Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


S.TAMARO Ahová a szíved húz

2013.09.07

katacs.uw.hu/SusannaTamaroAhovaaszivedhuz.

htm

http://katacs.uw.hu/SusannaTamaroAhovaaszivedhuz.htm



SUSANNA TAMARO

Ahová

a szíved húz


(...)
S íme, most itt vagyok a konyhában, előttem egy füzeteddel, s mint egy kisgyerek, akinek nehézsége adódik a leckével, rágdosom a tollat. Végrendelet? Nem teljesen. Inkább egy olyan valami, melyet bármikor elolvashatsz, ha arra van szükséged, hogy mellettem légy, hogy valami kövessen éveidben. Ne félj, nem akarok ünnepélyes szentmisét mondani, sem elszomorítani téged! Csak bizalmasan beszélgetni szeretnék veled egy kicsit. Valaha ez volt az, ami összekötött bennünket, s amit az utóbbi években elvesztettünk. Hosszú életem folyamán sok embert veszítettem el magam körül, s már tudom, hogy a halottak nem hiányukkal sújtanak bennünket, hanem mindazokkal a dolgokkal, melyek köztük és köztünk nem hangzottak el.
***
A gyerek- és az öregkor hasonlítanak egymásra. Mindkét esetben - ha különböző okokból is, de - védtelen vagy. Még, vagy már nem tudsz úgy részt venni az aktív életben, s ezáltal az életed érzékennyé, nyitottá és terv nélkülivé válik. A serdülőkorban kezd kialakulni magunk körül az a láthatatlan páncélzat, mely felnőtt korunkra egyre csak vastagszik. Növekedése a gyöngyökéhez hasonlít. Minél mélyebb a seb, mely öt éri, annál erősebb lesz fejlődő páncélzata. Idővel azonban - mint egy ruhanemű, melyet sokáig használtunk - lassan-lassan elkopik, majd hirtelen elszakad. A kezdet kezdetén számodra nem tűnik fel semmi, meg vagy győződve arról, hogy a páncélod még teljesen körülbástyáz. De aztán egy nap, mint egy kisgyerek, elkezdesz sírni, mikor egy gyerekes dologgal találod szemben magad.
így amikor azt mondom neked, hogy köztünk egy természetes eltérés alakult ki, ezt akarom tudatni. Abban az időben, mikor a te páncélzatod kialakulóban volt, az enyém mér cafatokban lógott. Nem tudtad elviselni a könnyeimet, én pedig a te hirtelen ridegségedet, érzéketlenségedet. Annak ellenére, hogy fel voltam rá készülve, hogy a serdülőkorral karaktered is megváltozik, mégis nagyon nehéz volt elfogadnom azt. Hirtelen egy más ember jelent meg előttem és én nem tudtam vele mit kezdeni. Este, lefekvés előtt, gondolataimban elmélyedve, boldog voltam ezért, ami veled történt. Hiszen tudtam, hogy a serdülőkorból nem lehet baj mentesen felnőtté válni. Reggel azonban, mikor az ajtót az arcomba csaptad… Sírni lett volna kedvem! Sehogy nem sikerült megfelelő energiát szereznem, hogy szembeszálljak veled. Ha majd te leszel nyolcvan éves, meg fogod érteni, hogy ebben a korban az ember úgy érzi magát, mint egy falevél szeptember végén. A nappali fény ilyenkor már kevésbé hosszú, és a fák is lassan-lassan életre hívják az elraktározott tápanyagokat. Gyökerein keresztül szívják fel a nitrogént, klo-rofillt és a különböző proteineket, elvesztve ezzel egyi-dőben zöld színüket, rugalmasságukat. Odafent még reménykednek, de tudják, hogy csak idő kérdése az egész. Egyik levél a másik után hullik le, és te nézve azokat, csak várod, hogy mikor fújja őket szerteszét a szél. Számomra te voltál a szél: serdülőkorod kötekedő életmódja.

Soha nem vetted észre, kicsim. Ugyanazon a fán éltünk, de különböző évszakban!
***
Emlékszel, hogy mit mondogattam neked az utolsó hónapokban? Azok a könnycseppek, melyek benned maradnak, rátelepednek szívedre és idővel réteggel vonják be azt, mely megbéníthatja, mint a mészkő, mely eltömi a mosógép fogaskerekeit.
***
Hogy változnak az évekkel a dolgok! A te korodban olyan voltam, mint egy mormota. Ha senki nem zavart, akár ebédig is tudtam aludni. Most viszont már hajnal előtt felkelek. így a napok végtelenül hosszúnak tűnnek. Van valami kegyetlen ebben, nem? A reggeli időszak a legszörnyűbb. Nincs semmi, ami elszórakoztatna. Csak állsz, állsz és tisztában vagy vele, hogy a te gondolataid csak hátrafelé haladhatnak. Egy öreg ember gondolatainak nincs jövője. Szomorúak, melankólikusak. Sokszor kifaggattam már magam a természet ezer furcsaságáról.
***
Nem éreztem magam nagynak vagy távolinak, hanem csak egyszerű „cinkosodnak”. El akartam magammal hitetni, hogy ez mindig így lesz. De sajnos nem vagyunk a levegőben boldogan úszkáló szappanbuborékok. Van egy elő- és egy utófelvonása az életünknek, mely kelepcébe csalja a sorsunkat, és leereszkedik ránk, mint zsákmányára a háló. Azt mondják, az apák hibáit a gyerekek öröklik. Ez nagyon is igaz: az apák hibái a gyerekekre; a nagyszülőké az unokákra; a dédszülőké a dédunokákra száll. Van igazság, mely magában hordozza a menekvés lehetőségét, de van olyan is, mely szinte félelemre kényszerít. Ez már egy másik típushoz tartozik. Hol végződhet a hibák láncolata? Káinnál? El kell-e olyan messzire mennünk? Van valami mindezek mögött?

Egyszer, egy indiánokról szóló könyvben olvastam, hogy a vak végzet, a sors mindenféle hatalommal rendelkezik, míg az akarat erőfeszítése csak egy ürügy. Miután olvastam, nagy békesség szállt meg. De már másnap, pár oldallal később azt írták, hogy a végzet nem más, mint a múltban véghezvitt akcióink eredménye. Mi a saját kezeinkkel alakítjuk a sorsunkat. így visszatértem a kiindulási pontomhoz. Hol van tehát a „titok” nyitja? Melyik az a szál, melyet le kell gombolyítanunk? Egy szál az vagy egy egész láncolat? El lehet-e vágni, megtörni, vagy pedig örökre összecsavarodik?

Én azért elvágom. Az én fejem már nem az, ami régen volt. Ötleteim természetesen vannak, s a gondolkodásom sem változott. De a kitartóképességem igen. Fáradt vagyok és szédülök, mint gyerekkoromban, mikor filozófiát kellett olvasnom. Lenni vagy nem lenni, vagy valamiben gyökerezni… Egy pár oldal után ugyanazt a kábultságot éreztem, mint egy hegyi út kanyarulataiban.
***
Vannak dolgok, melyeket csak egy bizonyos korban érez magáénak az ember. Ezek között van az a bizonyos kapcsolat a házzal és mindavval, amit az tartalmaz vagy körülötte van. Hatvan-hetven éves korodban hirtelen meg-

érted, hogy a Ház és a Kert már nemcsak egy ház vagy egy kert, ahol véletlenül, kényelemből vagy a szépség kedvéért élsz, hanem az a bizonyos Te házad és kerted, hozzád tartoznak, mint ahogy a kagylóhoz tartozik az a puhatestű is, mely benne él. A saját váladékaiddal alakítottad ki ezt a kagylót, röviden benne van a te történeted. Teljesen körülvesz ez a csigaház, s talán még a halál sem tudja őt megszabadítani tőled, és mindazoktól az örömöktől és fájdalmaktól, mit belsejében éltél át.
***
... A szabadság álarca mögött gyakran megbújik a nemtörődömség és annak az óhaja, hogy ne legyünk semmibe se belerángatva. Egy nagyon vékony határvonal van közöttük, s hogy áthaladunk-e vagy sem ezen, csak egy pillanat kérdése csupán. Csak egy döntésé, melyet vagy meghozol, vagy nem. Fontosságára csak akkor döbbensz rá, mikor az a pillanat már eltelt. Csak akkor bánod meg, látod át és fogod fel a dolgokat, hogy abban a pillanatban nem a szabadságnak, hanem a befurakodásnak kellett volna jelen lennie. Jelen voltál, tudatodnál voltál. De ebből a tudatosságból egy másképp reagálás kötelessége kellett volna, hogy szülessen. A szerelem nem a lustáknak való. Hogy teljességében létezzen, sokszor erős és tökéletes gesztusokra van szükség. Érted? Gyávaságomat és hanyagságomat a szabadság nemesi ruhájába öltöztettem.A sors, a végzet fogalmának gondolata az öregséggel együtt érkezett. Mikor korodbeli az ember, általában nem gondol ilyenekre. Minden dolgot, ami történik, saját akaratának gyümölcseként jeleníti meg az ember. Úgy érzed magad, mint egy munkás, aki követ kő után letéve építi

saját maga előtt azt az utat, melyet végig kell járnia. Csak jóval előrébb veszed észre, hogy az út már megvan, valaki kitaposta neked. így csak végig kell menned rajta. Ez egy olyan felfedezés, melyre negyven éves kor körül jön rá az ember. Akkor kezded el felfedezni, hogy a dolgok nemcsak tőled függenek. Ez egy nagyon veszélyes pillanat. Ezen idő alatt nem ritkaság egy klausztrofóbikus hitvégzetbe süllyedni. Hogy sorsodat teljes valóságában láthassad, még egy pár évnek el kell telnie. Hatvan éves kor környékén - amikor már a vállad mögött hagyott út hosszabb, mint ami előtted van - egy olyan dologra jössz rá, amire azelőtt soha nem figyeltél fel. Arra, hogy az út, melyet végig jártál, nem volt egyenes, hanem telis-tele volt elágazásokkal. Minden lépés egy másik lehetőséget jelzett a számodra. Innen egy kis utcácska, onnan pedig egy füves út indult, mely az erdő sűrűjébe veszett el. Eme elágazások közül párat észre sem vettél, néhányat pedig észrevétlenül is követtél. Amelyeket nem próbáltál ki - annak ellenére, hogy nem tudhatod, rosszabb vagy jobb helyre vezettek-e volna téged -, visszasírod. Megtehettél volna egy dolgot, de nem tetted. Visszafordultál, ahelyett, hogy előre mentél volna. A liba játéka, emlékszel? Az élet többé-kevésbé ugyanolyan módon zajlik.

Az út elágazásai mentén más-más utakkal találkozol. Átélni, megismerni azokat vagy sem, csak attól a döntésedtől függ, melyet egy pillanat tört része alatt hozol. Akkor is, ha nem tudod, de választásoddal - hogy követed egyenesen az utat vagy más irányt veszel - gyakran a sajátod és azok létezésével játszol, akik közel állnak hozzád.

...A Biblia valamelyik részében azt olvashatod, hogy Istennek szélesek az orrlyukai. Még akkor is, ha tiszteletlennek tartanak, de nekem minden egyes alkalommal egy tölgyfa formája jutott az eszembe, mikor egy Isteni Létezőnek próbáltam elképzelni az arckifejezését.

Ahol gyermekkoromban laktam, volt egy hatalmas tölgyfa. Olyan nagy volt, hogy két ember kellett hozzá, hogy átérje a törzsét. Már négy-ötéves koromban nagyon szerettem őt meglátogatni. Odamentem, éreztem ruhám alatt a fű nedvességét és a friss szél erejét az arcomon és a hajamban. Lélegeztem és éreztem, hogy egy felsőbbrendűség uralkodik a dolgokon, és ebbe a rendszerbe mindaz beletartozik, mely körülöttem van.Nem ismertem a zenét, mégis valami énekelt bennem. Nem tudnám neked megmondani, hogy milyen fajta zene volt. Nem volt egy pontos ismétlődése. Olyan lehet, mikor egy harmonika szabályos ritmussal megszólal, és energiája a szívem környékéig jut. Ez a lélegzet aztán - szétáradva a testemben és fejemben - egy fényt képez. Ez a fény pedig két életet tartalmaz: a sajátját, mint fény és a zenéét. Boldog voltam, hogy élek. Ezen a boldogságon kívül számomra nem létezett semmi.
Különösnek tűnhet a számodra, hogy egy gyerek ilyen dolgokat találjon ki. Sajnos mi a gyerekkort egy vak, hiányos periódusnak tekintjük és nem úgy, melyben a legtöbb gazdagság található. Pedig elég lenne figyelemmel megtekinteni egy újszülött szempárt, hogy rájöjjünk, hogy ez mégis így van. Megtetted ezt már valaha? Próbáld meg, ha alkalmad lesz rá! Űzd el az előítéleteidet és nézd őt! Milyen az ő pillantása? Üres, tudatlan? Vagy

pedig antik, távoli, tudatos? A gyermekekben jóval nagyobb békesség található. Mi felnőttek ezt már elveszítettük és bizony nem vagyunk képesek elfogadni. Négy-ötévesen én még semmit sem tudtam a vallásról, Istenről és mindarról a kavarodásról, melyet az emberek - ezekről beszélve - okoztak.
***
Lassan-lassan a zene - és vele együtt az a mélységes örömérzése, mely első éveimben kísért végig - eltűnt az életemből. Az öröm. Tudod, ez az a dolog, melyet leginkább visszasírok. Biztos, hogy utána is voltam boldog, de a boldogság az olyan az örömhöz képest, mint egy lámpa a Naphoz viszonyítva. A boldogságnak mindig tárgya van. Valami miatt vagy boldog. Egy olyan érzelem, melynek létezése egy külső dologtól függ. Az örömnek

viszont nincs tárgya. Létezik benned anélkül, hogy bármilyen megmagyarázható érved lenne. Az ő létezése hasonlít a Napéhoz. Éget, hála a saját szíve tüzelésének.

Az évek során elhagytam magam. Személyiségem legmélyebb énje tűnt el, hogy egy olyan személlyé alakuljon át, melyet a szüleim elképzeltek. Elhagytam egyéniségemet, hogy egy karaktert vegyek fel. A karaktert - lesz majd rá módod, hogy kipróbáld - sokkal inkább értékelik a világban, mint a személyiséget.

De a személyiség és a karakter, akárhogy is tűnik, de nem mennek együtt. Sőt, legtöbbször az egyik határozottan kizárja a másikat. Anyukám például, egy nagyon erős karakter volt. Minden egyes akciójában biztos volt, és semmi sem létezett, ami megcsorbíthatta volna eme bizonyosságát. Én az ő teljes ellentéte voltam. A mindennapi életben egyetlen dolog sem volt, mely elragadtatott volna. Minden döntést halogattam, késleltettem, így végül aki mellettem volt, türelmetlenül döntött helyettem.

Ne hidd, hogy egy természetes dolog volt elpazarolni egy személyiséget a karakter miatt. Valami legbelül mindig lázongott. Egyik felem az akart lenni, ami valójában voltam, a másik pedig - hogy szeressék - a világ követelményeinek akart megfelelni. Milyen nehéz harc! Irtóztam anyám üres és felszínes világától. Irtóztam, de mégis lassan - akaratom ellenére is - olyanná váltam, mint ő. Ez a nevelés hatalmas és szörnyű zsarolása, mely elől lehetetlen elmenekülni. Egyetlen gyerek sem képes szeretet nélkül élni. Ezért alakulsz át a kívánt modellé, még akkor is, ha nem találod helyesnek és egyáltalán nem tetszik neked. Ennek a mechanizmusnak a hatása nem repül el a felnőtt korral. Ahogy anya leszel, újra kivirágzik, s anélkül, hogy észrevennéd, irányítja tetteidet. Mikor anyukád megszületett, én is biztos voltam, hogy másként fogok viselkedni. így is tettem. Ez a különbözőség

azonban hamis és felszínes volt. Hogy ne kényszerítsek anyadia egy bizonyos modellt, mint ahogy az velem toriéul, mindig szabadon hagytam döntéseiben. Azt akar-lain, hogy minden mozdulatban érezze az élet megpró-báltatásaít, S ezért állandóan azt ismételgettem neki: „Két különböző ember vagyunk, s ezt el kell ismernünk”.

Ebben azonban egy nagyon komoly hiba volt. Es tudod, mi az? Az én hovatartozás-tudatom hiánya. Habár már felnőtt voltam, mégsem voltam biztos semmiben sem. Nem tudtam magam szeretni, nem volt tisztelet, megbecsülés irántam. A gyerekek érzékeny és opportunista hajlamából azonban anyukád szinte rögtön megnézte a törékenységemet, gyengeségemet, s így könnyen fölém tudott kerekedni. Kapcsolatunkra gondolva egy fa jut az eszembe, melynek terméseit teljesen tönkretették. A fa azonban öregebb, magasabb, már egy jó ideje ott áll, s így a gyökerei is mélyebbre hatoltak. Kicsinye a lábánál ágaskodik, gyökerei helyett csak szakállkái vannak, melyek a porzószálakhoz hasonlítanak. Alatta tapadókorongok vannak, és ezek segítségével kapaszkodik fel a törzsön. Egy-két év elteltével már a lombkorona tetejéig ér. Miközben „gazdája” elveszti leveleit, ő zöld marad. Tovább folytatja terjeszkedését, gyökeret vet, s egyre inkább belepi a fát. A nap és az eső szinte csak őt éri. A fa ki is szárad és elpusztul. Csak a törzse marad ott a feltörekvő fiatalság támaszaként.
***
De ahhoz, hogy erősek legyünk, szeretnünk kell saját magunkat. Hogy saját magunkat szeressük, teljességében ismernünk kell magunkat. Hogy tudunk-e mindent, még a legeldugottabb dolgokat is? Ezt a legnehezebb elismerni. Hogyan hajtható végre egy ehhez hasonló terv, ha az élet közben elsodor? Csak az képes azt elejétől fogva véghezvinni, aki átlagon felüli értékekkel, képességekkel rendelkezik. A közös „halottaknak” - mint például nekem vagy az anyukádnak - nem marad más, mint az ágrólszakadtak sorsa. Valaki, vagy éppen a szél, egy folyó medrébe vet téged és hála az anyagi állapotodnak, nem süllyedsz el, hanem a felszínen lebegsz. Már ez is egy igazi győzelem-nek tűnik neked, így gyorsan futni kezdesz, ügyesen, ahová a folyó áramlása visz. Néha azonban egy hatalmas kő, vagy a gyökerek miatt megállásra kényszerülsz, ahol a víz ütéseket mér rád; majd a vízszint megemelkedésével kiszabadulsz és folytatod utadat. Mikor az áramlás nyugodt, a víz felszínén vagy, mikor erős a sodrás, lesüllyedsz. Nem tudod, hogy merre mész, de még magadtól sem kérdezted meg sosem. Nyugodt csapások során van időd megszemlélni a tájat, a védőtöltést, a gátakat és a bokrokat. Nem a részleteket látod, hanem inkább csak a formákat, színeket. Ahhoz túl gyors a sebességed, hogy mást is észrevegyél. Aztán idővel és távolsággal a folyó és a határok kiszélesednek. Még van valamiféle medre, de ez már nagyon kicsi. „Hová megyek?” - kérdezed akkor magadtól és abban a pillanatban kitárul előtted a tenger.Eletem nagy része így zajlott. Úszás helyett csak cél nélkül erőlködtem, botorkáltam. Zavart és bizonytalan mozdulatokkal, öröm és elegancia nélkül, csak nyeregben tartani tudtam magam.
***
Nagylelkűség, bőkezűség is kell az életben. Ápolni, gondozni a saját kis karakteredet anélkül, hogy látnád, mi van körülötted, azt jelenti, hogy még lélegzel ugyan, de lényegében halott vagy.
--------------
Volt egy lányom és én elvesztettem őt. Meghalt, összetörve magát az autójával. Aznap mondtam el neki, hogy az apja - aki szerinte minden rossznak okozója volt -, nem az ő igazi édesapja. Az a nap mint egy film van jelen az életemben. Csak ahelyett, hogy a vetítőben mozogna, a falra van szögezve. Emlékezetből tudom a soron következő események minden részletét. Semmit nem felejtek el, hiszen minden bennem van. Ébren tartja a gondolataimat, még akkor is, ha alszom. És ez halálom után is így lesz.
-----------
Anyukád nagyon féltékeny volt, kevésszer hozott el hozzám. Meg akart védeni a negatív benyomásoktól. Ha én tönkretettem őt, nem tehettelek tönkre téged.
***
A természetben a kinézet mindig ugyan olyan, míg arca csak az embernek van és senki másnak. Arc, érted? Az arcban minden tükröződik, megtalálható. Leolvasható a történeted, megtalálható apukád, anyukád, nagy- és déd-szüleid, s még lehet, hogy egy távoli nagybácsi is, akire már nem emlékszik senki. Az arc mögött a személyiség lapul, vagyis azok a jó vagy kevésbé jó tulajdonságok, melyeket ősapáidtól kaptál. Az arc a mi hovatartozásunk. Az, ami megengedi, hogy az életben elhelyezkedjünk, mondván: íme, itt vagyok.
***
Úgy gondolom, hogy az emlékezet működése a mélyhűtőhöz hasonlít. Eszedben van, mikor egy hosszú időn át bent hagyott ételt kiveszel onnan? Először szilárd, kemény, mint egy tégla. Nincs íze, illata és fehér réteggel van bevonva. De ahogy a tűzre teszed lassan-lassan visszanyeri alakját, színét és illatával betölti az egész konyhát. Az emlékezet számtalan odújában így szundikálnak a szomorú emlékek. Akár egy életen át vagy évekig ott vannak, aztán egy szép napon a felszínre törnek, s a fájdalom is, mely végigkísérte őket, újból jelen van. Erőteljes és szúrós ugyanúgy, mint azon a bizonyos napon egy jó pár évvel az előtt.
***
Összességében tehát az én életem, a többi kortársam életéhez viszonyítva, nyugodt és szabad volt, s én nagyon féltem elveszíteni ezt a szabadságot. A szabadságot - ezt a színlelt boldogságot - az idő múlásával azonban egyre nehezebbnek, elviselhetetlenebbnek és hamisabbnak éreztem. A magányoság, melyet a kezdet kezdetén egy értékes dolognak tartottam, nehezemre kezdett esni.
***
Hogy utálj valakit, ahhoz az kell, hogy megsértsen téged, vagy valami rosszat tegyen neked. Ágost nem tett semmit, s ez volt a baj. Sokkal könnyebb a semmitől, mint a fájdalomtól meghalni. A fájdalom ellen feltudsz lázadni, de a semmi ellen nem.
***
 Abban az időben szinte minden házasságot ez jellemzett. Kis otthoni poklok, melybe a két ember közül az egyik, előbb vagy utóbb beleroskad, áldozatul esik.
***
Szemeim periszkóp ként hatoltak belém, kutatva testem öbleit, agyam legmisztikusabb csavarodásait. De hogy hol volt az Isten birodalma? Nem sikerült felfedeznem. Köd vette körül szívemet, s ez a -köd átláthatatlan volt, nem pedig olyan zöldellő és fényes domboldalak, melyeket elképzeltem a Paradicsomban. Normális pillanataimban úgy éreztem, hogy megbolondultam, mint minden hajadon vagy özvegy, akik lassan, észrevétlenül az önkívület állapotába esnek.
***
Tudod mi az a hiba, mibe mindig beleesik az ember? Az, hogy azt hiszi, hogy az élet megváltoztathatatlan. Hogy ha már egyszer ráálltai egy vágányra, akkor azt végig kell járnod. A Sors azonban nálunk több fantáziával rendelkezik. Pont akkor, amikor úgy gondolod, hogy életed teljesen reménytelen, nincs kiút, amikor a teljes, maximális kétségbeesés csúcsára érsz, akkor egy széllökés gyorsaságával minden megváltozik, kifordul, és egyik pillanatról a másikra egy új életet találsz magad előtt.
***
Hirtelen rádöbbentem, hogy a fény, amiért az utóbbi években éltem, nem belülről jött, hanem csak egy visz-szaverődés volt. A boldogság, az életért való szerelem, amit a valóságban próbáltam, igazából nem tartoztam hozzám. Egy tükörhöz hasonlóan működtem. Ernő bocsátotta ki azt a fényt, melyet én visszavertem. Az ő eltűnésével minden homályossá változott.
***
Boldog voltam, hogy éltem; örültem mindannak, ami velem együtt élő volt. Menetelésem legmagasabb és legbiztosabb pontján éreztem magam, és biztos voltam abban, hogy onnan senki sem tud elmozdítani. Büszkeséggel teli bizalmat éreztem az emberek iránt, akik megértettek engem. Sokáig bizonyos voltam, hogy az utamat a saját lábommal jártam végig, pedig egyetlen lépést sem tettem meg egyedül. Soha nem vettem észre, de alattam egy ló volt az, aki haladt velem előre, nem pedig én. Lábaimra csak a ló eltűnésekor figyeltem fel. Gyengék voltak. Gyalogolni akartam, de lábam állandóan összecsukott. Lépéseim ingatagok voltak, mint egy nagyon kicsi gyereké, vagy pedig egy nagyon öreg emberé. Egy pillanatig úgy gondoltam, hogy valamibe megpróbálok belekapaszkodni. A vallás vagy egy

munka lehetett volna a megoldás.
***
 Kívülről szemlélve nagyon sok élet elrontottnak, irracionálisnak és bolondnak tűnik. Amíg kívülállók vagyunk, nagyon egyszerű félreérteni az embereket és kapcsolataikat. Csak belülről - az ő cipőjükben három napon át járva - lehet megérteni az indokaikat, érzéseiket, s hogy miért úgy működtetnek egy dolgot, s miért nem amúgy. A megértés a szerénységből, alázatosságból születik, nem pedig a tudás büszkeségéből.
******
Hogy hibázunk, az természetes. Ha azonban anélkül halunk meg, hogy értelmet adnánk ezeknek az elrontott dolgoknak és megpróbálnánk felfogni, értékelni őket, akkor maga az élet tényleg teljesen hiábavalóvá válik. Azok a dolgok, melyek velünk történnek, soha nem érzékenyek, ingyenesek. Minden találkozás, minden apró esemény magában hordoz egy jelentőséget. Saját magunk megértése abból születik, hogy hajlandók vagyunk ezeket összefogni, befogadni, s hogy képesek vagyunk bármelyik pillanatban irányt változtatni, eldobni régi bőrünket, mint a gyíkok az évszakok változásakor.
***
Azon egyszerű oknál fogva, hogy testünk van”, mondta, „árnyékban is vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a kétéltűek. Egyik felünk itt lenn él, a másik pedig felfelé törekszik. Hogy élünk, az csak azt jelenti, hogy tisztában vagyunk mindevvel, s arra törekszünk, hogy az árnyék ne kerekedjen a fény fölé. Ne bízzon semmiben, ami tökéletes, ne bízzon senkiben, akinek a megoldás a zsebében van. Ne bízzon semmiben, csak abban, amit a saját szíve mond, sugall.”
***
Tudod, hogy mit kérnék ebben a pillanatban, ha az égből egy tündér ereszkedne le hozzám és azt mondaná, hogy van három kívánságom? Egy pelé-vé, egy cinegévé, egy „házi” pókká, vagy valami olyanná változtatnám magam, ami annak ellenére, hogy láthatatlan, mégis melletted él. Nem tudom, hogy milyen lesz a te jövőd, képtelen vagyok elképzelni. S minthogy nagyon szeretlek téged, szenvedek ettől a tudatlanságtól.
***
 „Ne sírj, mondtam, „igaz, hogy hamarabb elmegyek, mint te, de mikor már nem leszek itt, akkor is itt leszek, mert kedves emlékekkel fogok az emlékezetedben élni. Látni fogod a fákat, a kertet, a termőföldet, s eszedbe fognak jutni azok a boldog pillanatok, melyeket együtt éltünk át.
***
Minden alkalommal, mikor elveszettnek érzed magad, gondolj a fákra és emlékezz az ő fejlődésükre. Emlékezz, hogy egy fa sok lombbal és kevés gyökérrel, az első széllökés alkalmával kidől, míg egy fán - sok gyökérrel és kevés lombbal - a nedvesség gyorsan átfut. Gyökerek és lombok ugyanolyan mértékben kell, hogy jelen legyenek. A dolgokban benne is kell, hogy legyél, nem csak fölötte. Csak így tudsz árnyékot és védelmet nyújtani, csak így tudsz gyümölcsöt hozni és kivirágozni a megfelelő évszakban.

Majd, mikor előtted különböző utak nyílnak meg és nem sikerül választanod, ne bízd magad a véletlenre. Ne indulj el csak úgy az egyiken, hanem ülj le és várj! Bizalommal lélegezz mélyeket ugyanúgy, mint azon a napon, mikor a világra jöttél! Ne engedd magad kizökkenteni, várj és még mindig várj! Legyél csöndben, mozdulatlanul és hallgasd a szíved dobogását!

Mikor beszél veled állj föl, és arra menj, ahová a szíved húz!