Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4 BRIAN W. ALDISS Amíg világ a világ

2010.11.05

Laur Vyann és Roy Complain lassan baktatott vissza az Élszektor lakott része felé. Mindkettőjüket túlságosan megrázta az élmény, hogy a vezérlőtermet romokban találtak. Complaint ismét elfogta a halálvágy, de most mar sokkal sürgetőbben: méregként áradt szét testében a felismerés, hogy élete tökéletesen reménytelen. Az Élszektorban töltött rövid pihenő, a Vyanntól nyert boldogság eltörpült a születése óta elviselt agyonfárasztó kudarcok mellett.
Egyetlen dolog mentette meg attól, hogy belesüllyedjen ebbe a pusztító elkeseredésbe: a Tat ósdi Tana, amelyről még nem is olyan régen nagy büszkén azt állította, hogy már kiűzte magából.
Fülében csengtek a pap szavai:
“Gyávák ivadékai vagyunk, életünk napjai félelemben teltek el... A Nagy Utazás már elkezdődött: hadd dühöngjünk, amíg tehetjük, és imigyen elhagyva kóros ösztöneinket, megszabadulhatunk belső konfliktusainktól..."
Complain gépiesen elismételte a harag jelét. Hagyta, hadd buzogjon fel dühe szánalmas helyzetének zugaiból, és hadd melengesse meg testét a didergő sötétségben. Vyann szipogni kezdett a férfi vállán: és az, hogy a lánynak is szenvednie kell, még csak olaj volt a tűzre.
Mindez fokozódó izgatottsággal forrt benne, arca eltorzult, felidézett minden igazságtalanságot, amelyet ő maga vagy bárki más bármikor elszenvedett, s mint valami keverőgép, mindet összegyúrta, tajtékosra verte. Zavaros, véres düh dobogtatta meg a szívét.
Amikor kissé eszéhez tért, már Vyannt is vigasztalni tudta, és visszavezette népe lakhelyére.
Amikor a lakott részhez közeledtek, fülükben furcsa zúgás erősödött. Zűrzavaros, különös zaj volt ez, baljós zaj, amelynek hallatán nyomban megszaporázták lépteiket, és aggodalmasan pillantgattak egymásra.
Elsőként egy farmerrel találkoztak, futva közeledett feléjük:
– Vyann felügyelő – kiáltotta. – Scoyt mester téged keres, már mindenütt szólított.
– Ez úgy hangzik, mintha darabokra akarná itt szedni nekünk a hajót – mondta szárazon Vyann. – Azonnal megyünk, köszönöm.
Gyorsabban szedték a lábukat, így aztán Scoyttal a 20. Fedélzeten találkoztak, ahonnan Fermourt megszöktették.
Pagwam másodkapitány egy kisebb csapattal haladt előre a folyosón, minduntalan lehajoltak s felnyitogatták a fedélzet csapóajtóit. A félrezuhanó súlyos fedelek adták a furcsa zengő hangot, amelyet Vyann és Complain hallott. Amint egy lyukat feltártak, egy ember ott maradt őrködni, a többiek pedig előrerohantak a következő csapóajtóhoz.
Az akciót irányító Scoyt körülnézett, és megpillantotta Vyannt. Ajkát azonban most nem lágyította meg üdvözlő mosoly.
– Gyertek ide – mondta, és kinyitotta a legközelebb eső ajtót. Az idegen lakófülke véletlenül éppen üres volt. Amikor mindhárman beléptek, Scoyt bezárta az ajtót, és dühösen rájuk támadt:
– Legszívesebben mindkettőtöket bezáratnálak egy fülkébe – fakadt ki. – Mikor érkeztetek vissza Gregg tanyájáról? Miért nem tettetek azonnal jelentést nekem vagy a Tanácsnak, a parancs szerint? Tudni akarom, hol voltatok együtt?
– De Roger... – tiltakozott Vyann. – Nem sokkal ezelőtt érkeztünk vissza. Azonkívül, amikor megjöttünk, mindnyájan a hajtóvadászaton voltatok. Nem tudtuk, hogy az ügy olyan sürgős, különben...
– Egy pillanat, Laur – szakította félbe Scoyt. – Inkább tartsd meg magadnak a kifogásokat: nagy bajban vagyunk. Ennek ellenére nem érdekelnek a szóvirágok: mi van Greggel?
Complain látta Vyann arcán a sértődöttséget meg a bosszankodást, így hát előrelépett, és röviden előadta, mit tanácskozott meg a bátyjával. A végén Scoyt bólintott, és kissé megkönnyebbült.
– Jobb, mint remélni mertem – mondta. – Kiküldjük őreinket, hogy minél előbb vezessék ide Gregg csapatát. Ideje, hogy azonnal jöjjenek.
– Ne, Roger – vágta rá Vyann. – Ők nem jöhetnek ide. Minden tiszteletem Royé, de a bátyja közönséges haramia. A hívei pedig csőcselék. Ők és az asszonyaik csupa nyomorék és mutáns. Az egész banda végtelen sok felfordulást okozna közöttünk, ha megengedjük nekik, hogy itt lakjanak. Semmi másra nem alkalmasak, csak a harcra.
– Éppen erre akarjuk felhasználni őket – mondta komoran Scoyt. – Jobban tennéd, ha lépést tartanál az eseményekkel, Laur. – Sietősen beszámolt róla, mit látott Marapper és mi minden történt azóta.
– Bántottátok Fermourt? – érdeklődött Complain.
– Nem, csak egy kicsit megkorbácsoltuk, hogy megpuhuljon.
– Szegény ördög, az ilyesmihez már a Tatban is hozzászokott – jegyezte meg Complain. Az együttérző emlékezetre a tulajdon háta is felsajdult.
– Miért kell ezért ilyen sürgősen idecsődíteni Gregg csőcselékét? – kérdezte Vyann.
Scoyt mester nagyot sóhajtott, és nyomatékosan így felelt:
– Mert most először bizonyosodtunk meg róla kétségtelenül, hogy a kívülállók és az óriások szövetséget kötöttek... ellenünk.
Keményen tekintett rájuk, amíg ezt felfogták.
– Szép kis helyzet, mi? – kérdezte tőlük ironikusan. – Ezért nyittatok ki minden csapóajtót a hajón, és mindegyik mellé őrt állítok, így aztán kikergetjük az ellenséget, esküszöm, nem nyugszom, amíg meg nem tesszük.
Complain füttyentett.
– Valóban szükséged van Gregg fickóira, döntő lesz a létszám – jegyezte meg. – De hogyan sikerült Marappernek kinyitnia a csapóajtókat?
– Ez a hájas pap pontosan olyan, amilyen, hogy úgy mondjam – válaszolta kurtán felnevetve Scoyt. – Gyanítom, hogy a törzsetekben nagy szarka volt.
– Mindent összeszedett, amihez hozzájutott – hagyta rá Complain, és felidézte, micsoda lomtár volt Marapper szobája.
– A többi között egy gyűrűt is megkaparintott, egy nyolcszögletű kővel díszített gyűrűt, amelyet valaki hajdan egy hulláról húzhatott le. Nem is kő az benne, hanem valami kis mechanikus szerszám, pontosan beleillik a csapóajtók kulcslyuk-forma nyílásába, csak meg kell nyomni és a csapóajtó nyomban feltárul. Eredetileg a katasztrófa előtt, bizonyára mindenkinek volt ilyen gyűrűkulcsa, aki szolgálata közben ezeken a csapóajtókon át közlekedett. Egyébként Tregonnin tanácsos azt állítja, hogy ezeknek a fedélzetek között levő helyeknek ellenőrző járat a neve. A kacatjai között talált valami utalást erre, és mi most éppen azt tesszük, ellenőrizzük őket. Minden centiméternyi területet átfésülünk. Az embereim megkapták Marapper gyűrűjét, és a fedélzeten most minden csapóajtót kinyitnak.
– Bob Fermournak is volt ilyen gyűrűje! – kiáltott lel Complain. – Emlékszem, gyakran láttam az ujján.
– Úgy tudjuk, hogy minden kívülálló visel ilyet – mondta Scoyt – És ha ez így van, akkor érthető, miért tudnak olyan könnyen kijátszani bennünket. Ez sok mindent megmagyaráz csak azt nem, hogyan tudtak mindig kiszabadulni a gondosan őrzött fülkékből is. Mivel feltételezzük, hogy aki ilyen gyűrűt visel, az ellenségünk, a túlélési kutatócsoport néhány tagját megbíztam vele, vizsgálja meg az egész lakosságot, kutassák fel az áruló nyomot. Bárkin találunk ilyen gyűrűt, az elindul az Utazásra. Most mennem kell. Feltarulás!
Kituszkolta őket a csengő-bongó folyosóra. Nyomban körülvették a parancsra váró beosztott tisztek, lassanként elsodródott Complain és Vyann mellől. Még hallották, amint kijelöl egy fiatal tisztet, hogy vigye meg a választ Greggnek, majd elfordult és hangja elhalt.
– Szövetség Öreggel... – mondta Vyann, és megborzongott. – De mihez kezdünk mi? Úgy látszik, Roger nem szándékozik újabb munkával megbízni bennünket.
– Menj és feküdj le – felelte Complain. – Kimerültnek látszol.
– Csak nem hiszed, hogy elalszom ekkora zajban? – kérdezte a lány, és kissé fáradtan mosolygott.
– Azt hiszem, meg kellene próbálnod.
Complaint meglepte, a lány milyen engedelmesen hagyja elvezetni magát, bár amikor az egyik oldalfolyosón az ott őgyelgő Marapperbe botlottak, Vyann váratlanul hátrahökölt.
– Hallom, te vagy a nap hőse, atyám – mondta a lány.
Marapper arcát rosszkedv árnyékolta be, vélt sérelmébe burkolózott, mint valami köpenybe.
– Felügyelő – mondta egy kissé keserű méltósággal. – Te kigúnyolsz. Átkozott életemben mindeddig felbecsülhetetlen értékű titkot hordoztam az ujjamon, és nem tudtam róla. Most, amikor tudatára ébredtem, íme, a teljesen szokatlan pánik pillanatában odaajándékoztam Scoyt barátodnak, semmiért!

*

– Ki kell valahogy jutnunk a hajóból – mormolta Vyann. Beszéd közben szemét lehunyta, sötét hajkoronája a párnára omlott. Complain halkan kisurrant a sötét szobából, úgy vélte, a lány elalszik, mielőtt még becsukná az ajtót, a két fedélzettel odább zúgó hangzavar ellenére. Megállt Vyann ajtaja előtt, félig-meddig habozott otthagyni őt, nem tudta, vajon jó órában zavarja-e a Tanácsot vagy Scoytot a szétrombolt vezérlőterem hírével. Tétován matatott az övére fűzött lángfegyveren, majd gondolatai ismét visszatértek a sokkal személyesebb elmélkedésekre.
Nem tehetett róla, de szerette volna tudni, mi a szerepe a környező világban: mivel azonban maga sem döntötte még el, mit akar az élettől, úgy tetszett, az események áradata sodorja őt. A hozzá közelálló embereknek, úgy tetszik, világos céljaik vannak. Marapper csak a hatalommal törődik, Scoyt látszólag teljesen belemerül a hajó véget nem érő problémáiba, szerelme, Laur pedig csak a hajó életének megkötöttségeitől akar szabadulni. És ő? Kívánta a lányt, de volt itt valami más is, valami, amit megígért magának még gyerekkorában, de nem talált meg, valami, amit soha nem tudott szavakba öltöztetni, valami, ami túl nagy volt ahhoz, hogy elképzelje...
– Ki az? – riadt fel a közeledő léptekre.
Egy közeli négyszögletes irányfény rávetődött a fehérruhás magas férfira; ez az alak elütött a többiektől, s ha beszélt, a hangja lassú volt és erőtől duzzadó.
– Zac Deight tanácsos vagyok – szólalt meg. – Ne ijedj meg. Ugye, te vagy Roy Complain, a Holt-út vadásza?
Complain rápillantott a férfi bánatos arcára, fehér hajára, s ösztönösen nyomban megkedvelte. Az ösztön nem mindenkor szövetségese az értelemnek.
– Én vagyok, uram – válaszolta.
– A papod, Henry Marapper, nagy megbecsüléssel beszélt rólad.
– Valóban, azistenit? – Marapper gyakran cselekedett jót titokban, de kivétel nélkül a maga javára.
– Igen – mondta Zac Deight. Majd megváltozott hangon hozzátette: – Úgy hiszem, bizonyára tudsz valamit a folyosó falán látható lyukról.
És rámutatott arra a nyílásra, amelyet Complain és Vyann vágott a lány szobájának falán.
– Persze. Ezzel a fegyverrel csináltam – mondta Complain, és megmutatta a fegyvert az idős tanácsosnak, s kíváncsian várta, mi következik ezután.
– Elmondtad-e valaki másnak, hogy ilyen fegyvered van? – kérdezte Zac Deight, és érdeklődéssel forgatta a lángfegyvert.
– Nem. Csak Laur... Vyann felügyelő tud róla, ő most éppen alszik.
– Át kellett volna adnod a Tanácsnak, hogy a legcélszerűbben használhassuk fel – jegyezte meg nyájasan Zac Deight. – Ennek eszedbe kellett volna jutnia. Bejönnél a szobámba és elmesélnéd az egész történetet?
– Igen, csak hát nincs sok mesélni valóm, uram... – kezdte Complain.
– Bizonyára láttad, milyen veszélyes lehet ez a fegyver, ha illetéktelen kezekbe kerül... – Volt valami parancsoló a vén tanácsos hangjában. Aztán megfordult, és elindult a folyosón. Complain nem nagy örömmel, de tiltakozás nélkül baktatott az öregember széles háta után.
Liften ereszkedtek le az alsó szintre, majd öt fedélzetnyit gyalogoltak a tanácsos szobájáig. Errefelé minden teljesen elhagyatott, csendes és sötét volt. Zac Deight előhalászott egy közönséges mágneses kulcsot, kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy beengedje Complaint. Mihelyt Complain belépett, az ajtó becsapódott a háta mögött. Csapdába esett!
Sarkon fordulva vadállati dühvel esett neki az ajtónak – hiába. Elkésett: Zac Deight megkaparintotta a lángfegyvert, amellyel pedig kiégethette volna a szabadságba vezető utat. Complain felkattintotta lámpáját, és körülnézett a szobában. A mindent belepő porról ítélve rég nem használt hálószoba lehetett, s mint a hajó egész hosszában az ilyesféle szobák, ez is rideg, jellegtelen volt.
Felkapott egy széket és ripityára törte a bezárt ajtón, ezután kissé alkalmasabbnak érezte magát a gondolkodásra. Egy kép bukkant elő az elmúlt időkből, amikor először állt ott Vyann mellett, és a kémlelőnyíláson át figyelte, hogyan hagyja Scoyt egyedül Fermourt a vallatószobában: Fermour felpattant egy zsámolyra, és igyekszik elkapni a mennyezeti rácsot. Nyilván úgy vélte, arrafelé elmenekülhet. Tegyük fel...
A szoba közepére tolta az ágyat, a tetejére egy szekrényt rakott, és fürgén felkapaszkodva megvizsgálta a rácsot. Semmiben sem különbözött a hajó más szobáinak a rácsaitól: körülbelül egy méter átmérőjű, és széles pálcikák fedik, elég ritkán, úgyhogy ujját bedughatta közéjük. A kutató fénysugár felfedte, hogy az üreget tapadós porréteg tömítette el, mint csipa a szemet, az előfúvó légáramlatot valóban alig érezte.
Kísérletképpen ráfüggeszkedett a rácsra. Nem mozdult.
Pedig mozdulnia kellett. Fermour nem azért állt ezen a zsámolyon, és nem azért ágaskodott felfelé, mert szüksége volt egy kis csuklógyakorlatra. Ha a rács kinyílik, ez megmagyarázná, hogyan menekültek el a szigorúan őrzött fülkékből a Scoyt által foglyulejtett kívülállók. Complain átdugta ujjait a rácson, kitapogatta a belső peremét, s erein remény meg félelem viharzott át jegesen.
Mutatóujja csakhamar egy egyszerű kallantyút tapintott. Lenyomta. Hasonló kallantyúkat talált a rács másik három ágyra helyezte. Szíve vadul dobogott.
Megragadta a nyílás szélét, és feltornászta magát.
Alig bírt megfordulni odafent. Azt hitte, hogy az ellenőrző járatban találja magát, ehelyett a szellőzőrendszerbe jutott. Nyomban kitalálta, hogy ez  a cső végigfut az ellenőrző járatok furcsa fedélzetközi világán. Felgyújtotta lámpáját, feszülten figyelt lefelé, rá se hederintve az állandóan arcába fúvó légáramlatra.
Csupán egyetlen lámpa világított az alagútban, a fény a következő szűrőrácsból áradt. Hirtelen átütött eszébe, hogy pontosan úgy festhet, mint a palack nyakában a dugó, majd előremászott, és lebámult a rácson át.
Egyenesen Zac Deight szobájába nézett le. Zac Deignt egyedül volt és egy készülékbe beszélt. A szoba közepére tolt magas szekrény elárulta, hogyan leplezték a készüléket rejtő fülkét. A meglepett Complain egy ideig nem is értette, miről beszél Zac Deight. Aztán fülelni kezdett.
–...ez a Complain nevű fickó rengeteg bajt okoz – mondta a tanácsos a kagylóba. – Emlékszel, hogy az embered, Andrews, elvesztette néhány héttel ezelőtt a hegesztőjét? Complain valahogy megkaparintotta. Nyomban rájöttem, amikor a 22. Fedélzeten Laur Vyann felügyelő szobájának a falán felfedeztem a tátongó lyukat... Igen. Curtis, hallasz? Ez a vonal pocsékabb, mint valaha.
Deight egy percig hallgatott, amíg a vonal másik vegén a társa beszélt. Curtis! Complain csaknem felkiáltott – ez az óriás vezette az őt foglyulejtő fickókat. Lepillantott a tanácsosra és hirtelen észrevette Zac Deight ujjan – nyolcszögletű kővel díszített áruló gyűrűt, és mind kíváncsibb lett vajon a fondorlatnak miféle rettenetes szövevényébe bonyolodott bele.
Aztán ismét Deight beszélt:
– Sikerült beosonnom Vyann szobájába – mondta –, amíg a hajtómű emeleten teljes lendülettel folytak a figyelemelvonó hadműveletek. Találtam még valamit, amit a zümzümök megszereztek, egy naplót, amelynek a létezéséről nem is tudtunk, a Procyon V.-ről visszatérő hajó első kapitánya írta. Sokkal több adatot tartalmaz, mint amennyit a zümzümöknek tudniuk kellene: mindenféle kérdésekre ingerelheti őket. Egy kis szerencsével mindkettőt megszereztem, a naplót is, és a hegesztőt is... Köszönöm. És ami még nagyobb szerencse, Complainen és ezen a lányon, Vyannon kívül senki sem ismeri sem a naplót, sem a hegesztőt, vagy nincsenek tisztában a jelentőségével. Igen, tudom, mi a Kis Kutya elképzelése a zümzümök sérthetetlenségéről, de ők most nincsenek itt, és nem nekik kell megoldaniuk ezt a problémát, és a helyzet óráról órára súlyosabb. Ha el akarják temetni ezt az értékes titkot, egyetlen könnyű megoldás kínálkozik. Complaint bezártam a szomszéd szobába... Természetesen nem erőszakkal: mint egy kisangyal sétált be a csapdába. Vyann pedig a szobájában alszik. Azt kérem tőled, Curtis, egyezz bele, hogy Complaint és Vyannt megölhessem... Igen, én sem kedvelem az ilyesmit, de csakis így tarthatjuk fenn a status quót, és én hajlandó vagyok erre, amíg nem késő...
Zac Deight hallgatott, figyelt, és hosszú arcán türelmetlen kifejezés terült szét.
– Nincs rá idő, hogy a Kis Kutyának rádiózzunk – mondta, nyilvánvalóan félbeszakítva a beszélőt. – Túl sokáig vacakolnának. Te vagy itt a parancsnok, Curtis, és nekem csak az engedélyre van szükségem... így még jobb... Igen. Feltétlenül szükségesnek tartom. Csak nem hiszed, hogy örülök ennek a feladatnak? Mindkettőt a szellőztetőnyíláson át gázosítom el, mint ahogy eddig is tettük a kényes esetekben. Legalább tudjuk, hogy nem szenvednek.
Letette a kagylót. A szekrényt visszatolta a helyére. Egy ideig habozva álldogált, csuklóját dörzsölgette, arcát undor barázdálta. Kinyitotta a szekrényt, és előhúzott egy hosszú hengert. Tűnődve meredt a mennyezeti rácsra. Complain kábítójának lövése egyenesen az arcát érte.
A szín kiszaladt Zac Deight arcából. Feje a mellére bukott, ő maga pedig végignyúlt a padlón.
Egy ideig Complain a helyén maradt, agya igyekezett felfogni a történteket. Szörnyű érzés hozta vissza a jelenbe. Gondolatai között idegen gondolat suhant át, mintha egy vastag prémmel fedett nyelv nyalta volna végig agyát. Lámpájához kapva egy ijesztő lepkét pillantott meg: a rovar a szeme előtt körözött. Szárnya majdnem tizenöt centire nyílt ki: szeme mint két cseresznyeszínű gombostűfej tükrözte a fényt.
Complain ájulással küszködve feléje csapott, de elhibázta. A lepke gyorsan elsuhant a légvezetéken. Complainnak eszébe jutott az a másik lepke, amely ugyanilyen mocskos lenyomatát hagyta az agyán, mikor a Holt-útban járt. Most arra gondolt:
“A nyulaknak van ilyen hatalmuk, a lepkéké nyilván kisebb. S úgy látszik, a patkányok megértik őket... Ezek a lepkék talán a patkányhordák légi felderítői!"
Ez a felfedezés még inkább elborzasztotta, mint Deight szavai, amelyekből a halálos ítéletét hallotta.
A félelemtől verítékezve elfordította Zac Deight szobájának tetőrácsán a négy kallantyút, végighúzta a rácsot a légvezetéken, és ledobta a tanácsos szobájába. Odahurcolt egy asztalt, felmászott rá, és a rácsot visszaillesztette a helyére. Ekkor kissé biztonságban érezte magát.
Zac Deight nem halt meg: Complain kábítója csupán közepesre volt állítva, de elég közelről kapta a lövést, és elég erőset ahhoz, hogy egy ideig eszméletlenül heverjen. Sértetlennek látszott, békésen hevert a padlón, haja hamuszürke homlokába hullott. Complain lelkiismeretfurdalás nélkül felkapta a tanácsos kulcsát meg a lángfegyvert, kinyitotta az ajtót, és kisurrant a néma folyosóra.
Mielőtt kilépett, még egyszer visszafordult, és lámpáját a rácsra irányította. Apró, éles, rózsaszínű mancsok markolták a rácsozatot, és egy tucatnyi hegyes pofa meredt le rá gyűlölködőn. Complain tarkóján felborzolódott a haj, és odapörkölt nekik a kábítóval. Az apró égő szemecskék nyomban elveszítették csillogásukat, a rózsaszínű mancsok szorítása elernyedt.
A folyosóra is elkísérte a vinnyogás, s ez arról árulkodott, hogy a felmentő seregeket is halálra sebezte.
Loholás közben ötletei gyorsan semmivé foszlottak. De egy dolgot makacsul elhatározott: Deight tanácsos szerepét ebben az ügyben, és mindazt, amit azon a furcsa készüléken mondott Curtisnek (vajon hol lehet most Curtis?) nem szabad senkinek sem megemlítenie, amíg Vyannal nem tanácskozott. Most már nem lehetett tudni, ki van az ő oldalukon és ki van ellenük.
– És ha Vyann is... – kezdte fennhangon, de rettegését azonnal elhessegette. Ezen a ponton a gyanakvás az őrültséggel volt határos.
Egy gyakorlati kérdés nyugtalanította Complaint, de még nem tudta megfogalmazni. Fermour menekülésével kapcsolatban tennie kellett valamit... Nem, várnia kell. Túlságosan izgatott volt, semhogy hűvösen mérlegelje a dolgokat: később kell töprengenie ezen. Időközben a lángfegyvert, vagy ahogyan Deight nevezte, a hegesztőt, át akarta adni valakinek, aki több hasznát veheti: Scoyt mesternek.
Scoyt körül a lelkesedés növekedett, ő maga az események örvénylésének középpontjába helyezte át tartózkodási helyét.
Az Élszektor és a Holt-út között a torlaszokat szétverték. Verejtékező férfiak szorgosan dobálták szét a barikádokat, élvezték a rombolást.
– El velük! – kiáltotta Scoyt. – Eddig azt hittük, védik határainkat, de most már haszontalanok.
A lerombolt torlaszokon keresztül beözönlött Gregg törzse. Rongyosan és piszkosan, férfiak, nők vagy hermafroditák, egészségesek vagy sebesültek, gyalogosan vagy durva hordágyon izgatottan tolongtak a figyelő élszektorbeliek között. Batyukat és hálózsákokat cipeltek, dobozokat és kosarakat, egyesek durva szánkókat húztak: a pónikákon át vonszolták őket, az egyik asszony egy girhes juhot terelgetett, annak a hátára kötözte a cókmókját. Velük együtt beözönlőttek a Holt-út fekete szúnyogjai is. Olyan lázas izgalom csapott át az Élszektoron, hogy a mocsoknak ezt a lelkes karattyolását is üdvözlő mosollyal és itt-ott éljenzéssel fogadták. A toprongyos légió visszaintegetett. Rofferyt sorsára hagyták: úgy vélték, halálán van, kár lenne fáradságot fordítani rá.
Egy dolog azonban tisztázódott: bármennyire megtépázta is a számkivetetteket a patkányokkal való találkozás, csatára készen álltak. Mindegyik harcos kábítót, kést és rögtönzött lándzsát cipelt.
Gregg borzadályos csatlósa, Hawl kíséretében zárt ajtók mögött tanácskozott Scoyttal, Pagwammal és Ruskin tanácsossal, amikor Complain a helyszínre érkezett. Minden teketória nélkül benyitott. Példátlan biztonságot érzett, és ezt a betolakodása miatt felhangzó kiáltások sem rengették meg.
– Segíteni akarok nektek – mondta, és Scoythoz fordult, mint természetes vezérükhöz. – Két dolgot mondok, az első egy hír. Felfedeztétek, hogy minden fedélzet minden szintjén csapóajtók vannak. Az óriásoknak és a kívülállóknak ez csak az egyik útjuk. Ezen kívül minden szobában van egy ügyes kijáratuk.
Felugrott az asztalra, és bemutatta, hogyan nyílik a rács. Minden további magyarázat nélkül lemászott az asztalról, és örömmel figyelte a többiek meglepett arcát.
– Ezt is figyelned kell, Scoyt mester – tette hozzá. És ebben a pillanatban egyszerre megvilágosodott előtte Fermour eddig érthetetlen menekülése: a rejtély újabb részletére derült fény.
– Az óriásoknak valahol a hajón van egy főhadiszállásuk – mondta. – Amikor elfogtak, engem is odavittek, de nem tudom, hol van... elkábított a gáz. Nyilvánvalóan valamelyik fedélzet vagy szint egy része, amely el van zárva tőlünk, önkényesen, vagy eleve a tervrajzon is. Rengeteg ilyen hely akad a hajón, ezeket kell megnéznünk.
– Mi már elhatároztuk ezt – mondta türelmetlenül Gregg.
– Csak az a baj, hogy a dolgok összekuszálódtak. Nem tudjuk, hol vannak lezárva a fedélzetek és hol nincsenek. Egy egész hadsereg rejtőzhet minden rekeszfal mögött.
– Majd én megmondom neked, hol van ilyen hely a közelben – felelte izgatottan Complain. – A 21. Fedélzeten, Fermour fülkéje fölött.
– Miből gondolod, Complain? – érdeklődött Scoyt.
– Következtetek. Mint már tudjuk, az óriások hatalmas kockázatot vállaltak csak azért, hogy mindenkit elcsalogassanak a folyosókról, és így odaférkőzve Fermourhoz, elvihessék őt a csapóajtón keresztül. Mindettől a bonyodalomtól megkímélhették volna magukat, ha a rácson keresztül ereszkednek le a fülkébe. Egy percbe sem került volna, és senki nem látja meg őket. Miért nem tettek így? Úgy sejtem, azért, mert nem tehették. Mert valami a szint fölött elzárja ezt a rácsot. Más szavakkal a fülke fölött olyan kamrák lehetnek, ahová nincs bejárásunk. Meg kellene néznünk, mi van bennük.
– Szerintem száz meg száz ilyen hely van... – kezdte Gregg.
– Érdemes lenne mégis megvizsgálni... – mondta Ruskin tanácsos.
– Tegyük fel, hogy igazad van, Complain – vágott közbe Scoyt. – Ha a rács el van torlaszolva, hogyan juthatunk át?
– Így ni! – Complain a szomszédos fal felé emelte a lángfegyvert, és vízszintes síkban elhúzta. A fal lassan szétolvadt. Amikor kiformálódott a cikcakkos szélű nyílás, kikapcsolta a fegyvert és kihívóan körülnézett. Egy pillanatig mindenki hallgatott.
– Azistenit! – morgott Gregg. – Ezt én adtam neked.
– Igen. És így kell használni. Nem igazi fegyver, ahogy hitted, hanem lángszóró.
Scoyt felállt. Arca kipirult.
– Gyerünk le a 21. Fedélzetre – mondta. – Pagwam, az embereid nyissák fel a csapóajtókat, amilyen gyorsan csak körbe bírsz szaladni. Complain, jó munkát végeztél. Azonnal kipróbáljuk ezt a szerszámot.
Scoyt vezetésével kitódultak. A mester hálásan szorította meg Complain karját.
– Alkalomadtán ezzel a fegyverrel darabokra nyírhatjuk szét ezt az átkozott hajót – jelentette ki. Complain csak jóval később fogta fel ezt a megjegyzést.
A 21. Fedélzet középső szintjén, ahol Fermour fülkéje volt, óriási felfordulás uralkodott. Mindegyik lejárót felnyitották, mindegyiket őrszem vigyázta, a fedőlapok rendetlen összevisszaságban hevertek egymás hegyen-hátán. Az itt lakó néhány embert – főként a torlaszt védő férfiak és családjuk éltek itt – a felfordulás előtt kitelepítették. Az emberek az őrök között csetlettek-botlottak, elözönlőtték az utakat. Scoyt a könyökét használva, durván átcsörtetett közöttük, jobbra-balra lökdösve a visítozó gyerekeket.
Ahogy berontottak Fermour fülkéjébe, Complain egy kéz szorítását érezte a karján. Megfordult: Vyann állt előtte, frissen és ragyogó szemmel.
– Azt hittem, elaludtál! – kiáltott fel, és elmosolyodott, örült, hogy ismét láthatja a lányt.
– Nem vetted észre, hogy azóta már eltelt egy ébrenlétidő? – kérdezte Vyann. – Ezenkívül, mondtam neked, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Ki kellett jönnöm, és megnéznem, nem keveredtél-e bajba.
Complain megszorította a lány kezét.
– Amíg aludtál, már ki is keveredtem belőle – válaszolta vidáman.
Gregg a fülke közepén termett, és a széket helyettesítő viharvert ládára állva, a feje fölött levő rácsra meredt.
– Roynak igaza van! – jelentette ki. – Ennek az izének a másik oldalán van valami akadály, összegabalyodott fémet látok odafent. Adjátok fel a lángfegyvert, hadd próbáljunk szerencsét.
– Húzódj félre alóla! – figyelmeztette Complain. – Különben leforráz az olvadt fém.
Gregg bólintott, és elkapta a fegyvert, amit Scoyt nyújtott fel neki. Lenyomta a gombot. Az áttetsző hősugár nekicsapódott a mennyezetnek, és vörös hurkákat rajzolt rá. A csík szélesedett, a mennyezet megroskadt, a fém szárított húsként porlott alá. Az ólomszürke lyuk mögött másik fémfelület tűnt fel: az is szürkén olvadozott. A zaj fülsiketítő lett a szobában, füst gomolygott ki a folyosóra, szemüket csípő keserű füst. A lármát túlharsogta egy reccsenő dörrenés, mire a lámpák egy pillanatig váratlan fényességgel felragyogtak, majd kialudtak.
– Ez az! – kiáltotta végtelen elégedettséggel Gregg. Lekecmergett az állványról, s a feje fölött tátongó nyílást vizsgálgatta. Szakálla szinte táncolt izgalmában.
– Igazán úgy vélekedem, hogy teljes tanácsülést kellene tartanunk, mielőtt bármilyen efféle erélyes lépést tennénk, Scoyt mester! – jegyezte meg panaszosan Ruskin tanácsos, és szétnézett a rombadőlt fülkében.
– Évek óta egyebet sem teszünk, csak ülésezünk – vágott vissza Scoyt. – Most cselekedni fogunk.
Kisietett a folyosóra, elkiáltotta magát, s rövid időn belül egy tucatnyi fegyveres férfi és egy létra került elő.
Complain úgy vélekedett, hogy nagyobb tapasztalata van ilyesféle dolgokban, mint a többieknek, elment hát a közeli őrszállásra egy vödör vízért, és rálocsolta a szétroncsolt fémre, hogy lehűtse. A felcsapó gőzfelhőben Scoyt odatámasztotta a létrát, és készenlétben tartott kábítójával felkúszott. Amilyen gyorsan csak lehetett, egyenként követték. Vyann szorosan Complain nyomában maradt. Csakhamar az egész csapat fent állt a fülke fölött levő furcsa szobában.
Elviselhetetlen meleg uralkodott itt, alig bírtak lélegezni. Lámpáik csakhamar kiderítették, miért volt elreteszelve a rács és miért omlott be lábuk alatt az ellenőrző járat: a szoba padlójában szörnyű pusztítást végzett egy hajdani robbanás. Egy gép repült itt szerteszét – talán a kilencnapos láz idején hagyták felügyelet nélkül, gondolta Complain –, és mindent szétrombolt, még a falat is. Meglepően sok üvegcserép és fatörmelék hevert mindenfelé a padlón. A falakat szilánkok hasogatták fel. De óriásnak még a nyomát sem találták.
– Gyerünk – szólt Scoyt, és bokáig gázolva a törmelékben, megindult az egyik ajtó felé. – Ne vesztegessük itt az időnket.
A robbanás szorosan beékelte az ajtót. A lángfegyverrel szétolvasztották, majd átvergődtek rajta. Lámpájuk sugarának a végén az éjszaka sűrűsödött fenyegetően. A csend dalolt, mint suhintó késpenge.
– Semmi életjel... – jegyezte meg Scoyt. Hangja ijesztően visszhangzott.
Egy oldalfolyosón találták magukat, elzárva, szinte eltemetve a hajó többi részétől. Lámpáikat idegesen forgatták ide-oda. A forróság csaknem fájt, alig láttak túl az orrukon.
A kurta folyosó egyik végét kettős ajtó zárta el, rajta felirat. Fejüket összedugva silabizálták ki:

CSAK ÜGYELETESEKNEK
RAKTÁRSZÁD – ZSILIPKAMRA
VESZÉLYES!

Mindkét ajtón zárótárcsa állt, mellette a figyelmeztetés: “NE NYISD KI, AMÍG JELZÉST NEM KAPSZ." Ostobán meredtek a felírásra.
– Mit csináltok, vártok a jelzésre? – acsargott Hawl. – Olvaszd ki az ajtót, kapitány!
– Várj! – mondta Scoyt. – Itt óvatosnak kellene lennünk. – Szeretném tudni, mi az a zsilipkamra. Elég sokféle kamrát ismerünk, de mi az a zsilipkamra?
– Nem érdekes. Olvaszd szét! – ismételte Hawl, és groteszk fejét ide-oda billegette. – Ez a te koszos hajód, kapitány... érezd otthon magad!
Gregg bekapcsolta a lángfegyvert, a fém fakón és fénytelenül felizzott, de nem moccant. Az átkozódás sem segített, és Gregg végül dühödten leeresztette a fegyvert.
– Bizonyára valami különleges fém – állapította meg.
Az egyik fegyveres előrefurakodott, és megforgatta az egyik ajtón a kereket, mire az ajtó könnyedén becsúszott a falba. A feszültség feloldódására valaki élesen felnevetett: Gregg kényszeredetten és meghökkentőn bámult. Szabadon állt előttük az út a raktár-zsilipkamrába.
Mégsem léptek be, hanem földbe gyökerezett lábbal álltak a könyörtelenül rájuk vetődő fénysugárban. A zsilipkamrában, ebben a közepes nagyságú szobában, a szemközti falon soha nem látott valamit pillantottak meg, valamit, ami megilletődött szemük sugarát a kamrán túl a végtelenségig meghosszabbította: egy ablakot, az űrbe kitekintő ablakot.
Ez már nem szegényes szeletje volt az űrnek, mint amilyet Vyann és Complain a vezérlőteremben megpillantott, hanem széles négyszög. Eddigi tapasztalataik őket kettejüket valamennyire felkészítették erre a látványra. A mély poron átgázolva elsőként ők rohantak oda a ragyogáshoz: a csapat többi része megigézve toporgott a bejáratnál.
Túl az ablakon a csillagok szikráztak tüneményesen, mint valami uralkodó kincseszsákjában a gyémántok, és az űr végtelen csendje zúgott. Ez szinte meghaladta látási képességüket lenyűgöző ellentmondásával, mert míg a könyörtelen feketeségbe meredtek, megszámlálhatatlanul sok színes fénnyíl csillogott előttük.
Mindenki hallgatott, némán habzsolták a látványt.
Bár mindnyájan közel álltak az elérzékenyüléshez az űr komorsága láttán, tekintetüket az kötötte le, ami az űrben úszott, s ez visszatartotta őket a sírástól: egy bolygó ragyogó sarlója, amely olyan vakító kéken ragyogott, mint a ma született cica szeme, s úgy tetszett, nem is nagyobb egy karnyújtásnyira levő sarlónál. A közepén, ahol mintha egy nap emelkedett volna fel belőle, vakító fehéren sziporkázott. És a szörnyűséges koronával övezett Nap nagyszerűsége minden mást felülmúlt.
Továbbra is hangtalanul álltak. Némán figyelték, mint szélesedik a sarló és tör ki mögüle a ragyogó Nap. Nem találtak szavakat a csodára. Megnémultak, megsüketültek és elkábultak a fenséges látványtól.
Vyann szólalt meg elsőként.
– Ó, Roy, drágám – suttogta. – Végül is elérkeztünk valahová! Még remélhetünk, még reménykedhetünk egy kicsit.
Complain a lány felé fordult, és válaszolni akart. De nem bírt megszólalni. Hirtelen ráébredt, mi volt az a nagy élmény, amit egész életében áhított.
Egyáltalán nem nagy dolog. Parányi. Csupán annyi, hogy megpillantotta Laur arcát – napfényben.


3


A nagy hír eltorzított változatai egyetlen alvás-ébrenlét idő alatt eljutottak az Élszektorban minden férfihoz, asszonyhoz és gyerekhez. Mindenki mindenkivel meg akarta vitatni, mindenki, Scoyt mester kivételével, ő az epizódot mellékesnek tekintette, szinte akadálynak az óriások és szövetségeseik, a kívülállók elfogásában. Egyetlen óriást sem találtak; most aztán új tervet kovácsolt, amelyet egy kis szunyókálás és táplálkozás után valóra akart váltani.
A terv egyszerűnek látszott: és még az sem rettentette vissza Scoytot, hogy borzalmas sérüléseket okoz a hajón. Mindenestül le akarta rombolni a 25. Fedélzetet.
A 25-ös volt a Holt-út első fedélzete az Élszektor felől. Ha szétrombolják, akkor olyan tökéletes senki földjét hoznak létre, amelyen lehetetlen észrevétlenül áthatolni. Ha ilyen hatalmas árkot vonnak és erős őrséget állítanak melléje, akkor az összes ellenőrző járaton egyszerre indíthatják meg a vadászatot, és egyetlen óriás sem menekülhet el.
Azonnal hozzáláttak a terv megvalósításához, önkéntesek csatlakoztak Scoythoz, mindenki úgy segített, ahogyan tudott. Lázasan szorgoskodott az emberlánc, minden mozdíthatót hátraadogattak a pusztulásra ítélt fedélzetről, társaik pedig szétzúzták a tárgyakat, vagy ha ez lehetetlennek bizonyult, behajították egy üres szobába. A lánc elején verítékező harcosok, nagyobbrészt Gregg emberei, már jártasak voltak az efféle feladatban: nekirontottak a pónikáknak, lekaszabolták a szárakat, kiszaggatták a gyökereket, őket nyomon követték a tisztogatók, akik kirámolták, kifosztották és kibelezték a terepet.
És amikor egy-egy szoba kiürült, maga Scoyt mester lépett be, és lángfegyverrel addig olvasztotta a falak szélét, amíg le nem omlottak. Mihelyt annyira kihűltek, hogy hozzájuk nyúlhattak, elhordták őket. A lángfegyver nem fogta a fedélzeteket elválasztó fémet – ez nyilván ugyanolyan volt, mint amilyenből a zsilipkamra ajtaját készítették, különlegesen ellenálló: de minden más megadta magát.
Nem sokkal a munka kezdete után a MOSODA feliratú szobában patkányfészket fedeztek fel. Egy kazánt kettényírva, Gregg két embere rábukkant egy apró patkánytanya szeszélyes labirintusára, valóságos rágcsáló-falu húzódott meg itt. A kazán belsejében csontból, kőtörmelékből, bádogból és kacatokból ámulatosan tekervényes alaprajzú szintek és járatok épültek. Szűk ketreceket is találtak, gornyadozó állatok, egerek, hörcsögök, nyulak, még madarak és lepkék is tanyáztak bennük: ez utóbbiak viharfelhőként röppentek fel. Patkányokat is találtak: fiaztatókban, telepeken, gyakorlótermekben és mészárszékekben. Amikor Scoyt a miniatűr városkára irányította a lángfegyvert, és az lángbaborult, a rágcsálók bőszen előtódultak és támadásra indultak.
Scoyt a lángfegyverrel védekezett, estében azzal tartotta távol magától az állatokat. Gregg két emberének a torkát átharapták a patkányok, de aztán megérkeztek a segélycsapatok a kábítókkal, és leterítették a kis fúriakat. A holttestek visszavándoroltak az emberláncon, és a rombolás folytatódott.
Ekkorra már a 24. Fedélzettől a 13.-ig mindhárom szinten minden csapóajtót felnyitottak. Mindegyik nyílást őrizte valaki.
– A hajó csakhamar lakhatatlanná válik – tiltakozott Tregonnin tanácsos. – Ez rombolás a rombolásért.
Egy tanácskozáson elnökölt, amelyre minden fontos személyt meghívtak. Jelen volt Billyoe, Dupont és Ruskin tanácsos. Ott volt Pagwam és a Biztonsági Csapat más tisztjei. Végül ott volt Gregg és Hawl, továbbá Complain és Vyann is. Még Marappernek is sikerült beügyeskednie magát. Csak Scoyt és Zac Deight hiányoztak.
A küldöncöknek, akiket a meghívással szalasztottak el Scoythoz, azt válaszolta, hogy “túl sok dolga van". Marapper pedig, akit Tregonnin kért meg, hogy hívja oda Zac Deightet, azzal tért vissza, hogy a tanácsost nem találja a szobájában, mire Complain és Vyann, akik tudták, milyen sötét szerepet vállalt Deight ebben az ügyben, összenéztek, de nem szóltak egy szót sem. Talán sokan megkönnyebbültek volna a hírre, hogy Deight áruló, de más árulók is jelen lehettek, akiket nem lett volna bölcs dolog figyelmeztetni.
– A hajót részeire kell szétszednünk, mielőtt az óriások minket szednek szét – üvöltötte Hawl. – Ez eléggé világos, mit kell ezen vitázni?
– Hát nem érted? Ha a hajó szétszakad, mindnyájan meghalunk – tiltakozott Dupont tanácsos.
– Legalább megszabadulnánk a patkányoktól – mondta gurgulázó nevetéssel Hawl.
Ő és Gregg kezdettől fogva civakodtak a Tanács tagjaival, egyik fél sem kedvelte a másikat. A megbeszélést mégis más robbantotta szét: senki sem tudta eldönteni, mit akarnak inkább megvitatni, Scoyt intézkedéseit, vagy a különös bolygó felfedezését.
Végül maga Tregonnin igyekezett összefoglalni a két eltérő irányzatot.
– A helyzetet a következőképpen összegezhetem – mondta. – Scoyt tervét jóváhagyhatjuk, ha sikerrel jár. Ám a siker nemcsak annyit jelent, hogy az óriásokat foglyul kell ejtenünk, hanem ha foglyul ejtettük őket, ki kell csikarni belőlük a választ, hogy miképpen lehet leszállítani a hajót ennek a bolygónak a felszínére.
Általános helyeslő mormolás volt a válasz.
– Az óriások nyilvánvalóan értenek ehhez – jegyezte meg Billyoe –, mivel mégiscsak ők építették a hajót.
– Akkor hagyjuk ezt, és menjünk, segítsünk Scoytnak – állt fel Gregg.
– Van itt még valami, amit szeretnek elmondani nektek, mielőtt elindultok – mondta Tregonnin –, mégpedig az, hogy vitánk mindeddig merőben anyagi természetű volt. Úgy vélem azonban, erkölcsileg is igazolnunk kell eljárásunkat. Számunkra ez a hajó szentély, és csak egy feltétellel rombolhatjuk szét: ha ezzel a Nagy Utazás véget ér. Szerencsére ez a feltétel megvan. Bízom abban, hogy a bolygó, amelyet néhányan közületek megpillantottak, maga a Föld.
Beszédének kenetteljes hangnemét Gregg és a túlélési kutatócsoport néhány tagja gúnyosan fogadta. Mások azonban elragadtatva megtapsolták. Marapper harsányan azt kérdezte, hogy Tregonnin miért nem ment papnak.
Complain hangja vágta ketté a lármát.
– Ez a bolygó nem a Föld! – mondta. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de biztos értesüléseim vannak, amiről ti nem tudtok. Valahol messze kell járnunk a Földtől, mert eddig huszonhárom nemzedék élt a hajón, a Földet pedig a hetedik nemzedéknek kellett volna elérnie.
Hangját elnyomták a dühös, panaszos és követelőző kiáltások.
Complain úgy döntött, jobb, ha mindenki szembenéz a valódi helyzettel, tudjanak meg mindent a szétrombolt vezérlőteremről, Gregory Complain kapitány naplójáról, Zac Deightről. Mindent fel kell tárni előttük, a probléma túlságosan égetővé vált ahhoz, semhogy egyetlen ember birkózzék meg vele. De mielőtt bármit szólhatott volna, a tanácskozó szoba ajtaja kicsapódott. Két férfi állt ott, arcuk eltorzult a félelemtől.
– Az óriások támadnak! – kiáltották.

*

A bűzös füst vakítóan kúszott előre az Élszektor fedélzetein. A 25. Fedélzetről a 24. és a 23. Fedélzetre áthordott és felhalmozott kacatokat meggyújtották. Senki nem törődött semmivel, hirtelen mindenkiben fellobbant a gyújtogatási szenvedély. A hajó legnagyobb részében automatikus berendezések gátolták meg a tűz elterjedését: lezárták a szobát, ahol kitört a tűz, és kiszivattyúzták belőle a levegőt. Sajnos, ez a tűz a nyílt folyosón és olyan szobában tört ki, amelyben a berendezés nem működött.
Scoyt és romboló társai zokszó nélkül dolgoztak a füstben. A tájékozatlan szemlélő azt hihette volna, hogy őrjöngés szállta meg ezeket az embereket, az életfogytiglan foglyultartó hajó ellen érzett gyűlöletük most végre kitört, és megzabolázhatatlan erővel dühöngött.
Az óriások okosan támadtak.
Scoyt éppen egy kis mosdófülkét olvasztott szét, és azt várta, hogy három társa elhúzza a falat, s így egy időre kikerült a többiek látóköréből. Ebben a pillanatban feje fölött a rács félrehúzódott, és egy óriás gázlövedéket lőtt Scoytba. Arcán találta el a mestert, aki szó nélkül összeesett.
Kötélhágcsó hullt alá a rácsból. Az egyik óriás leereszkedett, és kiráncigálta Scoyt elmerevült kezéből a lángfegyvert. Közben azonban az elmozdított fal a fejére zuhant és elkábította: a három ember óvatlan volt, nem számoltak azzal, hogy a fal ledőlhet. Most meglepetten bámultak az óriásra. Közben újabb három óriás kúszott le a hágcsón, tüzeltek rájuk, társukat felnyalábolták, felkapták a lángfegyvert, és vissza akartak húzódni a biztonságos fedezékbe.
A füst ellenére azonban mások is meglátták a rajtaütést. Gregg egyik legtehetségesebb martalóca, egy Black nevű fickó, előrerontott. Az utolsónak kapaszkodó óriás, aki már majdnem elérte a rácsot, ismét lezuhant, hátát késszúrás érte, mire elejtette a lángfegyvert. Black segítségért kiáltott, és kihúzta az óriásból a kést, majd felfelé kúszott a hágcsón. Gázlövedék találta el, és ő is visszazuhant a padlóra. De társai már mögötte tolongtak. Átugrottak, és a hágcsón felmászva előretörtek, át a rácson.
Szörnyű harc kezdődött a szűk ellenőrző járatban. Az óriások átvágtak a légvezetéken, hogy minél előbb elérjék az ellenőrző járatot, de visszavonulásukat akadályozta sérült társuk. A felmentő csapat azon az alacsony ellenőrző targoncán érkezett, amelyen annak idején Complaint szállították. Közben a csövek és a pillérek körül az Élszektor emberei szorongatták őket egyre nagyobb számban.
Furcsa hadszíntér volt ez. Az ellenőrző járat körbefutott minden szinten, a fedélzetek között. Nem volt kivilágítva, és a szeszélyesen himbálózó lámpák kísérteties árnyékhálót festettek a gerendák közé. Magányos orvlövésznek eszményi hely, csapatnak maga a pokol, a barátot nem lehetett megkülönböztetni az ellenségtől.
Ekkor érkezett meg a tanácskozásból Gregg, hogy átvegye az irányítást. Csakhamar rendet teremtett a találomra folytatott hajkurászásban. Most, hogy Scoyt ideiglenesen kidőlt a csatasorból, Greggnek még az élszektorbeliek is engedelmeskedtek.
– Hozza ide nekem valaki azt a lángfegyvert – ordította. – Mindenki más jöjjön utánam a 20. Fedélzetre. Ha lejutunk az ellenőrző ajtókon, elvágjuk az óriások visszavonulásának útját.
Pompás ötlet. Az egyetlen bökkenő az volt – és ez magyarázta, hogyan jutottak az óriások észrevétlenül egyik fedélzetről a másikra, noha minden csapóajtó nyitva állt –, hogy az ellenőrző járatok körbefutottak a hajón, a hajóderékban, és így körbefogták az alsó szint szobáit. Amíg ezt fel nem fedezték, az óriások helyváltoztatását nem lehetett korlátozni. A hajó sokkal bonyolultabb felépítésű volt, mintsem ezt Gregg elképzelte. A csapóajtókon bőszen lezúduló emberek egy fia ellenséget sem találtak.
Greggből kitört vadállati természete. A lángfegyverrel tört magának utat, és megolvasztott minden útjába kerülő akadályt.
Az ellenőrző járatokat még soha nem nyitották ki a hajó lakói, még soha nem pusztított egy őrült kezében lóbált hegesztő a hajó finom ércsatornáiban.
Három perc leforgása alatt Gregg szétroncsolt egy szennyvíz-zsilipet és egy fő vízvezetéket. A víz kilövellt, és az egyik kúszó férfit leterítette, megölte, átzuhogott rajta, áthömpölygött mindenen, végigbugyborékolt a fedélzetek fémlapjai között.
– Kapcsold ki ezt az izét, te eszeveszett – ordított rá Greggre az egyik élszektorbeli férfi, megsejtve a veszélyt.
Válaszul Gregg ráirányította a lángsugarat.
Ezután egy energiakábel ment tönkre. Sercegve ágaskodott fel, mint a kígyó, az áram alatt levő vezetékek átvillantak az ellenőrző járat sínein: két férfi mukkanás nélkül meghalt.
A gravitáció megszűnt. Az egész fedélzeten váratlanul fellépett a súlytalanság. Semmi sem okoz olyan hirtelen pánikot, mint a talajvesztés érzése. Az összeszűkülő térségben csak fokozta a bajokat az ezt követő tolongás. Maga Gregg is elvesztette a fejét, pedig régebben már tapasztalta a nehézkedés hiányát: eldobta a fegyvert, és az lágyan visszahullott rá. Szakálla lángragyúlt, ő pedig üvöltve öklözte félre a lángoló csőtorkolatot...
A zűrzavarban Complain és Vyann ott álltak Scoyt mester előtt, akit éppen akkor hoztak fel hordágyon a szobájába. Complain, aki maga is megkóstolta már a gázlövedéket, rokonszenvet érzett a még eszméletlen mester iránt.
Megszagolta a gázt Scoyt hajában: az égés bűze is az orrába csapott. Egy felfelé vetett pillantással megbizonyosodott róla, hogy feje felett a rácsból füstcsík kanyarog elő.
– Ezek az őrültek két fedélzettel odább felgyújtották a hajót és a légvezeték mindenhová elviszi a füstöt – kiáltotta oda Vyannak. – El kellene oltani.
– Legalább a fedélzetközi ajtókat lezárhatnánk... – mondta a lány. – Nem kellene kivinnünk innen Rogert?
Miközben a lány beszélt, Scoyt megmozdult és felnyögött. Arcára vizet fröcsköltek, karját dörzsölgették, túlságosan el voltak ezzel foglalva, semhogy felfigyeljenek a folyosón felhangzó kiáltásokra. Annyit ordítoztak már körülöttük, hogy egy kicsivel hangosabb lármát már észre sem vettek, egészen addig, amíg az ajtó hirtelen ki nem vágódott, és Tregonnin tanácsos be nem lépett.
– Lázadás! – kiáltotta. – Lázadás! Ettől féltem. Azistemt, mi lesz még velünk? Kezdettől fogva mondtam, hogy a Holt-út bandáját nem szabad beengednünk. Nem bírsz talpraállni, Scoyt?
– Ő tudná, hogy mit kell tennünk. Rólam nem hiszik el, hogy a tettek embere vagyok.
Complain komoran pillantott rá. Az apró könyvtáros szinte lábujj hegyen táncolt, arca eltompult az izgalomtól.
– Mi a baj? – kérdezte.
Tregonnin látható erőfeszítéssel szedte össze magát a lenéző tekintetre.
– A hajó megsérült – felelte sokkal józanabbal. – Ez az őrült Hawl, az az aprófejű fickó megkaparintotta a lángfegyvert. A bátyád megsérült. Bandájának legtöbb tagja, és a mi embereink zöme is csak úgy vaktában mindent lerombolnak. Megparancsoltam nekik, hogy hagyják abba és adják át a fegyvert, de a szemem közé nevettek.
– Scoytnak majd engedelmeskednek – felelte mogorván Complain. Erélyesen rázni kezdte Scoytot.
– Roy, én félek. Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy valami szörnyűséges dolog fog történni – mondta Vyann.
Complain egy pillantást vetett a lány arcára, s ez elárulta, Vyann mennyire fél. Melléje állt, és megsimogatta a karját.
– Tanácsos, foglalkozz Scoyt mesterrel – szólt oda Tregonninnak. – Csakhamar magához tér, és elég eleven lesz ahhoz, hogy megoldjon minden problémát helyetted. Mindjárt jövünk.
A meglepett Vyannt kituszkolta a folyosóra. Egy vékony csermely csörgött végig a fedélzeten, le a csapóajtókon.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte a lány.
– Bolond voltam, hogy eddig nem gondoltam rá – mondta Complain. – Kockázatos módon leromboljuk fejünk fölött a tetőt, hogy eljussunk az óriásokhoz, mintha ez volna az egyetlen lehetőség. De van másik lehetőség is. Zac Deight szobájában van egy készülék, amelyen Curtisszel beszélt, az óriások vezérével.
– Roy, nem emlékszel, Marapper azt mondta, hogy Zac Deight eltűnt – jegyezte meg a lány.
– Talán nélküle is megszólaltatjuk a készüléket – válaszolta Complain. – Vagy találunk ott valami mást, amit használhatunk. Itt nem veszik semmi hasznunkat, annyi bizonyos.
Hangja gúnyosan csengett. Hat élszektorbeli férfi futott el mellette némán. Mindenki rohant, lábuk nyomán nagyokat loccsantak a tócsák. Kétségkívül a tűzvész orrfacsaró bűze kergette a menekülőket. Complain megfogta a lány puha kezét, és fürgén végigvezette őt a 17. Fedélzeten, le az alsó szintre. A csapóajtók fedelei, mint szétszórt sírkövek hevertek mindenfelé, de az őrszemek már elhagyták helyüket, hogy ők is kivegyék részüket az izgalmas eseményekből.
Complain megállt a szoba előtt, ahol a kábult tanácsost hagyta, felemelte lámpáját és belökte az ajtót.
Zac Deight egy fémzsámolyon ült. Marapper is ott volt, hájas testét egy karosszékbe gyömöszölte be, kezében a kábítóját lóbálta.
– Táruljon fel énetek, gyermekeim – üdvözölte okét. – Gyere be, Roy, gyere be, és te is, Vyann felügyelő, drága gyermekem!


4


– Mi az ördögöt akarsz itt, Marapper, te vén mézesmázos gazfickó? – kérdezte meglepetten Complain.
A pap ügyet sem vetett a barátságtalan megszólításra, amelyet Complain a régi szép napokban soha nem merészelt volna, hanem készségesen adott magyarázatot. Állítása szerint azért jött ide, hogy kicsikarja Zac Deightből a hajó utolsó titkát, de még csak most fogott hozzá, mert bár régen itt tartózkodik, csak most sikerült felélesztenie a tanácsost.
– A tanácsülésen azt mondtad, hogy nem találtad itt – jegyezte meg Vyann.
– Nem akartam, hogy darabokra tépjék, mint kívülállót, mielőtt kifaggattam volna – válaszolt Marapper.
– Mióta tudod, hogy kívülálló? – kérdezte gyanakodva Complain.
– Mióta bejöttem és a padlón fekve találtam, az ujján pedig megláttam a nyolcszögletű gyűrűt – felelte Marapper, hangjában nagy adag önelégültséggel. – Egy dolgot már kivettem belőle, a körme alá dugott kés segítségével. A kívülállók és az óriások arról a bolygóról jöttek, amelyet odakint láttatok, de addig nem mehetnek vissza, amíg egy hajó értük nem jön és fel nem szedi őket. A mi hajónk nem tud ott leszállni.
– Persze hogy nem, hiszen nem lehet irányítani – mondta Vyann. – Marapper, hiába vesztegeted az idődet. És azt sem engedhetem meg, hogy kínozd a tanácsost. Gyerekkorom óta ismerem.
– Ne felejtsd el, hogy meg akart ölni bennünket – emlékeztette a lányt Complain. Vyann nem válaszolt, csak makacsul Complainra bámult. A férfi tisztában volt vele, hogy mint minden asszonynak, neki is az észokoknál erősebb érvei vannak.
– Nem maradt más választásom, meg kellett próbálnom, hogy mindkettőtöket eltegyelek láb alól – válaszolta rekedten Zac Deight. – Ha megszabadítotok ettől a szörnyűséges alaktól, mindent megteszek a józan ész határain belül.
Nincs a világon visszásabb helyzet, mint egy pap és egy lány vitájába keveredni. Complain nem nagyon örült a helyzetnek. Nagyon is kedvére való lett volna, ha Marapper segítségével felvilágosításokat húzhat ki Deightből, bármi áron is, de Vyann jelenléte ezt megakadályozta. A papnak sem magyarázhatta meg, miért lett hirtelen olyan érzékeny. Civakodni kezdtek. Közeledő zaj szakította félbe vitájukat, furcsa zaj, recsegés-ropogás, amely félelmetes volt, mert nem ismerték fel. Egyre hangosabb lett. Hirtelen a fejük fölé ért.
Patkányok! A szint fölött a légvezetéken át vonultak, s a rácson, ahol Complain nemrég átbújt, rózsaszínű lábak kopogtak szaporán, ahogyan a patkányhorda elviharzott. Por záporozott le a szobába, és a porral együtt füst is betódult.
– Az egész hajóra ez vár – szólt oda aggodalmasan Zac Deightnek Complain, amikor az áradat elvonult. – A tűz kikergette fészkükből a patkányokat. Idővel az emberek teljesen kibelezik a hajót. Végül meg fogják találni a titkos búvóhelyeteket, még akkor is, ha minket megöltök közben. Ha megvan a magadhoz való eszed, Deight, előhozod azt a készüléket, és megmondod Curtisnek, magasra emelt kézzel bújjanak elő.
– Akkor sem fognak engedelmeskedni, ha ezt megmondom nekik – felelte Zac Deight. Papírvékony kezét összekulcsolta az ölében.
– Ez már az ön dolgom – mondta Complain. – Hol van a Kis Kutya? A bolygó felszínén?
Zac Deight szánalmasan bólintott. Megköszörülte a torkát, ezzel próbálva leplezni ideges feszültségét.
– Gyerünk, mondd meg Curtisnek, gyorsan beszéljen a Kis Kutyával, és küldjenek fel értünk egy hajót – rendelkezett Complain. Elővette kábítóját, és mereven Deightre szegezte.
– A kábítót itt csak én kezelhetem – kiáltott Marapper. – Deight az én foglyom. – Felugrott és előreszegezett fegyverével Complain felé közeledett, aki dühödten rúgta ki a pap kezéből a kábítót.
– Nem tehetjük, hogy hárman vitatkozzunk – mondta. – Ha itt akarsz maradni, hallgass. Ha nem tetszik, kimehetsz. Nos, Deight, meggondoltad magadat?
Deight gyámoltalanul felállt, arcvonásairól világosan leolvasható volt, hogy képtelen határozni.
– Nem tudom, mit tegyek. Egyáltalán nem érted a helyzetet – szólalt meg. – Valóban szeretnék segíteni, ha tudnék. Alapjában véve értelmes embernek látszol, Complain, ha te meg én...
– Nem vagyok értelmes! – kiáltotta Complain. – Éppenhogy értelmes nem vagyok! Gyerünk Curtishez! Gyerünk, te vén róka, mozgás! Rendelj fel ide egy hajót!
– Vyann felügyelő, nem tudnád... – kezdte Zac Deight.
– De Roy, kérlek... – szólalt meg Vyann.
– Nem! – dörögte Complain. Elviselhetetlen volt, hogy mindenkinek, most még egy nőnek is saját nézete legyen.
– Ezek a nyomorultak felelősek minden szenvedésünkért. Most aztán rántsanak ki bennünket a csávából, különben baj lesz.
Megragadta a könyvszekrény egyik sarkát, és haragosan elrántotta a faltól. A beszélőkészülék ott állt a falmélyedésben közönyösen és némán, készen arra, hogy bármilyen üzenetet közvetítsen.
– Ez alkalommal a “halálos" fokra állítottam a kábítómat, Deight – figyelmeztette Complain. – Háromig számolok, ha addig nem beszélsz... Egy... kettő...
Zac Deight szemét elfutotta a könny, amikor felemelte a kagylót. Remegett a keze.
– Crane Curtist kérném – mondta, amikor megszólaltak a vonal másik végén. Complain, bármennyire nyeregben érezte magát, nem bírta elfojtani remegését arra a gondolatra, hogy ez a készülék most összeköttetésben áll a hajó titkos központjával.
Amikor Curtis jelentkezett, a szobában mind a négyen teljesen érthetően hallották a hangját. Aggodalom csengett benne, olyan szaporán hadart, mintha nem is óriás volna. Nyomban beszélni kezdett, mielőtt az öreg tanácsos egy szót szólhatott volna.
– Deight? Valahol elhibáztad – mondta. – Mindig is állítottam, hogy öreg vagy már erre a munkára. Az átkozott zümzümök munkához láttak a hegesztővel. Mintha azt állítottad volna, hogy megszerezted tőlük. Ámokfutást rendeznek vele, teljes a felfordulás. Egyikünk megpróbálta elvenni tőlük, de nem sikerült, most aztán a hajó tüzet fogott a közelünkben. Ez a te műved! Ezért te vállalod a felelősséget...
A szóáradat közben Zac Deightet mintha kicserélték volna, visszanyerte régi méltóságát. Már szilárdan markolta a kagylót.
– Curtis! – mondta. Parancsoló hanghordozása egy pillanatnyi szünetet eredményezett a vonal másik végén. – Curtis, szedd össze magad. Most nincs időnk a vádaskodásra. Nagyobb dolgok forognak kockán. Kapcsolatba kell lépned a Kis Kutyával, és elmondani nekik...
– A Kis Kutyával! – kiáltott fel Curtis. Ismét áradt belőle a szó. – Nem tudom elérni a Kis Kutyát. Miért nem figyelsz rám? Néhány őrült zümzüm a hegesztővel megrongálta a 20. Fedélzet középső szintjén az energiakábelt, pontosan alattunk. Az áramellátás körös-körül tönkrement. Négy emberünk magatehetetlenné vált az áramütéstől. Kiégett a rádiónk és a világításunk. Kelepcébe kerültünk. Nem tudjuk fellármázni a Kis Kutyát, és nem bírunk kiszabadulni innen...
Zac Deight felnyögött. Reménytvesztetten fordult el a készüléktől, és intett Complainnek.
– Végünk van – mondta. – Hallottad.
Complain a férfi sovány bordái közé nyomta a kábítót.
– Maradj csendben – sziszegte. – Curtis még beszél. A készülék tovább morgott.
– Ott vagy, Deight? Miért nem válaszolsz?
– Itt vagyok – felelte fáradtan Deight.
– Akkor válaszolj. Azt hiszed, ugratlak? – dühöngött Curtis. – Még egy lehetőségünk maradt. Fent a 10. Fedélzeten a személyszállító légzsilipben van egy tartalék adó. Érted? Mi mindnyájan itt fövünk, mint a rákok a fazékban. Nem bírunk kiszabadulni. De te odakint vagy. El kell jutnod a tartalék adóhoz, és rádión segítséget kell kérned a Kis Kutyától. Meg bírod tenni?
A kábító mélyebben ékelődött Deight bordái köze.
– Megpróbálom – felelte.
– Jobban is teszed. Ez az utolsó mentségünk. És Deight...
– Tessék?
– Az isten szerelmére, mondd meg neki, hogy fegyveresen jöjjenek és siessenek.
– Rendben.
– Bújj be az ellenőrző járatba, és szállj targoncára.
– Rendben van, Curtis.
– És rohanj, öregem. Az ég szerelmére, siess.
Zac Deight letette a kagylót. A beszélgetést hosszú hallgatás követte.
– Megengeded, hogy megkeressem ezt a rádiót? – kérdezte Deight.
Complain bólintott.
– Veled megyek – mondta. – Hívnunk kell egy hajót. – Vyannhoz fordult. A lány egy bögre vizet hozott az öreg tanácsosnak, aki hálásan fogadta.
– Laur – szólalt meg Complain. – Légy szíves, menj vissza, és mondd meg Roger Scoytnak, aki azóta már bizonyára magához tért, hogy az óriások rejtekhelye valahol a 20. Fedélzet felső szintjén lapul. Mondd meg neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, semmisítse meg. Mondd meg neki, óvatosan haladjon: valamiféle veszély leskelődik ott rá. Mondd meg neki... mondd meg, hogy van ott egy különösen érdekes óriás, Curtis a neve, akit nagyon lassan kellene elindítani a Nagy Utazásra. Vigyázz magadra, Laur. Mihelyt lehet, jövök vissza.
Vyann megkérdezte:
– Nem mehetne helyetted Marapper...
– Szeretném, ha az üzenet valóban célhoz érne – válaszolta nyersen Complain.
– Légy óvatos – kérlelte a lány.
– Nem lesz semmi baja – jegyezte meg durván Marapper. – A sértések ellenére én is vele tartok. A vesémben érzem, hogy valami csúnya dolog készülődik.
Kint a folyosón a négyszögletes irányfények üdvözölték őket. Pislákoló kék foltjuk éppenhogy fellazította a sötétséget, és Complain rossz előérzettel figyelte, mint tűnik el Laur Vyann. Kelletlenül fordult Marapper és Zac Deight után, ez utóbbi már egy nyitott csapóajtó fölé hajolt, a pap azonban gyámoltalanul toporgott.
– Várj! – mondta. – És a patkányok odalent?
– Neked is, Complainnek is van kábítótok – felelte csendesen Zac Deight.
A megjegyzés, úgy látszik, nem oszlatta el teljesen Marapper vonakodását.
– Sajnos, attól tartok, hogy ez a csapóajtó túl szűk nekem – kiáltott fel. – Nagyon kövér vagyok, Roy.
– De még nagyobb hazug – vágta rá Complain. – Indulás, gyerünk lefelé. Majd ügyelünk a patkányokra. Ha szerencsénk van, nem nagyon érnek rá velünk törődni.
Lebújtak az ellenőrző járatba, és négykézláb kúsztak előre a sínpárig, amely ennek a szintnek az alacsony targoncáit szállította a hajó egyik végétől a másikig. Egyetlen járművet sem találtak. Végigmásztak a sínek mentén, át egy szűk nyíláson, a fedélzeteket elválasztó fémlapon, amely még itt is végighúzódott a két fedélzet között, és végül a harmadik fedélzeten találtak egy targoncát. Zac Deight irányítása mellett felmásztak rá és lelapultak.
A hajtóművet egyetlen gombnyomással bekapcsolva elindultak, sebességük gyorsan növekedett. A fedélzetek kereszteződései csupán néhány centire suhantak el a fejük felett. Marapper nyögve próbálta behúzni a hasát, de a targonca csakhamar lassított, megérkeztek a 10. Fedélzetre. A tanácsos megállította a járművet és leszálltak.
A hajónak ebben a távoli részében minden a patkányok ármádiájáról tanúskodott. Ürülék- és szövetfoszlányok hevertek a padlón. Marapper lámpája szüntelenül egyik oldalról a másikra járt.
Miután a targoncát éppen a fedélzet közepén fékezték le, felállhattak. Fölöttük és körülöttük az ellenőrző járat a fedélzet két korongja között dobbá szélesedett, széltében pillérek, pántok, csövek és vezetékek szövevénye szabdalta szét, s egy hatalmas alagút, amely a hajó folyosóit tartotta. Fejük fölött vaslétra vezetett fel a sötétségbe.
– A személyzeti zsilipkamra a felső fedélzeten van – jegyezte meg Zac Deight. Megmarkolta a létrafokokat, s elindult felfelé.
Miközben Complain nyomon követte Deightet, mindkét oldalon számos jelét látta a rongálódásnak, mintha ezekben a szobákban, amelyeken most áthaladtak, hajdan robbanások zajlottak volna le. Mintegy a “robbanás" gondolatára morgó hang hullámzott át az ellenőrző járaton, és megkongatta a számtalan csövet, míg végül körös-körül úgy zengett minden, mint a zenekar.
– Az embereitek még most is rombolják a hajót – jegyezte meg hűvösen Zac Deight.
– Reméljük, közben néhány osztag óriást kinyírnak – mondta Marapper.
– Néhány osztagot! – kiáltott fel Deight. – Mit gondoltok, hány – ahogy ti nevezitek – óriás van a fedélzeten?
Amikor a pap nem felelt, Deight maga adta meg a választ:
– Pontosan tizenketten vannak, szegény fickók – mondta. – Curtissel együtt tizenhármán.
Egy pillanatra Complainnek majdnem sikerült egy teljesen ismeretlen ember, Curtis szemével nézni a helyzetet. Látta, ahogy a szorongó szolgálatvezető valahol a romos szobák sötétjében kucorog, miközben mindenki más a hajón veszettül vadászik a rejtekhelyre. Nem találta valami felemelő látványnak.
De nem volt idejük töprengeni. Elérték a felső szintet, és még egyszer merőleges irányban felkapaszkodtak a legközelebbi csapóajtón. Zac Deight beleillesztette nyolcszögű gyűrűjét, és felemelte az ajtó fedelét. Ahogy kibújtak, egy csapat apró lepke szálldosott körözve a válluk körül, majd eltűntek a sötét folyosó mélyén. Complain fürgén felemelte kábítóját, és sugarat küldött utánuk: Marapper lámpájának fényénél elégedetten figyelte, hogy legtöbbje lehullik a fedélzetre.
– Remélem, egy sem szökött meg – mondta. – Esküszöm, hogy ezek a piszkok a patkányok előőrsei.
Ebben a körzetben olyan nagy mértékű volt a rongálódás, amilyent Complain és Marapper együttvéve sem látott eddig. Alig akadt fal, amely egyenesen állott volna. Üveg és törmelék takarta vastagon a padlót mindenütt, kivéve, ahol félreseperték és szűk ösvényt vágtak benne. Feszült figyelemmel ezen a kis ösvényen haladtak előre.
– Mi volt ez a helyiség? – kíváncsiskodott Complain. – Már úgy értem, amikor még helyiség volt.
Zac Deight nem válaszolt, szürke és töprengő arccal ment tovább.
– Mi volt ez a helyiség, Deight? – ismételte meg a kérdést Complain.
– Ó... a fedélzet legnagyobb részét az orvosi kutatóintézet foglalta el – felelte szórakozottan Deight. – Végül, úgy hiszem, egy elhanyagolt számítógép robbantotta darabokra. A hajó közönséges liftjein és folyosóin nem lehet ide bejutni, teljesen el van zárva. Sír a sírban.
Complaint belső reszketés fogta el. Orvosi kutatóintézet! Itt dolgozott huszonhárom nemzedékkel ezelőtt June Payne, a paynine felfedezője. Megpróbálta elképzelni, mint hajolt a lány a dolgozóasztal fölé, de csak Laurra tudott gondolni.
Így érkeztek el a személyzeti zsilipkamrához. Pontosan úgy festett, csak kisebb méretben, mint a teher-zsilipkamra, de a kerekek és a veszélyjelzések nem különböztek. Zac Deight az egyik kerékhez lépett, arcán továbbra is merengő kifejezés tükröződött.
– Várj! – szólt rá sürgetőn Marapper. – Roy, amilyen csalafinta ez a mi vezetőnk, esküszöm, valami ocsmányságot tartogat nekünk. Veszélybe sodor bennünket.
– Ha odabent valaki vár ránk, Deight – mondta Complain –, akkor ők is, meg te is azonnal elindultok az Utazásra. Figyelmeztetlek.
Deight feléjük fordult. A végtelen fájdalom arcán egy nyugodtabb pillanatban, más társaságban talán szánalmat ébresztett volna.
– Nincs bent senki – mondta kurtán köhintve. – Nem kell félnetek.
– Az a rádió... odabent van? – kérdezte Complain.
– Igen.
Marapper megragadta Complain karját, és lámpájával Deight arcába világított.
– Csak nem fogod hagyni, hogy beszéljen azzal a Kis Kutyával, és megmondja nekik, hogy fegyveresen jöjjenek ide?
– Ne nézz engem bolondnak, te pap – válaszolta Complain –, azért, mert véletlenül a te egyházközségedben születtem. Deight azt az üzenetet küldi el nekik, amit mi mondunk. Nyisd ki, tanácsos.
Az ajtó félresiklott, és a zsilipkamra feltárult. Körülbelül öt lépés széles volt. A fal mellett hat fém űrruha állt, mint hat páncél. A ruhákon kívül csupán egyetlen más tárgyat találtak a szobában: a rádiót, egy kis hordozható készüléket, amelyről hordozószíjak csüngtek, és kihúzható antennák meredeztek.
Mint a teher-zsilipkamrában, itt is volt ablak. A négy személyzeti és a két teheráru-zsilipkamra a hajó hosszában helyezkedett el, és a vezérlőterem most már elreteszelt gömbjén kívül csupán ezeken lehetett a hajóból kitekinteni. A hajó teljes külső héjához képest itt a héj vékonyabb volt, ezek alkották a gyenge pontokat, és csak ott építettek ilyeneket, ahol rendkívül fontos volt, hogy kilássanak. Marapper először látott ilyesmit. Őt is elfogta a megilletődés, mint az imént a többieket. Lélegzetvisszafojtva bámult ki a lenyűgöző űrbe, s most az egyszer még az ő szava is elakadt.
A bolygó szélesebbnek látszott, mint amikor Complain megfigyelte. A vakító kék színekbe fehérek és zöldek is keveredtek, és a légkör köpenyében úgy csillogtak, mint az idáig látott színek közül egy sem. A lenyűgöző sarlóhoz képest apró nap fényesebben izzott magánál az életnél is.
Marapper elragadtatva mutatott rá.
– Mi ez? Egy nap? – kérdezte. Complain bólintott.
– Szentanyám! – kiáltott fel elképedve Marapper. – Milyen kerek! Valahogy mindig azt hittem, hogy négyszögletes, mint egy nagy irányfény.
Zac Deight a rádióhoz lépett. Reszkető kézzel felemelte, és társai felé fordult.
– Jobb, ha most tudjátok meg – mondta. – Bármi történik, jobb, ha megmondom nektek. Az a bolygó a Föld.
– Micsoda? – ámult el Complain. Csak úgy tolakodtak elő belőle a kérdések. – Hazudsz, Deight! Bizonyosan hazudsz. Ez nem lehet a Föld. Mi tudjuk, hogy ez nem lehet a Föld.
Az öregember váratlanul sírva fakadt, nagy sós könnycseppek peregtek le az arcán. Alig próbálta visszafojtani sírását.
– Meg kellett mondanom nektek – felelte. – Annyi sokat... túl sokat szenvedtetek. Az ott a Föld, de nem szállhattok le rajta. A Nagy Utazás... a Nagy Utazás mindörökké tartani fog. De ez csak egy a sok szörnyűség közül.
Complain megmarkolta Deight cingár nyakát.
– Figyelj ide, Deight – hörögte. – Ha ez a Föld, miért nem vagyunk odalent, és ki vagy te... és ezek a kívülállók... és ezek az óriások? Kik vagytok ti? Kik vagytok?
– Mi... mi a Földről jöttünk – köhögte Deight. Hasztalanul hadonászott Complain eltorzult arca előtt: Complain úgy rázogatta, mint valami kitépett pónika szárát. Marapper belekiabált Complain fülébe és a vállát ráncigálta. Mindhárman együtt ordítoztak, és Complain fojtogatása nyomán Deight arca egyre bíborszínűbb lett. Beleakadtak az űrruhákba, kettő közülük csörömpölve a padlóra gurult és a birkózókra zuhant. Végül a papnak sikerült lefejtenie Complain ujjait a tanácsos torkáról.
– Megbolondultál, Roy! – lihegte. – Teljesen elment az eszed. Majdnem halálra szorongattad.
– Hát nem hallod, mit mond? – kiáltotta Complain. – Valami félelmetes összeesküvés áldozatai vagyunk...
– Előbb parancsolj rá, hogy beszéljen a Kis Kutyával... előbb hadd beszéljen... ő az egyetlen, aki működtetni tudja ezt a rádió-izét! Hadd beszéljen velük, Roy. Utána megölheted, és magad kérdezősködhetsz a rádión.
A szavak fokozatosan jutottak el Complain értelméig. A vad düh és kudarc érzete, mint valami bíborszínű hullám, legördült agyáról. Marapper szokása szerint bölcsen beszélt, mint mindig, ha saját biztonságáról volt szó. Complain óriási erőfeszítéssel összeszedte magát. Feltápászkodott, és durván felráncigálta Deightet is.
– Mi az a Kis Kutya? – kérdezte.
– Az... az a fedőneve a bolygón felállított intézetnek, amelyet azért létesítettek, hogy a hajó lakóit tanulmányozzák – mondta Zac Deight, és a torkát tapogatta.
– Tanulmányozzák! – ... Rendben van, beszélj velük gyorsan, és mondd meg... mondd meg nekik... néhány emberetek megbetegedett, és küldeniük kell egy hajót, hogy visszavigyék őket a Földre. Nehogy valami mást fecsegj, mert ízekre szaggatunk, és a patkányok elé dobunk. Gyerünk!
– Ó! – Elismerése jeléül Marapper a kezét dörzsölgette, és helyreráncigálta köpenyét. – Mint valami igazhivő, úgy beszéltél, Roy. Te vagy a kedvenc bűnösöm. Ha majd a hajó ideér, legyűrjük a legénységét, és visszamegyünk a Földre. Mindenki visszamegy! Mindenki! Minden férfi, minden asszony és minden mutáns, mindenki, aki a hajón él, egészen a Tatlépcsőig!
Zac Deight ölébe helyezte a készüléket és bekapcsolta. Aztán haragját legyőzve, felbátorodva fordult szembe a másik két férfival.
– Hadd mondjam meg nektek – szólt méltósággal –, bármi történik is, és én rettenetesen félek, hogy mivé fajul ez a szörnyű ügy, szeretnélek benneteket emlékeztetni valamire. Joggal érezhetitek magatokat rászedve. Életetek a szenvedéssel együtt ide van bezárva a hajó szűk falai közé. De bárhol élnétek is, bármilyen helyen vagy időben, életetek nem lenne mentes a kíntól. A világegyetemben az élet mindenki számára hosszú, nehéz utazás. Ha ti...
– Elég lesz, Deight – szakította félbe Complain. – Nem kérünk a Paradicsomból, azt követeljük, hogy választhassunk, hol akarunk szenvedni. Gyerünk, szólítsd a Kis Kutyát.
Zac Deight sápadtan és elkeseredetten kezdett beszélni, és egyre az arcába meredő kábítóra pislogott. Aztán egyszercsak a fémdobozból érthető hang csendült fel:
– Halló, Nagy Kutya, itt Kis Kutya, a vétel hangos és tiszta. Vége.
– Halló, Kis Kutya – kezdte Zac Deight, majd elakadt. Fájdalmasan megköszörülte a torkát. Verejték csörgött a homlokán. Amikor elakadt, Complain orra elé nyomta a fegyvert, mire ismét folytatta, de egy pillanatig gyötrődve kipillantott a Napra. – Halló, Kis Kutya – mondta. – Küldjétek azonnal egy hajót... a zümzümök kiszabadultak! Segítség! Segítség! A zümzümök elszabadultak! Fegyveresen jöjjetek! A zümzümök... aahhh!
Complain lövése a fogait érte, Marapperé a veséjét. Felhemperedett, de a rádió tovább szólt: együtt zuhantak le a padlóra. Meg sem rándult, halott volt, még mielőtt végignyúlt a fedélzeten. Marapper felkapta a készüléket.
– Rendben van! – bömbölte bele. – Gyertek és fogjatok el bennünket, ti büdös koszevők! Gyertek és fogjatok el bennünket!
Karjának egyetlen lendületével a rekeszfalhoz repítette a készüléket. Majd jellemző hangulatváltozással térdre esett Zac Deight holtteste előtt, és arcraborulva elvégezte a végtisztességet.
Complain ökölbeszorított kézzel bámult ki a bolygóra. Képtelen volt csatlakozni a paphoz. Már semmi sem kötelezte, hogy végrehajtsa a szertartás mozdulatait: úgy látszott, kinőtt a babonából. De megbénította a felismerés, ami Marappernek eszébe sem jutott, a felismerés, ami minden reményüket szertefoszlatta.
Ezernyi akadály után végül a Föld közelébe jutottak. A Föld volt az ő igazi otthonuk. És a Földet, Zac Deight beismerése szerint az óriások és a kívülállók tartják hatalmukban. És ez ellen a felismerés ellen hiába tüzelt Complain dühe.


5


Laur Vyann némán és gyámoltalanul figyelte a 20. Fedélzeten végbemenő dühödt rombolást. Sikerült behúzódnia egy beszakadt ajtónyílásba: Scoyt mester rohamcsapatainak a dúlása következtében ezen a fedélzeten a nehézkedési erő megszűnt. A három körkörös szinten összezavarodtak az irányok: soha nem tapasztalt “lent" és “fent" keletkezett, és Vyann most először döbbent rá, a mérnökök milyen zseniálisan tervezték meg a hajót. A fedélzet felén lehetetlenné vált a további tartózkodás: a szobákat valójában a mennyezetre építették.
Vyann köré hallgatag élszektorbeli asszonyok gyűltek, néhányan gyereküket szorongatták. Sokan végignézték otthonuk szétrombolását.
Scoyt egyetlen szál nadrágban, koromfeketén, már teljesen magához tért kábulatából, és nekilátott az egész fedélzet lerombolásának, mint ahogy előtte a 25. Fedélzetet is elpusztította. Amint megkapta Vyanntól Complain üzenetét, félelmetes hevességgel vetette bele magát a munkába.
Első lépésként minden teketória nélkül kivégeztette azt a két nőt és négy férfit, akiken Pagwam, a túlélési kutatócsoport néhány tagjával együtt megtalálta a kívülállók nyolcszögletű gyűrűjét. Intézkedései következtében – mint ezt Complain előre megjósolta – Hawlnak és haramiatársainak garázdálkodása megzabolázódott – vagy inkább kevésbé véletlenszerű mederbe terelődött. Gregg arcát és karját kötés fedte, így kiesett a küzdelemből. Hawl állt a helyére: fonnyadt arca ragyogott, miközben a lángfegyvert forgatta. Gregg csőcseléke szívesen segédkezett, a nehézkedés hiánya sem akadályozta őket. Nem annyira ők engedelmeskedtek Hawlnak, inkább Hawl démoni akarata felelt meg saját akaratuknak.
Ami valaha a folyosók tervszerű szövevénye és lakóhely volt, most a számtalan lámpa fényénél holmi bronzba öntött fantasztikus mocsárnak rémlett. A kibelezett térségben – a rombolás ellenére a fémben kóborló áram mégis halálra sújtott öt embert – mindenfelé tömören meredezett elő a sok kemény fémpillér, maga a hajóváz, a girbe-gurba könnyűfém jégcsapok közül, amelyek már elolvadtak, szétfröcsköltek, majd ismét megszilárdultak. És mindezen keresztülhömpölygött a törött főcsapokból áramló víz.
Talán az egész vad látványból a víz, volt a legkülönösebb. Lendülete előrezúdította, amikor azonban belefolyt a súlytalanságba, már semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy valahová is igyekezzék, és cseppekbe formálódott. De a 23. és 24. Fedélzeten kitört tűzvész most dühöngött a legvadabbul: mindkét oldalon léghullámokat támasztott, közöttük kavargó víz örvénylett, és őrült üveghalként nyúlt végig a térségen.
– Úgy hiszem, itt sarokba szorítottuk az óriásokat, fiúk! – ordította Hawl. – Akad vér elég, hogy megtölthessétek edényeiteket ebben az alvás-időszakban – és gyakorlott mozdulattal újabb rekeszfalat döntött le. Elragadtatott kiáltások törtek fel a körülötte serénykedő férfiakból. Fáradhatatlanul működtek, ide-odacsapongtak a vas-zuhatag között.
Vyann képtelen volt tovább figyelni Scoytot. Arcvonásait félelmetesen eltorzította a lámpa és a tűz fénye, még a nehézkedés megszűnése sem lágyította meg. A barázdák mélyebbnek látszottak, mint valaha: Scoytot megrendítette, hogy lakhelyét elpusztítják. Idáig fajult hát szakadatlan ellenséghajhászása, amely az apró, tomboló Hawlban mintegy megtestesült.
A lány mélységesen elszomorodva fordult el. Tekintetével Tregonnint kereste, de sehol sem látta. Talán egyedül reszketett lakófülkéjében. A kis ember ismerte az igazságot, de képtelen volt másokkal megértetni. Vyann-nak most Roy Complainre volt szüksége: úgy érezte, már csak a férfi őrzi az emberség arculatát. A rombolás lármája közepette, csendesen ráébredt, miért szereti Complaint. Azért (és ezt mindketten tudták, de nem beszéltek róla), mert Complain megváltozott, és Vyann egyszerre volt szemtanúja és oka a változásnak. Ebben az órában Complainhez hasonlóan sokan megváltoztak – Scoyt például – levetkőzték a gátlások ócska gönceit, de a többiek alacsonyabbrendű lénnyé süllyedtek, Roy Complaint pedig a metamorfózis magasabb szférákba repítette.
A 19. és a 18. Fedélzeten összezsúfolódtak az emberek, mindnyájan nyugtalanul várták a homályosan sejtett végkifejletet. Azon túl, ahogy Vyann előrehaladt, már üresen találta a felső fedélzeteket. Bár a sötét alvás-ébrenlét elmúlt, a hajó fényei – mindeddig oly megbízhatók, akár a napfelkelte – csak nem gyulladtak ki. Vyann bekapcsolta az övén függő lámpát, és a kezébe vette kábítóját.
A 15. Fedélzeten megállt.
A folyosót halvány rózsaszínű fény öntötte el, nagyon finom és lágy. A fedélzet egyik csapóajtaján szűrődött ki. Vyann lekukucskált a járatba: lassan és fájdalmasan egy állat kúszott elő, egy patkány. Nem sokkal ezelőtt törhetett el a gerince, most valamiféle durva szánon feküdt a fara, ezen nyugodott a hátsó lába is. Mellső lábai segítségével kúszott előre, a szán megkönnyítette előrehaladását.
Vyann meglepődve gondolt rá:
“Mennyi idő múlva fedezik fel majd a kereket?"
Nem sokkal azután, hogy a patkány előkecmergett a csapóajtón, a pirkadás fényessége erősödött. A lyukból lángnyelv csapott elő, szétterült, majd ismét erősebben emelkedett fel. Vyann rémülten kerülte ki, továbbsietett, és lépést tartott a patkánnyal, amely előbb rápillantott, majd közönyösen továbbkúszott. Az állat iránt érzett beidegződött idegenkedését egy pillanatra feloldotta az a szívbemarkoló igazság, hogy mindketten egyformán gyötrődnek.
Nyílt lánggal a hajó lakói eddig nemigen találkoztak. Vyann most döbbent rá először, hogy a tűz teljesen elpusztíthatja őket – és ez ellen senki sem tett semmit. A tűz holmi rákos sejtként burjánzott szét a szintek között, és túl későn ismerték fel, hogy milyen veszély fenyegeti őket. A lány mind szaporábban lépkedett, duzzadt alsó ajkát beharapva, érezte, hogy a fedélzet egyre forróbb lesz a talpa alatt.
A sántikáló patkány váratlanul vagy két lépéssel előtte köhögött egyet, és lekushadt.
– Vyann! – szólította valaki a háta mögött. A lány sebzett dámvadként perdült egyet.
Gregg állt mögötte, és éppen a kábítóját rakta el. Nesztelenül követte a lányt a folyosón, de nem tudott ellenállni a csábításnak, és leterítette a patkányt. Csaknem felismerhetetlen volt, fejét úgy bebugyolálták a kötések, ingén átbújtatott bal karjának a csonkját ugyancsak kötés fedte. A vöröslő sötétségben nem látszott valami bizalomgerjesztőnek.
Vyann nem bírt elfojtani egy ijedt sikolyt, amikor Gregg felbukkant. Ha bármi okból segítségért akart volna kiáltani, a hajónak ebben az eldugott zugában senki sem hallotta volna meg.
Gregg odalépett a lányhoz, és megérintette a karját. Ajka kilátszott a kötések között.
– Szeretném, ha velem jönnél, felügyelő – mondta. – Követtelek a tömegen át, ilyen állapotban nekem már semmi hasznomat nem veszik ott.
– Miért követtél? – kérdezte a lány, és elhúzta a karját. Úgy tetszett, Gregg mosolyog gézmaszkja alatt.
– Valami baj van – mondta nagyon csendesen. S amikor látta, hogy a lány nem érti, hozzátette: – Úgy értem, a hajóval. Mindnyájan benne vagyunk. Ez a Fény Halála. A csontjaidban is érezheted... Hadd tartsak veled, Laur, te olyan... Ó, gyere, itt egyre melegebb van.
Vyann szótlanul továbbindult. Szemét elöntötte a könny, mert csakugyan mindnyájan ugyanabban a csónakban eveztek.

*

Amíg Marapper elvégezte a szertartást Zac Deight kiégett holtteste fölött, Complain a zsilipkamra kerekét forgatta, a lehetőségeket latolgatva. Ha az óriások fegyveresen érkeznek meg a Földről, ezt a helyet védeniük kell, és emiatt kell leginkább aggódniuk. Az egyik falban légmentesen záródó ajtó állt, ez vezetett a zsilipkamra előszobájába. Complain kinyitotta. Ebből a fülkéből ellenőrizték egykor a zsilipkamra forgalmát. Egy durva padon valaki feküdt odabent.
Bob Fermour!
Fermour rémülten köszöntötte hajdani társát, mert egy nyitott szellőzőnyíláson át jól hallotta, mi zajuk az ajtó túlsó oldalán. Scoyt és barátai nyájas vallatása – bár az óriások hamarosan kiszabadították – csaknem teljesen lehántotta hátáról a bőrt, és erkölcsi ellenállását is megtörték. Itt bújt meg, amíg megmentői visszatértek Curtishez, várta, hogy a segélyhajó felszedje és hazaszállítsa őket. Most szentül hitte, hogy megteszi a Nagy Utazást.
– Ne bánts, Roy! – könyörgött. – Mindent elmondok, amit tudnod kell, olyasmiket is, amiről még csak nem is álmodsz. Akkor majd nem akarsz megölni.
– Nincs időm meghallgatni – felelte zordan Complain. – De visszajössz a Tanács elé, és ott mindent elmondasz nekik. Veszélyesnek tartom, hogy csak én ismerjem ezeket a bizalmas titkokat.
– Ne vigyél vissza a hajóba, Roy, nagyon kérlek. Elegem volt belőle. Képtelen vagyok ismét szembenézni vele.
– Állj fel! – rivallt rá Complain. Megragadta Fermour csuklóját, felráncigálta, és belökdöste a zsilipkamrába. Majd finoman fenéken billentette Marappert.
– Már leszokhattál volna erről a hókusz-pókuszról, atyám – mondta. – Meg aztán nincs sok vesztegetni való időnk. Ide kell összegyűjtenünk mindenkit, Scoytot és Gregget is, erre a fedélzetre, hogy együttesen fogadjuk az óriások támadását. Csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül elfoglalnunk a hajójukat, amikor megérkeznek.
A pap vörös képpel tápászkodott fel, leporolta térdét, és válláról leveregette a korpát. Úgy ügyeskedett, hogy Complain Fermour és ő közé álljon, úgy kerülte Fermourt, mintha kísértetet látna.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Complainnek. – Bár én mint a béke embere, ellenzem ezt a vérontást. Könyörögnünk kell a Tudathoz, hogy inkább az ő vérük ömöljön, semmint a miénk.
A vén tanácsost otthagyták, ahová leroskadt, Fermourt kituszkolták a zsilipkamrából és a lomos folyosón visszalökdösték a csapóajtó felé. Útközben különös zaj csapta meg fülüket. A csapóajtónál rosszat sejtve megtorpantak, s megtalálták a hang forrását. Lábuk alatt az ellenőrző járatban patkányok iszkoltak. Egyik-másik rózsaszínű pofa felpillantott Marapper lámpájára, de egy sem torpant meg, továbbrohantak a hajó orra felé. Barna patkányok, apró patkányok, szürke patkányok, rőt színű patkányok, némelyek a hátukra szíjazott cókmókjukkal száguldoztak a félelem kürtőjén.
– Ide nem mászhatunk le – mondta Complain. Még a gondolatra is felfordult a gyomra.
Rettenetes volt, ahogyan ez az áradat mindent elsöprően haladt előre. Mintha mindörökre özönlenének a lábuk alatt.
– Valami valóban szörnyű dolognak kell történnie a hajóval! – kiáltott fel Fermour. Ebben a kísérteties szőrmefolyamban már cseppet sem félt hajdani barátaitól. Ez ismét egyesítette őket.
– A zsilipkamra fülkéjében van egy szerszámosláda – mondta. – Megyek és elhozom. Bizonyosan van benne fűrész. Azzal utat vághatunk magunknak a hajó főrészébe.
Visszarohant a már megtett úton, és egy csörömpölő zsákkal tért vissza. Kibontotta a zsákot és előszedett belőle egy atomhajtású kézi körfűrészt, a szerszáma szemük láttára roncsolta szét a fal molekulaszerkezetét. Éles, őrlő zajjal csipkézett szélű kört vágott a fémbe. Átbújtak rajta és szinte ösztönösen elindultak a fedélzet ismertebb része fele. Mintha a hajó életre kelt volna, amíg ők a zsilipkamrában tartózkodtak, rendszertelen szívverésként halk dübörgés hallatszott mindenfelé. Scoyt romboló brigádja szorgosan tevékenykedett. Ahogy haladtak előre, a levegő mind elhasznaltabb lett, a sötétséget füst szőtte át. Ismerős hang szólította meg Complaint.
A következő pillanatban sietve megkerültek egy hajlatot, és szembetalálkoztak Vyann-nal meg Gregg-gel. A lány Complain karjába vetette magát.
Sietve beszámolt a legújabb hírekről. Elmondta, hogy a pusztítás már átcsapott a húszas fedélzetekre. Szavai közben a lámpák váratlanul felvillantak, majd kialudtak, még az irányfények is felmondták a szolgálatot. Egyidejűleg eltűnt a nehézkedés is: kényelmetlenül lebegtek a levegőben.
Mintha egy bálna tüdejéből buggyanna fel, nyögés hullámzott végig a hajó eresztékeiben. Most először éreztek, hogy a haió megbillen.
– Vége a hajónak! – kiáltotta Fermour. – Ezek az örültek szétrombolják! Most már nem kell félnetek az óriásoktól mire ideérnek, már csak mentőcsapat lesz belőlük, a roncsból csupán a szénné égett holttesteket húzzák elő.
– Roger Scoytot soha nem lehetett feltartoztatni, ha valamibe belekezdett – jegyezte meg komoran Vyann.
– Szentatyám! – mondta Complain. – Itt már nincs remény.
– Eltekintve az ember végzetétől – mondta Marapper –, semmi sem reménytelen. Úgy vélem, még a vezérlőteremben lennénk a legbiztonságosabb helyen. Ha úrrá lehetnék a lábamon, én oda mennék.
– Nem rossz ötlet, atyám – felelte Gregg – Én mar eleget estem Vyann-nak is ez lenne a legbiztosabb hely.
– A vezérlőterem! – mondta Fermour. – Igen, természetesen...
Complain nem válaszolt, csendben elállt szándékától, hogy Fermourt a Tanács elé citálja: ezzel már elkéstek. És ilyen körülmények között az is reménytelennek tetszett, hogy ellenállhatnának az óriásoknak.
A kis csapat botorkálva, halálos lassúsággal tette meg a kilenc fedélzetnyi utat a szétrombolt vezérlőmű kupolájáig. Végül felvonszolták magukat a csigalépcsőn, át a lyukon, amelyet nemrég Vyann és Complain vágott.
– Milyen különös – jegyezte meg Marapper. – Öten indultunk el a Tatból, hogy elérjük ezt a helyet, és végül hárman együtt jutottunk el ide.
– Nem sok hasznunk volt belőle – felelte Complain. – Nem is tudom, miért követtelek.
– A született vezéreknek nincs szükségük okokra – felelte szerényen Marapper.
– Itt kellene maradnunk – mondta izgatottan Fermour. Lámpáját körbejártatta a tágas szobában, megvilágította a műszerfalak összeolvadt masszáját. – E mögött a roncs homlokzat mögött a vezérlőmű még működik. Valahol itt rejtőzik a szerkezet, amelyik lezár minden fedélzetközi ajtót, azok különleges fémből készültek, és csak nagy sokára égnek el. Ha megtalálom a szerkezetet...
Meglengette atomfűrészét, ezzel fejezte be mondatát, és és máris hozzálátott megkeresni az áhított műszerfalat.
– A hajót meg kell menteni! – mondta. – És megtehetjük, ha elvágjuk egymástól a fedélzeteket.
– A fenébe a hajóval – fakadt ki Marapper. – Most már semmi mást nem akarunk, csak együtt maradni, amíg itt nem hagyhatjuk a hajót.
– Nem hagyhatod itt! – válaszolta Fermour. – Inkább mérd fel a valóságos helyzetet. Közületek senki sem éri el a Földet. A hajóhoz tartoztok, és azon is maradtok. Ez véget nem érő utazás, addig tart, amíg világ a világ, itt soha nincs végállomás.
Complain rátámadt.
– Miért beszélsz így? – kérdezte. Hangját úgy elfojtotta a felindultság, hogy egészen színtelennek tetszett.
– Nem az én bűnöm – vágta rá sietve Fermour, megneszelve a bajt. – A hajó Föld körüli pályán kering, és ott is kell maradnia, így határozott a Világkormány, amely megszervezte a Kis Kutya nevű intézményt, hogy ellenőrizze ezt a hajót.
Complain ingerülten, Vyann pedig kétségbeesve rándult össze.
– Miért? – kérdezte a lány. – Miért kell itt maradnia a hajónak? Ez olyan kegyetlenség... Mi is a Föld lakói vagyunk. Ez a szörnyű kettős utazás a Procyonra meg vissza... ezt megtettük, és úgy látszik, valahogy átvészeltük. Hát az embereknek nem... nem tudom, mi történik a Földön... az embereknek nem örülniük kellene, amiért visszatértünk, boldogan, izgatottan...
– Amikor a hajót – a Nagy Kutyát, így nevezték el tréfás utalással a Gania Minorra, a Kis Kutya csillagzatra, amely felé annak idején útnak indult – a földi távcsövek felfedezték visszatérőben a nagy utazásról, a Földön mindenki boldog volt, izgatottan ámuldoztak, ahogy te mondod. – Fermour elhallgatott. Ez még az ő születése előtt történt, de gyakran hallotta a történetet. – Üzeneteket küldtek a hajónak – folytatta –, de válasz nem érkezett egyikre sem. És a hajó tovább száguldott a Föld felé. Nem értették a dolgot. Már túljutottunk civilizációnk műszaki korán, ennek ellenére sietve gyárakat építettünk, és egy kis űrflottát lőttünk ki a Nagy Kutya felé. Nekik kellett magyarázatot találniuk arra, mi történt a fedélzeten.
– Sebességüket egyeztették a hatalmas űrhajóval, és átszálltak rá. És ott mindent, igen, mindent felfedeztek: a hajdani katasztrófa következményeként a hajón a sötét középkor uralkodott.
– A kilencnapos láz! – zihálta Vyann.
Fermour bólintott, meglepte, hogy a lány erről is tud.
– A hajót nem engedhették tovább – folytatta. – Kirepült volna a galaktikus éjszakába. Ezeket a vezérlőműveket pontosan így találták, mint ahogyan most látjátok, szétrombolva, nyilván nemzedékekkel azelőtt néhány őrült tette, így aztán a hajtóművet kikapcsolták, és a hajót Föld körüli pályára irányították a kis hajók, amelyek a nehézkedési erőt használták fel vontatókötélként.
– De miért hagytak bennünket a fedélzeten? – kérdezte Complain. – Miért nem szálltunk le, miután rátértünk a Föld körüli pályára? Ahogy Laur mondja, ez kegyetlenség, embertelenség volt.
Fermour tiltakozva ingatta a fejét.
– Az embertelenség a hajón volt – mondta. – A lázt túlélő legénység tudta, hogy fiziológiai változások mentek végbe benne. Az új protein behatolt az élő sejtekbe és megnövelte az anyagcsere sebességét. Ezt a növekedést eleinte nem lehetett érzékelni, de nemzedékről nemzedékre fokozódott, úgyhogy ti most már a rendesnél négyszer nagyobb sebességgel éltek.
Míg beszélt, szánalom fogta el, de társai hitetlenül bámultak rá.
– Csak hazudsz összevissza, hogy megfélemlíts bennünket – makacskodott Gregg, és szeme vadul villogott elő a kötés alól.
– Nem hazudok – erősítgette Fermour. – Az átlagos életkor a Földön nyolcvan év, de a tiétek csak húsz. És ez a rövidülés nem egyenlően oszlik el életetek folyamán, mint gyerekek gyorsabban nőttök, majdnem normális felnőttek vagytok, azután hirtelen vénültök meg.
– Észrevettük volna, ha ez az átkozott menetrend valóban így működnék – üvöltötte Marapper.
– Nem – válaszolta Fermour. – Nem vehetitek észre. Bár körös-körül mindez nyilvánvaló, ti nem láthattok semmit mindebből, mert nincs összehasonlítási alapotok. Elfogadtátok például, hogy a négy közül egy alvás-ébrenlét sötét. Mivel a normálisnál négyszer gyorsabban éltek, természetesen négy napotok vagy négy alvás-ébrenlétetek alkot egyetlen földi hosszúságú napot. Amikor a hajóban még minden működött – a Procyonra vezető úton – a lámpák az egész űrhajón automatikusan elaludtak éjfélkor, és reggel hatig nem égtek, részben, hogy az éjszaka illúzióját keltsék, részben azért, hogy a karbantartók a “színfalak mögött" elvégezhessék a szükséges javításokat. Ez a rövid, hatórás váltás nektek egy egész nap.
Lassacskán mindent megértettek. Kissé furcsának tetszett, de mintha belülről kifelé kellett volna hatolniuk, és valami rejtélyes módon, az igazság mindvégig bennük rejlett volna. Borzalmas öröm töltötte el Fermourt, hogy mindezt a szörnyűséget tudtára adhatja azoknak, akik az imént még kínozták őt. Folytatta, mert hirtelen nagyon szívesen világosította fel őket, milyen átkozott a helyzetük.
– Ezért nevezünk mi mai földi emberek titeket zümzümnek, hiszen olyan gyorsan éltek, hogy mi csak kapkodjuk a fejünket. De ez még nem minden! Képzeljétek el ezt a hatalmas hajót, amely még most is automatikusan működik, pedig senki sem irányítja. Mindent előállított, kivéve azt, amit a dolgok természeténél fogva, nem készíthetett: friss vitaminokat, friss levegőt, friss napsugarat. Minden egyes nemzedéketek egyre kisebb és kisebb lett, a természet úgy vészeli át a bajokat, ahogy tudja, és ezt a problémát így oldotta meg, alkalmazkodott a csökkentett anyagmennyiséghez. Más tényezők, mint például az egymás közötti házasodás ugyancsak megváltoztatott benneteket, annyira, hogy úgy döntöttünk, külön fajt alkottok. Voltaképpen annyira alkalmazkodtatok a környezethez, hogy az is kétséges, vajon túlélnétek-e, ha visszajutnátok a Földre.
Most aztán mindent tudtak, meg is feküdte a gyomrukat. Fermour elfordította tekintetét a meggyötört arcokról, szégyellte, hogy diadalt érzett. Módszeresen előretörtetett a keresett műszerfalig. Meg is találta, s közben a többiek fojtott csendben álltak. A fűrésszel serényen munkához látott, hogy eltakarítsa a kiégett köpenyt.
– Egyszóval, mi egyáltalán nem vagyunk emberi lények... – kiáltott fel Complain, mintha saját magához beszélne. – Ezt mondtad. Mindaz, amiért szenvedtünk, reménykedtünk, dolgoztunk, szerettünk... ez nem valóságos. Csak apró gépek vagyunk, akik őrjöngve viháncolunk, bábuk vagyunk, amelyeket vegyszerek irányítanak... Ó, istenem!
Hangja elcsuklott, s ekkor nyomban meghallották a zajt. Ugyanezt hallották a személyzeti zsilipkamránál is, a sok millió patkány lármáját, amint ellenállhatatlanul törtek át a hajó kemény lépsejtjein.
– Erre jönnek! – üvöltött fel Fermour. – Ide tartanak. Ez itt zsákutca. Legázolnak mindent! Ízekre tépnek bennünket!
Már lefejtette a készülék köpenyét, kezével szétfeszítette, és benyúlt mögéje. Alatta kapcsolófészküktől elválasztva nyolcvannégy kettős sodrású kábelvég lógott. A fűrész segítségével Fermour kétségbeesetten összelökte a kábelvégpárokat. Szikrák villantak fel, és a száguldó sereg szörnyű dübörgését mintha kettévágták volna. Mindegyik fedélzet elkülönült a szomszédjától: minden fedélzetközi ajtó, minden szinten nagy csattanással szorosan bezárult, elvágva minden további összeköttetést.
Fermour lihegve rogyott le a műszerfal elé. Még éppen idejében hajtotta végre a műveletet. A hajszál híján elkerült szörnyű halál gondolata most átcsapott rajta, és ő magatehetetlenül rogyott le a padlóra.
– Nézz csak rá, Roy! – kiáltotta Gregg, és ép kezével megvetően Fermourra mutatott. – Tévedtél, Roy. Mi éppen olyanok vagyunk, mint ő, vagy még jobbak... Halálra van rémülve...
Épen maradt öklét összeszorítva Fermourhoz fordult, és kését kivonva Marapper is követte Gregget.
– Valakit fel kell áldozni mindezért a szörnyűséges bűnért – mondta összeszorított fogain át a pap –, és ez te leszel, Fermour... te fogod megtenni a Nagy Utazást huszonhárom nemzedék szenvedéseiért. Nagyon nemes tett lesz...
Fermour kétségbeesetten eldobta a fűrészt, és védtelenül állt ott. Meg sem moccant, nem szólt egy szót sem: mintha maga is elismerné a pap álláspontját. Marapper és Gregg egyre közeledtek. Complain és Vyann mozdulatlanul álltak mögöttük.
Amint Marapper pengéje felemelkedett, váratlan zengés töltötte meg a kupolát. A Gregory Complain kapitány ideje óta bezárt ablaktáblák most titokzatos módon félrehúzódtak, és feltárták a hatalmas ablakokat. Az ötüket körülvevő félgömb háromnegyed része az űrbe néző kilátóvá vált. Az áttetsző lemezen át besugározta őket a világegyetem: a hajó egyik oldalán a Nap izzott és világított, a másik oldalán a Föld és a Hold csillogó gömbje függött.
– Hogyan történhetett ez? – kérdezte Vyann, amikor a zengő-bongó visszhang elült.
Nyugtalanul pillantottak körül. Semmi sem mozdult.
Marapper egy kissé maflán eldugta kését. A látvány túl fenséges volt ahhoz, semhogy vérrel mocskolják be. Gregg is elfordult Fermourtól. A napsugár bearanyozta őket, szinte megnémultak. Végül Fermour jutott szóhoz.
– Minden rendben lesz – mondta csendesen. – Nem kell aggódnunk. A hajó megjön a Kis Kutyáról, eloltja a tüzet, kiirtja a patkányokat és az egyéb rondaságokat, aztán majd ismét kinyitjuk a fedélzeteket, és tovább élhettek, mint azelőtt.
– Soha! – jelentette ki Vyann. – Néhányan az életüket adták érte, hogy kijussunk ebből a kriptából. Inkább meghalunk, de nem maradunk itt.
– Ettől féltem én – mondta szülte saját magának Fermour. – Mindig sejtettük, hogy ez a nap elkövetkezhet. Nem ért bennünket teljesen váratlanul, már mások is kitaláltak előttetek életfontosságú titkokat, de mindig idejében sikerült elhallgattatnunk őket. De most... Rendben van, talán jól érzitek majd magatokat a Földön, néhány itt született gyereket már levittünk oda, és életben maradtak, de mi mindig...
– Mi! – kiáltotta Vyann. – Még most is azt mondod, hogy “mi"! De te kívülálló vagy, az óriások szövetségese. Miféle kapcsolat fűz a földi emberekhez?
Fermour kedvetlenül felnevetett.
– A kívülállók és az óriások a földi emberek – válaszolta.
– Amikor a Nagy Kutyát Föld körüli pályára vontatták, mi, a Föld, tökéletesen tudatában voltunk annak, milyen felelősseggel tartozunk nektek. Különösen orvosokra és tanítókra volt szükségetek. Erős jellemű embereket toboroztunk, hogy leküzdjék a Tan hitvány erkölcstelenségét, amely bármilyen hitvány volt is, némiképp mégis hozzájárult a túléléshez. De az volt a bökkenő, hogy az orvosok és mások sem mászhattak be a zsilipkamrákon át, és nem keveredhettek el közöttetek, bár ez könnyen sikerült volna, az ellenőrző járatok és a hidropónikák sűrűje segítségével. A Kis Kutya Intézetben ezek az emberek előzőleg külön kiképzést kaptak, hogy a lehető leggyorsabban mozogjanak és beszéljenek, csupán négy-öt órát aludjanak, hogy... egyszóval úgy éljenek, mint a zümzümök. És hogy elviseljék a hajóban a szörnyű bűzt! És ráadásul az átlagosnál apróbb termetűeknek kellett lenniük, mivel egyikőtök sem éri el a 160 centiméter magasságot.
– A veszedelmes hivatást végző emberek közül néhányat ismertetek és szerettetek. Lindsey doktor és Meller, a festő, ugyancsak a Tatban lakó földi emberek voltak – kívülállók, de barátaitok.
–... És te – mondta Complain. Arca elől elhessegetett valamit: kezéből egy lepke siklott ki, majd továbbra is ott körözött.
– Antropológus vagyok, embertannal foglalkozom – mondta Fermour –, bár megpróbálkoztam a szellemi világosság terjesztésével is. Vagyunk néhányan a fedélzeten. Soha vissza nem térő alkalom, hogy tanulmányozzuk, milyen hatással van az emberre a zárt környezet: sokkal többet tanultunk meg az emberről és a társadalomról, mint amennyit évszázadok alatt sikerült megtudnunk odalent a Földön.
– Zac Deight volt a vezetője mindazoknak, akiket ti kívülállónak neveznétek. Rendszerint két évet töltöttünk a hajó fedélzetén, az én időm nemsokára lejárna, de képtelen vagyok itt maradni, hazamegyek, és megírom a tanulmányomat. A munkának itt megvolt az érdekessége, és igen fáradságos volt... de nem különösebben veszélyes, hacsak valaki nem szegült szembe az olyan tevékeny emberekkel, mint Scoyt. Zac Deight szerette a zümzümöket, szeretett benneteket. Jóval a határideje lejárta után is itt maradt a hajón, hogy megpróbálja enyhíteni a körülményeiteket. Az Élszektor népét sikerült sokkal normálisabb életmódra szoktatnia, ezt láthattátok, ha összevetitek az Élszektor szervezetét a Holt-út valamelyik törzsével, mondjuk a Tattal.
– Csodálatos ember volt Zac Deight. Igazi humanista, mint a huszadik században Schweitzer, vagy a huszonharmadikban Turnball. Talán megírom az életrajzát, ha befejezem tanulmányomat.
Ennek hallatára Complain kényelmetlenül érezte magát, mert felidézte, Marapperrel milyen lelkiismeretfurdalás nélkül puffantották le az öreg tanácsost.
– Akkor tehát az óriások nagyra nőtt emberek? – kérdezte, hogy másra terelje a szót.
– Közönséges méretű emberek – válaszolta Fermour. – 190 centiméter magasak, vagy még nagyobbak, őket nem kellett az alacsony termetűek közül kiválogatni, mivel őket soha nem kellett látnotok, nem úgy, mint a kívülállókat. Ők voltak a hajó karbantartó legénysége. Akkor jöttek a fedélzetre, amikor a hajó Föld körüli pályára állt, s titkon elkezdték alkalmasabbá és kényelmesebbé tenni ezt a helyet számotokra, ők zárták le a vezérlőműveket, nehogy ha valaki véletlenül rábukkan, kíváncsiskodni kezdjen, bár mi állandóan próbáltuk belétek csöpögtetni annak tudatát, hogy hajón éltek... számítottunk arra az esetre, hogy egyszer majd képesek lesztek itthagyni a hajót – de a karbantartó legénység mindig ügyelt arra, hogy megsemmisítsen minden közvetlen bizonyítékot, ami önálló kutatásra ösztönzött volna benneteket, mert ez csak veszélyesebbé tette volna a munkájukat.
– Egyébként főként szereléssel foglalkoztak. Kijavították a víz- és légvezetékeket... emlékszel, Roy, amikor meglepted Jack Randallt és Jock Andrewst, akik az uszodában hárították el az áradás veszélyét. Rengeteg patkányt megöltek, de a patkányok fortélyosak voltak: más állatfajokkal együtt megváltoztak, mióta elhagyták a Procyon V.-öt. Most, hogy zömük a 2. Fedélzeten gyűlt össze, en masse kiirthatnánk őket.
– A gyűrűk, amelyeket mi, és ahogyan ti nevezitek, az óriások viseltek, az eredeti karbantartó legénység, akik még annak idején dolgoztak a hajón, kulcsainak másolatai. A karbantartók és az ellenőrző járatok, amelyeket ők nyitottak ki, tették elviselhetővé az életet a hajón. Ez annyit jelentett, hogy a hajón titkos főhadiszállást rendezhettünk be élelemmel és fürdővel – ahol időnként elrejtőzhettünk. Curtis valószínűleg ezért haldoklik most, hacsak a fedélzetajtók lezárása meg nem mentette őt is.
– Curtist nem olyan fából faragták, hogy sikeresen dolgozzék, túlságosan ideges ember. Mióta ő a parancsnok, egymást követték a hibák, és a fegyelem is meglazult. A szegény fickó, akit Gregg leszúrt – az övé volt az a sok bajt okozó hegesztő – egyedül dolgozott a Holt-útban, nem pedig másodmagával, ahogy a szabályok előírják. Ez volt Curtis egyik mulasztása. Ennek ellenére, remélem, biztonságban van.
– Egyszóval, ti állandóan gondoskodtatok rólunk? Egyikőtök sem akart megfélemlíteni, mi? – kérdezte Gregg.
– Természetesen nem – felelte Fermour. – Szigorú parancsot kaptunk, hogy egyetlen zümzümöt sem szabad megölnünk, nem is hordott egyikünk sem gyilkos fegyvert. A legenda, hogy a kívülállók a hidropónikák dugványában születnek, nem egyéb zümzüm babonánál. Semmi riasztót nem tettünk, csak segítettünk.
Gregg kurtán felnevetett.
– Értem már – mondta. – Egy csapat szárazdajka a sok szegény mamlasznak, mi? Soha nem jutott eszetekbe, ti nagylelkű gazemberek, hogy amíg cuclíztattok és tanulmányoztok minket, mi a poklok poklát járjuk meg? Nézz rám! Nézd meg a társamat, Hawlt. Nézd meg a vezetésem alatt álló szegény fickókat. És nézd meg azokat a szerencsétleneket, akik olyan torzak voltak, hogy ha a Holt-útban rájuk akadtunk, megszabadítottuk őket a nyomorúságuktól! Nézzük csak, a hetediktől a huszonharmadikig... Igen, tizenhat nemzedéket hagytatok itt élni és meghalni, olyan közel a Földhöz, hagytátok, hogy elszenvedjék a kínokat, amelyeket elszenvedtünk, és még azt hiszed, hogy kitüntetéseket érdemelsz érte? Add ide a késedet, Marapper... hadd vessek egy pillantást ennek a véreskezű hősnek a zúzájára.
– Rosszul értetted! – kiáltotta Fermour. – Complain, magyarázd meg neki. Már elmondtam, hogy az életritmusotok felgyorsult. Olyan hamar letűnik egy-egy nemzedéketek, hogy már a huszadiknál jártatok, amikor először léptünk a Nagy Kutya fedélzetére és Föld körüli pályára vontattuk a hajót. Esküszöm nektek, hogy lent a Kis Kutya laboratóriumaiban állandóan dolgoznak a fő problémán. Mostanáig talán már meg is találták a vegyszert, amellyel ha beoltanak benneteket, lebontódik a peptidlánc a sejtjeitekben. Akkor aztán szabadok lesztek. Még most is...
Váratlanul elhallgatott, és mereven bámult mögéjük.
Követték tekintetét. Még Gregg is körülnézett. Az egyik megrongálódott műszerfal hasadékából valami füsthöz hasonló szivárgott be a tündöklő napsütésbe.
– Tűz! – állapította meg Fermour.
– Badarság! – felelte Complain. Odasietett a növekvő felhőhöz. Sok ezernyi lepke volt. Magasan a kupola tetejénél röpködtek, a váratlan napsütés felé törekedtek. A kisebb lepkék első csapata után következtek a nagyobbak, amelyek nagy nehezen vergődtek át a műszerfal nyílásán. Rágcsáló szövetségeseik zümmögő előhírnökeként a véget nem érő áradatnak sikerült elérnie a vezérlőmű mögött levő teret, mielőtt a patkányok foglalták volna ezt a fedélzetet. Egyre növekvő számban rajzottak elő. Marapper előrántotta kábítóját, és ahogy a lepkék előbújtak, azon nyomban leterítette őket.
Agyuk mindinkább elbódult, a mutáns áramlatból félérzékeny szellemgondolatok áradtak feléjük. Marapper kábultan abbahagyta a tüzelést, és a lepkék tovább rajzottak a nyílásból. A műszerfal mögött a magasfeszültség nagyot csattant, a lepkefelhők beleütköztek a fedetlen csatlakozásokba, rövidzárlatot okoztak.
– Kárt tehetnek valamiben? – kérdezte Complaintől Vyann.
A férfi kelletlenül rázta meg a fejét, annak jeléül, hogy nem tudja, s közben elhessegette azt az érzést, mintha a koponyája muszlinnal volna bélelve.
– Jön a hajó! – mondta megkönnyebbülten Fermour, és kimutatott a sziporkázó sötétségbe. Az anyahajó törzse mellett lassan közeledett egy fénysugár.
Vyann zúgó fejjel kikandikált saját hajójukból, a “Nagy Kutyából". Hirtelen ötlettől vezéreltetve felrúgta magát a kupola tetejéig, ahonnan jobb kilátás nyílt: Complain ott lebegett mellette, belekapaszkodtak az egyik keskeny csőbe, amelybe a redőnyök önműködően beszaladtak. Bizonyára a lepkék hozták működésbe véletlenül a redőnyöket, amikor a vezérlőmű mögött küszködtek. Most a lepkék körülöttük örvénylettek, egyöntetűen reményt sugározva.
Vyann vágyakozva bámult kifelé. A bolygó látványa olyan elviselhetetlen volt, mint a fogfájás: el kellett fordítania a tekintetét.
– Ha meggondolom, hogy feljönnek a Földről és ismét elzárják előlünk a Napot... – mondta.
– Nem fogják megtenni... nem tehetik – mondta Complain. – Fermour sült bolond, semmit sem tud. Ha a többiek megjönnek, Laur, ők majd megértik, hogy mi megérdemeltük a szabadságot, a jogot, hogy megpróbáljuk az életet a Földön. Ők bizonyára nem kegyetlenek, mert különben soha nem bonyolódtak volna miattunk ennyi bajba. Látni fogják, hogy mi inkább meghalunk, de nem élünk itt tovább.
Alattuk ijesztő robbanás dördült. A szobába fémszilánkok zuhantak be, füsttel és halott lepkékkel vegyesen. Vyann és Complain letekintett, s látták, hogy a veszély elől Gregg meg Fermour egy távoli sarokba repült, a pap sokkal lassabban követte őket... köpenye ráborult a fejére. Újabb robbanás hallatszott, ez újabb halott lepkeáradatot sodort be a szobába, közülük egy-kettő még csapkodott. Ha így folytatódik, a vezérlőterem nemsokára megtelik lepkékkel. A második robbanás nyomán távol, a hajó közepe táján morajlás támadt, amely áthallatszott minden zárt ajtón, morajlás, amely egyre növekedett, s úgy tetszett, a hosszú évek haláltusája kap benne hangot. Egyre dörgőbbé vált, úgyhogy Complain úgy érezte, vele remeg a teste.
Vyann szótlanul kifelé mutatott. A hajóderékon mint megannyi csík, repedések futottak végig. Négy és fél évszázad után a Nagy Kutya lassan szétesett: a moraj halálhörgése volt, egyszerre lenyűgöző és patetikus.
– A vészfék! – kiáltott fel Fermour. Hangja nagyon távolinak tetszett. – A lepkék működésbe hozták a végső vészféket! A hajó fedélzeteire esik szét!
Mindezt végignézték. A hajóhát nemes ívén a repedések szakadékokká tágultak. Aztán a szakadékok öböllé. És aztán eltűnt a hajó: csupán nyolcvannégy hatalmas korong maradt, s a korongok egyre kisebbek lettek, amint a láthatatlan útvonalat követve, elpörögtek egymás mellől. Mindegyik korong egy-egy fedélzet volt, és most mindegyik fedélzet külön világgá vált, és mindegyik fedélzet, emberekből, állatokból és hidropónikákból álló véletlen terhével együtt nyugodtan úszott a Föld körül, ragyogva, mint valami dugó a feneketlen óceánban.
Ezt a széthullást nem lehetett helyreállítani többé.
– Most aztán nem lesz más választásuk, vissza kell vinniük minket a Földre – jegyezte meg halkan Vyann. Complainre pillantott és megpróbálta kitalálni, miféle új nehézségek várnak rájuk, miféle válogatott béklyók szorítják majd a hajó lakóit, amíg hozzászoknak a Föld fenségéhez. Mintha mindenkinek most kellene majd megszületnie, gondolta, és belemosolygott Complain megélénkülő arcába. Illettek egymáshoz, eddig még egyikük sem tudta soha teljes bizonyossággal, mit is keres; így aztán annál valószínűbb volt, hogy megtalálják.


















TN 1699-b-7072

A kiadásért felel a Táncsics Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Avarosy Éva
Műszaki vezető: Faragó Imre
Műszaki szerkesztő: Sándor Dénes
Védőborító: Bánó Endre és Czeglédi István
Készült 27000 példányban, 12,2 (A/5) ív
MSZ 5601-59.-Budapest, 1970
70.1828 Athenaeum Nyomda, Budapest
Íves magasnyomás
Felelős vezető: Soproni Béla igazgató

   
    ELEKTRONIKUS KIADÁS
    MADÁRFEJŰEK TÁRSASÁGA
    NNCL331-300v1.1











BRIAN W. ALDlSS

AMÍG VILÁG A VILÁG...

A tudományos-fantasztikus regények iránt világszerte, igy hazánkban is egyre nő az érdeklődés. A jelenkor szédítő technikai fejlődése óhatatlanul találgatásra, következtetésekre csábít: mi jön még? Milyen – ma alig elképzelhető – műszaki csodák születnek az eljövendő századok, ezredek során? És hogyan alakul hatásukra alkotójuk, az ember? A szerző, Brian W. Aldiss neve már a magyar “scifi" rajongók körében sem ismeretlen, flbben a könyvében ismét mesterien egyesíti az izgalmas, rejtélyes történetet a gondolatébresztő mély mondanivalóval, mindezt színes, szellemes stílusban. A történet természetesen a jövőben játszódik – de hol? Kik ezek a furcsa, félig a primitív vadságállapotábanélő, ugyannkkor kábítópisztolyokkal óriások ellen harcoló, az ősvadonban vadászó, de Fedélzetek között vándorló emberek? Minderre csak a lebilincselően érdekes olvasmány végén döbben rá az olvasó. Azután már magának kell eldöntenie, helytálló-e a könyv mottója: ,,Még mindig jobb reménytelenül utazni, mint megérkezni... "




TÁNCSICS