Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


STENDHAL Válogatott elbeszélések

2013.11.28

 mek.oszk.hu/00500/00504/00504.htm

http://mek.oszk.hu/00500/00504/00504.htm
STENDHAL
Válogatott elbeszélések


(…)
A szerelem olyanforma valami, mint az égen a tejút, csillogó tömeg ezer meg ezer kis csillag¬ból, melyek közül nem egy maga is ködfolt. Az irodalmi művek mintegy négy-ötszáz apró, nehezen felismerhető, egymást követő érzésről számolnak be, ezek alkotják ezt a szenvedélyt. Ámde ezek az érzések a legdurvábbak, s a szerzők egyébként is gyakran összetévesztették a lényegest a lényegtelennel. E könyvek közül a legsikerültebbeket, az Új Héloïse-t, Cottin asszony regényeit, Lespinasse kisasszony Leveleit s a Manón Lescaut-t Franciaországban írták, tehát olyan helyen, ahol a szerelemnek nevezett palánta szüntelenül retteg a nevetsé¬ges¬ségtől, s elfojtják a nemzeti szenvedély, a hiúság követelményei, s így sohasem éri el teljes szárba szökkenését.

De mit használ az, könyvekből ismerni a szerelmet? - mit ér, ha valaki híres könyvek százai¬ban olvasta leírását, de maga sohasem élte át? Miként bukkanhatna rá bárki ilyenformán annak magyarázatára, hogy mi ez az őrültség? - Visszhangként felelem: „őrültség”.

Szerencsétlen, kiábrándult fiatal nők, akarjátok-e még élvezni azt, ami néhány éve annyit foglalkoztatott, amiről senkinek sem mertetek beszélni, s ami kis híján a becsületetekbe ke¬rült? Nektek dolgoztam én, s iparkodtam világosabbá tenni ezt a könyvet. Miután elolvas¬tátok, legfeljebb egy-két megvető mondattal emlékezzetek meg róla, s dobjátok oda citromfa könyvszekrényetekbe a többi könyv mögé; jómagam néhány oldalt felvágatlanul hagynék.

Az okos emberek közül, akik különféle okokból, de valamennyien dühö¬sen, elítélték ezt a könyvet, egyedül az olyanokat tartom nevetségesnek, akiket kettős hiúsá¬guk tart fogva; egyfelől azt állítják, hogy mindenkor felülemelkedtek a szív gyöngeségein, másfelől viszont mégis illetékesnek érzik magukat arra, hogy a priori ítélkezhessenek egy olyan filozófiai értekezés igazságának mértékéről, mely nem egyéb, mint éppen mindeme gyöngédségek folyamatos leírása.
*
A testi gyönyört, természetünkben lévén, mindenki ismeri, ámde a gyöngéd és szenvedélyes lelkek alacsony rangúnak tartják, s ha az ilyen lelkek olykor nevetségessé válnak is a szalonokban, és a társasági emberek cselszövényeikkel boldogtalanná teszik is őket, cserében oly gyönyöröket ismernek, melyek örökre elérhetetlenek a csupán hiúságra és pénzre dobbanó szíveknek.

Vannak erkölcsös és gyöngéd nők, akiknek jóformán fogalmuk sincs a testi gyönyörű¬ségekről; ilyesminek ritkán vannak kitéve - ha szabad ezt a kifejezést használnunk -, de a szenvedélyes szerelem hevületei még e ritka pillanatokban is csaknem teljesen elfeledtetik velük a testi gyönyöröket.

Vannak férfiak, kik pokoli gőgnek, valami Alfieri-féle gőgnek áldozatai és eszközei. Ezek az emberek valószínűleg azért kegyetlenek, mert mint Néró, mindig rettegnek, az embereket saját szívük szerint ítélvén meg; ezek az emberek, mondom, csak akkor ízlelhetik meg a testi gyönyört, ha ez a gőg legnagyobbfokú kielégülésével társul, vagyis olyankor, ha kegyetlen¬kednek gyönyöreik társával. Ez magyarázza a Justine rémségeit. Ezek az emberek csak így találhatják meg a biztonság érzését.

Egyébként négyféle szerelem helyett nyugodtan beszélhetnénk nyolc-vagy tízféle árnyalatról is. Meglehet, hogy az embereknek ugyanannyi érzésmódjuk van, mint látásmódjuk. Ámde az elnevezés különbségei mit sem változtatnak az itt felsorolt következtetéseken. Minden sze¬re¬lem, amit e földön megfigyelhetünk, születik, él és meghal, vagy fölemelkedik a halhatatlan¬ságba, mindig ugyanazon törvények szerint.
*
Szeretni annyi, mint élvezetet találni a szeretett és minket szerető lény látásában, érintésében és minden szervünkkel a lehető legközelebbről történő érzékelésében.

Mihelyt a férfi biztos a nő szerelmében, száz meg száz tökéletességgel ékesíti s végtelen gyönyörűséggel részletezi boldogságát. Végeredményben nem egyéb ez, mint hogy egy égből hullott nagyszerű ajándék jelentőségét túlbecsüljük, nem ismerjük ugyan, de birtoklásában biztosak vagyunk.

De hagyjuk el az erdőket, s térjünk vissza Párizsba. Egy szenvedélyes ember minden töké¬letes¬séget megtalál szerelnie tárgyában; ámde a figyelem néha mégis elkalandozhat, mert a lélek ráun minden egyformaságra, még a tökéletes boldogságra is.
*
Mivel a szerelem kétségeket támaszt a legbiztosabb dolgok iránt is, az a nő, aki az intimitás előtt teljesen bizonyos volt benne, hogy szeretője fölötte áll az átlagnak, mihelyt úgy hiszi, hogy már nincs tőle semmi megtagadnivalója, remegni kezd: „Vajon nem csak egy tétel vagyok én is a diadalmi listán?”
*
A nő azt hiszi, hogy királynőből rabszolgává vált. Ezt a lelki és szellemi állapotot megerősíti a minél ritkább, annál élénkebb gyönyörök szülte idegmámor. Végül is egy asszony, aki kézi-mun¬kázik - ez az unalmas munka csupán a kezet foglalkoztatja -,

Egy nőt nem vezethet az ésszerűség megszokása, míg én, a férfi, szükségszerűen megszerzem azt a hivatalomban, ahol naponként hat órán át dolgozom hidegen és ésszerűen. A nők a sze¬rel¬men kívül is hajlanak arra, hogy kiszolgáltassák magukat képzeletüknek s a megszokott ra¬jon¬gásnak. Következésképpen a szeretett lény hibáinak elmosódása szükségképpen gyor¬sabb náluk.

Az érzést előnyben részesítik az ésszel szemben. Ez egészen természetes: sivár szokásaink szerint a családban semmiféle feladatot nem bíznak rájuk, az észnek sohasem veszik hát hasznát, s ezért nem is láthatják be, hogy jó valamire.

Épp ellenkezőleg, az ész mindig kártékony nekik, mert csak úgy ismerik, hogy megdorgálja őket, mert valami örömben volt részük tegnap, vagy azt parancsolja, hogy a másnapi örömről mondjanak le.

Régi igazság, hogy ha nőkkel üzleti ügyekről tárgyal, a férfi nem viselkedhetik eléggé komolyan.

S ez azért van így, mert a nők mindig és mindenhol élményekre éhesek: lásd a skóciai teme¬tések gyönyörűségeit.
*
„Egy fiatal lány képzeletét még semmilyen kellemetlen tapasztalat nem fagyasztotta meg, az első fiatalság tüze még teljes erővel lángol benne, s így könnyen lehetséges, hogy bármelyik férfiról nagyon vonzó képet rajzol. S valahányszor találkozik kedvesével, nem az teszi boldoggá, amilyen a férfi valójában, hanem a róla alkotott pompás kép.

Később, miután kiábrándult ebből a férfiból és minden férfiból, a szomorú valóság tapasz¬talata csökkenti kristályosító képességét, a gyanakvás pedig lemetszi képzelete szárnyait. Semmilyen férfiról, legyen az a legrendkívülibb ember, már nem lesz képes ily elragadó képet alkotni, nem tud többé ugyanolyan tűzzel szeretni, mint első fiatalságában. S mert a szerelem illúzióból táplálkozik, az a kép, amit huszonnyolc éves korában alkot, sohasem lesz annyira ragyogó és fennkölt, mint az, melyből tizenhat éves korabeli szerelme fakadt, s ezért a máso¬dik szerelmet mindig erőtlenebbnek tartja.” -

*#*
Az első fiatalság idején a szerelem óriási folyóhoz hasonlatos, mely sodrával mindent magával ragad, s érezzük, hogy nem állhatunk ellent neki. Mármost egy gyöngéd lélek huszonnyolc éves korában már ismeri magát, tudja, hogy ha még lehet boldogságban része az életben, azt a sze¬re¬lemben kell keresnie: s a szegény felindult szívben szörnyű küzdelem kezdődik a szere¬lem és a gyanakvás között. A kristályosodás lassan halad előre, de az a kristályosodás, mely győzelmesen kerül ki e szörnyű próbából, ahol a lélek minden mozdulata a legszörnyűbb veszedelem igézetében megy végbe, ezerszer csillogóbb és szilárdabb, mint tizenhat éves korában, mikor kristályosítási képessége, a kor kiváltsága folytán mindent vidámnak és boldognak mutatott.”

*
A szerelem születésében jelentkező különbség a két nem között a reménység különböző természetéből származhatik. A férfi támad, a nő védekezik; az egyik kér, a másik visszautasít; az egyik merész, a másik nagyon félénk.

A férfi így gondolkozik: „Vajon tetszeni fogok-e neki, vajon szeretni fog-e?”

A nő meg: „Vajon nem csak játszik-e, mikor azt mondja, hogy szeret? Szilárd jellemű-e? Bízik-e érzései tartósságában?” Ezért történik az, hogy sok nő gyereknek tekint és akként is bánik egy huszonhárom éves fiatalemberrel; ám ha részt vett öt hadjáratban, minden megvál¬tozik körüle: már ifjú hős.
*
az életben éppen az a baj, hogy ami a szerelmesek egyikének biztonságot és boldogságot jelent, az a másiknak veszedelem, sőt majdnem megaláztatás.

Szerelemben a férfiak egyedül a lélek titkos gyötrelmeinek kockázatát vállalják, a nőket a nyilvánosság gúnyolódásai fenyegetik; ők félénkebbek, s a közvélemény egyébként is sokkal fontosabb nekik, mert légy tiszteletben álló, annak kell lenned.
*
A nő, aki megpillantja kedvesét, vagy nagyon gyorsan magára eszmél, vagy átengedi magát a szerelem boldogságának; e boldogságtól azonnal megfosztja a férfi legcsekélyebb támadó mozdulata; ekkor ugyanis fel kell hagynia az önfeledt gyönyörűséggel, és fegyverrel kell meg¬védenie magát.

A szerelmes férfi szerepe sokkal egyszerűbb, ő a szeretett nő szemébe néz, egyetlen mosoly a boldogság legmagasabb csúcsaira emelheti, s szünet nélkül azon igyekszik, hogy a nőt meg¬kapja. A férfit megalázza, ha az ostrom sokáig tart, a nőnek éppen ellenkezőleg, ez a dicső¬sége.

*#*
Egy nemes lelkű férfiú a leggyengédebb figyelmességekkel halmoz el egy boldogtalan fiatal lányt; erényekben gazdagabb férfi el sem képzelhető; a szerelem már-már megszületik, de a férfi rosszul átalakított kalapot visel, és egy alkalommal a lány jelenlétében nagyon sután száll nye¬regbe; a lány sóhajtva vallja meg önmagának, hogy a férfi odaadását sajnos nem tudja viszonozni.

Egy férfi kifogástalan erkölcsű úrhölgynek udvarol, a nő tudomást szerez róla, hogy ez az úr valami nevetséges betegségben szenvedett, ettől kezdve nem bírja elviselni. Holott esze ágában sem volt odaadni magát neki, s e titkos betegség cseppet sem ártott a férfi szellemének és kedvességének. Mindössze az történt, hogy a kristályosodás lehetetlenné vált.

Hogy az emberi lény élvezettel isteníthesse szerelme tárgyát, akár az ardennes-i erdőben, akár Coulon bálján találkozik vele, mindenekelőtt az szükséges, hogy tökéletesnek láthassa, nem min¬den elképzelhető szempontból, hanem az adott körülmények között; minden szempontból tö¬k鬬letesnek csupán néhány nappal a második kristályosodás után fogja látni. Egész egyszerű a dolog: ekkor már elég valamely jó tulajdonságra gondolnunk, máris felfedezzük azon, akit szeretünk.

Látjuk tehát, miért szükséges a szépség a szerelem megszületéséhez. A csúnyaság ugyanis akadályt jelent. A szerető hamarosan szépnek találja kedvesét, úgy ahogy van, anélkül, hogy az igazi szépségre gondolna.

Ha az igazi szépség jegyeit pillantaná meg, ezek - ha szabad így kifejeznem magam - egy bizonyos mennyiségű boldogságot ígérnének neki, amit egy egységgel jelzünk, kedvese szép-ségének jegyei viszont, úgy amint vannak, ezer egység boldogságot ígérnek.

A szerelem megszületése előtt a szépségre mint cégérre van szükség; a zengő dicséretek követ¬keztében a szépség kedvező hangulatot kelt a szenvedélynek. A lelkendező csodálat a legkisebb reménységet is döntővé teszi.

A kedvtelés-szerelemben s talán a szenvedélyes szerelem első perceiben is, egy nő, midőn sze¬retőt választ, inkább a többi nő véleménye szerint ítéli meg, mintsem a saját véleménye alapján.

*
Ostoba férfi nem kelt rokonszenvet, az sem, aki minden közeledést mosollyal fogad; a társa¬ságban ezért szükséges bizonyos tapasztaltság; ez a viselkedés nemessége. Még a nevetést sem fogadják szívesen, ha olcsón jutnak hozzá. Szerelem dolgában a hiúság megveti a könnyű győzelmet, s az ember semmilyen vonatkozásban sem hajlamos túlozni annak az értékét, amit felkínálnak neki.

*
… a szerelem a leg-hatalmasabb szenvedély. Minden más szenvedélynél a vágyak kénytelenek a hideg való¬ság¬hoz idomulni; itt éppen ellenkezőleg, a valóság idomul készségesen a vágyakhoz; ez az a szenvedély tehát, melyben a szertelen vágyakat a legnagyobb gyönyörök jutalmazzák.

*-*
A boldogságnak vannak általános feltételei, érvényesek minden különleges vágy kielégü¬lésére:

1. A nőt saját tulajdonunknak tekintjük, mert úgy érezzük, egyedül tőlünk függ a boldogsága.

2. Értékünknek ő az ítélőbírája. Ez a feltétel rendkívül fontos volt I. Ferenc és II. Henrik gá¬láns és lovagi udvarában, továbbá XV. Lajos elegáns udvarában. Egy alkotmányos és éssze¬rű kormányzat alatt a nők befolyásuknak ezt az egész ágazatát elveszítik.

3. A regényes szívek annál égibb s minden közönséges megfontolás sarától annál mentesebb örömre fognak találni a hölgy karjai között, minél fennköltebb lelkületű a hölgy.

A tizennyolc éves francia ifjak túlnyomó része J.-J. Rousseau tanítványa; a boldogságnak ez a fenti feltétele nagyon fontos nekik.

Sokan fejüket vesztik a boldogság gyönyörét ennyire veszélyeztető műveletek közepette.

Attól a pillanattól kezdve, hogy szeret, a legbölcsebb férfi sem látja olyanoknak a tárgyakat, amilyenek. Saját előnyeit kisebbíti, kedvese legkisebb erényét viszont felnagyítja. Félelmei és reményei nyomban némi (waywardi) regényességet öltenek. Most már semmit sem tulajdonít a véletlennek; elveszti a valószínűségérzékét; valamely képzelt dolgot valóságosnak vesz boldogsága kedvéért.

Ijesztő jele a fejvesztettségnek, ha valaki valamely nehezen megfigyelhető apróságra gondol, fehérnek látja, s ezt a tényt szerelme szempontjából kedvezőnek minősíti; egy pillanat múlva észreveszi, hogy fekete, de szerelmére nézve továbbra is kedvező jelnek véli.

Ez az a lelkiállapot, amelyben a lélek halálos bizonytalanság martalékaként barátra szomjazik; de szerelmes férfi számára nincs többé barát. Ezt tudták az udvarnál. Íme a forrása az egyetlen indiszkréciónak, melyet szerelmes nő megbocsáthatott.

*#*
Ami azokat az új szempontokat illeti, melyeket egy regény az emberi szív megismerését illetőleg sugalmaz - én pontosan emlékszem a régiekre; sőt örülök, ha széljegyzeteimre bukka-nok. Ámde ezek az élvezetek a regényből, mint az emberi megismerés eszközéből fakadnak, és semmi módon sem szabad ezeket összetévesztenünk az álmodozással, a regény igazi örömével. Ez az álmodozás feljegyezhetetlen. Ha följegyezzük, mindjárt el is pusztítjuk, ezzel ugyanis a gyönyör filozófiai elemzésébe merülünk; de a jövőre nézve még biztosabban pusztítjuk el, mivel a képzeletet semmi sem bénítja meg annyira, mint az emlékezet munkája. Ha a könyv margóján egy jegyzetet találok, melyet három évvel ezelőtt róttam oda, hogy lefessem lelkiállapotomat, mikor Firenzében az Old Mortality-t olvastam, abban a pillanatban belemerülök életem történetébe, összehasonlítom e két korszakbeli boldogságomat, egyszóval elveszek a magas filozófiában, s ezzel hosszú időre búcsút kell mondanom az édes élmények kötetlen áradásának.

A nagy művész azért él a szerelemhez közel eső lelkiállapotban, mert undorodik minden közönségestől, s lelkét megindító álmodozásokkal táplálja.

A legvadabb és a legjobban gátolt szenvedélyeket is megszakíthatják pillanatok, mikor úgy érezzük, hogy már nem szeretünk többé; olyan ez, mint édesvizű forrás a tenger közepén. Ilyen¬kor jóformán semmi örömöt nem szerez kedvesünkre gondolni, s habár ridegsége ejt kétségbe, mégis inkább attól vagyunk boldogtalanok, hogy elvesztettük érdeklődésünket a világ minden dolga iránt. Feszült lelkiállapotunkat, mely mintegy új színben, szenvedélyesen és lebilincselően mutatta a világot, szomorú üresség és kedvetlenség követi.

*
Az Opera balkonján díszelgő unott vagy képzelettől megfosztott lelkeket egy csinos táncosnő jelenléte estéről estére figyelni kényszeríti. Bájos, merész és különös mozdulataival a táncos¬nő felébreszti a testi szerelmet, megindítja a nézőkben a számukra talán egyedül lehetséges kristályosodást. Így például egy csúnyácska nő, akit az utcán egyetlen pillantásra sem érde¬me¬sí-tenénk, ha gyakran megjelenik a színpadon, különösen az unott férfiak köréből előbb-utóbb talál valakit, aki busás pénzzel kitartja. Geoffroy szerint a színpad a legkedvezőbb emelvény a nőknek. Minél híresebb és elhasználtabb egy táncosnő, annál többet ér; innen a kulisszák vilá¬gának e közmondása: „Az, aki arra se talált férfit, hogy odaadja magát, eladja magát.” Ezek a nők ellopják szenvedélyük egy részét szeretőjüktől, és nagyon fogékonyak kérkedésből szeretni.

„Kora ifjúságomban, mikor ezért az unalmas francia tragédiáért rajongtam, ha szerencsém volt Olivier kisasszonnyal együtt vacsorázni, minden pillanatban azon kaptam magam rajta, hogy szívem teli van tisztelettel, mintha egy királynővel beszélnék: s valóban, mikor vele voltam, sohasem tudtam bizonyosan, vajon egy királynőbe vagy egy csinos leányba vagyok-e szerelmes.”
*#*
Kétségbeesem, ha arra a rengeteg ostobaságra gondolok, amit két év óta mondtam, egyedül azért, mert nem akartam hallgatni.
Ezekből a jelekből ítélhetnék meg a nők a különbséget a szenvedélyes szerelem és a gáláns széptevés, továbbá a gyöngéd és a prózai lelkek között.

A döntő pillanatokban e két fajta lélek közül az egyik annyit nyer, mint amennyit a másik veszít; a prózai lélek a hevületnek oly forróságához jut hozzá, aminek egyébként híján van, a gyöngéd lelket viszont megőrjíti az érzés túlzott ereje, s ami még rosszabb, iparkodik elrejteni őrültségét. Minden igyekezetével mérsékli hevületét, s így távolról sincs birtokában az elő¬nyök kicsikarásához szükséges hidegvérnek, a látogatás, mely a prózai lelket nagy lépéssel vitte volna előre az édes cél felé, őt feldúlja. Mihelyt olyasmiről van szó, ami szenvedélyének nagyon fontos, egy gyöngéd és büszke lélek képtelen az ékesszólásra; a sikertelenség túlságos sok fájdalmat okozna neki. Ellentétben ezzel, egy közönséges lélek okosan számot vet a siker lehetőségeivel, a kudarc félelme nem állítja meg, arra büszke, ami közönségessé teszi, gúnyt űz a gyöngéd lélekből, aki bármily szellemes is, sohasem elég könnyed ahhoz, hogy a leg¬egy¬szerűbb dolgokat el tudja mondani, s a legbiztosabb sikert el ne szalassza. A gyöngéd lélek semmit sem képes erőszakkal kicsikarni, s ezért azzal kényszerül megelégedni, amit könyö¬rületből kap kedvesétől. Ha kedvesünk valóban érzékeny lelkű, joggal teszünk magunknak szemrehányást, ha erőszakkal rákényszerítettük szerelmi vallomásainkat. Úgy látszik, mintha szégyenkeznénk, mintha megdermedtünk volna, vagy mintha hazudnánk, szerencsére a szen¬ve¬dély egyéb megbízható jelekkel árulja el magát. Kifejezni, amit oly élénken s oly aprólé¬ko¬san átérzünk, olyan robot, amit sohasem vállaltunk volna, ha a regények helyett természe¬tünk¬re hallgatunk. Ez esetben inkább arról beszélnénk, a magunk egyszerű módján, amit a jelen pillanatban érzünk, s nem arról festenénk összefogó és lehetőleg érdekes képet, amit ezelőtt egy negyedórával éltünk át. De nem, erőszakot teszünk magunkon, csak hogy sikerünket kisebbítsük, s mivel hiányzik szavainkból az egyidejű élmény meggyőző ereje, s mert kép¬¬ze-letünk megbénult, a legmegalázóbban nevetséges dolgokat véljük a helyzethez illőnek, s ezeket mondjuk el.

Végül aztán, midőn egy órai kínlódás után abbahagyjuk a fájdalmas erőfeszítést, s kilépünk a képzelet elvarázsolt kertjéből, hogy kedvesünk jelenlétében leljünk egyszerű gyönyörűséget, gyakran már búcsúzni kell.
*
Szalonjába való belépésünk pillanatában már nem vagyunk másra képesek, mint hogy görcsö¬sen belekapaszkodunk az elhatározásba, hogy meg sem szólalunk, csupán szemünkkel gyö¬nyör¬ködünk benne, hogy legalább arcának emléke maradjon meg agyunkban - mert máskü¬lönben a legpéldátlanabb ostobaságokat mondanánk és követnénk el. Mihelyt előtte állunk, szemünk úgyszólván megrészegszik. Akár egy tébolyultat, ellenállhatatlan erő kényszerít érthetetlen cselekedetek véghezvitelére, úgy érezzük, mintha két lelkünk volna; az egyik a cselekvésre, a másik tetteink ócsárlására. Homályosan azt érezzük, hogy ostobaságainkra tékozolt figyelmünk egy percre felfrissíti vérünket, s elfeledteti velünk a kemény valóságot, hogy két hétre ismét búcsút kell vennünk tőle.
*
A szerelmesek érzéseiket csak váratlan szavakkal árulják el, ezek a szív kiáltásai. Egyébként csupán az elmondott dolgok összbenyomásából következtethetünk. Azt se feledjük el, hogy aki felindult lelkiálla¬pot¬ban van, elég gyakran nem képes észrevenni annak a személynek az izgalmát, aki az övét okozta.
*
Egy férfinak csupán egy kiválóságára figyelnek fel, csupán egy bizonyos részlet ragadja meg őket, ezt élénken átérzik, s minden egyébbel szemben vakok. Ennek az egy jó tulajdonságnak élvezete meríti ki egész idegrendszerüket, ezért maradnak vakok minden mással szemben.

Bizonyára sok olyan tulajdonsága van a férfiaknak, melyeket a nők nem vesznek észre.

Ami engem illet, én a fizikai törvényekhez igazodom. A férfiak idegrendszerének központja az agy, a nőké a szív, ezért érzékenyebbek nálunk. Minket férfiakat egy nagy munka köteles¬sége, a mesterség megvigasztal, a nőket viszont egyedül a szórakozás vigasztalja meg.
*
Nem szeretni, holott az ég szerető szívvel ajándékozott meg, annyi, mint magunkat és másokat megfosztani a boldogságtól. Ez éppolyan, mintha egy narancsfa, félelmében, hogy bűnt követ el, nem virágoznék; s ne feledjük, hogy a szerelemre született lélek semmilyen másfajta boldogsággal nem éri be. Már a második alkalommal üresnek fogja érezni a világ úgynevezett gyönyöreit; olykor azt hiszi, hogy élvezi a művészetet, a szép természeti tájakat, holott ezek csak a szerelmet ígérik neki, s ha lehet, túlozzák szépségeit, s ő rövidesen megérti, hogy olyan boldogságról beszélnek, melytől elhatározása szerint meg akarja fosztani magát.
*
…Azok a nők, akiknek lelke büszke, jól tudják, hogy ezek az ügyek nekik megközelíthetetlenek, s ezért nem is árulhatnak el olyan gőgöt, melyet a dolgok fontossága igazol. Keblükben - úgy érzik - olyan szív dobog, mely érzelmeik erejénél és büszkeségénél fogva fölötte áll környezetükben mindennek, de azt kell látniok, hogy a legsilányabb férfi is többre becsüli magát náluk. Ráeszmélnek, hogy csak apróbb dolgokban mutatkozhatnak gőgösnek, vagyis csak apróbb ügyekben, melyeknek fontosságát az érzelem adja meg, s melyekről idegen nem ítélhet. Sorsuk alacsonyrendűsége és lelkük büszkesége feldúlja őket s gőgjüknek csak a felindulások hevességével szereznek tiszteletet, vagy azzal a hajthatatlan kitartással, amivel elhatározásaikhoz szabják viselkedésü¬ket. Mielőtt bizalmas viszonyba bonyolódnának, a nőknek ez a fajtája úgy képzeli, hogy kedvesük ostromot indított ellenük. Egész képzeletük fellázad a férfi közeledése ellen, holott a férfi szerelmet fejez ki, s nem tehet mást, hiszen szerelmes. Ahelyett, hogy örömet meríte¬né¬nek a szeretett férfi érzéseiből, csak hiúságukra hallgatnak, s végül - mihelyt szeret, és érzelmei nem egyetlen tárgyra irányulnak - a leggyöngédebb nő lelkét is, akár a legközönsé¬gesebb és a legkacérabb nő lelkét, egyedül hiúság tölti meg.
Egy nemes lelkű hölgy képes lenne az életét ezerszer feláldozni kedveséért, ámde örökre összevész vele, puszta gőgből, noha mindössze egy ajtó nyitva vagy csukva tartásáról van szó. Ez a női önérzet. Napóleon nem akart feladni egy falut, s ezért bukott el.
*
A nagy ember a sashoz hasonló, minél magasabbra száll, annál kevésbé látható s nagyságáért lelke magá¬nyos¬ságával kell megfizetnie.
*
A nőknek tartalékuk van bátorságból, s ez szeretőikből rendszerint hiányzik; hiúságuk képes¬sé teszi őket, hogy a veszély órájában szilárdabbnak mutatkozzanak a férfinál, aki oly gyakran megsebzi őket büszke erejével, pártfogásával, s ennek a gyönyörűségnek az ereje fölébe emeli őket annak a félelemnek, mely e pillanatban elgyöngíti a férfit. S a férfi, aki egy veszélyes pillanatban ilyenformán kap segítséget, különbül viselkedhetik, mint bárki más, hiszen a félelem sohasem a veszélyben, hanem mibennünk van.
Nem azért mondom mindezt, mintha nem értékelném eléggé a nők bátorságát, nemegyszer a legvakmerőbb férfinál bátrabb nőkkel is találkoztam. Egy nő azonban csak akkor bátor, ha szeret valakit; mivel csupán kedvesük által éreznek, a legközvetlenebb, a legszemélyesebb és a legszörnyűbb veszélyt is leszakítani való rózsának tekintik kedvesük jelenlétében.

Ami az erkölcsi bátorságot illeti, ami annyira fölötte áll a másiknak, egy szerelmes nő szilárd¬sága, amivel a szerelemnek ellenáll, minden bizonnyal a leginkább csodálatra méltó jelenség a föld hátán. A bátorság minden más megnyilvánulása semmiség emellett a természettel szem¬ben álló s annyira fájdalmas ellenállás mellett. Talán a szemérem kifejlesztette önfeláldozás szokásából merítenek erőt.
*
Éppen most olvastam el munkámból száz oldalt, s úgy látom, nagyon szegényes képet festet¬tem az igazi szerelemről, mely betölti az egész lelket, s hol a legboldogabb, hol a legkétségbe-ejtőbb, de mindig fenséges látomásokkal zsúfolja tele s érzéketlenné teszi minden egyéb létező iránt. Nem tudom, miként fejezhetném ki, amit oly világosan látok; sohasem éreztem gyöt¬relmesebben a tehetség hiányát. Miként érzékeltessem a jellem s a mozdulatok egy¬sze¬rűségét, a mélységes komolyságot, a tekintetet, mely oly híven s az árnyalatok oly tisztasá¬gával fejezi ki az érzelmet, de főleg - s ez a legnehezebb - azt a kifejezhetetlen nemtörő¬dömséget minden iránt, ami nem azzal a nővel kapcsolatos, akit szeretünk? Egy igen vagy egy nem, ha egy szerelmes férfi ejti ki, valami sajátságos kenetet kap, amit máshol, sőt más időben, ugyanannál a férfinál is hasztalan keresnénk. Ma (augusztus 3-án) kilenc óra tájban ellovagoltam Zampieri márki csinos angol kertje mellett, mely azoknak a fákkal koronázott legtávolabbi domboknak a hullámvonalán terül el, melyre Bologna városa támaszkodik, s ahonnan oly gyönyörű kilátás esik a zöld és termékeny Lombardiára, a világ legszebb vidé¬kére. A Zampieri kert egy babérligetében, az út fölött, mely Casa Lecchióhoz vezet, a Reno zuhatagához, Delfante gróffal találkoztam; mélyen elmerült gondolataiban, s noha éjfél után két óráig együtt töltöttük az időt, most mégis alig válaszolt üdvözlésemre. Megnéztem a zuhatagot. Átgázoltam a Renón; egyszóval legalább három óra múlt el, mire ismét áthaladtam a Zampieri kert babérfái közt, s még mindig ott láttam, pontosan ugyanabban a tartásban, egy magas fenyőhöz támaszkodva, mely a babérliget fölé emelkedett. - Félek, hogy ezt az apró-ságot esetleg túl egyszerűnek és semmitmondónak ítélik: - könnyes szemmel hozzám lépett, s megkért, ne szóljak senkinek, hogy ily mozdulatlanul láttam. Meghatódtam, s azt indítványoz¬tam, hogy forduljunk vissza, s töltsük együtt a nap hátralevő részét, szabad ég alatt. Két óra alatt mindent elmesélt: nemes lélek volt, s mily hidegek soraim az ő szavaihoz képest!

Másodsorban, azt hiszi, hogy szerelme viszonzatlan: az én véleményem nem ez. Ghigi grófnőnél töltöttük el az estet: márvány arcáról semmit sem lehet leolvasni, csak olykor-olykor árulja el érzéseit egy-egy akaratlanul előtörő könnyű és hirtelen pirosság; a legvadabb asszonyi gőg küzd lelkében szakadatlanul az erős érzések ellen. Alabástrom nyakát s amennyi Canova vésőjére méltó vállából látszik, ugyancsak pirosság önti el. Mindig módját leli, hogy szomorú fekete szemének tekintetét elvonja azok megfigyelése elől, akiknek tolakodásától női büszkesége visszariad; ám ezen az estén, midőn Delfante olyasmit mondott, amivel nem értett egyet, láttam, hogy hirtelen elönti a pirosság. E büszke lélek nem találta őt magához méltó-nak.

De végeredményben, ha nem is vélekedem helyesen Delfante boldogságát illetőleg, ha félre¬tesszük a hiúságot, mégis boldogabb nálam, a közönyösnél, holott boldogság dolgában látszat és valóság szerint egyaránt kitűnő helyzetben vagyok.
*
A nők, akárcsak a rossz ízlésű szónokok, inkább megbocsátanak bizonyos fokú gyöngeséget és hidegséget. Mivel a nők semmitől sem tartanak annyira, mint kedvesük álnokságától, ha a legcsekélyebb részletben olyasmire bukkannak, ami nem őszinte, legyen az a világ legártatlanabb dolga, boldogságuk tüstént eltűnik, s gyanakvásnak adja át a helyét.
*
A legtöbb férfi abban téved, hogy minden¬áron el akar helyezni egy-egy szép, szellemes vagy megindító mondást, ahelyett, hogy kibon¬taná lelkét a társadalmi formák merevségéből, s oly mértékben lenne bizalmas és természetes, hogy gondtalanul kifejezze, amit éppen érez.
*#*
A tökéletes természetesség következménye az, hogy két emberi lény boldogsága mintegy összekeveredik. A rokonszenv s az emberi természet egyéb törvényei miatt, egészen egyszerűen ez a legnagyobb boldogság a földön.
*
Természetesnek nevezzük az olyan cselekvést, mely nem tér el a szokásos cselekvési módtól. Magától értetődik, hogy nemcsak hazudnunk nem szabad kedvesünknek, de szépítenünk sem s elváltoztatnunk az igazság vonásainak tisztaságát. Mert ha szépítünk, figyelmünket a szépítés foglalja el, s lelkünk már nem válaszol oly őszintén a kedvesünk szemében tükröző értelemre, mint a zongora billentyűje. S attól a meghatározatlan hidegtől, amit érez, a nő hamarosan észreveszi csalásunkat, s maga is a kacérsághoz folyamodik. Azt hiszem, itt rejtőzik az oka, miért nem szerethetünk egy nálunk szellemileg sokkal alacsonyabb rangú nőt. Egy ilyen nő mellett ugyanis büntetlenül színlelhetünk, s minthogy színlelni a szokás révén kényelmesebb, elveszítjük természetességünket. Ettől a perctől a szerelem már nem szerelem, hanem közönséges ügyletté válik, az egyetlen különbség az, hogy pénz helyett kéjt vagy hiúságunkra kedvező dolgokat nyerünk, vagy éppen a kettő keverékét. Nehéz nem érezni egy árnyalati megvetést olyan nő iránt, akivel büntetlenül színészkedhetünk, következésképpen azonnal ott is hagyjuk, mihelyt valaki érdemesebbel találkozunk.
*
Egy hideg lény életének napjai egyformák. Akár ma, akár tegnap találkozol vele, mindig ugyanazt a fakezet szorítod meg.
*
Tehát nem is kell törekedni a mesterkéletlenségre, az olyan lelkek tulajdonságára, melyek nem ellenőrzik magukat. Olyanok vagyunk, amilyenek lehetünk, de úgy érzünk, amilyenek vagyunk.
*
Egy szenvedélyes ember nem tehet mást, mint hogy a végsőkig kitart esküje mellett - ez egyetlen menedéke a viharban -, hogy sohasem változtat az igazságon, s becsületesen olvas saját szívében; ha a beszélgetés élénk és szaggatott, a természetesség szép pillanatait remél¬heti, máskülönben azokban az órákban lehet teljesen természetes, mikor szerelmének őrülete valamelyest csökken.
*
Mindössze annyit tehetünk, hogy szándékosan sohasem színlelünk, s ehhez elég, ha számon tartjuk, hogy a természetesség hiánya a lehető legnagyobb hátrány a legnagyobb szerencsétlenségek forrása lehet. A szeretett nő szíve nem érti többé a mi szívünket, s így elvész a nyíltságnak az az ösztönös, az idegekből elinduló mozdulata, mely válaszként születik a mi nyíltságunkra. S ezzel együtt elveszítjük minden eszközünket kedvesünk elérzékenyítésére; kis híján azt mondtam: a hódítás eszközeit veszítjük el, amivel nem azt akarom tagadni, hogy egy szerelemre érdemes asszony sorsát a repkényhez hasonlónak képzelem, mely elpusztul, ha nem kapaszkodhatik meg; ez természeti törvény, de a boldogság útján a döntő lépés, hogy a nő boldoggá tegye a férfit, akit szeret. Úgy hiszem, hogy egy értelmes asszony csak akkor adja oda magát a férfinak, ha már nem tud védekezni, s a férfi őszinteségével kapcsolatos legkisebb gyanú valamelyest azonnal meg¬erősíti, s ez elég ahhoz, hogy a megadást legalább egy nappal késleltesse.
*
Mindig egy-egy új kis kétség, amit el kell oszlatni: ez újítja meg percenként a szomjúságot, s ez élteti a boldog szerelmet. A félelem sohasem hagyja el, örömei tehát sohasem untatnak. Ennek a fajta boldogságnak jellemvonása a rendkívüli komolyság.
**
Semmiféle szemtelenséget sem követ oly gyorsan a bűnhődés, mint ha egy bizalmas barátunknak megvalljuk, hogy szenvedélyesen szeretünk. Ha igazat mondunk, tudni fogja, hogy örömeink ezerszeresen felülmúlják az övéit, s hogy az övéit meg is vetjük.

Nők között még rosszabb az ilyesmi; életük célja az, hogy szenvedélyt keltsenek, s a bizalmas barátnő rendszerint maga is megcsillogtatja vonzó tulajdonságait barátnője szeretője előtt.
Másfelől, akit ez a láz emészt, annak semmire sincs sürgetőbb szüksége, mint egy barátra, aki előtt nyíltan beszélhet a lelkét percenként megragadó szörnyű kétségekről, hiszen ebben a rettenetes szenvedélyben minden képzelt dolog lehetővé válik.
*#*
A szenvedélyes szerelem bizalmas vallomásait csak a szerelembe szerelmes fiatal diákok fogadják jól s az ifjú lányok, akiket a kíváncsiság, a tárgyát kereső gyöngédség vágya emészt, s akiket meglehet máris az ösztön ragad magával, mely megsúgja nekik, hogy életük nagy élményeit itt kell keresniök, s ezért sohasem foglalkozhatnak elég korán a szerelemmel.
*
Talán legbölcsebb az, ha saját magunkat választjuk meg bizalmasunknak. Estenként - álne¬vek¬kel, de egyetlen jellemző részletről sem feledkezve meg - írjuk le beszélgetésünket kedve-sünkkel és a nehézségeket, melyek megzavarnak. Egy hét múlva - a szenvedélyes szerelem esetén - új emberré születünk, s ha akkor átfutjuk feljegyzéseinket, jó tanácsokkal szolgál¬hatunk önmagunknak.
**
A féltékenység megszületésének pillanatában a léleknek ez a szokása megmarad, de ellenkező hatást idéz elő. Minden újabb tökéletesség, amivel kedvesünket díszítjük, aki meglehet, más-va¬lakit szeret, távolról sem égi gyönyöröket eredményez, hanem megforgatja a tőrt szívünk¬ben. Egy hang így szól hozzánk: ezt az édes gyönyört nem te, hanem versenytársad aratja le.
*
…már nem emlékezünk rá, hogy a szerelemben a birtoklás semmi, s az élvezet minden; eltúlozzuk versenytársunk boldogságát s a szemtelenséget, amit e boldogságból merít, a nyugtalanság tetőfokra hág bennünk, boldogtalanságunk határtalan lesz, s a reménység egy maradéka még jobban megmérgezi.

Talán az egyetlen orvosság az, ha nagyon közelről figyeljük vetélytársunk boldogságát.

Igen gyakran a legjobb megoldás az, ha szemrebbenés nélkül megvárjuk, míg vetélytársunk saját ostobaságaival lejáratja magát kedvesünk előtt. egy értelmes asszony nem tud sokáig szeretni egy közönséges férfit.
*
Gyakran megtörténik, hogy a szellem embere udvarlás közben nem tesz mást, mint hogy ellágyítja a hölgy lelkét, s gondolatait a szerelem felé irányítja. A nő szívesen fogadja a férfit, aki ily gyönyörben részesíti. A férfi reménykedni kezd.
*
Nem tudom, mi lehet a hatása egy szerelmes férfi féltékenységének a szeretett nő lelkére. Ha olyan férfi féltékenykedik, aki mellett a nő unatkozik, a féltékenység bizonyára mértéktelen undort vált ki, mely gyűlöletté fokozódhatik oly esetekben, midőn a másik férfi, a féltékeny¬ség okozója, vonzóbb, mint aki féltékeny, mert hiszen, amint Coulanges asszony mondta, csak azoknak a féltékenységét tűrjük el, akik maguk is képesek féltékenységet kelteni bennünk.

A féltékenység a büszke nőknek tetszeni szokott, mert hatalmuk újabb bizonyítékát látják benne.

Tetszhet a féltékenység úgy is, mint a szerelem bizonyítéka. A különlegesen érzékeny nők szemérmét viszont könnyen megsértheti a féltékenység.

Tetszhet a féltékenység úgy is, mint a férfi merészségének bizonyítéka, ferrum amant. Ámde jegyezzük meg, hogy a nők a merészséget kedvelik, nem az egyszerű bátorságot, Turenne módján, amivel igen jól megfér a hideg szív.

*#*
Kibékülni szenvedélyesen szeretett kedvesünkkel, aki megcsalt, annyi, mintha késsel szab¬dal¬nánk szét a szüntelenül újjászületett kristályosodást. Szerelmünknek meg kell halnia, s szí¬vünk a végső küzdelem minden szörnyű szaggatását érezni fogja. A szerelemnek és az életnek ez a leggyötrelmesebb összetalálkozása: leghelyesebb volna barátként megbékülni, ehhez azonban sok erő kell.
*
A nő megalázónak érzi a féltékenységet, nehogy olyan színben tűnhessen fel, hogy fut a férfi után, úgy hiszi, hogy ne¬vet¬ségessé válik kedvese előtt, s hogy az épp leggyöngédebb érzéseiből űz gúnyt; kényszerű kegyetlen gondolatok foglalkoztatják, s nincs módja rá, hogy versenytársát törvényesen el¬pusztítsa.
*
Ha ugyan elképzelhető, a nőknél a féltékenység még borzalmasabb kór, mint a férfiaknál. A végső foka a tehetetlen dühnek és az önmegvetésnek, amit az emberi szív el bír viselni anélkül, hogy megszakadna.
*
La Rochefoucauld mondja: „Az ember szégyelli megvallani, hogy féltékeny, de büszke rá, hogy féltékeny volt és féltékeny lehet.” Szegény nők még azt sem merik bevallani, hogy valaha féltékenyek voltak, annyira nevetségessé teszi őket ez az érzés. Egy ennyire fájdalmas seb sohasem hegedhet be teljesen.
*
Ha a hideg értelem a siker esélyének legparányibb kilátásával szállhatna harcba a tüzes képzelettel, ezt mondanám a féltékenységben szenvedő szegény nőknek: „Nagy a különbség a férfiak és a maguk hűtlensége közt. Ez a cselekedet maguknál részben közvetlen cselekvés, részben jel. Katonai nevelésünk következtében a férfiaknál ez a cselekedet nem jele semmi¬nek sem. A szemérem következtében viszont a nőknél a teljes odaadás leghatározottabb jelét alkotja. A rossz szokás valósággal kötelezővé teszi a férfiaknak. Első fiatalságunk egész ideje alatt, azoknak a példájára, akiket az iskolában nagyoknak nevezünk, az ilyenféle sikerek számában látjuk kitűnőségünk bizonyítékát, s ez táplálja hiúságunkat. A maguk nevelése éppen ellentétes hatású.”
*
A szerelmi házasságok után, a versengő becsvágy a legtöbb boldog házasság összetartó ereje. Sok férj hosszú évekre biztosítja felesége szerelmét azzal, hogy a házasság után két hónappal szert tesz egy kis barátnőre. Ezzel ugyanis az asszony megszokja, hogy állandóan a férjére gondoljon, s a családi kötelékek elszakíthatatlanná erősödnek.
*
Ha elhanyagolt kedvesünk több érdeklődést mutat egy másik férfi iránt, mint irántunk, ezzel elrabolja nyugalmunkat, s szívünkben oly indulatokat támaszt, melyek a megtévesztésig hasonlítanak a szenvedélyhez.
*
A nőt, aki boldoggá tett bennünket, azért oly nehéz elfelejteni, mert vannak pillanatok, melyeket a képzelet fáradhatatlanul fel-felidéz, és egyre szépít.
*
Szerelemben nem beszelhetünk hálátlanságról; a jelen gyönyörei busásan megfizetnek a látszólag legnagyobb áldozatokért. Más vétket nem ismerek, mint az őszinteség hiányát; szívünket őszintén fel kell tárnunk.
*
Egy fiatal teremtésre mindenkor veszélyes, ha emlékei ismételten s a kelleténél több kedvvel ugyanahhoz a személyhez tapadnak. Ha a hála, a bámulat és a kíváncsiság is megerősíti az emlékeket, már ott áll az örvény szélén. Minél gyötrelmesebb mindennapi életünk egyhan¬gúsága, annál hatékonyabbak a hálának, bámulatnak, kíváncsiságnak nevezett mérgek. Ilyen¬kor gyors, azonnali és erélyes eltérítésre van szükség.
#
*
*
Párizsban a felszarvazott férj helyzete elviselhetetlen, Bolognában az ilyesmit fel sem veszik, itt nincsenek megcsalt férjek. Az erkölcsök azonosak hát, csupán a gyűlölet hiányzik; az asszony udvarlója mindig a férj barátja is egyben, s ez a kölcsönös szolgálatokkal megerősített barátság nemegyszer sok más egyebet túlél. Az ilyenféle szerelmek öt-hat évig, esetleg örökké tartanak. Ha már semmi örömöt nem szerez, hogy mindent elmondanak egymásnak, bekövetkezik a szakítás; utána egy hónappal a két hajdani szerető már keserűség nélkül gondol egymásra.
*
Ami a barbárokat illeti, ők az őseink voltak; öltek és raboltak minde¬nütt, s amit nem bírtak elvinni, szétrombolták a rombolás öröméért; vad düh tüzelte őket minden ellen, amin meglátszott a civilizáció nyoma, főleg pedig egyetlen szót sem értettek Dél e szép nyelvéből, s ez csak megkettőzte bőszültségüket. A szörnyűséges Szent Domonkos vezette ezeket a babonás férfiakat, akik azt hitték, hogy az üdvösséget nyerik el a provence-iak lemészárlásával. Ez utóbbiak számára vége szakadt a szerelemnek, a vidámságnak, a költészetnek, még húsz év sem telt el a hódítás után (1335), már csaknem oly durvák és barbárok voltak ők is, akár a franciák, a mi őseink.

Honnan csöppent a földgolyó e zugába a civilizációnak ez a rokonszenves formája, mely két évszázadon keresztül boldogsággal árasztotta el a társadalom felsőbb osztályait? Nyilván¬valóan a spanyolországi móroktól.
*
... boldogságunk teljesen a szeretett nő kezében van. A rosszul alkalmazott gőg egyetlen pillanata örökre boldogtalanná tehet bennünket, s miként várhatnék el egy trónra ültetett rabszolgától, hogy ne kövessen el hatalmi túlkapást? Innen fakadnak az asszonyi gőg álfinomságai. Egyébként mi sem haszontalanabb, mint ez a boncolgatás; a férfi zsarnok, s láthatjuk, mi hasznát veszik másfajta zsarnokok a legnépszerűbb tanácsoknak; a férfi, akinek minden hatalmában áll, csak egyetlen tanácsot értékel, azt, amely hatalma növelésére tanítja. Hol találhatnak a szegény ifjú lányok egy Quirogát és egy Riegót, hogy az őket elnyomó, s a nagyobb elnyomás kedvéért az őket még le is alacsonyító zsarnokoknak oly üdvös tanácsot adjanak, melyeknek jutalma kitüntetés és előléptetés az akasztófa helyett, ami Porliernek jutott?S egy ehhez fogható forradalomhoz azért szükséges néhány évszázad, mert a gyászos véletlen következtében az első tapasztalatok szükségképpen ellentmondanak az igazságnak. Ha ugyanis felébresztjük egy lány gondolkodását, megformáljuk jellemét, egyszóval a szó igaz értelmében vett jó nevelést adunk neki, előbb-utóbb észre fogja venni fölényét a többi nővel szemben, s pedánssá lesz, azaz a világ legjellemtelenebb, legsilányabb teremtményévé. Nincs férfi, aki ha egy életre választ, ne a cselédet részesítené előnyben a tudós nővel szemben.

Ültessünk egy fiatal facsemetét egy sűrű erdő közepébe, ahol szomszédai elfogják előle a napot, s a levegőt; levelei elsárgulnak, maga nevetségesen megnyúlik, elveszti természetes formáját. Az erdő fáit egyszerre kell ültetni; melyik asszony büszke arra, hogy tud olvasni?

Pedáns szellemek két évezred óta ismétlik, hogy a nők értelme élénkebb, a férfiaké alaposabb; a nők fogékonyabbak, de a férfiak figyelme feszültebb.
*
A végső öregség mindkét nemnél attól a módtól függ, ahogy felhasználták fiatalságukat: a nőknél a szabály érvényessége még hamarabb kezdődik. Miként bánnak egy negyvenöt éves nővel társaságban? Ridegen, s többnyire értékén alul; húszéves korukban körülhízelgik a nőket, negyvenéves korukban elhagyják őket.

Egy negyvenöt éves nőnek csupán gyermekei vagy kedvese adhat jelentőséget.

Egy anya, aki kitűnik a szépművészetekben, csak abban a rendkívül ritka esetben származ¬tathatja át tehetségét fiára, ha a fiú a természet jóvoltából éppen ehhez a tehetséghez való lelket kapta. Egy művelt anya nem csupán valamennyi pusztán kellemes tehetségről ad fogal¬mat a fiának, hanem a társadalomban hasznos valamennyi tehetségről; a fiú pedig választ¬hat.

Egy emberi élet sorsa tizenhat és huszonöt év között dől el.

A szellem egyik legszebb előjoga, hogy tekintélyt ad az öregkornak.

Ami az igaz erkölcsöt illeti, minél műveltebb valaki, annál világosabban látja, hogy az igazság az egyetlen út a bol¬dog¬sághoz. A lángelme hatalom, de még inkább a boldogság nagy művészetét megvilágító fáklya.

Az emberek túlnyomó részének életében akad egy pillanat, amikor nagy dolgokat vihetnek végbe, ilyenkor semmit sem látnak lehetetlennek.
*
Képtelenség ilyesmit mondani egy lánynak: „Hűnek kell lenned választott férjedhez”; ezután pedig erőszakkal férjhez adni egy unalmas aggastyánhoz.
*
Első házasságában minden nő a fiatalságának legszebb napjait veszíti el, a válás révén pedig alkalmat ad az ostobáknak a megszólásra.
--------------------
... Az eddig felsorolt érvek után, úgy látom, a kérdés nyugvópontra került. A Werthereket csak azért vélem boldogabbnak, mert a Don Juanok köznapi üggyé alacsonyítják a szerelmet. S míg a Wertherek a valóságot vágyaik szerint megmásítják, a Don Juanok vágyait - akár a becsvágyban, akár a fukarságban, akár más szenvedélyekben - a rideg valóság tökéletlenül elégíti ki. A Don Juan, ahelyett, hogy elveszne a kristályosítás elbűvölő merengéseiben - akár egy tábornok -, egyedül hadmozdulatai sikerére gondol, egyszóval megöli a szerelmet ahelyett, hogy - mint az átlagemberek hiszik - másoknál nagyobb gyönyörűséget merítene belőle.

Mindazok, akik csak a regényekből ismerik a szerelmet, természetes visszatetszést fognak érezni, hogy e sorok a szerelemben az erényt dicsérik. Hiszen a regény törvényei szerint az erkölcsös szerelem leírása szükségképpen unalmas és érdektelen. Távolról nézve úgy látszik, mintha az erkölcsi érzék csökkentené a szerelem erejét, s az erkölcsös szerelem a gyönge szerelem szinonimájának tűnik föl. Mindez azonban az ábrázolás fogyatékossága, s mit sem változtat a szenvedély természetes állapotán.

Engedélyt kérek, hogy egyik legbizalmasabb barátom arcképét megfessem.

Don Juan minden kötelességét félredobja, mely összefűzi embertársaival. Olyan az élet nagy vásárában, mint a rosszhiszemű kereskedő, aki mindig vásárol, de sohasem fizet. Az egyen¬lőség eszméje éppúgy feldühíti, mint a víz a víziszonyban szenvedőt; ez az oka, hogy a szár¬mazás gőgje oly jól illik Don Juan jelleméhez. Az egyenjogúság eszményével együtt szét¬foszlik az igazságosság eszménye is, helyesebben, ha Don Juan előkelő származású, ezek a póri gondolatok meg sem közelítették soha; s azt hiszem, jogosan vélem, hogy egy törté-nelmi név viselője sokkal hajlamosabb minden más embernél arra, hogy felgyújtasson egy várost, ha tojást akar főzni. De meg kell bocsátani neki, mert olyannyira megszállottja önmaga szerelmének, hogy még a lehetőségről is megfeledkezett, hogy másoknak árthat, s önmagán kívül más embert nem lát a világegyetemben, aki élvezhet és szenvedhet. A fiatalság lángolá¬sában, midőn valamennyi szenvedély ott tombol szívünkben, s távolról sem gyanak¬szunk másokra, élményei és látszólagos boldogsága mámorában, Don Juan büszke, hogy egyedül önmagára gondol, mialatt mások kötelességeiknek áldozzák fel életüket, s úgy hiszi, birtokába került az élet nagy művészetének. Diadalai közepén azonban, alig harminc¬éves korában, egyszer csodálkozva látja, hogy elhibázta életét, s napról napra erősödő undor fogja el minden iránt, amiben eddig örömét lelte. Egy borús pillanatában Don Juan így szólt hozzám Thornban: „Nincs több, mint húszféle asszony, s ha minden változatból birtokolunk kettőt-hármat, megkezdődik a csömör.” - „Egyedül a képzelet veheti fel a harcot a csömörrel - válaszoltam. - Minden egyes nő más-más fajta érdeklődést kelt, sőt, többet mondok, ugyanaz a nő, ha a véletlen jóvoltából két-három évvel korábban vagy későbben ismerkedik meg vele, s ha a véletlen rendeléséből beleszeret, minden alkalommal másként fogja szeretni. Csakhogy egy gyöngéd lelkű nő, még ha szereti is önt, az egyenlőség igényével más hatást nem fog elérni, mint hogy felingerli gőgjét. Az a mód, ahogy ön birtokolja a nőket, megöli az élet minden egyéb élvezetét, míg a wertheri mód megszázszorozza.”

Aztán elkövetkezik a szomorú dráma utolsó felvonása. Az öregedő Don Juan nem magára, hanem csömöre tárgyára haragszik. A lelkét emésztő méreg ide-oda űzi, mindig máshoz menekül. Bármilyen ragyogó a látszat, minden kalandja fájdalommá változik; más választása nincs, mint a békés vagy az izgatott unalomé.

Végül felismeri és megvallja magának a végzetes igazságot; ettől kezdve egyedüli élvezete hatalmát éreztetni s nyíltan rosszat cselekedni, magáért a rosszért. Ez a végső foka a szokássá rögződött boldogtalanságnak; költő még nem mert vállalkozni hűséges lefestésére; a hű kép borzalmat keltene.

De remélhető, hogy a felsőbbrendű ember letér a végzetes útról, már csak azért is, mert Don Juan jellemének mélyén ellentmondás rejtőzik. Feltételeztem, hogy fölényesen értelmes és az éles elme a dicsőség templomán keresztül végül is az erény felfedezéséhez vezet.

La Rochefoucauld, aki mester volt a hiúságban, s a valóságos életben minden inkább volt, mint együgyű irodalmár, így vélekedik a szerelemről: „A szerelem gyönyörűsége szeretni; és a tulajdon szenvedélyünk sokkal boldogabbá tesz, mint az, amelyet mi keltettünk.”
A Don Juanok szerelme olyanféle érzés, mint a vadászat szenvedélye. A tevékenység szük¬sége ez, melyet különféle tárgyak keltenek föl, s ami állandóan próbára teszi a képességeket.
*
A wertheri szerelem az iskolásgyerek érzéséhez hasonlít, aki tragédiát írt, sőt, ezerszer több annál: új, mindent magához vonzó életcél, ami mindent megváltoztat körülöttünk. A szenvedélyes szerelem úgy veti az ember szeme elé az egész természetet, valamennyi fenséges látványával, mint valami egynapos újdonságot. Megdöbben, hogy mind ez ideig nem látta a lelke előtt feltáruló nagyszerű látványt. Minden új, minden él, minden a legszenvedélyesebb izgalmat leheli magából. A szerelmes férfi minden felbukkanó táj horizontján kedvesét látja, s ha százmérföldes útra indul, hogy egyetlen percig lássa, útközben minden egyes fa, minden egyes szikla a kedveséről beszél, mindig másként s mindig újat mond róla. E mágikus látvány zűrzavara helyett Don Juannak arra van szüksége, hogy a külvilág tárgyait - melyeknek csak hasznosságuk foka szerint van értéke a szemében - valamely új kaland telítse izgalommal.

A wertheri szerelemnek sajátságos gyönyörei vannak; egy vagy két év múltán - midőn a férfi lelke úgyszólván eggyé válik kedvese lelkével, s ami a legkülönösebb, ez a folyamat a szerelmi sikertől teljesen függetlenül, még akkor is végbemegy, ha a nő kegyetlen - bármit tesz, bármit lát, mindig ezt kérdi magában: „Mit mondana, ha velem volna? Vajon mit mondanék neki a Casa Lecchiói kilátásról?” Beszél hozzá, meghallgatja válaszát, s nevet kedvese tréfáin. Száz mérföldnyire tőle, haragjának súlya alatt, azon veszi észre magát, hogy arra gondol, milyen vidám volt Léonore azon az estén. Aztán fölocsúdik. „Istenem - sóhajt föl -, a bedlami tébolyultak közül sokan józanabbak nálam!”

„Ez már elviselhetetlen - mondta egy barátom, akinek felolvastam jegyzeteimet -, ön állandóan szembe állítja a szenvedélyes embert Don Juannal, holott nem ez a kérdés. Igaza lenne, ha rajtunk állna, hogy szenvedélyünk legyen. De mit csináljunk, ha közönyben élünk?” Élvezzük a kedvtelés-szerelmet, de rettegés nélkül. A rettegés mögött mindig kis lélek rejtőzik, mely meg akar bizonyosodni saját érdeméről.
-------*---------
Folytassuk. A Don Juanok bizonyára csak nehezen fogják elismerni a fentebb leírt lelkiállapot igaz voltát. Azonfelül, hogy sem megfigyelni, sem átélni nem képesek, a hiúságukat is túlságosan sérti. Életük tévedése az, hogy két hét alatt vélik meghódíthatni ugyanazt, amit egy félénk szerelmes hat hónap alatt alig tud elérni. Azoknak a szegény ördögöknek a kárán szer¬zett tapasztalatokra építenek, akik sem arra nem jók, hogy lelkük ártatlanságával meglessenek egy gyöngéd lelkű nőnek, sem a Don Juansághoz nincs elég szellemük. Nem akarják észrevenni, hogy amit elérnek - még ha ugyanarról a nőről van is szó -, sohasem ugyanaz.

Ami a Don Juanokat illeti, a szenvedélyes szerelem furcsa, meredek, kényelmetlen úthoz hasonlít; bájos ligetben kezdődik ugyan, de rövidesen hegyes sziklákba vész, melyeknek látványa nem kedves az átlagember szemének. Lassanként az út a magas havasokba mélyed, sűrű erdőségbe, a dús lombú, égig érő, óriási fák elfogják a fényt koronájukkal, s a veszélytől meg nem edzett lélekbe valami rémületet árasztanak.

Miután az ember gyötrődve bolyongott, mint egy végtelen útvesztőben, melynek szerteágazó kanyarulatai türelmetlenséggel töltik el az önérzetet, egy fordulónál hirtelen új világ tárul a szem elé, Lalla-Rook édes völgye Kasmirban.

Miként ítélhetnének a Don Juanok az út végének látványáról, mikor elkerülik ezt az utat, vagy legfeljebb néhány lépésnyit haladnak rajta?

Kedvesünk, akire három évig vágyakoztunk, úrnőnkké lesz, a szó szoros értelmében reszketve járulunk elébe, s higgyék el a Don Juanok, a reszkető férfi nem unatkozik. A szerelem gyönyörei egyenes arányban állnak a félelemmel.

Az állhatatlanság tragédiája az unalom; a szenvedélyes szerelem tragédiája a kétségbeesés és a halál. A kétségbeesett szeretőket mindenki észreveszi, történeteket beszélnek róluk, de senki sem figyeli meg az unalmukba belepusztuló fásult, öreg szoknyavadászokat, holott Párizs hemzseg tőlük.

„A szerelem több embert hajszol öngyilkosságba, mint az unalom.” Elhiszem, az unalom mindentől megfoszt, még attól a bátorságtól is, hogy végezzünk magunkkal.

Minden bornak megvannak a maga hívei, s mindenkinek igaza van, ha jól ismeri önmagát, s ha azt a boldogságot hajszolja, amely szerveinek és szokásainak legkedvesebb. Az állha-tatlanok érveit az csökkenti, hogy - bátorság hiányában - minden ostoba az ő oldalukra áll.

De végül is minden férfinak, aki vállalja önmaga tanulmányozásának fáradalmait, van egy eszményképe, ezért úgy hiszem, valamelyest mindig nevetséges, ha embertársainkat meg akarjuk téríteni.

**
„A szerelem birodalma hemzseg a tragikus történetektől”

Akivel ez egyszer megesett, megismétlődhetik máskor is, még ha nem is gyönge. Csak olyan¬kor kell tartanunk ettől a kudarctól, ha a vágy és a tisztelet érzése módfelett felajzzák lelkün¬ket… Olyanról is tudok, aki már félig kielégülten mégis közeledni próbált… A kezdeményező férfi lelke, számos és különféle félelmek zavarában, könnyűszerrel eltéved… Püthagorasz menye azt mondta, hogy a nő, mikor férfival hál, szoknyájával együtt szemérmét is vesse le, s csak a szoknyájával együtt öltse föl megint.”

Ami a szeretkezést illeti, a nőnek igaza volt, a szerelmet illetőleg viszont tévedett.

Ha félredobunk minden hiúságot, az első birtoklás közvetlenül egyetlen férfinak sem kelle¬mes:

1. Hacsak nem volt ideje megkívánni a nőt, kiszolgáltatni képzeletének, azaz hacsak nem a megkívánás első pillanataiban kapta meg. Ez az elképzelhető legnagyobb testi gyönyör esete, mert ekkor még a lélek minden erejével a szépségnek szemlélésére törekszik, s nem gondol az akadályokra.

2. Hacsak nem olyan nőről van szó, akivel teljesen felelőtlen lehet, például egy csinos szoba¬lányról, olyan nőről, aki vágyainkat csak akkor kelti életre, ha látjuk. Ha csak egy szemernyi szenvedély kerül a szívünkbe, már ugyanannyi lehetősége van a kudarcnak is.

3. Hacsak a férfi nem olyan váratlanul kapja meg kedvesét, hogy semmi gondolkodásra nincs ideje.

4. Hacsak a nő nem szereti odaadóan és nagymértékben a férfit, aki nem viszonozza hasonló hévvel szerelmét.

Minél őrültebben szerelmes egy férfi, annál vadabb erőszakot kell tennie magán, hogy bizal¬masan nyúljon kedveséhez, s azt a lényt, akit az istenséghez hasonlónak tart, s aki végtelen szerelmet s egyben végtelen tiszteletet kelt benne, esetleg megbántsa.

A szenvedélyes szerelemben ez a félelem végtelen gyöngédség következménye; a kedvtelés-szerelemben viszont a mértéktelen tetszésvágy és a gyávaság következtében hamis szégyen¬kezés támad; mindkét érzés egyaránt rendkívül kínos, és lebírhatatlan feszélyezést idéz elő, melybe belepirulunk. Ha a lelket a szégyenkezés és ennek leküzdése foglalkoztatja, nem fordulhat teljes figyelmével a gyönyör felé; mert mielőtt a gyönyör fényűzésére gondolhatna, előbb a föltétlenül szükséges biztonságról kell gondoskodnia.

Vannak férfiak - például Rousseau -, akiket utcalányok mellett is elfog az álszemérem, nem járnak hozzájuk, mert az ilyen lányhoz csak egyszer tér be férfi, s az első találka kellemetlen.

Csak úgy láthatjuk meg - nem számítva a hiúsági mozzanatokat -, hogy az első diadal több¬nyire gyötrelmes erőfeszítés, ha különbséget teszünk a kaland élvezete s az utána következő pillanat boldogsága közt; elégedettek vagyunk:

1. mert végre elértük, amit annyira akartunk; mert úgy érezzük, hogy birtokában vagyunk a tökéletes boldogságnak a jövőre nézve, s mert kilábaltunk a kegyetlen hidegségből, mely miatt olykor már kételkedtünk kedvesünk szerelmében;

2. mert ügyesen megoldottunk egy helyzetet, s megmenekültünk egy veszélytől; ennek a kö¬rül¬ménynek eredménye, hogy a szenvedélyes szerelem állapotában örömünk nem salak¬ta¬lan; nemigen vagyunk tudatában annak, amit teszünk, csupán szerelmünkben vagyunk bizto¬sak; ha viszont kedvtelésből szeretünk - s ilyenkor sohasem veszítjük el a fejünket -, ez a pillanat olyan, mintha utazásból tértünk volna meg; vizsgálgatjuk magunkat, s ha szerelmünkben nagy része van hiúságunknak, leplezzük az eredményt;

3. mert lelkünk közönségesebb része élvezi az újonnan szerzett győzelmet.

Ha még oly kevés szenvedéllyel szeretünk is egy nőt, továbbá ha képzelőerőnk még nem merült ki, s kedvesünk egy este azt az ügyetlenséget követi el, hogy így szól hozzánk gyöngéd és ijedt arckifejezéssel: „Holnap délben jöjjön el hozzám, senkit sem fogadok” - ideges izgalmunkban egész éjjel nem fogjuk lehunyni szemünket, ezer meg ezer módon átéljük a ránk váró boldogságot, délelőttünk csupa kínszenvedés, végre üt az óra, úgy tűnik föl, mintha minden egyes ütés a rekeszizmunkban visszhangzanék. Remegve indulunk el, az utcán alig bírunk lépni. A zsalun át megpillantjuk a szeretett nőt, összeszedjük minden bátorságunkat, és bemegyünk a házba… s ott vár ránk a képzelet okozta kudarc.

Mi következik mindebből? Az, hogy egy okos nő sohasem előre megbeszélt légyotton adja oda magát először. Az odaadásnak váratlan örömnek kell lennie.
-----------------------------------------

Különféle töredékek

1

A magányban mindent megszerezhetünk, csak a jellemet nem.

1821-ben Rómában a szerelem, a gyűlölet és a fukarság, a három leggyakoribb, s a játékkal együtt az egyedüli szenvedély.

Első alkalommal a rómaiakat gonoszoknak érezzük, holott csak rendkívül gyanakvók, s képzeletüket a legsúlytalanabb látszat is felbontja.

S ha olykor oktalan gonoszságot követnek el, úgy viselkednek, mint a félelemtől vacogó ember, ki megnyugtatásképpen elsüti a puskáját.

Ha azt állítanám - amit hiszek -, hogy Párizs lakosainak szembeszökő vonása a jóság, azt hiszem, nagyon megbántanám őket.

„Nem akarok jó lenni.”

A születő szerelemnek egyik jele az, hogy a más szenvedélyek adta gyönyörök és fájdalmak s a más emberi szükségletek egyszerre érdektelenné válnak.

A szemérem a fukarság egy faja, a legrosszabb valamennyi közül.

A szilárd jellem egyet jelent az élet szenvedéseiről és csalódásairól kialakult hosszú és meg¬állapodott tapasztalatokkal. Vagy szüntelenül vágyakozunk, vagy nem vágyunk többé semmire.

A szerelem, amiként az előkelő társaságban művelik: a harc szerelme, a szerencsejáték szerelme.

Semmi sem öli meg könnyebben a kedvtelés-szerelmet, mint ha kedvesünkben a szenvedélyes szerelem ömlengéseit tapasztaljuk.

CONTESSINA L. FORLI, 1819.

S ez nagy hibája a nőknek, s a leginkább sértő mindazok szemében, akik érdemesek a férfi névre: érzelmek dolgában a tömeg csak az alacsony gondolatokig bír felemelkedni, s ezek a nők a tömeget választják életük legfelsőbb bírájául; még a legkitűnőbb nők is, gyakran anélkül, hogy sejtenék, bár az ellenkezőjét hiszik és állítják.

BRESCIA, 1819.

Prózai - új szó, amit még nemrég nevetségesnek ítéltem, mert hiszen költeményeinknél mi sem hidegebb; s ha van valamennyi forróság Franciaországban, az utolsó ötven évben ezt csak prózában kereshetjük.

De hát L[éonore] grófnő gyakran használta a prózai szót, s ezért örömet szerez, ha leírhatom.

Meghatározását a Don Quijoté-ban lelhetjük meg, a tökéletes ellentétben a lovag és lovásza között. A lovag magas, sápadt; a lovász alacsony, kövér és friss. Az első csupa hősiesség és udvari erény; a másik csupa önzés és szolgalelkűség; az elsőt szüntelenül regényes és meg¬indító képzelgések töltik el; a másik a gyakorlati viselkedés példaképe, bölcs közmondások gyűjteménye; az első állandó kockázatos és hősies ábrándokkal táplálja lelkét; a másik mindig valamely okos tervecskén kérődzik, ezenközben nem feledkezik meg róla, hogy gondosan helyet biztosítson benne az emberi szív minden apró, önző és szégyenletes rezzenésének.

S a lovag, midőn a sikertelenség észre téríthetné tegnapi álmodozásaiból, már újabb lég¬várakat épít a mának.

Leghelyesebb, ha a nők prózai emberhez mennek feleségül, s regényes szeretőt tartanak.

Marlborough-nak prózai lelke volt; IV. Henrik viszont ötvenöt éves korában beleszeretett egy fiatal hercegnőbe, aki nem feledkezett meg koráról - regényes lélek.

A nemesség körében kevesebb a prózai lélek, mint a polgárságban.

A hiba a kereskedelemé: prózaivá tesz.

Semmi sem érdekesebb a szenvedélynél, minden váratlan benne, s a hős egyben áldozat. Mi sem sivárabb a kedvtelés-szerelemnél, itt minden számítás, mint az élet minden prózai ügyében.

Minden látogatásnak az a vége, hogy a nő sokkal jobban bánik kedvesével, mint szándékozott.

L. 1818. november 2

A rang tiszteletét a parvenüknél még a lángelme sem tudja leplezni. Lásd Rousseau-t; beleszeretett valamennyi hölgybe, akivel találkozott, s elragadtatásában sírva fakadt, mivel a Luxembourg-i herceg, a korszak egyik legjelentéktelenebb udvaronca, kegyeskedett Coindet urat, Rousseau barátját séta közben balja helyett jobbjára engedni.

L. 1820. május 3

Ravenna, 1820. január 23.

Errefelé a nők csupán a gyakorlatból szerzik nevelésüket; ha egy szerelmes anya a kétségbe¬esés vagy az öröm csúcsaira hág, egy cseppet sem fékezi magát tizenkét vagy tizenöt éves lánya előtt. Ne feledjük, hogy e szerencsés égtáj alatt a nők negyvenöt éves korukban még szépek, s nagy részük már tizennyolc évesen férjhez megy.

Valchiusa tegnap ezt mondta Lampugnaniról: - Ó, ezt a férfit nekem teremtették, ez tud szeretni stb., stb. - s a társalgást még hosszan folytatta ezen a hangon barátnőjével, tizennégy-tizenöt éves, nagyon élénk leánykája jelenlétében, akit mindig magával vitt érzelmes sétáira is a szeretőjével.

Olykor a fiatal lányok kitűnő viselkedési szabályokra tesznek szert, lásd Guarnacci asszonyt; két lányának, továbbá két férfinak, akik soha más alkalommal nem fordultak meg nála, egy fél¬órán keresztül, előttük is ismert példák támogatásával (például a magyarországi Cercara esete), mély bölcsességeket mondott arról az időpontról, amikor helyénvaló hűtlenséggel büntetni a rosszalkodó szeretőt.

A vérmes férfi, az igazi francia (M[ath]is ezredes), ha másnap este hétkor légyottja van, ahelyett hogy Rousseau módjára érzései túláradásával gyötrődne, egészen a boldog pillanatig rózsaszínben látja a világot. Az ilyen alkatú férfiak cseppet sem hajlamosak a szenvedélyes szerelemre, ami megzavarná édes nyugalmukat. Sőt azt merném állítani, hogy a szerelem hevületeit szerencsétlenségszámba vennék, vagy legalábbis megalázottnak éreznék magukat félénkségük miatt.

A társasági férfiak nagy része - hiúságból, gyanakvásból, a boldogtalanságtól való félelmében - csak azután adja át magát a szerelemnek, ha már meghitt viszonyba került a nővel.

A nagyon gyöngéd lelkeknek könnyű sikerre van szükségük a nőknél, ez serkenti a kristályo¬sodást.

A nők az első ostoba férfi, vagy az első álnok barátnő szavaiban a közvélemény hangjára ismernek, elég ha az illető mint a közvélemény hű tolmácsa lép fel.

Édes gyönyört ízlelünk, ha olyan nőt szorítunk karjainkba, aki sok szenvedést okozott nekünk, sokáig kegyetlen ellenségünk volt, s kész arra, hogy továbbra is az legyen. Ilyen volt a francia tisztek boldogsága Spanyolországban 1812-ben.

Ahhoz, hogy szeressünk, s örömmel művelhessük érzéseinket, magányra van szükségünk, ahhoz viszont, hogy az életben érvényesüljünk, sokat kell forgolódnunk.

franciák összes megfigyelései a szerelemről pontos, cseppet sem túlzó, jó írások, de egyedül a könnyű szenvelgésekre érvényesek - mondta a szeretetre méltó Lante bíbornok.

Goldoni Innamorati című vígjátékában a szenvedély hullámzása kitűnő, a stílus és a gondo¬latok azonban felháborítanak ocsmány aljasságukkal; pontos ellentéte egy francia vígjátéknak.

1822 fiatalsága. Aki komoly hajlamairól, tevékeny készségéről beszél, a jelen feláldozását követeli a jövő javára; semmi sem magasztalja fel jobban a lelket, mint ilyen áldozatok képessége és szokása. Úgy látom, több a lehetősége a nagy szenvedélyeknek 1832-ben, mint 1772-ben volt.

Az epés vérmérséklet - hacsak nem túlzottan visszataszító formában nyilvánul meg - leg¬in¬kább alkalmas a nők képzeletének felgyújtására és táplálására. Ha az epés vérmérsékletű férfi körülményei nem kedvezőek, mint például Lauzun körülményei (Saint-Simon Emlékiratai, V. 380. oldal), nehéz megszokni. De ha egy nő egyszer megismerte ezt a jellemet, többé nem szabadul. Még a vad fanatikus Balfour is ilyen hatást vált ki (Old Mortality). A nők szemében ez a vérmérséklet a prózai lélek ellentéte.

„A legnagyobb szemrehányást azért tehetjük magunknak, hogy - hasonlóan az álom terem¬tette lenge képzelgésekhez - hagyjuk szétfoszlani a becsületesség és igazságosság eszméit, melyek időrül időre feltűnnek lelkünkben.”
#
Gyöngéd lelkű asszonyom, maga azt kutatja, vajon kedvese szenvedélyes szerelemmel szereti-e; vizsgálja meg a férfi első fiatalságát. Minden felsőbbrendű ember nevetséges vagy szerencsétlen rajongóként tette meg élete első lépéseit. A könnyen boldog, szelíd és vidám kedélyű férfi nem szerethet azzal a szenvedéllyel, melyre a maga szíve vágyik.

Szenvedélynek az olyan érzést nevezem, mely sok megpróbáltatásnak ellenállott; s e meg¬próbáltatásokat a regények meg sem próbálják lefesteni, s egyébként nem is tudják lefesteni.
#
Az asszonyi gőg legtiszteletreméltóbb forrása a félelem, hogy valamely elhamarkodott lépés¬sel vagy valamely kevéssé nőiesnek látszó cselekedettel lealacsonyítják magukat kedvesük szemében.
#
A bátorság pillanataiban hányszor gondolkoztam így: ha valaki most agyonlőne, meg¬köszön¬ném neki, mielőtt kilehelném lelkem, ha futná még az időmből. Azzal, akit szeretünk, csak azon az áron lehetünk bátrak, ha kevésbé szeretjük.

#
A gyerekek könnyeik segítségével parancsolnak, s ha nem figyelnek rájuk, fájdalmat okoznak maguknak. Ugyanígy a fiatal nők is önként hivalkodnak hiúságukkal.
#

Mindennapi okoskodás; ennek ürügyén megfeledkezünk arról, hogy az érzésre képes lelkek napról napra gyérülnek, s a művelt szellemek egyre közönségesebbé válnak.
#
A férj - akinek fiatal feleségét imádja az udvarlója, noha a hölgy hidegen bánik vele, a kezét is ritkán nyújtja csókra - a legvaskosabb testi kéjnél mást aligha találhat ott, ahol a másik a világ legnagyobb boldogságának gyönyöreit és hevületeit ízlelné meg.
#
Oly kevéssé ismeretesek még a képzelet törvényei, hogy elfogadhatónak vélem a következő megfigyelést, noha meglehet, tévedés.

Azt hiszem kétféle képzeletet különböztethetünk meg:

1. Az izzó, heves, egyszerre fellobbanó, azonnal cselekvésre váltódó képzeletet, mely hacsak huszonnégy óráig várakoznia kell, magát emészti és hervadozni kezd, mint Fabio képzelete. Legfőbb jellemvonása a türelmetlenség, düh az el nem ért tárgy iránt. Valamennyi külső tárgyat észreveszi, de csak hogy annál jobban föllobbanjon, megeméssze és szenvedélye hasznára fordítsa a tárgyakat.

2. A fokozatosan, lassúdan felhevülő képzelet, mely idővel elveszti szem elől a külvilág jelenségeit, odáig fejlődik, hogy mással nem foglalkozik, másból nem táplálkozik, egyedül szenvedélyéből. Ez utóbbi faja a képzeletnek nagyon jól megfér a gondolkodás lomhaságával és a gondolatszegénységgel. Kedvez az állhatatosságnak. Ilyen képzelete van a szerelemben és tüdővészben elpusztuló szegény német lányok többségének. Ez a Rajnán túl oly gyakori, szomorú látvány ismeretlen Olaszországban.

#
A fiatalságot a vitatkozás bizonyos vágya szállotta meg és rabolja el a szerelemtől. Mialatt azt vitatják, vajon Napóleon hasznos volt-e Franciaországnak, hagyják elmúlni a szerelem korát. Még azok is, akik fiatalok akarnak lenni, annyit foglalkoznak nyakkendőjükkel, sarkantyújukkal, harcias megjelenésükkel és önmagukkal, hogy elmulasztanak felfigyelni arra az egyszerű megjelenésű lánykára, aki - jó mód híján - hetenként csak egyszer jár társa¬ságba.


#
Bologna, 1817, április 17

Az Üdvözlégy (twilight) órája Olaszországban a gyöngédség, a lelki örömök és a mélabú ideje: a harangok szép szava megnagyobbítja az érzéseket.

Az olyan gyönyörök órája, melyeket csak az emlékezet köt az érzékekhez.

#
Rendszerint minden fiatalember első szerelme becsvágyó szerelem. Ritkán szegődik szelíd, rokonszenves, ártatlan lánykához. Miként is remeghetne, rajonghatna s érezhetné magát az istenség közelében? Egy fiatalembernek olyan lényt kell szeretnie, akinek tulajdonságai őt magát felmagasztosítják. Csupán az élet alkonyán térünk vissza szomorúan az egyszerű és ártatlan lelkek szerelméhez; a felséges már kétségbeejt. E kettő közt van az igazi szerelem, mely semmi másra nem gondol, csak önmagára.

#
A nagy lelkek elrejtőznek, senki sem gyanítja létüket, rendszerint csak valamennyi eredetiség árulkodik felőlük. Sokkal több nagy lélek él a világon, mint gondolnánk.

#
A természet északnak erőt, délnek szellemet adott - mondta nekem Kasselben, 1808-ban, a híres Jean de Muller.
#
A szerelemben, ha megosztjuk pénzünket, megerősítjük szerelmünket, ha pénzt adunk, megöljük a szerelmet.

Elhárítjuk a pillanat veszélyét, a jövőben pedig a balsikertől való félelem gyűlöletes érzését, vagy számítássá alacsonyítjuk viszonyunkat kedvesünkhöz s azzal, hogy hangsúlyozzuk külön-állásunkat, elpusztítjuk a rokonszenvet.

#
(Mise a Tuileriákban, 1811)

Az udvari szertartások, ahol a nők fedetlen mellel jelennek meg, mintegy kirakatba téve szépségüket, akár a katonák az egyenruhájukat, anélkül, hogy ennyi szépség erősebben hatna, önkéntelenül is Aretino darabjának jeleneteire emlékeztetnek.

Láthatjuk, hogy ki mit követ el anyagi érdekből, hogy megtetsszen egy férfinak; láthatjuk, hogy az egész társaság erkölcs és szenvedély nélkül él. Ha mindezt hozzáadjuk a mélyen kivá¬gott ruhájú, gonosz arckifejezésű nők jelenlétéhez, akik szardonikus kacajjal fogadnak mindent, ami nem édes élvezetek váltópénzével megfizetett személyi érdek, Bagno darab¬jainak jeleneteire emlékezünk, s egyszerre messzi mögöttünk marad minden erkölcsi alapú nehézség, s a nyugodt lelkiismeret minden belső elégedettsége.

Úgy láttam, hogy ebben a környezetben az elszigeteltség érzése a szerelem felé hajtja a gyöngédségre szomjas lelkeket.

#
Ha a lelket a kínos szégyenkezés és annak leküzdése foglalkoztatja, a gyönyört nem ízlelheti. A gyönyör fényűzés; élvezetéhez szükséges, hogy a nélkülözhetetlen biztonságot semmi se háboríthassa.

#
Az olasz okosság célja, az élet kényelme, ez lehetővé teszi a képzelet játékát. (Lásd egyik változatát a híres vígjátéki színész, Pertica halálának, 1821. december 24-én.)

#
Nem ismervén az igazi szenvedélyek adta boldogságot, a francia nők a belső házi boldogság és az élet mindennapjának dolgában nem nagyon igényesek.
#*#*#
Metafizikai révedezés

Belgirate, 1816. október 26

Ha az igazi szenvedély csak egy kevés akadályba is ütközik, máris valószínűleg több bol¬dogtalanságot, mint boldogságot kelt; egy gyöngédségre vágyó lélek, meglehet, nem találja igaznak ezt a gondolatot, holott tökéletesen nyilvánvaló a férfiak nagy részének, és különösen a hideg bölcselőknek, akik szenvedély dolgában nagyrészt megelégszenek a kíváncsisággal és hiúsággal.

Mindezt elmondtam tegnap este Fulvia grófnőnek séta közben az Isola Bella teraszán, kelet felé, a nagy fenyőfa közelében. Így válaszolt: „A boldogtalanság sokkal erősebb hatást kelt az ember életében, mint a gyönyör.

Mindannak, aminek hivatása gyönyört adni, ez a legfontosabb erénye: erősen hat ránk.

Az életet élmények alkotják, ezért nem mondhatnánk-e, hogy minden élő lény általános igénye, hogy életükről a lehető legerősebb élmények révén bizonyosodjanak meg? Az északiakban kevés az élet, ezt elárulja mozdulataik lassúsága; az olasz dolce far niente nem egyéb, mint gyönyörködés a lélek indulataiban, lágy fekvés közben egy díványon; elérhetetlen gyönyör, ha az ember egész nap futkos lóháton vagy drozskiján, mint az angol vagy az orosz. Ezek az emberek belepusztulnának az unalomba egy díványon. Semmi figyelemre méltó sincs a lelkükben.

A szerelem a lehető legerősebb élményekkel ajándékoz meg; bizonyíték rá, hogy a felindulás pillanataiban, amint a fiziológusok mondanák, a szív élménytársulásokat alkot, melyeket oly elképzelhetetlennek tartanak a filozófusok, Helvetius, Buffon és mások. Amint ön is tudja, Luizina a napokban a tóba esett; csak azért, mert tekintetével az Isola Madre (Borromei szigetek) egyik fájáról hulló babérlevél útját követte. A szerencsétlen nő megvallotta nekem, hogy egyszer a szeretője, mialatt hozzá beszélt, egy babérgally leveleit tépdeste, a tóba dobálta, s ezt mondta neki: »Az ön kegyetlenségei, valamint barátnője rágalmai megakadá¬lyoznak az élet élvezetében s abban, hogy valamelyes dicsőséget szerezzek.«”

„Olyan lélek, aki valamely nagy szenvedély - becsvágy, kártya, szerelem, féltékenység, háború stb. - következtében átélte a szorongás, és a végletes boldogtalanság pillanatait, érthetetlen különcségből megveti a nyugodt, minden vágyat kielégítő élet boldogságát: festői fekvésű csinos kastély, nagy jómód, derék feleség, három szép gyerek, sok kedves barát, mind¬ez csak halvány képet ad vendéglátó gazdánk, C. tábornok helyzetéről, aki, mint tudja, mindezek ellenére azon gondolkodik, hogy Nápolyba megy egy szabadcsapat parancsnoká¬nak. A szenvedélyre teremtett lélek mindenekelőtte unalmat érez a boldog életben, s talán azt is, hogy helyzete csak közönséges gondolatokat sugall. C. tábornok ezt mondta önnek: »Szeretném, ha sohasem ismertem volna meg a nagy szenvedélyek lázát, s ha megeléged¬hetnék azzal a látszatboldogsággal, melyről naponként annyi együgyű bókot hallok s ráadásul még - ez a legbosszantóbb - kénytelen vagyok nyájasan válaszolni.«” Filozófusként még hozzáteszem: annak, hogy nem valami jóindulatú lény teremtett bennünket, ezredik bizo¬nyítéka az, hogy a gyönyör félannyi hatással van lelkünkre, mint a fájdalom … A grófnő félbeszakított: ×Egy férfi, akit 1815-ben halálra ítéltek, s véletlenül meg¬menekült (például L[avalette]), ha bátran indult a vesztőhelyre, havonként tízszer is eszébe fog jutni ez a pillanat; a gyáva ember viszont, aki jajveszékelve és kiáltozva készült a halálra (Morris, a vámos például, akit a tóba dobtak, Rob Roy, III. kötet, 120. I.), ha ugyan¬csak véletlenül megmenekült, csak azért emlékezhet vissza gyönyörrel erre a pillanatra, mert megmentették, s nem a saját magában felfedezett lelki kincsek jogán, melyek a jövőre minden félelemtől megszabadítják.”

ÉN: - A szerelem, még ha viszonzatlan is, a gyöngédségre vágyakozó léleknek, mely való¬ságnak fogja fel képzelete alkotásait, a hasonló örömök valóságos kincsesbányáját tárja fel; ma¬gunk és szerettünk boldogságának és szépségének legfelségesebb látomásai merülnek föl. Hány¬szor mondta Léonore Salviatinak - akárcsak Mars kisasszony a Hamis bizalmasság-ban - elbűvölő mosollyal: „Igen, igen, szeretem!” Ezek az illúziók örökre ismeretlenek a bölcs szellemeknek.

FULVIA tekintetét az égre emelve: - Igen, nekem és önnek, a szerelem, még ha viszonzatlan is, a legnagyobb boldogság, azzal a feltétellel természetesen, hogy rajongásunk kedvesünkért végtelen.

(Fulvia huszonhárom éves; xxx leghíresebb szépsége; beszéd közben szeme isteni fényben ragyogott, amint - éjféltájt - a Borromei szigetek gyönyörű egére nézett, s úgy látszott, mintha a csillagok viszonoznák a pillantását. Lesütöttem a szemem, nem találtam több bölcseleti érvre, s nem folytattam a vitát. Ő tovább beszélt): „Mindaz, amit a világ boldogságnak nevez, nem éri meg a fáradságot. Úgy hiszem, egyedül a megvetés gyógyíthat ki ebből a szenve¬délyből; nem a túlságos megvetés, ez gyötrelem volna, de maguknak, férfiaknak, például az, ha látják, hogy kedvesük durva és prózai férfit szeret, vagy feláldozza magukat a vonzó és finom fényűzés gyönyöreiért, amiben barátnője részesíti.”
#
Akarni annyi, mint bátornak lenni ahhoz, hogy kockázatot vállaljunk; ez a kockázat kísérlet a véletlennel, szerencsejáték. Vannak katonák, akik nem tudnak élni e játék nélkül, s ez teszi őket elviselhetetlenné a családi életben.
#
Egy nagy festő vagy nagy költő isteni érzést lát a szerelemben, mert százszorosára terjeszti a művészet birodalmát, megszázszorozza gyönyöreit: a szépségeket, lelkének mindennapi kenyerét. Hány olyan nagy művész él, aki nem ismeri saját lelkét és tehetségét. Gyakran köze¬pes tehetségnek vélik magukat, mert valami szokatlant szeretnek, mert nem értenek egyet a hárem eunuchjaival, a La Harpe-okkal stb.; de az ilyen embereknek még a viszonzatlan szerelem is boldogság.
#
A muzsika szótárát még nem készítették el, bele sem kezdtek; csupán véletlen, hogy olyan mondatokra lelünk, melyek azt jelentik: haragszom vagy szeretem, sőt az árnyalatokat is kifejezik. A maestro csak akkor bukkan rá ezekre a mondatokra, ha a szenvedély vagy a szen¬ve¬dély emléke sugallja neki. Kik ifjúságuk tüzét tanulmányokra s nem érzésekre fordítják, nem lehetnek hát művészek; mi sem egyszerűbb ennél a folyamatnál.
#
Nevetnem kell, ha látom, hogy jóhiszemű emberek sohasem tudnak megegyezni, vaskos sér¬téseket mondanak egymásnak, s még többet gondolnak. Élni annyi, mint átérezni az életet, s erős élményeket érezni. Minthogy ez az erő egyénenként változik, az, ami túlságos ereje miatt fájdalmas az egyiknek, a másiknál még csak az érdeklődés felkeltésére elég. Például élmény csata közben, ágyútűzben azt érezni, hogy a golyó elkerül bennünket, élmény benyomulni Oroszországba ezeknek a partusoknak a nyomában, s ugyanígy Shakespeare vagy Racine tragédiája stb. stb…
#*#
A gyönyör először is nem idéz elő feleannyi hatást sem, mint a fájdalom, továbbá, az élmények mennyiségével kapcsolatos hátrányán kívül a rokonszenvet legföljebb feleannyira szítja fel a boldogság leírása, mint a szerencsétlenségeké. A költők nem festhetik elég erővel a balsorsot; csak egyetlen zátonytól kell óvakodniuk: az undort keltő tárgyaktól. Az élmény foka itt is a monarchiától vagy a köztársaságtól függ. Egy XIV. Lajos megszázszorozza a visszataszító tárgyak számát (Crabbe költeményei).

Egy nemességétől övezett XIV. Lajos-féle monarchia puszta léte elég ahhoz, hogy a művé¬szetekben mindent, ami egyszerű, durvának tekintsenek. A nemes személyiség, a néző, meg-sértődik; ez az érzése őszinte, tehát tiszteletet érdemel.

Lásd, mit művelt a gyengéd Racine Orestes és Pylades hősi, s az ókorban annyira becsült barát¬ságával. Orestes tegezi Pyladest, aki viszont uramnak szólítja. Mégis egyre azt bizony-gatják, hogy Racine a legmegindítóbb szerzőnk! Ha egy ilyen példa sem győz meg, jobb másról beszélni.
#
Gyönyörnek nevezek minden olyan érzetet, melyet lelkünk inkább át akar élni, mint nem.

Fájdalomnak nevezek minden olyan érzetet, melyet lelkünk inkább nem akar átélni, mintsem átélni.

Inkább aludni vágyom, mintsem tovább érezzem, amit érzékelek; semmi kétség: fájdalomról van szó. A szerelmi vágy tehát nem fájdalom, hiszen a szerelmes férfi a legkellemesebb társaságot is otthagyja álmodozása kedvéért.

A tartam hosszúsága csökkenti a testi élvezeteket, és növeli a fájdalmakat.

A lélek gyönyöreit a tartam hol csökkenti, hol növeli, a szenvedély szerint; például, ha hat hónapig tanulmányoztuk a csillagászatot, jobban fogjuk szeretni; egy évi fukarság után jobb szeretjük a pénzt.

A lélek fájdalmait csökkenti az idő múlása: „Hány valóban bánatos özvegyet megvigasztal az idő!” Horace Walpole Milady Waldegrave-je.

Vegyünk egy közönyös lelkiállapotú embert; hirtelen gyönyört érez.

Vegyünk egy embert az éles fájdalom állapotában, a fájdalom hirtelen megszűnik. Vajon gyönyöre ugyanolyan természetű lesz-e, mint a másik emberé? Verri igennel válaszol, én úgy hiszem, nem.

Nem minden gyönyör a fájdalom megszűnésének eredménye.

Egy embernek hosszú időn át hatezer livre járadéka volt, hirtelen ötszázezer frankot nyer sorsjegyen. Ez az ember már rég leszokott róla, hogy olyasmire vágyakozzon, amit csak nagy vagyonnal elégíthetne ki. (Mellesleg megjegyzem: Párizs egyik hátránya, hogy erről olyan könnyen leszokunk.)

Feltalálják a tollvágó gépet; ma reggel vásároltam egyet, s nagy gyönyört érzek, türelmetlenül vágyom tollat vágni, de bizonyos, hogy tegnap nem éreztem magam szerencsétlennek, amiért nem ismertem ezt a gépet. Vajon boldogtalan volt-e Petrarca, amiért nem ivott kávét?

A boldogságot szükségtelen meghatározni, mindenki ismeri; például az első fogoly, melyet tizenkét éves korunkban röptében lőttünk le, vagy az első ütközet, melyből tizenhét éves korunkban épen és egészségesen szabadultunk.

Az olyan gyönyör, mely csupán a fájdalom megszűnése, hamar elillan, s néhány év múltán már emléke sem kellemes. Egyik barátom a moszkvai csatában megsebesült az oldalán egy gránátszilánktól; néhány nap múlva üszkösödés fenyegette, néhány óra múlva Béclar, Larrey és néhány hírneves sebész tanácskozást tartott, ennek eredményeképpen barátom megtudta, hogy sebe nem üszkösödik. Tanúja voltam örömének; nagy volt, de nem tiszta. Agya titokban kételkedett az eredményben, utánagondolt a sebészek munkájának, megvizsgálta, vajon teljesen megbízhat-e bennük. Még számolt az üszkösödés lehetőségével. Ma, nyolc év múltán, ha az orvosi tanácskozást említik előtte, fájdalmas érzés fogja el, hirtelen ráébred az élet egyik előreláthatatlan veszedelmére.

A fájdalom megszűntéből fakadó öröm kétféle:

1. győzelmet aratunk sorra mindazon ellenvetések fölött, melyeket magunk állítottunk föl;

2. számvetés a kis híján elszalasztott előnyökkel.

Ha ötszázezer frankot nyerünk, örömünk a ránk váró új és különleges gyönyörök elképze¬léséből fakad.

Egyetlen kivétel van: tudnunk kell, vajon a nyertesnek gyakori vagy ritka szokása-e nagy vagyonra vágyakozni. Ha ritka szokása, ha korlátolt, két-három napig zavarban lesz.

Ha viszont gyakran vágyakozik nagy vagyonra, képzeletben már előre elkoptatja örömét.

A szenvedélyes szerelmet nem fenyegeti ez a veszedelem.

A felhevült képzelet nem a legnagyobb kedvezményre, hanem a sorrendben elsőre irányul. Például, ha kedvesünk hideg, egy szíves kézszorításra vágyunk, önmagától a képzelet nem merészkedik tovább, s ha mégis kényszerítik, néhány perc múltán elkalandozik, mert nem akarja meggyalázni imádata tárgyát.

Miután a gyönyör véges-végig haladt pályáján, mi sem természetesebb, mint hogy vissza¬hullunk a közöny állapotába; de ez a közöny más, mint az előbbi. Ez a második közöny abban különbözik az elsőtől, hogy már nem tudjuk ugyanannyi élvezettel ízlelni az éppen átélt gyönyört.

Szerveink - a gyönyör munkatársai - fáradtak, s képzeletünk már nem hajlamos rá, hogy kellemes képeket idézzen fel a kielégült vágyaknak.

Ha viszont a gyönyör ízlelése közben megzavarnak, fájdalmat érzünk.
#
A testi szerelemre, sőt a testi élvezetre való hajlam sem azonos a két nemnél. Ellentétben a férfiakkal, minden nő hajlamos legalább egyfajta szerelemre. Az első regénytől kezdve, melyet tizenöt éves korában, titkon olvasott, minden nő a lelke mélyén szenvedélyes sze¬relmet vár. Egy nagy szenvedély a tulajdon értékének bizonyítéka volna. Húszéves korban, az élet első bolondságainak múltán, ez a várakozás megkettőződik, ezzel ellentétben a férfiak, alighogy elérték harmincadik évüket, lehetetlennek vagy nevetségesnek ítélik a szerelmet.
#
Egy Znaimból kapott francia levélből másolom ki ezeket a sorokat, s mellékesen megjegy¬zem, hogy az egész tartományban egyetlen férfi sincs, aki ezt a művelt nőt, aki a következőket írja nekem, megértené:

„…A véletlennek nagy a szerepe a szerelemben. Ha egy éve nem olvastam angolul, az első kezembe kerülő könyvet elragadónak érzem. Ha egy prózai lelkű férfit szeretünk, aki finomságok dolgában lassú és félénk, s csupán az élet vaskos érdekeit éli át szenvedéllyel: szereti a pénzt, büszke a szép lovaira, élvezi a testi gyönyöröket stb. stb. a megszokás következtében könnyűszerrel sértőnek ítélhetjük egy heves, izzó szellemű, türelmetlen képzeletű férfi cselekedeteit, akinek egyetlen érzése a szerelem, minden másról megfeledkezik, szüntelenül és hevesen cselekszik olyan esetekben, amikor a másik férfi hagyja vezetni magát, s nem cselekedik önállóan. A meglepetés, amit ekként kelt, könnyen megsebezheti azt, amit a múlt évben Zittauban női gőgnek neveztünk, jóllehet nem tudom, jó francia kifejezés-e ez? Ez a második férfi meglepetést kelt, s ez az érzés ismeretlen volt az első férfinál (s mert ez az utóbbi váratlanul elesett a háborúban, a tökéletesség jelképeként emlékezünk rá), oly érzés ez, melyet egy fensőbbséges lélek, akiből hiányzik a kalandok adta könnyedség, könnyűszerrel összetéveszthet a sértéssel.”
#
... „Úgy hiszem, egy férfi akkor kezd szeretni, ha szomorúnak látszik.” Valamennyien tiltakoztunk: „Lehetetlen! Hiszen a szerelem, ez a drága érzés, olyan édesen kezdődik…” - „S néha oly rosszul végződik: rossz kedvvel, civódással - mondta nevetve Gherardiné, s Annibal felé pillantott. - De megértem ellenvetésüket, önök, férfiak, durvasá¬guk¬ban, csupán egyetlen dolgot látnak a szerelem születésében: vagy szeret valaki, vagy nem szeret. Ugyanígy az átlagember azt képzeli, hogy valamennyi fülemüle éneke egyforma, holott mi, akik élvezzük énekét, legalább tíz árnyalatot különböztethetünk meg a fülemülék énekében.” - „Szerintem - vetette közbe valaki - mégis az a fontos, hogy szerete valaki, vagy sem.” -
#
„Milyen nagyszerű érzés, ha szeretnek bennünket!”
#
„Ó, igen, jó és erényes leszek! - mondta könnyes szemmel - Istenem, mutasd meg hibáimat, hogy megjavulhassak, most már mindenre képes vagyok.”
#
-----------------------------------------------