Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Blaise Pascal: Gondolatok

2010.11.25

    

Blaise Pascal: Gondolatok

    3.

  Akik megszokták, hogy megérzésükre hallgatva ítélnek, nem értenek
semmit a következtetést igénylô dolgokhoz, mert egy csapásra
szeretnének mélyükre hatolni, ahhoz azonban nincsenek hozzászokva, hogy
megkeressék a törvényeket. Azok viszont, akik törvényekbôl kiindulva
okoskodnak, ahhoz nem értenek, ami a megérzés körébe tartozik, mert
ilyenkor is törvényeket keresnek, és képtelenek egyetlen pillantással
mindent átfogni.

      7.

  Minél értelmesebb valaki, annál több egyéni jelleget fedez fel az
emberekben. Az átlagember nem lát közöttük különbséget.

                               9.

  Ha eredményesen akarunk valakit megcáfolni, bebizonyítva, hogy téved,
elôbb vizsgáljuk meg, melyik oldaláról szemléli a dolgot, mert arról az
oldalról tekintve rendszerint igaza is van. Aztán ismerjük el ezt az
igazságát, de egyben tárjuk fel a téves nézôpontot. Ettôl megnyugszik,
mert azt látja, csupán annyi hibát követett el, hogy nem vette
figyelembe a kérdés minden oldalát; márpedig azon nem bosszankodunk,
hogy nem vettünk észre mindent, azt azonban nem szívesen ismerjük el,
hogy tévedtünk; talán azért, mert az ember természete olyan, hogy
mindent nem láthat meg, amit azonban jól szemügyre vesz, abban nem
tévedhet; így például érzékeléseink mindig igazak.
          11.

  A keresztényi élet szempontjából minden nagy szórakozás veszélyt
jelent; de az ember kitalálta szórakozások közül egytôl sem kell
annyira tartanunk, mint a színháztól. Oly természetesen és oly
árnyaltan ábrázolja a szenvedélyeket, hogy ezzel felszítja ôket, és
hasonlókat ébreszt szívünkben, mindenekelôtt a szerelem szenvedélyét;
fôleg akkor, ha rendkívül szűziesnek és roppant tisztességesnek festi.
Mert minél ártatlanabb színben mutatja magát a szerelem az ártatlan
lelkeknek, annál könnyebben ejti ôket hatalmába; hevessége hízeleg
önszeretetünknek, azonnal vágy ébred benne, hogy a rendkívül élethűen
ábrázolt érzelmekhez hasonlókat idézzen fel ô is; ugyanakkor azzal
nyugtatjuk meg lelkiismeretünket, hogy a színpadon látott érzelmek
tisztességesek, s valóban el is oszlatják a tiszta lelkek aggodalmait,
akik azt képzelik, nem eshet folt erkölcsükön, ha ilyen szemérmesnek
vélt szerelemmel szeretnek.
  Így aztán a színielôadásról távozva szívünk csordultig van a szerelem
minden szépségével és édességével, lelkünk és értelmünk annyira meg van
gyôzôdve ártatlanságáról, hogy immár készen is áll elsô érintésére,
vagy inkább az alkalom keresésére, hogy ô is ilyeneket ébresszen másnak
a szívében, s ugyanazokban a gyönyörökben részesüljön, ugyanolyan
áldozatokat hozzanak érte is, amelyeket oly tökéletes ábrázolásban
látott a színpadon.
     14.

  Amikor a mesterkéletlen szavak szenvedélyt festenek, vagy a
szenvedély következményét ecsetelik, önmagunkban találjuk meg az
elhangzottak igazságát, amirôl addig nem vettünk tudomást, s ezért
vonzalom támad bennünk az iránt, aki ezt az érzést ébreszti bennünk;
hiszen nem a maga lelki gazdagságát tárja fel elôttünk, hanem a
mienket; ezért e jótéteménye szeretetre méltóvá teszi ôt szemünkben,
azon túlmenôen, hogy a vele való szellemi közösség is szükségszerűen
szeretetre gerjeszti iránta szívünket.
   16.*

  Az ékesszólás művészete úgy mondani a dolgokat, hogy: 1. nehézség
nélkül, örömmel értsék meg ôket mindazok, akikhez szólunk; 2.
érdekeltnek érezzék magukat, s hiúságuktól ösztönözve szívesebben
elmélkedjenek rajtuk.
  Tehát kölcsönös megfelelés, amelyet egyrészt a hallgatók értelme és
szíve, másrészt a gondolatok és a használt kifejezések között
igyekszünk megteremteni, ennek feltétele az emberi szív alapos
tanulmányozása avégbôl, hogy megismerjük minden rugóját, és aztán
megtaláljuk fejtegetésünk megfelelô arányait. Azoknak a helyébe kell
képzelnünk magunkat, akiknek mondandónkat szánjuk, a magunk szívén kell
kipróbálnunk a szavainknak adandó formát, hogy lássuk, megfelelnek-e
egymásnak, és bizonyosnak érezhetjük-e benne magunkat, hogy hallgatónk
szinte kénytelen lesz megadnia magát. A lehetô legegyszerűbb módon
természetesnek kell maradnunk; ne nagyítsuk fel azt, ami kicsi, ne
jelentéktelenítsük el azt, ami nagy. Nem elégséges, ha valami szép,
feleljen is meg tárgyának, hogy se több, se kevesebb ne legyen benne a
kelleténél.
  25.

  Ékesszólás. -- Szépség és valóság, erre van szükség; de a szépséget
is a valóból kell merítenünk.
   37.

  Mivel nem lehetünk egyetemes szelleműek oly módon, hogy minden
lehetségest tudjunk mindenrôl, hát tudjunk mindenbôl egy keveset. Mert
sokkalta szebb dolog valamit tudni mindenbôl, mint mindent tudni
egyrôl; ez az egyetemes érdeklôdés a legszebb dolog a világon. Persze
még jobb lenne, ha mindkettô megvolna bennünk, de ha már választanunk
kell, akkor válasszuk az utóbbit. Érzi ezt a művelt emberek társasága,
és így is cselekszik, mert gyakran igen jó bíró ez a társaság.
                               44.

  Szeretnétek, hogy jót gondoljanak rólatok az emberek? Ne mondjatok
jót magatokról.
      47.

  Vannak, akik jól beszélnek, pedig nem írnak jól. Mert a körülmények,
a hallgatóság tűzbe hozza ôket, és ez a hév többet csal ki
szellemükbôl, mint amennyit nélküle lelnének benne. 50.

  Ugyanaz az értelem megváltozik aszerint, milyen szavakkal fejezzük
ki. Az értelmek a szavaktól nyerik méltóságukat, nem pedig ôk
kölcsönöznek méltóságot a szavaknak. Példákat kell rá keresnem...

66.*

  Meg kell ismernünk önmagunkat: még ha nem segít is hozzá bennünket az
igazság megtalálásához, legalább arra jó, hogy rendet teremtsünk az
életünkben, márpedig ennél nincsen helyesebb dolog.

                               72.****

  Az ember aránytalansága. -- ,,Lám, hová vezetnek bennünket
természetes ismereteink. Ha nem valódiak, nincs igazság az emberben; ha
pedig azok, akkor az ember nagy okot lel bennük az alázatra, kénytelen
lévén így vagy úgy lejjebb szállítani önbecsülését. Minthogy pedig csak
zgy létezhet, ha hisz bennük, szeretném, ha mielôtt mélyebben
belebocsátkoznék a természet kutatásába, még egyszer komolyan és
alaposan szemügyre venné, majd önmagát is jól megnézné és arányainak
ismeretében...'' Vizsgálja tehát az ember az egész természetet a maga
fenséges és teljes nagyszerűségében, fordítsa el tekintetét az ôt
körülvevô alantas tárgyaktól. Nézze ezt a ragyogó fényt, amely örök
lámpásként világítja meg a mindenséget, s amikor a földet már csak
pontnak látja e csillag leírta hatalmas körpályához viszonyítva, ámulva
vegye észre, hogy ez a hatalmas körpálya maga is csupán finom hegyű
ceruzával felrajzolt pont ahhoz képest, amelyet az égbolton keringô
csillagok írnak le. De ha a látás itt megtorpan is, képzelete azért
szálljon csak tovább; elôbb fog belefáradni a természet felfogásába,
mint a természet a felfognivaló nyújtásába. Ez az egész látható világ
csupán észrevehetetlen pont a természet dús keblén. Nincs gondolat,
amely meg tudná közelíteni. Hiába csigázzuk képzeteinket, tágítjuk ki
ôket az elképzelhetô tereken túlra, csak atomokat szül képzeletünk a
dolgok valósága helyett. Olyan gömb ez, amelynek a középpontja
mindenütt van, a kerülete sehol. Egyszóval: Isten mindenható voltának
az a legnagyobb érzékelhetô jellemvonása, hogy gondolatában elvész
képzeletünk.
  Majd önmagához megtérve vegye észbe az ember, micsoda ô ahhoz
viszonyítva, ami van; értse meg, hogy a természet e félreesô zugában
eltévedt lény; aztán a lakásául szolgáló kis odúból -- értem ezen a
Világmindenséget -- tanulja meg helyesen értékelni a földet, a
birodalmakat, a városokat és önmagát.
  Mi az ember a végtelenségben?
  De hogy egy másik, éppily ámulatba ejtô csoda táruljon fel elôtte,
kutasson az általa ismert legkisebb dolgokban. Fedezzen föl az atka
parányi testében e testnél is összehasonlíthatatlanul kisebb részeket,
lábakat ízületekkel, a lábakban ereket, az erekben vért, a vérben
nedveket, a nedvekben cseppeket, s a cseppekben párákat; majd ossza
tovább ez utóbbiakat, és minden erejét megfeszítve igyekezzék a végére
járni e gondolatsornak, s aztán tárgyául azt a végsô valamit tegyük
meg, amelyhez el tud jutni; nyilván azt fogja hinni, hogy eljutott a
természet végsô parányához. Én azonban még ebben is egy újabb
feneketlen mélységet akarok megmutatni neki. Nemcsak a látható
világmindenséget szándékszom feltárni elôtte, hanem azt a
mérhetetlenséget is, amelyet e kicsinyke atomon belül alkothat magának
a természetrôl. Fedezzen fel benne is végtelen sok világot, mindegyiket
saját égbolttal, bolygókkal, földdel, amelyek ugyanúgy aránylanak
egymáshoz, mint a látható világmindenségben; a földön állatokat és
végezetül atkákat, s ezekben ugyanazt, amit az elsôk tártak elébe; s
aztán a többiben is ugyanazt lelve, vég nélkül, megállás nélkül,
ámuljon el e csodáktól, amelyek a maguk kicsinységében éppoly
bámulatosak, mint amilyenek nagyságukban a másikak; mert ugyan ki ne
csodálná, hogy testünk, amelyik az imént még észrevehetetlen volt a
világmindenségben, felfedezhetetlen a minden ölén, most meg kolosszus,
egy egész világ, vagy inkább minden ahhoz a semmihez viszonyítva,
ameddig az ember már el sem tud jutni.
  Aki így látja magát, megrémül önmagától, s ráeszmélve, hogy természet
adta tömegével a végtelenség és a semmi két feneketlen mélysége között
lebeg, remegve tekint majd e csodákra; és én bizonyos vagyok benne,
hogy kíváncsisága csodálatra fordul, és hajlandóbb lesz némán
szemlélni, mint elbizakodottan kutatni ôket.
  Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez,
minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között.
Végtelen messze van tôle, hogy felfogja a szélsôségeket, a dolgok
végcélja és lételve leküzdhetetlenül rejtve van számára egy
áthatolhatatlan titokban, mert egyaránt képtelen meglátni a semmit,
amelybôl vétetett, és a végtelent, amelyben elmerül.
  Mi egyebet tehet hát azon kívül, hogy megsejt valami látszatot a
dolgok közepébôl, örökös reménytelenségben afelôl, hogy megismerje
lételvüket és céljukat? Minden a semmibôl indult, s a végtelenségig
vitetett. Ki tudja követni ezeket a csodálatos lépéseket? A csodák
alkotója megérti ôket. Mindenki más képtelen rá.
  Mivel nem elmélkedtek e végtelenségeken, az emberek vakmerôn a
természet kutatására adták a fejüket, mintha bármiféle arányban
lennének vele. Különös dolog, hogy meg akarták érteni a dolgok
lételvét, s ebbôl kiindulva akartak eljutni mindennek a megismerésére,
ugyanoly végtelen önhittséggel, mint amilyen végtelen a tárgyuk. Mert
kétségkívül nem foganhat meg az emberben ilyen szándék, hacsak nincsen
benne ugyanolyan végtelen önhittség vagy képesség, mint amilyen
végtelen a természet.
  A tanult elme megérti, hogy mivel a természet minden dolgokba
beleírta a maga és teremtôje képét, szinte valamennyiben megtalálható
kettôs végtelensége. Így azt látjuk, hogy minden tudomány kutatási
területe végtelen, mert ki vonja kétségbe, hogy például a mértan által
felállítható tételek sora végtelenül végtelen? Princípiumai sokasága és
finomsága folytán egyaránt végtelenek a tudományok; mert ki ne látná,
hogy az utolsóként állított tételek nem önmaguktól helyesek, hanem
másokra vezethetôk vissza, ezek ismét másokra, és így kizárják egy
utolsó lehetôségét? Mi azonban az elménkben utolsóként felmerültekkel
úgy teszünk, mint az anyag terén, ahol oszthatatlan pontnak nevezzük
azt, amelyen túl érzékeink többé már semmit sem ragadnak meg, jóllehet
természeténél fogva az is végtelenségig osztható.
  A tudományok e két végtelene közül a nagyságé érzékelhetô jobban,
ezért akadtak csak kevesen, akik azt állították, hogy ôk mindent
tudnak. ,,Mindenrôl szólni fogok'' -- mondta Démokritosz.
  A kicsi végtelenje azonban sokkal kevésbé szembetűnô. A filozófusok
tehát inkább ehhez akartak eljutni, és éppen itt botlott el mindnyája.
Így születtek az ilyen gyakori címek: A dolgok lételveirôl, A filozófia
princípiumai, meg a többi, hozzájuk hasonló, amelyek ha látszólag nem
is, de voltaképpen épp olyan nagyképűek, mint ez a másik, amelyik
valósággal kiszúrja a szemet: De omni scibili.[4]
  Természetünknél fogva sokkal képesebbnek érezzük magunkat arra, hogy
eljussunk a dolgok középpontjához, mint arra, hogy átfogjuk a
kerületüket; a világ látható kiterjedése szemlátomást meghalad
bennünket; mivel azonban a kis dolgokat mi haladjuk meg, azt képzeljük
magunkról, könnyebben meg tudjuk ôket ragadni, holott semmivel sem
kevesebb képesség szükséges a semmiig, mint az egészhez való eljutásig:
végtelenül nagy kell az egyikhez is, a másikhoz is. Véleményem szerint
az az ember, aki meg tudná érteni a dolgok végsô elveit, képes lenne
végül megismerni a végtelent is. Az egyik a másik függvénye, az egyik
elvezet a másikhoz. E végletek érintkeznek, és egymástól eltávolodva
újra összetalálkoznak, egymásra lelnek Istenben, de egyedül Istenben.
  Ismerjük hát meg határainkat; valami, de nem minden vagyunk; az
osztályrészünkül jutott lét megfoszt bennünket a semmibôl születô
alapprincípiumok ismeretétôl; és ez a kevés lét, ami a miénk,
ugyanakkor a végtelen látványát is eltakarja elôlünk.
  A felfogható dolgok rendjében értelmünk ugyanazt a helyet foglalja
el, mint testünk a természet birodalmában.
  Minden téren korlátok között élünk, s ez az állapotunk --középhelyzet
a két véglet között -- minden képességünkben megnyilvánul. Érzékeink
nem fognak fel semmi végleteset, a túlságosan nagy zajtól
megsüketülünk, a túl sok fénytôl elvakulunk, a túl nagy távolság és a
túlságos közelség akadályozza a látást, a terjengôs fejtegetés éppúgy
homályt okoz, mint a szűkszavú, a túlságosan magától értetôdô igazság
megzavar (ismerek olyan embert, aki képtelen megérteni, hogy ha
nullából elveszünk négyet, marad nulla), az alapelvek túlontúl
evidensek számunkra, a túl nagy gyönyör kellemetlen, a túl sok
összehangzás bántó a zenében; a túlságosan sok jótett bosszant
bennünket, mert szeretnénk ráadással megfizetni adósságunkat: Beneficia
eo usque laeta sunt dum videntur exsolvi posse; ubi multum antevenere,
pro gratia odium redditur[5] Nem érzékeljük sem a túlságos hôséget, sem
a túlzottan nagy hideget. A mértéktelen jó tulajdonságok ártalmasak, és
nem érzékelhetôk; már nem érezzük, hanem csak eltűrjük ôket. Túl nagy
ifjúság és túl nagy vénség gátolja a szellemet, túlontúl sok és
túlontúl kevés a tudás; egyszóval a szélsôségek olyanok számunkra,
mintha nem léteznének, és mi sem létezünk hozzájuk viszonyítva;
meghaladnak bennünket, vagy mi ôket.
  Ez tehát a mi igazi állapotunk; ez tesz bennünket képtelenné a biztos
tudásra és az abszolút tudatlanságra. Egy széles középen lebegünk,
mindig bizonytalanul és határozatlanul, az egyik véglettôl a másik felé
hányódva. Mihelyt azt hisszük, hogy megkapaszkodhatunk és
megállapodhatunk valami határponton, már el is mozdul, elhagy
bennünket; ha pedig utánamegyünk, kicsusszan kezünk közül, tovasiklik,
örökös szökésben menekül elôlünk. Semmi sem áll meg számunkra. Ez a mi
természetes állapotunk, és ugyanakkor ez a legellentétesebb is
hajlamainkkal; égünk a vágytól, hogy szilárd talajra, valami végsô és
állandó alapra leljünk, olyan tornyot szeretnénk építeni rá, amely a
végtelenig emelkedik, ám minden fundamentumunk összeroppan, s
feneketlen mélység nyílik alattunk.
  Ne törekedjünk hát biztonságra és szilárdságra. Értelmünknek
állandóan csalódást okoz a látszatok állhatatlansága, semmi sem
rögzítheti a végest a két végtelen között, amelyek közrefogják, és
menekülnek elôle.
  Ha ezt jól megértjük, azt hiszem, meg fogunk nyugodni, ki-ki abban az
állapotban, amelybe a természet helyezte. Az osztályrészünkül jutott
közép mindenkor távol van a végletektôl, mit számít hát az, hogy az
[embernek] valamicskével több tudása van a dolgokról? Mihelyt tud
valamit, máris egy kissé magasabbról nézi ôket. De vajon nincs-e még
mindig mérhetetlenül távol a végtôl, és életünk tartama nem ugyanolyan
csekély-e a végtelenséghez képest, ha tíz esztendôvel hosszabb?
  E végtelen szemszögébôl minden egyenlô, ami véges; és én semmi okát
nem látom, miért foglalkoztatná képzeletünket inkább ez, mint amaz.
Gyötrelmes érzés már az is, ha a végeshez hasonlítjuk magunkat.
  Ha az ember elsôül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen
önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet? De talán
arra fog törekedni, hogy legalább azokat a részeket ismerje meg,
amelyek az ô mértékével arányosak. Csakhogy a világ részei egymással
mind olyan viszonyban vannak, olyan láncolatot alkotnak, hogy
véleményem szerint lehetetlenség megismerni az egyiket a másik és az
egész nélkül.
  Az ember például kapcsolatban van mindazzal, amit ismer. Ahhoz, hogy
elférjen, helyre, hogy fennmaradjon, idôre, hogy éljen, mozgásra, hogy
testének anyaga legyen, elemekre, a táplálkozáshoz hôre és élelemre, a
lélegzéshez levegôre van szüksége; látja a fényt, érzi a testeket;
egyszóval minden egybeszövôdik vele. Az ember megismeréséhez tehát
tudnunk kell, mi a magyarázata annak, hogy levegôre van szüksége
fennmaradásához; a levegô megismeréséhez pedig azt kell tudnunk, honnan
van e kapcsolata az ember életével. A tűz nem lehet meg levegô nélkül;
ezért az egyik megismeréséhez ismernünk kell a másikat.
  Mivel tehát közvetve és közvetlenül minden okozott és okozó, segített
és segítô, közvetlen és közvetett, és mivel minden természetes és
láthatatlan kötelékkel kapcsolódik egymáshoz, amely összeköti a
legtávolabb esô és a legkülönbözôbb dolgokat, lehetetlennek vélem, hogy
megismerhessük a részeket az egész, s hasonlóképpen: az egészet a
részek megismerése nélkül.
  [A dolgok végtelenségét, önmagában vagy Istenben, csekély
élettartamuk miatt is meglepônek kell találnunk. Összehasonlítva a
bennünk folyó állandó változással, a természet szilárd és állandó
mozdulatlanságának hasonló hatást kell kiváltania.]
  S ami betetôzi a dolgok megismerésére való képtelenségünket, az az,
hogy a dolgok maguk egyszerűek, mi pedig két ellentétes és különbözô
fajtájú természetbôl, lélekbôl és testbôl vagyunk gyúrva. Mert
lehetetlen, hogy a bennünk gondolkodó rész más, mint szellemi lehessen;
s ha azt állítaná valaki, hogy kizárólag testi lények vagyunk, azzal
csak még inkább kizárna bennünket a dolgok megismerésébôl, hiszen semmi
sem felfoghatatlanabb, mint az az állítás, hogy az anyag képes
megismerni önmagát; elképzelhetetlen számunkra, hogyan ismerhetné meg
önmagát.
  Így aztán, ha egyszerűen anyagi lények ,,vagyunk'', akkor semmit sem
ismerhetünk meg, ha pedig lélekbôl és anyagból állunk, akkor viszont
nem ismerhetjük meg tökéletesen az egyszerű -- szellemi vagy testi --
dolgokat.
  Ez magyarázza meg, miért zavarja össze szinte minden filozófus a
fogalmakat, és használja a szellemiek terminológiáját a testi, és a
testiekét a szellemi dolgokról szólva. Mert nagy merészen ilyeneket
mondanak, hogy a testek lefelé törekszenek, középpontjuk felé
igyekszenek, kerülik a pusztulást, félnek az üres tértôl, vagy hogy [a
természetnek] vonzalmai, rokonszenvei, ellenszenvei vannak -- csupa
olyasmit, ami egytôl egyig a szellem jellemzôje. A szellemieket pedig
úgy tekintik, mintha térben foglalnának helyet, hely változtatási
képességet tulajdonítanak nekik, holott ilyen tulajdonságaik csak a
testeknek vannak.
  Ahelyett, hogy e dolgok fogalmait a maguk tisztaságában fogadnók el,
a mi saját tulajdonságainkat festjük rájuk, a magunk összetett lényének
bélyegét sütjük minden általunk látott egyszerű dologra.
  Látva, hogy mindent szellembôl és testbôl rakunk össze, nem azt hinné-
e bárki, hogy ez a keverék roppant érthetô számunkra? Pedig éppen ezt
értjük a legkevésbé. Az ember önmaga számára a természet
legcsodálatosabb tárgya; mert képtelen felfogni, mi a test, még
kevésbé, hogy mi a lélek, és mindennél kevésbé azt, hogy miképpen
egyesülhet a test a lélekkel. Ez minden nehézségek teteje, és mégis ez
maga az ember: Modus quo corporibus adhaerent spiritus comprehendi ab
hominibus non potest, et hoc tamen homo est.[6]
  Végezetül, gyarlóságunk legfôbb bizonyítékait teljessé teendô, ezzel
a két megfontolással fejezem be...
 73.*

  <De ez a téma talán meg is haladja az ész hatókörét. Vizsgáljuk tehát
meg, mit ér el az erejéhez mért dolgokban. Ha létezik valami, amivel
saját érdekében, a tôle telhetô legkomolyabban kellett volna
foglalkoznia, legfôbb javának a keresése az. Nos, lássuk csak, miben
lelték e kritikus és világosan látó elmék ezt a legfôbb jót, s vajon
egyetértenek-e rá vonatkozólag.
  Az egyik szerint a legfôbb jó az erényben van, a másik szerint
viszont a gyönyörben; az egyik szerint a természetben, a másik szerint
az igazságban -- Felix qui potuit rerum cognoscere causas[7] --, a
harmadik szerint a tökéletes tudatlanságban, a negyedik szerint a
közönyösségben, a látszatnak való ellenállásban, a semmin nem
csodálkozásban -- nihil mirari prope res una quae possit facere et
servare beatum[8] --, az igazi szkeptikusok szerint az ataraxiájukban,
a kételkedésben és az örökös fenntartásban; mások, náluk bölcsebbek,
azt állították, hogy még vágyainkban sem találhatjuk meg. Egyszóval, ki
vagyunk fizetve.
  Átteendô a törvények után, a következô címszó alá.
  De ha ez a szépséges filozófia semmi bizonyosságra nem lyukadt ki
roppant hosszú és alapos munkájával, nézzük meg, hátha legalább a lélek
ismeri önmagát. Hallgassuk meg, mit mondanak errôl a világ
oktatómesterei. Mit véltek szubsztanciájáról? 394.[9] Szerencsésebbek
voltak, és megtalálták, hol van? 395. Mire lyukadtak ki eredetét,
tartamát és kezdetét illetôen? 399.
  Vagy talán a lélek még mindig túlságosan magasztos téma gyenge
bölcsessége számára? Szállítsuk hát le az anyaghoz, és nézzük meg,
vajon tudja-e, mibôl van az a test, amelyet átlelkesít, meg a többi,
amelyeket szemlél, és kedve szerint mozgat. Mit tudtak meg minderrôl e
mindentudó nagy dogmatikusok? Harum sententiarum.[10] 393.
  Ennyi kétségkívül elég is volna, ha az ész ésszerű lenne. Annyira
valóban az is, hogy bevallja: eddig még semmi bizonyosat nem talált; de
azért még mindig nem mond le arról a reményrôl, hogy egyszer majd eljut
hozzá, ma is éppoly buzgón kutat, mint valaha, és azt bizonygatja
magának, hogy megvan a sikerhez szükséges ereje. A végére kell tehát
járnunk, s miután megvizsgáltuk képességeit eredményeikben, ismerjük
most meg ôket önmagukban; lássuk, van-e vajon olyan ereje, olyan
képessége, amellyel meg tudja ragadni az igazságot.>
  83.**

  Ezzel kell kezdeni a tévedést szülô képességek fejezetét. Az ember
nem egyéb, mint természetes és isteni kegyelem nélkül kiirthatatlan
tévedésekkel megvert lény. Semmi sem tárja fel elôtte az igazságot.
Minden megtéveszti; az igazságok e forrásai -- az ész és az érzékek --
azon felül, hogy nem ôszinték, még egymást is kölcsönösen félrevezetik.
Az érzékek hamis látszatokkal vezetik félre az észt; az ésszel szemben
tanúsított csalárdságukat azonban ôk is visszakapják, bosszút áll
rajtuk az ész. A lélek szenvedélyei megzavarják az érzékeket, hamis
benyomásokat keltenek bennük. Hazudnak egymásnak, versengve csalják
egymást.
  De a felsorolt, esetrôl esetre adódó és az értelemhiányból következô
tévedéseken túl, e heterogén képességek között...

      85.

  A bennünket legjobban foglalkoztató dolgok, mint például
szegénységünk eltitkolása, gyakran úgyszólván semmiségek. Bolhák,
amelyekbôl elefántot csinál képzeletünk. Aztán egy újabb fordulattal
minden nehézség nélkül felismerteti velünk semmiségüket.                 
98.*

  Az elfogultság, amely tévedést szül. -- Siralmas látvány, hogy az
emberek mind csak az eszközök, nem pedig a cél dolgában döntenek.
Mindenki azzal törôdik, hogyan feleljen meg társadalmi helyzetének;
társadalmi helyzetünk és hazánk megválasztásáról azonban a sors dönt.
  Szánalmas látvány a rengeteg török, eretnek, hitetlen, akik atyáik
megszokott életét követik azon egyszerű oknál fogva, mert azt az
elôítéletet nevelték beléjük, hogy ez a legjobb. Ez determinál kit-kit
a maga -- lakatos, katona stb. -- foglalkozásában.
  A vadak ezért nem tudnak mit kezdeni Provence-szal.

100 **
(...)mindig érdekünk, hogy szeressenek bennünket az emberek. Ezért aztán az
emberi élet örökös illúzió; egyebet sem teszünk, mint kölcsönösen
becsapjuk egymást, hízelgünk egymásnak. Senki sem beszél úgy
jelenlétünkben, mint távollétünkben. Az embereket egybefűzô összetartás
kizárólag ezen a kölcsönös csaláson alapul; és bizony kevés barátság
maradna meg, ha mindenki tudná, mit mond róla távollétében a barátja,
még ha ilyenkor valóban ôszintén és indulattól mentesen nyilatkozik is
róla.
  Az ember tehát merô alakoskodás, hazugság és képmutatás mind
önmagával, mind másokkal szemben. Nem akarja, hogy szemébe mondják az
igazságot, és ô is óvakodik másoknak megmondani; és mindezek az
igazságtól meg a józan észtôl oly idegen hajlamok természettôl fogva
benne gyökereznek a szívében.

112.

  Állhatatlanság. -- A dolgoknak különbözô tulajdonságaik, a léleknek
különbözô hajlamai vannak; mert semmi sem egyszerű, ami a lélek elé
tárul, s a lélek sem tárja magát oda soha egyszerűen akárminek. Ez az
oka, miért sírunk és nevetünk ugyanazon a dolgon.

   123.*

  Ez a férfi már nem szereti azt, akit tíz évvel ezelôtt szeretett.
Meghiszem: sem a nô, sem ô maga nem ugyanaz. Akkor még fiatalok voltak
mind a ketten, most azonban egészen más az asszony. Talán még mindig
szeretné, ha olyan volna, amilyen akkor volt.
    139.*

  Szórakozás. -- Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas
tevékenységén, azokon a veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek az
udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat, amelyekbôl annyi civakodás,
indulat, vakmerô és gyakran balul kiütô vállalkozás stb. származik, és
ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton
megülni a szobájukban. Ha a megélhetéséhez elegendô vagyonnal
rendelkezô ember örömét lelné otthonában, nem szállna tengerre, nem
indulna várakat ostromolni! Csak azért vásárolnak maguknak oly drága
pénzen rangot a hadseregben, mert elviselhetetlennek éreznék, hogy ne
mozduljanak ki városukból; a társaságot és a kártya okozta szórakozást
is csak azért hajszolják, mert nem képesek örömöt lelni az otthon
ülésben.
  Mikor azonban mindezt jobban végiggondoltam, és meglelve minden
bajunk forrását, meg akartam keresni az okát is, arra jöttem rá, hogy
van ennek egy nagyon is valóságos oka, mégpedig a mi gyarló és halandó
állapotunk természetes nyomorúsága, amelybe ha alaposan belegondolunk,
semmi sem képes megvigasztalni bennünket.
  Bármilyen állapotot képzeljünk el magunknak, ha számba vesszük a
számunkra elérhetô földi javakat, a királyi méltóság a legszebb a
világon, és akárhogyan vélekedjünk is róla, minden vonzó élvezet együtt
jár vele. De ha a király nem talál magának szórakozást, és ideje van
elgondolkodnia rajta, mi is ô voltaképpen, akkor ez a bágyadt boldogság
nem fog neki elég lelkierôt adni, ezért szükségszerűen az ôt fenyegetô
veszélyekre és a bekövetkezhetô lázadásokra terelôdik a figyelme, majd
végezetül az elkerülhetetlen halálra és betegségekre; úgyhogy, ha
hiányzik neki az, amit szórakozásnak szoktunk nevezni, boldogtalan
lesz, boldogtalanabb még legalacsonyabb alattvalójánál is, aki játékkal
és szórakozásokkal tölti idejét.
  Ezért oly keresett a kártya, a nôk társasága, a hadakozás, a magas
hivatalok. Nem mintha valóban létezne boldogság, mintha azt képzelné
bárki, hogy az igazi boldogság a kártyán nyerhetô pénz birtoklása vagy
a felhajszolt nyúl: hiába is kínálnák neki, nem kérne belôle. Nem ezt a
langyos és békés életet keressük, amelyik módot ad rá, hogy boldogtalan
állapotunkkal foglalkozzunk, nem is a hadakozás veszélyeit vagy a magas
tisztségekkel járó kellemetlenségeket, hanem a gürcölést, amely másfelé
tereli figyelmünket, és elszórakoztat bennünket.
  Ez a magyarázata annak is, miért szeretjük jobban a vadászatot, mint
a zsákmányt.
  Ezért szeretik az emberek annyira a zajt és a sürgölôdést; ezért
szörnyű kínszenvedés a börtön; ezért érthetetlen számunkra az
egyedüllét öröme. A királyi sor legnagyobb boldogságát végeredményben
az jelenti, hogy környezete állandóan igyekszik szórakoztatni az
uralkodót, és megszerez számára minden lehetséges örömet.
  A királyt olyan emberek veszik körül, akiknek minden gondjuk az ô
szórakoztatása, az, hogy mivel tereljék el gondolatait önmagáról. Mert
hiába király ô, ha belegondol sorsába, csak boldogtalan ember.
  Íme, ez minden, amit az emberek ki tudtak találni a maguk
boldogítására. Akik pedig adják a filozófust, s azt hiszik, hogy
embertársaik oktalanok, mert naphosszat hajszolják a nyulat, melyet
eszükbe sem jutott volna pénzért megvenni, nem sokat tudnak az emberi
természetrôl. Mert az a nyúl nem jelentene számukra védelmet a halál és
nyomorúságaink gondolata ellen, a vadászat azonban -- amely eltereli
róla figyelmünket -- védelmet nyújt ellene.
  A Pürrhosznak adott tanács, hogy éljen azzal a nyugalommal, amelyet
annyi fáradság árán készült megszerezni, számtalan nehézségbe ütközött.
  <Azt tanácsolni valakinek, hogy éljen nyugalomban, annyi, mintha ezt
mondanánk neki: éljen boldogan; mintha azt tanácsolnánk neki, legyen
olyan boldog a sorsa, hogy nyugodtan gondolkodhassék rajta, s ne leljen
benne okot bánkódásra. Más szóval: hogy nem ismerjük az emberi
természetet.
  Ezért van az, hogy az emberek, akik természetszerűen érzik az
állapotukat, semmit sem kerülnek annyira, mint a nyugalmat, és nincs
olyan, amit el ne követnének, csak hogy háborúságot támasszanak. Nem
mintha hiányzanék belôlük az ösztön, amely megmutatja nekik, mi az
igazi boldogság... A hiúság, az öröm, amit az okoz, hogy másoknak
megmutatjuk.
  Így aztán nehezen tudnánk ôket hibáztatni: nem az a hiba, hogy a
tülekedést keresik -- ez még nem lenne baj, ha csupán szórakozásból
tennék; de úgy hajszolják, mintha a vágyott dolgok bírása válóban
boldoggá tudná ôket tenni. És ezért cselekszünk helyesen, amikor
hívsággal vádoljuk törekvésüket; úgyhogy e kérdésben sem azok nem értik
az ember igazi természetét, akik hibáztatják ôket, sem azok, akiket
hibáztatnak.)
  Így aztán ha helyesen gondolkoznának, s amikor azt vetik a szemükre,
hogy ami után oly hévvel törekszenek, úgysem boldogíthatja ôket, azt
felelnék, amit kellene, hogy ti. mindebben csupán féktelen,
szenvedélyes elfoglaltságot keresnek, amely eltereli magukról a
gondolataikat, és ezért tűznek maguk elé csábító, szenvedélyes erôvel
vonzó célt, a vitatkozók nem tudnának mit válaszolni rá. De nem ezt
felelik nekik, mert nem ismerik önmagukat. Nem tudják, hogy csak a
vadászat, nem pedig a zsákmány érdekli ôket.
  (A tánc: jól meg kell gondolnunk, hová lépjünk. -- A nemesurak
ôszintén úgy érzik, hogy a vadászat nagyszerű, királyi szórakozás; a
falkavezetô legénynek azonban más róla a véleménye.)
  Azt képzelik, ha elnyerték volna a vágyott tisztséget, utána
gyönyörűséggel adnák át magukat a pihenésnek, és nem érzik át mohóságuk
telhetetlenségét. Azt hiszik, ôszintén vágynak a nyugalomra, holott
tulajdonképpen csupán az izgalmat hajszolják.
  Titokzatos ösztön űzi ôket, hogy a világban keressenek szórakozást és
elfoglaltságot, s ennek a forrása örökös nyomorúságuk nem szűnô érzete;
ám él bennük ôsi természetünk nagyszerűségének emlékeként egy másik,
rejtett ösztön is, amely azt súgja nekik, hogy igazi boldogságot csupán
a nyugalom nyújthat, nem pedig a tülekedés; e két ellentétes ösztönbôl
alakul aztán ki bennük egy lelkük mélyén láthatatlanul megbúvó, zavaros
szándék, amely arra serkenti ôket, hogy izgalmak árán hajszolják a
nyugalmat, s abban a hitben ringatja ôket, hogy a hiányzó kielégüléshez
úgy juthatnak el, ha legyôzve a néhány számításba vett akadályt,
megnyithatják a nyugalomhoz vezetô kaput.
  És így múlik el az egész élet. Akadályokkal küzdve keressük a
nyugalmat; s amikor végre legyôztük ôket, elviselhetetlenné válik a
nyugalom; mert vagy meglevô bajainkra gondolunk, vagy azokra, amelyek
ránk szakadhatnak. De még ha mindenfelôl eléggé védve éreznénk is
magunkat, a gond a maga erejébôl akkor is hamarosan ránk törne szívünk
mélyébôl, ahol természeténél fogva gyökerezik, és megmérgezné
lelkünket.
  Az ember tehát oly szerencsétlen, hogy sajátos alkatánál fogva akkor
is emésztenék a gondok, ha semmi oka sem volna rá; ugyanakkor azonban
oly hívságos, hogy hiába van ezer meg ezer lényeges oka rá, a
legcsekélyebb dolog -- például az ellökött biliárdgolyó vagy a
kergetett labda -- is el tudja szórakoztatni.
  De -- kérdezhetné valaki -- mire jó neki mindez? Hogy holnap azzal
dicsekedhessék barátai elôtt, jobban játszott, mint ellenfele. Ugyanígy
mások dolgozószobájukban verítékeznek, mert be akarják bizonyítani a
tudósoknak, hogy megoldottak valami eddig megoldatlan algebrai
problémát; számtalan más -- és véleményem szerint épp olyan oktalanul -
- a legnagyobb veszélyeket is vállalja, csakhogy eldicsekedhessék egy
vár elfoglalásával; végezetül mások halálra gyötrik magukat, hogy
minderrôl tudomást szerezzenek, nem azért, mintha ettôl okosabbak
lennének, hanem csupán azért, hogy megmutassák: íme, ôk mindent tudnak.
És ezek a legostobábbak az egész bandában, mert ôk ezt tudják is, míg a
többirôl legalább feltételezhetjük, hogy nem lennének azok, ha
tudomásuk lenne róla.
  Van, aki gond nélkül tölti életét, mert mindennap játszik kis tétben.
De adjuk csak neki oda minden reggel azt a pénzt, amit aznap
megnyerhet, és kössük ki, hogy ne játsszék: boldogtalanná tesszük vele.
Erre azt mondhatják, nem a nyereségért, hanem a játék okozta
szórakozásért játszik. Játsszon hát tét nélkül, nem leli benne kedvét,
unatkozni fog. Tehát nem csupán a szórakozást keresi: a langyos,
szenvedély nélküli szórakozás untatja. Tűzbe kell jönnie, be kell
csapnia önmagát, azt képzelnie, hogy boldog lenne, ha játékban nyerné,
amit a játékról való lemondás árán nem lenne hajlandó elfogadni, izgató
célra van szüksége, hogy a képzelt tárggyal felkorbácsolja vágyát,
dühét, félelmét, mint ahogy a gyerekek rémüldöznek az arctól, amelyet
maguk kormoztak be.
  Hogyan lehetséges, hogy ez az ember, aki alig néhány napja veszítette
el egyetlen fiát, és perekbe, veszekedésekbe gabalyodva reggel még úgy
fel volt kavarva, most meg rá se hederít minderre? Ne csodálkozzunk
rajta: most azzal van elfoglalva, merre tör ki az a vadkan, amelyet
immár hat órája hajszolnak ádáz agarai. Mi kell ennél több? Bármennyi
bánata legyen is az embernek, ha rá lehet bírni, hogy belemerüljön
valamiféle szórakozásba, boldognak érzi magát ez alatt az idô alatt; ám
bármily boldog, ha semmiféle szenvedély vagy mulatság nem
szórakoztatja, nem köti le, akadályozva, hogy elhatalmasodjék rajta az
unalom, hamarosan merô bánat és szerencsétlenség lesz. Szórakozás
nélkül nincsen öröm, szórakoztató idôtöltés közben nincsen bánat. A
nagyurakat is az teszi boldoggá, hogy rengeteg ember szórakoztatja
ôket, és hogy módjukban áll ilyen körülmények között élniük.
  Figyeljük csak meg! Mi egyebet jelent kincstári fôfelügyelônek,
kancellárnak, bírósági elnöknek lenni, mint olyan helyzetben élni,
amelyben kora reggeltôl szüntelenül zaklatják az embert, egyetlen
pillanatot sem hagyva neki rá, hogy önmagával gondoljon? De ha
kegyvesztetté lesz, és vidéki lakába száműzik, hiába a vagyon, hiába a
kiszolgáló szolgaszemélyzet, mégis nyomorultnak és elhagyatottnak érzi
magát, mert senki sem akadályozza abban, hogy önmagán járjon az esze.

                              143.

  Szórakozás. -- Az embereket gyermekkoruktól fogva arra szoktatják,
hogy legfôbb gondjuk a becsületük, a boldogulásuk, a barátaik, sôt a
barátaik boldogulása és becsülete legyen. Mindenféle tennivalókkal,
nyelvtanulással, testgyakorlással halmozzák el ôket, fejükbe verik,
hogy csak úgy lehetnek boldogok, ha rendben van az egészségük, a
becsületük, a maguk és barátaik vagyoni helyzete, s ha csak eggyel is
baj van ezek közül, boldogtalanok lesznek. Tehát olyan kötelességekkel
és tennivalókkal halmozzák el ôket, amelyek pirkadattól sötét estig nem
engednek nekik megállást. -- Furcsa módja ez boldogításuknak,
mondhatják erre! Van-e ennél jobb módszer arra, hogy boldogtalanná
tegyük ôket? -- Hogyan! Hogy mi lenne az a módszer? Szabadítanánk csak
meg ôket ezektôl a gondoktól, azonnal meglátnák önmagukat, és
rádöbbennének, micsodák; honnan jönnek, hová mennek; tehát semmi sem
sok a foglalkoztatásukra, figyelmüknek önmagukról való elterelésére.
Ezért tanácsoljuk nekik, hogy ha ennyi minden elintézése után is marad
még valami szabad idejük, használják fel szórakozásra, játékra, a
teljes belefeledkezésre.
  Milyen üres és milyen szennyes az emberi szív!
    146.*

  Az ember minden jel szerint arra van teremtve, hogy gondolkozzék;
ebben rejlik minden méltósága és minden érdeme; egyetlen kötelessége
az, hogy helyesen gondolkozzék. A rend pedig azt kívánja, hogy önmagán,
a teremtôjén és a rendeltetésén kezdje a gondolkodást.
  Mármost min jár az emberek esze? Ezen soha, hanem a táncoláson, a
lantpengetésen, danoláson, versíráson, lovas karikajátékon, duellumon,
királyi cím elnyerésén, anélkül hogy valaha is elgondolkoznának rajta,
mit jelent királynak, és mit embernek lenni.
 151.

  A dicsôség. -- A bámulat gyermekkorunktól fogva mindent megront:
,,Jaj, de okosan mondta! Jaj, de ügyesen csinálta! Milyen okos!'' Stb.
A Port-Royal kis növendékei,[19] akik számára hiányzik a versengés és a
dicsôség e sarkalló ereje, elôbb-utóbb közönyössé válnak.
   169.*

  Az ember nyomorúságai ellenére is boldog akar lenni, semmi más, csak
boldog, képtelen rá, hogy ne akarjon az lenni; ám hogyan fogjon hozzá?
Csak úgy sikerülhetne neki, ha elôbb halhatatlanná válnék; mivel
azonban erre képtelen, kieszelte, hogy a halálnak még a gondolatát is
elhessegeti magától.
                194.*

  ... Mielôtt harcba szállnak ellene, legalább ismerjék meg, milyen az
a vallás, amely ellen harcolnak. Ha ez a vallás azzal büszkélkednék,
hogy világos tudása van Istenrôl, és hogy e tudása bizonyos, nincs
benne semmi homály, akkor elég volna azzal érvelnünk, hogy a világon
semmi olyat nem látunk, ami ennyire nyilvánvaló módon mutatná nekünk
Istent. Mivel azonban, éppen ellenkezôleg: azt mondja, hogy az emberek
homályban élnek, Istentôl távol, aki elrejtôzködött megismerésük elôl,
és aki így is nevezi magát a Szentírásban: Deus absconditus;[5] s
mivel, végül, egyaránt igyekszik világossá tenni e két dolgot: hogy ti.
Isten érzékelhetô jeleket adott nekünk az Egyházban, amelyek
segítségével felismerhetik az ôt ôszintén keresôk, de ugyanakkor mégis
úgy elrejtette ôket, hogy csak azok ismerik ôt fel, akik tiszta
szívükbôl keresik: miféle hasznuk van belôle, ha kérkednek vele, hogy
nem törôdnek az igazság keresésével, és azt hangoztatják, hogy semmi
bizonyosságát nem látják, hiszen éppen az a sötétség, amelyben
leledzenek, s amelyet érvként szegeznek szembe az Egyházzal, bizonyítja
a két állítás közül az egyiket, anélkül hogy ezzel gyengítené a
másikat, s egyáltalán nem cáfolja tanítását, hanem ellenkezôleg:
megerôsíti.
  E vallás támadóinak fennen kellene hirdetniük, hogy mindent
elkövettek az igazság megtalálására, hogy mindenütt keresték, még abban
is, amit az Egyház tár elébük okulásukra, de sikertelenül. Ha így
beszélnének, akkor tulajdonképpen az Egyház egyik tételét cáfolnák. De
azt hiszem, itt most be tudom bizonyítani, hogy nincsen olyan ésszerű
lény, aki így beszélhetne, sôt merem állítani, soha nem is beszélt így.
Jól tudjuk, hogyan cselekszenek azok, akik így vélekednek. Azt hiszik,
máris roppant erôfeszítést tettek okulásukra, ha néhány órát
eltöltöttek a Szentírás valamelyik könyvének az elolvasásával, és
megkérdezték valamely egyházi férfiú véleményét a hit igazságairól.
Aztán eldicsekszenek vele, hogy sikertelenül búvárkodtak a könyvekben,
az emberek között. Én azonban azt válaszolom nekik, amit már sokszor
elmondtam: hogy az ilyen hanyagság igazából tűrhetetlen. Mert nem
valami idegen embert érintô lényegtelen dolog forog itt kockán, hogy
így viselkedhessenek; hanem önmagunkról és mindenünkrôl van szó.
  A lélek halhatatlansága számunkra oly roppant fontos, bennünket oly
mélységesen érintô valami, hogy minden érzésnek hiányoznia kell abból,
akit közömbösen hagy ez a kérdés. Minden cselekedetünknek és
gondolatunknak szükségszerűen annyira különbözôk lesznek az útjai,
aszerint, hogy remélhetjük-e vagy sem az örök életet, hogy lehetetlen
bárminô ésszerű és józan lépést tennünk, ha nem ennek az egyúttal
szükségszerűen végsô célunkat jelentô kérdésnek a szempontja irányítja.
  Így tehát legfôbb érdekünk és legfôbb kötelességünk, hogy világosan
lássunk e tárgyban, mert tôle függ a mi egész viselkedésünk. Ezért a
kételkedôk csoportjában azokat, akik minden erejükkel igyekeznek
mindent megtudni róla, igen élesen elhatárolom a többitôl, akiknek nem
fáj miatta a fejük, oda se hederítenek rá.
  Csak együtt érezni tudok azokkal, akik ôszintén szenvednek e kétely
miatt, akik legnagyobb szerencsétlenségüknek tekintik, és semmi
fáradságot sem sajnálnak, hogy kimenekülhessenek belôle, e bizonyosság
keresését tekintvén legfôbb és legkomolyabb gondjuknak.
  Akik azonban úgy élik le egész életüket, hogy nem törôdnek az élet e
végsô céljával, és csupán azért, mert önmagukban nem lelik meg a
meggyôzôdéshez szükséges világosságot, másutt sem keresik, nem
vizsgálják meg alaposan, vajon e felfogás azok közé tartozik-e,
amelyeket a nép egyszerűen hiszékenységbôl fogad el, vagy azok közé,
amelyek minden homályosságuk ellenére is nagyon szilárd és
megingathatatlan alapokon nyugszanak, az ilyen embereket én egészen
másként ítélem meg.
  Ez a nemtörôdömség egy olyan kérdésben, amelyben róluk van szó, az
örök életükrôl, mindenükrôl, már nem is szánakozásra indít, mint inkább
felbosszant engem; elképeszt és elborzaszt, szörnyűségesnek tartom. Nem
a vallásos érzés jámbor buzgalma mondatja ezt velem. Ellenkezôleg: úgy
vélem, emberi érdek, az önszeretet érdeke diktálja ezt a meggyôzôdést;
ehhez csupán azt kell látnunk, amit a legkevésbé világosan látók is
felfognak.
  Nem kell hozzá különösebb lelki emelkedettség, hogy megértsük:
nincsen a földön igazi és tartós boldogság, minden örömünk hívság,
bajaink végtelenek, s végezetül a halál, amely minden percben lecsaphat
ránk, néhány éven belül menthetetlenül ama szörnyű helyzet elé állít
bennünket, hogy vagy örökre megsemmisülünk, vagy örökké boldogtalanok
leszünk.
  Nincsen ennél valóságosabb, szörnyűségesebb valami. Hetvenkedjünk
csak, ameddig tetszik: ez az a vég, amelyet a legszebb földi élet sem
kerülhet el. Elmélkedjünk rajta, s aztán döntsük el, lehet-e kétség az
iránt, hogy a földi életben nincs más jó, mint a túlvilági élet
reménye, hogy csak a hozzá való közeledés mértéke szerint lehetünk
boldogok, ugyanúgy, ahogyan az örök életben törhetetlenül bízók számára
már ismeretlen lesz a boldogtalanság, s nincsen boldogság a róla
tudomást nem vevôk számára.
  Tehát nyilvánvalóan nagy baj, ha ez iránt kétségeink vannak; de ha
már e kétségben vergôdünk, akkor legalább a keresés halaszthatatlan
kötelességünk; ezért aki kételkedik, de nem keres, nemcsak boldogtalan,
hanem egyúttal igazságtalan is; és ha mindezekre ráadásul még nyugodt
és megelégedett, ha fennen hirdeti, sôt a tetejében még hivalkodik is
vele, és éppen ebbôl a helyzetébôl csinál magának örömet, és ezzel
hivalkodik, akkor már nem is tudom, minek nevezzem az ilyen hóbortos
teremtést.
  Hol veszik az emberek ezeket a gondolatokat? Mi öröme telhet
valakinek abban, hogy csupa elkerülhetetlen nyomorúságot vár? Mi oka a
hivalkodásra azért, mert áthatolhatatlan sötétségben leledzik,
egyáltalán: hogyan adhatja fejét ilyen okoskodásra értelmes ember?
  ,,Fogalmam sincsen róla, ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról,
mi ez a világ, és mi vagyok én magam; szörnyű bizonytalanságban vagyok
minden felôl; nem tudom, mi a testem, az érzékeim, a lelkem, azt sem,
micsoda énemnek az a része, amelyik azt gondolja, amit mondok, amelyik
mindenen, még önmagán is gondolkozik, de magát éppúgy nem ismeri, mint
minden egyebet sem. Látom a világmindenség rettentô térségeit, amelyek
körülölelnek, és én e roppant kiterjedés egy kis zugához vagyok
láncolva, anélkül hogy tudnám, miért helyeztettem inkább ide, mint
máshová, s az élnem adatott kevéske idô miért éppen az elôttem is volt
és utánam tovább folytatódó örökkévalóságnak erre a pillanatára lett
kijelölve. Egyebet sem látok, csak végtelenségeket, amelyek úgy zárnak
magukba, mint valami parányt, mint egy soha vissza nem térô pillanatig
tartó árnyékot. Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, de
éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek.''
  ,,Ahogyan azt nem tudom, honnan jövök, éppúgy azt sem tudom, hová
megyek; csak abban vagyok bizonyos, hogy e világból kilépve örökre vagy
a semmibe süllyedek, vagy egy haragvó isten kezébe kerülök, és fogalmam
sincsen róla, melyik lesz örökre osztályrészem e két lehetôség közül.
Íme, ez az én gyarló és bizonytalan állapotom. És mindebbôl azt
következtetem, hogy ezután életem minden napját úgy kell eltöltenem,
hogy eszembe se jusson kutatni, mi vár rám elkerülhetetlenül. Talán
lelhetnék némi világosságot kétségeimre; de nem kívánok fáradni vele,
akárcsak egyetlen lépést is tenni érte, hanem megvetve azokat, akik
ezen törik magukat, becsukott szemmel és félelem nélkül akarok e nagy
eseménynek elébe menni, kényelmesen hagyva magam vezetni a halálba,
teljes bizonytalanságban jövendô sorsom örökkévalósága felôl.''
  Ki kívánna magának olyan barátot, aki így okoskodik? Ki választana
magának az emberek közül éppen egy ilyent, hogy vele beszélhesse meg
gondjait? Ki fordulna hozzá lelki bánatában? És egyáltalán, mi haszna
lehetne az életben egy ilyen barátból?
  Tulajdonképpen díszére válik a vallásnak, hogy ilyen esztelen
ellenségei vannak; ellenkezésük annyira veszélytelen számára, hogy
egyenesen alátámasztja igazságait. Mert a keresztény vallás úgyszólván
csak két dolgot állít: természetünk romlottságát és azt, hogy Jézus
Krisztus megváltott bennünket. Mármost én azt állítom, hogy ha arra nem
jók is, hogy erkölcsi tisztaságukkal igazolják a megváltás igazságát,
legalább arra nagyszerűen alkalmasak, hogy torz nézeteikkel
természetünk megromlott állapotát bizonyítsák.
  Semmi sem olyan fontos az embernek, mint az állapota, semmi sem olyan
félelmetes számára, mint az örökkévalóság; ezért egyáltalán nem
természetes dolog az, hogy akadnak olyanok, akik közömbösek életük
elmúlásával és a rájuk leselkedô örökké tartó nyomorúsággal szemben.
Bármi egyébbel szemben egészen másként viselkednek: rettegnek minden
csekélységtôl, elôre megsejtik, elôre megérzik ôket; ám ez az ember,
aki nappalokon és éjszakákon át dühöng magatehetetlenül és
kétségbeesetten egy állás elvesztése vagy a becsületén esett képzelt
sérelem miatt, közönyösen és minden megindultság nélkül veszi
tudomásul, hogy a halállal mindent el fog veszíteni. Szörnyűséges dolog
látnunk ugyanabban a szívben és ugyanazon pillanatban ekkora
érzékenységet a legcsekélyebb, és ilyen különös érzéketlenséget a
legnagyobb dolgokkal szemben. Érthetetlen bűvölet, természetfeletti
lelki elernyedés, amilyet csak mindenható erô okozhat.
  Kell lenni valami különös zűrzavarnak az ember természetében, másként
nem kérkednék vele, hogy olyan állapotban él, amilyenben szinte
hihetetlen, hogy bárki, akárcsak egyetlen ember is élhessen. Ám a
tapasztalat szerint oly sokan vannak ilyenek, hogy meg kellene tôle
lepôdnünk, ha nem tudnánk, hogy legtöbbjük csak tetteti magát, de
korántsem ilyen a valóságban; ezek az emberek hallottak harangozni
róla, hogy az effajta hôsködés hozzátartozik az úri modorhoz. Szerintük
ez azt jelenti, hogy lerázták magukról az igát, s ezt a viselkedést
igyekeznek utánozni. De nem lenne nehéz megértetni velük, mennyire
helytelenül teszik, ha ezzel akarnak maguknak megbecsülést kiérdemelni.
Ennek nem ez a módja, sôt, merem állítani, még azoknál a nagyvilági
uraknál sem, akik józan ítélôképességgel rendelkeznek, és tudják, hogy
az egyetlen út a megbecsüléshez az, ha tisztességesnek, hűségesnek,
értelmesnek, barátjuk számára hasznosnak tudnak bizonyulni, mert az
emberek természetszerűleg csak azt szeretik, aki hasznukra lehet.
Mármost miféle hasznunk lehet belôle, ha azt halljuk valakitôl, hogy ô
lerázta magáról az igát, ô bizony nem hisz a cselekvéseit vigyázó
Istenben, viselkedése egyetlen urának önmagát tekinti, és úgy véli,
önmagán kívül senkinek sem tartozik róla számot adni? Azt hiszi, arra
indított bennünket vele, hogy eztán tökéletesen bízzunk benne, s az
élet minden nehéz helyzetében tôle várjunk vigasztalást, tanácsot és
segítséget? Azt hiszik talán az ilyenek, valóban örömet okoztak nekünk,
ha kifejtették, hogy véleményük szerint lelkünk nem egyéb, mint egy kis
pára és füst, s ráadásul még büszkélkedve és önelégülten is tették? Hát
olyasmi ez, amit vidáman kell mondani? Ellenkezôleg: nem szomorkodni
kellene rajta, mint a világ legszomorúbb dolgán?
  Ha komolyan belegondolnának, láthatnák, hogy mindez roppant helytelen
dolog, tökéletesen ellenkezik a józan ésszel és a művelt társaságbeli
ember fogalmával, egyáltalán nem fér össze az általuk megszerezni
kívánt úri modorral, és hogy inkább javító, mint romboló hatással
lennének azokra, akikben esetleg hajlandóság támadna példájuk
követésére. Mert valóban, kérdezzük csak meg ôket, milyen
meggondolások, milyen érvek alapján kételkednek a vallásban; olyan
gyenge, olyan alantas érvekkel fognak elôhozakodni, hogy éppen az
ellenkezôjérôl gyôznek meg bennünket. Nagyon helyesen ezt is mondta
nekik egy ízben valaki: ,,Ha sokáig így érvelnek -- mondotta --,
tulajdonképpen megtérítenek engem.'' És igaza volt, mert ki ne borzadna
el, ha rádöbbenne, hogy ilyen megvetésre méltó emberek véleményében
osztozik!
  Tehát azok, akik csupán színlelik ezt a felfogást, roppant szánalomra
méltók lennének, ha erôszakot követnének el magukon, csakhogy ennyire
kiállhatatlan embernek tartsák ôket. Ha fájlalják szívük mélyén, hogy
nincs bennük több tisztánlátás, ne takargassák: bevallása nem válik
szégyenükre. Szégyellni csak azt kell, ha valakiben egyáltalán nincs
tisztánlátás. Mi sem árulkodik jobban szellemünk végtelen
gyengeségérôl, mint ha nem ismerjük fel az Isten nélküli élet szánalmas
voltát; semmi sem jellemzôbb a szív gonosz hajlamaira, mint ha nem
kívánja, hogy igaz legyen az örök élet ígérete; nincs nagyobb gyávaság,
mint Isten ellen hôsködni. Engedjék át az ilyenfajta istentelen
beszédet azoknak, akik elég szerencsétlen csillagzat alatt születtek, s
valóban képesek rá; legalább jó érzésű emberek legyenek, ha már
keresztények nem tudnak lenni, és ismerjék fel végre, hogy csak kétféle
ember szolgál rá az értelmes névre; az, aki tiszta szívvel szolgálja
Istent, mert ismeri, és az, aki tiszta szívébôl keresi ôt, mert nem
ismeri.
  Akik azonban Isten ismerete és keresése nélkül élnek, olyannyira
méltatlannak ítélik önmagukat saját gondoskodásukra, hogy
embertársaikét sem érdemlik meg; s az általuk megvetett vallás minden
szeretetére van szükség hozzá, hogy mi is ne vessük meg, és ne hagyjuk
meg végül is ôket esztelenségükben. Mivel azonban ez a vallás arra
kötelez bennünket, hogy amíg csak élnek, úgy tekintsük ôket, mint akik
elnyerhetik a megvilágosító kegyelmet, és azt higgyük, hogy hamarosan
több lehet bennük a hit, mint bennünk, míg mi magunk, ellenkezôleg, az
ô vakságukkal sújtathatunk, mindent meg kell tennünk értük, amit
szeretnénk, hogy miértünk megtegyenek, ha az ô helyzetükben volnánk:
buzdítanunk kell ôket, hogy szánják meg önmagukat, s legalább néhány
lépést tegyenek ôk is, és kíséreljék meg, hátha világosságra lelnek.
Fordítsanak e sorok olvasására néhány órát azokból, amelyeket oly
haszontalanul fecsérelnek el egyebütt -- hátha minden idegenkedésük
ellenére is rátalálnak valamire, de mindenesetre nem sokat veszítenek
vele; azok viszont, akik teljes ôszinteséggel és igazán vágynak
találkozni az igazsággal, remélem, kielégülést nyernek, meggyôzik ôket
ez isteni vallás általam itt összegyűjtött bizonyítékai, melyeknek
elôadásában nagyjából a következô rendet követtem...

 
                              205.***

  Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az elôtte volt és
utána következô öröklétbe veszô életem, milyen kicsi az a tér, amelyet
betöltôk, sôt az is, amit látok, az általam nem ismert és rólam nem
tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten
kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi
magyarázata, miért inkább itt, mint ott, miért éppen most és nem
máskor. Ki helyezett engem ide? Kinek a parancsára és kinek a
határozatából rendeltetett számomra éppen ez a hely és ez az idô?
Memoria hospitis unius diei praetereuntis.[7]  

  229.*

  Íme, ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek, és mindenütt
csak homályt látok. A természet nem tár elém semmit, ami ne indítana
kételkedésre és nyugtalanságra. Ha nem látnék benne semmi olyat, ami
istenségre utal, a tagadás álláspontjára helyezkednék; ha pedig
mindenütt egy Teremtô jegyeit fedezném fel, megnyugodnék a hitben. De
mivel túl sokat látok a tagadáshoz, és túlságosan keveset a
megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok, és már százszor meg
százszor kívántam, hogy ha ez a hit valóban Istenen nyugszik, akkor
adjon róla félreérthetetlenül jelet; ha pedig megtévesztôk a jelei,
akkor meg inkább ne is adjon; vagy mindent, vagy semmit se mondjon,
hogy lássam, melyik oldalra kell állnom. Így azonban nem tudva, mi
vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem ismerem sem a
helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erôvel törekszik
megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse; az örökkévalóságért
semmit sem találnék túlságosan drágának.
  Irigylem azokat, akik oly gondtalanul élnek a hitben, és oly rosszul
használják fel azt az adományt, amellyel, azt hiszem, én egészen
másként élnék.

    241.

  Rend. Sokkal jobban félnék attól, hogy tévedek, és aztán rádöbbenek,
hogy a katolikus vallás igaz, mint attól, hogy tévedésbôl tartom
igaznak. 

   314.*

  Isten mindent magának teremtett; a büntetés és a jutalmazás jogát is
önmagának tartotta fenn.
  Ezt a megállapítást alkalmazhatja Istenre is, saját magára is. Ha
Istenre, akkor a mérték az Evangélium. Ha önmagára, akkor maga lép
Isten helyébe. Mivel Istent jóakaratú emberek veszik körül, akik a
hatalmában levô szeretet ajándékaiért esedeznek, ezért... Ismerje hát
meg önmagát, és vegye észbe, hogy csupán buja vágyaknak engedelmeskedô
király, és válassza vágyainak
útját.
     323.

  Mi az én?
  Valaki az ablakból nézegeti a járókelôket. Mondhatom-e, ha én is arra
megyek, hogy azért állt oda, mert engem akart látni? Nem; mert nem én
velem foglalkozik; no de az, aki szépsége miatt szeret valakit, vajon
igazán ôt szereti-e? Nem: hiszen elég a himlô, hogy kiábránduljon
belôle, bár csak a szépségét pusztítja el, nem pedig a személyiségét.
  De ha okosságomért, emlékezôtehetségemért szeretnek, vajon akkor
engem szeretnek, az énemet? Nem, ezeket a tulajdonságaimat
elveszíthetem, anélkül hogy én magam elpusztulnék. Hol van hát akkor ez
az én, ha sem testemben, sem lelkemben nincs? És hogyan szeressük a
testet vagy a lelket, ha nem ezekért a tulajdonságokért, amelyek pedig
nem jelentik az ént, hiszen veszendôk? Szeretnôk-e elvontan a lélek
szubsztanciáját, függetlenül tulajdonságaitól? Az ilyesmi lehetetlen és
egyúttal helytelen is lenne. Tehát sohasem szeretünk valakit, hanem
csupán bizonyos tulajdonságokat.
  Ne gúnyolódjunk hát azokon, akik hivatali rangjukért vagy állásukért
követelnek maguknak tiszteletet, mert mindenkit csak szerzett
tulajdonságokért szeretünk. 
    337.

  A hatások okai. -- Fokozás. A nép tiszteli az elôkelô származásúakat.
A félig-meddig okosak megvetik ôket, mondván, hogy a születés nem az
ember érdeme, hanem a véletlen műve. Az okosak tisztelik ôket, de nem
ugyanazért, amiért a nép, hanem hátsó gondolattal. A jámbor lelkek,
akikben több a buzgóság, mint a tudás, megvetik ôket, ama meggondolás
ellenére, amelyik az okosakat tiszteletre bírja irántuk, mivel ôk a
jámborságuktól nyert bölcsesség fényénél ítélnek róluk. A tökéletes
keresztények viszont egy másik, még magasabb rendű világosság alapján
tisztelik ôket. Így váltják egymást a vélemények és ellenvélemények,
aszerint hogy a bölcsesség milyen fokára jutott el az ember.

                              346.

  A gondolkodás teszi az ember nagyságát.

                              347.***

  Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de
gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia
ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendô
hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb
lenne, mint a gyilkosa, mert ô tudja, hogy meghal; a mindenség azonban
nem is sejti, hogy mennyivel erôsebb nála.
  Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belôle kell
nagyságunk tudatát merítenünk, nem a térbôl és az idôbôl, amelyeket nem
tudhatunk betölteni. Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az
erkölcs alapelve.
     351.

  Azokban a nagy szellemi erôfeszítésekben, amelyekig néha
felemelkedik, nem tart ki sokáig a lélek; csak fellendül hozzájuk, de
nem mint a trónra, hogy meg is tartsa, hanem csupán egyetlen
pillanatra.
         353.

  Egyáltalán nem bámulom a legszertelenebb erényt, például a
legvakmerôbb vitézséget sem, ha ugyanakkor nem látom mellette az
ellenkezôjét is ugyanilyen végletes alakban, ahogyan Epaminondász[3]
esetében, akiben egyszerre volt meg a legnagyobb vitézség és a
legnagyobb emberiesség. Máskülönben nem szárnyalásról, hanem bukásról
van szó. Nem azzal mutatjuk meg nagyságunkat, ha eljutunk az egyik
véglethez, hanem azzal, hogy egyszerre érjük el mind a kettôt, s
töltjük ki a közöttük levô űrt is. De lehet, hogy mindez csupán a lélek
gyors repkedése a két véglet között, miközben tulajdonképpen mindig
csak az egyik ponton van, mint a sebesen körbeforgatott parázs. Rendben
van, de ez legalább a lélek mozgékonyságát bizonyítja, ha kiterjedését
nem is.
       381.

  Amikor nagyon fiatal az ember, nincs helyes ítélôképessége; ugyanígy
vén korában sincs. Ha nem foglalkozunk valamivel eléggé, vagy
ellenkezôleg: túlságosan is, akkor görcsösen hozzátapadunk,
belahabarodunk. Ha rögtön elkészülte után vizsgálgatjuk művünket, még
teljesen elfogultak vagyunk; ha pedig sokkal késôbb, akkor viszont már
nem érezzük magunkénak. Hasonlóképpen ha túlságosan messzirôl vagy túl
közelrôl nézzük a képeket; csupán egyetlen, oszthatatlan pont az igazi
hely: minden más túlságosan közel, túlságosan messze, túlságosan
magasan vagy túlságosan alacsonyan van. A festôművészetben ezt a
perspektíva jelöli ki. De vajon az igazságban és az erkölcsben ki
jelölje ki?
    389.

  A Prédikátor[25] megtanít bennünket rá, hogy Isten nélkül mindenek
felôl tudatlanságban, elkerülhetetlen szerencsétlenségben él az ember.
Mert boldogtalan sors akarni, de nem tudni. Ezért az ember szeretne
boldog lenni, bizonyossággal bírni valami igazságot; ám sem tudni, sem
arról lemondani nem képes, hogy tudjon. Még kételkedni sem tud.
     423.*

  Ellentétek. Miután megmutattuk az ember gyarlóságát és nagyságát. --
Ismerje meg végre az ember igazi értékét. Szeresse magát, hiszen jóra
képes természet lakozik benne; de azért ne szeresse egyúttal a benne
rejlô gyarlóságokat is. Vesse meg önmagát azért, hogy ez a képessége
elfásult; de emiatt mégse vesse meg magát e természetes képességét.
Gyűlölje és szeresse magát, mert megvan benne az igazság megismerésének
és a boldogságnak a képessége; de nincs benne sem állandó, sem
kielégítô igazság.
  Szeretném hát rábírni az embert, hogy óhajtson ilyen igazságot lelni
magának, hogy szenvedélyeitôl megszabadulva kész legyen követni abban,
amiben megtalálja, jól tudván, mennyire elhomályosították szenvedélyei
megismerôképességét; azt kívánom, gyűlölje meg magában buja
természetét, amely egyedül irányítja tetteit, hogy ne vakítsa el, ha
pedig már döntött, ne állítsa meg elhatározásában.


                              431.*

  Senki más nem ismerte fel, hogy a teremtmények legkiválóbbika az
ember. Egyesek, akik helyesen látták meg kiválóságának valóságos
voltát, alávalóságnak és hálátlanságnak minôsítették az embereknél oly
természetes önbecsmérlést; mások viszont, akik helyesen ismerték fel,
hogy valóban mennyire alantas lények vagyunk, nevetséges kevélységnek
minôsítették az ember nagyságát hirdetô, ugyanúgy a természetünkbôl
folyó felfogásokat.
  ,,Emeljétek fel szemeteket Istenhez, mondják az elsô felfogás hívei;
lássátok azt, akire hasonlítotok, aki azért teremtett benneteket, hogy
ôt imádjátok. Olyanná válhattok, mint ô; a bölcsesség felemel
benneteket hozzá, ha követni akarjátok.'' ,,Emeljétek fel a fejeteket,
szabad emberek'' -- így Epiktétosz. [Diss., I. XVIII., 20.] A másik
felfogás hívei viszont erre tanítanak bennünket: ,,Fordítsátok
tekinteteteket a föld felé, ti hitvány férgek, és nézzétek az
állatokat, mert azoknak vagytok társai.''
  Mivé lesz hát az ember? Istenhez vagy az állatokhoz hasonlatos?
Micsoda szörnyű távolság! Mik leszünk hát? Van-e, aki mindebbôl nem
érti meg, hogy az ember eltévedt, lebukott helyérôl, s most szorongva
keresi, de többé már nem lelheti meg? És ki mutatja meg neki az irányt?
Erre az emberi nem legnagyobbjai sem voltak képesek.

 *****
                              434.

  A kételkedôk legfôbb érvei -- a kisebbeket most elhanyagolom -- a
következôk: e princípiumok igazságáról semmiféle bizonyosságunk sincsen
a hiten és a kinyilatkoztatáson kívül, csak az, hogy természettôl
belénk oltottnak érezzük ôket. Márpedig velünk születettségüknek ez az
érzése nem meggyôzô bizonyítéka igazságuknak, mivel a hiten kívül nem
lévén róla bizonyságunk, vajon az embert egy jó Isten vagy egy gonosz
szellem, vagy pedig valami véletlen teremtette-e, eredetünktôl függôen
kétséges, igazak-e vagy hamisak, avagy bizonytalanok ezek a
princípiumok. További érvük az, hogy csupán hit kérdése annak a
bizonyossága is, vajon ébren van-e vagy alszik az ember, hiszen alvás
közben is szilárdan meg vagyunk róla gyôzôdve, hogy ébren vagyunk;
tereket, alakokat, mozgásokat vélünk látni; érezzük, sôt mérjük az idô
múlását; egyszóval úgy viselkedünk, mintha ébren volnánk; olyannyira,
hogy az élet fele alvással telvén el, miközben, saját bevallásunk
szerint, bármit gondoljunk is, fogalmunk sincsen róla, mi az igaz,
hiszen ilyenkor minden, amit érezünk, érzéki csalódás, ki tudja, vajon
az életnek az a másik fele, amelyben azt hisszük, hogy ébren vagyunk,
nem az elôbbitôl alig valamicskét különbözô álom-e, amelybôl akkor
ébredünk fel, amikor azt hisszük, hogy alszunk?
  <És ki kételkednék benne, hogy ha többen együtt álmodnánk, s a
véletlen folytán mindnyájan egyformát, ami elég gyakran elôfordul,
ezzel szemben ébrenlétünk idején egyedül lennénk, nem hinnénk-e azt,
hogy az ellenkezôje az igaz? Végezetül, minthogy gyakran álmodjuk azt,
hogy álmodunk, álmot álomra halmozva, nem lehetséges-e, hogy az élet
ébernek vélt fele maga is csupán álom, amelyre ráoltódnak a többiek, s
amelybôl halálunk pillanatában ébredünk fel, miközben éppoly kevéssé
vagyunk az igaz és a jó lényegének birtokában, mint a természetes álom
idején; mert a különféle, bennünket mozgató eszmék is talán csak
illúziók, hasonlóan az alvás közben múló idôhöz és az üres
álomképekhez?>
  Íme a két felfogás fô érvei.
  A kisebbeket, amilyenek a pürrhonisták érvelései a szokás, a nevelés,
az erkölcsök, a hazai környezet s a többi hasonló ránk gyakorolt
hatásával kapcsolatban, itt most mellôzöm. Ezeket pehelyként fújják el
a pürrhonisták, jóllehet az átlagemberek legtöbbje, aki kizárólag e hiú
alapokra építi ellentmondást nem tűrô véleményeit, vakon hisz bennük.
Aki errôl nincs eléggé meggyôzôdve, vessen egy pillantást könyveikbe, s
azonnal, sôt, talán túlságosan is meg lesz gyôzve.
  Megállok ellenben a dogmatisták egyetlen erôs érvénél, amely szerint
jóhiszeműen és ôszintén nem kételkedhetünk a velünk született
igazságokban. Ez ellen a pürrhonisták minden bôvebb fejtegetés nélkül
eredetünk bizonytalanságára hivatkoznak, mint ami egyúttal természetünk
bizonytalanságát is tételezi; s erre a dogmatikusok, mióta világ a
világ, még nem tudtak feleletet adni.
  Áll tehát a háború az emberek között, s ebben a küzdelemben
mindenkinek állást kell foglalnia, mégpedig szükségszerűen vagy a
kételkedôk, vagy a dogmatikusok oldalán. Mert aki azt hiszi magáról,
hogy semleges marad, par excellence kételkedô lesz; cinkosságuk lényege
éppen ez a semlegesség: aki nincs ellenük, az félreérthetetlenül
mellettük van (és ebben mutatkozik meg a fölényük). Nem állnak ki maguk
mellett; semlegesek, közömbösek, minden felôl -- magukat sem kivéve --
bizonytalanságban vannak.
  Mit cselekedjen hát az ember ebben a helyzetben? Kételkedjen
mindenben? Kételkedjen benne, ébren van-e, csipkedik-e, égetik-e?
Kételkedjék abban is, hogy kételkedik-e? Abban is, hogy van-e? Idáig
nem juthat el az ember; és tényként állítom, hogy valóságos, tökéletes
pürrhonista még nem volt e világon. A természet segítségére siet a
tehetetlen észnek, és nem engedi, hogy idáig menjen esztelenségében.
  Mondjuk hát akkor az ellenkezôjét, azt, hogy bizonyosan birtokában
vagyunk az igazságnak, holott ha csak egy kicsit is firtatjuk, máris
kiderül, nincs rá semmi jogcímünk, és ezt kénytelenek is vagyunk
bevallani?
  Miféle szörnylény hát az ember? Micsoda eddig nem volt teremtmény,
szörnyeteg, zűrzavar, micsoda ellentmondás, a természet milyen csodája?
Mindenek bírája és ostoba földi féreg; az igazság letéteményese és a
bizonytalanság, a tévedés kloákája; a mindenség dicsôsége és ugyanakkor
hulladéka.
  Ki bogozza ki ezt az összevisszaságot? A természet elhallgattatja a
kételkedôket, az ész pedig a dogmatikusokat. Mik lesztek hát, ti
emberek, akik természetes eszetekkel igyekeztek megismerni valóságos
állapototokat? Nem kerülhetitek el, hogy e két merev felfogás
valamelyikét válasszátok, de kitartani sem tudtok egyik mellett sem.
  Ismerd hát meg, kevély ember, milyen paradoxon vagy önmagad szemében.
Alázkodj meg, tehetetlen ész; hallgass el, elbutult természet; tanuld
meg, hogy az ember végtelenül több mint ember, és halld uradtól igazi
állapotodat, amelyrôl sejtelmed sincsen. Hallgasd, mit mond Istened.
  Mert, végül is, ha az ember soha nem esett volna bűnbe, most
ártatlanságában nyugodtan élvezné az igazságot és a boldogságot; ha
pedig eleve romlott lett volna, akkor meg fogalma sem lenne sem az
igazságról, sem a boldogságról. Ám szerencsétlenségünkre -- amit csak
fokoz az, hogy állapotunkból nem hiányzik teljesen a nagyság -- van
bizonyos sejtelmünk a boldogságról, de képtelenek vagyunk elérni;
érzéseinkben él valami kép az igazságról, de birtokunk csak a hazugság,
egyaránt képtelenek vagyunk arra is, hogy fogalmunk se legyen róla, és
arra is, hogy tévedhetetlenül ismerjük, bizonyságául annak, hogy
egykori tökéletességünk csúcsáról szerencsétlenségünkre a mélybe
hullottunk.
  Mindazonáltal meglepô, hogy a bűnnek apáról fiúra való szállása, e
számunkra legmegfoghatatlanabb titok, olyasvalami, ami nélkül semmi
tudásunk sem lehet önmagukról! Kétségtelen ugyanis, hogy semmi sem
botránkoztatja meg jobban értelmünket, mint az az állítás, hogy az elsô
ember bűne vétkessé tette a többit is, holott azok nyilvánvalóan nem
lehetnek benne részesek, hiszen oly távol kerültek már e forrástól. A
bűnnek ezt a továbbáramlását nemcsak lehetetlennek, hanem egyenesen
roppant igazságtalannak érezzük; mert mi ellentétesebb gyarló
igazságérzetünkkel, mint örök kárhozatra ítélni az akaratát irányítani
képtelen gyermeket olyan bűnért, amelyben szemmel láthatóan alig
lehetett része, hiszen hatezer esztendôvel az ô születése elôtt
követték el? Úgy bizony, nincs ennél kegyetlenebb, meghökkentôbb
tanítás; és mégis, e minden titkok legmegfoghatatlanabbika nélkül
érthetetlenek vagyunk önmagunk számára. Állapotunk bonyolultságának
minden kibogozhatatlan szála ebbe a kifürkészhetetlen mélységbe vezet;
annyira, hogy az ember felfoghatatlanabb e titok nélkül, mint amilyen
felfoghatatlan maga e titok az emberi agy számára. <Amibôl kitetszik,
hogy létünk nehézségét érthetetlenné óhajtván tenni számunkra, Isten
olyan magasra, helyesebben, olyan mélyre rejtette a megoldandó csomót,
hogy képtelenek voltunk eljutni hozzá; ezért nem is nyughatatlan elménk
csillogó erôfeszítései, hanem csupán eszünk megalázkodása vezethet el
bennünket megismeréséhez.
  Ezek az alapigazságok, amelyeknek szilárd talapzata a vallás
sérthetetlen tekintélye, arra tanítanak bennünket, hogy a hitnek két,
egyformán kétségtelen igazsága van: az egyik, hogy a teremtés vagy a
kegyelem állapota az embert az egész természet fölé emeli, minthogy
Istenhez hasonlatossá, az ô istenségének részesévé teszi, a másik, hogy
a romlottság és a bűn állapotában lebukott e magasságból, és
hasonlatossá vált az állatokhoz.
  E két tétel egyformán szilárd és bizonyos. A Szentírás ezt
félreérthetetlenül ki is nyilatkoztatja, amikor számos helyen ezt
mondja: Deliciae meae esse cum filiis hominum.[3] Effundam spiritum
meum super omnem carnem.[4] Dii estis[5] stb. Másutt meg ezeket: Omnis
caro foenum.[6] Homo assimilatus est jumentis insipientibus, et similis
factus est illis.[7] Dixi in corde meo filiis hominum. Eccl. 3.[8]
  Mindebbôl világosan kitetszik, hogy az embert a kegyelem mintegy
Istenhez hasonlóvá, istenségének részesévé teszi, kegyelem nélkül
viszont az oktalan állatokhoz hasonló.>
  437.

  Óhajtjuk az igazságot, de magunkban csak bizonytalanságot találunk.
  Hajszoljuk a boldogságot, de csak nyomorúságot és halált lelünk.
  Képtelenek vagyunk rá, hogy ne kívánjuk az igazságot és a
boldogságot, de bizonyosságra és boldogságra egyaránt képtelenek
vagyunk. Ez a vágy részint azért él bennünk, hogy bűnhôdjünk általa,
részint azért, hogy érezzük, honnan buktunk alá.
        441.

  Bevallom, mihelyt elém tárja a keresztény vallás azt az alaptételét,
hogy az emberek természete bűnre hajlóvá lett, és elfordult Istentôl,
ezzel egyúttal felnyitja a szememet, hogy mindenütt ennek az igazságnak
a jegyeit lássam; mert a természet mindenütt, az emberben és az emberen
kívül, arra utal, hogy elveszítettük Istent, és megromlott a
természetünk.
 450.

  Ha nem ismerjük el, hogy telve vagyunk kevélységgel, nagyravágyással,
érzékiséggel, gyarlósággal, nyomorúsággal és igazságtalansággal, nagyon
vakok vagyunk. Ha pedig valaki felismeri ugyan, de mégsem óhajt
megszabadulni tôle, mit mondhatunk az ilyen emberrôl...?
  Mi egyebet érezhetünk tehát e vallással szemben, amelyik ilyen jól
ismeri az emberek gyengeségeit, mint tiszteletet, és nem kell-e
vágyakoznunk annak a vallásnak az igazságára, amelyik ily kívánatos
orvosságokat ígér e gyengeségek ellen?

                              455.

  Az én gyűlöletes: ön, Miton, elrejti ugyan, de ezzel még nem tünteti
el; tehát továbbra is gyűlöletes. -- Egyáltalában nem, mert ha
lekötelezô módon viselkedünk mindenkivel szemben, ahogy azt mi tesszük,
akkor senkinek sincsen rá oka, hogy gyűlöljön bennünket. -- Ez igaz, de
csak akkor, ha az énben csupán a miatta bennünket érô kellemetlenséget
gyűlölnénk. Ám ha azért gyűlölöm, mert igazságtalan, mert a világ
közepének képzeli magát, akkor mindig gyűlölni fogom.
  Egyszóval az énnek két tulajdonsága van: önmagában igazságtalan, mert
magát képzeli a világ középpontjának; mások számára kellemetlen, mert
szolgáivá akarja ôket tenni: ugyanis minden én ellensége a többinek,
zsarnokuk szeretne lenni. Maga megszünteti a kellemetlenségét, de nem
az igazságtalanságát; ezért nem is szeretteti meg azokkal, akik
igazságtalansága miatt gyűlölik; csak az igazságtalanokkal szeretteti
meg, akik immár nem látják benne ellenségüket, így aztán ön továbbra is
igazságtalan, és csak az igazságtalanoknak tetszhet.
  457.

  Önmagának mindenki a teljesség, mert ha meghal, számára a minden halt
meg. Ezért hiszi mindenki azt, hogy mindenkinek ô a mindene. Ne saját
magunk, hanem önmaga szerint ítéljünk a természetrôl.

                              458.

  ,,Mert mindaz ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek
kívánsága, és az élet kérkedése...: libido sentiendi, libido sciendi,
libido dominandi.''[18] Szerencsétlen ez az átkozott föld, ahelyett
hogy öntözné, lángba borítja e három tűzfolyam! Boldogok, akiket árjuk
nem nyel el, nem sodor magával, hanem rendületlenül, szilárdan meg
tudnak benne maradni; nem állva, hanem alacsony és biztos helyen ülve,
s e helyzetükbôl nem kelnek fel pirkadat elôtt, amikor, békességben
kipihenvén magukat, odanyújtják kezüket annak, aki majd felemeli ôket,
hogy egyenesen és szilárdan odaállhassanak a szent Jeruzsálem
csarnokába, ahol a kevélység immár nem törhet rájuk, nem
gyôzedelmeskedhet rajtuk; és közben könnyeiket hullatják, de nem a zúgó
ár tovasodorta, múlandó dolgok miatt, hanem kedves hazájukra, a mennyei
Jeruzsálemre emlékezvén, melynek képe egyetlen pillanatra sem tűnik el
lelkükbôl számkivetettségük hosszú ideje alatt.
       463.

  [Azok ellen a filozófusok ellen, akik hisznek Istenben, de Jézus
Krisztus nélkül.]
  Filozófusok. -- Azt hiszik, egyedül Isten méltó rá, hogy szeressük és
csodáljuk, de azt kívánták, hogy szeressék és csodálják ôket az
emberek; és nem veszik észre a maguk romlottságát. Ha úgy érzik, szívük
tele van Isten szeretetének és imádatának érzésével, s ha ebben lelik
fô örömüket, helyes: tartsák magukat jónak. De ha ez ellenükre van, ha
csupán az a vágyuk, hogy elnyerjék az emberek megbecsülését, s úgy
akarnak tökéletesek lenni, hogy erôszakot ugyan nem alkalmaznak, de
meggyôzéssel elérik az embereknél, hogy egyetlen boldogságukat abban
leljék, ha ôket szeretik, akkor én azt mondom, az ilyen tökéletesség
szörnyűséges valami. Hogyhogy? Megismerték Istent, de mégsem az az
egyetlen vágyuk, hogy az emberek Ôt szeressék, hanem hogy beérjék
ôvelük! Az emberek önként választott boldogságának a tárgya kívántak
lenni!

                              474.

  Tagok. Kezdjük ezen. -- Ahhoz, hogy rendet teremtsünk a magunk iránt
kötelezô szeretetünkben, képzeljünk el egy olyan testet, amelyik csupa
gondolkodó tag, hiszen mi magunk is az egész tagjai vagyunk, és aztán
gondolkozzunk el rajta, hogyan kellene szeretnie önmagát minden tagnak
stb...

                              477.

  Tévedés, hogy méltók vagyunk mások szeretetére, igazságtalanság
szeretetet követelni tôlük. Ha okosnak és közömbösnek születnénk,
magunkat és másokat ismerônek, nem nevelnénk bele ezt a hajlamot
akaratunkba. Mi azonban vele születünk; más szóval igazságtalannak
születünk, mert minden önmaga felé hajlik. Ez ellenkezik a renddel: az
általános felé kell hajolnunk, mert a magunk felé hajlás a kezdete
minden rendetlenségnek, háborúban, államrendben, gazdálkodásban, az
ember saját testében. Az akarat tehát lealjasult.
  Ha a természetes és polgári közösségek tagjai a test jólétére
törekszenek, nekik maguknak egy másik, általánosabb test felé kell
törekedniük, amelynek ôk a tagjai. Az ember törekvésének tehát az
általános legyen a célja. Más szóval igazságtalannak és romlottnak
születünk.

                              479.

  Ha van Isten, akkor csak ôt kell szeretnünk, nem pedig a múlandó
teremtményeket. A hitetlenek okoskodása a Bölcsesség Könyvében
kizárólag azon alapszik, hogy nincs Isten. ,,Ha így áll a helyzet,
mondja, akkor leljük kedvünket a teremtményekben.'' De ez
kényszermegoldás. Ám ha léteznék egy szeretetet érdemlô Isten, akkor
nem jutottak volna erre a következtetésre, hanem éppen az ellenkezôre.
Ez pedig a bölcsek okoskodása: ,,Isten létezik, tehát ne a
teremtményekben leljük gyönyörűségünket.''
  Ezért minden, ami arra ösztönöz bennünket, hogy a teremtményekhez
vonzódjunk, rossz, mivel ha ismerjük, abban akadályoz meg bennünket,
hogy szolgáljuk, ha meg nem ismerjük, abban, hogy keressük. Márpedig
telve vagyunk gonosz kívánsággal; tehát telve vagyunk bajjal; s így nem
tehetünk mást, gyűlölnünk kell magunkat és mindazt, ami az egy Istenen
kívül máshoz való ragaszkodásra ösztönöz bennünket.  
  531.

  Aki ismeri ura szándékát, nagyobb büntetést kap, mert e tudása
folytán többre lenne képes. Qui justus est, justificetur adhuc,[36]
igaz voltának erejénél fogva. Attól kérik számon a legtöbbet, aki a
legtöbbet kapta, mert a támogatás miatt többre képes.
    537.

  Különös valami a kereszténység. Azt parancsolja az embernek, ismerje
el hitványságát, sôt utálatosságát, de ugyanakkor megparancsolja neki,
hogy igyekezzék Istenhez hasonlatossá lenni. Ha nem ellensúlyozná az
egyik a másikat, e felemeltetése szörnyen felfuvalkodottá, e
lealacsonyítása iszonyatosan alávalóvá tenné.


                         ***     550.

  Szeretem a szegénységet, mert Ô is szerette. Szeretem a földi
javakat, mert módot adnak rá, hogy segíthessük velük a nyomorultakat.
Hűséges vagyok mindenkihez, rosszal rosszért nem fizetek; hanem azt
kívánom nekik, legyen hasonló a helyzetük az enyémhez, amelyben sem
rossz, sem jó nem éri ôket az emberek részérôl. Igyekszem igazságos,
igazmondó, ôszinte és hűséges lenni minden emberhez, szívembôl szeretem
azokat, akikkel Isten szorosabban összekötött; és akár egyedül vagyok,
akár az emberek szeme elôtt, minden cselekedetemben ott látom Istent, ô
fogja mindet megítélni, s én mindet ôneki szentelem.
  Íme, ezek az én életelveim, és életem minden napján áldom
Megváltómat, aki szívembe ültette ôket, engem, a gyarló, nyomorult,
bűnös vágyakkal, kevélységgel és becsvággyal teli embert mind e bűntôl
ment emberré tevén kegyelme által, mert minden dicsôség az ô kegyelmét
illeti érte, hiszen enyém csak a gyarlóság és a tévelygés.


                              553.
****
  Jézus Misztériuma. -- Jézus kínszenvedése közben emberek okozta
gyötrelmektôl szenved; halálküzdelmében azonban azokat a kínokat
szenvedi, amelyeket maga mér önmagára: turbare semetipsum.[44] Nem
emberi, hanem mindenható kéz okozta kínhalál ez, és mindenhatónak kell
lenni elviseléséhez is.
  Jézus három legkedvesebb barátjánál keres legalább némi vigasztalást,
ôk azonban alszanak; kéri ôket, hogy tartsanak ki egy kis ideig
mellette, ôk azonban tökéletes közönnyel magára hagyják, és oly kevés
együttérzést tanúsítanak iránta, amely még arra sem volt elég, hogy egy
kis idôre el ne szenderüljenek. Így Jézus magára maradt, egyedül Isten
haragjával.
  Jézus az egyetlen a földön, aki nemcsak érzi és megosztja gyötrelmét,
hanem ezt tudja is: e tudásnak egyedül ô és az ég van birtokában.
  Jézus egy kertben van, de nem ama gyönyörűségek kertjében, amelyben
Ádám, az elsô ember sodorta kárhozatba magát és az egész emberi nemet,
hanem a kínok kertjében, amelyben megváltotta önmagát és az egész
emberi nemet.
  A borzalom éjjelén ezt a kínt és ezt az elhagyatottságot szenvedi.
  Azt hiszem, Jézus ez egyetlen alkalmon kívül sohasem panaszkodott;
ekkor azonban úgy, mintha már képtelen lett volna magába fojtani
elviselhetetlen fájdalmát: ,,Szomorú az én lelkem mind halálig.''
  Jézus társaságot és megkönnyebbülést vár az emberektôl. Úgy hiszem,
egész életében páratlan ez az eset. De még ezt sem kapja meg, mert
tanítványai alszanak.
  Jézus kínszenvedése a világ végezetéig fog tartani: ez idô alatt nem
szabad aludnunk.
  Mikor mindenkitôl elhagyatva azt látja Jézus, hogy barátai, akiket
arra választott ki, hogy együtt virrasszanak vele, alusznak,
elkedvetlenedik, de nem azért, mert ôt, hanem mert magukat sodorják
veszélybe. Szívbôl fakadó szeretettel figyelmezteti ôket üdvösségükre
és boldogságukra hálátlanságuk ellenére is: figyelmezteti ôket rá, hogy
jóllehet a lélek kész, a test erôtlen.
  És mikor ismét álomba merülve találja ôket, sem ôrá, sem magukra nem
lévén tekintettel, Jézus az ô jóságában nem ébreszti fel ôket, hanem
hagyja, hogy nyugodjanak tovább.
  Atyjának akaratát nem ismervén Jézus imádkozik, és fél a haláltól; de
miután megismerte, maga megy elébe, és felkínálkozik neki: Eamus.
Processit.[45]
  Jézus kérlelte az embereket, de nem lelt náluk meghallgatásra.
  Miközben aludtak, Jézus megváltotta tanítványait. És megváltott
minden igazat, mialatt ôk aludtak, születésük elôtt a semmi-létben,
születésük óta pedig bűneikben.
  Csak egyetlenegyszer kéri, és akkor is megadással, hogy múljék el
tôle a pohár, de azt kétszer, hogy jöjjön, ha nem múlhat el.
  Jézus a gyötrelmek közepette.
  Látván, hogy minden barátja elaludt, és minden ellensége ébren van,
Jézus mindenestôl Atyjára bízza magát.
  Júdásban Jézus Isten rendelését nézi, akit szeret, nem pedig
ellenséges indulatát, amellyel annyira nem törôdik, hogy barátjának
nevezi ôt.
  Jézus elszakad tanítványaitól, és megkezdi haláltusáját; nekünk is el
kell szakadnunk legközelebbi hozzátartozóinktól és legbensôbb
barátainktól, hogy ôt utánozzuk.
  Jézus a halállal viaskodik, és a legnagyobb kínokat szenvedi, ezért
imádkozzunk még tovább.
  Esedezünk Isten irgalmáért, de nem azért, hogy békességben hagyjon
bennünket bűneink közepette, hanem hogy megszabadítson tôlük.
  Ha Isten saját kezével rendelne nekünk tanítómestereket, ó, milyen jó
szívvel kellene akkor engedelmeskednünk nekik! A szükség és a háborúság
csalhatatlanul ilyen tanítómester.
  ,,Vigasztalódjál, mert nem keresnél, ha nem találtál volna meg.''
  ,,Gondoltam rád a halállal viaskodva, vérem e cseppjeit éretted
hullattam.''
  ,,Nem magadat teszed próbára, inkább engem kísértesz, amikor arra
gondolsz, vajon ezt vagy azt a még nem esedékes dolgot jól végeznéd-e
el: majd én cselekszem meg benned, ha sor kerül rá.''
  ,,Vezettesd magad parancsaim által, lásd, milyen jól vezettem a
Szűzanyát és a szenteket, akik engedték, hogy én cselekedjem bennük.''
  ,,Az Atya mindent szeret, amit én cselekszem.''
  ,,Azt akarod, hogy mindig emberi véremmel fizessek, te pedig még
könnyet sem ejtenél?''
  ,,A te megtérésed az én ügyem; ne félj hát, és imádkozzál bizalommal,
mintha érettem imádkoznál.''
  ,,Jelen vagyok neked igémmel az Írásban, szellememmel az Egyházban,
sugallataimmal és hatalmammal Isten szolgáiban, imádságommal a
hívôkben.''
  ,,Az orvosok nem gyógyítanak meg téged, mert végül úgyis meghalsz.
Hanem én gyógyítom meg, én teszem halhatatlanná a testet.''
  ,,Viseld el a test láncait és szolgaságát; én most csak a lelki
szolgaságtól szabadítlak meg.''
  ,,Én jobb barátod vagyok, mint akárki más; mert én többet tettem
érdekedben, ôk nem szenvednék el azt, amit én szenvedtem éretted, és
nem halnának meg érted hűtlenséged és kegyetlenséged idején, ahogyan én
tettem és vagyok kész megtenni, sôt meg is cselekszem
kiválasztottaimban és az Oltáriszentségben.''
  ,,Ha ismernéd bűneidet, kétségbeesnél.''
  -- Rettegek is, Uram, mert ha te mondod, elhiszem, milyen gonoszak.
  ,,Ne ess kétségbe, mert én, akitôl ezt hallod, ki is tudlak belôlük
gyógyítani, és ha én ezt mondom neked, az annak jele, hogy meg is
akarlak gyógyítani. Ahogy levezekled bűneidet, megismered ôket, és
megmondatik: ,Íme, a te bűneid megbocsáttattak néked.' Tarts hát
bűnbánatot rejtett bűneidért, és az általad ismertek eltitkolt
gonoszságáért.''
  -- Uram, mindent neked adok.
  ,,Forróbban szeretlek, mint ahogyan te szeretted szennyes vétkeidet,
ut immundus pro luto.[46]''
  ,,De ezért a dicsôség engem illessen és ne téged, ki féreg és por
vagy.''
  ,,Fordulj tanácsért lelkiatyádhoz, valahányszor az én szavam
gonoszságnak, hívságnak vagy kíváncsiságnak forrása számodra.''       -
- Látom kevélységem, kíváncsiságom és gonosz vágyaim feneketlen
mélységét. Nem hasonlíthatom magamat sem Istenhez, sem az igazságos
Jézus Krisztushoz. De Jézus bűnné tétetett általam; ostorod minden
csapása ôrá sújtott. Förtelmesebb, mint én, és mégis ahelyett, hogy
irtóznék tôlem, megtisztelve érzi magát, hogy hozzá járulok és
megsegítem.
  De ô meggyógyította magát, tehát még inkább meggyógyít engem.
  Sebeimet az ô sebeihez kell adnom, és ôhozzá kell csatlakoznom, ô
pedig megvált engem magát megváltván. De ne ejtsünk rajta más sebeket a
jövôben.
  Eritis sicut dii scientes bonum et malum.[47] Mindenki istenként
viselkedik, amikor eldönti: ,,Ez jó, ez rossz''; vagy amikor túlságosan
bánkódik vagy örvendezik a vele történteken.
  Minden tevékenységünket, a kicsiket csakúgy, mint a nagyokat, Jézus
Krisztus méltóságáért cselekedjük, aki azokat mibennünk cselekszi, és a
mi életünket éli; a nagyokat csakúgy, mint a kicsinyeket és könnyűeket,
az ô mindenható volta miatt.
        555.

  ,,Ne másokhoz, énhozzám hasonlítsad magad. Ha nem engem lelsz
azokban, akikhez magadat hasonlítod, utálatos lényhez méred magad. Ha
azonban énrám lelsz bennük, akkor hozzám mérd magad. De kit mérsz
hozzá? Magadat vagy engem tebenned? Ha magadat, akkor utálatos lényt.
Ha engem, akkor engem mérsz önmagamhoz. Én azonban Isten vagyok
mindenekben.
  ,,Gyakorta szólok hozzád, és adok neked tanácsot, mert lelkiatyád nem
szólhat hozzád, én pedig nem akarom, hogy vezetô nélkül maradj.''
  ,,Lehetséges azonban, hogy én az ô könyörgésére cselekszem ezt, tehát
úgy vezet, hogy te észre sem veszed. Nem keresnél engem, ha nem
bírnál.''
  ,,Ne nyugtalankodjál hát.''

                              693.

  Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész
néma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben
tévelygô embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van
itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület
vesz rajtam erôt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek
ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs
módja többé onnan elmenekülnie. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan
lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt.
Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tôlük, vajon ôk
többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e
tévelygô szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-
két szemgyönyörködtetô dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat
nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam,
mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit
látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami
jelet a világban.
  Különféle, egymással ellentétes vallásokat látok, következésképpen
mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére
hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne, és fenyegeti a hitetleneket.
Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert ezt akárki mondhatja,
akárki kijelentheti, hogy ô próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény
vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem
mondhatja el magáról.


                              751.

  Mit mondanak a próféták Jézus Krisztusról? Hogy minden kétséget
kizáróan Isten lesz? Nem; hanem azt, hogy ô valóságosan elrejtôzködô
Isten; hogy nem fogják felismerni; hogy nem gondolják, hogy ô az; hogy
botránkozás köve lesz, amelybe sokan beleütköznek stb. Ne hánytorgassák
hát fel minduntalan, hogy nem teljes a világosság, hiszen ilyet nem is
állítunk.
  De vannak homályos dolgok, válaszolják rá. Csakhogy anélkül nem
ragaszkodnánk annyira Jézus Krisztushoz, és éppen ez a próféták egyik
határozott szándéka: Excaeca...[5]

                              752.

  Elôször Mózes ad tanítást a szentháromságról, az eredendô bűnrôl, a
Messiásról.
  Dávid, a nagy tanúságtevô: király, jó ember, megbocsátó, szép lélek,
éles elme, hatalmas, jövendôt mond, és csodája beteljesedik; s a csoda
végtelen.
  Ha hiúság lakozik benne, elég lett volna azt mondania, hogy ô a
Messiás, hiszen a jövendölések világosabban szólnak róla, mint Jézus
Krisztusról. Szent Jánossal ugyanez a helyzet.
  753.

  A Messiásnak hitt Heródes. Elvette Júda királyi pálcáját, pedig nem
származott Júdától. Ebbôl tekintélyes szekta keletkezett.
  A görögök átka azok ellen, akik három korszakot számolnak.
  Hogyan lehetett ô a Messiás, hiszen általa a fejedelmi pálcának
örökké Júdánál kellett maradnia, eljövetelekor azonban a fejedelmi
pálcának el kellett múlnia Júdától.
  Semmi nem történhetett jobban, hogy látván ne lássanak, és hallván ne
halljanak.

                              758.

  Hogy felismerhetôvé tegye ôt a jók, és felismerhetetlenné a gonoszok
számára, Isten így jövendöltette meg. Ha a Messiás eljövetelének módját
világosan megjövendölik, nem lett volna körülötte semmi homály, még a
gonoszok számára sem. Ha az idôt jósolták volna meg homályosan, akkor
viszont a jók számára is homály lett volna; mert ,,szívük jósága'' nem
értette volna meg velük, hogy például a zárt mem hatszáz esztendôt
jelent. De az idô világosan, a mód pedig jelképesen mondatott meg.
  Így aztán a gonoszok, akik a megígért jókat anyaginak fogják fel,
tévednek, hiába jósoltatott meg világosan az idô, a jók azonban nem.
Mert az ígért javak megértése a szívtôl függ, a szív pedig azt nevezi
,,jó''-nak, amit szeret; a megígért idô megértése azonban nem a szív
dolga. Így az idô világos, a javak homályos megjövendölése csak a
gonoszokat téveszti meg.
     760.

  A zsidók elvetik, de nem mindnyájan: a szentek elfogadják, a testiség
rabjai nem. És ez egyáltalán nem mond ellene dicsôségének, sôt, ez az
az utolsó vonás, amely teljessé teszi. Minthogy ez ellen az egyetlen --
minden írásukban, a Talmudban csakúgy, mint a rabbinusoknál --
meglelhetô érvük csupán az, hogy Jézus Krisztus nem fegyverrel gyôzte
le -- Gladium tuum, potentissime[10] -- a népeket (Egyebet nem tudnak
felhozni? Azt mondják: Jézus Krisztust megölték, elbukott; nem gyôzte
le erôvel a pogányokat; nem adta nekünk javaikat; nem tesz bennünket
gazdaggá. Hát csak ennyit tudnak felhozni? Éppen ezért kedves számomra.
Akit ôk képzelnek el maguknak, abból én nem kérnék.), világos, hogy
csupán élete miatt nem fogadták el; elutasításukkal azonban
kifogástalan tanúk, mi több, éppen ezzel teljesítik be a
jövendöléseket.
  <E nép nem fogadta el ôt, s ennek köszönhetô ez a bámulatos dolog:
nincs más maradandó csoda, amit ember mívelhet, csak a jövendölések,
vitatni azonban lehet ôket.>
 765.

  Az ellentmondások forrása. -- Egészen a kereszthalálig megalázott
Isten; Messiás, aki halálával diadalmaskodik a halál felett. Két
természet Jézus Krisztusban, két eljövetel, két állapota az emberi
természetnek.

                              766.

  Jelképek. -- Megváltó, atya, megszentelô, ostya, eledel, király,
bölcs, törvényhozó, bánkódó, szegény, kénytelen magának egy népet
teremteni, s aztán irányítani és táplálni, elvezetni az ô földjére...
  Jézus Krisztus. Feladatok. -- Saját magának kellett egy kiválasztott,
szent és elhivatott népet teremtenie; irányítani, táplálni, bevezetni a
nyugalom és a Szentség házába; megszentelnie Istenben; Isten templomává
tennie, kibékíteni Istennel, megmenteni Isten haragjától,
megszabadítani az emberen oly nyilvánvaló módon uralkodó bűn
rabságából; törvényeket adni e népnek, bevésni ôket szívébe, Istennek
ajánlania, és feláldozni magát érette, makulátlan ostya és az ostya
megszentelôje lenni: önmagát, testét és vérét felajánlani, és mégis
kenyeret és bort ajánlani fel Istennek...
  Ingrediens mundum.[11]
  [Nem marad] ,,kô kövön'' [Márk XIII., 2.].
  Az elôtte és az utána történtek. A zsidók megmaradtak, de hazátlanul.
 767.

  E világnak csak kellemetlenségeibôl veszi ki részét, örömeibôl nem.
Szereti felebarátait, de szeretete nem zárkózik be e határok közé,
hanem kiterjed a maga, majd Isten ellenségeire is.

                              781.

  A megváltás mindenkire való érvényességének jelképei, mint például
az, hogy a nap mindenkinek világít [vö. Máté V., 45.], csak teljességet
jelentenek; de a kizárás [jelképei], mint például, a zsidók
kiválasztása a pogányok kizárásával, a kizárást jelzik.
  ,,Jézus Krisztus, mindenek megváltója.'' -- Igen, mert úgy hozta meg
áldozatát, mint az olyan ember, aki megváltott minden hozzá járulni
akarót. Ha valaki eközben mégis meghal, magára vessen, Jézus neki is
megváltást kínált. -- Ez helyes ebben a példában, mert itt az, aki
megvált, és aki megment a haláltól, két különbözô személy, de nem áll
Jézus Krisztus esetében, aki mindkettôt cselekszi. -- Nem, mert Jézus
Krisztus megváltói mivoltában talán nem mindenkinek ura; ezért annyiban
mindenek megváltója, amennyiben ez az ô szándékára vonatkozik.
  Amikor azt mondják, hogy Jézus Krisztus nem halt meg mindenkiért,
akkor azoknak a hibás okoskodásával élnek vissza, akik azonnal
önmagukra alkalmazzák ezt a kivételt, amivel tulajdonképpen
kétségbeesésüket fokozzák; ahelyett, hogy igyekeznének megszabadítani
ôket tôle, s a reményt ébresztenék fel bennük. Mert az ilyen külsô
szokások segítségével szoktatjuk magunkat hozzá a belsô erényekhez.
  782.

  A halál feletti diadal. Mit használ az embernek, ha megnyeri az egész
világot, de lelkét elveszti? Aki meg akarja tartani a lelkét, elveszti
azt. [Vö. I. Kor. XV. 57. -- Lukács IX., 25. --IX., 24.].
  ,,Nem jöttem, hogy eltöröljem (a törvényt), hanem inkább, hogy
betöltsem. [Máté V., 17.]''
  ,,Ímé, az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!'' [János
I., 29.].
  ,,Nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret.'' [János VI., 32.] Mózes
nem szabadított ki benneteket a rabságból, nem tett benneteket igazán
szabaddá.
    *                      783.

  ... És akkor Jézus Krisztus azt tanítja az embereknek, hogy önmagukon
kívül nincsen más ellenségük, szenvedélyeik tántorítják el ôket
Istentôl, s ô azért jön, hogy megszabadítsa ôket szenvedélyeik
rabságától, elhozza nekik kegyelmét, és mindnyájukból egyetlen szent
Egyházat alkosson, azért jön, hogy Egyházában egybegyűjtsön pogányt és
zsidót egyaránt, lerombolva az egyik bálványképeit és a másik babonáit.
De ezzel mindenki szembeszegül, és nem csupán a gonosz vágyak szülte
természetes ellenérzés miatt; s ami a legfontosabb, a föld királyai
összefognak e születô vallás megsemmisítésére, ahogyan az
megjövendöltetett (Proph.: Quare fremerunt gentes... reges terrae...
adversus Christum.[31])
  A föld minden nagyja felkel ellene, a tudósok írással, a bölcsek
megbélyegzéssel, a királyok öldökléssel. De minden ellenállás
hiábavaló, ezek az egyszerű és gyenge emberek szembeszállnak a világ
hatalmasságaival, sôt megalázzák a királyokat, bölcseket és
írástudókat, és az egész földrôl elűzik a bálványozást. Mindez pedig
annak ereje által történik, aki ezt megjövendölte.
   790.

  Jézus Krisztus nem akarta, hogy törvényes formák nélkül öljék meg,
mert sokkal meggyalázóbb dolog a törvény kezétôl meghalni, mint
jogtalan lázadásnak esni áldozatul.
 ** 792.

  Melyik ember tündökölt nála fényesebben? A zsidó nép kivétel nélkül
ôt jövendölte eljövetele elôtt. A pogányság ôt imádja eljövetele után.
És mind a kettô -- a pogány és a zsidó -- egyaránt középpontjának
tekintette.
  Ennek ellenére ki élvezte kevésbé e roppant feltűnést? Harminchárom
esztendôbôl harmincat a világtól elvonulva élt. Három év elteltével
csalónak tartják; a papok és a fôemberek elvetik; barátai és
legközelebbi hozzátartozói megvetik. Végül övéi egyikétôl elárulva,
másikától megtagadva és mindenkitôl elhagyatva hal meg.
  Mi haszna van hát ebbôl a feltűnésbôl? Soha ember nem keltett ekkora
visszhangot, de embert soha nem ért ennél nagyobb gyalázat. Híre csupán
nekünk vált javunkra, hogy fel tudjuk ôt ismerni; magának semmi sem
jutott belôle.

   ***  793.

  A testet a lélektôl elválasztó végtelen távolság azt a végtelenül
végtelenebb távolságot jelképezi, amely a lelket a szeretettôl
választja el, mert a szeretet természetfölötti valami.
  A földi nagyság minden ragyogása sem fényes azoknak, akik a lelkieket
kutatják.
  A szellem embereinek nagysága észrevétlen marad a királyok, a
gazdagok, a hadvezérek, e testbéli nagyok számára.
  A bölcsesség nagysága, amely mit sem ér, ha nem Istentôl van,
észrevétlen marad a test rabjai és a szellem emberei számára. Három
különbözô rendű dolog ez.
  A lángelméknek megvan a maguk birodalma, tündöklése, diadalma,
ragyogása, nincs szükségük testi nagyságra, amihez semmi közük. Nem
szemek, hanem szellemek látják ôket, s ez nekik elegendô.
  A szenteknek megvan a maguk birodalma, tündöklése, diadalma,
ragyogása, nincs semmi szükségük testi vagy szellemi nagyságra, nekik
ehhez semmi közük, semmit sem tesznek hozzá, semmit sem vesznek el
belôle. Isten és az angyalok szeme szegezôdik rájuk, nem pedig testeké
és kíváncsi szellemeké: elégséges nekik az Isten.
  Arkhimédész hírnév nélkül ugyanolyan tiszteletnek örvendene. Nem
szolgált csatákkal a szemeknek, ellenben minden szellemnek odatárta
felfedezéseit. Ó, hogy tündökölt ô a szellemek elôtt!
  Jézus Krisztus, akinek nincsenek földi javai és semmi látható
tudományos teljesítménye, a maga szentségének rendjébe tartozik. Nem
fedezett fel semmit, nem uralkodott; de alázatos, türelmes, szent volt,
szent Istennek, rettenetes a gonosz lelkeknek, és semmi bűn nem
találtatott benne. Ó, milyen nagy pompában és csodálatos fényességben
jött el a szív szemeinek, amelyek látják a bölcsességet!
  Hívságos dolog lett volna, ha Arkhimédész fejedelmet játszik
geometriai műveiben, jóllehet fejedelmi vérbôl való volt.
  Haszontalan dolog lett volna, ha a Mi Urunk Jézus Krisztus királyként
jön el, hogy tündököljön szentségének országában; ô ehelyett a maga
rendjének ragyogásában érkezett.
  Roppant nevetséges, ha megbotránkozunk Jézus Krisztus alacsony
helyzetén, mintha ez az alacsony sor ugyanabba a rendbe tartoznék, mint
nagysága, amelyet hirdetni jött el közénk. Ha e nagyságot életében,
kínszenvedésében, magányossága órájában, halálában, övéinek
megválasztásában, árulásukban, titkon történt feltámadásában s a
többiben nézzük, akkor oly nagynak látjuk, hogy semmi okunk sem lesz
megbotránkoznunk a benne egyébként sem levô alacsonyságon.
  Ám vannak olyan emberek, akik csak a testi nagyságoknak adóznak
bámulattal, mintha szellemi nagyság nem is léteznék; s olyanok is, akik
csak a szellemi nagyságot csodálják, mintha nem volnának nála
végtelenül nagyszerűbbek a bölcsességben.
  A testek, az égbolt, a csillagok, a föld és a rajta létezô
királyságok együtt sem érnek fel a legcsekélyebb szellemmel; mert a
szellem ezt mind ismeri, és ráadásul önmagát is; a testek pedig semmit
sem.
  Az összes test, az összes szellem minden alkotásával egyetemben nem
ér annyit, mint a keresztényi szeretet legcsekélyebb felbuzdulása. Mert
a szeretet végtelenül magasabb rendbe tartozik.
  Az összes testbôl együttvéve sem tudnánk kicsiholni akárcsak egy
szemernyi gondolatot sem: lehetetlen lenne, mert más rendbe tartozik. A
testekbôl és a szellemekbôl együttvéve sem tudnánk igaz keresztényi
szeretetet nyerni, ez lehetetlenség, mert természetfölötti lévén, más
rendbe tartozik.

                              795.

  Ha Jézus Krisztus csak azért jött volna, hogy megszenteljen
bennünket, akkor a Szentírás és minden egyéb efelé irányulna, és nagyon
egyszerű dolog lenne meggyôzni a hitetleneket. Ha Jézus Krisztus csak
azért jött volna, hogy vakká tegyen bennünket, akkor egész viselkedése
zavaros lenne, és semmi módon nem tudnánk meggyôzni a hitetleneket.
Mivel azonban -- Ésaiás szava szerint -- in sanctificationem et in
scandalum[32] jött, nem tudjuk meggyôzni a hitetleneket, és ôk sem
bennünket; ám ugyanezzel mégis meggyôzzük ôket, mivel azt mondjuk, hogy
egész viselkedésében egyik téren sincsen meggyôzés.

                              905.

  A megbánás jelei nélkül végzett gyónásokról és adott feloldódásokról.
-- Isten csupán a lelket nézi: az Egyház azonban csupán a külsô után
ítél. Isten azonnal feloldozást ad, mihelyt töredelmet lát a szívben;
az Egyház csak akkor, ha cselekedetekben látja megnyilvánulni. Isten
olyan Egyházat hoz majd létre, amelyik tiszta belül, s amelyik belsô,
teljesen lelki szentségével megszégyeníti a kevély bölcsek és
farizeusok belsô hitetlenségét; olyan emberi gyülekezetet alkot,
amelynek látható erkölcsi megnyilvánulásai oly tiszták legyenek, hogy
megszégyenítsék a pogányok erkölcseit. Ha akadnak tagjai között oly
ügyesen alakoskodó képmutatók, hogy nem tudja felismerni mételyüket,
eltűri ôket; mert igaz ugyan, hogy Isten nem engedi ôket magához,
hiszen ôt nem tudják félrevezetni, az általuk megtévesztett emberek
azonban igen. Ezért szemre szent viselkedésük nem hoz gyalázatot az
Egyházra. De ti azt akarjátok, hogy az Egyház se a belsô alapján ne
ítéljen, mert ez egyedül Isten dolga, se a külsô cselekedetek alapján,
mivel Isten csak a lelket nézi; így aztán teljesen megtagadjátok tôle
azt a jogot, hogy különbséget tegyen ember és ember között, és
megtartjátok kebelében a legfeslettebb életűeket, még azokat is, akik
annyira meggyalázzák, hogy még a zsidók zsinagógái és a filozófusok
szektái is kiseprűzték volna ôket mint méltatlanokat, s irtózattal
fordultak volna el tôlük istentelenségük miatt.

------------
---------------------------------------------------

Emil Zola-LOURDES


= semmi nem rázza úgy fel a lelket, mint a szenvedés=
- Parce, Domine, parce populo tuo...[1]







.

=szívbe markoló volt látni az összetört, megvénült orvost, akit ily fájdalmasan felmorzsolt a kor. Van-e szánalmasabb, mint elnézni, hogyan válnak újra gyermekké a legerősebbek, a legtisztábbak, a sors csapásaitól?=

- Mi? Micsoda? Még tíz esztendeig?! Hiszen életem legszebb napja lesz, ha elpatkolok! Hogy én úgy meghunyászkodjam, olyan gyáva legyek, mint ez az itt nyüzsgő sok beteg, aki csúszik-mászik rémületében a halál előtt, és világgá üvölti gyengeségét, a szemérmetlen élniakarást! Azt már nem! Idáig nem süllyedhetek!... Ha megdöglöm, hát megdöglöm! Ha kell, azonnal! Micsoda öröm lesz, ha már nem leszek!



Judaine abbé és a doktor nem állhatta meg, hogy meg ne mosolyogja ezt a fura handabandázást. De Pierre komoly maradt; szinte megdermesztették a Kapitány szavai. Mintha Lázár kétségbeesett álmait hallotta volna. Gyakran elképzelte magában, hogy Lázár, a sírból kilépve, azt kiáltja Jézusnak: "Uram, Uram! Miért támasztottál fel erre a förtelmes életre, mikor oly szép volt aludni az álomtalan, örök álmot, oly édes a pihenés a nemlét gyönyörében! Megismertem minden keserűséget és fájdalmat; az árulást és hazug reményt, a kudarcot, a betegségeket, leróttam a szenvedésnek az élők iszonyú adóját: megszülettem - bár nem tudom, miért -, és éltem - bár nem tudom, hogyan -, miért követeled hát, Uram, hogy kétszeresen fizessek, miért büntetsz, miért kell rabságomat újra kezdenem? Miféle jóvátehetetlen bűnt követtem el, hogy ily kegyetlen megtorlást érdemel? Azt mondod, újra éljek? Figyeljem tovább gyatra porhüvelyem lassú haldoklását, és ami értelem, akarat, gyengédség szorult belém, az mind csak a kétely, a tehetetlenség, a sírás és szenvedés eszköze legyen? Hiszen egyszer már mindezen túljutottam, átléptem a halál rettentő küszöbén, megküzdöttem a pillanattal, mely oly keserű, hogy egész életünket megmérgezi. Éreztem gyöngyözni a halálverítéket homlokomon, a vért kihűlni ereimben; hallottam hörögve elszállni végső leheletem. Azt akarod, Uram, hogy még egyszer átessem ugyanezen a mártíriumon, hogy kétszer küzdjek meg a halállal, és az emberek között én legyek a legnyomorultabb?... Ha igen, Uram, add, hogy ne várjak sokáig! Térden állva könyörgök, tégy velem még egy nagy csodát, fektess vissza szenvedés nélkül a sírba, hadd aludjam tovább örök álmomat. Irgalmazz, Uram, ne büntess újra az élet kínjaival; magad sem merészeltél eddig senki élőt erre a gyötrelemre ítélni. Hű szolgád voltam, mindig szerettelek; a rettegő nemzedékek ne rajtam tanulják haragod iszonyú példáját. Légy hozzám jó és kegyes, ne vedd vissza tőlem megérdemelt álmomat, hadd aludjam tovább a nemlét gyönyöreiben."


Gyógyított a gyógyulás vágya, csodákat tett a csodavárás. Istent teremtett, az irgalom és remény istenét, az emberi szenvedés, a vigasztaló délibábok szomjúsága, mely az emberiség történetében oly sokszor varázsolt már elő mennyei édenkerteket, amelyekben a Mindenható osztja az igazságot és az örök boldogságot.