Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 X-AKTÁK A JÖVŐ A TÉT

2010.10.15


BLACKWOOD, TEXAS ÁLLAM

A prérin elszórtan árválkodó kiszáradt fűcsomók kis híján lángra kaptak a déli nap forró sugarainak tüzében. A kupolás fehér sátrak úgy emelkedtek az elhagyatott járművek között, mint megannyi hatalmas, porlepte tojás. A rezzenéstelen táj csendjét csak a nagy teljesítményű generátorok halk zümmögése törte meg. Amúgy minden furcsán, gyanúsan kihaltnak tűnt.
A központi sátor belső tere ugyan cseppet sem volt kihalt, de az ott zajló munka épp olyan furcsa és gyanús volt, mint a kinti nyugalom. A barlangba vezető nyílás mellett kisméretű bulldózer forgolódott, lapátjában egy koporsó alakú, szögletes üvegburával fedett fémládával. A láda külső felületének szinte minden négyzetcentiméterére csöveket, különböző kijelzőket és oxigéntartályokat rögzítettek, sőt egy kis folyadékkeringető hűtő is helyet kapott rajta. A tárolóberendezés üvegburáját belülről vékony, cukormázszerű jégréteg borította. A különös üvegkoporsó inkább égy holdjáróra illett, semmint a texasi préri közepébe – s nemcsak külsejét tekintve, de funkciója alapján is –, hisz a berendezés nem volt más, mint mesterséges életfenntartásra tervezett kompakt betegszállító kamra.
A bulldózer addig manőverezett, amíg az üvegkoporsó a mélybe vezető lejárat közelébe nem került. Akkor technikusok sorakoztak fel a gép lapátja mellett. Összeszokott mozdulatokkal leemelték a berendezést, és elindultak vele a lejárat felé. Dr. Bronschweig ekkor lépett be a sátorba. A megszokott fehér védőruha volt rajta, de a csuklya most kicipzározva lógott a vállán. Biccentett a technikusoknak, és elindult lefelé a barlangba vezető létrán.
– Ellenőrizzék és állítsák be a műszereket szólt vissza, és az üvegkoporsóra bökött. – Miután beadtam az oltóanyagot, állandó mínusz két Celsius-fokos hőmérsékletet kell biztosítanunk, egészen az átszállítás végéig. Érthető? Mínusz két fokot.
A technikusok bólintottak. Letették a szállítókamrát, és hozzáláttak a műszerek ellenőrzéséhez. Bronschweig becipzározta csuklyáját, és eltűnt a lejáratban.
A barlangban most nem égtek a lámpák, így még hangsúlyosabbá vált a műanyag fóliával elfüggönyözött területről áradó kékes ragyogás. A hűtőberendezések kitartóan pumpálták a jéghideg levegőt a félhomályba burkolózó földalatti üregbe. Dr. Bronschweig sietős léptekkel átvágott a barlangon, s megállt a kísértetiesen fénylő kamra előtt. Kesztyűs kezével félrehajtotta a fóliát, és belépett a paraván mögé.
Háta mögött a nehéz fólia lustán a helyére libbent. Bronschweig odalépett a félhomályban a hordágyhoz. A tűzoltó teste mozdulatlanul nyúlt el az átlátszó műanyag bura alatt. A tudós fecskendőt és oltóanyagos fiolát húzott elő a zsebéből, majd a hordágy fölé igazította az egyik lámpát. Mikor közelebb lépett, hogy félrehajtsa a burát, egyszerre megdermedt.
A holttest úgy festett, mintha belülről felrobbantották volna. A belső szervek eltűntek, helyük üresen tátongott, mintha a kifejlődő lény mindent felfalt volna maga körül. A műanyag burát belülről vérfoltok, felpuhult csontdarabkák és zselés szövetmaradványok szennyezték.
Bronschweig pánikszerű gyorsasággal rohant vissza a létrához.
– Eltűnt! – kiabált fel a technikusoknak, de hangját eltompította a védőruha csuklyája. Kapkodva feltépte a cipzárt, és letépte fejéről a csuklyát.
– Eltűnt!
– Micsoda? – Odafent megjelent az egyik technikus feje.
– Elhagyta a testet! – kiabálta zihálva Bronschweig, és elindult felfelé a létrán. Az első technikus mellett megjelentek a többiek is. – Ezek szerint kifejlődött.
Egyszerre megtorpant, és hunyorogva meredt a lenti sötétségbe.
– Egy pillanat – suttogta rekedten. – Azt hiszem, látom…
A homályban megmozdult valami. Bronschweig lélegzetét visszafojtva állt a létrán, és amire várt, néhány másodperc múlva bekövetkezett. A kék fényben fürdő fólialapok megemelkedtek és szétváltak, és közöttük megjelent a lény. Lassan, bizonytalanul, szinte félénken mozgott, ahogy az újszülött állatok szoktak.
– Jézus úristen – suttogta Bronschweig. Szeme tágra nyílt a borzalommal vegyes csodálkozástól. Egy percig mozdulni sem bírt, azután megtette az első óvatos lépést lefelé. – Ennyit a kis zöld emberkékről…
– Látja? – kérdezte izgatottan az egyik technikus.
– Igen. Ez… fantasztikus. – Bronschweig felnézett a nyílás körül állókra. – Jöjjenek le mindannyian.
Remegő kézzel elővette az oltóanyagos fiolát, és a fecskendőhöz rögzített tűvel átszúrta a gumidugót. Közben a fóliaparaván felé sandított, és…
A lény köddé vált. Bronschweig dermedt lassúsággal megfordult a tengelye körül; szeme riadtan fürkészte a homályba burkolózó réseket, bemélyedéseket – mindazokat a helyeket, ahol a lény elrejtőzhetett –, de sehol nem látta.
Úgy kapaszkodott a fecskendőbe, mintha pisztolyt szorongatna – s ekkor megpillantotta a lényt. Egy másodpercig bénultan meredt rá; közben a szörnyeteg felemelte kezét, és láthatóvá váltak hosszú, éles karmai. Azután hihetetlen fürgeséggel támadott.
Bronschweig felordított, és a lény felé döfött a fecskendővel. Sikerült is támadója testébe juttatnia az értékes folyadék egy részét, mielőtt az a földre taszította őt. Bronschweig feltápászkodott, és a létrához botorkált. Nyakán vérző seb éktelenkedett, de nagyobb baja nem esett. Védőruhája viszont cafatokban lógott a testén.
– Segítsenek! – kiabált fel meggyötörtén, a nyílás körül állók döbbent arcába meredve.
Hátrafordult, és tekintetével a lény után kutatott, majd újra a magasba pillantott. – Hé… Mit művelnek!?
A technikusok bezárták a lejáratot. Kapkodva helyére illesztették az acélrudakkal megerősített vastag plexifedelet, és néhány mozdulattal rögzítették a záróidomokat – ügyet sem vetve a kétségbeesetten kiáltozó Bronschweigre. A tudós páni félelmében szinte rohant felfelé a létrán; nem érzett már fájdalmat, nem zavarta vérző sebe, csak ordított – de hangját már senki sem hallotta. A feje fölött felberregett egy motor, és az átlátszó plexifedélen barnás folt jelent meg. A bulldózer lapátja hatalmas, ítélkező kéz módjára újra és újra felemelkedett, majd lehanyatlott, s minden alkalommal nagy halom föld hullott a lejárat fedelére. Bronschweiget élve eltemették.
A tudós elnémult, és kővé dermedve állt; sem mozdulni, sem gondolkodni nem bírt. Ekkor tompa zaj hangzott fel a háta mögött, és a következő pillanatban a lény lerántotta őt a létráról, bele a barlang mindent elnyelő sötétjébe.


8. FEJEZET

SOMERSET GRÓFSÁG, ANGLIA

A viktoriánus kúria télikertjének ablaka mögött egy férfi állt. Kinézett a kertbe, figyelte az ápolt gyepen hancúrozó, nevetgélő unokáit. Ez volt azon kevés dolgok egyike, ami még békével töltötte el a lelkét: a napnyugta és az unokák vidám kacagása.
– Uram?
Az inas lépett a szobába. Az Úriember nem fordult meg; csak állt, és nézte a gyermekeket.
– Telefonon keresik, uram.
Az inas kinyitotta a télikert ajtaját, és beinvitálta gazdáját a házba. Az Úriember még egy pillantást vetett az idilli életképre, azután elindult a dolgozószoba felé.
Odabent már félhomály uralkodott; a mennyezetig nyúló könyvespolcok és a drága, nemes bútorok sötétlila árnyékba burkolóztak. Az Úriember az ablak előtt álló íróasztalhoz lépett, melyen telefonkészülék villogott kitartóan. Felvette a kagylót, és úgy helyezkedett, hogy lássa a kertben fogócskázó unokáit.
– Tessék.
A vonal másik végén egy jól ismert, cigarettától rekedtes hang szólt a telefonba.
– Új helyzet állt elő. Tanácskozást tartunk.
Az Úriember arca megrándult. Nem szerette a meglepetéseket.
– Probléma merült fel?
– Igen. A találkozó ma este lesz, Londonban. Határoznunk kell a további lépésekről.
Az Úriember vonásai megfeszültek.
– Ki hívta össze a gyűlést?
– Strughold.
A név hallatán az Úriember komoran bólintott. Fölösleges volt tovább kérdezősködnie.
– Már fel is szállt a gépre Tuniszban – folytatta a rekedtes hang.
Az Úriember szó nélkül letette a kagylót. Odakintről gyermeksírás hallatszott. A férfi gyorsan az ablakhoz lépett.
A szívet melengető életképet váratlan esemény zilálta szét. Emberek szaladtak ki a házból – az inas, a házvezetőnő, a kertészek. A gyerekek felé siettek, akik közül az egyik, a férfi legkisebb unokája halottsápadt arccal feküdt a fűben. A kisfiú vonaglott a fájdalomtól, és természetellenes szögbe kicsavarodott lábát szorongatta. Az inas ért oda elsőként. Letérdelt a kis sebesült mellé, gyengéden megsimogatta a homlokát, s közben utasításokat kiáltott a személyzet többi tagjának. Azután óvatosan felemelte a kisfiút a fűből. Ezt látva az Úriember nyomban kisietett a dolgozószobából, s egyetlen gondolatot sem szentelt többé Strugholdnak és a londoni találkozónak.

* * *

Nem sokkal este nyolc óra után érkezett Kensingtonba. A limuzin sofőrje egy magas, jóformán dísztelen, vöröstéglás épület félkör alakú kocsifelhajtóján fékezte le a járművet. A ház kapuján nem állt se szám, se név.
– Strughold már megérkezett? – fordult az Úriember az elébe siető inashoz.
Az egy hosszú, gyéren megvilágított folyosó felé mutatott.
– A könyvtárban várják önt, uram. – Végigkísérte az Úriembert a folyosón, majd a könyvtár ajtaja elé érve megállt, biccentett és távozott. Odabentről halk beszélgetés hangjai szűrődtek ki.
A diófa burkolatú falakkal szegélyezett, tágas teremben férfiak egy csoportja állt. Mindannyian egy televíziókészülék kéken villogó képernyőjére meredtek. A rossz minőségű videofelvételen homályos alakok mozogtak szemcsés, fekete háttér előtt. Mikor az Úriember belépett, az összegyűltek érdeklődve fordultak felé.
A Úriember szemügyre vette a társaságot, mielőtt csatlakozott hozzájuk. A helyiségben tartózkodó tucatnyi férfi mind hozzá hasonló korú és rangú volt – bár egyikükből sem áradt az a természetes, tiszteletet parancsoló fensőbbség, ami őt jellemezte. Olyan emberek voltak ezek, akiket senki nem ismer fel az utcán, pedig bármelyikük kormányokat kényszeríthetett térdre egyetlen szavával. Ők voltak a világ árnyékkormánya.
A csoport közepén rövidre nyírt hajú, alacsony, sovány férfi állt. Látszott rajta, hogy fiatal korában elegáns, sőt szép férfi lehetett. Pillantása találkozott az Úriemberével, s a kelleténél egy árnyalanyival tovább néztek farkasszemet egymással. Az Úriembert egy futó pillanatig kellemetlen érzés töltötte el.
– Már kezdtünk aggódni – szólalt meg Strughold azon a kedves-feddő hangon, ahogy egy pajkos gyereket szokás megdorgálni. – Vannak itt, akik igen messziről jöttek, mégis maga érkezett meg utolsóként.
– Sajnálom. – Az Úriember felszegte a fejét. – Az unokám elesett, és eltörte a lábát.
Ennél több magyarázkodás még Strugholdnak sem járt tőle.
A másik, mintha meg sem hallotta volna a magyarázatot, zavartalanul folytatta:
– Amíg itt várakoztunk, megnéztünk bizonyos videofelvételeket, amelyek további aggodalomra adnak okot.
– További aggodalomra? – vonta fel a szemöldökét az Úriember.
– Újra kell értékelnünk a Kolonizációban játszott szerepünket. – Strughold hangja szinte egykedvűen csengett; mintha egy apró üzleti kellemetlenségről beszélne. – Bizonyos új biológiai jelenségekkel szembesültünk.
– A vírus mutálódott – szólt közbe egy türelmetlenebb hang.
Az Úriember meghökkent.
– Magától?
– Nem tudjuk. – A Cigarettás elővette az öngyújtóját. – Mindeddig egyetlen, elszigetelt esettel találkoztunk. A dallasival.
– A vírusnak a gazdaszervezetre gyakorolt hatása megváltozott – magyarázta Strughold. Most már nem csupán az agyműködés fölött veszi át a hatalmat, hanem fizikailag átalakítja a fertőzött egyén testét.
Az Úriember összepréselte ajkait.
– Mivé alakítja át?
– Egy újfajta földönkívüli élőlénnyé.
Eltelt egy hosszú pillanat, amíg mindannyian megemésztették a súlyos kijelentést. Az Úriember hitetlenkedve meredt Strugholdra.
– Te jó ég…
Strughold bólintott.
– Úgy tűnik, változott a koncepciójuk. Ami a mi helyünket illeti a kolonizált világban…
– Ez már nem kolonizáció! – fakadt ki az Úriember. – Ez a népesség lecserélése! Ötven év munkája…
Elhallgatott, és végignézett a csoporton.
– Ha ez igaz, akkor mindvégig csak kihasználtak minket. Hazudtak nekünk!
– Lehet, hogy csak elszigetelt jelenségről van szó – jegyezte meg valaki a csoportból.
– Lehet, de semmi nem garantálja!
Strughold továbbra is megőrizte rendíthetetlen nyugalmát.
– Közöljük velük, hogy mit tapasztaltunk. Átadunk nekik egy mutáns vírussal fertőzött testet.
– És mit érünk el vele? Meg akarunk bizonyosodni róla, hogy igaz? – Az Úriember szeme szikrát hányt. – Hogy tényleg táptalajnak szánnak minket egy új földönkívüli faj kitenyésztéséhez?
– Hadd emlékeztessem rá, hogy melyik az új faj, és melyik a régi – felelte higgadtam Strughold. – Mire volna jó bármit is eltitkolni előlük? Úgy tenni, mintha semmiről sem tudnánk? Ha ez azt jelenti, hogy a Kolonizáció máris kezdetét vette, jelenlegi tudásunkkal gátat vethetünk neki.
– És hogyha téved? – vágott vissza az Úriember. – Ha továbbra is segítünk nekik, csak a saját sírunkat ássuk meg! Ostobák voltunk, hogy eddig is együttműködtünk velük!
Strughold megvonta a vállát.
– Az együttműködés az egyetlen esélyünk.
A Cigarettás egyetértően bólintott.
– Szükségük van ránk az előkészületekhez.
– Kihasználjuk őket, ahogy ők is kihasználnak minket – folytatta Strughold. – Ha másért nem, azért, hogy időt nyerjünk, és tovább dolgozhassunk a vakcina tökéletesítésén.
– Lehet, hogy a vakcinánk semmit nem ér! – csattant fel az Úriember.
– Ha nincs a kezünkben ellenszer, így is, úgy is táptalajjá válunk.
Minden szem az Úriember felé fordult. Várták, hogyan reagál erre az érvre. A Szindikátus tagjai tisztelték a véleményét, és ha most egyedül állt is a nézeteivel, odafigyeltek rá.
– Késés helyett akár távol is maradhattam volna – szólt alig palástolt indulattal az Úriember. – Úgy látom, a döntés már megszületett.
Strughold a tévé felé intett, mire a Cigarettás megnyomott egy gombot a távirányítón. A kép kimerevedett. Az Úriember a képernyőre nézett. A felvétel azt a kórházi jelenetet örökítette meg, mikor Mulder és Scully a fiatal őrrel beszéltek.
– Van egy kis gond.
– Megtudtak valamit?
– Mulder épp Dallasban volt, amikor megpróbáltuk eltüntetni a bizonyítékokat – számolt be a történtekről a Cigarettás. – Azután újra visszautazott. Valaki beszélt neki.
– Kicsoda?
– Valószínűleg Kurtzweil.
– Annak az embernek megengedtük, hogy azt csináljon, amit akar – szólt közbe Strughold. – A könyveivel még segített is nekünk a hiteles tagadásban. Mindazonáltal meglehet, hogy ma már több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt.
– Senki nem hisz Kurtzweilnek, se a könyveinek – legyintett türelmetlenül az Úriember. Szenilis vénember.
– Mulder hisz neki – vetette ellen valaki.
– Akkor Kurtzweilnek el kell tűnnie – vonta le a következtetést a Cigarettás.
– És Muldernek is – tette hozzá Strughold. Az Úriember ingerülten rázta a fejét.
– Ha megöljük Muldert, előfordulhat, hogy a szélmalomharc keresztes háborúvá fajul.
Strughold tömény rosszindulattal nézett rá.
– Mulder ügynököt lejárattuk. A szavának semmi hitele. Ugyan ki gyászolna egy megtört embert?
Az Úriember nyílt lenézéssel viszonozta Strughold pillantását.
– Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Mulder megtört ember.
– Akkor el kell vennünk tőle azt, ami a legértékesebb számára – szólt Strughold, és a tévére nézett. A képernyő nagy részét most egy nő arca töltötte be. – Az egyetlen embert, aki nélkül nem tud élni.


9. FEJEZET

BLACKWOOD, TEXAS ÁLLAM

Scully megcsóválta a fejét, és hunyorogva nézte a napsütötte prérit. – Hát, nem tudom, Mulder. – Előttük egy játszótér terült el a kopár pusztaság közepén, rikító, vidám színeivel ellenpontozva a kietlen texasi tájat. – Az ügynök nem játszóteret mondott.
Mulder lassan körbejárta a hintát, a libikókát meg a csúszdát. Minden játék vadonatúj volt. A műanyag és festett fém alkatrészek az alapszínekben, kéken, pirosan és sárgán csillogtak. A kellemes, hűvös illatot árasztó buja, zöld fű is mintha csak nemrég került volna oda.
– Márpedig ezt a helyet jelölte meg a térképen. – Mulder a kezében tartott, összehajtott papírra csapott. – Azt mondta, itt ásták ki azokat a csontokat.
Scully széttárta a karját.
– Én itt nem látok ásatást, de még egy árva gödröt se.
Mulder a homlokát ráncolva nézett körül. A távolban Dallas felhőkarcolói rajzolódtak ki a hőségtől remegő levegőben; közelebb gyerekek bicikliztek egy szegényes lakótelep előtt. Az ügynök visszament Scullyhoz, és együtt körbejárták a játszóteret…
– Biztos vagy benne, hogy a fosszilis csontok ugyanazt a fajta leépülést mutatták, amit a tűzoltó holttestén észleltél?
Scully bólintott.
– A csont porózus volt, mintha a vírus vagy egyéb mikroba felemésztette volna.
– És ilyen jelenséggel még sosem találkoztál?
– Nem. – Most Scullyn volt a homlokráncolás sora. – Immunhisztokémiai vizsgálat ilyet még sose mutatott ki.
Mulder a cipője orrát bámulva hallgatta a nő válaszát. Hirtelen leguggolt, és végigsimított a puha fűszálakon.
– Neked nem tűnik úgy, hogy ez új fű? – kérdezte.
Scully lenézett.
– Az itteni klímához képest feltűnően zöld. Mulder letérdelt, és ujjával beletúrt a buja gyepszőnyegbe. Rövid keresgélés után felemelte az egyik gyeptégla szélét, és láthatóvá váltak a csokoládébarna földet át- meg átszövő hajszálvékony, fehér gyökerek. A gyeptégla alatt a talaj ugyanolyan száraz és kőkemény volt, mint bárhol másutt a környező prérin.
– Alatta csontszáraz a talaj – állapította meg Mulder. – Ez a fű nemrég került le. Talán még egy napja sincs, hogy leterítették.
Scully lassan körbefordult, és szemügyre vette a csillogó játékokat.
– Az egész játszótér vadonatúj.
– Öntözőberendezésnek nyomát sem látom. Itt valaki el akart tüntetni bizonyos nyomokat.
Hátuk mögött a gyermekkorból jól ismert zaj hangzott fel: betonon száguldó biciklik kerekének surrogása. Scully és Mulder megfordultak, és elgondolkodva néztek a lakótelep legszélső utcája felé, ahol bérelt kocsijuk is parkolt. Az úttesten négy fiú kerékpározott. Mulder hangosan füttyentett nekik, mire lefékeztek, és tanácstalanul bámultak a két ügynök felé.
– Hé! – kiáltott oda nekik Mulder.
A fiúk nem feleltek. Tenyerük élét homlokukra szorították, úgy meredtek a közeledő felnőttekre.
– Itt laktok a telepen? – kérdezte Scully. A fiúk egymásra néztek.
– Igen.
Mulder szemügyre vette a gyerekeket. Átlagos texasi fiúk voltak; sortot és rövid ujjú pólót viseltek. Ketten közülük vadonatúj BMX-biciklin ültek.
– Nem láttatok errefelé ásni valakit?
A fiúk először nem feleltek, de azután egyikük elszólta magát.
– Nem beszélhetünk róla.
– Nem beszélhettek róla? – vonta fel a szemöldökét Scully. – Ezt meg ki mondta nektek?
A harmadik fiú dacosan felszegte a fejét.
– Senki.
– Szóval senki. Ugyanaz a senki, aki a játszóteret építette? Aki a sok új játékot hozta? – Mulder a hinták felé bökött, és szigorúan nézett a lesütött szemű gyerekekre. – És akitől az új bringákat kaptátok?
A fiúk érezték, hogy lelepleződtek.
– Jobban tennétek, ha elmondanátok az igazat – csóválta a fejét Scully.
– Nem is ismerjük magukat – ment át ellentámadásba az egyik gyerek.
– FBI-ügynökök vagyunk.
A fiú megvetően nézett Scullyra.
– Maguk aztán soha.
Mulder visszafojtotta mosolyát.
– Miből gondolod?
– Mert inkább úgy néznek ki, mint a házaló ügynökök.
Mulder és Scully elővették a jelvényüket. A fiúknak tátva maradt a szájuk.
– Húsz perce mentek el – mondta gyorsan az egyik gyerek. – Arra indultak…
Mind a négy gyerek egy irányba mutatott.
– Kösz, srácok – bólintott Mulder, azzal karon fogta Scullyt, és magával vonszolta a kocsi felé.
A fiúk némán álltak, és nézték, ahogy a bérelt autó vörös porfelhőt kavarva mozgásba lendül, majd a telep túlsó végében kikanyarodik az országútra.

* * *

Mulder két kézzel markolta a kormánykereket, és padlóig nyomta a gázpedált. A kocsi engedelmesen gyorsult. Az anyósülésen gubbasztó Scully a térkép fölé hajolt, és néha homlokát ráncolva kinézett az ablakon.
– Jelöletlen tartálykocsik – morogta Mulder. – Mit szállíthat velük egy régészcsoport?
– Fogalmam sincs, Mulder.
– És hová mennek azzal, amit szállítanak?
– Először ezt a kérdést kell megválaszolnunk, ha meg akarjuk találni őket.
Tovább száguldottak az országúton; a nap lassan átvágott az égen, s végül vöröslő korongja már ott függött az előttük húzódó lapos horizont fölött. Már vagy egy órája egyetlen kocsi sem jött velük szembe. Mulder levette lábát a gázpedálról; hagyta, hogy a kocsi kifussa lendületét, és lassan megálljon. Útelágazáshoz értek. Úgy tűnt, egyik út sem vezet sehova. Választhattak a sehova-északi és sehova-déli irány között.
A kocsi hosszú percekig egy helyben állt. Végül Mulder megdörzsölte a szemét, és Scullyhoz fordult:
– Mik a lehetőségek?
A nő belenézett a lemenő napba.
– Százmérföldnyi semmi, mindkét irányban.
– Szerinted merre mentek?
Scully kinézett az ablakon, és a távolba vesző utat fürkészte.
– Két választásunk van. Az egyik helytelen.
Mulder is kibámult a saját oldalán.
– Szerinted balra mentek?
Scully megrázta a fejét, de nem vette le tekintetét az útról.
– Nem tudom, miért… de valami azt súgja, hogy jobbra.
További percek teltek el. Azután Mulder gondolt egyet, és rálépett a gázra. A kocsi meglódult, átvágott az útkereszteződésen, és nyílegyenesen folytatta a útját – egy földúton. Kisebb-nagyobb köveken bukdácsoltak, hatalmas porfelhőt kavarva. Mulder arca eltökéltséget tükrözött. Scully rámeredt a férfira, magyarázatot várva, de Mulder kerülte a pillantását.
A narancsvörösen izzó napkorong lassan lebukott a látóhatár mögött. Vörös és fekete felhők úsztak át az alkonyi égen, s bátortalanul felsejlett néhány csillag. Scully letekerte az ablakot, és mélyen beszívta az este illatait, grammafű-, zsálya- és földszagot. Húsz perc telt el így, míg Mulder végre megszólalt.
– Öt éve vagyunk együtt. Hányszor tévedtem ezalatt?
Újabb percek teltek el.
– Legalábbis ami a vezetést illeti.
Scully kibámult a szürkületben, és nem válaszolt.


Múltak az órák. Mulder gyorsan hajtott, s a csöndet csak egy-egy kutya vagy prérifarkas vonyítása törte meg néha. A csillagokkal sűrűn pettyezett éjszakai ég fényes-feketén ragyogott. Mikor a kocsi lassítani kezdett, Scully úgy érezte, mintha mély álomból ébredne, és kelletlenül fordította előre a fejét.
A sötétben porfelhők kaptak szárnyra és ereszkedtek vissza a földre. A kocsi fényszórója kerítésoszlopokat világított meg: az egyforma póznák sora balra is, jobbra is a végtelenbe veszett. Az oszlopok között rozsdás szögesdrótszálak feszültek. Fehér virágú vadrózsabokrok hajtásai kapaszkodtak meg rajtuk, az oszlopok tövében pedig tömzsi kaktuszok csoportjai nőttek. A kerítésen nem volt kapu, és látótávolságon belül lyukat sem lehetett felfedezni.
Scully kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A légkondicionált kocsi után a texasi szél egy izzó kemence forró leheletének tűnt. A távolban egy kutya ugatott. Scully a lámpák fénykörébe lépett, és szemügyre vette az egyik kerítésoszlopra drótozott táblát. A háta mögött zár kattant; Mulder is kiszállt a kocsiból, és csatlakozott hozzá.
– A bombával kapcsolatban igazam volt, nem? – szólt védekezően az ügynök.
– Ez remek – sóhajtott Scully. – Pompás.
Hüvelykujjával a tábla felé bökött.

NEM ÉRDEMES PRÓBÁLKOZNI!
FORDULJ VISSZA!
TILOS AZ ÁTJÁRÁS!

– Micsoda? – érdeklődött Mulder.
– Tizenegy óra múlva meg kell jelennem Washingtonban egy meghallgatáson, aminek az eredménye valószínűleg kihat életem legfontosabb döntésére. Ezzel szemben itt vagyok az isten háta mögött, a texasi prérin, és fantom tartálykocsikra vadászom.
– Nem tartálykocsikra vadászunk – vágott vissza Mulder –, hanem bizonyítékokra.
– És mit akarunk bizonyítani?
– Hogy a dallasi bombának azért kellett felrobbannia, hogy eltüntessen néhány holttestet. Olyan holttesteket, amiket az általad kimutatott vírus fertőzött meg.
– Olajat szállítanak tartálykocsiban. Benzint szállítanak tartálykocsiban… De vírust nem szállítanak tartálykocsiban.
Mulder makacsul a sötétségbe meredt. – Ezekben a tartálykocsikban igenis szállítanak.
– Mit akarsz ezzel mondani? – Scully a beszélgetés során most először fordult szembe Mulderrel. Arca indulatot és növekvő gyanakvást tükrözött. – Mit titkolsz előlem?
– Ez a vírus… – Mulder elfordult. Nem merte folytatni.
– Mulder…
– Lehet, hogy földönkívüli eredetű.
Scully gyanakvása döbbent hitetlenkedésnek adta át a helyét.
– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki. – Álltunk már itt, Mulder. Nagyon sokszor álltam már itt veled, a kelleténél többször is!
A férfi belerúgott egy kőbe, és ártatlan arccal nézett társára.
– Hogyhogy itt?
– Egy földúton, az éjszaka közepén! Valami ködös igazságot hajkurászva, csak azért, hogy a végén újra és újra ott találjam magam, ahol most is vagyunk: zsákutcában!…
Szavait csengőszó szakította félbe, és mindkettejük arcán vakító fehér fény suhant át. Döbbenten fordultak a szögesdrót kerítés felé.
A hirtelen kigyúlt fényben vasúti átjárót jelző tábla tűnt fel. Nem volt sorompó, se jelzőfény, csak az egyetlen, magányos tábla: kísérteties figyelmeztetés a pusztaság közepén. Mulder és Scully tátott szájjal meredtek rá, majd lassan a fény forrása felé fordultak. A vakító fehér folt egyre nőtt, míg végül határozott körvonalakat öltött: egy közeledő vonat erős fényszórója volt.
A két ügynök szó nélkül a kocsihoz lépett, de az elhaladó vonat láttán megtorpantak. Ott suhant el előttük, aminek a nyomában átszelték a sivatagot: a nyitott vagonok platóján két hatalmas, fehér, jelöletlen tartálykocsi állt. Néhány másodperc múlva a látomás eltűnt. A jelzőtáblát elnyelte a sötétség, és a pusztaságban helyreállt az éjszakai csend.
Mulder és Scully egyszerre tárták ki a kocsi két ajtaját. A reflektorok fénycsóvái szablyaként szelték át a sötétséget – Mulder éles kanyarral irányba fordította az autót, és padlógázt adott.
Hosszú ideig követték a vonatot. A sínek halványan derengtek a kocsi lámpáinak fényében, s ahogy haladtak, lassan a táj arculata is megváltozott. A préri sekély árkokkal szabdalt, dombos vidéknek adta át a helyét. A távolban sötétbe burkolózó hegyek kísérteties, fekete körvonalai bontakoztak ki. A kocsi alacsony borókabokrokkal és kaktuszokkal benőtt hegylábak között haladt el – a vasúti sínpáron kívül semmi nem jelezte, hogy ember valaha is betette volna a lábát erre a vidékre.
Végül a sínpár, mintha megunta volna a kanyargást a dombok között, nekivágott egy hosszú emelkedőnek A bérelt kocsi alvázát éles kőtömbök karistolták, a kerekek harminc centis sziklákon bucskáztak, de Mulder nem kímélte az autót. Nemsokára azonban kénytelen volt feladni. A sínek eltűntek a hegy gyomrában, és még csak találgatni sem lehetett, hogy hova vezet a vaksötét alagút. A kocsi átzötyögött a síneken, és a meredek hegyoldal szélénél megállt. Scully és Mulder kiszálltak, és becipzározták dzsekijüket a szélben. A hegy túloldalán különös, opálfényű ragyogás világította be az eget.
– Mi lehet az? – kérdezte halkan Scully. Mulder zsebre dugta a kezét, és a fejét rázta.
– Nem tudom.
Botladozva elindultak lefelé a hegyoldalon. Előttük hatalmas fennsík terült el, s szélén ott álltak a különös fény forrásai: két gigantikus, fehéren ragyogó kupolasátor. A sötétben szinte lebegni látszottak; mellettük épp akkor fékezett le a tartálykocsikat szállító vonat.
Mulder ujjával mutatta az irányt. Scully szótlanul bólintott, és folytatták útjukat a kavicsos, morzsolódó hegyoldalon. Fűcsomótól fűcsomóig, bokortól bokorig csúszva oldalaztak lefelé, míg végül elérték a hegy lábát, és lejutottak a fennsíkra. Ettől kezdve már gyorsabban haladtak: szinte futottak a fehér kupolák felé. Előttük halványan felfénylett valami embermagasságú, széles, sötét tömeg. Suhogó zizegést hallottak, és növényillat csapta meg az orrukat – de a kísérteties kupolák fényében is csak közvetlen közelből mutatkozott meg, hogy mi az, ami felé tartanak.
– Odanézz – suttogta döbbenten Scully.
Végeláthatatlan kukoricás terült el előttük. A gondosan megművelt földterület látványa körülbelül annyira meglepő volt a sivatagos fennsíkon, mint ha friss vizű forrásra vagy egy hósipkás hegycsúcsra bukkantak volna. A kukoricaszárak lassan hajladoztak a szélben, leveleik mintha titkukról suttogtak volna. Mulder és Scully lassú léptekkel tették meg az utolsó pár métert a kukoricás széléig.
Egymás nyomában vágtak neki a két méternél is magasabb növények erdejének. Scully megcsóválta a fejét.
– Furcsa dolog ez, Mulder.
– Nagyon furcsa dolog. – A férfi felnézett a kukoricás túlsó végén felhőszerűen magasodó kupolákra.
– Mi értelme van kukoricát termeszteni a sivatag kellős közepén?
Mulder lepöccintett egy levéldarabkát kabátja válláról, és a kupolák felé bökött.
– Semmi, hacsak azok ott nem óriás kukoricapattogtatók.
Továbbhaladtak a mesebeli vagy még inkább lidérces álombéli erdőre emlékeztető rengetegben, és végül elérték a túlsó végét. Egymás mellett léptek ki a tisztásra.
Előttük ott magasodtak a minden képzeletet felülmúlóan hatalmas, fénylő kupolák. Úgy tűnt, senki nem őrzi őket. Sehol egy jármű, egy figyelmeztető tábla, még gyanús hangok sem hallatszottak. A két ügynök egy hosszú pillanatig mozdulatlanul meredt a két monstrumra, majd gyors, de óvatos léptekkel elindult a közelebbi felé.
Bejárat gyanánt egy súlyos vasajtó szolgált nem volt rajta se zár, se riasztó. Mulder meghúzta, és az ajtó lassan, nehezen engedett. Sziszegő hang hallatszott, jelezve, hogy a benti teret túlnyomás alatt tartják. Az ügynök kérdő pillantást vetett társára, majd mindketten besurrantak az építménybe.
Még szinte egy lépést sem tették, mikor a fejük felett felrobajlott valami, és hatalmas ventillátorok súlyos levegőtömeget zúdítottak a nyakukba. A két ügynök rémülten összerezzent, és ösztönösen futni kezdett.
– Hideg van idebent – jegyezte meg Scully, mikor kiértek a ventillátorok alól. Hunyorogva nézett körül: a kupola belseje nappali fényben fürdött, pedig sehol nem látszottak lámpák. Szabályozzák a belső hőmérsékletet.
– De vajon milyen célból?
Mulder hátraszegte fejét, és a mennyezetre bámult. Odafent csövek, drótok és kábelek szövevénye függött; átláthatatlansága és ismeretlen funkciója ellenére a rendszer a tökéletességgel párosuló egyszerűség benyomását keltette. A padló ugyanezt a titokzatos perfekcionizmust testesítette meg: szürke volt, és tökéletesen sima – még csak azt sem lehetett megállapítani, hogy milyen anyagból készült. A levegő meg se rezdült a két ügynök körül, de ahogy átvágtak az óriási porondon, lassan, fokozatosan eljutott a tudatukig egy különös, alig észlelhető hang. Állandó frekvenciájú, monoton zümmögés volt hasonló a nagyfeszültségű kábelek vibráló zizegéséhez, de mégis más.
A hatalmas belső tér mélye felé tartva hamarosan elérkeztek egy harántvonalhoz, ahol a sátor központi része, egy sportpálya nagyságú terület kezdődött. Az osztatlan szürke padlót itt körülbelül fél négyzetméteres, alacsony, egymáshoz simuló fémdobozok végtelen sora váltotta fel – olyanok voltak, mint egy óriási kirakósjáték hajszálra egyforma darabjai. Mulder óvatosan rálépett az egyikre. Biztonságosan szilárdnak tűnt, így némi habozás után mindketten elindultak a dobozok tetején…
– Az az érzésem; hogy egy föld alatti létesítmény tetején vagyunk – szólt Scully, mikor újra megálltak körülnézni. Lenézett a dobozokra; kétség sem férhetett hozzá, hogy azoknak zsalus tetejük van, de a lapok szorosan egymáshoz simultak, így nem lehetett megállapítani, hogy mi rejtőzik alattuk. Az ügynöknő lábával finoman megütögette a zsalukat. – Szellőző lehet.
Mulder letérdelt, és fülét az egyik doboz tetejére szorította.
– Hallod ezt a zajt?
– Zümmögést hallok. Nagyfeszültségű áram okozhatja. – Scully a mennyezeten lógó kábeldzsungelre pillantott.
– Lehet – felelte Mulder. – De az is lehet, hogy nem.
Scully felfelé bökött.
– Szerinted azok ott mire valók?
Messze a fejük felett, a kupola legmagasabb pontján két jókora zsalus szellőnyílás kapott helyet. Ugyanúgy festettek, mint a padlón elhelyezett kisebb társaik.
– Fogalmam sincs – válaszolt Mulder, és feltápászkodott.
Egymás mellett álltak, és a mennyezetet bámulták, mikor váratlanul kongó, fémes döngés vert visszhangot a kupolasátorban.
Az egyik mennyezeti szellőző lassan kinyílt. Mintha égy hatalmas kéz irányítaná őket, a széles fémzsaluk elfordultak, és függőleges irányba álltak be. A mennyezeten így nyílás támadt, s azon keresztül a két ügynök megpillanthatta a fekete, csillagos eget. A fémlapok között jéghideg levegő áramlott be a sátorba. Mikor az első szellőző teljesen kinyílt, azon nyomban megmozdult a második is, és nemsokára már két hatalmas száj tátongott az éjszakai égre. Mulder agya vadul zakatolt, kereste a magyarázatot a titokzatos műveletre.
Hűtőnyílások? De hisz a kupola alatt már így is hideg volt, láthatatlan hűtőberendezés biztosította a kívánt hőmérsékletet. Az ügynök homlokát ráncolva nézett körül, a megoldás kulcsa után kutatva. Tekintete végül megakadt a lábuk alatti dobozokon.
Egyszerre eszébe jutott valami. Valami nagyon kellemetlen, sőt rémisztő.
– Scully…?
A nő még mindig a mennyezetet nézte.
– Mi van?
Mulder megragadta Scully kezét.
– Futás.
Magával vonszolta társát, és az követte őt; nem tudta, miért kell menekülniük, de engedelmesen szaladni kezdett a vasajtó felé, amelytől most jó száz méterre voltak.
Mikor lassított, és hátranézett, megtudta, mit rejtenek a padlón sorakozó szürke dobozok.
A rekeszeket lezáró zsalulemezek sorban kinyíltak, mintha dominószerűen löknék meg egymást, és a következő pillanatban olyan zaj hangzott fel, akárha egyszerre ezer láncfűrész tépne bele egy erdőre való, élő fába – méhek ezrei, sőt tízezrei tódultak ki a dobozokból, és röpültek egyetlen hatalmas, fülsiketítő robajba olvadó zümmögéssel a mennyezeti nyílások felé. Scully két tenyerébe temette arcát, úgy botorkált Mulder után. A férfi a fejére húzta dzsekijét, és Scully ügyetlenül követte példáját. Méhek százai csüngtek minden ruhadarabján; a rovarok olyan tömegben rajzottak körülötte, hogy úgy érezte, mintha koromfekete füstfelhőn kellene átverekednie magát.
– Ne állj meg! – ordította Mulder a szája elé tartott kabátujj mögül. Scully meggyorsította lépteit. Már csak méterek választották el őket a vasajtótól, de a nő lemaradt. Képtelen volt a futásra összpontosítani a testét körülrajzó ezernyi apró rovar gyűrűjében.
Kívülről Mulder úgy festett, mintha egy sűrű felhőben úszna: felemelt kézzel, leszegett fejjel hasította a méhek tömegét. Az ajtó közelébe érve hátranézett a hadonászó Scullyra. A méhek puha, élő burokként borították el a nő ruháját. Lassan, támolyogva lépkedett, a rémülettől félig bénultan.
– Scully!
A nőnek arra sem volt ereje, hogy akár csak fejbólintással válaszoljon. Mulder nagy levegőt vett, mintha vízbe vetné magát, és visszarohant társáért. A méhekkel mit sem törődve megragadta a nő dzsekijét, és magával vonszolta őt az ajtó elé, ahol az erős ventillátorok lefújták ruhájukról a rovarokat.
Mulder lábával kirúgta a vasajtót, és kiterelte maga előtt Scullyt.
– Nem csíptek meg?
– Nem, nem hiszem.
A sátorbeli mesterséges nappal után sokként érte őket a kinti sötétség. Azonban még ki Sem fújták magukat, mikor újabb fény- s egyben újabb veszélyforrás tűnt fel: két vakító fénycsóva vette célba őket. A levegőt rotorok dohogása töltötte be, és két jelöletlen helikopter fordult ki a szomszédos kupola mögül. Néhány méteres magasságban közeledtek, reflektoraikat egyenesen Scullyra és Mulderre irányítva.
A két ügynök menekülőre fogta a dolgot. Rohanni kezdtek a kukoricás felé, és habozás nélkül bevetették magukat a magas növények közé. Miközben ők vadul csapkodva utat törtek maguknak, a két helikopter a fejük felett körözött, reflektorok fénycsóváival szabdalva a sötétséget. A két ügynök cikcakkos úton bujkált a szárak között, s hajszál híján bár, de mindig sikerült elkerülni a világos köröket. A helikopterek úgy röpködtek felettük, mintha a kupolabeli rajtól elszakadt, hatalmas mutáns rovarok volnának. A rotorok viharos szele tornádó módjára csapkodta, pofozta a kukoricaszárakat, szétterítve őket a talajon, hogy ne takarhassák el a közöttük rejtőzködőket.
Mulder szinte fulladozott a virágportól és a felkavart homoktól. Átvágott egy másik sorba, lehajolva kikerülte az egyik reflektor fénycsóváját, majd az átmeneti biztonságot kihasználva lekuporodott a földre, és ugatva köhögött. Mikor jobban lett, tekintetével kutatni kezdett Scully után.
A nő nem volt sehol. Mulder aggodalma legyőzte félelmét; elkezdett visszafelé rohanni, s szemét meresztve kutatta társát a végtelen sorok között.
– Mulder!
A nő ott volt valahol előtte. Mulder elszántan vetette magát a kukoricaszárak sűrűjébe, de ekkor látótávolságba ért az egyik helikopter.
– Scully! – ordította. – Scully!
Futás közben szüntelenül a nő nevét kiabálta. A helikopter néhány másodpercig egy helyben lebegett, mintha nem tudná eldönteni, merre induljon tovább, azután üldözőbe vette Muldert.
A férfi előtt ritkulni kezdett a kukoricás, és nem messze fekete földszegély tűnt fel: a kukoricaföld széle. Szíve még hevesebben kezdett dobogni, s utolsó nekifutással a nyílt terep felé rohant, nyomában a növényeket tépázó helikopterrel. Végül elérte a kukoricás szélét, és belevetette magát az éjszakába.
Néhány lépés után megállt, és hatalmas lélegzetvételekkel igyekezett úrrá lenni légszomján. Egy pillanatig semmi más nem érdekelte, de azután meghallotta maga mögött a másik helikopter zaját. Megfordult, és tőle alig tíz méterre megpillantotta Scullyt.
– Scully?
– Mulder! – A nő odaszaladt hozzá. – Gyerünk…
Újabb rohanás kezdődött, ezúttal a kocsit rejtő hegy lába felé. A hegyoldalban sem lassítottak a tempón; félig négykézláb szaladtak-másztak felfelé a köves, morzsalékos talajú emelkedőn. Csak akkor nyugodtak meg kissé, mikor elérték a hegy csúcsát. Ott megálltak, és egymásra meredtek az éjszakában.
A gyanúsan csendes, csillagfényes éjszakában. A helikopterek nem voltak sehol.
– Hová tűnhettek? – kérdezte Scully köhögve, és megdörzsölte a szemét.
– Fogalmam sincs. – Mulder megfordult, és visszanézett abba az irányba, amerről jöttek. Szemügyre vette a fénylő kupolákat, a megtépázott kukoricaföldet. Azután se szó, se beszéd sarkon fordult, és elszaladt a szirtfok felé, amely mögött a kocsit hagyták. Scully követte őt.
A kocsihoz érve azonnal beszálltak, és Mulder elfordította az indítókulcsot. Nem indult.
– A francba – morogta az ügynök. Ismét indítózott – megint eredménytelenül. Várt egy kicsit, majd megismételte a műveletet, de ezúttal sem járt sikerrel. Újra és újra próbálkozott, egyre kétségbeesettebben.
Scully egyszer csak megfordult, és kinézett a hátsó ablakon.
– Mulder!
A szirtfok mögül az egyik fekete helikopter emelkedett ki. Ebben a percben a kocsi – mintha maga is megrémült volna a veszélytől – végre beindult. Mulder hátramenetbe kapcsolt, gyors Y-fordulatot tett, és a kivilágítatlan kocsi már robogott is lefelé a lejtőn. Scully aggódva nézett hátra; várta, hogy a helikopter üldözőbe vegye őket.
A gép azonban nem mozdult. Néhány másodpercig egy helyben lebegett, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt az éjszakában.


10. FEJEZET

FBI KÖZPONT
J. EDGAR HOOVER HÁZ
WASHINGTON, D.C.

Jana Cassidy nem szerette, ha megvárakoztatják. Az aligazgatónő már vagy tizedszer lapozta végig az előtte fekvő dosszié tartalmát, s közben újra és újra a tárgyalóterem csukott ajtaja felé nézett. A bizottság többi tagja gondosan kerülte a nő pillantását. Cassidy türelmetlenül sóhajtott, az órájára nézett, majd felpillantott – s ekkor végre kinyílt az ajtó.
Skinner aligazgató dugta be rajta a fejét.
– Megérkezett – közölte fáradt megkönnyebbüléssel.
Skinner hátralépett, hogy előreengedje Scullyt. A nőnek nem volt ideje átöltözni, és ruháját alaposan megviselték az elmúlt két nap eseményei. A terembe lépve még utoljára megpróbálta lesöpörni a kosztümkabátjára tapadt apró növényi részeket, és lehajtotta fejét, hogy kezével úgy-ahogy rendbe szedje frizuráját. Azután felnézett a bizottság tagjaira, és fegyelmezett arccal helyet foglalt.
– Scully ügynök – fogott bele mondókájába Cassidy, papírjait rendezgetve.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket vágott a szavába Scully, és udvarias pillantást vetett Cassidyre –, de újabb bizonyítékokat szereztem.
– Mire? – kérdezte élesen Cassidy.
Scully belenyúlt a lábához helyezett zacskóba, és bizonyítékgyűjtő nejlontasakot húzott elő. Bizonytalanul nézett a tartalmára, s mikor megszólalt, hangja sem volt épp magabiztos.
– Ezek itt fosszilis csontmaradványok. A dallasi robbanás helyszínén találták őket.
Cassidy átható tekintettel vizsgálgatta Scully t, de még ő sem vette észre a másik bizonyítékot, amit Scully magával hozott Texasból. Az ügynöknő vörösesbarna fürtjei alatt egy méh nyújtogatta a lábait – mintha elgémberedett volna a hosszú utazástól.
– Visszament Dallasba?
Scully állta a nő szigorú tekintetét.
– Igen.
– Elárulná nekünk végre, hogy pontosan mit szándékozik bizonyítani?
– Azt, hogy a dallasi bombamerénylet célja az épületben talált tetemek eltüntetése volt. A merénylet szervezői nem akarták, hogy nyilvánosságra kerüljenek a tűzoltók halálának körülményei és valódi oka.
A méh kimászott Scully haja alól, és elrejtőzött az ügynöknő kosztümkabátjának gallérja alatt.
Cassidy szeme összeszűkült.
– Ez nagyon súlyos vád, Scully ügynök.
Scully lesütötte a szemét.
– Igen, tudom.
A bizottság tagjai halk megjegyzéseket intéztek egymáshoz az elhangzottakkal kapcsolatban. Skinner nyugtalanul fészkelődött a székében; remélte, hogy Scully alá tudja támasztani valamivel az enyhén szólva légből kapottnak tűnő állítást.
Cassidy hátradőlt, és az ügynöknőre függesztette tekintetét.
– Birtokában van valamiféle bizonyíték, ami arra utal, hogy a feltételezésének alapja is van?
Scully felpillantott, majd újra lesütötte a szemét.
– Megdönthetetlen bizonyítékom nincs – ismerte be. – Egyelőre még dolgozunk az ügyön…
– Kivel dolgozik? Scully habozott.
– Mulder ügynökkel – felelte végül.
Jana Cassidy ajakbiggyesztve bólintott, s a bizottság tagjai ismét fészkelődni kezdtek. Az aligazgatónő Scullyra nézett, majd az ajtóra mutatott.
– Legyen szíves, fáradjon ki egy percre, Scully ügynök. Meg kell tárgyalnunk ezt a problémát.
Scully vonakodva felállt. Magához vette a nejlontáskát, és elindult az ajtó felé. Mikor utoljára hátranézett, tekintete találkozott Walter Skinner együttérző, de csalódott pillantásával.

* * *

CASEY'S BAR
DÉLKELET-WASHINGTON, D.C.

A délután már lassan estébe fordult, mikor Fox Mulder belépett a Casey's ajtaján. Odabent, mint mindig, most is félhomály volt, és mint mindig, most is ugyanazok a vizenyős tekintetű törzsvendégek gubbasztottak az asztalok mellett. Mulder ügyet sem vetett rájuk, helyette a helyiség távoli sarkába nézett, ahol egy félig kiégett Budweiser-neon alatt az egyik magas támlájú bokszban magányos alak üldögélt. Mikor Mulder leült vele szemben, a férfi összerezzent, majd izgatottan előredőlt, és megragadta az ügynök kezét. – Talált valamit?
– Igen. A texasi határ közelében valami kísérlet folyik. Kiástak valamit, és tartálykocsikkal szállították oda.
– Mit?
– Azt nem tudom. Talán egy vírust…
– Látta a kísérletet? – vágott a szavába Kurtzweil.
Mulder bólintott.
– Igen. De elkergettek minket.
– Hogy nézett ki?
– Méheket láttunk. Meg egy kukoricaföldet. Kurtzweil rámeredt, majd ideges-elégedett nevetésben tört ki. Mulder tanácstalanul széttárta a karját.
– Mit csinálnak ezekkel? Az orvos felállt.
– Maga mit gondol? Mulder eltöprengett.
– Talán egy hordozót fejlesztenek ki – felelte végül. – Genetikai változtatást hajtanak végre a virágporon, hogy befogadja a vírust.
– Én is erre tippelek.
– Tippel? – fakadt ki Mulder. – Mi az, hogy tippel? Ezek szerint nem tudja?
Kurtzweil nem felelt. Sarkon fordult, és elindult a kocsma hátsó része felé. Mulder döbbenten tátogott, majd felpattant, és az orvos után csörtetett. A többi vendég kíváncsian fordult feléjük.
Mulder a mosdó előtt érte utol Kurtzweilt.
– Miért mondta, hogy tippel?
Az orvos most sem válaszolt, még csak meg sem állt. Mulder galléron ragadta az öreget, és az arcába hajolt.
– Azt mondta, tudja a választ a kérdésekre.
Kurtzweil vállat vont.
– Nos, nem mindegyikre.
– Maga kihasznált engem…
– Még hogy én használtam ki magát!? – Most Kurtzweilen volt a sor, hogy felháborodjon.
– Nem is ismerte az apámat… Az öreg megrázta a fejét.
– Mondtam már, hogy jó barátok voltunk.
– Hazudik – sziszegte Mulder. – Minden szava hazugság. Arra használt, hogy információkat gyűjtsék magának az istenverte könyveihez, így van? – Nekilökte Kurtzweilt a mosdó ajtajának. – Feleljen: így van?
Az ajtó kinyik, és egy férfi sietett ki rajta. Kurtzweil kihasználta a pillanatnyi szünetet, és kisurrant a hátsó ajtón. Mulder utánaeredt.
– Kurtzweil!
A délutáni napfény egy percre elvakította. Mikor szeme megszokta a világosságot, tekintetével megkereste az orvost, és utánaszaladt.
– Álljon meg!
Mikor utolérte Kurtzweil, az öreg meglepő hevességgel fordult feléje.
– Sehol sem tartana, ha én nem segítek! csattant fel, és mellbe bökte Muldert. – Azért látta, amit látott, mert én rávezettem magát. Az életemet kockáztatom magáért.
– Maga!? – Mulder csak úgy fröcsögött a felháborodástól. – Engem hajkurászott egész éjjel két fekete helikopter, nem magát!
– És mit gondol, miért van még most itt egy darabban? Azok az emberek nem hibáznak, Mulder ügynök.
Azzal Kurtzweil sarkon fordult és elsietett. Mulder némán meredt utána. Az utolsó érvben rejlő igazság egy pillanatra elbizonytalanította. Ekkor furcsa zaj vonta el a figyelmét az orvosról. Megfordult, és egy férfit pillantott meg a kocsma hátsó ajtaja fölötti tűzlétrán. Hosszú lábú, magas ember volt; több nem látszott belőle, de kétség sem fért hozzá, hogy őket figyelte. Mulder oldalra lépett, hogy jobban szemügyre vegye az illetőt, s akkor a férfi megfordult, és az ügynökre meredt. Azután fürgén bemászott egy nyitott ablakon, és eltűnt.
Egy futó pillantás volt az egész, Mulder mégis úgy érezte, hogy valahol már látta a férfit. A termete, a rövidre nyírt haja…
Mulder eltöprengett, majd ujjaival fáradtan végigsimított a homlokán, és Kurtzweil után indult.
Az orvos azonban köddé vált. Mulder kiszaladt a járdaszegélyig, és végigpásztázta az utcát meg a közeli épületeket. Kurtzweilnek nyoma sem volt. Percekig sétált fel és alá a környéken, az ismerős esőkabát és a görnyedt váll után kutatva, de végül be kellett ismernie, hogy az öregnek sikerült leráznia őt.
Mikor hazaért, sietve előkapta kulcscsomóját, és kitárta lakása ajtaját. Be sem csukta maga mögött, csak berohant, ledobta kabátját a kanapéra, és az íróasztalhoz sietett. Egyik fiókot a másik után rántotta ki, míg végre megtalálta, amit keresett: egy rakás régi fotóalbumot. Sorban mindegyiket kinyitotta; tekintetével végigfutott a megfakult képeken, majd a földre dobta az átnézett albumot.
A kép, amit keresett, egy szétesőfélben levő, margarétás borítójú albumban volt, azok között a fotók között, amelyek Mulder életének legszebb éveit örökítették meg: nyári táborozás, horgászás a tó partján, húga, Samantha ötödik születésnapja. Fox és Samantha első napja az iskolában. Fox, Samantha és édesanyjuk. Samantha és a kutya.
A szüleiről és évtizedek óta nem látott unokatestvéreiről készült képek között ott volt egy fotó, ami egy családi grillpartit örökített meg. Édesanyja a füvön térdel Fox és kishúga között; apjuk mosolyogva áll a grillállvány mellett. Mellette egy másik mosolygó ember: egy fekete hajú, sovány arcú magas férfi – még cseppet sem görnyedt, és sokkal, de sokkal fiatalabb…
Alvin Kurtzweil.
Halk kopogás rázta fel merengéséből. Összerezzent, megfordult, és Scullyt pillantotta meg a lakás ajtajában. Egy pillanatra találkozott a tekintetük.
– Scully? – Mulder gyorsan felállt, öléből szanaszét repültek a fotók. – Mi a baj?
– Salt Lake City, Utah állam – szólt halkan a nő. – Azonnali áthelyezés.
Mulder megrázta a fejét, jelezve, meg sem akarja hallani a rossz hírt.
– Már átadtam Skinnernek a felmondásomat – tette hozzá Scully komoran.
Mulder a nőre meredt. – Nem szállhatsz ki, Scully.
– De igen, és ki is szállok. Felmerült bennem, hogy nem is közlöm veled személyesen, mert tudtam, hogy…
Mulder egy lépést tett társa felé, és a földön heverő képekre mutatott.
– Közel vagyunk a megoldáshoz – szólt indulattól remegő hangon. – Egyetlen lépésre vagyunk…
– Te vagy közel a megoldáshoz, Mulder. – Scully elfordította a fejét. – Kérlek… kérlek, ne csináld ezt velem.
Mulder kétségbeesett, kutató pillantással méregette társát. Nem tudta elhinni, hogy eljött ez a perc.
– Azok után, amit tegnap láttál… – szólalt meg végül. – Mindazok után, ami történt, Scully… Képes volnál csak úgy kiszállni?
– Már meg is tettem. Nincs visszaüt.
Mulder keserűen rázta meg a fejét.
– Ennyi volt…?
– Hétfőn beadom a kérelmet, hogy orvosi praxist kezdhessek…
– Szükségem van rád, Scully! – vágott a szavába Mulder.
– Ez nem igaz. Nincs rám szükséged. Csak púp voltam a hátadon. – Scully lesütötte a szemét, és ajkába harapott, hogy visszafojtsa feltörő könnyeit. Gyorsan elindult az ajtó felé. – Isten veled.
Mulder még a lift előtt utolérte. Szaladnia kellett, hogy tartani tudja a tempót.
– Ez nem igaz! – kiáltotta.
Scully megtorpant.
– Mit gondolsz, miért osztottak be melléd? – fakadt ki. – Hogy akadályozzalak a munkában! Hogy meghazudtoljalak és lejárassalak!
Mulder a fejét rázta.
– Nem. Te mentettél meg engem, Scully. – Kezét Scully vállára fektette, és mélyen belenézett a nő kék szemébe. – Igaz, néha nehéz, sőt idegtépő volt a közös munka, de a te könyörtelen racionalizmusod és tudományos elveid százszor, ezerszer mentettek meg engem. Neked köszönhetem, hogy megőriztem a becsületemet és az ép eszemet. Mindent tőled kaptam, Scully, de te nem kaptál tőlem semmit.
A férfi lehorgasztotta a fejét. A gombóc a torkában csak suttogni engedte.
– Nem akarom egyedül csinálni. Talán nem is tudnám. De ha most feladom, ők győznek…
Tekintetük újra találkozott. A nő némán meredt rá, kék szeme sötéten fénylett a félhomályban. Azután lassan hátralépett, de pillantását nem vette le a férfiról. Lábujjhegyre állt, és megcsókolta Mulder homlokát.
A férfi nem húzódott el, arca meg se rezzent. Mikor ismét egymásra néztek, Mulder szemében különös fény villant. Fejét kissé lehajtotta, és magához vonta Scullyt. Ujjai végigfutottak a nő nyakán, érintették meleg bőrét a dúsan leomló vörösesbarna hajfürtök alatt, s végül elérték az állát. Scully egy pillanatig habozott, azután viszonozta az ölelést. Már ajkain érezte a férfi leheletét, amikor…
– Au! – Scully hátralépett, és megdörzsölte a nyakát, épp ott, ahol a férfi ujjai voltak.
– Bocsáss meg. – Mulder aggódva nézett rá, de nem értette, mi rosszat csinált.
– Azt hiszem… – kezdte rekedten Scully. Azt hiszem, megcsípett valami.
Mulder a nő mögé lépett, megtapogatta a nyakát, majd megrázta a fejét.
– Biztos az inged alatt volt.
Scully hirtelen előrebukott; a férfinak csak nagy nehezen sikerült elkapnia, és a karjába vennie. A nő feje kábán oldalra csuklott.
– Scully…
Scully álmosan pislogva rámeredt, és kinyitotta a markát. Tenyerében egy haláltusáját vívó méh rángatózott.
– Valami… nagy baj van – motyogta alig érthetően. – Szúró fájdalmat érzek… a mellkasomban. Mozgáskoordinációs zavarom van. Ez…
Mulder sietve, de a legnagyobb óvatossággal lefektette Scullyt a folyosó kőpadlójára. A nő végtagjai ernyedten csüngtek, feje oldalra billent, mint egy alvó gyereknek. Tovább beszélt, de hangja egyre fátyolosabbá vált, s tekintete elhomályosult.
– …gyengül a pulzusom, és… furcsa ízt érzek a torkomban.
Mulder fölé hajolt, hogy hallja, amit a nő mond.
– Biztosan allergiás sokkot kaptál…
– Nem, ez…
– Scully… – Mulder hangja megbicsaklott.
– Nem vagyok allergiás a méhcsípésre – suttogta a nő. – Valami… ez… Mulder… kérlek… kérlek, hívd a mentőket…
Mulder feltápászkodott, beszaladt a lakásába, és feltárcsázta a segélyhívó számot.
– Itt Fox Mulder különleges ügynök, FBI. Azonnal küldjenek egy mentőt, egy ügynök súlyos állapotban van.
Három perc sem telt el, és Mulder már hallotta is a sziréna hangját. Nem várta meg a liftet, hanem lerohant a lépcsőn, és kinyitotta a kaput a hordággyal érkező mentősök előtt. Felfelé menet néhány mondatban összefoglalta a helyzetet. Mikor Scully mellé értek, az egyik felcser kinyitotta a hordágyat, míg a másik letérdelt a nő mellé.
– Hall engem, hölgyem? – szólította meg hangosan. – Meg tudja mondani a nevét?
Scully ajkai megmozdultak, de hang már nem jött ki a tokán. A felcser a társára nézett.
– Összeszűkült a torok és a gége. – Újra Scully hoz fordult. – Kap levegőt?
Nem érkezett válasz. A mentős Scully szája fölé hajolt, és fülelt.
– A légutak szabadok. Vigyük le a kocsiba.
Gyorsan a hordágyra fektették Scully és elindultak vele a lift felé. Mulder lement velük, kinyitotta a kaput előttük, majd utánuk sietett.
– Azt mondta, furcsa ízt érez a torkában magyarázta. – De eddig nem volt allergiás a méhcsípésre. Lehet, hogy a méh, ami megcsípte, vírust hordozott…
A hordágyas felcser rámeredt.
– Vírust?
– Szólj be a rádión! – kiáltott előre a sofőrnek a másik mentős. – Mondd, hogy cytogenetikus reakció lépett fel, adjanak tanácsot.
A hordágyat a kocsi hátuljához vitték, és gyakorlott mozdulatokkal betolták a mentőautó gyomrába. Scully a szemét forgatta, majd tekintete megállapodott Mulderen. Beszélni nem tudott, de az utolsó pillanatig társa szemébe nézett. A két mentős gyorsan beszállt a kocsiba, és mielőtt Mulder követhette volna őket, behúzták a mentő ajtaját.
– Hé, várjanak! Melyik kórházba viszik? kérdezte gyorsan Mulder, de nem kapott választ.
Vadul integetve előreszaladt a vezetőoldali ajtóhoz, és kopogott az ablakon.
– Melyik kórházba viszik?
A mentősök világoskék uniformisát viselő sofőr, egy rövidre nyírt hajú, magas férfi Mulder felé fordult. Rideg tekintettel nézett az ügynökre, aki hátrahőkölt döbbenetében…
A másodperc töredéke alatt összeállt benne a kép. A kék egyenruha vezette rá: a magas férfi a tűzlétrán, a magas, kékruhás férfi, aki kilépett a bombát rejtő büféhelyiségből, és most a mentőautó sofőrje… Mindhárom alkalommal ugyanazt a férfit látta.
A sofőr felemelte a kezét, és pisztolyt szegezett Mulderre. A következő pillanatban dörrenés rázta meg a levegőt. Mulder hanyatt esett, és fejére szorította a kezét. A mentőautó másodperceken belül eltűnt. A szomszédok még fel sem ocsúdtak döbbenetükből, mikor lefékezett a ház előtt egy második mentő, és kiugrott belőle két felcser, hogy az úttesten fekvő férfihoz rohanjanak.


BELFÖLDI REPÜLŐTÉR
WASHINGTON, D.C.

Egy órával később felirat nélküli furgon fékezett le a Haines Point fölötti kifutópályán. Távolabb egy Gulfstream magánrepülőgép gördült ki az egyik hangárból. A gép befordult, és lassú, egyenletes tempóban elindult a sötét aszfalton. Mikor a Gulfstream feltűnt, a furgon motorja elcsendesedett. A vezetőfülkéből két fekete egyenruhás férfi szállt ki. A jármű farához siettek, kitárták a hátsó ajtót, és óvatos mozdulatokkal kiemeltek egy koporsó alakú, szögletes üvegburával fedett ládát, melynek külső felülete zsúfolva volt csövekkel, különböző műszerekkel és oxigénpalackokkal. A belülről vékony jégréteggel borított üvegbura alatt Dana Scully feküdt. Törzse és leszíjazott végtagjai merevek, mozdulatlanok voltak, mintha már nem is élne. Mikor azonban a két férfi kiemelte a hibernálókamrát a furgonból, szemhéja alig észrevehetően megrebbent.
A Gulfstream a furgon felé vette az irányt, majd a járműtől mintegy tíz méterre megállt. A cryokamrát cipelő két férfi felgyorsította lépteit, s miközben a repülőgép felé közeledtek, a Gulfstream oldalán kinyílt egy ajtó. Aljából lépcső ereszkedett az aszfaltra, és kisvártatva egy férfi tűnt elő a gép belsejéből. Megállt a lépcső tetején, és figyelte a rakodást; közben egy csomag cigarettát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott. Csak állt és dohányzott, amíg a két egyenruhás betolta az üvegkoporsót a gép rakterének nyitott ajtaján.
A művelet végeztével a két fekete ruhás sarkon fordult, és visszasietett a furgonhoz. A Cigarettás eldobta a csikket, és eltűnt az ajtó mögött. A lépcső felemelkedett, az ajtó becsukódott, és a Gulfstream lassan elindult, hogy irányba álljon a felszálláshoz. Tíz perccel később már csak a gép jelzőfényei látszottak az éjszakai égen.


11. FEJEZET

INTENZÍV TERÁPIÁS OSZTÁLY
A GEORGE WASHINGTON EGYETEM SEBÉSZETI
KLINIKÁJA, WASHINGTON, D.C,

Az ágyban fekvő Mulder megkínzottan pislogott. A felébredésnek még a gondolatától is megfájdult a feje, úgyhogy sokáig halogatta a dolgot.
– Kezd magához térni…
– Tényleg… Magához tér!
– Hé, Mulder…
Mulder csak feküdt, és félálomban hallgatta a felülről érkező hangokat. Férfihangok voltak, és valahogy ismerősen csengtek.
– Mulder…?
Végre erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. A kórházi lámpák és a rengeteg műszer között három arcot pillantott meg.
– Te jó ég… – motyogta.
Langly megcsóválta a fejét, amitől hosszú haja az arcába hullott.
– Mi a baj?
Mellette a kis Frohlike és az udvarias Byers álldogáltak. Mindhárom arc aggodalmat tükrözött.
– Bádogember – suttogta ámulva Mulder, és Byersre majd Langlyre nézett. – Madárijesztő…
Kissé megemelte a fejét, és Frohike felé fordult.
– …Toto.
Nyögött egyet, majd felült, és megdörzsölte arcát. Mikor keze beleakadt a kötésbe, összeráncolta a homlokát.
– Mit keresek én itt?
– Fejbelőttek – magyarázta Byers fojtott hangon. – A golyó felsértette a jobb szemöldöködet, de gellert kapott a halántékcsontodon.
Mulder megtapogatta a kötést.
– Szóval csak horzsolás – szólt kissé kábán. Langly bólintott.
– Ha három centiméterrel odébb megy, most az angyalokkal társalognál.
– Koponyalékelést végeztek rajtad, hogy megszüntessék a szubdurális hematóma okozta túlnyomást – folytatta Byers. – Mióta behoztak, egyszer sem tértél magadhoz.
– Skinner éjjel-nappal itt volt melletted – jegyezte meg Frohike.
– Mikor hallottuk, mi történt, elmentünk a lakásodba körülnézni – vette át a szót Langly. Két rovart is találtunk: egy poloskát a telefonodban…
Byers apró mikrofont lengetett meg Mulder orra előtt.
– …és egy mehet a folyosón – fejezte be Frohike, és egy fiolába zárt döglött mehet mutatott fel.
Mulder a rovarra meredt. Szeme elkerekedett a hirtelen rátörő emlékektől.
– Scully szervezete heves reakciót mutatott egy méhcsípésre…
– Így van – bólintott Byers. – Erre te hívtad a mentőket. Csakhogy a hívást lehallgatták.
Mulder megrázta a fejét.
– Elrabolták…
Letolta magáról a takarót, és erőtlen mozdulatokkal megpróbált felülni. Kissé bizonytalan volt még, de sikerült neki. Ekkor résnyire kinyílt az ajtó, és Skinner aligazgató lesett be rajta. Aggodalma azonnal meglepetésbe csapott át, mikor látta, hogy Mulder feláll.
– Mulder ügynök!
Mulder az ajtó felé fordult, de a hirtelen mozdulattól kis híján elveszítette az egyensúlyát.
– Hol van Scully? – kérdezte rekedten. Langly elkapta a vállát, nehogy elessen.
Skinner belépett a szobába, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Mulder elé lépett, és hosszasan fürkészte az ügynök arcát, csak azután válaszolt.
– Eltűnt. Se őt nem találjuk, se a járművet, amiben elvitték.
– Nem tudom, kik voltak… – Mulder hangja elcsuklott, mire Langly még szorosabban fogta a vállát. – …de az egész ügy a dallasi merényletben gyökerezik.
Skinner bólintott.
– Tudom. – Mulder meglepett pillantása láttán folytatta: – Scully ügynök beszámolt a maga gyanújáról a bizottságnak. A jelentésére hivatkozva kiküldtünk néhány technikust Michaud lakására. Robbanóanyag nyomait találták a személyes tárgyain, és a vizsgálat kimutatta, hogy az anyag megegyezik az üdítőautomatába rejtett bomba anyagával.
Muldert hirtelen szédülés fogta el. Visszaült az ágy szélére.
– Meddig nyúlnak ennek az ügynek a szálai?
– Nem tudom.
Mulder egy percig csak ült leszegett fejjel, és próbálta megemészteni a dolgot. Mikor végre felnézett, egy embert pillantott meg a betegszoba ajtaján vágott figyelőablak mögött. Az öltönyös férfi futó pillantást vetett a szobában tartózkodókra, azután továbbállt. Mulder gyorsan Skinnerhez fordult.
– Figyelnek minket? Jobb félni, mint megijedni.
Mulder bólintott. Óvatosan megmozdította fejkötését, elfintorodott, majd lehúzta a pólyát a még nedves sebről. A kötést az ágyra dobta, és Byershez fordult.
– Szükségem lesz a ruhádra. Byers megütközve nézett rá.
– Tessék?
Skinner összevonta a szemöldökét.
– Mire készül, Mulder ügynök?
Mulder kinyitotta a kórházi hálóköntöst, és elindult a fürdőszoba felé.
– Meg kell keresnem Scullyt.
– Tudod, hogy hol van? – kérdezte Frohike.
– Nem. – Mulder levetette a köntöst, és sürgetőleg intett Byersnek. – De ismerek valakit, aki talán tudja…
– Ki, ha ő nem? – tette hozzá motyogva, és Byersre nézett, aki kelletlenül vetkőzni kezdett.
Nem sokkal később kinyílt Mulder szobájának ajtaja. Először Langly, majd Frohike lépett ki a folyosóra. Lopva körülsandítottak, s közben egy harmadik alak is kijött a betegszobából Byers zakójában. Néhány lépésnyire tőlük, nekik háttal, öltönyös férfi támasztotta a falat. Mikor a három ember elindult a folyosón, felnézett újságjából. Egy pillantást vetett a távozókra, majd kényelmes léptekkel elindult Mulder szobája felé, és gyanakvó tekintettel belesett a megfigyelőablakon.
Odabent Walter Skinner állt, kezében mobiltelefonjával. Mellette, az ágyban, orráig betakarózott, mozdulatlan alak feküdt. Az öltönyös homlokát ráncolva fürkészte az ágyat, majd ismét a távozók után nézett.
Langly, Frohike és a közöttük haladó Mulder sebes léptekkel masíroztak a folyosón. Miután befordultak a sarkon, Frohike mobiltelefont adott át Muldernek, aki habozás nélkül tárcsázta Kurtzweil számát.


12. FEJEZET

CASEY'S BAR
DÉLKELET-WASHINGTON, D.C.

Kurtzweil izgatottan meresztette a szemét a Casey's mögötti sötét sikátorban. Mikor látta, hogy Fox Mulder még nem érkezett meg, visszament a hátsó ajtóhoz, és kinyitotta.
Az ajtó mögött elegáns, kasmírkabátos férfi állt. Mikor meglátta Kurtzweilt, tettetett meglepetéssel emelte fel a kezét, mintha nem számított volna a találkozásra.
– Dr. Kurtzweil, ugyebár. Dr. Alvin Kurtzweil.
– Jézusom… – Kurtzweil eltátotta száját, és egy lépést hátrált. Rémülten sandított körül, de az Úriember nem tett fenyegető mozdulatot, csak mosolygott.
– Látom, csodálkozik. Pedig biztosan számított rá, hogy nem hagyjuk szó nélkül az indiszkrécióját…
Kurtzweil hevesen megrázta a fejét.
– Semmit nem mondtam neki.
– Biztos vagyok benne, hogy ha mondott valamit, jó oka volt rá – felelte csevegő hangon az Úriember. – A korunkbeli embernél nem ritka ez a jelenség: a gyónási kényszer. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Nekem is be kell vallanom valamit.
Kurtzweil értetlenül meredt rá; nem tudta mire vélni az Úriember derűs, nyugodt stílusát. Végül kifakadt:
– Mit keres itt? Mit akar tőlem?
– Reméltem, hogy alkalmam lesz megvilágítani az indítékaimat. Csak annyi a célom, hogy megvédjem a gyermekeimet. Ennyi és nem több. A mi időnk lejárt, de nem szeretném, ha ez rájuk is igaz lenne.
Az Úriember higgadtan megállt az ajtóban, kezével nyitva tartva azt Kurtzweil előtt. Az öreg egy pillanatig habozott, mintha mérlegelné a hallottakat, majd hirtelen kiugrott a sikátorba, és rohanni kezdett a nyílt utca felé. Azonban alig tett néhány lépést, mikor elvakították egy autó fényszórói. Az utcáról hosszú limuzin fordult be a sikátorba. Kurtzweil zihálva megállt, és a gyorsan közeledő kocsira meredt. Azután megfordult, és a rettegéstől tágra nyílt szemmel nézett a higgadtan, csaknem mosolyogva álldogáló Úriemberre.


Fox Mulder jóformán beesett a Casey's ajtaján. A bárban telt ház volt; Mulder még sosem látott ott ennyi embert. Átfurakodott közöttük, majd megállt, hogy kissé kifújja magát, és tekintetével szisztematikusan átfésülje a kocsmát. Kurtzweilnek nyoma sem volt. Mulder sóhajtott, beletúrt a hajába, majd elindult a hátsó boksz felé, ahol az orvos ülni szokott.
A boksz üres volt. Mulder visszafojtotta lélegzetét, hogy lenyelje a torkában felfelé kúszó rémületet. A mosdókhoz vezető sötét folyosóra sietett, átfurakodott három csevegő nő között, és kilépett a sikátorba.
– A francba – motyogta.
A macskakövön egy limuzin állt. Egy magas, jól öltözött férfi és a kocsi sofőrje éppen elhelyeztek valamit a csomagtartóban. Mikor végeztek, az elegáns férfi bezárta a csomagtartót, és Mulderre pillantott.
– Mr. Mulder – köszöntötte udvarias biccentéssel az ügynököt.
Mulder keze ökölbe szorult.
– Hol van Kurtzweil?
Az Úriember széttárta a kezét, és vállat vont.
– Eltávozott.
Azzal elindult az ügynök felé. Mulder zihálva hátrált.
– Hol van Scully?
Az Úriember megállt. Néhány lépésnyire volt Muldertől. Szemügyre vette az ügynök cipőjét, kissé kurta nadrágját és a Byerstfíl kölcsönzött, itt bő, ott szűk zakót. Kisvártatva felpillantott, és így szólt.
– Tőlem választ kaphat a kérdéseire.
– Életben van Scully?
– Igen. – Az Úriember habozott, majd folytatta: – Kész vagyok mindent elmondani magának, habár már szinte mindent tud.
Mulder torka összeszorult.
– Az összeesküvésről?
– Én inkább megállapodásnak nevezném felelte könnyedén az Úriember. – A maga apja is ezt a szót használta.
Mulder egy lépést tett a férfi felé.
– Tudni akarom, hol van Scully.
Az Úriember bólintott, és a zsebébe nyúlt. Mulder izmai megfeszültek.
– Scully ügynök tartózkodási helye és a szer, amellyel megmentheti az életét – szólt az Úriember, és sötétzöld filctasakot mutatott fel Muldernek. – Kérem…
Invitáló mozdulatot tett a limuzin felé. A sofőr ott állt a kitárt hátsó ajtó mellett. Mulder habozott, majd az Úriember mellett elhaladva a kocsihoz lépett, és beült. A férfi beszállt utána, becsukta az ajtót, és intett a sofőrnek. A kocsi elindult.
Mulder szálegyenes-mereven ült. Gyanakodva szemügyre vette a sofőrt, aki a tükörben viszonozta, pillantását. Az Úriember átadta Muldernek a tasakot.
– Mi ez? – kérdezte az ügynök.
– Vakcina az ellen a vírus, ellen, ami Scully ügynököt megfertőzte. Kilencvenhat órán belül kell beadni.
Mulder a férfira, majd a filctasakra meredt.
– Hazudik.
– Nem. – Az Úriember távolba meredő tekintettel nézett ki a sötétített ablakon. – Habár nem tudom bizonyítani az ellenkezőjét. A vírus földönkívüli eredetű. Nem sokat tudunk róla, de azt igen, hogy ő volt a Föld legelső lakója.
– Egy vírus? – hitetlenkedett Mulder.
– Egyszerű, de legyőzhetetlen életforma. A gyarmatosítás kivédhetetlen eszköze. Egy barlangban alussza álmát, azután egyszer csak mutálódik. És támad.
– Ezt akarták annyira eltitkolni? – Mulder már meg sem próbálta leplezni felháborodását. – Egy betegséget?
– Nem! – csattant fel az Úriember. – Az isten szerelmére, mindent összekever… Az AIDS, az Ebola és a többi vírus az evolúció léptékeiben mérve újszülöttek. Mikor ez a vírus idejött, még dinoszauruszok sem éltek a Földön.
Mulder a homlokát ráncolta.
– Hogy érti azt, hogy "idejött"?
– A földönkívüliek, Mulder ügynök. A maga kis zöld emberkéi – már évmilliókkal ezelőtt meglátogatták minket. Voltak, akik itt is maradtak. Kórokozók formájában szunnyadnak a föld alatt az utolsó jégkorszak óta, és csak arra várnak, hogy az idegen gyarmatosítók visszatérjenek. Akkor aztán mi leszünk a gazdaszervezetek. Nincs más fegyverünk ellenük, csak ez a vakcina…
Az Úriember szünetet tartott. Jól láthatóan arra számított, hogy szavaitól Mulder magába roskad.
– Most már érti, mire a titkolózás? Még a legjobb embereink is úgy érezték, hogy nem fedhetik fel az igazságot. A maga apja is így volt ezzel. A dallasi esetig azt hittük, hogy a vírus egyszerűen csak uralkodni fog rajtunk. Hogy a világméretű járvány során az emberiség rabszolgává válik.
– Ezért robbantották fel az épületet – szólt lassan Mulder. – A fertőzött tűzoltók… a gyerek…
Az Úriember komoran bólintott.
– Képzelheti, mennyire meglepődtünk, amikor láttuk, hogy mi történik velük. Mi, a beavatottak együttműködtünk a földönkívüli gyarmatosítókkal, megtettük helyettük a szükséges intézkedéseket. Mindezt abban a reményben, hogy titokban kifejleszthetünk egy ellenszert.
– Amivel megmenthetik saját magukat – fűzte hozzá szemrehányóan Mulder.
Az Úriember megvonta a vállát.
– Vesztett csatában a túlélés is győzelem. A végső cél az életben maradás. – Kicsit habozott, majd halványan rámosolygott Mulderre. – A maga apja elég bölcs volt ahhoz, hogy ne fogadja el ezt az alaptételt.
– Az apám feláldozta a húgomat! – csattant fel dühösen Mulder. – Engedte, hogy elvigyék Samanthát…!
– Nem. – Az Úriember egy pillanatig szinte szomorúnak tűnt. – Oltóanyag nélkül a járványt csak azok élnék túl, akik eleve immúnisak a fertőzésre: a félig ember, félig földönkívüli klónok. Az apja nem bánta, hogy elviszik és klónozzák a húgát, s erre jó oka volt.
– Az életét akarta megmenteni… – Mulder összerezzent a hirtelen felismeréstől. – Hogy hibridként éljen tovább…
Az Úriember bólintott.
– Az apja önzés helyett a reményt választotta. A reményt a jövőben, amit a gyermekei testesítettek meg. Az apja, Mulder ügynök, abban bízott, hogy maga majd leleplezi a Projektet, megakadályozza a katasztrófát… legyőzi a jövőt.
Az Úriember mondandója végére ért. Mulder szótlanul meredt maga elé. Úgy érezte, hogy egész sorsa, egész eddigi és jövendő élete egyszerre értelmet vagy legalábbis igazolást nyert.
– Miért mondta el mindezt? – szólalt meg végül.
Az Úriember a kezére meredt, s csak hosszú szünet után válaszolt.
– Mert féltem a gyermekeimet. Ennyi az ok, se több, se kevesebb. Amint kiderül, hogy beszéltem magával, nekem végem.
Felnézett, és Mulder követte a pillantását. A sofőr a visszapillantó tükörben őket nézte. Mikor látta, hogy figyelik, gyorsan úgy tett, mintha a vezetésre koncentrálna.
– Mi történt Dr. Kurtzweillel?
– Túl sok információ birtokába jutott, és indiszkréten kezelte őket. Előfordul, hogy áldozatokat kell hozni a jövő érdekében – ezt az apja is tudta.
Mulder a férfi szenvtelen arcára meredt.
– Maga… maga meggyilkolta – nyögte a döbbenettől rekedten.
Az Úriember nem felelt. Mulder megragadta az ajtókilincset.
– Álljanak meg. Ki akarok szállni.
Az Úriember könnyedén intett.
– Sofőr…
A limuzin befordult egy néptelen utcába, és lassan, kényelmesen megállt. A környéken nem voltak se házak, se emberek; az egyetlen pislákoló ostorlámpa fényében csupán egy elhagyatott benzinkút derengett, mellette néhány rozsda rágta kukáskocsi. Mulder meghúzta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Mikor visszafordult a kocsi belseje felé, egy pisztoly csöve nézett vele farkasszemet. Az Úriember lazán, szinte szórakozottan tartotta a fegyvert.
– Azok az emberek, akikkel együtt dolgozom, nem válogatnak az eszközökben, ha azért a helyért kell harcolniuk, amit az elkerülhetetlen jövőben a maguk számára biztosítani akarnak. Azt az utasítást kaptam, hogy öljem meg Dr. Kurtzweilt…
Az Úriember könnyed mozdulattal felemelte a fegyvert. Mulder ösztönösen az ajtónak préselte a hátát.
– …és magát.
Mulder szája kiáltásra nyílt, de ekkor az Úriember hirtelen fordulatot tett, és fejbe lőtte a sofőrt.
A golyó a vérrel telefröcskölt szélvédőn keresztül távozott. Mulder a döbbenettől tátva maradt szájjal végignézett csupa vér ingén és zakóján, majd az Úriemberre meredt.
– Ne bízzon senkiben, Mr. Mulder – szólt a férfi tárgyilagos hangon.
Az ügynök biztos volt benne, hogy a következő golyót ő kapja. Az Úriember azonban elfordult tőle, kinyitotta az ajtót, és kiszállt a limuzinból. Megállt a néptelen utcán, és tartotta a kocsi ajtaját a kővé dermedt Mulder előtt.
– Szálljon ki a kocsiból, Mulder ügynök.
– Minek? A kárpitnak már úgyis mindegy.
– Szálljon ki.
Mulder nagy levegőt vett, és kikászálódott a járműből. A posztótasakot még mindig a kezében szorongatta. Az Úriember átható tekintettel nézett rá, de a fegyvert nem tette el.
– Nincs vesztegetni való ideje, Mulder ügynök. A gyarmatosítók nem tudnak a vakcináról… még nem tudnak róla. Azzal, amit a kezében tart, véget vethet a Projektnek. Elveheti tőlük azt, ami a legértékesebb számukra.
– De hogyan? – fakadt ki Mulder.
– Ez a vakcina az egyetlen fegyver a vírussal szemben. Talán bír akkora erővel, hogy füstbe menjen tőle az a gondosan kidolgozott terv, aminek ötven évig mi egyengettük az útját.
– Talán? – Mulder a fejét rázta. – Mi az, hogy talán?
– Keresse meg Scully ügynököt. Mire megtalálja, tisztában lesz a Projekt valódi nagyságával. És azzal is, hogy meg kell mentenie őt, mert magát pedig csak az ő tudása mentheti meg.
Mulder tágra nyílt szemmel várta folytatást. Az Úriember azonban az utca felé bökött.
– Menjen.
Az ügynök tiltakozni akart, de a férfi rászegezte a fegyvert.
– Induljon már!
Mulder elindult. Sietős léptekkel eltávolodott a kocsitól, azután futásnak eredt, s csak a válla fölött pillantott hátra. Az Úriember egy ideig követte tekintetével, azután megfordult, és beszállt a kocsiba. Az ajtó becsukódott, és Mulder elmosódott mozgást vélt látni a sötétített üveg mögött. Egy másodperccel később a kocsi felrobbant.
A hatalmas robaj elnyelte Mulder rémült kiáltását. A légnyomás a földre taszította az ügynököt, s az értékes tasak kiesett a kezéből. Levegő után kapkodva feltápászkodott, és a lángoló autó fényében összeszedte a tasak szétszóródott tartalmát. Egy fecskendőt, egy csodával határos módon épen maradt üvegfiolát és egy összehajtott papírlapot talált. A papírra egy gondos kéz a következő adatokat írta:

1. BÁZIS
DÉLI SZÉLESSÉG 83°00
KELETI HOSSZÚSÁG 63°00
98 MÉTER


13. FEJEZET

ANTARKTISZ
48 ÓRÁVAL KÉSŐBB

A határtalan jégsivatag a horizonton beleolvadt a ködös égbe, s így mintha az egész világ fehérbe öltözött volna – végeláthatatlan, örök, szívszorító fehérségbe, mely csontig hatoló hideget lehelt ki magából. A hótraktor vezetőfülkéjében ülő Mulder lélegzete sűrű, tejfehér füstként terült szét a jármű szélvédőüvegén. Az ügynök arcán a többnapos borostába apró jégkristályok kapaszkodtak, fehérre festve a szőrszálakat a szája körül és a szemöldökén. A fűtött vezetőfülkében is olyan dermesztő hideg volt, hogy Mulder alig érezte ujjait a vastag, bumfordi kesztyűben. Két kezével markolta a kormányt, és ösztönösen előredőlt, hogy jobban lássa a jármű előtt elnyúló tájat. A lánctalpas traktor apró bogár módjára kúszott a jégtenger felszínén, két alig kivehető, párhuzamos csíkot hagyva maga után.
Múltak az órák. Az éjszakát nem ismerő országban Mulder elvesztette minden időérzékét, s a szemnek semmiféle fogódzót nem nyújtó, tökéletesen sík tájba meredve lassan attól kezdett tartani, hogy az ép eszét is elveszíti. Hogy legalább a haladás egyhangúságát megtörje, lefékezte a hótraktort, és elővette a műholdas helyzetmeghatározó rendszer apró kijelző műszerét. A monitoron megjelenő számok megegyeztek a papírlapon megadott koordinátákkal. Mulder a műszerfalra pillantott – az üzemanyagszint-jelző mutatója vészesen közeledett az E betű felé. A vidék azonban semmiféle változást nem mutatott az eddigiekhez képest: ameddig a szem ellát, hó és jég minden irányban. Mulder még egyszer ellenőrizte a GPS-kijelzőt, azután kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, és kimászott a traktorból.
Hó ropogott a lába alatt, feje körül apró, szúróssá fagyott pelyhek kavarogtak. Olyan érzése volt, mintha a helyzetjelző műszerrel a kezében űrsétára készülne – köldökzsinór nélkül.
Elindult a jégsivatagban. A hóförgeteg lassan elült, s így hátrapillantva legalább láthatta lábnyomainak szaggatott, kettős vonalát – a nyomok Ariadne-fonalként kötötték össze őt a végtelen tájban magányos, apró ponttá zsugorodott hótraktorral. Enyhe emelkedőre ért, de ezt szinte csak abból vette észre, hogy még inkább nehezére esett az előrehaladás, és lába néha megcsúszott a szűz hóban. Az emelkedő tetejére érve térdre hullott, és ösztönösen behúzta a fejét.
A domb túlsó oldalán elterülő sík vidéken traktorok, motoros szánok és más hójárművek gyűrűjében egy sarki bázis sátrai kapaszkodtak a fagyos talajba. Mulder egy kisméretű, erős távcsövet halászott elő anorákjából, és végignézett a járművek és kupolasátrak során, mozgó vagy ácsorgó alakokat keresve. Egyetlen embert sem látott, mígnem tekintete megakadt a legtávolabbi sátron.
– Bingó – suttogta.
Egy hótraktor közeledett a kupola felé. Lassan araszolt a kietlen vidéken, majd a bázis közvetlen közelében megállt. Hosszú percekig nem történt semmi, azután kinyik a sátor ajtaja, és anorákos, usankás alak lépett ki a szabadba. Néhány másodpercig még az ajtóban állt, szürke füstbe burkolózó arccal, majd ledobott valamit a hóba, és a traktor felé indult.
A Cigarettás volt az. Mulder tekintetével követte a férfit, ahogy az kinyitotta a jármű ajtaját, és bemászott a magas vezetőfülkébe. A traktor hátramenetbe váltott, saját nyomán elindult visszafelé, majd megfordult, és lassan araszolni kezdett a horizont felé.
Mulder leeresztette távcsövét. Légzése felgyorsult – inkább az izgalomtól, mint a kimerültségtől –, és hosszú percekbe tellett, mire sikerült magára erőltetnie a rá váró feladathoz szükséges higgadtságot. Mikor végre úgy érezte, hogy készen áll, zsebre dugta a távcsövet, feltápászkodott, és elindult a lankás domboldalon a bázis felé.
Lassan, óvatosan lépkedett, mintha attól tartana, hogy lába alatt beszakad a jég. A lejtő aljába érve hátrapillantott a válla fölött – nem bírt szabadulni attól az érzéstől, hogy követik –, azután folytatta útját.
Tekintetét eztán már egy másodpercre sem vette le a kupolákról. Ahogy haladt, a bázis egyre hatalmasabbnak tűnt, s végül a kupolák már jókora darabon eltakarták szeme elől a felhőkkel csíkozott eget. Mindössze kétszáz méterre lehetett a bázistól, amikor egyik lába hirtelen a hóba süppedt. Ijedten felkiáltott, s egy pillanatig minden megingott a szeme előtt – mintha a tejfehér tenger hullámot vetett volna a buborékkupolák alatt –, azután a jégkéreg reccsent egyet, és beszakadt.
A ügynök hanyatt ért földet az üreg alján. Háta alatt a talaj hideg, kemény és sima volt. Egy percig meg sem próbált felállni, csak azzal törődött, hogy megindítsa elakadt lélegzetét, és igyekezett megállapítani, hogy eltört-e valamije. Bal karjába fájdalom nyilaik, s halántékán lüktetett a még mindig nedvedző seb. Mást nem érzett, így kisvártatva a hasára fordult, hogy megnézze, hova került.
Acélpadlóhoz vagy függőfolyosóhoz hasonló, kemény, keskeny lapon feküdt. A sötét fém éles kontrasztot alkotott a fehér jéggel, amely magába ágyazta. A padlón szellőzők nyíltak, s azokból a környezethez képest melegnek ható levegő áramlott. Mulder a magasba pillantott, és azonnal megértette, mi történt. A levegő barlangot olvasztott maga körül a jégbe, s ez a légzsák lassan a felszín felé tört. Az egyes szellőzőnyílások fölött bemélyedések nyíltak a fagyos mennyezeten. Azon a helyen, ahol leesett, a jégréteg már különösen elvékonyodott, s nem bírta el a ráhágó ember súlyát.
Mulder feltérdelt, s az arcába csapó levegőn át szemügyre vette a szellőzőt. A nyílást semmi nem takarta, se rács, se zsaluszerkezet, s elég széles volt ahhoz, hogy egy ember belemászhasson. Mulder hátratolta az anorák kapucniját, lehúzta kesztyűjét, és mélyen előrehajolva belebámult a csőbe. Azután újra a mennyezet felé pillantott. A felszínre nem volt visszaút, s a légbuborék falán is reménytelennek tűnt áthatolni.
A szellőzőcső volt az egyetlen megoldás. Mulder vett egy nagy levegőt, és bemászott a nyílásba.
A cső hideg és koromfekete volt, de barázdált felülete kapaszkodót nyújtott az ügynök számára. Mulder óvatosan araszolt előre, szakaszonként gondosan kitapogatva a lejtősen kígyózó folyosót. Végül apró fénypontot pillantott meg a távolban, és további néhány perces kúszás után elérte a szellőzőcső túlsó végét. Fejjel előre mászott ki a nyíláson; megkapaszkodott a cső párkány szerűen kiálló végében, majd hosszas helyezkedés-tornászás árán függőleges helyzetbe lendült, és leugrott a padlóra.
Hunyorogva körülnézett, majd kutatni kezdett anorákjában, és zseblámpát húzott elő. A halogénizzó fényében hátborzongató kép tárult a szeme elé.
Mindkét irányban a sötétségbe vesző, jégbe vájt folyosón találta magát. A falak mentén hosszú sorban üvegszerűen átlátszó, hosszúkás jégkoporsók álltak. Mulder végigpásztázta a folyosót a zseblámpa fénycsóvájával, egészen addig, ahol az elkanyarodott a távolban. Azután megfordult, és a másik irányban is szétnézett, majd szemügyre vette a hozzá legközelebb eső koporsót. Kezével letörölte a jégről a finom zúzmarát – és ijedten hőkölt hátra.
A jégburokban egy megfagyott ember állt. Meztelen volt, tágra nyitott szeme a rég elfeledett, távoli múltba meredt. Hosszú, fekete haja csimbókokban lógott, félig eltakarva arcát, mely sajátosan majomszerű volt: széles orr, tág orrlyukak, előreálló homlokeresz. Szétnyílt ajkai mögül sárgás fogak villantak ki. Közelebb hajolva Mulder azt is észrevette, hogy a férfi teste ugyanolyan furcsán áttetsző, mint a hullaházban látott tűzoltóé. És még valamit észrevett, amitől borzadva lépett hátra: a fagyott ember belsejében is volt valami – egy embriószerű, nagy szemű lény.
Mulder úgy érezte, eleget látott. Sietve elindult a sötét folyosón, s néhány perces gyaloglás után elérte a végét. Alacsony, boltíves nyílások előtt találta magát, melyeken halvány fény szűrődött ki. Térdre ereszkedett, és benézett az egyiken: rövid járatot pillantott meg, mely a túlsó végén balkonszerűvé tágult. Hasra feküdt, bemászott a nyílásba, és nagy nehezen végigkúszott a szűk alagúton. Mikor kidugta a fejét balkonra, lélegzetelállító látvány fogadta.
Mindent elnyelő, szédítően hatalmas tér tárult fel előtte. A kupolaszerű mennyezet olyan távol volt, hogy szinte csak sejteni lehetett, s mikor a mélybe pillantott, egy másodpercig úgy érezte, mintha a világűrben lebegne egy Föld nagyságú mesterséges bolygó fölött. A mélység sötétbe vesző alja legalább olyan távol volt, mint a mennyezet. Mulder óvatosan kimászott a járatból, és a balkon szélén guggolva nézett körül. Amin állt, valójában egy, a szakadékszerű mélységbe nyíló szellőzőakna párkánya volt. A kupola kerülete mentén több száz, talán több ezer hasonló nyílás tátongott a falon. Mulder kissé remegő lábbal felállt, hátát a falnak támasztotta, és lenézett a mélybe. A kupola közepén hatalmas, sejtelmes fényben izzó porondszerű terület nyúlt el. Ez a tündöklés egészen más volt, mint a falakat megvilágító sápadt fény: jeges, szinte folyékony ragyogásnak tetszett. A központi porondhoz a fal számos pontjából küllőszerűen elrendezett merevítőcsövek vezettek, melyek közül az egyik alig karnyújtásnyira volt Muldertől.
Az ügynöknek hosszú percekbe tellett, amíg felfogta a látványt. Az őt körülvevő tér oly végtelenül hatalmás volt, hogy túlmutatott minden dimenzión, amelyben Mulder valaha gondolkodott, vagy akár csak álmodott. A legkülönösebb és legszörnyűbb azonban az volt, amit a központi porondon látott. Felpuffadt emberi testhez hasonló méretű, sötét tömbök lógtak végtelen sorokban a magasban futó sínekről, melyek vége a sötétségbe veszett. Mulder hunyorogva igyekezett kivenni, miféle tömbök lehetnek, s hova vezetnek a végtelennek tűnő sorok. Eközben néhány száz méterrel az ügynök fölött egy másik ember is döbbenten bámulta a szeme elé táruló látványt. A hójáró fűtött kabinjában ülő Cigarettás előredőlt, hogy letörölje a jármű bepárásodott szélvédőjét. Háta mögött még látszottak a távolban a bázis épületei, előtte pedig lassan határozott körvonalakat öltött egy távoli tárgy…
Mulder magára hagyott hótraktora.
A Cigarettás hosszan meredt a traktorra, majd egyetlen szó nélkül elfordította a kormányt, és visszakanyarodott a bázis felé.
A mélyben ezalatt Mulder tovább fürkészte a hosszú sorokban lógó fagyos tömböket, abban a reményben, hogy sikerül rájönnie funkciójukra. Észrevette, hogy a kupola legtávolabbi részében a sorok lassan mozognak. A sínekre akasztott tömbök – mintha egy hatalmas gépezet részei volnának – lassan, ritmikusan lengve haladtak, s a helyükön megakadva, egymástól egyenlő távolságban sorban megálltak. Mulder hunyorogva igyekezett minél jobban megfigyelni a különös folyamatot, s ekkor észrevett valamit, ami mindeddig elkerülte a figyelmét.
A közel száz méteres mélységben elterülő porondon, a lassan mozgó tömbök árnyékában üres hibernálókamra feküdt. Átlátszó tetejét levették, és mellette helyezték el. A kupola robosztus, sötétszürke falaihoz és gigantikus szerkezeti elemeihez képest az üvegkoporsó parányi, törékeny ékszerdoboznak hatott. Az egyetlen emberi léptékű tárgy az óriási építményben, s mint ilyen, minden másnál jobban nyugtalanította Muldert.
Az ügynök elfordította fejét, és a porond felé vezető csőre meredt. A hatalmas, üreges merevítőt fürkészve szeme megakadt egy nyíláson, amely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egy ember bemászhasson rajta. Mulder egy percig sem habozott tovább, a veszéllyel mit sem törődve bemászott a nyíláson.
A vastag anorákban nem volt könnyű átpréselnie magát rajta, de végül sikerült. Elkezdett lefelé mászni a félhomályban, kezével és lábával kapaszkodásra alkalmas pontokat keresve a henger belsején. A cső csúszós, szinte olajos tapintású volt, de falát számos apró, szegecsfejszerű kitüremkedés tarkította, többé-kevésbé biztos támaszt nyújtva Muldernek. Az ereszkedés azonban még így is kimerítő volt. Az ügynök úgy érezte, hogy már órák óta mászik, mikor egyszerre elvesztette támaszát, és a következő pillanatban megállíthatatlanul csúszni kezdett lefelé. Egyre nagyobb sebességre tett szert, a végén már szinte zuhant, s hiába próbált megkapaszkodni, még csak fékezni sem tudta a szédítő száguldást. Végül kiért a csőből, s érezte, hogy egy keskeny párkány felett csúszik át. Kétségbeesetten megfeszítette ujjait, és nagy nehezen sikerült megkapaszkodnia.
A rémülettől zihálva lenézett a válla fölött. Ebben a pillanatban a távcső kiesett a zsebéből, és a mélybe zuhant. Mulder tekintetével követte a halványan megcsillanó műszert, s mikor azt elnyelte a sötétség, várta a becsapódás hangját. Még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy, elmulassza a pillanatot.
Semmit nem hallott. A szakadéknak nem volt alja, vagy ha mégis, olyan mélyen volt, hogy onnan már a hang sem hatolt fel. Mulder belebámult a vaksötét, ásító űrbe. A látványtól gyomra összeszorult, és káprázni kezdett a szeme. Minden erejét összeszedve igyekezett feltornászni magát a párkányra. Ujjait szinte belefúrta a síkos fémbe, s végül sikerült felhúznia testét a biztonságot jelentő lemezre.
Kicsit kifújta magát, azután felállt. Ismét egy folyosóra került, de ez sötétebb és melegebb volt, mint a fenti. Elővette a zseblámpát, és a fénycsóvát követve óvatosan elindult. Nemsokára megtalálta az üres hibernálókamrát. Odalépett a koporsószerű ládához, és hosszasan meredt rá. A nyitott kamrában ott hevertek Scully ruhái, és ott volt a láncon függő kis aranykereszt is, amit a nő mindig a nyakában hordott. Mulder leguggolt, magához vette az ékszert, majd továbbindult.
Mintha egy pokolbéli vágóhídra került volna. A folyosó teljes hosszában fémsín futott végig a mennyezet alatt, s azon ott lógtak a felső szinten látott jégkoporsók hasonmásai. Idelent azonban melegebb volt, így az itteni tömbök nem fagytak csontkeményre. Ahogy Mulder végigsétált a sorok között, a zseblámpa fényében egy-egy pillanatra feltűntek a vékony, zöld jégréteg mögött lebegő emberi testek körvonalai.
A fenti jégtömbökkel ellentétben Mulder itt nem durva, majomszerű arcokat látott, hanem olyan férfiakat és nőket, mint ő maga. Mindegyikük szájából visszataszító, féregszerű, vastag cső állt ki. Tágra nyílt, üveges szemeikben vak borzadály ült, mintha még mindig arra a szörnyű gépezetre merednének, amely élve megfagyasztotta őket.
Mulder az iszonyattól elszorult torokkal, lassan lépkedett a halálraítéltek kettős sorfala között. Sorban minden arcba belenézett, de magának sem merte bevallani, hogy mit keres – hogy mit keres –, míg végül meg nem találta.
– Úristen – suttogta.
Tévedésről szó sem lehetett: a zöld jégburokban Scully állt. Vörösesbarna haján hókristályok ültek, szeme a semmibe meredt, dermedt vonásai határtalan rémületet tükröztek.
Mulder maga is a rémülettel küszködött. Zseblámpájával vadul-verni kezdte a jégburkot, de hasztalanul. Ekkor támadt egy ötlete: visszarohant az üres hibernálókamrához, lekapta róla az egyik oxigénpalackot, s azzal tért vissza Scullyhoz. Nyögve a magasba emelte a tartályt, és többször a jégkoporsó falához csapta.
A burok tompa roppanással megrepedt, és jeges hólé ömlött belőle a fémpadlóra. Mulder most már tisztán láthatta Scully zúzmarás, meztelen testét. Remegő kézzel kinyitotta kabátját, és előhúzta a filctasakot. A félhomályban hunyorogva igyekezett a tűt a vakcinás fiola gumitetejébe döfni. Miután felszívta az oltóanyagot, habozás nélkül Scully vállába szúrta a tűt.
Szinte azon nyomban sűrű, ragacsos, sárga folyadék tört elő a nő szájából kilógó szerves csőből. Azután a cső szemmel láthatóan fonnyadni kezdett, mint egy hirtelen elszáradó növény. Ugyanebben a pillanatban az egész folyosó megremegett. Mulder megtántorodott, és kis híján a falnak esett. Mikor visszanyerte egyensúlyát, gyorsan kirántotta a csövet Scully szájából.
A nő pislogni kezdett, és remegő ajkakkal levegő után kapkodott. Vadul forgatta a szemét, de kiéhezett tüdeje nem bírta beszívni az áhított oxigént.
– Lélegezz! – kiáltott rá Mulder. – Tudsz lélegezni?
Scully teste megfeszült. Kétségbeesetten pislogott, mintha egy tó mélyéből próbálna a vízfelszín fölé emelkedni. Aztán egyszerre sárgás lé tört fel a torkából. Köhögni és öklendezni kezdett, s közben szomjasan itta a levegőt. Tekintete lassan kitisztult, és Mulderre szegeződött úgy meredt a férfira, mintha fantomot vagy épp angyalt látna. Ajkai megmozdultak, és érthetetlen, halk szavakat suttogott.
– Tessék?
Mulder fülével a nő szájához hajolt, de szinte csak sejtette, hogy mit mond Scully.
– Fázom…
– Tarts ki – bólintott Mulder eltökélten. Kiviszlek innen.
Óvatosan kiemelte a nőt a jégkoporsóból, és lefektette őt a földre. Azután vetkőzni kezdett lehúzta zokniját, kapucnis anorákját, védőnadrágját –, és gyorsan felöltöztette Scullyt.


A bázis központi sátrában remegni kezdett a föld. A Cigarettás végigsietett a komputerek képernyőjére meredő technikusok között. Az egyik monitor előtt ülő férfi aggódó arccal pillantott fel, mikor a Cigarettás odalépett az oldalához.
– Ellenanyag került a rendszerbe – jelentette, és a képernyőre mutatott. A grafikonokon és szintmérőkön kijelzett értékek rohamosan nőttek.
A Cigarettás rezzenéstelen arccal nézett a monitorra.
– Ez Mulder. Megszerezte a vakcinát.
Ezután szó nélkül megfordult, és elsietett a kijárat felé. Körülötte a technikusok kapkodva hozzáláttak az állomás kiürítéséhez. A Cigarettás nem törődött velük, egyenesen a hójárója felé vette az irányt. A jármű mellett egy magas, ösztövér férfi várt rá. Rövidre nyírt haja szinte teljesen eltűnt az anorák kapucnija alatt. Kinyitotta a traktor ajtaját, és beszállt.
– Mi történt?
A Cigarettás fürgén bemászott a fülkébe.
– Eltűnünk innen a fenébe!
Néhány másodperc múlva a jármű mozgásba lendült. Nyomában gőzoszlopok törtek fel a jeges talajból, és a bázis központi sátra alatt néhány másodperc múlva nagy robajjal beszakadt a jég.
– Mi lesz Mulderrel? – kérdezte a rövidre nyírt hajú.
A Cigarettás hátrapillantott a válla fölött, és megrázta a fejét.
– Nem jut ki élve.

* * *

A jégbe temetett űrhajó szűk folyosóit tejfehér füst árasztotta el. Mulder vadul lengette maga előtt a zseblámpát, mintha annak fénycsóvájával akarna utat törni maguknak a ködben. Scully ernyedt testét a vállán cipelte. A nő a fekete anorákot és Mulder vízálló védőnadrágját viselte. Feje Mulder vállához ért, ahogy erőtlenül megpróbált felpillantani.
– Nem állhatunk meg – zihálta rekedten Mulder. Az egyik meredek merevítő csőben kapaszkodott felfelé. Körülöttük patakokban folyt a jégkoporsókról leolvadt víz, hogy tócsákba gyűljön odalent a központi porondon. Mulder körül remegett az egész hatalmas szerkezet. A férfi maradék erejét összeszedve húzta-vonszolta Scullyt a ködbe burkolózó csőben.
Mire egy szinttel feljebb értek, már az összes falon csörgött a víz. Találtak egy újabb csövet, azon is felmásztak, s kiérve azon a folyosón találták magukat, ahol Mulder az ősembert látta.
A test immár nem volt csonttá fagyva. Az elvékonyodott jégrétegen és a gazdaszervezet áttetszővé vált bőrén át jól látható volt, hogy át embriószerű lény már mozgolódik, mintha hosszú álomból ébredezné. Mulder egy pillanatig döbbenten bámult az élősködőre, majd gyorsan megfordult, és felnézett a mennyezetre.
– Scully, nyúlj fel, és kapd el a cső szélét! Scully nem felelt. Mulder ránézett, és látta, hogy a nő elveszítette az eszméletét. Gyorsan lefektette a földre.
– Scully! Térj magadhoz! Scully…
Kapkodva kicipzározta az anorákot, hogy elérje Scully nyakát, és megtapinthassa a pulzust.
– Scully…
Mulder bedugta két ujját a nő szájába, hogy szabaddá tegye a légutakat. Scully teste megrendült, de levegő nem hatolt a tüdejébe.
– Lélegezz, Scully!
Mulder mindkét tenyerét a nő mellkasára fektette, és hozzálátott az újraélesztéshez.
Egy. Kettő. Három.
Előrehajolt, és száját a nő dermedt ajkaira szorította. Levegőt fújt a tüdejébe, majd fejét elfordítva várta a spontán lélegzést jelző gurgulázó hangot.
Semmi.
Újra szívmasszást alkalmazott. Scully szeme kiguvadt, arca skarlátvörösből lilára sötétült.
Egy. Kettő. Három.
Újabb légbefúvás, újabb hallgatózás.
Semmi.
A háta mögött az embriók egyre élénkebben mozogtak a gazdaszervezetekben. A félig megolvadt burkokról tömbökben szakadt le a jég. A hangra Mulder hátranézett, és a nyugtalanul izgő-mozgó lényeket látva rájött, hogy sürgősen el kell tűnniük a folyosóról. Új lendülettel folytatta az újraélesztést. Nem érdekelték se a szörnyek, se a remegő űrhajó – minden idegszálával Scullyra figyelt. Egyszerre azonban felegyenesedett.
A nő megmozdult. Remegés futott végig a testén, teleszívta tüdejét levegővel, azután köhögni kezdett. Arca ismét természetes színt öltött, s eltűnt szeméből a rettegés. Mulder nézett, és ajka szólásra nyílt.
– Mulder…
A férfi odahajolt hozzá, úgy, hogy arca Scully arcához ért.
– Mulder… Jól átvertelek.
A férfi arcán halvány mosoly futott át. Azonban mielőtt felelhetett volna, vészjósló, tompa puffanás hallatszott a háta mögül. A hang irányába fordította a fejét.
– A francba…
A sűrű ködpárán keresztül sötét alakok körvonalait pillantotta meg a folyosón. Csápszerű karok és lábak nyúltak ki a jégkoporsók maradványaiból, háromujjú kezek ütötték-zúzták az olvadó burkokat.
A szörnyek kikeltek emberarcú tojásaikból.
Mulder a másik irányba fordult. Ott hasonló látvány fogadta: hólé ömlött ki a jégkoporsókból, ahogy a lények erős lábaikkal lyukat rúgtak az elvékonyodott páncélba.
– Scully! Nyúlj fel, és kapd el csövet!
A nő szája megmozdult, de nem jött ki rajta hang. Mulder összeszedte maradék erejét, lehajolt, és a magasba emelte társát, úgy, hogy Scully elérhesse a szellőzőkürtő peremét. A nő megkapaszkodott, felhúzta magát, és eltűnt a csőben. Mulder felugrott, megragadta a cső szélét, és rugdosódva igyekezett feltornászni magát a járatba. Alatta az egyik szörny rekedt hörgéssel kitört jeges fészkéből. Először az egyik, majd a másik karja szakította át a gazdaszervezet mellkasának elkocsonyásodott maradványait, mely most szürke kupacokban bucskázott a földre. A lény Mulder lába után kapott. A férfi vadul rugdosva lerázta magáról az éles karmokat, és a rémülettől megsokszorozódott erővel fellendítette magát a szellőzőkürtőbe.
Scully nem messze tőle araszolt felfelé.
– Scully! – üvöltötte Mulder. – Nyomás!
A nő halkan felnyögött, és összeszedte magát.
– Ki kell bírnod…
Centiméterről centiméterre haladtak előre. Mulder maga előtt tolta a félájult Scullyt, s hosszú percek múltán végre megpillantották a kürtő végét jelző szürke fénykarikát. A nyíláshoz érve Mulder először kituszkolta a nőt, majd maga is kimászott a csőből. Hátranézett, hogy ellenőrizze, nem követi-e őket valamelyik lény.
Abban a légzsákban voltak, amelynek mennyezete beszakadt Mulder lába alatt. A jégbarlang falain vékony csíkokban csordogált a víz.
A mennyezeten időközben tágas nyílás alakult ki, s a sűrű párafelhőn átsejlett az ég vakító kékje. Mulder feltápászkodott, és még egyszer visszanézett a kürtőbe.
Fülsértő rikoltás hangzott fel, és a cső szájában megjelent az egyik lény. Karmaival Mulder felé kapva támadott, de ekkor gőzoszlop tört fel a kürtőből, és a szörny visszazuhant a mélybe. Lassú, baljós dübörgés hangzott fel. A csőből ismét gőz csapott elő, mire Mulder gyorsan megragadta Scully vállát. A barlang távolabbi fala felé taszította a nőt, majd ő is utánaugrott, és kezével eltakarta a szemét.
Mögötte gejzírt megszégyenítő erővel tört fel a gőz a nemrég még fagyos szellőzőkürtőből. A lejtős szögben kilövellő forró pára úgy hatolt bele a jégfal maradványaiba, mint kés a vajba. Aztán a kitörés, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is állt. Amikor eloszlott a gőz, a két ügynök előtt feltárult a frissen vágott lejtős kijárat.
Hamarosan kiértek a szabadba. Scully a köhögéstől, Mulder a zihálástól fuldoklott. Nagy nehezen elvonszolták magukat a szellőző közeléből. Kisebb emelkedőhöz értek, azt botladozva megmásztak, majd a tetején megálltak hátranézni.
A jégtakarón egymástól egyenlő távolságban lyukak jelentek meg, s azokból időről időre gőz tört elő. A lyukak nyomán kirajzolódott a mélyben nyugvó monstrum kerek alaprajza. A bázis fehér kupolái apró bogaraknak tűntek az ébredező óriáshoz képest. A sátrak a szellőzőnyílások által bezárt kör kellős közepén helyezkedtek el. Egyszerre hatalmas robajjal beszakadt alattuk a jég, és az egyre táguló kráteren át a bázis a hó- és jégtömeggel együtt zuhanni kezdett az eltemetett űrhajó felé. Az egész területen megremegett a föld, mintha fel akarná rázni kábulatukból a menekülőket.
– Gyerünk innen! Gyorsan!
Mulder megragadta Scully karját, és magával vonszolta a nőt. Hátrapillantva látták, hogy a rohamosan táguló kráter helyén gejzírek százai törnek az ég felé. Az átforrósodott óriás szuszogni kezdett. Most már az összes szellőzőnyílás szüntelenül ontotta magából a gőzt, s a két ügynök mintha gránátok tépte csatatéren szaladt volna: jégrepeszek süvítettek el fülük mellett, füst és hó kavargott körülöttük. A beszakadó jégtábla közepén fekete kupola emelkedett ki a mélyből. A hó és a jég sziszegve párolgott el tüzes burkolatáról, s a két ügynököt most már nem csak a beszakadó jég üldözte, de maga a föld alól előtűnő, óriási űrhajó is.
Scully elbotlott, és ijedten sikoltva elterült a havon. Mulder gyorsan talpra segítette, és megfogta a kezét, de mielőtt újra futásnak eredhettek volna, a lábuk alól eltűnt a talaj.
Végtelennek tűnő zuhanás után az űrhajó kemény burkolatán landoltak. A monstrum egyre emelkedett, s mikor a széle is elérte felszínt, a hó- és jégkupacokkal együtt ők is lecsúsztak a fekete lemezekről, és a hajó körüli érintetlen szilárd talajra bucskáztak. Körülöttük kisebb-nagyobb jégtömbök záporoztak, s Mulder Scully fölé kuporodott, testével védve őt a halálos jégesőtől. Ha ekkor körülnéznek, szinte csak a horizontot láthatták volna: a fejük fölé emelkedő űrhajó irdatlan korongja fekete napként eltakarta az eget. A jég fogságából kiszabadult hajó egyre gyorsabban tört a felhők felé. Scully tompán felnyögött, és megmozdította fejét, míg Mulder némán bámult a tengelye körül lassan forgó csészealj után. Ebből a távolságból már jól látszott az űrjárművet összetartó merevítőcsövek bonyolult hálózata és a sima központi kupola.
Az űrhajó egyre magasabbra emelkedett, árnyéka elhaladt a jégmezőn álló két parány alak fölött. Mulder tekintetével követte a hóra vetődő éjsötét foltot. A hatalmas kerek árnyék elnyelt egy furcsa alakú piros foltot – Mulder hótraktorát.
Azután az űrhajó ragyogni kezdett, mintha valami hihetetlenül erős belső energiaforrás fehérre izzította volna, és anyagi tárgyból tiszta energiává készülne átalakulni. Körülötte lüktető hullámokat vetett az ég, s mintha az egész gépezett megnőtt, megdagadt volna.
Ezután már csak egy utolsó vakító energiakitörés következett, és az űrhajó egy szempillantás alatt eltűnt a felhők között. A távozó csészealj robaja még egy ideig visszhangzott a puszta tájban, azután minden elcsendesedett.
Mulder az üres, tiszta égre meredt, majd a Scully felé fordult. A nő, mintha lázálomból ébredne, kinyitotta a szemét, és viszonozta a férfi pillantását. Néhány másodpercig egymás szemébe néztek, azután Mulder lassan, akár egy elalvó gyermek, leeresztette fejét a hóra. A kimerültségtől már zihálni sem tudott – csak lehunyta a szemét. Néhány másodperc múlva elvesztette az eszméletét, és egész testében reszketni kezdett.
Scully mozdulatlanul feküdt mellette. A jégsivatagon végigsöprő dermesztő szél hóbuckákat sodort az űrhajó helyén tátongó hatalmas kráter széle felé. Scully köhögni kezdett, és pislogva felemelte a fejét.
Mulderre nézett. A férfi arca holtsápadt volt, végtagjai ernyedten lógtak. Scully összeszedte minden erejét, ölébe húzta társa felsőtestét, és átölelve melengette őt.


14. FEJEZET

BELSŐ ELLENŐRZÉSI ÜGYOSZTÁLY
FBI KÖZPONT, J. EDGAR HOOVER HÁZ
WASHINGTON, D.C.

Jana Cassidy aligazgató a konferenciaasztal közepén foglalt helyet, kollégáktól közrefogva.
– …Az előttem fekvő jelentés, valamint az elhangzott szóbeli beszámoló alapján…
Beszéd közben többször is rápillantott a kezében tartott vékony iratkötegre, s igyekezett gondosan megválogatni a szavait. Az asztal végében ülő Walter Skinner aligazgató felváltva pillantott Cassidyre és a terem közepén elhelyezett kisebb asztalnál magányosan ülő, vörösesbarna hajú nőre. A nő melletti szék üres volt…
– …úgy tűnik, ki kell egészítenem a jelentésemet néhány újonnan ismertté vált ténnyel. Scully ügynök…
Dana Scully felszegte a fejét. Arca még magán viselte a fagyási sérülések nyomait, de máskülönben teljesen felépült. Arca fegyelmet és hidegvért tükrözött; csak kék szeme sötétült el kissé Cassidy szavainak hallatán.
– …immár bizonyítékok is szólnak amellett, hogy az FBI egyik ügynökének köze lehetett a robbantáshoz. Ezzel szemben a többi eseményt, amelyekről a jelentésében említést tesz, külön-külön szemlélve nehezen hihetőnek nevezném. Ami pedig feltételezett összefüggésüket illeti, azt őszintén szólva valószínűtlennek tartom.
Cassidy belelapozott az előtte fekvő jelentésbe. Arca, csakúgy, mint kollégáié, érdeklődést és enyhe sértődöttséget tükrözött. Csak Walter Skinner fészkelődött nyugtalanul a székében.
– Mit tart bennük hihetetlennek? – kérdezte higgadtan Scully.
Jana Cassidy elfojtott egy mosolyt.
– Kezdjem el sorolni?


Mialatt Cassidy beszélt, tőle több száz mérföldnyire fekete ruhás alak állt az FBI Dallasi Területi Irodájának épületében. A mennyezeti ablakokon beszűrődő szürkés fényen kívül csak az ő zseblámpája világította meg a tágas helyiséget. A nyugtalanul mozgó fénykörben üvegcserepek, elgörbült fémgerendák, műanyagdarabok és laboratóriumi felszerelések csillantak fel egy-egy pillanatra. A zseblámpa fénye végül megállapodott egy asztalon, amelyen egy mikroszkóp és egy nagyítóüveg mellett egy kartondobozra való üvegfiola állt.
A zseblámpás ember csendes, határozott léptekkel az asztalhoz lépett. Magas, ösztövér, rövidre nyírt hajú férfi volt. Kesztyűs kezével megfogta az egyik fiolát, és lámpája fényénél ellenőrizte a tartalmát. Az üvegben megkövült csontdarabkák voltak. A férfi zsebre rakta az üvegeket, és amilyen csendesen érkezett, olyan csendesen el is tűnt a laboratóriumból.
– Az Antarktisz igencsak messze esik Dallastól – folytatta Jana Cassidy. – Aligha vehetem be a főállamügyésznek tett jelentésembe a maga feltételezte kapcsolatot a két hely között.
Kezébe vette a dossziét, majd színpadias gesztussal maga elé ejtette az asztalra.
– A méhészet és a kukoricatermesztés pedig nem tartoznak a terroristák szokásos tevékenységei közé.


A Dallastól nyugatra elterülő sivatagban egyszerre lángok csaptak fel egy hatalmas kukoricaültetvényben. Csapatnyi fekete ruhás, lángszóróval felszerelt ember haladt lassan, módszeresen a végtelennek tűnő sorok között, égő vegyi anyagot permetezve a növényekre.

* * *

Az FBI Belső Ellenőrzés Ügyosztályának tárgyalótermében Scully megrázta a fejét.
– Nem, nem tartoznak.
– Az elénk tárt állítások alapján nem lehet egységes képet alkotni a feltételezett bűnszövetkezetről…
Cassidy szünetet tartott, és Scully szemébe nézett – az eljárás kezdete óta ez volt az első alkalom, hogy együttérzés csillant a szemében.
– Tisztában vagyok vele, hogy nagy megpróbáltatásokat élt át, de a beszámolója túl hiányos ahhoz, semmint hogy a feltételezéseit belefoglalhatnánk az Igazságügy-minisztériumnak küldendő jelentésünkbe.


Egy elhagyatott út mentén három jelöletlen tartálykocsi parkolt a tűző napon. Fekete ruhás, napszemüveges férfi haladt el lassan az első, a második, majd a harmadik mellett. Egy kukoricacső képét ragasztotta a járművek oldalára, és öntapadós zöld betűkből a következő feliratot: NATURE'S BEST KUKORICAOLAJ.

* * *

– Erre csak akkor kerülhet majd sor – fejezte be monológját Cassidy –, ha olyan bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre, amelyek alapot adnak a vizsgálat megindítására.
Mikor az aligazgatónő elhallgatott, Scully felállt, és a konferenciaasztalhoz lépett. Kihúzott valamit a zsebéből, és azt letette Cassidy elé.
– Attól tartok, hogy az FBI-nak pillanatnyilag nem állnak rendelkezésére olyan módszerek, amelyekkel megvizsgálhatnák a rendelkezésre álló bizonyítékokat.
Jana Cassidy a homlokát ráncolta, és kezébe vette az asztalra helyezett tárgyat: egy méh tetemét tartalmazó üvegfiolát. Amíg ő a bizonyítékot szemlélte, Scully ügynök szó nélkül elindult az ajtó felé.
Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Cassidy összevonta a szemöldökét, és Walter Skinnerhez fordult
– Mr. Skinner? – kérdezte, és válaszra várt.

* * *

CONSTITUTION AVENUE
WASHINGTON D.C.
AZ FBI KÖZPONT MELLETT

Fox Mulder egy padon üldögélt a Mail közelében, és a Washington Postot olvasta. Mikor tekintete az egyik belföldi hírre tévedt, szeme tágra nyílt a döbbenettől.
ÉSZAK-TEXASBAN FELÜTÖTTE A FEJÉT A
HANTA-VÍRUS – A JÁRVÁNYT MEGFÉKEZTÉK!
Mulder felnézett az újságból, mert érezte, hogy valaki feléje tart. Scully volt az.
Az ügynök felállt, és átadta a nőnek az újságot.
– Van benne egy jó kis sztori a huszonhetedik oldalon. Csak a mi nevünket felejtették ki belőle.
Scully átvette az újságot, de nem nézett bele.
– Elássák az ügyet, Scully. Eltüntetik az összes nyomot, és megint nem kerül nyilvánosságra semmi.
Mulder dühében sarkon fordult, és elindult. Scully követte.
– Nem igaz, Mulder – szólt. – Mindent elmondtam a bizottságnak.
Mulder megállt, és kétkedve nézett rá.
– Mindent?
Scully bólintott, és újra elindultak.
– Mindent, amit láttam. A vírust, a méheket, a kukoricát…
– A repülő csészealjat is? – szólt közbe gúnyosan Mulder. – És a megfertőzött embereket meg az űrhajó angolos távozását a sarkvidékről?
Scully a homlokát ráncolta.
– Elismerem, arra még nem találtam magyarázatot. Nem tudom, hogy pontosan mit láttam.
Mulder megállt, és a nőhöz fordult.
– Teljesen mindegy, Scully – szólt: – Úgysem hisznek neked. Miért is hinnének? Ha egyszer nem programozható, kategorizálható vagy többé-kevésbé könnyen meghatározható…
– Én nem lennék olyan biztos benne, Mulder – vágott a szavába a nő.
Mulder ingerültsége türelmetlenségbe fordult.
– Mondd meg, hányszor jutottunk már el idáig? A hihetetlen igazság pillanatáig. Jól teszed, hogy kiszállsz. Menj olyan messze tőlem, amennyire csak lehet.
– Eddig arra kértél, maradjak – kapta fel a fejét a nő.
– Azt mondtam, nem köszönhetsz nekem semmit – felelte Mulder. – A legkevésbé az életedet. Menj, és foglalkozz a betegségekkel.
Scully megcsóválta a fejét.
– Azt teszem, de nem megyek sehova.
Mulder gyanakodva nézett rá.
– Ez a betegségi amit átéltem, gyógyítható folytatta a nő. – Ott volt a kezedben a gyógyszer… Ha most föladom, ők győznek.
Szótlanul egymás szemébe nézve álltak. Nem messze tőlük a Cigarettás egy jellegtelen kocsiban ülve szívott egy utolsót a cigarettájából. Azután eldobta a csikket, elfordult Mulderéktől, és gázt adott.


FOUM TATAOUINE, TUNÉZIA

A kora reggeli napfény megcsillant a kukoricaszárak végtelen során. Nem messze egy hagyományos arab ruhát viselő férfi fekete zakós alakot kísért a zöld-sárga növények között.
– Mister Strughold! – kiabálta az arab. – Mister Strughold!
Konrád Strughold kilépett a magas növények közül. A sötét zakós férfi láttán szeme kissé összeszűkült.
– Rettenetesen néz ki – szólt szenvtelen hangon. – Miért utazott ide?
A Cigarettás higgadtan nézett rá.
– Meg kell beszélnünk valamit.
– Arra megvannak a megfelelő csatornák – felelte Strughold.
– Mulderről van szó.
Strughold fájdalmas arcot vágott.
– Jaj, ez a név! Ez kísért engem…
– Többet látott a kelleténél – folytatta a Cigarettás.
Strughold legyintett.
– Ugyan, mit látott? Csupán apró részeket.
– De, most megint eltökélt – csóválta a fejét a Cigarettás. – Lendületet kapott.
– Ő csak egyetlen magányos ember. Egy ember nem változtathatja meg a jövőt.
A Cigarettás egy táviratot nyújtott át Strugholdnak.
– Ez tegnap érkezett.
Strughold átvette, és elolvasta az írást. Azután a távolba meredt, majd eldobta a táviratot, sarkon fordult, és visszament a kukoricásba.
A barázdák közt heverő papírlap halkan zörgött a szélben, mintha fel akarná hívni a figyelmet a fekete betűkkel írt üzenetre.

AZ X-AKTAAKAT UUJRA MEGNYITOTTAAK STOP. TANAACSOT KEEREK. STOP.

A szél felkapta és az ég felé emelte a táviratot. A papírlap pörögve emelkedett a magasba, fokozatosan apró ponttá zsugorodott, majd eltűnt a felhők között. A tunéziai sivatagban szelíden hullámzott a végeláthatatlan kukoricatenger. A sorok egészen a horizontig nyúltak, ahol két hatalmas, fehér kupola emelkedett az ég felé.