Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CSÁTH GÉZA ISMERETLEN HÁZBAN

2011.01.20

 

 <script>var _wau = _wau || []; _wau.push(["tab", "q87abiegnsw5", "a7b", "left-middle"]);(function() { var s=document.createElement("script"); s.async=true; s.src="http://widgets.amung.us/tab.js";document.getElementsByTagName("head")[0].appendChild(s);})();</script>

CSÁTH GÉZA

ISMERETLEN HÁZBAN

 

előbbieket. Ha kezembe veszem az írásaikat, érzem a lelkükkel való kapcsot. Mintha levelet olvasnék, amely csak nekem szól. Mindig örömem az ilyen írót olvasni. Valami titkos és meghitt társaságban érzem magam ilyenkor, melybe csak az író és néhányan - akik jól megláttuk és megéreztük az ő lelkét - tartozunk. Hogy kik ezek a néhányan, nem tudom, lehetnek tízen, vagy ezren, de nem mindenki, ez bizonyos. Valami varázsszerű ereje van az ilyen írók műveinek. Úgy érezzük, hogy egy darab énünk van bennünk. És nemcsak csodálkozunk a műveiken, hanem szeretjük az arcukat és az életüket.

. Képzeljük el a végsőt úgy, hogy ő nem azt rajzolja le, amit lát, hanem azt az érzés- és gondolatkomplexumot viszi át vonalakba, ami benne látási érzékletek kapcsán keletkezett. Itt a rajzban már csak utalások vannak a látottakra vonatkozólag. A látási impresszió nem siet egyenesen az izmokhoz, a kézbe, a papirosra, de az agyvelő asszociációs pályáiban eltéved, bujdosik; előbb az emlékek tömegét mozgatja meg, előbb a fantáziát remegteti meg. A legkülönbözőbb érzések és gondolatok rezonálnak reá, lépnek munkába és kormányozzák már együttesen az alkotó kezet.

Az alkotó kéz pedig nem a valóságot és nem is a látottakat rajzolja, hanem főképp azt, hogy mi minden történhetett ott benn: míg az erő az érzékektől az ujjakig eljutott. És elsősorban erről beszél.

engem nem az ő megfigyelése érdekel és nem a természetmásoló képessége, hanem az, hogy abban a módban, ahogyan lefesti, amit lát, mennyire van képviselve az ő lelki élete, az emlékei, a gondolatai, az asszociációi, az élete, amik a benyomásokat elválasztják, átalakítják. Ha Aiszkhüloszt olvasom, ha Michelangelo szobrait nézem, ha Bach muzsikáját hallgatom, ha Böcklin képeit szemlélem, mindig egy ember kedélyének fenekére láttam, mindig egy lelki élet mélységei tárulnak fel előttem.

(...)

Az állati idegrendszer egészben egy villamos körte vékony szénfonalához hasonlítható. Ez a villamos lámpa csak bizonyos feszültségű és intenzitású áramra van berendezve, s ha ennél erősebbet bocsátunk rajta keresztül, kiég, elpusztul. Az anyag törvénye ez, amelyet megváltoztatni nem lehet, de amelybe az emberi szellem belenyugodni sohase tudott. A vallások a földön túli életre, a mennyországba való jutás idejére ígérték az örökké tartó intenzív kéj élvezését, az orvosok és az ökonómusok reá mutattak a megmásíthatlan természeti törvény érctáblájára, és lemondást követeltek, mint a vallásalapítók, de velük ellentétben nem ígértek semmit. Az emberiség pedig születése óta benne nyög ennek a konfliktusnak nehéz igájában, és bukva, pusztulva meg újra és újra erőre kapva halad a maga útján.

A lótuszevők, kokafát rágó bolíviai, chilei és perui ősbennszülöttek, a kínai és japáni ópiumszívók, az európai morfinisták, kokainisták, alkoholisták mindannyian tulajdonképpen ennek a konfliktusnak a szomorú áldozatai voltak vagy azok. Mindent föláldoznak ők, hogy megszerezzék maguknak azt a tartós jó érzést, azt a kéjt, amely a nemi élvezetekkel közeli rokon, s amit maguknak megszerezni másképpen nem tudnak. És áldozata e vágynak minden ember, aki valaha is perverz cselekedettel akarta fokozni a kéj természetes értékét. E tekintetben az embernek csak kisebb százaléka kivétel, mert perverz cselekedet már a csók is.

 

(...)

Szomory Két kék szem című novellájában a következőket mondja egy íróról:

"...a legbecsesebb művészek mintájára sohasem a való életet festette, hanem csak bizonyos egyéni szemlélet és képzelődés színes egyvelegéből és fájdalmas zűrzavarából hasított ki egynémely különös s olykor az emberi szenvedéstől véres darabot."

Semmire se gondolunk, egy szót nem tudunk kimondani, és mégis úgy tetszik, mintha minden a nyelvünkön volna, az eszünkben, a hátgerincünkben, künn a levegőben, körülöttünk "zengő tumultusban". Ez az állapot normális, de őrülettel rokon a képzeletnek egy féktelen kilendülése. Valami telepátiás fokozottság, amellyel keresztülrepüli a tér és idő korlátait, végigsuhan az elmúlt napokon s a jövőn

 

Ez a végletekig fokozott érzéki interpretáció a fantáziának sajátszerű gazdaságán épül, az asszociációk buja sokszorosságán. Az író lát, hall maga körül mindent és még ami mindezen túl van. Látja saját magát is, a pózát, az arcát minden irányból, érzi a múltját, mindazt, ami vele valaha történt, mind egyszerre, és ami másokkal történhetett itt ezen a helyen.

 

Szomory rendkívül érzékeny ember, és ebből magyarázható a fantáziájának természete. Minden impresszió megbolygatja az összes emlékeit, az összes szenvedéseit és az összes örömeit; orvosi nyelven: az összes fontos komplexeit. Mik a komplexek? Azok a képzetkörök, amelyek az egyént leginkább foglalkoztatják, amelyek az életének irányítói. A fejlődésének, a küzdelmeinek emlékei, a tervei, a csalódásai, a sikerei, a vágyai. Egy sematikus példát mondok! Petőfi Sándor komplexei: szabadság, szerelem, hírnév, vándorlás, dal. Vagy Ady komplexei: a szerelem, halál, bor, pénz, utazás, dicsőség, siker. Anatole France komplexei: béke, bölcsesség, nyugalom, a könyvek, a művészetek, a tudományok, a szép nők, jó ételek, jó borok, megelégedettség. Persze ez csak nagyon durva, nagyon szemléltető példálózás, a lényeget azonban elárulja, a komplexek körülbelül mindannyiunknál ugyanazok, tulajdonképp állati ösztönök, a létünk erői és sarkpontjai.

Ezek a siralmas emberi sorsok, ezek az összetört életek

 

Tragikus hajóskapitányok, akik letörötten és csontig ázva a szárazföldön lézengenek."

 

"Minden fogamból a nyomort piszkálom elő és úgy állok itt, mint egy darab rút lepény, aminek keze és lába van."

 

 

A művészi kifejező erő dolga, hogy ami a teremtő személyében, gondolkodásában, pszichéjében speciális, oly módon tálalja fel, hogy azzal mintegy a ráismerés impresszióját keltse. Minden igazság olyan, hogy kellő bizonyítással el lehet fogadtatni bárkivel. A művészet szuggesztív erején és eszközein fordul meg, hogy ily módon kierőszakolja az olvasótól, hallgatótól, nézőtől a ráismerést, ami egyúttal kielégülést és tapsot jelent.

Az azonosítás tulajdonképp szintén összehasonlítás. A magunk életét, a magunk sorsát összehasonlítjuk a színdarab, a regény, a novella hősének életével, sorsával. A megegyezések örömet okoznak nekünk: a ráismerés örömét. Ha a hős sorsa kedvező, örvendünk neki, mintha csak magunkról volna szó. Ha kedvezőtlen, sírunk rajta, de a fájdalmunkat csökkenti, hogy az egész mégsem velünk történt

 

Az azonosítás nemcsak a közönségben, hanem az íróban is végbemegy. Az író magát viszi a hősébe, azonosítja magát vele. Azokban az eseményekben, amelyeken keresztülviszi, a saját életére vonatkozó ábrándjait valósítja meg. Wagner, a kis termetű Wagner, Siegfriedben egy atlétává, egy óriássá növeszti meg a testét. Jókai, a gyámoltalan, ábrándozó, passzív ember a hőseiben mint az akaraterőnek, a testi ügyességnek, bátorságnak és férfiúi sokoldalúságnak megannyi inkarnációja jelenik meg: így álmodja meg magát. Dosztojevszkij a Raszkolnyikovban elköveti azt a gyilkosságot, amelynek véghezvitelére terhelt lelkével vágyakozott, de amit valójában megcselekedni mégsem mert, mégsem akart. Tolsztoj az Élő halottban egy keservesen fájdalmas és nemesen férfias cselekedetet visz végbe; az életben bizonyára nem lett volna ereje hozzá, de hogy ez az ábránd mennyire a lelke legmélyéről jött, azt világosan bizonyítja az a tény, hogy ezt a szép és csodálatra méltó munkáját haláláig rejtegette. Flaubert egy asszony életét élte végig a Bovarynéban, és azt, amire a természet, mely az embert egyneműnek teremti, nem adott neki módot, lehetővé tette a művészet...

 

 

Ennek a félöntudatos és öntudatlan lelki életnek: az összetevő elemek e végtelen hálózatának eredménye az, amit kimondunk, amit írunk, amilyen mozgásokat végzünk - szóval az öntudatos lelki életünk. Amiből következik, hogy ha ismerni akarjuk az emberi lelket, elsősorban ezt a belső életet, ezt a hullámzást kell ismernünk. Azt, ami a mélységben van. A felszín, az öntudatos lelki élet ehhez képest már mennyiségileg is alárendelt, másodrendű fontosságú. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy lélekben az öntudattalan: minden. Ellenkezőleg: az öntudatos lelki megnyilatkozások - éppen azért, mert hiszen eredői a belső öntudatlan életnek - magukba foglalják és jellemzik az összes összetevőket. Viszont azonban a lélek való megismeréséről mindaddig nem beszélhetünk, míg ki nem kutattuk ennek a felszín alatti életnek a természetét, szabályait. Erre való a pszichoanalízis. Módszerét egy későbbi alkalommal fogjuk bemutatni. Most csak a lelki életnek azt az alaptörvényét ismertetjük, amelyet a pszichoanalitikus kutatás derített ki, s amelynek híján a pszichológia a legutóbbi időkig szintén csak a geocentrikus asztronómiával egyenrangú tudomány volt.

Pszichológiai alaptörvény:

Minden lelki történés célszerű, azaz olyan, hogy az egyén életérdekét, életoptimumra (legjobb élésre, legtovább való fennmaradásra) való törekvését szolgálja.

És ez a lelki élet. Törekvés és életoptimumra. A különböző és egymással sokszor ellentétes érdekeink kiegyeztetése. Alkalmazkodás a külső világ lehetőségeihez, éspedig oly módon, hogy a megoldás - az, amit cselekszünk, beszélünk - számunkra a lehető legkedvezőbb legyen.

Az az egyén, akinek ez nem sikerül, aki nem tudja kiegyeztetni az ellentétes érdekeit, vagy aki nem tud belenyugodni a külső világ korlátozó valóságába, kedélybeteggé lesz. A legegyszerűbb kedélybetegség az ártatlan, a nem veszélyes hisztéria. Egyúttal, mint látni fogjuk, mintája és példája az összes kedélybetegségeknek és elmebetegségeknek.

Az ideggyenge, elfinomult vagy degenerált ember mindössze annyival hajlamosabb a hisztériára, hogy már érdekeinek csekélyebb sérelmeit is a következményekben igen jelentékenynek látja s így elviselhetetlennek érzi. Viszont teljesen egészséges ember is, ha már előzőleg bajok, kellemetlenségek, sérelmek érzékennyé tették, elviselhetetlennek fog találni olyan eseményeket és állapotokat, amelyek fölött azelőtt már pár óra alatt napirendre tudott volna térni.

Hisztériától mentesnek, immunisnak senki se mondhatja magát. Valamennyien úgy vagyunk, mint a görög tragédiák kórusa, amely folytonosan a sors kiszámíthatatlan esélyeit emlegeti, azt, hogy senki se tudja, mi vár reá. Mindannyiunknak el kell készülnünk minden eshetőségre - valóban ez a legjobb és leghelyesebb. Kikerülni a bajokat, veszélyeket nem tudjuk. Ez teljesen lehetetlen. Ellenben módunk van rá gondoskodni a lelki egészségünkről. Ennek a gondoskodásnak legfőbb, úgyszólván egyetlen célja megakadályozni azokat az abnormis öntudati állapotokat, amelyek például a hisztéria létrejöttéhez szükségesek. Mert ilyen állapotok, mint fentebb mondottuk, keletkezhetnek mindannyiunkban. Csak a tökéletes önismeret, az analízis ad rá módot, hogy ennek elejét vegyük.

. A lélek alaptulajdonsága, hogy mindig megvigasztalódik, automatikusan helyreállítja az egyensúlyát. És éppen ennek az egyensúly-helyreállító törekvésnek a túltengése az, ami az elmebetegséget okozza. Mit tesz az elmebeteg? Ő az, akinek nagyon érzékeny lelke a csapások sorozata alatt megroppan, és miután a realitásban vigasztalást, nyugalmat nem tud találni, lemaradva a tények helyes mérlegeléséről, valónak fogadva el és állítva nem létező dolgokat, szerzi vissza, úgy-ahogy, a világgal vagy legalábbis az önmagával való megelégedettség elvesztett, de az éléshez nélkülözhetetlen érzést. És éppen ez az, amire vigyáznunk kell. Lelkünk menekülni akar a szenvedések elől (ez minden élő szervezet alaptulajdonsága) - ekkor fenyegeti leginkább a veszély, hogy irreális útra téved.

 ---------------------------------------------------------------------------------

GYULAI PÁL
 
 

 

PETŐFI SÁNDOR ÉS LÍRAI KÖLTÉSZETÜNK

 

 

***

Hát nem művészet-e a fotográfia? Az igaz, miért ne lehetne? Hiszen visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig s még egyetlen hajszálat sem hibáz el. Nem hízelegve senkinek, nem eszményítve semmit, pontos és hű másolatot nyújt egész a szolgaságig.

 

De éppen ez a baj, éppen ezért nem művészet. A művész ecsete kevésbé hűn és pontosan, de igazabban, szebben, s így művészien fest. Ismerve a vonalak titkos iratát, az arcizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek színvegyületét, s azokat a kinyomatokat, melyekben az érzések, indulatok, hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is odaleheli, most válogatva és összpontosítva, majd mellőzve és kiemelve. Ez az eljárás, melyet eszményítésnek neveznek, nem sérti meg az igazságot, csak kimagyarázza; nem törli le az egyéni jegyeket, csak céljaira használja föl. Enélkül nincs a festészetben iskola, legyen az akár olasz, akár németalföldi, s csak az eszményítés kisebb vagy nagyobb fokáról lehet kérdés, s csak akkor szabad szembeállítani az egyénit az eszményivel, mint két külön rendszer ellenséges elveit. A legeszményítőbb festész sem nélkülözheti az egyénítés bizonyos fokát, s a legeszményítőbb műveiben is feltalálható némi egyénítés; mert a rideg valóság önmagával soha sincs összhangban, s ezt mindig a belevetett eszme eszközli; mert a puszta egyéni hajhászása arra a tévedésre vezet, hogy az esetleges és anyagi erőt vesz a lényesen és szellemin, s minden eszmei jelentőség veszni indul.

 

A költészetben sincs másképp. A drámaíró akár Szophoklész, akár Shakespeare tanítványa, mindig eszményít, azaz uralkodik a természeten, és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme szerint, melyet ki akar fejezni. Ezért az élet töredékes és elszórt eseményeit folytonosokká téve, egésszé olvasztja össze, a jellem és szenvedély nyilatkozatait gyúpontba szedi, s a körvonalakat most emelve, majd arányosítva igyekszik elérni mindennél nagyobb célját, a költői hatást.

 

Minden valódi nagy költő elődei vállán emelkedik, s eredetisége nem abban áll, hogy elődei tárgyai- és invencióiból semmit sem használ, hanem abban, hogy miképpen tudja földolgozni és saját szellemébe olvasztani.

 



---------------------------------------------------


DIENES OTTÓ
A SÖTÉTSÉG TUDATOSÍTÁSA ÉS
A TÖKÉLETESSÉG MEGIDÉZÉSE
ESSZÉK, TANULMÁNYOK, KRITIKÁK, FORDÍTÁSOK


Hamvas-Nietzsche túlzott furorjában odáig jut, hogy kijelenti, miszerint mind a tudós, mind a pap világuralomra törekszik, s ez pedig nem más, mint a démonikus hatalmi ösztön megnyilvánulása. Nietzsche egyedülálló jelentősége és egyúttal tragédiája is abban keresendő, hogy felismerte, a dolgok meztelen vitális arcának az előtűnte után semmiféle konstruktív emberi új lehetőség nem mutatkozott. A szellem entrópiájának (fokozatos kiegyenlítődésének) világában a váratlan religiózus felbuzdulás sem vigasztaló jelenség, hasonló a rákos daganathoz. A pusztulásra ítélt élet minden területén létrejön a hypertrophia (túltengés). Elkövetkezett a (rossz értelemben vett) metafizikai és vallásos túltengés kora. Megjegyezném itt - de csak óvatosan -, hogy a 20. század végének a képlete - a jelenlegi magyar állapotok is - kísértetiesen hasonlítanak Hamvas-Nietzsche nagyon is valóságos fantazmájára. A filozófus végkövetkeztetése: „A tudomány vallássá akar lenni, s abban a pillanatban, amikor célját elérte, a vallással együtt meg kell semmisülnie”.Hamvas ebben a korszakában azt vallja, hogy mind a tudományosságban, mind vallásosságban megnyugvó gondolat semmi más, mint megnyugvás az imagináriusban, amely végül is illuzórikus állapot. Kategorikusan jelenti ki, hogy „a pozitív, biztos, nyugodt, sőt a megnyugtató kívül- és felülállás élménye fölött ma senki sem rendelkezik.” A IV. fejezetben jut el Hamvas odáig, hogy a hiteles görögség ismérveit meghatározza.
Maga a reneszánsz nem más, mint újjászületés a görögségben. A humanisták meglátták azt, hogy az ókori görög nép minden ember örök mértéke. Hogy ezt jobban megérthessük, Goethéhez kell fordulnunk. Goethe gondolata az, hogy a „kiképzett tulajdonság” egyenlő a göröggé vált tulajdonsággal, azaz: „az ember csakis annyiban léphet át a halhatatlanságba, amennyiben magát át tudta görögösíteni. Csak a göröggé lett ember halhatatlan”. Azt viszont, hogy a görögség sajátos módon nem halt meg, ennek a világtörténelemben egyedülálló életben maradásnak jelentőségét Nietzsche fedezte fel.
A görög világban ugyanis egyesül az, ami sehol sem sikerült még, a racionális és az irracionális, a logikus és az intuitív, azaz a világ két nagy oldala. A görögségben a mágikus és a logikus tudat egy, a kettő nem oltja ki egymást.
A mágia révén pillanthatunk bele a kozmikus tudatba: „A kozmikus tudat pedig látja, hogy az ember életében az egész emberiséget személyesíti meg, minden tett és gondolat előre- és visszahat rajta keresztül minden emberre.” A világrendet nem lehet büntetés nélkül megsérteni...
A modern ember az elveszettség állapotában él, emiatt maga az idő is veszendő lesz. A görögség valójában az időtlenségben létezik, ez az apollói kultúra ismertetőjele. A pillanatban benne van az örök, az örökben a pillanat: „A görög idő”-ben az ember nincs az örökről letépve, s ezért nincs is honvágya. Itt van otthon az életben, mert az élet: lét. Az idő nem múlik el, hanem: van.” A világegyetem egészével „összeélt” idő ez, így aztán nincs különbség az életidő és a létidő között. A görög ember az életben halhatatlan: a pillanatban örök. Így szökik szárba a megdicsőült élet, a megdicsőült testben pedig megjelenik az istenség. A világot átitatják az isteni erők: előttünk áll az isteni ember (minden őshagyomány őrének az álma, tegyük ehhez hozzá minden szarkazmus nélkül).
Heroizmus és idill: a játék (Olümpia!). Az olümposzi Zeusz igazi lénye. Akinek az életben része van, egyetlen egy közösségben él minden más lénnyel (még az istenekkel is!): a világ közös, és az élet a legfőbb jó. A görög ember az egész világegyetem gyermeke: ez a görögség halhatatlan alakító és ható ereje. A görögöknél nem alakult ki a vallás, a lét nem szegmentálódott. A Hexakümion egyik forrpontjához jutunk így el, a theiosz anthróposz fogalmához. Az előbb már említett isteni emberhez, az istenségtől való érintettséghez. A theiosz anthróposz a világot vallásos torzultság nélkül látja, alétheiában él, amely nem más, mint a tiszta, egyszerű, egyenes magatartás és pillantás.
Zeusz, az apa, Farkas is. Ez a Farkas a világrend, a középpont őre, a szenny és mocsok üldözője. Aki a rendet megbontja, azt felfalja: „A rend szigorú, átléphetetlen és kegyetlen. De ez a rend a világosságé, a szépségé és az örömé”. Nem lehet büntetés nélkül méltatlanul élni; aki nem örül az életnek-létezésnek, az nyomorult, s nyomorultságával beszennyezi a világ szépségét. A legnagyobb erő nem a harc, a küzdelem, a lázadás, a hősiesség, hanem a mindent átitató derű. A legmagasabb élet nem a hatalom, hanem a derű.
Most már lassan felmérjük, hogy a démonikus áram, amelyről jóval fentebb szóltunk már, merrefelé sodorja a világot, s hogy mit is jelent a tradicionális életrend. Az értelem, az értelmet képviselők kivonulása már régen elkezdődött: a nagy ember lassan, de annál tragikusabban átengedi a világot a kicsiny erőszakosoknak, az amatőröknek, a dilettánsoknak. A nemesedő vagy megnemesedett ember aligha találja már helyét ebben a világban. Kívülmaradásában abban reménykedik, hogy az értelem Birodalma a világ süllyedésének arányában egyre növekedni fog, s majd ez a Birodalom erőszak nélkül átveszi az uralmat a föld fölött. Ebben a vonatkozásban viszont végzetes tévedés a görögségre hivatkozni. Igaz, Platón Akadémiája otthont teremtett a társadalomról levált embereknek, de a hely nem volt egy másik dimenzióban, más helyen, a világon kívül. Nem volt túlvilág, az Akadémiának nem volt megváltás jellege. Hamvas szerint a görögség csodálatos és megismételhetetlen világa számunkra nem lehet búvóhely, menekülés, megváltás, eszmény: saját időnk megtagadásához a görögség nem segít hozzá. Az ókori görögség örökre elveszett; nem múlhat el soha, de soha többé nem lesz utánozható: „E szétzüllött és lealacsonyodott emberiségben megmaradni nem lehet. Mindazt, ami az emberben szép és igaz és nagy, azt a démonikus életrombolás felőrli. Nem lehet nem itthagyni. De nem lehet belőle kilépni. Mert, ha benne marad, azt a gyalázatot éli, ami a koré; de senki se hagyhatja el, mert akkor feladja saját sorsát, s ez még az előbbinél is nagyobb gyalázat”.
Hamvas szerint nem lehetséges, de nem is célravezető, hogy halottaiból feltámasszuk az ókort, mivel az a tudatsüllyedés egy neme lenne. A modern világra már nem lehet ráhúzni e visszafelé élésnek a rózsaszínű álarcát. Az előzőek alapján eljuthatunk viszont ahhoz a felismeréshez, hogy „a mai élőlények igen nagy többségének nincsen igazi jelenkortudata. Nem is lehet. A többségtől ekkora éberséget követelni nem szabad. A ma élő emberek általában, különböző távolságokban lemaradva, visszaesve a visszaesett tudatoknak különböző fokain állnak”. Így aztán vissza lehet süllyedni az ókori arkhaio-pszichológiai rétegbe is. Ez pedig - ez is - a sorstól való meneküléssel egyenértékű.
A görögök alkotásait nem szabad azzal összetéveszteni, ami maguk a görögök voltak, illetve ahogy a görögök voltak.
Nomármost, Hamvas sajátos logikával kifejti, hogy az ókori görögség esetében - s ezt kell jól megértenünk - a lélek mint olyan, felszámolódott a természet és a szellem körei között. A legnagyobb csoda így végeredményben degradálódik: a görögség a lélek világszféráját elsüllyesztette, negligálta, s a szakadékot úgy hidalta át, hogy a természetet közvetlenül összekötötte a szellemmel, s így az irracionális, homályos, legnagyobb részben tudattalan lélek-világot eltemette. Az elmélyültebb elemzéstől most tekintsünk el, s fordítsuk le ezt a következmények nyelvére.
Az emberiség számára az animalitásból való kiemelkedés nyilvánvalóan nem megy egykönnyen. Jungnak az a zseniális feltevése, miszerint Európa barbár vagy félbarbár népei túl korán ismerkedtek meg egy magasrendű szellemi keleti vallással - illetve kényszerítették azt rájuk - igaz kell hogy legyen. A mélységesen barbár ösztönvilág nem fokozatosan szublimálódott, így csak felületesen forrhatott össze: a keresztre feszített Krisztus ennek a ténynek a legtragikusabb és örök szimbóluma. Az ösztönvilág tehát nem szelídült meg eléggé, a szellemi világ eszmei konstrukciói pedig elérhetetlen magasságokba kerültek az ösztönvilág, a tudattalan lélekvilág fölé. Az arkhaio-pszichológiai rétegbe való visszasüllyedés - tehát a tudattalan lélekvilág ösztönimpulzusainak a nem kellő tudomásulvétele, illetve annak túl gyors visszaszorítására tett hatalmas kísérlet (kereszténység) - magasrendű szellemi „álvilágot” (pszeudo-világot?) teremtett, sőt mindezt továbbfokozva azt felsőbbrendűnek mondta ki. Hamvas feltevése szerint „az extrovertált sensate-magatartás aztán elnyomott minden lélek-megnyilvánulást, és csak a természet szellem kapcsolatot emelte ki. Ezért válhatott a harmónia-eszmény uralkodóvá, s vele együtt az értelem-filozófia, a dogma-egyház, a racionalista tudomány és az antik embereszmény, a klasszika mint művészet, gondolat, társadalmi berendezkedés, életrend és metafizika”.
Persze sok itt a feltételezés, de annyi bizonyos, hogy az idők folyamán egyre sorvadt az intim, belső lelki élet is, mivel a már az előzőekben is tárgyalt agonalitás vette birtokba az emberi életet, s térítette az extrovertáltság felé, kifelé. Az agón tehát: létem csak annyiban van, amennyiben a nyilvánosság előtt vagyok, szereplek, tekintélyem, vagyonom van, és így tovább. „Csak annyiban élek, amennyire látszani tudok. Csak az van bennem, amit ki tudok fejezni.” De ne is részletezzük tovább ezt a gondolatmenetet. Hamvas maga nem kis keserűséggel írja le ezt az ítéletet: „A modern ember egész léte, ha a láthatót belőle elveszik, semmivé válik.” A kifejlett, kellő kifinomultságra jutott lélekvilág vezérlője a szeretet kell legyen, s a szeretetnek nincs szüksége egoista sorsra. A legtöbb sorstragédia a szeretet valamiféle hiányából ered. Az animalitásból kiszabadított lélek az abszolút szabadság birodalma...

Dionüszosz tehát modern isten: „a modern ember elsüllyedt tudatában a természet és a szellem törvénytelen összenövését széttörő istenség”. Ha a lélek kiteljesedik, akkor az ember kilépett az animalitásból, s otthagyja a szellemvilág álstruktúráit: megszületik a Szeretet, az Agapé. Csak így tudjuk valóban felfogni Nietzsche keresztényellenességét, kereszténységét és keresztényfölöttiségét. Nem könnyű követni a gondolatmenetet: az emberben lakozó és parancsoló Isten van itt jelen: a Feláldozott és Megfeszített, vagy másképpen: Szenvedő Isten. Már kimondtuk: „Dionüszosz: a kereszténységnek a keresztényellenességgel való egyesülése a kereszténység-fölöttiben. Krisztus és Antikrisztus egysége; az Áldozat”.
Magát az eddigi embert túl kell lépni: „meg kell nyílni, hogy az Isten belém szálljon; sorsomat és Énemet rendelkezésére kell bocsátanom...”

*
... Nos, maga a szerző is tudatában van annak, hogy úgynevezett „tiszta korok” sohasem is voltak, de a tükörtartás végett - amely tükörben teljes egészében szembesülhetünk torzságunkkal - szükséges egy ilyet feltételezni. Keserű felismerés az is, hogy az ártalmas természetet (a démoniság félelmetes és diadalmas uralmát) elpusztítani nem lehet, de a kétségbeesett javítómunkát abbahagyni, a Szellem fényének ragyogását elhomályosítani, hagyni kihunyni a legeslegnagyobb felelőtlenség, amelyet a Szellem „ügynöke” elkövethet...
Várkonyi igencsak tudatában van annak, hogy egy balanszírozó eszme- és formavilág (aranykor) bemutatása, illetve az emberi szimbólumalkotás alapelveinek a megvilágítása égetően szükséges a felemelő eszmékben koldusszegény korunkban. Mivel - mondja maga a szerző - „még az olyan anyagba” züllött korban is, mint a miénk, midőn az emberállat diadalmaskodik, fenntartó és elnyomhatatlan erőkként hatnak a múlt értékei”

*
Mire is döbben tehát rá Nietzsche - Dionüszosz? Az a döbbenet járja át, hogy belepillant a lét abszurditásába: Dionüszosz arra ébred rá, hogy élete csak egy múló pillanat, egy ember nélküli és emberellenes kozmoszban, s hogy a lét, a világ nem emberközpontúan van berendezve. A luciditástól megszállott Nietzsche ezen a ponton veti el leginkább a sulykot a kereszténység ellen. A kereszténység ugyanennek az (abszurd) valóságnak a láttán e meztelen valóságot eufemizáló hazugságokba menekül Nietzsche szerint. A kereszténység leplez, a dionüszoszi ember vállalja a lét valóságába való belepillantást, amely egyúttal az emberi élet kendőzetlen realitásaiba való belelátás is. Így teremtődik meg a keresztény ember alternatívája, a dionüszoszi ember. S ugyanígy válik Nietzsche gondolkodásában a korabeli kultúrfiliszter az előző ellentettjévé: A filiszterről való tudat megszüli a tömegember kulturálatlanságáról való nézetet, a tömegtől való intellektuális iszonyt. S mindezeket alapul véve megszületik a tipikusan német szembeállítás a filiszter és az „Übermensch” dualizmusában. Mindezek a múlt század ötvenes-hatvanas éveire vonatkoznak, tehát nem szabadna például ma ezeket a nézeteket aktualizálni (a műveletlen tömeg l'art pour l'art megvetése stb.).

Eljutunk tehát a legfájóbb kérdéshez: miért nehéz a nietzschei követelményrendszerben megfogalmazott nagykorúság elérése? Ő maga tragikus élességgel látja meg, hogy az egyénben még csírájában is alig van meg az egyetemes emberi szenvedés és problémák iránti érzék, együttérzés. Az egyének legnagyobb többsége számára az önvaló, az „önmaga” fontosabb, mint a világ. Harmadsorban pedig - s ez manapság is mennyire igaz - az emberiségnek mint egésznek nincsenek céljai... A kritikai pozitivista egyetemes tudatnak erre a drámai végeredményre kell rádöbbennie világmegváltó tervei közepette. A harmincnegyedik aforizmusban Nietzsche kimondja a végkövetkeztetést: „Az egész emberi élet mélyen süllyedt az igazság nélküli állapotába...” Az ember számára - az értelemmel bíró emberi lény számára - ebben a tragikus létben nem marad más megoldás, mint az úgynevezett lebegő állapot.

Azt veti a kereszténység szemére, hogy „nem a szenvedélyek fölötti uralmat, hanem a szenvedélyek kiirtását” követeli. Szerinte a kereszténység nem vette észre, hogy a szexuális késztetés például „jelentős kifinomulásra” képes, és „a szexualitást tisztátalannak állította be.” Nietzsche averziójában odáig ragadtatja magát, hogy azt mondja, maga a kereszténység is a hatalom akarásának kifejeződése, de a gyengék és a sérültek hatalom akarása. Az ő ressentimentjuk (haragtartásuk, titkos neheztelésük) olyan intenzív, hogy minden testi és szellemi kiválósággal szemben a közönséges dolgokat részesítik előnyben, a nemiséget megvetik, a testet és az értelmet a lélekkel szemben leértékelik. Mindez elvezet az egész világnak egy másik képzeletbeli világ ellenében való lebecsüléséhez.

Nietzsche ugyanis ebben a művében egymásra vetíti az új kihívások alapján a dionüszoszi örökséget, csodáltjai közül Goethét és Schopenhauert, s mindebből gyúrja össze saját teremtményét, az akkori embert meghaladó, helyzete magaslatára jutó ideális embert, az „Übermensch”-et. Úgy véli, hogy a legnagyobb morális erő azokban van meg, akik képesek szenvedélyeiket szublimálni s ellenőrzésük alá vonni, miközben alkotó módon tudnak élni velük. Nietzsche mint morálfilozófus, tudatában van annak, hogy sem a libertinizmus, sem az aszketizmus nem vezethet célra az emberi világ keretei között.

„számomra a legnagyobb reményhez vezető híd az, hogy az ember szabaduljon meg a bosszúvágytól”. A morálfilozófus Nietzsche számára nyilvánvaló, hogy a morál korlátoz és fegyelmez is egyúttal, s így behatároltságot jelent, de úgy érvel, hogy bizonyos fegyelem és korlátozás minden olyan dologhoz feltétlenül szükséges, „amelynek a kedvéért egyáltalán érdemes élni: például az erényhez, a művészethez, a zenéhez, a tánchoz, a spiritualitáshoz.” S hogy visszatérjünk az új emberfaj képviselőjéhez: egy egyfajta morál nem más, mint előírása arra nézvést, hogyan éljünk együtt szenvedélyeinkkel elkerülendő az állatember viselkedési zsákutcáit (a sztoikusok, Spinoza, Arisztotelész, Goethe a legfőbb elvek mutatói e pozitív erkölcsi erő tekintetében).

 Az „emberfölötti ember” tehát az az emberi lény, aki fölülemelkedett önmaga kondicionált állapotán, s úgy adott értelmet életének és létének, hogy annak tudatos teremtőjévé vált.

*
Az ember ősi idők óta úgy jelenik meg a különféle tradíciókban, mint a világ szintézise, az univerzum kicsinyített mása, az embert és a világegyetemet alkotó elemek között meglevő analógia és megfelelés. Az ember imigyen három kozmikus szintet érint: a földi szintet lábával, mellkasával és törzsével az atmoszféráét, fejével pedig az égi szintet. Emellett három világ részese: ásványié, növényié, állatié. Szellemén keresztül kapcsolatba léphet az isteni világgal, kozmikus tartóoszlop - Atlasz -, akinek a lényegi küldetése az, hogy alátámassza az eget és a földet, amelyet állandóan az a veszély fenyeget, hogy szétválik, szétbomlik. Nyilván a fizikai-materiális-animális és a spirituális-szellemi-isteni szféráról van szó, amelynek az egyensúlya bármikor megbomolhat, illetve kettészakadhat úgy, hogy nem az utóbbi javára billen a mérleg. De ezt most ne is részletezzük tovább.
A születés minden egyes emberi lény számára olyan, mint egy világteremtés: számára az anyagba való materializálódás azonos a világ születésével, a halál olyan, mint a világ vége: aki eltávozik, annak meghalni a világ számára vagy a világnak meghalni vele ugyanaz. Ezt az Isten-univerzum-ember egységet egy olyan szféra fejezi ki - a világ hagyományos képe -, amelynek minden ember a központját foglalja el. Ő a világban, a világ őbenne csak kölcsönös kapcsolatok révén határozható meg: az ember mint olyan kozmikus kapcsolatok csomópontját szimbolizálja tehát.
A hagyományos emberkép szerint az ember test (érzéki létszféra) is, és szellem (mentálszféra) is. A szellem meglétéből származtatható a csak az emberben meglevő s egyedül reá jellemző transzcendens nosztalgia, a számára adott világot meghaladni akaró noeticus igény. Hogy ez pontosabban mit is jelent, álljon itt példának egy, a második században élt egyiptomi gnosztikus jóslata az eljövendő korok emberének hanyatlásáról. Olyan idők eljöveteléről beszél - miután felteszi a kérdést: vajon a szellemet nélkülöző ember méltó-e valójában az ember névre? -, amikor már nem lesznek szellemi élettel rendelkező lények, hanem csak tudatlan pszichikumok, amelyek elutasítanak minden szellemhez tartozót. Akkor majd mindenki megelégszik azzal a világgal, amelyben él vagy kényszerül élni, s nem lesz többé érdekelve az örök életben. Ha majdan valaki ezen a ponton szellemi életről beszélne, legalább olyan nevetségessé válna, mint az a hal, amelyik a birkákkal szeretne legelészni a hegyi mezőkön. Amikor ez a teljes sötétség és tudatlanság el fog terjedni a földkerekségen, megszűnik a szellemi élet iránti kutatóvágy vagy valamiféle óhajtás. A világ teljes egészében meg lesz fosztva a szellemi életre sóvárgó nosztalgiától. E sötét jóslat szerint ekkor következik be a testszellem ember vége. Ezzel elérkezik ama nap, amikor az ember egyesegyedül a testet szimbolizálja: lemond az öröklétre való vágyáról...
Babitsot is mélységesen megrendíti a hagyományos emberkép katasztrofális válsága: „Az Antikrisztusok megsokasodtak, / az ég illata elveszik a bűzben: / Uram, aki vagy, adj jelet magadról, / igazgasd tévedt ebeid szimatját!” (Vers apostolokról). Vagy ahogy A sziget nem elég magasban hallatja fájdalmas szavát: „Sanda jövő, körülöttem népek nyomora, tikkadt / gyűlöletek hálója, önös kormányok öldöklő / versenye, vér, vér, vér, ... Nem apadt el az ösztönök alja, / könnyű zsilip szegi csak, szomjas kontárok ügyetlen / ujja alatt...”
 

 

-----------------------------
Charles Baudelaire

AZ ELLENSÉG

Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.

S elértem végre így a Gondolatnak őszét:
most kéne fogni már ásót és gerebent
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.

S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -

Óh kín! óh fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.

 

A REPEDT HARANG

Oly édes-keserű a téli éjeken
hallgatni, ha a tűz szive dobogva lángol,
a tűnt emlékeket kikelni könnyeden
a ködbe zendülő harangok halk szavából.

Óh, boldog a harang, kinek érctorka ép,
ki, noha már öreg, erőben és vidáman
önti maga körül híven a szent zenét,
mint vén vitéz, aki fennvirraszt sátorában.

Az én lelkem repedt; s ha néha éjjeli
unalmát fázva vágy hangokkal tölteni,
olykor olyan nyögő és gyönge hangot ad csak,

mint hörgő sebesült, akit magára hagytak
egy hulladomb alatt, vértóban, s ott veszett,
egyhelyben, iszonyú erőlködés között.

 
EGY IKÁRUSZ PANASZAI

Boldogan él, vigan, betelten,
ki durva rimákat szeret,
de az én karom eltörött,
mivel én felhőket öleltem.

A ritka csillagok büne,
melyek egem mélyén ragyognak
hogy fáradt szemeim napoknak
emlékével vannak tele.

Hiába vágytam én a térnek
elejét s végét lelni meg:
valami szörnyü tűzszemek
melegétől szárnyaim égnek.

A Szép szerelme éget el,
s nem lesz meg annyi bús jutalmam,
hogy a tengernek nevem adjam,
amelybe majd zuhanni kell.

 

 KORÁBBI ÉLETEM
        Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
        száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
        s pilléreik között az este fekete
        barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.

        Az ár-apály a menny képét dajkálta, de
        zenéjében, az ős, mindenható dalokban,
        ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,
        az égő alkonyat, szemeim öröme.

        Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép,
        ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;
        homlokom meztelen, illattal-öntözött

        rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,
        s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet
        a bús titok, amely úgy gyötri szívemet.

        Szabó Lőrinc fordítása


 EGY  DÖG
        Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
           melybe ma szemünk ütközött:
        Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
           váratlan egy iszonyu dög

        nyitotta lábait cédán magasba lökve,
           mig izzadt méreg járta át,
        élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
           kipárolgással telt hasát.

        A nap sugarai tán azért tündököltek
           úgy e sülő szemét fölött,
        hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
           azt, amit az egybekötött.

        S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
           nézett alá az ég szeme;
        a bűz ereje az egész rétet bejárta,
           azt hitted, elájulsz bele.

        A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
           folyadékként és vastagon,
        fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
           másztak az élő rongyokon.

        S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
           s gyöngyözve néha felszökellt:
        a test bizonytalan dagadva-lélegezve
           sokszorozott életre kelt.

        S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
           mint futó szél a tó vizén,
        vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
           ütemre forgat a legény.

        A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
           kusza vonalak tömege,
        vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
           a művész emlékezete.

        Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
           nézett bennünket dühösen,
        sóváran lesve a percet, amikor újra
           lakmározhat a tetemen.

        - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
           ilyen ragály és borzalom,
        szemeim csillaga, életem napvilága
           te, lázam, üdvöm, angyalom!

        Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
           az utolsó szentség után,
        csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
           s kövér gyom burjánzik buján.

        De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
           vad csókjaival megehet,
        én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
           elrothadt szerelmeimet!

        Szabó Lőrinc fordítása
..............................

 VERLAINE, Paul

 MONDD CSAK
        Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek,
        érzékeim, eszem s lelkem telítve véled,
        s míg tart az örök éj, pupillámban a képed;
        szívemben az egész gyöngéd s vad múlt - remek

        végzet! - ó, szertelen életem óriási
        élvezeteinek nagy netovábbja, mondd,
        gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt
        hajdan, téged egész erejével imádni

        egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást
        ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen
        és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen
        nagyanyakorba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss

        féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton
        idézd, kezedbe sorsomat miként adom
        a szép jelenben és sok drága holnapon,
        hogy emlékezetednek áldása feloldjon,

        s kalauzom legyen a sötét utakon!

        Kálnoky László fordítása
.....................................