Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1 BRIAN W. ALDISS Amíg világ a világ

2010.11.05


4


Az ébrenlétidő lassan lejárt, és ahogy az alvás közeledett, büntetésének legközelebbi adagját várva, Complain gyomra egyre inkább elszorult. A Tatban és körös-körül minden ismert területen a négy alvás-ébrenlét közül egy sötét volt. Nem koromsötét, mert a folyosókon mint megannyi apró hold négyszögletes irányfények égtek, de a lakófülkékben tökéletes volt a sötétség. Megszokott törvénye volt ez a természetnek. Egyes aggastyánok motyogása szerint szüleik gyakran emlegették, hogy ifjúkorukban a sötétség nem tartott ilyen sokáig, de a vének köztudomásúan rosszul emlékeznek, letűnt gyermekkoruk kacatjaiból furcsa meséket tákolnak össze.
A sötétben a pónikák összekunkorodtak, akár a zsákvászon. Sudár száruk megroskadt, és a legduzzadóbb hajtások kivételével megfeketedtek. Nekik ez volt a kurta tél. Amikor a fény visszatért, a zsenge hajtások és csemeték ismét energikusan törtek felfelé, és az új zöld hullám mindent elborított. Újabb négy alvás-ébrenlét alatt mind lekonyult. Csak a legvastagabb és a legfejlettebb szárak élték túl ezt a ciklust.
Ebben az ébrenlétidőben a néhány száz Tatlakó zöme bágyadt volt, többségüknek nem tért vissza az ereje. Mulatozásuk barbár kitöréseit mindig ilyen általános elesettség követte. Túlságosan kimerültek, és ráadásul képtelenek voltak ismét belezökkenni az élet megszokott kerékvágásába. Tehetetlenség nyűgözte le az egész törzset. Mint valami takaró, borította be őket a csüggedés, és túl a torlaszokon a pónikák bozótja betört a tisztásra. Csak az éhség állíthatta őket ismét talpra.
– Az egész bandát legyilkolhatod, és senki sem emelne rád kezet – mondta Wantage és arcának jobb felén valami lelkesedésféle suhant át.
– Akkor miért nem teszed meg? – kérdezte csúfondárosan Complain. – Tudod, mi áll a Litániában: az elfojtott gonosz kívánság megsokszorozódik és felfalja az őt tápláló elmét. Rajta hát, Lyukasfejű!
Alighogy kimondta, egy kemény kéz ragadta torkon és szeme előtt éles penge villant. Félelmetes látvány volt, ahogyan Wantage fél orcája eltorzult a dühtől, a másik pedig állandó bárgyú vigyorba rándult, a kitágult szürke szem pedig közönyösen bámult mindezen túl, valahová messze, felolvadva saját külön látomásában.
– Te ocsmány dög, eszedbe ne jusson még egyszer így nevezni! – tajtékzott Wantage. Aztán elfordítva fejét, kést tartó keze lehanyatlott. Hátat fordított Complainnek, dühe megaláztatássá lohadt, amint tudatára ébredt torz voltának.
– Bocsáss meg – Complain már akkor megbánta a megjegyzést, amikor kicsúszott a száján, de Wantage már nem fordult vissza.
Lassan Complain is elindult, idegeit felborzolta a találkozás. Akkor futott össze Wantage-dzsal, amikor a bozótból jött visszafelé, ahol a közeledő törzset fürkészte. Ha összetalálkoznának a Greene törzzsel, ami egyáltalán nem volt biztos, akkor az hamarosan bekövetkezik. Az első bajokat a vetélkedő vadászok összecsapásai okozzák majd. És ez a halált hozhatja: annyi bizonyos, hogy egycsapásra véget ér az egyhangúság. Addig is azonban ő megtartja magának, amit tapasztalt. Jelentse a hadnagynak a híreket az, aki rokonszenvezik a hatósággal.
Az őrök szálláshelye felé tartott, hogy elszenvedje a büntetést. Wantage-on kívül senkivel sem találkozott. A tehetetlenség itt is tartott még, az ítéletvégrehajtó is elhárította hivatása teljesítését.
– Lesz még újabb alvás-ébrenlét – mondta. – Mit töröd magad ennyire? Kotródj innen, és hagyj engem heverészni. Menj, és keress új asszonyt.
Így aztán Complain visszaballagott a fülkéjébe, gyomrában lassan felengedett a görcs. Valahol, egy szűk oldalsikátorban valaki húros hangszert pengetett, a világos tenorhang szövegének néhány foszlányát meg is értette:
... ez a folytonosság
... túlontúl hosszú
... Glória.
Az ősi dallam szinte már feledésbe merült, Complain nagy erővel becsapta az ajtót, ezzel végképp elhallgattatta a dalt. Zsíros képét tenyerébe temetve Marapper ismét ott várt rá, a gyűrűk csillogtak kövér ujjain.
Complaint hirtelen megrendítette az a felismerés, hogy előre tudja, mit mond majd a pap, mintha már egyszer átélte volna ezt a jelenetet. Megpróbált áttörni a hálószerű káprázaton, de sikertelenül.
– Feltárulás, fiam – mondta a pap, bágyadtan ismételve a düh jelét. – Rosszkedvűnek látszol, nemde?
– Nagyon rosszkedvű vagyok, atyám. Csak az segítene rajtam, ha gyilkolhatnék. – Igyekezett valami meghökkentőt mondani, de közben egyre ott volt az érzés, hogy mindez csak ismétlődése egy hajdanvolt jelenetnek.
– Vannak más dolgok is, mint gyilkolni. Olyanok, amiről még csak nem is álmodsz.
– Ne add be nekem ezt a mesét, atyám. Most majd kijelented, mint az anyám, hogy az élet rejtély és megfejthetetlen. Úgy érzem, meg kell ölnöm valakit.
– Persze, hogy meg kell ölnöd valakit – csillapította a pap. – És jó dolog, ha ezt érzed. Soha ne hátrálj meg, fiam, mert az a mi halálunk. Mi itt most elődeink bűneiért vezekelünk. Mindnyájan megnyomorítottattunk! Mindnyájan vakok vagyunk, rossz irányban keresgélünk...
Complain fáradtan felkecmergett a priccsre. Már elillant a káprázat, hogy a jelenet csak ismétlés, s mihelyt elmúlt, Complain el is felejtette. Most csak aludni kívánt. Holnap kikergetik őt ebből a különfülkéből, és megbotozzák: most csak aludni akart. De a pap elhallgatott. Complain feltekintett: Marapper a priccsre támaszkodott, és őt bámulta. Egy pillanatig találkozott a tekintetük, majd Complain sietve elkapta szemét.
Társadalmukban a legszigorúbb tabunak számított nyíltan egy másik ember szemébe nézni, becsületes, jószándékú emberek csupán oldalpillantásokkal méregethették egymást. Complain erőszakosan előretolta alsó ajkát.
– Mi az istent akarsz velem, Marapper – robbant ki Complainból. Csábította a gondolat, hogy felvilágosítja a papot: már kiismerte gazemberségét.
– Nem kaptad meg a hat botütésedet, Roy fiam, ugye?
– Mit törődsz te ezzel, atyám?
– A pap nem ismeri a haszonlesést. Miattad kérdem: egyébként személyesen is érdekel az ügy.
– Nem, nem vertek el. Mindnyájan eltikkadtak, tudod jól, még az ítéletvégrehajtó is.
A pap tekintete ismét Complain pillantását kereste, aki kényelmetlenül az oldalára dőlt, és a falat bámulta; de a pap kérdése ismét arra késztette, hogy visszaforduljon.
– Még soha nem érezted úgy, hogy ámokfutást akarsz rendezni, Roy?
Szinte akarata ellenére felrémlett előtte a kép: működő kábítóját szorongatva rohan végig a Taton, mindenki retteg, mindenki fél tőle, mindenki tiszteli, mindenki a helyzet urának tekinti. Aggasztóan dobogott a szíve. A törzs nem egy kiváló és legvadabb tagja – az ő egyik bátyja, Gregg is ámokfutással végezte, átszáguldottak a településen, némelyek a bozót még felderítetlen sűrűjében kerestek menekülést, vagy más közösséghez csatlakoztak, féltek visszatérni és szembenézni büntetésükkel. Complain tudta, hogy ez a férfias, sőt tiszteletreméltó dolog, de nem a pap kötelessége, hogy erre bújtogasson bárkit is. A doktor esetleg ajánlhatja, ha valaki halálos beteg; a papnak össze kell tartani a törzsét, nem pedig szétforgácsolni azzal, hogy az emberi elmékben rejtőző kudarcot felszínre hozza, ahol az szabad utat talál és nem csap át idegbajba.
Most először tapasztalta, hogy Marapper is valamilyen válsággal küszködik, egy pillanatra felvillant benne, vajon ez összefügg-e Bergass betegségével.
– Nézz rám, Roy! És válaszolj!
– Miért mondod nekem ezeket? – Complain most már felült, a pap sürgető hangja rákényszerítette.
– Tudnom kell, miféle ember vagy.
– Tudod, hogyan tanít bennünket a Litánia: gyávák fiai vagyunk, éltünk napjai rettegésben telnek.
– És ezt el is hiszed? – kérdezte a pap.
– Természetesen. Ez a Tan.
– A segítségedre van szükségem, Roy. Követnél-e, akárhová vezetnélek, még a Körleten túl is, a Holt-útba?
Mindezt halkan és szaporán mondta. És Complain vérében halkan és szaporán dübörgött a határozatlanság. Nem is erőlködött, hogy tudatosan döntsön, az idegeké itt a döntő szó: az elmében nem bízhatott, az túl sokat tudott.
– Ehhez bátorság kell – bökte ki végül.
A pap megcsapkodta vaskos combját, idegességében rikoltó hangot hallatva ásított.
– Nem, Roy, hazudsz, híven a hazugok sorához, akiktől származol. Ha nekivágnánk, megmenekülnénk, leráznánk a társadalom felnőtt tagjainak a felelősségét. Az ám, titokban fogunk meglógni. A régi módszer lesz ez, fiú, vissza a természethez, meddő kísérlet, hogy visszatérjünk az anyaméhbe. Mondhatnám, ez lenne a gyávaság igazi mélysége és örvénye, ha itt maradnánk. Nos, velem tartasz?
Valami, ami a pap szavai között rejlett, megérlelte Complainben az elhatározást. Vele megy! Most már elege van abból, hogy mindig akad valami, ami felhőként lebeg értelme felett. Lecsúszott a priccsről, és egyelőre igyekezett eltitkolni elhatározását Marapper furfangos szeme elől. Előbb meg akart ismerkedni a vállalkozás részleteivel.
– Mihez kezdenénk mi ketten a Holt-út bozótjában, atyám?
A pap belefúrta vaskos hüvelykujját az egyik orrlikába, és ökle fölött bámulva így szólt:
– Nem egyedül megyünk. Még négy ember tart velünk, válogatott férfiak. Már jó ideje készülök erre, s most minden készen áll. Te elégedetlen vagy, asszonyodat elrabolták: mit veszíthetsz? Hallgass rám, gyere, saját érdekedben, természetesen, bár nekem is kapóra jön, ha valaki lesz mellettem, akinek gyenge az akarata és éles a szeme.
– Ki a másik négy, Marapper?
– Ezt csak akkor mondom meg, ha azt válaszolod, hogy velünk tartasz. Ha elárulnád az őröknek, mindnyájunknak elvágnák a torkát... és legelsőként az enyémet!
– Mire készülünk? Hova megyünk?
Marapper lassan feltápászkodott és kinyújtózkodott. Hosszú ujjaival végiggereblyézte haját, s közben a lehető legocsmányabbul vigyorgott, két hatalmas orcája eltorzult, fele felfelé, fele meg lefelé húzódott, szája pedig mint valami összegubancolódott kötél tekergett középen.
– Menj magad Roy, ha ennyire nem bízol a vezetésemben! Olyan vagy, mint valami fehércseléd, csupa hasfájás meg kérdezősködés. Márpedig többet nem árulok el, legfeljebb még annyit, hogy tervem meghaladja a felfogóképességedet. Uralkodni akarok a hajón! Erről van szó, nem másról! A hajón való tökéletes uralom... még csak nem is sejted, mit jelent ez a kifejezés.
Complaint megfélemlítette a pap vad ábrázata, és csak ennyit felelt:
– Nem szándékoztam visszautasítani az ajánlatodat.
– Úgy érted, hogy velünk tartasz?
– Igen.
Marapper szó nélkül hevesen megmarkolta a vadász karját. Képe ragyogott.
– Most pedig mondd meg, ki az a másik négy férfi – mondta Complain, aki alighogy elkötelezte magát, már meg is rémült saját merészségétől.
Marapper elengedte Complain karját.
– Ismered a régi mondást Roy: az igazság még senkit sem szabadított meg. Majd megtudod idejében. Jobb, ha most nem árulom el a neveket. Úgy tervezem, a következő alvás idején korán nekivágunk. Most magadra hagylak, még sok az elintézni valóm. Egy szót se, senkinek.
A küszöbön megtorpant. Zubbonyába süllyesztve kezét valamit kiráncigált, és diadalmasan meglengette. Complain felismerte: egy könyv, betűhalmaz, amelyet a kihalt óriások használtak.
– Ez a kulcsunk a hatalomhoz – jelentette ki drámaian a pap, és visszadugta a könyvet rejtekhelyére. Aztán behúzta maga mögött az ajtót.
Sóbálványként állt Complain a padló közepén, csak az agya működött. A fejében pedig kiutat keresve cikáztak a gondolatok. Dehát Marapper a pap, Marapper sok olyasmit tud, amiről másoknak sejtelmük sincs, Marappernek kell vezetnie őket. Feleszmélve az ajtóhoz sietett, kinyitotta és kikémlelt.
A pap már eltűnt szeme elől. A szakállas művész, Meller kivételével senki sem tartózkodott a közelben, ő a fülkéje külső falára festett éppen színes freskót, elmélyülten ügyeskedve az egy alvás-ébrenléttel ezelőtt megkaparintott különféle festékekkel. Keze nyomán hatalmas macska jelent meg a falon. Nem vette észre Complaint.
Későre járt. Complain elsietett a majdnem néptelen kantinba, hogy harapjon valamit. Oda sem figyelt, hogy mit eszik. Amikor visszatért, Meller még akkor is átszellemülten festett. Complain becsukta fülkéje ajtaját, és lassan lefekvéshez készülődött. Az ágy mellett egy kampón még ott lógott Gwenny szürke ruhája. Hirtelen leakasztotta és egy szekrény mögé repítette, hogy ne is lássa. Aztán lefeküdt, és minden elcsendesedett.
Váratlanul beesett a szobába Marapper, kidülledt szemmel, hatalmasan, kifulladva. Becsapta maga mögött az ajtót, rángatva és húzogatva ruhája sarkát, amely beakadt a nyílásba.
– Rejts el, Roy, azonnal! Gyorsan, ne tátsd a szád, te bolond. Pattanj fel, húzd elő a késed. Az őrök nyomban itt lesznek, Zilliac is velük jön. Engem keresnek. A szegény öreg papot nyomban lemészárolják, amint megpillantják.
Eközben a priccshez futott, elráncigálta a faltól, és mögéje kuporodott.
– Mit követtél el? – faggatózott Complain. – Miért üldöznek? Miért itt rejtőzöl el? Miért keversz bele engem is?
– Nem megtiszteltetésnek szántam. Te voltál a közelben, és a lábam soha nem bírta a futást. Az életem forog veszélyben.
Közben vadul tekingetett körbe, mintha valami jobb búvóhelyet keresne, majd nyilván úgy döntött, hogy marad, ahol van. Egy takarót ráncigált az ágy túlsó felére, így az ajtóból nem láthatták.
– Bizonyára látták, amikor bejöttem – jegyezte meg. – Nem a bőrömet féltem, de terveim vannak. Az egyik őrt beavattam a tervünkbe, ő aztán egyenesen rohant jelenteni Zilliacnak.
– Miért kellene nekem... – fortyant fel Complain. A kint felhangzó lárma azonban elhallgattatta; az ajtó kicsapódott, majd kiszakadt sarkaiból. Csupán néhány hüvelykkel kerülte el Complaint, aki félig az ajtó mögött állt.
A veszély megsokszorozta találékonyságát. Hangosan nyögdécselve és tántorogva mindkét kezét az arcára szorította, és előregörnyedt, mintha az ajtó sarka nekivágódott volna. Ujjai között meglátta Zilliacot, a hadnagy jobb kezét, a Hadnagyság várományosát, ahogy berontott a szobába, és berúgta maga mögött az ajtót. Megvetően mérte végig Complaint.
– Fogd be a mocskos pofádat, fickó – förmedt rá. – Hol a pap? Láttam, amikor bejött.
Ahogy készenlétben tartott kábítójával megfordult, hogy megszemlélje a szobát, Complain féllábbal felkapta Gwenny zsámolyát, és lecsapott vele ZiIliac tarkójára, pontosan a tömzsi nyakra merőlegesen. A fa meg a csont tompán koccant össze, és Zilliac teljes hosszában elvágódott. Még el sem érte a padlót, amikor Marapper már talpon termett. Fogait vicsorítva egyetlen lendülettel fellökte a nehéz priccset, hogy rázuhant a fekvő testre.
– Elcsíptem! – kiáltott fel a pap. – Azistenit, elcsíptem! – Kövérségét meghazudtoló fürgeséggel felkapta Zilliac kábítóját és az ajtó felé fordult.
– Nyisd ki, Roy! Odakint nyilván várnak a cimborái, és ha most nem jutunk ki innen ép bőrrel, akkor soha többé.
Ekkor azonban Complain beavatkozása nélkül feltárult az ajtó. Meller, a festőművész állt ott, egy kést dugott vissza éppen a tokjába; arca halottsápadt volt.
– Ajándékot adok neked, atyám – mondta. – Inkább addig hozom be, míg valaki erre nem jön.
Bokájánál fogva vonszolni kezdett egy őrt, aki összeroskadva hevert a folyosón. Complain a festő segítségére sietett, közös erőfeszítéssel beráncigálták az ernyedt testet és bezárták az ajtót. Meller a falnak támaszkodott, homlokát törülgette.
– Nem tudom, mi a szándékod, atyám – szólalt meg –, de ez a fickó hallotta a csetepatét idebenn, és éppen a cimboráiért készült szaladni. Kényelmesebb megoldásnak tartottam, ha elintézem, mielőtt a többieket idecsődíti.
– Tegye meg a Nagy Utazást békében – mondta erőtlenül Marapper. – Jó munka volt, Meller. Műkedvelő létünkre valóban mindent pompásan csináltunk.
– Van egy hajítókésem – magyarázta Meller. – Szerencsére, mert nem bírom a közelharcot. Leülhetnék?
Kissé kába mozdulatokkal mozogva Complain letérdelt a két test közé, és meghallgatta szívverésüket. Alighogy a harc elkezdődött, a megszokott Complain kicserélődött, fürge mozgású és biztos érzékű emberré vált. A vadász lett, aki mindig átvette az irányítást, ha a vadászat elkezdődött. Keze most is fürgén tapogatta Zilliacot meg az ernyedt testű őrt, és úgy találta, hogy egyiknek sem ver a szíve.
A kis törzseknél a halál éppoly megszokott jelenség volt, mint a svábbogár. “A halál az ember leghosszabb szerepe" – mondta egy népi költemény. A Tan legnagyobb része az oly gyakran előforduló kinyújtózkodásnak ezzel a látványával foglalkozott: pontosan előírta, hogyan kell ilyenkor viselkedni. A Complainben lakozó ösztönösen cselekvő ember, most, hogy ismét szembetalálkozott a halállal, nyomban arcra borult, mint ahogy erre nevelték annak idején.
Példáját követve Marapper és Meller is csatlakozott hozzá, Marapper halkan fel is zokogott. Csak akkor zökkentek vissza a normálisnak mondható kerékvágásba, amikor végeztek körülményes ceremóniájukkal, és elmondták az utolsó Nagy Utazást.
Aztán letelepedtek, és az elcsendesült testek fölött szorongva és zavart diadallal egymásra meredtek. Odakint minden csendes volt: a nemrég lezajlott dáridó után uralkodó tunyaság mentette meg őket a bámészkodók sokaságától és az elkerülhetetlen leleplezéstől. Kisvártatva Complain úgy érezte, már ismét képes gondolkozni.
– Mi van az őrrel, aki elárult Zilliacnak? – érdeklődött. – Rövidesen bajt keverhet, Marapper, ha itt maradunk.
– Ha mindörökre itt maradnánk, ő akkor se okozna már semmi bajt – mondta a pap –, legfeljebb az orrunkat bántaná. Itt fekszik előttünk. – És a férfira mutatott, akit Meller bevonszolt, majd hozzátette: – Mégis szerencsénk van: nyertünk némi időt, amíg keresni kezdik Zilliacot. Úgy gyanítom, neki is megvolt titokban a maga kis terve, máskülönben kísérettel jött volna, így még jobb nekünk. Gyere, Roy, azonnal indulnunk kell. A Tat levegője nem tesz jót nekünk.
Felállt, majd váratlanul meginogva nyomban leült. Aztán sokkal óvatosabban újra feltápászkodott, és védekezőn megjegyezte:
– Elég jól bántam ezzel a priccsel, ahhoz képest, hogy milyen érzékeny lelkületem van, mi?
– Még nem tudom, miért üldöztek, atyám – felelte Meller.
– Annál tiszteletreméltóbb gyors segítséged – válaszolta kenetteljesen Marapper, és az ajtó felé indult. Meller azonban kinyújtott karjával eltorlaszolta az utat, és így szólt:
– Tudni akarom, mibe keveredtél bele. Úgy látszik, most már én is belekeveredtem.
Amikor Marapper némán felegyenesedett, Complain hirtelen közbeszólt:
– Miért ne jöhetne velünk, Marapper?
– Szóval így állunk! – mondta lassan a művész. – Mindketten el akarjátok hagyni a Tatot. Jó szerencsét barátaim, remélem, megtaláljátok, bármit kerestek is. Én inkább itt maradok a biztonságban és festegetek, köszönet a meghívásért.
– Leszámítva azt, hogy semmiféle meghívás nem hangzott el, egyetértek veled – vágta rá Marapper. – Jól megálltad a sarat az imént, de nekem most igazi cselekvőképes férfiakra van szükségem és csak egy maroknyi csoportra, nem pedig egy hadseregre.
Meller félreállt, és Marapper megfogta az ajtó kilincsét, majd hirtelen ellágyulva így szólt:
– A mi életünknek kifejezhetetlenül kevés jelentősége van, de azt hiszem, most neked köszönhetjük, hogy élünk, festő. Eredj vissza a festékeidhez, vidd hálánkat, és egyetlen szót se, senkinek.
Nekiiramodott lefelé a folyosón, Complain alig bírt vele lépést tartani. Az alvás már hatalmába kerítette a törzset. Kikerültek egy hajdani őrhelyet, és az egyik hátsó torlasz felé irányították lépteiket – két fiatalember és két rikító ruhájú lány élesztgette a mulatozás hangulatát, egyébként a térség elhagyatott volt.
Marapper befordult az egyik mellékfolyosóba, és a saját szállása felé sietett. Lopva körülpillantott, és előszedett egy mágneses nyitószerszámot, kinyitotta az ajtót, majd maga előtt betuszkolta Complaint. A tágas szobát megtöltötték egy élet szerzeményei, ezernyi apróság, amelyet baksisként kapott vagy elkunyerált; az óriások kihalása óta hasznavehetetlen tárgyak, most csupán egy, a jelenleginél sokkal fejlettebb és tarkább civilizáció bűvös totemjeiként díszelegtek. Complain gyámoltalanul bámult körbe, mivel nem ismerte fel a fényképezőgépet, a villanyventillátort, a kirakós mozaikjátékot, a könyveket, a villanykapcsolókat, a kondenzátorokat, az ágytálat, a madárkalitkát, vázákat, haboltókat, kulccsomókat, két olajfestményt, egy “Holdtérkép" felírású tekercset (Tervező Szektor), a játéktelefont és egy rekesznyi “Sampon"-nak nevezett száraz üledékkel teli üveget. Limlom, csupa limlom, alig volt valami értéke, hacsak nem a ritkaság.
– Maradj itt, amíg elmegyek a másik három lázadóért – rendelkezett Marapper, és kifelé indult. – Aztán elindulunk.
– És ha ők is elárultak, mint az őr?
– Ők nem tesznek ilyet, ha meglátod őket, te is bizonyos leszel benne – válaszolta kurtán Marapper. – Az őrt csupán azért avattam be, mert látta, amikor eltettem ezt ni. – És a zubbonya belsejében megtapogatta a könyvet.
Távozása után Complain hallotta, hogy a mágneses zár halk csattanással visszaugrik a helyére. Ha valami hiba csúszik a pap terveibe, akkor ő itt ül a csapdában. Rendkívül kínos lesz kimagyarázkodni, talán ott is hagyja a fogát Zilliac haláláért. Feszülten várt, közben egyik kezét babrálta, amelyen parányi gyulladt pont látszott. Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy egy szálka fúrodott a tenyerébe. Gwenny zsámolyának a lába mindig is érdes volt.
















   
    MÁSODIK RÉSZ

    A HOLT-ÚT
1


A Tatban ez a szólásmondás járta: “Ugorj, csak aztán bámulj!", s a fürgeség közmondásosán a bölcsesség ösvényének számított, akik valamire vitték, mindig a pillanat ösztönző hatására, azonnal cselekedtek. Nemigen lehetett ott másféle magatartásra ösztönözni, ahol a tehetetlen töprengés, amely semmi értelmét nem látta a cselekvésnek – már azzal fenyegetett, hogy a törzs minden tagját letaglózza. Marapper, aki igyekezett minden bölcsességet a saját előnyére csűrni-csavarni, ilyen és hasonló érvekkel próbálta vállalkozásának másik három tagját talpra állítani.
Felszedegetve holmijaikat és a kábítókat, nehézkesen cammogva kelletlenül követték vezetőjüket a falu folyosóin keresztül. Kevesen látták őket, és ez a kevés ember is közönyös volt, mivel a nemrég lezajlott mulatozás utáni másnaposság még tartott. Marapper megtorpant fülkéje előtt, és a nyitószerkezetért nyúlt.
– Miért álltunk meg? Még elkapnak, ha itt ácsorgunk, és miszlikbe aprítanak mindnyájunkat. Gyerünk a bozótba, ha már elindultunk.
Marapper mogorván pillantott a kérdezőre, majd válaszra sem méltatva társát elfordult. Szótlanul belökte az ajtót, és így szólt:
– Gyere elő, Roy, ismerkedj meg társaiddal.
A jó vadász elővigyázatos, ügyel minden lehetséges csapdára, így hát Complain is kábítóját előreszegezve bújt ki rejtekhelyéről. Csendben végigmérte a Marapper mellett álló férfiakat. Mindegyiket jól ismerte: Bob Fermour nyugodtan pihentette könyökét az övén duzzadó két táskán, és diplomatikusan vigyorgott, Wantage szünet nélkül forgatta botját, Ern Roffery pedig, a becsüs, kihívó és kelletlen arccal bámult. Complain hosszú pillanatokig meredt rájuk, s eközben ők vártak.
– Nem indulok útnak ezzel a bandával, Marapper – jelentette ki aztán a vadász határozottan. – Ha ők a legjobb fickók, akkor engem hagyj ki a játékból. Azt hittem, ez expedíció lesz, nem pedig paprikajancsik felvonulása.
A pap türelmetlenül kotkodácsolt egyet, mint valami kotlóstyúk, és elindult Complain felé, de Roffery félrelökte a kövér embert, s félkézzel megmarkolva kábítóját Complain előtt termett. Bajsza alig néhány centire táncolt Complain állától.
– Ó, te hús-szállító – mondta. – Hát így vélekedsz?
– Így vélekedem – vágott közbe Complain. – És ha tovább babrálod a táskádban azt a játékszert, majd leolvasztom róla az ujjaidat. A pap azt mondta, hogy expedícióra indulunk, nem pedig a vöröslámpás szobákba kujonkodni.
– De hiszen ez expedíció – ordította a pap, közéjük vetette magát, és fröcskölő dühében arcát egyiktől a másik felé forgatta. – Ez expedíció, és azistenit ti mind velem jöttök a Holt-útba, még akkor is, ha egyenként kell becipelnem oda a hullátokat. Ti hülyék, itt ugattok egymás bamba képébe, ti nyamvadt hülyék, hát azt hiszitek, megbízhattok bárkiben rajtam kívül, magatokat is beleszámítva? Szedjétek fel a kacatjaitokat, és indulás, vagy rátok uszítom az őröket.
Ez a fenyegetés olyan nyilvánvalóan ostoba volt, hogy Roffery harsány röhögésbe tört ki.
– Azért csatlakoztam hozzád, hogy ne lássam a Complainhoz hasonló fakóképűeket, atyám – mondta. – Dehát fájjon emiatt a te fejed. Vezess hát, te vagy a főnök.
– Ha így vélekedtek, akkor miért vesztegetjük az időt ilyen ostoba jelenetekre – szólt közbe Wantage.
– Mert itt én vagyok a főnökhelyettes, és olyan jelenetet rendezek, amilyenhez éppen kedvem van – vágott vissza Roffery.
– Nem vagy te semmiféle főnökhelyettes, Ern – jelentette ki nyájasan Marapper. – Itt csak én parancsolok, és a ti dolgotok engedelmeskedni, egyformán, akár a törvény előtt.
Wantage gúnyosan felnevetett, mire Fermour így szólt: – Ha befogtátok a kereplőtöket, talán elpucolhatnánk innen, mielőtt valaki felfedez bennünket, és mindörökre megoldja a problémáinkat.
– Lassan a testtel – mondta Complain. – Továbbra is szeretném tudni, mit keres itt a becsüs. Miért nem kotródik vissza az áruihoz? Könnyű munkája van, miért hagyná itt? Nem látom értelmét, az ő helyében én nem mennék el innen.
– Mert még a nyúlnál is gyávább vagy – morgott Roffery, és a pap csillapítóan kinyújtott karjának feszült. – Mindnyájunknak megvan rá az okunk, hogy nekivágjunk ennek az őrült kiruccanásnak, de neked semmi közöd hozzá, hogy én miért indulok el.
– Mit teketóriázol ennyit, Complain – kiáltotta Wantage. – Te miért jössz? Nekem nem hiányzik a társaságod, annyi szent.
A pap késének kurta pengéje váratlanul közéjük villant. Láthatták, hogy a markolatra kulcsolódó keze elfehéredett a szorítástól.
– Mivelhogy szentéletű ember vagyok – dörögte –, esküszöm a Tat minden egyes utálatos csepp vérére, hogy aki még egy szót szól, elküldöm a Nagy Utazásra.
Némán álltak, megmerevedtek a gyűlölettől.
– Édes, béketeremtő pengém – suttogta Marapper, majd leoldott egy csomagot a válláról, és hétköznapi hangon így szólt:
– Kösd ezt a hátadra, Roy, és szedd össze magad. Ern, hagyd békén a kábítódat, úgy babusgatod, mint valami kislány a babáját. Béküljetek ki mindnyájan, és kövessetek. Maradjatok együtt. Át kell hatolnunk az egyik torlaszon, hogy bejussunk a Holt-útba, én megyek elöl. Nem lesz könnyű. –  Bezárta fülkéjének ajtaját, elmélázva pillantott a zárószerkezetre, majd zsebébe csúsztatta. Társaira többé ügyet sem vetve elindult lefelé a folyosón. A többiek pillanatnyi habozás után engedelmesen felsorakoztak mögéje. Marapper acélossá vált tekintetét mereven előreszegezve egy új világegyetembe vezette őket.
A következő folyosó-kereszteződésnél balra fordult, kettővel odább pedig ismét balra. Rövid zsákutcába jutottak, végét sodronyszerű kapu zárta el, előtte egy őr állt, mivel ez volt az egyik oldalsó torlasz.
Az őr pihent, de éberen figyelt. Egy ládán üldögélt, állat öklére támasztotta, s amikor az öt ember feltűnt a sarkon, felugrott és rájuk szegezte kábítóját.
– Nagy örömmel puffantanálak le benneteket – kiáltotta a szokásos felszólítást. Tekintete elszánttá vált, lábait szilárdan megvetette, és a szavai nem üresen pufogtak.
– Én is örömmel meghalnék – felelte szívélyesen Marapper. – Vidd odább a fegyveredet, Twemmers, nem vagyunk kívülállók. Úgy tűnik, kissé ideges vagy ma.
– Állj vagy lövök! – szólította fel őket Twemmers, az őr. – Mit akartok? Állj, mind az öten!
Marapper továbblépkedett, a többiek lassan felzárkóztak mögé. Complaint érthetetlen módon kellemes izgalommal töltötte el a jelenet.
– Túlságosan rövidlátó vagy erre a munkára, barátom – szólalt meg a pap. – Majd értesítem Zilliacot, hogy váltson le. Én vagyok, Marapper, a papod, kétes józanságod őre, néhány hívemmel. Ma este vér nélkül maradsz, jóember.
– Mindenkit szívesen lelőnék – fenyegetőzött vadul Twemmers a fegyverét lóbálva, de visszahátrált a sodronykapu felé.
– Nos, tartogasd valami jobb célpontra, bár soha kevesebbet nem fogsz találni. – mondta a pap. – Valami fontosat hoztam neked.
A közjáték során Marapper előnye nem csökkent. Már majdnem az őr előtt voltak. A szerencsétlen fickó bizonytalanul toporgott, a többi őr hallótávolságon belül tartózkodott ugyan, de ha vaklármát csap, ez korbácsolást vonhat maga után, így hát nem tudta, mit tegyen. Ám néhány másodperces habozása végzetesnek bizonyult. A pap ráugrott.
Fürgén előrántva kabátja alól a kurta pengét, felhörrenve beledöfte az őr hasába, megforgatta benne, majd ügyesen a hátára vetette az előrebukó hullát. Egészen addig húzta felfelé a testet, amíg Twemmers ernyedt keze oda nem csapódott a vékonyához, akkor elégedetten felmordult.
– Ez tiszta munka volt, atyám – mondta lenyűgözve Wantage. – Magam sem tudtam volna szebben csinálni!
– Remek volt! – kiáltott fel tisztelettel Roffery. Jólesett látni egy papot, aki ekkora szakértelemmel cselekszi is azt, amit prédikál.
– Örülök, hogy tetszett – mormogta Marapper –, de ne ordítsatok, mert a kutyák rögtön a nyakunkon lesznek. Fermour, átvennéd tőlem?
A hulla átkerült Bob Ferrnour vállára, aki jó százkilencven centijével egy fejjel magasabb volt a többinél, sokkal könnyebben elbánt tehát vele. Marapper játékosan rásuhintott pengéjével Complain kabátjára, majd visszadugta tokjába a fegyvert, és figyelmét a sodronykapura fordította.
Valamelyik feneketlen zsebéből előhalászott egy drótvágót, s rést vágott vele a kapun. Ránehezedett a kilincsre, az ajtó körülbelül tíz centire kinyílt, majd megakadt. Marapper erőlködött és nyögött, de a kapu nem mozdult.
– Majd én – mondta Complain.
Teljes erejéből nekiveselkedett, és megnyomta az ajtót. A kapu rozsdás sarokvasain fordulva, átható csikorgással váratlanul feltárult. Kútszerű üreg tárult fel, fekete, tátongó lyuk, úgy látszott, feneketlen. Kissé megrettenve hőköltek hátra.
– Ez a zaj valószínűleg felriasztja a Tat legtöbb őrét – mondta Fermour, és érdeklődéssel szemlélte egy “LIFTCSENGŐ" felírást az akna oldalán. – Most mitévők legyünk, atyám?
– Mindenekelőtt lökd be ide az őrt – válaszolta Marapper. – Csak fürgén!
A hullát belendítették a sötétbe, és egy pillanat múlva elégedetten hallották a súlyos puffanást.
– Undorító! – kiáltott fel élvezettel Wantage.
– Még meleg – suttogta Marapper. – Nincs szükség halotti szertartásra... így kell tennünk, ha életben akarunk maradni. És most, gyermekeim, ne féljetek, ezt a sötét helyet emberkéz csinálta, úgy hiszem, valamikor jármű közlekedett benne le és fel. Követnünk kell Twemmers példáját, bár kissé lassabban.
A nyílás közepén kábelek csüngtek. A pap előrehajolt, megragadta őket, és óvatosan függeszkedve leereszkedett az öt méterrel lejjebb fekvő következő szintre. A tátongó akna fölött a keskeny szegélyperemnek vetve lábát, félkézzel a sodronykapuba kapaszkodott, a másikkal pedig a drótvágót kezelte. Óvatosan nyomkodva a hálót, lábát egy pillérnek vetve, kitágította a kaput olyan szélesre, hogy átbújhassanak rajta.
A többiek sorra követték a papot. Complain hagyta el utolsónak a felső szintet. Lecsúszott a kábelen, néma, kelletlen búcsút mondott a Tatnak, és a többiek után ő is kibújt a következő szinten, öt társa már szótlanul bámult körül a zizegő félhomályban.
Furcsa birodalomba jutottak, ám a pónikatelepek mindenütt egyformák voltak.
Marapper ügyesen becsukta maguk mögött a kaput, majd előrefordult, kihúzta magát, és megigazgatta a köpenyét.
– Egy ébrenlétre ennyi elég, különösen egy magamfajta vén papnak – mondta. – Ha csak valaki nem akarja újra kezdeni a vitánkat a vezetésről.
– Ezt soha nem vitattuk – felelte Complain, és kihívóan elnézett Roffery feje fölött.
– Ne próbálj felmérgesíteni – figyelmeztette társa. – Az atyának engedelmeskedem, de mindenkit lekaszabolok, aki bajt kever.
– Lesz itt annyi baj, hogy a leggyilkosabb ösztöneidet is kielégítheted – jósolta Wantage, arcának torz felét a köröttük magasodó falnak fordítva. – Értelmesebb volna, ha abbahagynánk a szócséplést, és valaki más hasának tartogatnánk a pengéket.
Vonakodva ugyan, de egyetértettek vele.
Marapper gondterhelten kefelgette kurta köpenyét, és morcosan meredt maga elé: a köpeny szegélye véres lett.
– Most alszunk egyet – jelentette ki. – Betörünk az első alkalmas szobába, és ott verjük fel táborhelyünket. Minden alvásunkat így kell megszerveznünk: nem maradhatunk kint a folyosón, túlságosan szem előtt lennénk. A fülkékben azonban őrt állíthatunk, és biztonságban alhatunk.
– Nem lenne tanácsosabb minél messzebb jutni a Tattól, mielőtt alszunk egyet? – kérdezte Complain.
– Bármit tanácsolok, az a legjobb tanács – válaszolta Marapper. – Vagy azt hiszed, hogy akad egy is azok között az elpuhult anyámasszony katonái között, aki kockára tenné azt a koszos nyakát, és bemerészkedne a pónikák ismeretlen vidékére, ahol számtalan csapda várhatja? És hogy ne pazaroljam tovább a hangomat ilyen esztelen javaslatok leintésére, jó lenne, ha mindnyájan világosan eszetekbe vésnétek: azt tegyétek, amit én mondok. Ez az egyesített akarat, és ha nem így cselekszünk, nem megyünk semmire. Tartsátok magatokat ehhez az elvhez, és akkor túléljük a dolgot. Elég világos? Roy? Ern? Wantage? Fermour?
A pap társai konok arcát kémlelte, mintha gyanúsítottakat vonultatott volna fel személyazonosságuk megállapítására. Azok elrejtették szemüket a tekintete elől, mint négy szendergő keselyű.
– Ebben egyszer már megállapodtunk – mondta türelmetlenül Fermour. – Mit akarsz még tőlünk? Csókoljuk meg a cipődet?
Bár többé-kevésbé mindnyájan egyetértettek vele, mégis dühösen ráförmedtek, mivel kissé biztonságosabb célpontnak vélték, mint a papot.
– Csak akkor csókolhatjátok meg a cipőmet, ha megérdemeltétek ezt a kiváltságot – felelte Marapper. – Hanem valami mást kívánok tőletek. Azt akarom, hogy fenntartás nélkül engedelmeskedjetek, és azt is megkövetelem, hogy esküdjetek meg: nem fordultok egymás ellen. Nem kérem tőletek, hogy bízzatok egymásban, vagy valami ehhez hasonló ostobaságot. Nem kérem, hogy szegjétek meg a Tan valamelyik szabályát... ha neki kell indulnunk a Nagy Utazásnak, az Igaz Hit szerint tesszük majd. De nem engedhetjük meg magunknak, hogy állandóan civakodjunk és verekedjünk, a Tatban töltött gondtalan napok véget értek. Jó néhány veszély várhat ránk, ismeritek őket: mutánsok, kívülállók, más törzsek, és végül az Élszektor szörnyű népei. De az is bizonyos, hogy olyan veszélyek is leselkednek ránk, amelyekről fogalmunk sincs. Ha valamelyik társatokra dühöngtök, tartogassátok dühötöket az ismeretlen dolgok számára: még szükségünk lesz rá.
És ismét fürkészően nézett végig rajtuk.
– Esküdjetek meg erre – parancsolta.
– Ez mind nagyon rendben van – zsörtölődött Wantage. – Természetesen egyetértek, de ezzel nyilvánvalóan feláldozzuk, hogy úgy mondjam, a saját jellemünket. És ha mi ebbe belemegyünk, akkor neked is kell valami ehhez hasonlót tenned, Marapper, és fel kell hagynod a prédikációiddal. Mondd meg, mit kívánsz tőlünk, és mi megtesszük, minden lelkifröccs nélkül.
– Ez elég tiszta ügy – szólt közbe gyorsan Fermour, mielőtt újabb vita kezdődhetett volna: – Azistenit, esküdjünk már, aztán alvás.
Megegyeztek abban, hogy a vitákat félreteszik, majd lassan behatoltak a pónikák rengetegébe. A pap vezette őket, miután egy óriási köteg mágneses nyitószerkezetet halászott elő. Pár méterrel odább felfedezték az első ajtót. Megálltak, és a pap egyenként bepróbálta a nyitószerkezeteket az ajtó kis bemélyedésébe.
Közben Complain egy kicsit előrement, majd pár perc múlva visszatért társaihoz.
– Van itt egy betört ajtó – jelentette. – Valamikor nyilván egy másik törzs is áthatolhatott itt. Ha odamegyünk, nem kell itt vesződnünk.
Széttologatva a recsegő szárakat, a többiek csatlakoztak hozzá. Az ajtó csupán egy ujjnyira volt nyitva: bizalmatlanul szemlélgették. Minden ajtó veszélyt rejthetett, belépést az ismeretlenbe, mindnyájan ismerték a hallgatag ajtók mögül előszökkenő halálról szóló meséket, és a félelem gyerekkoruk óta beléjük rögződött.
Roffery előhúzta kábítóját, felemelte a lábát, és belerúgott az ajtóba. Az ajtó feltárult. Odabent kurta csapódás hallatszott, majd néma csend. A fülke nyilvánvalóan elég tágas volt, de sötét, fényforrásai már összetörtek... ki tudja, mikor? Ha odabent világos van, csillapíthatatlan fényszomjúságukban kíméletlen előrehaladásuk során a pónikák bizonyára rég elsodorták volna az ajtót, de így még az embernél is kevesebbre mentek a sötét sarkokkal.
– Csak patkányok – mondta kissé elfúlva Complain. – Gyerünk Roffery. Mire vársz?
Válasz helyett Roffery lámpát szedett elő a csomagjából és előrenyújtotta. Belépett, társai utánatódultak.
Az eddigiekhez képest nagy helyiségbe jutottak, a nyolcszor öt lépésnyi szoba üresen tátongott. Roffery lámpájának idegesen cikázó sugara élesen siklott fel a mennyezet megszokott rácsozatára, az üres falakra, és a törmelék-borította padlóra. Székek és asztalok, a fiókok mellettük hevertek, a tartalmuk szétszórva, s mindezt valaki vadul széthasogatta. A könnyű acélból készült fiókos szekrények felborulva a porban hevertek. Az öt férfi gyanakodva torpant meg a küszöbön, s bizonytalanul találgatták, vajon milyen régen vitték véghez ezt a rombolást. Úgy tetszett, mintha a barbárság emléke körüllengené őket, hiszen a barbárság – az erkölcstől eltérően – még sokáig fennmarad, miután elkövetője már régen elenyészett.
– Itt megalhatunk – jelentette ki kurtán Marapper. – Roy nézz körül, mi van az ajtó mögött.
A szoba túlsó felén levő ajtó félig nyitva állt. Egy rokkant asztalt félresodorva, Complain a zárra nehezedett; egy kis mosdó tárult fel, a kagyló széttörve, a csövek csupaszon meredtek. Végig a falon ősrégi rozsdacsík futott le, de nagyon régen lehetett, hogy a víz utoljára végigcsurgott rajta. Ahogy Complain benézett, egy bozontos fehér patkány ugrott elő a lombok közül, és oldalozó szökelléssel elinalt mellette. Fermour feléje rúgott, de elhibázta, és a patkány eltűnt a folyosón, a pónikák bozótjában.
– Megteszi – ismételte Marapper. – Most eszünk, aztán sorsot húztok, hogy ki őrködjön.
Haraptak valami keveset készleteikből, és étkezés közben azon perlekedtek, szükséges-e őrt állítani vagy sem. Mivel Complain és Fermour azt állították, hogy igen, Roffery és Wantage pedig, hogy nem, a két tábor egyenlően oszlott meg, és a pap nem szándékozott szítani a viszályt. Szótlanul evett, kezét kényeskedve beletörölte egy rongyba, majd még teli szájjal megszólalt:
– Roffery, te fogsz elsőnek őrködni, aztán Wantage, úgyhogy ti bizonyíthatjátok be elsőként az igazatokat. A következő alváskor Fermour és Complain őrködik.
– Azt mondtad, hogy sorsot húzunk – felelte ingerülten Wantage.
– Meggondoltam magam.
Ezt olyan nyersen közölte, hogy Roffery ösztönösen taktikát változtatott, és megjegyezte:
– Te, atyám, feltételezem, nem fogsz őrködni?
Marapper kiterjesztette kezét, és arcát gyermeki ártatlanság öntötte el:
– Kedves barátaim, a ti papotok állandóan őrködik felettetek, akár alszik, akár nem.
Fürgén előrántott kabátja alól egy kerek tárgyat, és témát változtatva így szólt:
– Ezzel a szerkezettel, amelytől Zilliacot szabadítottam meg, előreláthatóan, tudományosan szabályozhatjuk az őrségváltásokat úgy, hogy mindenki egyforma ideig őrködik. Látjátok itt ezen az oldalán körben a számokat, és a három kart vagy mutatót. Óra a neve, és ez is mutatja, hogy az óriásoké, ők készítették, hogy ellenőrizzék az őrszolgálatot, s ez azt bizonyítja, hogy nekik is dolguk akadt a kívülállókkal meg az ámokfutókkal.
Complain, Fermour és Wantage érdeklődéssel vizsgálgatták az órát, Roffery, aki becsüs korában többször találkozott efféle tárgyakkal, fensőbbségesen visszaült a helyére. A pap visszakérte kincsét, és egy kis gombot kezdett forgatni az óra oldalán.
– Azért csinálom, hogy működjön – magyarázta nagyképűen. – Ami pedig a három mutatót illeti, a kicsi igen gyorsan szalad, ezt figyelmen kívül hagyhatjuk. A két nagy különböző sebességgel halad, de csak a lassúbbal kell törődnünk. Látjátok, most éppen a nyolcas számon áll. Ern, te addig maradsz ébren, amíg a mutató a kilencesre nem mutat, akkor felébreszted Wantage-et. Te pedig, Wantage, amikor a mutató a tízesre ér, mindnyájunkat felkeltesz, és akkor továbbmegyünk. Világos?
– Hová megyünk? – érdeklődött komoran Wantage.
– Majd megtárgyaljuk azt is, ha aludtunk – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Marapper. – Első az alvás. Keltsetek fel, ha valami mozgást hallotok odakint, de ne riasszatok fel feleslegesen. Hajlamos vagyok az ingerültségre, ha megzavarják az álmomat.
Bevonult az egyik sarokba, odábbrúgott egy ingatag széket, és az alváshoz készülődött. A többiek sem sokat teketóriáztak, kivéve Rofferyt, aki ellenségesen figyelte őket.
Már mindnyájan a padlón feküdtek, amikor Wantage tépelődve megszólalt:
– Atyám, Marapper atya – szólította kissé esedező hangon. – Nem mondasz imát a biztonságunkért?
– Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bárkinek a biztonságáért közbenjárjak – hárította el Marapper a kérést.
– Csak egy rövid könyörgést, atyám.
– Ahogy kívánod. Gyermekeim, táruljon fel énetek, imádkozzunk. – És a szennyes padlón kuporogva imádkozni kezdett, szavai eleinte közönyösen peregtek, majd ahogy ihletet merített gondolatai sodrásából, egyre nagyobb erőre kaptak.
– Ó, Tudat, mi, kik egybegyűltünk íme, nem vagyunk rá méltók, hogy edényeid legyünk, mivel jól tudjuk, tökéletlenek vagyunk, és nem igyekezünk kiűzni magukból fogyatékosságainkat úgy, ahogy az illendő volna. Nyomorult férgek vagyunk, nyomorultul tengődünk, de mindaddig éltet bennünket a remény, amíg hozzád tartozunk. Ó, Tudat, vezesd különösképpen ezt az öt edényedet idelent, mert több remény kecsegtet minket, mint azokat, akiket hátrahagytunk, és éppen ezért bennünk sokkal több tér nyílik számodra. Jól tudjuk, hogy amikor nem vagy közöttünk, akkor csupán az ellened lakozik mibennünk, a Tudattalan. Vezéreld magadhoz a mi gondolatainkat. Tedd fürgébbé kezünket, erősebbé karunkat, élesebbé szemünket, és bőszebbé haragunkat, hogy győzhessünk és megölhessünk mindenkit, aki ellenünk szegül. Bárcsak lesújthatnánk rájuk és eltiporhatnánk őket! Zsigereiket szerteszétvetnénk a hajó teljes hosszában! Hogy azután ezáltal hatalmasok lehetnénk, teljesen birtokolhatnánk téged, és te is teljesen birtokolhatnál bennünket. És szikrád éltetne bennünket, ama végső fenyegető pillanatig, amíg az Ellened megkaparint minket, és mi is nekivágunk a Nagy Utazásnak.
Mindezt elmondva, a pap feltérdelt, és kezét kitárta feje fölött, majd jobb mutatóujját jelképesen kinyújtotta és szertartásosan elhúzta a torka előtt. A többiek híven utánozták mozdulatait.
– Most aztán kuss az egész bandának – jelentette ki átmenet nélkül hétköznapi hangnemre váltva és ismét befészkelte magát a sarokba.
Complain a falnak vetette a hátát, feje a csomagján nyugodott. Rendszerint úgy aludt, mint a vadállat, éberen, és minden átmenet nélkül zuhant álomba vagy ébredt fel. Ám ebben a szokatlan környezetben egy ideig félig nyitott szemmel hevert, megpróbált gondolkodni, összefüggéstelen, elmosódó képek tódultak agyába, Gwenny üres priccsét látta, a Zilliac fölé tornyosuló diadalmas Marappert, Mellert és az ujjai nyomán kirajzolódó ugró állatot, Ozbert Bergassnak a szennyes löttyből előkavargó életét, Wantage nyakán a megfeszült izmokat, mindenkor készen arra, hogy elfordítsák fejét a tapintatlan szemek elől, Twemmerst, az őrt, amint lassan Marapper karjai közé omlik. És a képek mögött ott rejtőzött az a fontos tudat, hogy mindez csupán az, ami már elmúlt. Ami rájuk vár, arról nem talált képeket, mert ismeretlen tartományba lépett be, annak a másik sötétségnek vágott neki, amelyről anyja is beszélt, és amitől ő maga annyira félt.
Nem vont le semmiféle következtetést, nem vesztegette idejét a bánkódásra, valójában inkább reménykedett, mert ismerte a szólásmondást, hogy “az ismeretlen ördög legyőzheti az ismerőst".
Elalvás előtt még látta az elhagyatott szobát, amelyet a folyosóról beszűrődő fény világított meg, és a külső ajtón keresztül a mindenütt jelenvaló bozót egy részletét. A változatlan, moccanástalan hőségben a pónikák szünet nélkül percegtek, néha-néha a közvetlen közelben pendülés hallatszott, egy mag pattant be a szobába. A növények olyan rohamosan növekedtek, hogy amikor Complain felébredt, a fiatalabb hajtások már nyolc-tíz centivel magasabbak voltak, a vénebbek pedig nekidőltek az útjukban álló válaszfalnak, majd kókadozni kezdtek és végképp lekonyultak, míg aztán a következő sötétség letarolta őket. De a szüntelen zsibongás közepette sem döbbent rá, hogy mennyire emlékeztet mindez az őt körülvevő emberek életére.


2


– Te horkolsz, atyám – jegyezte meg nyájasan Roffery, amikor a következő ébrenlét kezdetekor együtt falatoztak.
Feltűnően megváltozott a kapcsolatuk, mintha az alvás idején holmi túlvilági hatalmak működtek volna. Az az érzés, amely szüntelenül motoszkált bennük, mióta a Tatot elhagyták, hogy ugyanis ők öten vetélytársak, teljesen eltűnt. Még most is vetélytársak voltak, de csak abban az értelemben, ahogy minden ember vetélytársa a másiknak, most azonban már ki nem mondott egyezség alapján összefogtak a környező erők ellen. Az őrködés kétségkívül jót tett Roffery lelkiállapotának, jóval engedékenyebbnek látszott, ötük közül csupán Wantage-en nem lehetett észrevenni semmiféle változást. Jellemét magány és a megaláztatás formálta, mint ahogy az áradó viz elsodorja a facölöpöt, és már semmi sem maradt benne, ami változhatott volna: csak megtörhetett vagy megölhették.
– Ebben az ébrenlétben olyan gyorsan kell haladnunk, ahogyan csak bírunk – mondta Marapper. – Mint tudjátok, a következő alvás-ébrenlét sötét, márpedig nem tanácsos olyankor mennünk, amikor lámpáinkat bárki észreveheti. Indulás előtt azonban hajlandó vagyok elárulni valamit a terveinkből, és éppen ezért szólnom kell a hajóról.
Körülnézett: a többiek rávigyorogtak, és mohón zabáltak.
– Mindenekelőtt egy hajóban élünk. Egyetértetek ezzel?
Sürgető tekintete mindannyiukból kiváltott valamiféle választ: “Természetesen!"-t Fermourból, türelmetlen kaffantást Wantage-ból, mint aki a dolgot mellékesnek tekinli, bizonytalan kézmozdulatot Rofferyből, és Complainből a “Nem!"-et.
Utóbbinak Marapper nyomban teljes figyelmet szentelt.
– Akkor jobb lenne, ha gyorsan megértenéd, Roy – mondta. – Vegyük sorra a bizonyítékokat. Figyelj erősen... fontosnak tartom a dolgot, és ha valaki makacsul korlátolt, sajnálatos módon feldühíthet.
Miközben rendkívül nyomatékosan és határozottan beszélt, körbejárta a roskatag bútorzatot, s arcvonásai szokatlanul komollyá mélyültek.
– Nos, Roy, óriási különbség, hogy egy hajó belsejében vagy azon kívül vagy. Látod, mindnyájan tudjuk, milyen benne lenni, emiatt gondoljuk azt, hogy csupán a hajó létezik. De rengeteg más hely van, ami nem a hajó, hatalmas helyek, sok ilyen van... Ezt onnan tudom, mert láttam az óriások néhány hátrahagyott feljegyzését. A hajót az óriások készítették, saját céljaikra, amelyeket egyelőre még nem ismerünk.
– Már hallottam ezt az érvelést a Tatban – mondta gondterhelten Complain. – Tegyük fel, elhiszem mindazt, amit mondasz, Marapper. És aztán? Hajó vagy világ, mi a különbség?
– Nem érted. Figyelj ide! – a pap előrehajolt, szakított egy maroknyit a pónikalevelekből, és meglengette Complain arca előtt.
– Ezek természetesek, csak úgy nőnek, maguktól – mondta. Berontott a hátsó szobába és belerúgott a porcelán kagylóba, hogy az nagyot csendült.
– Ezt valaki csinálta, mesterségesen hozták létre – mondta. – Most már érted? A hajó is mesterséges dolog. A világ természetes. Mi természetes lények vagyunk, és nem ez itt a jogos otthonunk. Az egész hajót az óriások csinálták.
– De még ha így van is... – kezdte Complain.
– Így van! Így van! A bizonyíték állandóan a szemed előtt van... a folyosók, a falak, a szobák, mind mesterségesek... de úgy megszoktad őket, hogy nem fogod fel: ez is bizonyíték.
– Nem baj, ha nem érti – mondta Fermour a papnak. – Mit számít?
– De értem – válaszolta haragosan Complain. – Csak nem tudom elfogadni.
– Rendbeli van, ülj le, maradj csendben, és emészd meg az egészet, közben mi továbbmegyünk – felelte Marapper. – Sok könyvet olvastam már, tudom, mi az igazság. Az óriások építették a hajót meghatározott célra, de valahol ez a cél elsikkadt és az óriások maguk is kihaltak. Csak a hajó maradt meg.
Abbahagyta a járkálást, a falnak dőlve nekitámasztotta homlokát. Amikor folytatta a beszédet, szinte saját magához intézte a szavakat:
– Csak a hajó maradt meg. Csak a hajó, és benne a csapdába esett emberi törzsek. Valami szerencsétlenség történt, valami valahol borzalmasan félresikerült, és minket itthagytak szörnyű sorsunkra.
– Az ördögbe is, minek ez a sok fecsegés – szólt közbe ingerülten Wantage. – Miért nem próbálod elfelejteni, Marapper, hogy pap vagy? Arról halljunk, hogy mi köze van mindennek ahhoz, amire most készülünk?
– Nagyon sok – felelte Marapper, és barátságtalanul zsebre vágta mindkét kezét, aztán az egyiket ismét előhúzta, és megpiszkálta a fogát. – Engem valójában természetesen csak a kérdésnek a hittel való kapcsolata izgat. Ami azonban benneteket érdekel, az az, hogy egy hajó eleve valahonnan jön és valahová megy. Ez a valahonnan és a valahová sokkal fontosabb, mint maga a hajó, oda kell eljutnunk, ahonnan a hajó jött és ahová megy. Azok természetes helyek.
– Mindebben semmi rejtély nincs, ilyesmin csak hülyék töprengenek. A rejtély az, hogy milyen összeesküvés gátol bennünket abban, hogy megtudjuk, hol vagyunk? Mi történik itt, a hátunk mögött?
– Valami elromlott valahol – kapott a szón Wantage. – Én mindig mondtam: valami elromlott.
– Rendben van, de nekem ne mondd többet – csattant fel a pap. Úgy vélte, hogy tekintélye rovására megy, ha megengedi, hogy egyetértsenek vele. – Ez valami összeesküvés, amit ellenünk szőttek. A hajó vezetője vagy kapitánya elbújt valahol, és mi az ő irányításával száguldunk, nem ismerjük úticélunkat, azt sem tudjuk, miért utazunk. Egy őrült ragad magával bennünket, aki elzárkózott mindenki elől, mi pedig ősapáink bűneiért bűnhődünk.
Complain mindezt borzasztónak és hihetetlennek vélte, bár ez sem volt sokkal hihetetlenebb, mint az az elmélet, hogy valamennyien egy mozgó hajóban élnek. Ha az egyik feltevést elfogadta, következésképpen a másikat is el kell ismernie, így aztán nem szólt egy szót sem. Megsemmisítő bizonytalanság lett úrrá rajta. Lopva végignézett társain, egyiken sem látta semmi jelét, hogy lelkesen egyetértenének a pappal: Fermour inkább gúnyosan mosolygott, Wantage arcán a különvéleményt sejtető szokásos közömbösség tükröződött, Roffery pedig türelmetlenül ráncigálta a bajuszát.
– Tervem tehát a következő – folytatta a pap –, és sajnos szükségem van a segítségetekre, hogy végrehajtsam. Megkeressük ezt a kapitányt, kézrekerítjük, bárhol rejtőzzék is. Jól elbújt, de semmiféle bezárt ajtó nem menti meg tőlünk. Ha elkapjuk, megöljük... és mi fogjuk irányítani a hajót!
– Mihez kezdünk a hajóval, ha megszereztük? – kérdezte Fermour olyan hangon, amely óvatosan ellensúlyozni kívánta Marapper zabolátlan lelkesedését.
A pap csupán egy pillanatra látszott tanácstalannak.
– Majd csak találunk neki útirányt – válaszolta aztán. – Az efféle részletkérdéseket bízzátok rám.
– És pontosan hol is találhatjuk meg ezt a fickót? – kíváncsiskodott Roffery.
Válaszul a pap félrehajtotta köpenyét, és a zubbonya zsebébe nyúlt, majd széles mozdulattal felmutatta a könyvet, amelyet Complain már látott. Orruk alá dugta a címet, de ez Roffery kivételével nem sokat mondott nekik, egyedül ő olvasott ugyanis folyékonyán. A többiek, bár a szótagokat kibetűzték, a szokatlanabb szavakkal hosszabb erőfeszítés nélkül képtelenek voltak megbirkózni. Marapper elkapta a könyvet kezük ügyéből, és leereszkedően elmagyarázta, hogy ez a “Csillaghajó Áramköreinek Kézikönyve". Azt is kifejtette – hiszen a magyarázat alkalmat adott a hencegésre –, hogyan jutott a könyvhöz. Abban a raktárban hevert, ahol Zilliac az őreivel felfedezte a festékes zsákokat, s a Hadnagyság felülvizsgálatára váró tárgyakkal együtt elkobozták ezt is. Itt pillantotta meg Marapper, aki nyomban ráeszmélt a könyv értékére, és saját használatára zsebredugta. Sajnos az egyik őr elcsípte, s ennek a hűséges embernek a hallgatását csak azzal az ígérettel lehetett megvásárolni, hogy Marapperrel tarthat és hatalomhoz jut.
– Feltehetően ezt az őrt intézte el a szobám előtt Meller? – kérdezte Complain.
– Pontosan ezt – felelte a pap, és gépiesen megismételte a gyász jelét. – Amikor átgondolta tervünket, minden bizonnyal úgy döntött: sokkal több haszna lesz belőle, ha feltárja Zilliac előtt.
– Ki tudja, nem volt-e igaza? – fűzte hozzá kajánul Roffery.
A pap a szúrást eleresztette a füle mellett, kinyitotta a könyvet, és rábökött egy ábrára.
– Itt a kulcsa az én hadjáratomnak – jelentette be hatásosan. – Ez itt a hajó tervrajza.
Legnagyobb bosszúságára nyomban félbe kellett szakítania beszédét, és elmagyarázni, mi is az a tervrajz. Ez a fogalom ugyanis teljesen új volt a többieknek. Ezúttal Complain kerekedhetett Wantage fölé, mert egycsapásra megértette a dolgot, társa azonban képtelen volt egy hajó nagyságú, három dimenziós tárgyat két dimenziós ábrázolásban felfogni: Meller festményeire való utalás sem segített, következésképpen az egész ügyet a kötelező feltevések körébe kellett utalniuk, mint ahogyan magának Complainnak is “feltételeznie" kellett, hogy hajóban tartózkodnak, anélkül hogy valamiféle ésszerű bizonyítékot kapott volna erre.
– Eddig még soha senki nem jutott hozzá az egész hajó tervrajzához – mondta Marapper. – Szerencse, hogy az én kezembe került. Ozbert Bergassnál többet senki nem tudott a hajó beosztásáról, valójában azonban ő is csak a Tatlépcső körzetét ismerte, meg a Holt-út egy részét.
A tervrajz tanúsága szerint a hajónak kissé elnyújtott tojásalakja volt, a közepe hengeres, és mindkét vége legömbölyített. Nyolcvannégy kör alakú fedélzetből állt, ezek egyforma lapos korongok voltak. A legtöbb fedélzet (a hajótest két végén akadt néhány kivétel) három körkörös rétegből tevődött össze, a felső, a középső és az alsó szintből, ezekben folyosók húzódtak, amelyeket liftek és lépcsők kötöttek össze. A folyosók mentén sorakoztak körben a lakófülkék, a kisebb irodahelyiségek vagy nagyméretű termek, amelyek elfoglalták az egész szintet. A fedélzeteket egyetlen széles folyosó kötötte össze, amely a hajó hossztengelyében futott végig: ez volt a Főfolyosó. Ezen kívül voltak még tartalékösszeköttetések a fedélzetek kör alakú folyosói, meg az előző és a következő fedélzetek folyosói között.
A hajó egyik végén jól olvashatóan állt a név: Tat. A másik végén egy kis körnek Irányítófülke volt a neve. Marapper rábökött az ujjával.
– Itt fogjuk megtalálni a kapitányt – mondta. – Bárki legyen is itt, az tartja hatalmában a hajót. Oda megyünk.
– Ez a tervrajz olyan könnyűvé teszi a dolgunkat, mintha csak egy farönköt kellene felhasogatnunk – jelentette ki Roffery kezét dörzsölve. – Csupán végig kell hatolnunk a Főfolyosón. Úgy látszik, mégsem voltunk olyan sült bolondok, hogy hozzád csatlakoztunk.
– Azért nem lesz ez olyan könnyű – mondta Complain. – Eddig minden ébrenlétet a Tatban töltöttetek kényelmesen, és nem tudjátok, milyen körülmények uralkodnak ott, ahová készülünk. A vadászok elég jól ismerik a Főfolyosót, sehova sem vezet, éppen úgy, mint a többi közönséges folyosó.
– Naiv magyarázatod ellenére, igazad van, Roy – hagyta rá a pap. – Ebben a könyvben azonban megtaláltam az okát, miért nem vezet sehová. A Főfolyosó mentén, minden fedélzet között vészkijáratok voltak. Minden fedélzet-kört többékevésbé önállónak építettek, úgyhogy baj esetén elszigetelhették őket és lakóik életben maradtak.
Végigpergette az ábrákkal telirajzolt oldalakat.
– Még csak nem is szándékozom mindezt megérteni, de annyi világos, hogy valami baleset történt, tűz vagy más ilyesmi, és a Főfolyosó ajtói azóta zárva vannak.
– Hát ezért olyan nehéz eljutni bárhová is – tette hozzá Fermour. – Az ember csak körbe-körbe járhat. Meg kell találnunk a vész-járatokat, amelyek nyitva állnak, és azokon áthatolni. Ez annyit jelent, hogy körbe kell haladnunk, nem pedig nyomban előretörni.
– Köszönöm, majd én megadom az utasításokat – jegyezte meg kurtán a pap. – Mivel mindnyájan olyan okosnak látszotok, minden további teketória nélkül elindulhatunk. Dobd a hátadra ezt a csomagot, Fermour, és gyerünk.
Engedelmesen feltápászkodtak. Odakint a fülkén kívül a Holt-út várt rájuk, nem valami barátságosan.
– Át kell törnünk az Élszektor területén, hogy elérjük a Vezérlőfülkét – mondta Complain.
– Inadba szállt a bátorságod? – vigyorgott Wantage.
– Igenis, Lyukasfejű, inamba szállt.
Wantage sértődötten elfordult, de túlságosan elfoglalták gondolatai ahhoz, hogy veszekedjen, akár a csúfneve miatt is.
Csendben vonultak a bozótban. Az előrehaladás lassú volt és kimerítő. Egy magányos vadász a saját jólismert környezetében simán átjuthatott a pónikák között, nem kellett kivágnia a növényeket, ha szorosan a falhoz lapult, így többesben, libasorban haladva sokkal nehezebb volt előrejutni, mivel a visszacsapódó ágak a hátrább jövő arcát, szemét veszélyeztették. Ezt csak úgy kerülhették volna el, ha elválnak egymástól, de megállapodásuk értelmében a lehető legszorosabb közelségben kellett maradniuk, mivel túlságosan idegesítő volt a gondolat, hogy elölről is, hátulról is védtelenül marad a kis csapat. Egy másik érv is szólt az ellen, hogy a fal mellett osonjanak: ott ugyanis a kitines pónikahajtások sűrűbben nőttek, mindenfelé kibújtak, ahová csak lehullottak a magvak, és a hajtások zajosan ropogtak, amikor rájuk tapostak. Complain gyakorlott vadásszemének a rengeteg hajtás azt bizonyította, hogy ezen a területen kevés vad él, hiszen a zsenge pónikákat a kutyák és a disznók egyaránt kedvelték.
A legyek sokaságában sem lehetett szembeötlő változást tapasztalni. Szünet nélkül ott röpködtek az utazók füle körül. Az élen haladó Roffery bele-belevágta fejszéjét a pónikatörzsekbe, s közben gyakran fenyegetően megforgatta a feje fölött, hogy így próbáljon megszabadulni kínzóitól.
Elérték a fedélzeteket összekötő első tartalékjáratot. Nem volt nehéz észrevenni. Egy rövid oldalfolyosóban egymástól körülbelül egy méterre két egyszerű fémajtót találtak, mindegyikkel külön-külön is el lehetett zárni a folyosót, bár most a mindent elborító zöld növényzet nyitva tartotta őket. Az első ajtó külsején a “61. Fedélzet" feliratot olvashatták, a másikon “60. Fedélzet" állt. Marapper elégedetten horkantott egyet, további megjegyzésekhez túlságosan nagy volt a hőség. Vadászatai alkalmával Complain már nemegyszer áthatolt ilyen járatokon, és látott hasonló felírásokat, de számára eddig semmit sem jelentettek. Most azonban megpróbálta az emlékezetében felbukkanó tapasztalatokat összefüggésbe hozni azzal az elképzeléssel, hogy mozgó hajón tartózkodnak, de a gondolat ahhoz még túl friss volt, hogy elfogadhassa.
A 60. Fedélzeten emberekkel találkoztak.
Most Fermour vezette őket, szenvtelenül csörtetett előre, amikor egy nyitott ajtóhoz érkeztek. A nyitott ajtók mindig veszélyt rejthettek, de be kellett lépni rajtuk, így hát megvárták, amíg mindnyájan odaérnek és egyszerre nyomultak be. Eddig ilyenkor nem is történt semmi különös. Ez alkalommal azonban egy vénasszonnyal találták szembe magukat.
Meztelenül feküdt a padlón, mellette egy kipányvázott juh aludt. Az asszony nem nézett feléjük, így zavartalanul szemlélhették. Valami ismeretlen betegség következtében a bal füle felduzzadt, mint a szivacs, és a koponyájától elállva hátraszorította piszkosszürke hajfonatát. A megbetegedett részen bőre élénkpiros volt, ellentétben arcának sápadtságával.
Lassan elfordította a fejét, és két bagolyszemével rájuk meredt. Arckifejezése változatlan maradt, de tompán visítozni kezdett. Eközben Complain észrevette, hogy az asszony jobb füle ép.
A juh felriadt, és bégetve, hörögve rémületében addig futott, amíg a kötél engedte.
Mielőtt az öttagú csapat továbbindulhatott volna, a hátsó fülkéből két férfit is előcsalt a lárma. Előrejöttek, és védekezően megálltak a visítozó asszony mögött.
– Ezek nem fognak bántani! – mondta megkönnyebbülten Fermour.
Ezt mindjárt látták valamennyien. Mindkét férfi öreg volt, egyikük szinte kétrét görnyedt a Nagy Utazás ígéretétől, amelyre csakhamar elindul, a másik rettenetesen vézna és félkezű, egyik karját nyilván egy régi késcsatában veszítette el.
– Meg kellene ölnünk őket – mondta Wantage, és félarca váratlanul felragyogott. – Különösen ezt a rusnya boszorkát.
Ezekre a szavakra az asszony abbahagyta a sivalkodást és fürgén rávágta:
– Táruljon fel a te külön éned, rontás szálljon a szemedre, érints meg minket, és a minket sújtó ragály legyen terajtad.
– Táruljon fel a füled, asszonyom – válaszolta zordan Marapper. – Gyertek, hősök, ne ácsorogjunk itt. Álljunk odább, amíg valami durvább fickó elő nem kerül erre a hülye visongásra.
Visszafordultak a bozótba. A szobában álló három alak moccanástalanul figyelte őket. Talán a Holt-út törzsének utolsó maradványai lehettek, bár sokkal valószínűbbnek látszott, hogy szökevények voltak, és a vadonban tengették sanyarú életüket.
Ezután más mutánsok és remeték nyomaira is bukkantak. A pónikák itt-ott le voltak taposva, ennek következtében az előrehaladás könnyebbé vált, de még fokozottabb éberséget követelt, bár eddig még senki sem támadta meg őket.
A következő tartalékjáratot zárva találták, és a tokjába pontosan illeszkedő acélajtó ellenállt minden együttes nyitogatási kísérletüknek is.
– Dehát bizonyosan van valami nyitja – jegyezte meg mérgesen Roffery.
– Szólj a papnak, nézze meg abban az átkozott könyvben – mondta Wantage. – Ami engem illet, én itt letanyázom, és harapok valamit.
Marapper amellett kardoskodott, hogy tovább kísérletezzenek az ajtóval, de a többiek Wantage mellett szavaztak, és szótlanul enni kezdtek.
– Mi lesz, ha olyan fedélzetre jutunk, amelyiken minden ajtót így találunk? – kíváncsiskodott Complain.
– Az lehetetlen – állította magabiztosan Marapper. – Egyébként soha nem hallhattunk volna az Élszektorról. Nyilván van valamilyen út, talán nem is egy, amely nyitva áll és elvezet azokhoz a részekhez. Most át kell mennünk egy másik szintre, és ott megpróbálkozni.
Végül átjutottak az 59. Fedélzetre, majd biztató gyorsasággal az 58-asra. Időközben besötétedett, a sötét alvás-ébrenlét már a nyakukon volt. Ismét nyugtalankodni kezdtek.
– Senki nem vett észre semmit? – kérdezte váratlanul Complain. Most újra ő vezette a menetet, és patakokban folyt róla a veríték. – A pónikák más formájúak.
Valóban így volt. A rugalmas szárak húsosabbá és ritkábbá váltak. A levélzet is mintha megritkult volna, és több viaszos virágot láttak. Lábuk alatt megváltozott a talaj. A fövény általában szilárd volt, csak a bonyolult gyökérrendszer szabdalta, amely a pára minden elérhető cseppjét felszívta. Az előrehaladás kényelmesebbé vált, a talaj sötét és nedves lett.
Minél tovább hatoltak előre, annál inkább szemet szúrt a változás. Csakhamar dagasztották a sarat. Elhaladtak egy paradicsom-növény, majd egy másik felismerhetetlen gyümölcstermő mellett. Sok másfajta növény is küszködött a nyilvánvalóan elgyengült pónikák között. A változás idegesítő volt. Ennek ellenére Marapper megálljt vezényelt, mivel ha rövidesen nem találnak pihenőhelyet, a sötétség meglepi őket.
Benyomakodtak egy oldalsó szobába, amelynek az ajtaját valaki már régebben betörte. Odabent zsúfolásig halmozódtak a bonyolult mintázatú vastag posztó-végek. Fermour kémlelő lámpája felriasztott egy raj lepkét. Mély, zizegő hanggal rebbentek fel a szövetről, amely nyomban elveszítette a mintázatát: csupán mélyen kirágott lyukak ásítoztak rajta. A szobában örvénylettek a lepkék, és kisuhantak a folyosóra. Mintha porviharba kerültek volna.
Complain félreugrott, amikor egy hatalmas lepke egyenest az arcának tartott. Egy pillanatig furcsa érzése támadt, amely jóval később jutott megint eszébe: bár a lepke a füle mellett repült el, mégis úgy képzelte: egyenest belefúródik a fejébe. Szinte érezte mélyen az agyában: aztán eltűnt.
– Itt úgysem tudnánk nyugodtan aludni – mondta undorodva, és megindult az ingoványos folyosón.
A következő feltáruló ajtón túl eszményi táborhelyre leltek. Valamiféle gépműhely lehetett, egy tágas szoba, tele szerelőpadokkal, lécekkel, és sok más, teljesen érdektelen eszközzel. Egy bizonytalanul csordogáló csap vízzel is ellátta őket, igaz miután kinyitották, többé nem sikerült elzárni: a víz akadálytalanul csörgedezett a lefolyóba, a hatalmas vízelvezető rendszer valahol a lábuk alatt működött, lent a fedélzet alatt. Fáradtan megmosakodtak, ittak, ettek a készletükből. Alighogy végeztek, rájuk tört a sötétség, a természetes sötétség, amely a négy alvás-ébrenlét közül csak az egyikben érkezik meg.
Senki sem hiányolta az imát, és a pap sem kezdeményezte. Ő is elfáradt, és ugyanaz a gondolat nyugtalanította, mint a többieket. Eddig mindössze három fedélzetet jártak be: hosszú-hosszú utazás várt még rájuk a Vezérlőfülkéig. Marapper csak most döbbent rá, hogy bármilyen nagy segítség is a tervrajz, korántsem érzékelteti a hajó valódi nagyságát.
Az értékes órát most Complain kapta, akinek akkor kellett felkeltenie Fermourt, amikor a nagy kar teljes kört ír le. A vadász irigykedve szemlélte társait, amint behúzódnak a padok alá és elszunnyadnak. Eltűnődve álldogált egy ideig, de azután a fáradtság leülésre késztette. Agya száz meg száz kérdést forgatott meg, majd ebbe is belefáradt. Hátát nekivetette egy padnak, és a csukott ajtót bámulta: odakint a folyosón, a kör alakú tejüveg ablakon túl halvány irányfény pislogott. Ez a kör szemlátomást egyre növekedett, forgott, keringett, és Complain behunyta szemét.
Balsejtelemmel eltelve rezzent fel. Az ajtó most már tárvanyitva állt. A folyosón a fényforrás kialvása után rohamosan haldokoltak a pónikák. Csúcsuk meggörbedt, s egymásnak roskadtak, mintha egy sor törötthátú vénember térdelne egy pokróc alatt. Ern Roffery eltűnt.
Complain előkapta kábítóját, felugrott és az ajtóhoz rohant. Hallgatózott. Egyáltalán nem tartotta valószínűnek, hogy elrabolták Rofferyt, ez dulakodással járt volna, amire a többiek felébrednek. Önként távozott tehát. De miért? Hallott valamit a folyosón?
Valóban valami szörtyögő hang hallatszott távolról, mint a folyóvíz zaja. Minél tovább hallgatta, annál hangosabbnak tetszett. Visszapillantott három alvó társára, és nekivágott, hogy felderítse a hang eredetét. Jobbnak vélte a riasztó csordogálás okát felderíteni, mintsem felébreszteni a papot, magyarázkodni neki, hogy miért is nyomta el őt magát az álom. Mihelyt kiért a folyosóra, óvatosan felvillantotta a lámpát, és az iszapban azonnal felfedezte Roffery lábnyomait, amelyek a szint még feltáratlan vége felé vezettek. Könnyebben haladt előre, mivel itt a bozót a falaktól a folyosó közepe felé húzódott vissza. Complain lassan lépkedett, minden fényforrás nélkül, de kábítóját készenlétben tartotta.
A folyosó elágazásánál megpihent, és tájékozódni próbált, ismét a szortyogó hangra fülelve. A pónikák lassan elfogytak, és a fedélzet padlója ismét előtűnt: a víz áramlása lemosta róla a talajt. Complain belegázolt a vízbe, óvatosan lépkedett, hogy ne csapjon zajt. Ilyet még soha nem tapasztalt. Előtte fény világított. Amint közelebb ért, látta, hogy kettős üvegű ajtó mögül egy tágas szobából árad a világosság. Amikor ajtóhoz ért, megtorpant; ez volt ráfestve: “Uszoda", s ahogy önmagában kiejtette a szót, értelmetlennek találta. Bekémlelt az ajtón és néhány felfelé vezető lépcsőfokot látott: a tetején oszlopok álltak, az egyik mögött egy ember homályos figurája.
Nyomban lekushadt. Amikor az ember nem mozdult, Complain arra a következtetésre jutott, hogy nem vette őt észre, azért ismét kikémlelt, hogy megfigyelje, merre néz a férfi. Pontosan olyan volt, mint Roffery. Complain óvatosan nyitotta ki az egyik üvegajtót: vízhullám zúdult a lábának. A víz lefelé ömlött a lépcsőn, valóságos vízeséssé változott.
– Roffery! – kiáltotta, és kábítóját az alakra irányította. A háromtagú szó felerősödött, borzalmas bömböléssé fokozódott, és mielőtt elhalt volna, többször körülzúgta a sötétlő üreget. Vele együtt minden elhalkult, csupán kongó csend maradt utána, amely most ismét visszanyerte jogait.
– Ki az? – szólította suttogó hangon az alak.
Félelme ellenére Complainnek sikerült visszasuttognia a nevét. A férfi intett. Complain moccanás nélkül állt a helyén, majd az újabb hívásra lassan felment a lépcsőn. Amint egy szintre ért a másikkal, teljes bizonyossággal felismerte a becsüst.
Roffery megmarkolta Complain kezét.
– Elaludtál, te hülye! – súgta dühösen Complain fülébe.
Complain engedelmesen bólintott, félt, hogy ismét felriasztja a visszhangot.
Roffery témát változtatott. Szótlanul előremutatott. Complaint meglepte társának arckifejezése, és arrafelé nézett, amerre Roffery intett.
Ilyen tágas helyen még egyikük sem járt soha. Csupán baloldalt világított egy lámpa, s úgy tetszett, a térség a sötétség végtelenjébe vész.
A padlót víz borította, hullámok sodródtak kifelé. A fényben a víz szinte fémesnek tetszett. Távolabb, a helyiség végén megtört a sima felület, csövek meredeztek elő, különböző magasságokban, s ezek pallót tartottak. Mindkét irányban kunyhók sorakoztak a homály miatt alig megkülönböztethetően.
– Gyönyörű! – suttogta Roffery. – Ugye, gyönyörű!?
Complain meglepetve bámult rá. A “gyönyörű" szónak szerelmi jelentése volt, és csak a különösen kívánatos nőkre alkalmazták. Belátta azonban, hogy ez a látvány különlegesen választékos szót érdemel. Tekintete visszasiklott a vízre, ez teljesen kívül esett tapasztalataikon. A víz eddig csupán csapokból csöpögött vagy folyt, vagy fecskendőből fröcskölt, vagy valami edény alján lötyögött. A vadászt bizonytalan kíváncsiság fogta el, vajon mire használnak ilyen töméntelen sok vizet. A komor, sejtelmes látvány azonban ennél többet is nyújtott, és Roffery ezt próbálta kifejezni.
– Tudom, mi ez – mormolta Roffery. Mintha megigézték volna, úgy bámult a vízre, arcvonásai úgy kisimultak, hogy egész külseje megváltozott. – Olvastam erről a régi könyvekben, amelyeket becslésre hoztak hozzám, de mindeddig ködös sületlenségnek tartottam, aminek nincs semmi értelme. – Elhallgatott, majd idézte a szöveget: – “És akkor a halottak soha többé nem kelnek fel, és még a leghosszabb folyó is biztonságban kanyarog a tenger felé." Ez a tenger, Complain, és mi rábukkantunk a tengerre. Sokat olvastam róla. Vélemenyem szerint ez bizonyítja, hogy Marapper téved, nem hajón vagyunk: hanem egy föld alatti városban.
Ez mit sem mondott Complainnek, aki nem sokat törődött azzal, hogy minek nevezik a dolgokat. Csak az lepte meg, hogy most valamit megsejtett abból, ami mostanáig izgatta: Roffery miért hagyta ott gondtalan megélhetést biztosító foglalkozását, és miért csatlakozott a pap bizonytalan kimenetelű expedíciójához. Most látta csak, hogy társának is megvan az övéhez hasonló oka: vágyakozás valami felé, amit soha nem ismert, és amit nem tud néven nevezni. Ám ez nemhogy közelebb hozta volna Rofferyhez, hanem inkább arra késztette, hogy még jobban ügyeljen, mert ha céljaik megegyeznek, sokkal valószínűbb az összecsapás.
– Miért jöttél fel ide? – kérdezte, továbbra is halkan, nehogy felidézze a kongó visszhangot.
– Amíg te édesen aludtál, felébredtem, és hangokat hallottam a folyosón – válaszolta Roffery. – A tejüvegen keresztül láttam két férfit, csakhogy embernek túl nagynak tetszettek. Óriások voltak!
– Óriások! Az Óriások halottak, Roffery.
– Ezek óriások voltak, én mondom neked, csaknem két méter magasak. A fejük az ablakig ért. – Complain kiolvasta társa szeméből az emlék borzadályát.
– Követted őket? – kérdezte.
– Igen. Követtem őket idáig.
Complain ismét belemeredt a homályba.
– Meg akarsz ijeszteni? – tudakolta.
– Nem kértelek rá, hogy gyere utánam. Miért félnénk az óriásoktól? A kábító mindenkit leterít, bármilyen magas is.
– Jobb lenne, ha visszamennénk, Roffery. Nincs sok értelme itt álldogálni, azonkívül őrködnöm kell.
– Erre előbb is gondolhattál volna – felelte Roffery. – Majd később idevezetjük Marappert, hadd lássuk, mihez kezd a tengerrel. De mielőtt visszaindulunk, még megnézek valamit. Nézd, ott tűntek el az óriások!
Rámutatott egy pontra a kunyhók mellett, ahol egy négyszögletes kútkáva emelkedett ki a vízből mintegy tizenöt centiméterre. A fölötte függő magányos lámpát az óriások mintha csak azért állították volna fel, hogy jól be lehessen látni a mélységbe.
– A kútkáván belül csapóajtó van – súgta Roffery. – Az óriások itt mentek le, aztán bezárták maguk mögött. Gyere, megnézzük.
Ezt aztán végképp esztelen vállalkozásnak tartotta Complain, de nem merészelt ellenkezni, csak megjegyezte:
– Rendben van, maradjunk a homályban, hátha másvalaki is jár erre.
– A tenger csak bokáig ér – mondta Roffery – Nyugodtan belegázolhatsz.
Rendkívüli módon, szinte gyerekesen izgatottnak látszott, mint ahogy gyanútlanságában a gyerek sem fogja fel a veszélyt. Ennek ellenére hallgatott Complain figyelmeztetésére, és a fal fedezékében indult előre. Egymás mögött tocsogtak a tenger szélén, fegyverüket készenlétben tartva, így érkeztek el a csapóajtóhoz, amelyet a káva védett a víztől.
Társára fintorítva Roffery előrehajolt, és lassan felemelte a fedelet. A nyílásból gyenge fény szűrődött ki. Egy vaslétrát pillantottak meg, amely csövekkel teli kamrába vezetett. A kamra alján két kezeslábast viselő figura szorgoskodott szótlanul, egy elzárócsappal bíbelődtek. Bizonyára meghallották az áramló víz felerősödő zúgását a fölöttük levő teremből, mert alighogy a fedél kinyílt, felnéztek és megrökönyödve meredtek Rofferyre meg Complainre. Kétségkívül óriások voltak, rettenetesen magasak és testesek, s az arcuk sötét.
Roffery idegei nyomban felmondták a szolgálatot. Nagy csattanással lecsapta a fedelet, sarkonfordult és futásnak eredt. Complain szorosan a nyomában. A következő pillanatban Roffery eltűnt, elragadta a víz. Complain azonnal hátrahőkölt. Lába előtt, a tenger felszíne alatt jól láthatóan egy sötét kútnyilás tátongott. Roffery ismét felbukkant a kútban, vagy egy méternyire Complaintől, csapkodta a vizet és üvöltött. A sötétségben az arca olyan volt, mintha közel állna a gutaütéshez. Complain odanyújtotta neki a kezét, és amennyire mert, előrehajolt. Társa megpróbálta elkapni a segítő kezet, evickélt, majd ismét elmerült az áramló bugyborékolásban. A tágas barlangban süketítő volt a lárma.
Amikor Roffery ismét felbukkant már talajt ért a lába, és mellig érő vízben állt. Lihegve és átkozódva előretörtetett, hogy megragadja Complain kezét. Akkor a csapóajtó kivágódott. Feljöttek az óriások. Miközben Complain viharsebesen megfordult, még észlelte, amint Roffery megáll, hogy előrántsa kábítóját, amelynek nem árt a nedvesség. Magasan a feje fölött őrülten cikázó fénymintákat pillantott meg. A vadász célzás nélkül tüzelt saját kábítójából a kútból kiemelkedő fejre. A fénysugár szétterült. Az óriás rájuk vetette magát, és Complain ijedtében elejtette fegyverét. Ahogy lehajolt, hogy megkeresse a sekély vízben, görnyedő háta mögül Roffery is tüzelt. Jobban célzott, mint Complain.
Az óriás megingott és hatalmas loccsanással, amelyet a visszhang még csak fokozott, felbukott. Ahogyan Complain később visszaemlékezett, a szörnyeteg nem viselt fegyvert.
A másik azonban igen. Társa sorsát látva, a létrára kuporodott, a kútkáva fedezékébe, és kétszer tüzelt. Az első találat arcán érte Rofferyt. Hangtalanul a víz alá csúszott.
Complain felcsapva a vizet rögtön lemerült a fenékre, de könnyű célpontul szolgált a célzónak. A halántékába csapódott a második sugár. Arccal előre, ernyedten bukott a vízbe.
Az óriás kimászott a kamrából, és fenyegetően közeledett feléjük.


3


Az ember énjének középpontjában az életösztön áll. Ez az ösztöne annyira nem tudatos, hogy az élet némely, még korán tapasztalt kínos élménye éppen az ellenkező hatást válthatja ki: a halálvágyat. A két ösztön békésen megfér egymás mellett, és az embernek lepereghetnek a napjai, s nem vesz tudomást róluk, de egy váratlan esemény egyszerre szembesíti vele, és egycsapásra kihántva rárakódott mesterséges burkaiból, végzetes kettőssége a maga meztelenségében tárul fel előtte: abba kell hagynia a belső küzdelmet ahhoz, hogy felvehesse a harcot a külső ellenséggel.
Így járt Complain is. Az ájulás után csupán őrjöngő vágyakozás következett, hogy visszasüllyedjen a tudattalanságba. Ám a tudattalanság visszadobta őt, és életösztöne csakhamar követelőzni kezdett, hogy bármilyen bajba jutott is, küzdenie kell, ha meg akar menekülni. Aztán ismét semmiféle sürgetést nem érzett, hogy meneküljön, csak a vágyat, hogy behódoljon és visszaolvadjon a semmibe. De az élet csökönyösen visszakövetelte.
Egy pillanatra felnyitotta szemét. A félhomályban a hátán feküdt. A meghatározhatatlan minőségű szürke tető csupán néhány centire volt a feje fölött. A tető visszafelé haladt, vagy Ő mozgott előre, nem tudta megállapítani, és ismét lehunyta szemét. Már ismét érzékelte testének minden porcikáját, és rájött, hogy csuklóját és bokáját is összekötötték.
Fájt a feje, és görcsös zihálásra késztetve áporodott szag töltötte meg a tüdejét. Rádöbbent, hogy az óriás valamiféle gázlövedékkel találta el, most még érzi a hatását, de talán később utóhatás nélkül elmúlik.
Ismét felnyitotta szemét. Továbbra is úgy érzékelte, hogy a tető hátrafelé halad, de teste erősen rázkódott, s ez arról tanúskodott, hogy valamiféle járművön viszik. Éppen amikor felpillantott, a mozgás megszűnt. Egy óriás elmosódott körvonalait látta maga mellett, feltehetően azét, aki rálőtt és elfogta. Félig nyitott szemhéján át megfigyelte a hatalmas lényt: az alacsony helyiségben négykézláb állt. A tetőn tapogatva most valamiféle kapcsolót fordított el, és a tető egy része felfelé indult.
Odafentről fény és mély hangok szűrődtek le. Complain később kitalálta, hogy ez a lassú és súlyos mormolás az óriások jellemző beszédje. De mielőtt füle hozzászokhatott volna a hangokhoz, megragadták és továbbvonszolták a járművet, és könnyedén átbújtatták a nyíláson. Lapátnyi kezek emelték fel, és rakták le viszonylag kíméletesen a fal mellé.
– Magához tér – jegyezte meg egy hang, amelynek különös kiejtését Complain alig értette.
A megjegyzés rendkívüli aggodalommal töltötte el, részint azért, mert hiszen semmiféle jelét sem adta annak, hogy magához tért, másrészt pedig azért, mert arra következtetett belőle, hogy ismét elkábíthatják.
A nyíláson át újabb test érkezett, aztán az első óriás visszamászott a felső fülkébe. Suttogó párbeszéd hallatszott. Abból a kevésből, amit kifülelt, Complain összeállította a képet, hogy a test azé az óriásé, akit Roffery megölt. Az óriás elmagyarázta, mi történt. Csakhamar kiderült, hogy két társához beszél, bár helyéről Complain csak a falat láthatta.
Visszazuhant a gondolattalan állapotba, s megpróbálta kifújni tüdejéből az undok szagot.
Az egyik oldalsó szobából újabb óriás lépett be, és ellentmondást nem tűrő hangnemben parancsokat osztogatott. Complain foglyulejtője ismét megpróbálta elmagyarázni a helyzetet, de leintették.
– Megszüntette a vízömlést? – kérdezte az újonnan jött.
– Igen, Mr. Curtis. Felszereltük az új elzárócsapot a régi helyett, amit megevett a rozsda, és leengedtük a vizet. A levezetőcsövet is megtisztítottuk és egy szakaszon új csöveket raktunk le. Már majdnem befejeztük, amikor felbukkant az Álomszuszék. A medencének azóta ki kellett ürülnie.
– Rendben van, Randall – felelt az ellentmondást nem tűrő hang, amelynek gazdáját Curtisnek szólították. – Most számoljon be, miért vette üldözőbe ezt a két zümzümöt.
Kis szünet következett, majd a másik mentegetőzve válaszolta:
– Fogalmunk sem volt róla, hányan lehetnek. Csupán annyit tudtunk, hogy rajtunk üthettek volna az ellenőrző kamrában. Ki kellett onnan kecmeregnünk, és körülnézni. Feltételezem, ha tudjuk, hogy csak ezzel a két fickóval van dolgunk, közbelépés nélkül szélnek eresztjük őket.
Az óriás olyan vontatottan beszélt, hogy furcsa kiejtése ellenére Complain majdnem mindent megértett. De nem tudta, hová akar kilyukadni. Már-már lanyhult az érdeklődése, amikor elérkezett a beszélgetés tetőpontja, és egyszeriben felvillanyozódott.
– Tudja-e, Randall, hogy kellemetlen helyzetbe került? – mondta a szigorú hang. – Ismeri a szabályzatot, ez egyenlő a haditörvényszékkel. Véleményem szerint nehéz lesz bebizonyítania, hogy önvédelemből cselekedett. Különösen azért nem, mert a másik zümzüm a vízbe fulladt.
– Nem fulladt bele. Kihalásztam a vízből, és lefektettem az egyik zárt búvónyílás tetejére, ott majd magához tér... – válaszolta nyersen Randall.
– Ezt leszámítva, mit szándékozik tenni ezzel, akit idehozott? – érdeklődött Curtis.
– Belefulladt volna, ha otthagyom.
– Miért hozta ide?
– Nem készíthetnénk ki most, és ezzel elintéznénk az ügyet, Mr. Curtis? – szólalt meg egy másik óriás, először azóta, hogy Curtis belépett.
– Szó sem lehet róla. Főbenjáró szabálysértés. Ezenkívül meg tudna ölni hidegvérrel egy embert?
– Csak egy zümzüm, Mr. Curtis – hangzott a védekezés.
– Elmehetne esetleg rehabilitációra – javasolta Randall olyan hangon, mint akit elkápráztat saját ragyogó ötlete.
– Ember, ez már túl öreg hozzá! Tudja jól, csak gyerekeket fogadnak el. Mi a pokolnak kellett idehoznia?
– Hát ahogy már mondtam, nem hagyhattam ott, azután hogy kihúztam a cimboráját, én... hát igen, elég hátborzongató hely az, és mintha hallottam volna valamit. Egyszóval gyorsan magammal hoztam, hogy biztonságban legyen.
– Teljesen nyilvánvaló, hogy pánikba esett, Randall – mondta Curtis. – Semmiképpen sincs szükségünk itt felesleges zümzümökre. Vissza kell vinnie, és kész. – A hang kurta volt és határozott. Complain bátorságra kapott tőle: neki is ez lett volna a legjobb megoldás. Nem mintha nagyon félt volna az óriásoktól, most, hogy már közöttük volt, nagyon is lassúnak és nyájasnak látszottak ahhoz, hogy kárt tegyenek benne. Nem egészen értette Curtis álláspontját, de neki valóban kedvező volt.
Az óriások azon vitatkoztak, hogyan kellene visszajuttatni Complaint. Randall barátai ellenezték a parancsnok, Curtis tervét. Curtis végül is dühbe gurult.
– Rendben van – csattant fel. – Gyerünk az irodába, a keserveteket, majd felcsengetjük a Kis Kutyát és felsőbb parancsot kérünk.
– Bepörgött, Curtis? – kérdezte az egyik óriás, miközben a maguk fura, lassú mozgásával követték a paracsnokot a másik szobába, és ügyet sem vetve Complainre, rácsapták az ajtót. Első gondolata az volt, milyen ostobák, hogy őrizetlenül hagyják itt, most elmenekülhet a padlón levő nyíláson át, ahol behozták. Ez az illúziója azonban nyomban szertefoszlott, mihelyt megmoccant. Alighogy megpróbálta mozdítani valamelyik izmát, szúró fájdalom nyilallt végig rajta, és a tüdejében megrekedt bűz szinte összesűrűsödött. Nyögve visszazuhant, feje a fal hajlatának dőlt.
Csupán egy másodpercig maradt egyedül az óriások távozása után. Nyikorgó hang hallatszott a térde körül. Nyakát kissé elfordítva megpillantotta a fal egyik kis részletét: egy körülbelül tizenöt négyzetcentiméteres csipkés szélű nyílás tárult fel. A lyukból lidércálomba illő figurák tódultak elő.
Öten voltak, hihetetlen gyorsasággal bukkantak fel, Complain körül száguldoztak, átugráltak rajta, majd villámgyorsan visszasuhantak a lyukba. Nyilvánvalóan valamiféle megnyugtató hírt vihettek, mert újabb három figura tűnt fel a mögöttük előrenyomulókat hívogatva. Patkányok.
Az öt előőrs tüskés gallért viselt a nyaka körül: aprók voltak és simatestűek, az egyik félszemű, üres szemgödrében egy porcogó rángatózott, a megmaradt másik pupilla pillantásaival egyidejűleg. A következő három patkány közül az egyik szurokfekete volt, ő látszott a vezérnek. Felállt, mályvaszínű apró mancsával belemarkolászott a levegőbe. Nem viselt gallért, de felsőtestét mindenféle fémből összeszerelt páncél fedte: gyűrű, gomb, gyűszű, szögek: nyilvánvalóan vért gyanánt, derekát pajzs övezte, amelyből kis tőrhöz hasonló fegyver állt ki. Bőszen vinnyogott, és az öt előőrs ismét körbeszáguldotta Complaint, a lába között elsurranva ugráltak, időnként belevigyorogtak az arcába, nyaka fölött egymásnak rontottak, ide-oda ráncigálták az ingét.
A patkányvezér két testőre idegesen várakozott, folyton hátrafelé pillogtak, pofaszakállukat ide-oda billegették. Négy lábon álltak, és csupán köpenyre emlékeztető kopott, apró rongyokat viseltek a hátukon.
A nagy nyüzsgés közepette Complain akarata ellenére számtalanszor összerándult. Megszokta már a patkányokat, de most ezek szervezetten háborgatták. Az is átvillant agyán, hogy nemigen tudna védekezni, ha az állatok úgy határoznának, hogy kivájják a szemét.
De a patkányok most más valamire készülődtek, nem csemegére vadásztak. Megjelent az utóvéd. A lyukból újabb négy hímpatkány lihegett elő. Egy kis ketrecet cipeltek, és a patkányvezér füttyjeleire sietősen Complain arca elé helyezték, úgyhogy jól érezte, és be kellett lélegeznie a belőle áradó bűzt.
A ketrecben levő állat nagyobb volt a patkányoknál. Tojás alakú fejének tetejéről a szőr közül két hosszú fül nyúlt ki, a farkán csupán apró bolyhok meredeztek. Complain még soha életében nem látta ezt az állatfajtát, de a Tat vén vadászainak a leírásából felismerte. Ez volt a nyúl, amely már szinte teljesen kiveszett, mert természetes zsákmánya lett a patkányoknak. Complain érdeklődve szemlélte, és az állat idegesen bámult vissza rá.
Alighogy a nyulat becipelték, az első öt patkány elhelyezkedett a belső ajtónál, az óriások visszatértét figyelve. A vezérpatkány előrerontott a ketrecig: a nyúl visszahúzódott, de négy lábánál fogva tömlöce rácsaihoz volt pányvázva. A vezérpatkány fejét előrehajtotta a pajzsán levő tőrhöz, majd amikor ismét előremeredt, a két metszőfoga fölött elhelyezkedő ádáz kis penge finom sarlóját mohón villogtatta a nyúl nyaka felé.
A fenyegető dühroham elmúltával ismét hüvelyébe rejtette a pengét, és virgoncan ide-oda szökellt a ketrec meg Complain arca között, miközben egyre gesztikulált. A nyúl nyilván megértette a patkány szándékát. Complain értetlenül meredt rá. Az állat pupillája kitágult, és Complain szabadulni próbált a gondolatain elhatalmasodó kényelmetlen érzéstől. Az érzés azonban nem hagyta el. Átitatta agyát, mint a kövek között szétfolyó tócsa gyanakvó előrenyomulása. Megpróbálta a fejét rázni, de a kísérteties érzés megmaradt, sőt erősödött. Keresett valamit, vaktában, mint amikor egy haldokló botorkál a sötét szobákban, és a lámpa kapcsolója felé tapogat. Complaint elöntötte a veríték, fogait csikorgatta, s közben igyekezett visszaszorítani az undorító kapcsolatot. És ekkor rádöbbent, hogy a hatás hol jut be a tudatába.
Agya hatalmas, kérdő kiáltásokká bomlott ki.
MIÉRT...
    KICSODA... MIT...
        HOGYAN...
            MEGTESZI-E...
                MEGTEHETI-E...
                    MEG AKARJA-E TENNI...