhatunk. A másik probléma egyre égetőbb: ükapáink még nem találkozhattak vele. A hajón egy különös faj él, amely azelőtt nem létezett.
A pap rámeredt a lányra. Ahogyan előrehaladtak, Vyann minden ajtón gondosan benézett, Scoyt is éppen ilyen óvatosan viselkedett. Marappernek égnek állt a haja.
– A kívülállókra gondoltok? – kérdezte.
A lány bólintott.
– Emberálarcba bújt emberfeletti fajta – mondta. – Te tudod a legjobban, hogy a hajó háromnegyed része dzsungel. A bozót forró sarában, valahol, valahogy új faj született, és embernek tetteti magát. De nem emberek, hanem ellenségek, előbújnak rejtekhelyeikről, kikémlelnek és meggyilkolnak bennünket.
– Állandóan résen kell lennünk – szólt Scoyt. Ettől kezdve Marapper is benézett minden ajtón.
Az elrendezés változott. A fedélzetek három körkörös folyosója kettőre csökkent, és ívük szűkült. A 2. Fedélzet csupán egy folyosóból állt, körben egy sor szobával, középen a mindörökre lezárt nagy tolóajtó a Főfolyosó kezdetén – Scoyt könnyedén megkocogtatta.
– Ha kinyithatnánk ezt a folyosót, az egyetlen egyenes folyosót a hajón – mondta –, akkor egyetlen ébrenlét alatt elsétálhatnánk a hajó túlsó végén levő Tatlépcsőig.
Most csupán egy csigalépcsőn mehettek tovább. Dobogó szívvel Marapper vezette őket: ha a tervrajz helyes, a vezérlőteremnek a lépcső tetején kell lennie.
Fent a homályos fény egy kis kör alakú szobát világított meg, bútor sehol, a padló csupasz, a falak is csupaszok. Semmi más. Marapper a falhoz ugrott, ajtót keresett. Semmi. Haragos könnyek törtek elő szeméből.
– Hazudtak! – kiáltotta. – Hazudtak! Mindnyájan áldozatai vagyunk egy gyalázatos... egy gyalázatos...
De nem talált elég súlyos szót.


2


Roy Complain unottan ásított, és már vagy huszadszor fordult meg a fülke padlóján. Bob Fermour a falnak vetette hátát, jobb kezén szünet nélkül forgatott egy vastag gyűrűt. Nem kellett szólniuk egymáshoz, nem volt mit mondaniuk, sem gondolniuk. Kissé megkönnyebbültek, amikor kintről a bulldogképű őr bedugta a fejét, és válogatott szitkok kíséretében Complaint szólította.
– Viszlát az Utazáson – mondta Fermour vidáman, amikor társa felkászálódott.
Complain visszaintegetett neki, és követte az őrt: a szíve egyre hevesebben vert. Nem abba a szobába vitték, ahol Vyann felügyelő kihallgatta őket, hanem azon az úton, amelyen idevezették, a 24. Fedélzet egyik irodájába, a torlaszok közelébe. A rosszképű őr kint megállt, és rácsapta az ajtót.
Complain egyedül maradt Scoyt mesterrel. Az idegeneket kivizsgáló Scoyt a tornyosuló bajok súlya alatt még megviseltebbnek látszott. Mintha fájna az arca, hosszú ujjait rátapasztotta, ujjai nem voltak megnyugtatók, szakavatottan kegyetlenek is lehettek, bár jelenleg éber ábrázatán nyugodva inkább önkínzó kezeknek látszottak.
– Tárulj fel – mondta komoran.
– Tárulj fel – válaszolta Complain. Tudta, hogy próbának vetik alá, de most legjobban az foglalkoztatta, hogy a lány, Vyann nem volt jelen.
– Volna néhány kérdésem – kezdte Scoyt. – Tanácsosabb nyomban felelni rájuk, több okból. Mindenekelőtt: hol születtél?
– A Tatban.
– Így nevezitek a falutokat? Vannak testvéreid?
– A Tatban mi a Tannak engedelmeskedünk – válaszolta Complain határozottan. – Nem ismertük többé testvéreinket, ha elértük anyánk csípőmagasságát.
– Az ördögbe, a Ta... – Scoyt elharapta a szót, és kisimította homlokát, mint aki csak nagy nehezen uralkodik magán. Nem pillantott fel, úgy kérdezte fáradtan: – Hány testvéred volna, ha elismernéd őket?
– Három nővérem.
– Fivéred egy sem?
– Volt egy. Nagyon régen ámokfutó lett.
– Mivel tudod bizonyítani, hogy a Tatban születtél?
– Bizonyítani? – visszhangozta Complain. – Ha bizonyítékot akarsz, menj, és fogd el anyámat. Még él. Nagyon szívesen beszámolna neked erről.
Scoyt felállt.
– Értsd meg – mondta. – Nincs időm arra, hogy tisztességes válaszokat csalogassak ki belőled. A hajón mindenki átkozottul szemét helyzetben van. Tudjuk, hogy ez itt egy hajó, de senki sem sejti, merre tart. A hajó ócska és recseg-ropog, tele van fantomokkal és rejtélyekkel, talányokkal és szenvedéssel... és kell, hogy akadjon egy szerencsétlen fickó, aki végre kideríti, hogy mi van itt, amíg nem késő, ha ugyan már most nem az. – Elhallgatott. Most elárulta magát, ő is csak szerencsétlen fickó volt, akinek egyedül kell viselnie a terheket. Sokkal nyugodtabban folytatta: – Azt kell megértened, hogy minket mindnyájunkat fel lehet áldozni, s ha nem tudod hasznossá tenni magad, akkor elindulhatsz a Nagy Utazásra.
– Bocsáss meg – felelte Complain. – Sokkal többet segíthetnék, ha tudnám, melyik oldalon állok.
– A sajátodon. Még ennyire sem tanított meg a Tan? “Az emberiség igazi célja saját maga", akkor használsz legtöbbet önmagadnak, ha válaszolsz a kérdéseimre.
Régebben Complain talán megadta volna magát, de most már jóval öntudatosabb volt, és még valamit kérdezett:
– Henry Marapper nem adta meg a választ mindarra, amit tudni akartok?
– A pap rászedett minket – mondta Scoyt. – Már megtette a Nagy Utazást. Ez a szokásos büntetése azoknak, akik túlságosan próbára teszik a türelmemet.
Amikor Complain felocsúdott a hír okozta kábulatból, mindenekelőtt kételkedett valódiságában: nem Scoyt könyörtelenségében – aki ölni képes, az többnyire nem sokat töpreng –, de alig bírta elhinni, hogy nem látja többé a locsogó papot. Agyában rajzottak a gondolatok, miközben Scoyt kérdéseire felelgetett, amelyek főképp a Holt-útban megtett kalandos útjukról faggatták. Complain már éppen azt magyarázta, miként ejtették őt foglyul az óriások, amikor az addig diplomatikus nyomozó lecsapott:
– Óriások nincsenek – mondta. – Réges-régen kihaltak. A hajót tőlük örököltük.
Bár nem titkolta kétkedését, mégis kíváncsi volt a részletekre, és lassan szemlátomást elfogadta, amit Complain mesélt. Arca elborult, hosszú ujjaival az asztalon dobolt.
– A kívülállókat ellenségnek tartjuk – mondta –, de az óriásokat eddig egykori szövetségeseinknek tekintettük, akiknek a birodalmát az ő jóváhagyásukkal vettük át. Ha még most is élnek valahol a Holt-útban, miért nem mutatkoznak, hacsak nem valami aljas szándék vezérli őket? Már enélkül is elég bajunk volt.
Complain azt magyarázta, hogy az óriások őt sem ölték meg, pedig nyilván megtehették volna, és Ern Rofferyt sem, bár ma sem tudja, mi történt a becsüssel. Mindent egybevetve az óriások szerepe tisztázatlan maradt.
– Hajlandó vagyok elhinni a történetedet, Complain – zárta le a beszélgetést Scoyt –, mert időről időre eljutnak hozzánk bizonyos pletykák... az emberek megesküsznek rá, hogy látták az óriásokat. Pletykák! Mendemondák! Semmi kézzelfogható bizonyíték. Végül is, úgy látszik az óriások nem fenyegetik az Élszektort, és főként nemigen állnak szövetségben a kívülállókkal. Ha külön-külön végezhetnénk velük, az lenne az igazi.
Hallgatásba burkolózott, majd megkérdezte:
– Milyen messze van innen a tenger, ahol az óriások elfogtak?
– Sok fedélzettel, talán negyvennel is odább.
Scoyt elégedetlenül emelte magasba karját.
– Túl messze van! – jegyezte meg. – Azt hittem, hogy felkereshetjük... de az Élszektor emberei nem szeretik a pónikát.
Az ajtó kivágódott. Egy lihegő őr állt a küszöbön, és minden teketória nélkül bekiáltott:
– Támadás a torlaszokon, Scoyt mester! Gyere azonnal, szükség van rád.
Scoyt rögtön felpattant, arca elkomorult. Félúton az ajtó felé megtorpant, és visszafordult Complainhoz.
– Maradj itt – parancsolta. – Mihelyt lehet, visszajövök.
Az ajtó becsapódott. Complain egyedül maradt. Lassan, hitetlenkedve nézett körül. Scoyt ülése mögött a túlsó falban másik ajtó lapult. Óvatosan odalopózott, és lenyomta a kilincset. Kinyílt. Újabb szoba következett, egy kis előtér, és a túlsó végében újabb ajtó. Az előtérben csupán egy rozoga kapcsolótábla éktelenkedett, egyik oldalán törött műszerek, és a padlón négy málha. Nyomban azonosította mindet: a sajátja, Marapperé, Fermouré és Wantage-é. Úgy látszik, még itt van az egész szegényes holmijuk, bár nyilvánvalóan átkutatták cókmókjukat. Complain futó pillantást vetett a csomagokra, majd átment a szobán és benyitott a túlsó ajtón.
Egy oldalfolyosóra jutott. Egyik irányból hangokat hallott, a másik irányban néhány lépésnyire pónikákat pillantott meg. Nyilvánvalóan nem őrizték ezt az utat. Szíve vadul vert. Ismét bezárta az ajtót, és töprengve dőlt neki. Megpróbáljon elmenekülni vagy sem?
Marappert megölték, és semmi biztosíték, hogy őt nem teszik el ugyanolyan hidegvérrel láb alól. Bölcs dolog lenne megszökni, de hová? Magányos embernek túl messzire van innen a Tat. De a közelebb lakó törzsek bizonyára szívesen látnak egy vadászt. Felidézte emlékezetében, hogy Vyann is az Élszektort fosztogató törzs tagjainak vélte csoportjukat, de fogságbaesésük zűrzavarában nem nagyon figyelt a lány szavaira. Talán ugyanarra a bandára gondolt, amely most a torlaszokat ostromolja. Azok bizonyára megbecsülnék a vadászt, aki tud egyet-mást az Élszektorról is.
Hátára kanyarította csomagját, kinyitotta az ajtót, előbb baka, majd jobbra nézett, és beosont a bozótba.
Az oldalfolyosó valamennyi ajtaja zárva volt, egy kivételével. Elhaladtában Complain ösztönösen bepillantott, és lába gyökeret vert. Meredten bámult be a küszöbről.
A szobában a heverőn, mintha csak aludna, egy test hevert. Teljes hosszában kinyújtózva, lábát keresztbe vetve, piszkos köpenyét párnaként gyűrte feje alá: arca egy túltáplált bulldog bánatos képére emlékeztetett.
– Henry Marapper! – kiáltott fel Complain, és az ismerős arcéke bámult. A pap hajára és homlokára vércsomók tapadtak. Complain előrehajolt és óvatosan megérintette a karját. Jéghideg volt.
Complainon nyomban eluralkodott a Tat ősi szokásainak hatalma. A Tan régóta ösztönössé vált benne. A rettegés szertartását teljesítve gondolkodás nélkül arcra borult. A félelmet nem szabad beengedni a tudattalanba, mondja a Tan, a rettegés bonyolult szertartásával azonnal ki kell iktatni. Leborulva, a gyász körülményes szertartását végezve Complain egészen megfeledkezett menekülési vágyáról.
– Attól tartok, meg kell szakítanunk ezt a látványos színjátékot – hangzott fel a háta mögött egy metsző női hang. Complain riadtan egyenesedett fel, és körülnézett. Vyann állt előtte, oldalán két őr, felemelt kábítóval. A lány szájának vonala elragadó volt, de mosolya nem sok jót ígért. Így végződött Complain próbatétele.
Most Fermour következett, őt lökdösték be a 24. Fedélzet egyik szobájába. Scoyt mester várta ott őt is, mint már Complaint is, de modora most leplezetlenül nyers volt. Akárcsak Complaintől, Fennourtól is azt kérdezte, hol született.
– Valahol a bozótban – felelte a szokásos megfontolt modorában Fermour. – Soha nem tudtam, hogy pontosan hol.
– Miért nem a törzsben születtél?
– Szüleim elszöktek a törzsükből. A Fő-út számtalan apró törzsének egyike volt ez, kisebb, mint a Taté.
– Mikor csatlakoztál a Greene törzshöz?
– Szüleim halála után – válaszolta Fermour. A sávkór végzett velük. Akkorra már felnőttem. – Scoyt természettől vaskos ajka most hosszúkás réssé formálódott. Egy gumibotot is előkerített valahonnan, és szórakozottan egyensúlyozgatta. Le s fel lépkedett Fermour előtt, közelebbről szemügyre vette foglyát.
– Be tudod bizonyítani ezt a sok ostobaságot, amit most összehordtál nekem? – kérdezte.
Fermour sápadt volt, idegesen forgatta ujján a vastag gyűrűt.
– Miféle bizonyítékot kívánsz? – érdeklődött kiszáradt torokkal.
– Bármilyet. Ami származásodat igazolja, s amit ellenőrizhetünk. Nem vagyunk a Holt-út ágrólszakadt falujában, Fermour. Ha már betévedtél ide a bozótból, tudnunk kell, ki vagy, mi vagy... Nos?
– Marapper, a pap, kezeskedik értem.
– Marapper meghalt. Egyébként olyasvalaki kellene, aki gyerekkorod óta ismer, bárki. – Megperdült a sarkán, úgyhogy szemtől szembe meredtek egymásra. – Röviden, olyasmit akarunk, Fermour, amit, úgy látszik, képtelen vagy előteremteni: bizonyítékot, hogy emberi lény vagy.
– Sokkal inkább ember vagyok, mint te, te kis... – beszéd közben Fermour felpattant, és ökle kilendült.
Scoyt fürgén hátraugrott, és a gumibottal erősen Fermour csuklójára suhintott. Fermour karja elzsibbadt: lecsillapodva roskadt össze, arca eltorzult a gyűlölettől.
– Túl lassúk a reflexeid – jegyezte meg komoran Scoyt. – Pedig ha meglepsz, könnyen elkaphattál volna.
– A Tatban is mindig lassúnak neveztek – mormogta Fermour, és ruhája ujját tapogatta.
– Mennyi időt töltöttél a Greene törzzsel? – faggatta tovább Scoyt, és a gumibotot forgatva isméb közelebb lépett hozzá, mintha csak azt lesné, mikor csaphat le újra.
– Ó, elvesztettem az idő nyomát. Kétszer száz tucatnyi alvás-ébrenlétet.
– Mi az Élszektorban nem használjuk ezt a kezdetleges időszámítást, Fermour. Négy alvás-ébrenlétet egy napnak nevezünk. Ezek szerint a törzsnél... hatszáz napot töltöttél. Nagy idő egy ember életében.
Ott állt, és mintha várt volna valamit Fermourtól. Az ajtót feltépték, és egy őr jelent meg zihálva a küszöbön.
– Megtámadták a torlaszt, Scoyt mester – kiáltotta. – Gyere azonnal, szükség van rád.
Az ajtó felé tartva Scoyt megtorpant, és fintorogva visszafordult Fermour felé.
– Maradj itt – parancsolta. – Mihelyt lehet, visszajövök.
A szomszéd szobában Complain lassan Vyann felé fordult.
A lány már visszatette kábítóját az övén függő tokba.
– A támadásról szóló mese ürügyén hívtátok ki tehát a szobából Scoyt mestert? – kérdezte.
– Úgy van – vágta rá a lány. – Figyeld csak, mit csinál Fermour.
Egy hosszú pillanatig Complain a lány szemébe nézett, amely teljesen megigézte. Szorosan mellette állt, egyedül voltak a Megfigyelő Teremnek nevezett szobában, a másik fülke szomszédságában, ahol most Fermour, előbb pedig Complain tartózkodott. A férfi elfordult, nehogy a lány leolvassa a gondolatait az arcáról, és ismét átkukucskált a kulcslyukon.
Még látta, hogy Fermour felkap egy kis zsámolyt, a szoba egyik sarkából, középre húzza, feláll rá, és a mennyezet rácsa felé nyúl: ilyen rács a legtöbb fülkében volt. Ujjai azonban csak a levegőbe markoltak, néhány centire a rácstól. Néhányszor megpróbált felugrani, lábujjhegyre állni, aztán elkeseredve nézett körül a szobában, és észrevette az ajtót, amely mögött a csomagok hevertek. Félrerúgta a zsámolyt, kirohant és eltűnt Complain szeme elől.
– Elment, éppen úgy, mint én – jegyezte meg Complain, majd megfordult, és ismét szembenézett a szürke szempárral.
– Az embereim elcsípik, mielőtt elérné a pónikákat – vetette oda közönyösen Vyann. – Egy cseppet sem kételkedem benne, hogy Fermour barátod kívülálló, de néhány percen belül meggyőződünk róla.
– Bob Fermour! Az lehetetlen!
– Ezt majd még megvitatjuk – mondta a lány. – Egyébként, Roy Complain, szabad vagy, már amennyire mi szabadok vagyunk. Mivel sokat tudsz és tapasztalt vagy, remélem, segítesz elhárítani egynémely bajunkat.
Sokkal szebb és fenyegetőbb volt, mint Gwenny bármikor. Complain hangjából kicsendült ideges zavara.
– Segíteni fogok nektek, amennyire erőmtől telik.
– Scoyt mester hálás lesz – válaszolt a lány, s elhúzódott; hangja váratlanul élessé vált. Ez ismét a valóságra ébresztette Complaint, és hasonló éles hangon megtudakolta, mit művelnek a kívülállók, ami ennyire félelmetessé teszi őket: mert bár a Greene törzs is félt tőlük, de csak azért, mert különösek voltak, nem hasonlítottak az emberekre.
– Ennyi nem elég? – kérdezte a lány. Aztán beszámolt a kívülállók erejéről. Scoyt mester különféle vallatási próbatételeivel már elkaptak néhányat – de egy kivételével mind megszökött. A fülkébe gúzsba kötve rakták be őket, néha ráadásul eszméletlenek is voltak – és mégis nyom nélkül elillantak, s ha őrök is maradtak velük a fülkében, azokat ájultan találták meg, és testükön egyetlen karcolást sem fedeztek fel.
– És az a kívülálló, aki nem menekült el? – érdeklődött Complain.
– Meghalt a kínvallatás közben. Semmit nem tudtunk meg tőle, kivéve azt, hogy a pónikák közül jött.
A lány kivezette Complaint a szobából. A vadász a hátára emelte csomagját, és fáradtan lépkedett a lány mellett. Néha egy-egy pillantást vetett Vyann arcára, amely tiszta vonású és ragyogó volt, akár a lámpa fénye. Már nem látszott olyan barátságosnak, mint egy pillanattal előbb: hangulata szeszélyesen váltakozott és Complain megkeményítette szívét. Igyekezett felidézni, hol a helyük a nőknek a Tatban, de úgy rémlett, a Tat ezer alvás-ébrenlétnyi távolságban maradt mögötte.
A 21. Fedélzeten Vyann megállt.
– Itt lesz a fülkéd – mondta. Az enyém három szobával odébb van, Roger Scoyté pedig velem szemben. Nemsokára ő vagy én érted jövünk, és elviszünk enni.
Complain benyitott a szobájába.
– Még soha nem láttam ilyen szobát – mondta meglepetten, – Nehéz sorod lehetett, ugye? – kérdezte ironikusan a lány, és magára hagyta. Complain utánabámult, ahogy távolodott, aztán levetette piszkos cipőjét, és bement a szobába.
Nem látszott valami fényűzőnek, a mosdókagyló csapjából vékony sugárban folyt a víz, az ágyat pónikalevelek helyett durva szövet takarta. Legmeglepőbb a falon függő kép volt: mozgalmas szín-örvény, nem ábrázolt semmit, de kétségtelenül lehetett valami sajátságos jelentése. Tükröt is talált, s ebben újabb képet pillantott meg: ijesztően elhanyagolt lény nézett vele szemközt, haja csimbókokba ragadt össze, ruhája rongyokban lógott le róla.
Nekilátott, hogy rendbe tegye magát, és elkeseredetten fontolgatta, vajon mit gondolhatott Vyann erről a barbár alakról. Megfésülködött, tiszta ruhát vett elő csomagjából és kimerültén rogyott le az ágyra. Fáradt volt, de szemére nem jött álom: agya most kezdett működni.
Gwennynek vége, Rofferynek vége, Wantage-nek, Marappernek és most már Femournak is – csak saját magára számíthat. Az újrakezdés lehetősége felcsillant előtte – és ez a lehetőség izgató volt. Csak akkor borult el, amikor Marapper kenetteljes és jó kedélyű arcára gondolt.
Gondolatai még javában száguldoztak, amikor Scoyt mester nézett be az ajtón.
– Gyere enni – szólt egyszerűen.
Complain követte a mestert, és feszülten figyelte, hogyan viselkedik vele Scoyt, de a kihallgatásvezető túlságosan elfoglaltnak látszott, rá sem hederített volt foglyára. Majd feltekintett, és elkapta Complain pillantását. Megszólalt:
– Nos, Fermour barátodról kiderült, hogy kívülálló. Amikor nekivágott a pónikáknak, és meglátta a papotok holttestét, megállás nélkül elrohant mellette. Őrszemeink csapdát állítottak neki, és könnyűszerrel elfogták.
Complain kérdő tekintetére Scoyt türelmetlenül megrázta fejét, de elmagyarázta, mire gondol:
– Nem közönséges emberi lény, nem a hajó valamelyik közönséges törzsében született, máskülönben barátja holtteste előtt gépiesen meg kellett volna torpannia, és elvégeznie a félelem térdhajtását, ez a szertartás minden embergyerekbe születése óta belerögződött. Hogy te elvégezted, éppen ez győzött meg bennünket arról, hogy ember vagy.
Ismét hallgatásba burkolózott, amíg el nem érték az étkezőt. Útközben alig-alig üdvözölte a szembejövő férfiakat és nőket. A teremben néhány tiszt üldögélt, éppen ettek. Egyik asztalnál Vyann ült egyedül. Amikor Scoyt meglátta a lányt, nyomban felderült, odalépett hozzá, és kezét a vállára tette.
– Laur, drágám – szólította meg. – Milyen megnyugtató, hogy vársz ránk. Szereznem kell egy kis sört, meg kell ünnepelnünk az újabb kívülálló elfogását. Ez nem fog megszökni.
A lány rámosolygott:
– Remélem, te is eszel valamit, Roger.
– Tudod, milyen bolond a gyomrom – válaszolt Scoyt, és intett egy felszolgálónak, majd nyomban részletezni kezdte, hogyan kapták el Fermourt. Complain kelletlenül telepedett le az asztalukhoz: nem tehetett róla, féltékeny lett Scoytra, amiért ilyen bizalmas Vyanhoz, bár a kihallgatásvezető kétszer olyan idősnek látszott, mint a lány. A sört felszolgálták, és az ételt is, kissé szokatlan fehér színű hús volt, de nagyon jóízű, az is csodálatosnak tetszett, hogy evés közben nem vették körül szúnyogok, amelyek pedig a Holt-útban kénytelen-kelletlen körítésül kínálkoztak minden falathoz, de Complain mégsem sokkal lelkesebben fogyasztotta el az ételt, mint Scoyt.
– Levertnek látszol – fordult hozzá Vyann, félbeszakítva Scoyt szavait. – Pedig vidámnak kellene lenned. Mégiscsak jobb itt, mintha egy fülkében kuksolnál Fermourral.
– Fermour a barátom – magyarázta meg kedvetlenségét Complain az első eszébe ötlő kifogással.
– Kívülálló – állapította meg nyomatékosan Scoyt. – Minden jellegzetességüket magán viseli. Lassú, vagyis inkább nehézkes... szűkszavú. Nekem csak rájuk kell pillantanom, és azonnal felismerem őket.
– Pompás vagy, Roger – nevetett Vyann. – Miért nem eszed a haladat? – És dédelgetve rátette kezét a férfi kezére.
Complain talán ettől jött lázba. Lecsapta villáját.
– A fenébe a pompátokkal! – kiáltott. – Mi van Marapperrel? Ő nem idegen, mégis megöltétek. Azt hiszitek, hogy el tudom felejteni? Miért is várnátok, hogy segítsek nektek, miután megöltétek?
Idegesen várta, hogy kitör a botrány, mert már többen is abbahagyták az evést, és feléjük bámultak. Scoyt kinyitotta száját, majd becsukta, és Complain mögé meredt, akinek a vállára váratlanul súlyos kéz nehezedett.
– Nemcsak hülyeség, de korai dolog is engem meggyászolni – szólt az ismerős hang. – Még most is egyedül csatázol a világgal, Roy?
Complain ámultán fordult hátra: sugárzó arccal, összevont szemöldökkel ott állt a pap, és a kezét dörzsölgette. Complain hitetlenkedve tapogatta meg Marapper karját.
– Igen, Roy, én vagyok, senki más: a hatalmas tudattalan visszautasított, és átkozottul lehűtött. Remélem, a terved simán ment, Scoyt mester?
– Kiválóan – felelte Scoyt. – Harapj valamit ebből a megemészthetetlen ételből, és magyarázz el mindent barátodnak, akkor talán kevésbé vadul néz majd ránk.
– Halott voltál! – mondta Complain.
– Csak egy rövidke Utazás volt – válaszolta Marapper, és letelepedett melléjük, majd a söröskancsóért nyúlt. – Ez a boszorkánydoktor, Scoyt mester, nagyon kellemetlen próbatételt eszelt ki nekem és Fermournak. Bekente a fejemet patkányvérrel, bevetetett velem valamiféle vad kotyvalékot, és el kellett játszanom a halálomat a te kedvedért.
– Csak egy kissé nagyobb adag klorálhidrát – közölte titokzatoskodó mosollyal Scoyt.
– De megtapogattalak, hideg voltál – tiltakozott Complain.
– Még most is az vagyok – felelte Marapper. – A kotyvaléktól. De mi volt az a szörnyű ellenszer, amit az embereid belém erőszakoltak?
– Azt hiszem, sztrichnin a neve – válaszolta Scoyt.
– Nem valami kellemes. Hős vagyok, Roy, úgy bizony, mindig is szent voltam, de most már hős is vagyok. A cselszövők még egy forró kávét is kegyeskedtek adni, amikor magamhoz tértem. A Tatban még soha nem ízleltem ilyen finomat... De ez a sör jobb.
Pillantása találkozott Complain tekintetével, aki még most is mereven bámult át a korsó karimáján. Kacsintott egyet, és elbájoló leplezetlenséggel nagyot böffentett.
– Nem vagyok szellem, Roy – mondta. – A szellemek nem isznak.

*