Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anatole France Angyalok lázadása

2011.01.20

Anatole France

Angyalok lázadása


(...)
Izmos öregember volt Nectaire: sűrű, ősz hajzat borította fejét; homloka horpadt, orra pisze, arca vöröses és szakálla középen elválasztott volt. Nagy kutyája a lába elé heveredett, fekete, tömpe orrát a mellső lábára fektette, és lecsukta szemét. A kertész bort töltött vendégeinek. Miután megkóstolták a bort, és néhány szót váltottak, Zita így szólt Nectaire-hez:

- Kérem, játsszék valamit, nagy örömet szerezne vele barátomnak, akit idevezettem.

Az öreg nem kérette magát. Ajkához emelte a puszpángcsövet, amely oly otrombának látszott, mintha ő maga faragta volna, és bevezetőül néhány különös hangot csalt ki belőle. Majd gazdag dallamok keltek szárnyra, amelyekben úgy villantak fel a trillák, mint bársonyon a gyémánt- és gyöngyszemek. Oly hangok szárnyaltak fel a finom ujjak kezelte és teremtő erejű lehelet mozgatta csőből, mintha ezüstből lett volna. Szava sohasem volt metsző, és hangjának színe mindig egyenletes és tiszta volt. Az ember mintha egyszerre hallotta volna a pacsirta dalát és a Múzsák szavát, az egész természetet és az egész embert. S az öreg e szépséggel és bátorsággal teljes zenei beszéddel idézte fel, rendezte el, bontotta ki gondolatait. Szólott a Szerelemről, a Félelemről, a hívságos Küzdelmekről, a győztes Nevetésről, az Értelem tiszta derűjéről, a Szellemek aranyos hegyű nyilairól, amelyek leterítik a Tudatlanság és Gyűlölet szörnyetegeit. Szólott az Örömről és a Fájdalomról, e földre hajló ikertestvérekről, és a Vágyról, amely a világok teremtője.

Az egész éjszaka figyelt Nectaire fuvolájának szavára. A hajnalcsillag már ott ragyogott a sápadt szemhatáron. Zita térdén keresztül összefűzte karját; Arcade arcát tenyerébe temetve, félig nyitott szájjal, mozdulatlanul hallgatta Zitával együtt. Egy fülemüle, amely felébredt a közeli fövenyes réten, az újszerű hang hívogatására felrepült a magasba, megállott ott fenn néhány pillanatra, majd egyetlen szárnyalással a zenész gyümölcsöskertjébe szállott. A szomszédság valamennyi verebe, kiröppenve az ódon falak réseiből, letelepedett annak az ablaknak a párkányzatára, ahonnan oly hangok szállottak szerte, amelyek édesebbek voltak még a zabszemeknél, sőt az árpánál is. Egy szajkó, amely még soha el nem hagyta a ligetet, kopár cseresznyefán teregette ki zafírkék szárnyát. A csatornanyílásból nagy, fekete patkány bujt elő, a szennyvíz még csurgott róla; hátsó lábára ült, és ámulatában emelgetni kezdte kurta mancsát és vékony ujjait. Mellette mezei egér, régi kerti lakos, foglalt helyet. Az eresz alól házikandúr került elő, akire vad őseitől szállott örökbe szürke bundája, felkunkorodó farka, erős dereka, bátorsága és rátartisága; a kandúr orrával betaszította a félig nyitott ajtót, s nesztelen léptekkel odasompolygott a fuvolás mellé, leült, és hegyezni kezdte éjjeli csatározásokban megtépázott fülét. A fűszeres fehér nősténymacskája követte példáját, szimatolva szívta be a zengő levegőt, majd domború háttal leült, lecsukta kék szemét, és elbájolva hallgatott. A padlózat alól tömegesen előbújt egerek köréjük telepedtek, és megfeledkezve a veszedelmes fogakról és mancsokról, mozdulatlanul rakták mellükre rózsaszín kis kezüket, és gyönyörködve hallgattak. A kaszáspókok hálójuktól jó messzire elmerészkedve, élvező kis csapattá verődtek a szoba mennyezetén. Apró szürke gyík jelent meg a küszöbön, elbűvölten ott maradt, és láthattad volna azt is, miképpen ébred fel a pajtában téli álmából a fejével lefelé lógó denevér, és kezd el himbálózni e fül nem hallotta fuvola szavára.

...A kertész Arcade-ot és Zitát a kert végében álló vadszőlővel befuttatott lugasban ültette le.

- Arcade - szólalt meg a szép arkangyal -, Nectaire talán ma hajlandó lesz elmondani neked azt, aminek megismerésére annyira vágyódol. Kérd meg, hogy beszéljen.

Arcade megkérte az öreget, és Nectaire letéve pipáját, ekképpen kezdett beszélni:

- Ismerem Őt: nem volt nála szebb szeráf. Értelme éppoly ragyogó volt, mint vakmerősége. Nagy szívét azok az erények fűtötték, amelyeknek a kevélység az apjuk: nyíltság, bátorság, megpróbáltatásokban való rendületlenség, csüggedést nem ismerő reménykedés. Abban az időben, amely az időszámítást megelőzte, az Ég boltozatának azon az északi részén, ahol a hét mágneses csillag ragyog, gyémántból és aranyból való palotában lakozott, amelynek talpazatát minden pillanatban meg-megrázta a szárnyak csapkodása és diadalmi ének. Jahev, aki a hegyen székelt, féltékeny volt Luciferre.

Mindketten tudjátok, hogy az angyalok szívében csakúgy, mint az emberekében, tanyát üthet a gyűlölet és a szerelem. Néha nagylelkű elhatározásokra is hajlandók, de legtöbbször csak az érdek szavának engedelmeskednek, és a félelem parancsait követik. Azidétt éppúgy, mint ma, legtöbbjük nemigen tudott felemelkedni a gondolat bérceire, és az Úr félelme volt egyetlen erényük. Lucifer, aki szerfölött lenézett minden silány dolgot, megvetette a szolgalelkeknek ezt a tömegét, amelyet csak a játék és ünnepség érdekelt. De azok iránt, akikben vakmerő szellem, nyugtalan lélek honolt, akikben lobogott a szabadság vad szerelme, azok iránt oly barátsággal viseltetett, amelyet ezek valóságos imádattal fizettek vissza. Ezek tömegesen szöktek el az Úr Hegyéről, és elhalmozták a Szeráfot hódolatukkal, amelyet pedig a Másik csak magának követelt.
Én a Hatalmak rendjébe tartoztam, Alaciel volt a nevem, és jó hírű angyal voltam. Nyugtalan szellememet mondhatatlanul gyötörte a megismerés és tudás vágya, s ezért megfigyeltem a tárgyak mivoltát, tanulmányoztam a köveknek, levegőnek és a víznek tulajdonságait, iparkodtam nyomára jutni ama törvényeknek, amelyek az anyagot, a durvát csakúgy, mint a szálfinomat, kormányozzák, és hosszas elmélkedés után fölfedeztem, hogy a világegyetem korántsem úgy jött létre, mint ahogy azt állítólagos teremtője mindenáron el akarta hitetni. Felfedeztem, hogy mindaz, ami van, saját erejénél, és nem Javeh szeszélyénél fogva van, hogy a világ önnönmagának teremtője, és hogy a szellem nem ismerhet saját magán kívül más istent. Ez időtől fogva képmutatása miatt megvetettem Javehet, és meggyűlöltem, mert ellenlábasa volt mindannak, amit én szerettem én becsültem: a szabadságnak, a kíváncsiságnak, a kételynek. Ezek az érzéseim a Szeráf barátjává tettek. Csodáltam őt, megszerettem, és ott éltem, ahol az ő világossága terjedt. Amikor odáig fejlődtek a dolgok, hogy közte és Amaz között választani kellett: Lucifer pártjára állottam, és nem volt más vágyam, mint hogy őt szolgálhassam, más kívánságom, mint hogy sorsában osztozkodhassam.
Mivel Lucifer a háborút kikerülhetetlennek látta, fáradhatatlan szorgalommal és józanul számító elméje minden erejével hozzálátott előkészítéséhez. A Trónusokat és Hatalmakat kalibészekké és kyklopszokká változtatva, a birodalmát határoló hegyekből vasat fejtetett, amelyet többre becsült az aranynál, és az ég barlangjaiban fegyvereket kovácsolt. Majd az északi égboltozat elhagyott síkságain mennyei lelkek miriádjait gyűjtötte össze, fegyverezte fel, gyakorlatoztatta őket. Noha gondosan titkolt mindent, ezek az előkészületek túl nagyok voltak, semhogy az ellenfél neszüket ne vette volna. Szinte azt mondhatnám, hogy mindig számított rá, és rettegett tőle, mert hiszen lakását várrá alakította, és az angyalokból milíciát szervezett, s magát a Seregek Urának neveztette, és villámait kovácsolta. A Menny fiainak több mint fele hű maradt hozzá: az engedelmes lelkek és tűrő szívek csapata hozzá csatlakozott. Mihály arkangyal, a rettenthetetlen, lett e szolgalelkű csapat vezére  Amikor Lucifer megállapította, hogy serege sem nagyobb, sem harciasabb nem lehet már, ráküldötte őket egyenesen az ellenségre, és gazdagsággal, valamint dicsőséggel kecsegtetve az angyalokat, élükre állott, és támadást intézett ama Hegy ellen, amelynek ormán a világegyetem trónja áll. Három napig csaptak fel a lángok tüzes röptünk nyomán az űr síkságain, fejünk felett ott lebegtek a lázadás fekete lobogói. A napkeleti égboltozat peremén már felbukkant az Úr rózsaszínű hegye, s vezérünk alaposan szemügyre vette a csillogó sáncműveket. Zafírfalak mentén húzódtak az ellenséges vonalak, amelyek csak úgy ragyogtak az arany és drágakövek fényében, mialatt mi bronzba és vasba öltözködve nyomultunk előre. Piros és kék zászlói lebegtek a szélben, és lándzsáik hegyén villámok cikáztak. A két sereg csakhamar oly közel került egymáshoz, hogy csak szűk, sima és üres földsáv választotta el őket egymástól. E kép láttára még a legbátrabbakat is megborzasztotta az a gondolat, hogy véres tusában itt teljesedik majd be a világ sora.
Tudjátok jól, hogy az angyalok nem halnak meg. De ha érc, vas, gyémánt, tű vagy villogó kard szaggatja meg szálfinom testüket, szörnyűbb fájdalmat éreznek, mint az emberek, mert húsuk kényesebb, és ha akármelyik nemes szervük elpusztul, erőtlenül elhanyatlanak, lassú bomlásnak indulnak, mint pára illannak tova, és érzéketlenül feloszolva úszkálnak hosszú korszakokon keresztül a hideg űrben. S ha aztán végre újból testet-lelket öltenek, elmúlt életükre maradéktalanul visszaemlékezni nem tudnak soha. Így hát érthető, hogy az angyalok félnek a szenvedéstől, és a legbátrabbakat is megrendíti az a gondolat, hogy elveszítik világosságukat és a visszaemlékezés szelíd gyönyörét. Ha nem ilyen volna az angyalok faja, akkor azt sem tudhatná, miben áll a küzdelem szépsége és az önfeláldozás dicsősége. Akik az idők kezdete előtt akár a Seregek Ura mellett, akár ellene részt vettek a Mennyek birodalmának harcaiban, enélkül csak dicstelen látszatküzdelmet harcoltak volna végig, s enélkül én sem mondhatnám jogos büszkeséggel nektek, fiaim: "Én is ott voltam!"
Lucifer megadva a harc kezdetét hirdető jelet, elsőnek rohant a küzdelembe. Rávetettük magunkat az ellenségre, mert abban reménykedtünk, hogy letörhetjük, és az első megrohanással elfoglalhatjuk a szentséges várat. A féltékeny Isten katonáiban kisebb volt a lendület, de nem volt csekélyebb az elszántság, mint bennünk, s így kivédtek a támadást. Mihály arkangyal nyugodtan s oly elszántsággal vezette őket, amely csak nagy szívektől telik ki. Három ízben próbáltuk meg áttörni soraikat, amelyek három ízben szegezték páncélos mellünknek tüzes végű s a legkeményebb vérten is áthatoló lándzsáikat. Milliószámra hullottak el a dicsőséges testek. Végre jobbszárnyunknak sikerült áttörni az ellenség balszárnyán, és hátába kerültünk a menekülő Hatalmaknak, Erőknek, Trónusoknak, Erényeknek és Fejedelmeknek, mialatt a harmadik rend angyalai szanaszét röpködve fölöttünk, tollesővel elegy vérzáport hullajtottak rájuk. Szekerek romjain és fegyverek roncsain kellett az üldözés közben keresztülhatolnunk, de még jobban meggyorsítottuk sebes futásukat... Hirtelen viharzó kiáltások csapják meg fülünket, egyre dagad és közeledik, kétségbeesett üvöltés és diadalkiáltások olvadnak össze: az ellenség jobbszárnya, a Magasságbeli óriás arkangyalai balról oldalba kaptak bennünket, és áttörték sorainkat. Abba kellett hagynunk a sikeres üldözést, és felbomló soraink támogatására kellett sietnünk. Vezérünk odarepül, és újból megindul a csata. De az ellenség balszárnya, amelyet nem tudtunk volt teljesen megsemmisíteni, amint megcsökken a hátukba csapódó nyilak és lándzsák száma, új erőre kap, visszafordul, s szembeszáll velünk.

Az éjszaka bekövetkeztekor a csata eldöntetlen volt. A sötétség leple alatt, a nyugodt csöndességben, amelyet csak néha szakított meg a sebesültek nyögése, lepihent a tábor, s ezalatt Lucifer hozzálátott a második nap előkészítéséhez. Pitymallatkor megszólaltak a riadót fúvó harsonák. Harcosaink akkor törtek rá az ellenségre, amikor éppen imádkozott, és szétszórták és sokat lemészároltak közülük. Amikor már jóformán valamennyi vagy elesett, vagy futásnak indult, Mihály arkangyal egynéhány négyszárnyú bajtársával próbálta meg fenntartani a szinte beláthatatlan hadsereg lökését. Ők is hátráltak, de mellük folyton felénk fordult, és Mihály arcán még akkor is rendületlen nyugalom tükröződött. A nap már útjának harmadát megtette, amikor az Úr Hegyén kezdtünk felkapaszkodni. Kemény volt a próba; a verejték csak úgy ömlött homlokunkról; vakító fényesség vette el szemünk világát. Vasba öltözködtünk, s így szárnyaink nem tudtak felemelni bennünket; de a reménység szárnyakat adott, s így egyre feljebb jutottunk. A szép Szeráf, aki folyton fölöttünk járt, ragyogó kezével mutatta az utat. Egész nap ott küszködtünk a kevély hegyen, amely estefelé azúr, rózsaszín és opálos színekbe öltözött. A csillagok serege, amely megjelent az Ég boltozatán, csak fegyvereink visszfényének látszott. Fejünk felett mélységes csend honolt. Reménységtől megrészegedve nyomultunk előre. De hirtelen villámok törtek elő az elsötétült égből. Mennydörgés hallatszik, és a ködbe burkolózó hegyről mennykövek hullanak alá. Sisakjainkat, páncéljainkat tűz borítja, és pajzsainkat darabokra törik láthatatlan kezek hajította kövek. Lucifer e tűzeső közepette is büszkén állott. Hiába sújtott le rá, nem is egyszer, az Egek villáma: ott állott rendületlenül, mintha újabb tusára hívta volna az Eget. De végre a villám, amely szinte összedöntötte már a hegyet, hihetetlen tömegű zafírral és rubinnal együtt lefelé görgetett bennünket, s mi gurultunk lefelé, aléltan, elerőtlenedve, hogy mennyi ideig? - azt senki sem tudja megmondani.

Jajszótól hangos sötétségben ébredtem fel. S amikor szemem végre megszokta a vak sötétséget, láttam, hogy bajtársaim ezrével hevernek körülöttem a kénköves földön, amelyből lidérces lángok csaptak fel időnként. Csak gőzölgő kéntelepeket, füstokádó tölcséreket, dögletes mocsarakat tudtam megkülönböztetni a sötétségben. A láthatárt jéghegyek és a sötétség tengere zárta el. Ólmos ég borult reánk. S ez a hely oly borzasztó volt, hogy összekuporodva, könyökünket térdünkre támasztva, öklünket orcánkba vájva, zokogtunk.

Amikor tekintetemet ráemeltem, a Szeráf szálfakeményen állott előttem, csak ősi fenségére borult komor és nagyszerű dísz gyanánt a fájdalom.

- Barátaim - ekképpen szólott hozzánk -, örvendezzünk és vigadjunk, mert íme, megszabadultunk égi rabszolgaságunktól. Itt szabadok vagyunk, és többet ér a pokolban szabadnak lenni, mint rabszolgának az Egekben. Korántsem győzettünk még le, mert hiszen él bennünk az akarat, hogy miénk legyen a győzelem. Máris megrendítettük a kevély Isten trónját: le is fogjuk végleg dönteni. Előre, barátaim, ne csüggedjetek!

Parancsszavára hegységet hegységre halmozánk, és ormán felállítottuk gépeinket, amelyek tüzes sziklákat hajigáltak az istenség lakóhelyeire. Az égi csapatokat ez szerfelett megdöbbentette, és a dicsőség honában nagy lőn a jajgatás és fogak csikorgatása. Már abban reménykedtünk, hogy győztesképpen vonulhatunk be mennyei hazánkba. De az Úr Hegyének villámai és mennykövei ízzé-porrá zúzták ostromműveinket.

Ez újabb kudarc után a Szeráf, fejét kezébe hajtva, egy ideig elgondolkozott. Arca elfeketedett, és most inkább Sátánnak, mint Lucifernek nézhetted volna. A hozzá hűséges angyalok köréje gyűltek.

- Bajtársaim - mondotta -, annak, hogy ezidáig nem győztünk, az az oka, hogy sem méltók, sem alkalmasak nem vagyunk a győzelemre. Lássuk be, hogy nagyok a fogyatkozásaink. A természeten úrrá, a világegyetemen hatalommá, Istenné: csak a tudás tehet bennünket. Meg kell hódítanunk a villámokat, és szakadatlanul, minden erőnkkel erre kell törekednünk. Lássuk be, hogy nem a vakmerőség (mert hiszen nálatok vakmerőbb senki sem lehet) hódítja majd meg számunkra az isteni nyilakat, hanem a tanulás és elmélkedés. Itt, a hallgatás ölén, ahova lezuhantunk, elmélkedjünk, nyomozzuk ki a dolgok rejtett okait. Figyeljük meg a természetet, lessük el titkait, lankadatlan hévvel és hódító vággyal, hatoljunk be a természet végtelen nagyságába és végtelen kicsinységébe. Ismerjük meg, mikor meddő, mikor termékeny a természet, miképp teremti a hideget és meleget, az örömet és a fájdalmat, az életet és a halált; miképpen gyűjti össze és osztja meg elemeit, miképpen alkotja a finom levegőt, amelyet beszívunk, és a gyémánt- meg zafírhegyeket, amelyekről legörögtünk, miképpen teremti az isteni tüzet, amely megpörkölt bennünket, és a fenséges gondolatot, amely szellemünket hajtja. Tátongó sebektől megszaggatva, lángokban és jégben megpörkölődve legyünk hálásak a végzet iránt, amely ily módon gondoskodott hályogos szemeink megnyitásáról, s örvendjünk sorsunknak. A fájdalom révén, amely először ismertette meg velünk a természetet, nyertünk ösztönt arra, hogy kiismerjük és igánkba hajtsuk. Ha a természet engedelmeskedni fog nekünk: mi leszünk az istenek. De még ha el is rejtené előlünk titkait, ha sohase adna fegyvert, és a villám titkát sohase fedné fel előttünk, akkor is boldognak vallhatnók magunkat azért, hogy megismertük, mi a fájdalom. Mert a fájdalom új érzelmeket kelt bennünk, amelyek becsesebbek és szelídebbek, mint mindaz, amit a végtelen boldogság honában érezni lehet; mert a fájdalom szeretetre és részvétre, a Mennyekben ismeretlen érzésekre tanít meg bennünket.

A Szeráfnak eme szavai lelket vertek belénk, és jó reménységet ébresztettek szívünkben. A megismerés és szeretet végtelen vágya ütött tanyát szívünkben.

Ezalatt megteremtődött a föld. Végtelen és ködös golyóbisa egyre szilárdabb és tömörebb lett. A víz, amelyben algák, szivacskorallok, csigák éltek, és amelyben a puhányok raja úszkált, nem lepte el már egész felületét, hanem sok helyütt medret vájt magának, és kiemelte a szárazföldeket, amelyeknek langyos iszapjában kétéltű szörnyetegek csúsztak-másztak. Majd erdők köntösével takaróztak a hegységek, és különféle fajta állatok legelték le a füvet, mohát, a cserjék bogyóit és a tölgyfák makkjait.

Majd az kerítette hatalmába a barlangokat és a sziklák mélyedéseit, aki hegyezett kővel le tudta teríteni a vadállatokat, és ravaszságával felülmúlta az erdőségek, síkságok és hegységek őslakóit. Az ember uralma keservesen kezdődött. Gyenge és mezítelen volt. Gyér szőre rosszul védte a hideg ellen. Körme, amelyben keze végződött, túl gyenge volt ahhoz, hogy meg tudjon küzdeni a ragadozó állatok karmaival; de hüvelykujjának elhelyezkedése, amely szemben állott többi ujjával, módot adott neki arra, hogy könnyen megfoghassa a legkülönfélébb tárgyakat, és erő híján ügyességgel ruházta fel. Noha alapjában véve kevéssé különbözött a többi állattól, a megfigyelésre és összehasonlításra való tehetsége nagyobb volt. Mivel torka különféle zörejek méhe volt, az az ötlete támadt, hogy minden tárgyat, amely valamely okból felkeltette csodálkozását, a lejtése által különös hangképpel jelöljön meg, s a különböző hangoknak ez az egymásra következése nagy segítségére volt eszméinek megrögzítésében és közlésében. Nyomorult sorsa és ijedt lelke rokonszenvet ébresztett iránta a bukott angyalokban, akik úgy érezték, hogy az övékéhez hasonló merészség és afféle büszkeség csírája lakozik benne, mint amely az ő szenvedéseiknek és megdicsőülésüknek is kútfeje volt. Ezért nagy számban telepedtek meg az ember szomszédságában ama ifjú földön, amelyre szárnyaik oly könnyen elvitték őket. Itt a földön mulatságuk telt abban, hogy ösztökéljék az ember értelmét, és izgassák szellemét. Az angyalok tanították meg az embert arra, hogy öltözzék vadállatok bőreibe, és gördítsen köveket barlangja elé, hogy ily módon kizárhassa onnan a tigriseket és medvéket. Miképp kell száraz leveleknek és fának dörzsölésével tüzet szítani, és az isteni lángot megőrizni a tűzhely kövén: erre is az angyalok oktatták ki őket. E leleményes démonok buzdítása adott nekik bátorságot arra is, hogy kidöntött és kivájt fatörzsekben átkeljenek a folyókon. Az ember feltalálta a kereket, a köszörűkövet és az ekét; az ekevas termékeny sebet hasított a földbe, és a gabonaszem isteni táplálékkal látta el azt, aki megőrölte. Edényeket készített agyagból, és a kovakövet különféle szerszámokká hasította szét. Így hát az emberi fajta közt élve, vigasztaltuk és neveltük őket. Nem voltunk nekik mindig láthatók, de esetenként, kanyargós utaknál gyakran megjelentünk előttük, különös és rejtelmes, néha magasztos és szépséges alakban, míg máskor abban telt mulatságunk, hogy erdei vagy vízi szörnyeteg, tiszteletre méltó férfiú, szép gyermek vagy széles csípőjű asszony képében toppantunk elibük. Egyszer-másszor kigúnyoltuk őket dalainkban, vagy pedig tréfás csínnyel próbára tettük eszüket. Akadtak néha olyan kötekedő természetűek is közöttünk, akiknek örömük telt abban, ha asszonyaikkal vagy gyermekeikkel incselkedhettek, de mindannyian mindenkor készségesen siettünk eme alsóbbrendű testvéreink segítségére.

Fáradozásunknak az lett a gyümölcse, hogy értelmük elég fejlett lett tévedések elkövetésére és a dolgok között levő kapcsolatok helytelen felfogására. Mivel abban a hiedelemben éltek, hogy rejtelmes kapocs fűzi egységbe a valóságot és képét, állatok képeivel borították barlangjaik falait, és kifaragták csontból a rénszarvasok és mammutok képmásait, hogy ily módon hatalmukba kerítsék azt a zsákmányt, amelyet ezek a képek ábrázoltak. Végtelen lomhán múló századok alatt alig jutott túl a zsenge koron szellemük. Nagyszerű gondolatokat sugalltunk nekik álmukban, azt tanácsolva, hogy szelídítsék meg a lovakat, béreljék ki a bikákat, szoktassák a juhok őrzésére a kutyákat. Az emberek megteremtették a családot, a törzset. Valamelyik nap egyik bolyongó törzsüket vad vadászok támadták meg. A törzs fiatal férfiai szekereikből azonnal kerítést formáltak, amellyel körülzárták az asszonyokat, gyermekeket, aggokat, szarvasmarháikat, kincseiket, és amelynek tetejéről gyilkos kőzáport zúdítottak támadóikra. Így született meg az első város. A nyomorúságra született és Jehova törvényétől gyilkosságra kárhoztatott ember szíve megedződött a harcokban, és legnemesebb erényeit fejlesztette ki a háborúkban. Vérével szentelte meg ama hazának szent szeretetét, amelynek (ha az ember mindvégig betölti rendeltetését) békében az egész föld kerekségére ki kell terjednie. Egyik társunk, Dedálosz, ismertette meg az embert a fejszével, a vízmérővel, vitorlával. Ily módon tettük tűrhetőbbé és kevésbé zorddá a halandók életét. A tavakon nádházakat építettek, és így megízlelték azt az elmélyedő nyugalmat, amely nem juthat osztályrészül a szárazföld lakóinak; és amikor odáig jutottak, hogy éhségüket túl nagy erőfeszítés nélkül is el tudták oltani, felgerjesztették szívükben a szépség szerelmét.

Gúlákat, emlékoszlopokat, tornyokat, mereven és idétlenül mosolygó óriás szobrokat és nemi jelképeket állítottak fel. Amint kezdték megismerni vagy legalább megsejteni létünket: félelem és barátság érzése támadt irántunk szívükben. Legbölcsebbjeik szent borzadállyal fürkésztek bennünket, és elmélkedtek tanításainkról. Görögország és Ázsia népei hálájuk fejében köveket, fákat, árnyas pagonyokat szenteltek nekünk, áldozatokat mutattak be, himnuszokat énekeltek tiszteletünkre, Horusz, Izisz, Asztarté, Zeusz, Pallasz, Kybele, Demeter, Triptolémosz néven isteneiknek fogadtak bennünket. Dionüzosz, Evanus, Jakkhosz és Léné néven imádták a Sátánt, aki megjelenéseibe annyi erőt és szépséget vitt bele, amennyit csak fel tudnak fogni a halandó lények. Szeme szelíd vala, mint az erdei ibolya, ajka ragyogott, mint a felhasított gránátalma, arcát és állát az őszibarack pelyhénél is bársonyosabb pihék borították, koszorúba font és a feje búbján lazán megcsavart szőke hajába repkényszalagok fonódtak. Elbájolta a ragadozó állatokat, és az erdők mélyére hatolva, magához csábította az összes vad szellemeket, mindazt, ami a fákon kúszott avagy az ágak között riadt tekintetet küldött feléje, valamennyi erőszakos és félénk, keserű bogyókkal táplálkozó élőlényt, amelynek szőrös mellében pallérozatlan szív dobogott; magához csábította az erdőség vad embereit, akikhez jóindulatú és kedves vala, és akik örömtől és szépségétől megittasulva követték. Szőlőt ültetett, és megtanította a halandókat, miképp kell a szőlőszemeket összetörve, bort sajtolni belőlük. Ragyogva és jót cselekedve, nagy kísérettel járta be a világot. Amikor csatlakoztam hozzá, kecskelábú lény alakját vettem fel: homlokomon két zsenge szarv ütközött ki: az orrom pisze, a fülem hegyes volt; a nyakamon két mirigy fityegett, mint a kecskének; combomat kecskefarok legyezte, és szőrös lábszáram fekete, hasadt patában végződött, s ütemre verte a földet.

Dionüzosz diadalmenetben vonult végig az egész világon. Bejártam vele Lídiát, Frígia mezőségeit, Perzsia perzselő síkjait, a zúzmara csípte Médeát, a boldog Arábiát és a dús Ázsiát, amelynek tengere virágzó városok partját mossa. Kocsijába oroszlánt és hiúzt fogtak, s a misztérium játékai ékesítésére feltalált fuvolák, cimbalmok és dobok szava kísérte útját. Pettyes őzbőrrel övezett bacchánsnők, thyadészek és ménádok forgatták előtte szőlőindával befuttatott pálcáikat. Ott voltak kíséretében a szatírok is, vidám csapatuknak én voltam a vezetője, és a szilénoszok, pánok, kentaurok. Lába nyomán virág sarjadt, gyümölcs nőtt, és ha indás botjával megérintette a sziklákat, kristálytiszta forrás fakadt a nyomán.

Szüret évadján ellátogatott Görögországba; a falusiak elébe futottak, növények nedvével vörösre vagy zöldre mázolták be magukat, arcukat fából, kéregből vagy levelekből készült álarc mögé rejtették, markukban agyagkupát szorongattak, s buja táncokat lejtettek. Asszonyaik, az Isten cimboráit utánozva, hajukba zöld páfránykoszorút fűztek, és hajlékony csípőjüket őz- és kecskegida bőrébe burkolták. A szüzek fügefalevéllel övezték nyakukat, búzalisztből sütöttek süteményt, és a Phalloszt a titokzatos kosárban vitték. S a borseprővel bemázolt vincellérek felállottak szekerükben, kötekedő vagy gyalázkodó párbeszédet folytattak a járókelőkkel. Így született meg a tragédia.

Kétségtelen, hogy nem patak partján szunnyadva, hanem kemény munkával tanította meg Dionüzosz őket arra, mint kell növényeket termeszteni, és késztette őket arra, hogy zamatos gyümölcsöket termeljenek. S bizony nemegyszer esett meg, hogy ama mesterségről elmélkedve, miképp lehet az erdő faragatlan lakóit oly fajtává nemesíteni, amelynek öröme telik a művészetben, és érzéke van az igazságos törvények iránt: bizony nemegyszer esett meg, hogy lelkesedéstől ragyogó homlokára mélabú és komor kétely borult. De mivel sokat tudott, és mert szerette az embert: legyőzött minden akadályt. Isteni napok voltak ezek, amikor az élet hajnala hasadt! A hegyek erdős gerincein és a tenger sugaras partján ültük meg bacchanáliáinkat: a najádok és oreadák részt vettek mulatozásainkban. Közeledtünkre, hogy ránk mosolyoghasson, Aphrodité bukkant ki a habokból.


Amikor az emberek már tudták, miképpen kell földjüket mívelni, nyájaikat őrizni, fallal elkeríteni szent helyeiket, és miképpen lehet szépségükről megismerni isteneiket, visszavonultam a sűrű erdőség övezte nyájas vidékre, amelyet a Stymphalosz, Olbiosz, Érymanthosz és a Styx jeges árjától dagasztott kevély Kratisz vizei öntöznek, és itt egy kies völgyben, eperfákkal, olajfával és fenyőkkel beültetett hegyhát tövében, platánok és fehér jegenyék koronája alatt, egy patak partján, amely vidáman csörgeti vizét bozontos pistáciák között, dalban oktattam a pásztorokat és nimfákat arra, miképpen született meg a világ, lett a tűz, a finom szövetű levegő, a föld és a víz. Elmondottam nekik, hogy nyomorúságukban és mezítelenségükben hogyan éltek az erdőkben az első emberek, mígnem a találékony démonok meg nem tanították őket a mesterségükre, és beszéltem nekik a bacchanáliákról s arról, miképp hitték, hogy Szemelé volt Dionüzosz anyja, azért, mert jótét lelke mennydörgés és villámlás között született meg.

Ez a minden másnál inkább a Szellemek szíve szerint való nép, ez a boldog görög nép is csak keserves munkával tanulta meg a művészeteket és a helyes rend tudományát. Első templomuk babérfa ágaiból összerótt kaliba volt, első istenképmásuk: egy fa, első oltáruk: Iphigénia vérével beszennyezett kő. De igen rövid idő alatt oly fokra emelték a bölcsességet és szépséget, amelyet előttük egyetlen nép sem ért el, és utánuk sem közelített meg senki.

Mi az oka ennek a páratlan csodának, Arcade? Miért nőhetett ki Jónia és Attika szentelt földjéből ez a párját nem lelő virág? Azért, mert ott nem volt sem papság, sem dogma, sem kinyilatkoztatás, és mert a görögök nem ismertek féltékeny és gonosz isteneket. A hellén saját szellemét, saját szépségét imádta isten gyanánt, és ha szemét az Égre emelte, saját képe mását pillantotta ott meg. Mindent a saját maga hasonlatossága szerint gondolt el, és templomainak méretei tökéletesek voltak: szépség, összhang, mértéktartás és bölcsesség valának oszlopai; minden méltó vala bennük lakóikhoz, a halhatatlan istenekhez, akik jól megválasztott neveken, tökéletes alakjukban az ember szellemét érzékeltették. A márványgerendákat tartó oszlopokban, a szegélydíszítésben, a párkányzatokban: mindebben volt valami emberi, és ezért tiszteletre méltó, egyes templomokban, miként Athénben és Delphiben, szép, izmos, mosolygó szüzet ábrázoló szobrok tartották a szentély vagy a kincseskamra párkányát. Mennyi szépség, összhang, bölcsesség!

Dionüzosz rászánta magát, hogy elmegy Itáliába, amelynek az ő misztériumaira sóvárgó népei Bacchus néven tisztelték volt őt. Én is felszálltam a szőlőindákkal ékes hajójára, és Heléna két testvérének szeme láttára jutottam el a sárga Tiberis torkolatához.

Az Isten már régebben megtanította volt Latium lakóit arra, hogy a szőlőtőkét szilfa karójához kötözzék. A Sabin-hegyek lábánál, árnyas, tiszta forrás öntözte kis völgyben telepedtem meg. Verbénát és mályvát szedtem a réteken. A halvány olajfák, amelyeknek repedezett törzsei a lankák menedékein sorakoztak, zamatos gyümölccsel láttak el. Itt oktattam e keményfejű embereket, akiknek elméje nem volt oly találékony, mint a görögöké, de akiknek szíve rendíthetetlen, lelke türelemre termett és istenfélő volt. Szomszédom, földmíves-katona, tizenöt teljes esztendőn keresztül járt súlyos terhektől görnyedő háttal a római sas nyomában hegyeken és tengereken keresztül, és látta, mint szalad meg ez uralomra termett nép minden ellensége. Most szép nyugodtan szántogat két rozsdavörös marhájával, amelyeknek a homlokán, a szétágazó szarvak között, fehér csillag ragyog. Ezalatt kunyhójában erényes és komoly hitvese hagymát tör bronzkosárban, és babot főz a tűzhely szent kövén. Én, aki barátja vagyok, nem messze tőle, tölgy árnyékában ülve, felderítem fuvolám szavával, és mosollyal köszöntöm gyermekeit, akik az aláhanyatló nap órájában, mely megnyújtja az árnyékokat, rőzsével megrakodva térnek vissza az erdőből. Kertjében érik már a körte és a tök, virágzik a liliom és az örökzöld akantusz, és a fügefa törzsébe vágott hatalmas Priapus riasztja el rengeteg tagjával a tolvajokat, és elhessegeti a fejére kötött, szél mozgatta kákacsomóval a mohó madarakat. Újholdkor a jámbor telepes marék sót és árpát mutat be áldozat gyanánt mirtusz és rozmaring koszorús házi isteneinek.

Szemem láttára nőnek fel gyermekei és unokái, akiknek szívéből nem szállott el az ősi kegyelet, s akik nem feledkeztek meg arról, minő áldozattal tartoznak Bacchusnak, Dianának, Venusnak, sem arról, hogy virágot és színtiszta bort öntsenek a forrásokba. De türelmességük és régi egyszerűségük lassanként elfajult. Hallottam panaszos nyögésük, ha a bőséges eső megduzzasztotta áradat miatt új gáttal kellett megoltalmazniuk apáik földjét; a csípős sabinumi bor már nem ízlett elfinomodott ínyüknek. A szomszédos csapszékben görög bor szürcsölgetése közben észre se vették az órák gyors röptét, és a lugasban üldögélve elbámészkodtak, mily ügyesen mozgatja a fuvolás nő csörgettyű szavára kecses derekát. A telepesek árnyas ligetekben, fecsegő patakok mentén tértek édes nyugovóra: de most a jegenyék között, a szent út mentén, rengeteg sírdombokat emeltek, szobrokat, oltárokat láthattál, és a kétkerekű kocsi kereke most már gyakrabban nyikorgott a kopott kőburkolaton. Zsenge cseresznyefa, amelyet kiszolgált katona hozott magával, az egyik konzul távoli hódításainak lett hírnöke, és a lantkísérettel előadott ódák megtanítottak bennünket Rómának, a világ urának győzelmeire.

... Javeh azt állította, hogy az összes emberek bűnt követtek volt el ellene, az eredendő bűnt, s ennek súlya nyomasztja őket mostani és jövendő életükben is (mert, amint tudjátok, a halandók ostobaságukban azt állítják, hogy létüknek a pokolban lészen folytatása), és az álnok Javeh elhitette velük, hogy enfiát küldötte ide a földre, hogy az vérével váltsa meg az emberek bűneit. Nem hihető ugyan, hogy a büntetés megszünteti a hibát, s még kevésbé hihető, hogy az ártatlan bűnhődhetik a vétkes helyett. Az ártatlan szenvedéseit nem lehet jóvátételként elfogadni, és legfeljebb új bajjal szaporítják a régi bajt. De persze azért akadtak szerencsétlenek, akik imádattal hódoltak Javehnak és engesztelő fiának, és akik Javeh misztériumát jó hírnek, evangéliumnak híresztelték el. Persze, minket nem lepett meg ez a téboly. Hiszen nemegyszer láttuk, hogy az emberek fajtája, különösen amikor szegény és mezítelen, földre borul a félelem minden káprázata előtt, és hogy elvetve a jóindulatú démonok tanácsait, szívesebben engedelmeskedik kegyetlen demiurgoszok parancsainak. 



... Óvatosan és ravasz kerülőutakon ébresztgettük bennük azt a gondolatot, hogy ne ismerjék el az agg Jehovát csalhatatlan Uruknak, hogy ne engedelmeskedjenek vakon parancsainak, ne ijedjenek meg fenyegetéseitől. Ha célszerűnek mutatkozott, a bűbájosság fogásait sem vetettük meg. Szakadatlanul arra ösztökéltük az embert, hogy tanulmányozza a természetet és kutassa az ókori bölcsesség nyomait. A vén Jehova irgalmazzon önnek, uram. Ön jól ismeri őt. De még milyen jól, és mennyire kitanulta erkölcseit.

A szent ember észrevevén, hogy bukott angyal vagyok, azt hitte, ő is elkárhozik, s menten szörnyethalt.
A következő század a bölcsészet százada volt. A kutatás szelleme megerősödött, az alázatos tisztelet kihalt; a test hatalma elgyengült, és a szellem új erőre lendült. Az erkölcsök szelídebbek lettek, mint bármikor azelőtt, viszont az én rendembeli szerzetesek egyre tudatlanabbak és mocskosabbak, és így most, amikor a városokban udvarias szellem lett úrrá, a zárda már semmiféle előnnyel nem kecsegtetett. Nem is volt tovább hát maradásom. Csuhámat az útszéli csalán közé hajítva, hajporos parókát tettem felszarvazott homlokomra, fehér harisnyába bújtatva kecskelábamat s pálcát forgatva kezemben, újságokkal tömve teli zsebemet, megjelentem a nagyvilágban, eljárogattam a divatos sétahelyekre, és állandó vendége lettem ama kávéházaknak, ahol az írók szoktak találkozni. Szívesen láttak azokban a szalonokban, amelyekben korszerű újításképpen a karosszékeket az ülepekhez szabták, s amelyekben férfiak és nők elmésen vitatkoztak. Még a metafizikusok beszéde is érthetővé vált. Az egész város elismerte, hogy alaposan értek a bibliamagyarázathoz, és kérkedés nélkül elmondhatom, hogy nagy részem volt Meslier abbé végrendeletében, valamint a Bibliamagyarázat-ban is, amelyet a porosz király káplánjai készítettek.

...Le is mondottam végképp ez őrültekkel való társalkodásról. Elvonultam ebbe a faluba, és kertészkedni kezdtem. Gyümölcsösöm barackjai a menádok napsugaras bőrét idézik emlékezetembe. Most is szeretem az embereket, mint hajdan, kissé csodálom és szerfölött sajnálom őket, s e kis telek művelése közben várakozom ama még távoli nap elkövetkeztére: amikor a nagy Dionüzosz faunok és bacchánsnők kíséretében visszatelepítvén a földre az örömet és szépséget, újból megteremti az aranykort. Vidáman loholok majd akkor szekere után. De vagy ki tudja, itt leljük-e még majd eme jövendő diadalunk napján az embereket? Ki a megmondhatója annak, vajon kimerült fajtájuk végzete nem teljesedik-e már be rajtuk előbb, és nem újfajta lények kelnek-e majd ki mindannak hamvaiból és romjaiból, ami hajdanában az ember és szelleme volt? Ki tudja, nem kerítik-e szárnyas lények hatalmukba a földi téreket?

De ez azért nem teszi majd fölöslegessé a jó démonok munkáját: a madarak fajtáját tanítják majd akkor a művészet és élvezés titkaira.

...- A legyőzött Istenből Sátán lesz, a győztes Sátánból Isten. Vajha a jó sors megkímélne engem ilyen balvégzettől! Szeretem a poklot, amely eszemet formálta, szeretem a földet, ahol tettem talán némi jót, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges e szörnyű világban, ahol az élőlények csak gyilkolás révén tarthatják fenn magukat. Most a mi munkánk révén az öreg Isten elveszítette a földön minden hatalmát, és aki gondolkodik e gömbön, elfordul tőle, vagy nem is tud róla. De persze, mit ér, hogyha az emberek nem engedelmeskednek már Jaldabaotnak, ha Jaldabaot lelke azért mégis él bennük, ha képmásai neki, ha hiúk, erőszakosak, civakodók, kapzsik, ha a művészet és szépség ellenségei? Mit ér, ha elfordulva e vad demiurgosztól, még most sem hallgatnak a jótét démonokra, az igazság tanítómestereire, Dionüzoszra, Apollóra és a Múzsákra? Mi, égi lelkek, fenséges démonok, mi megsemmisítettük zsarnokunkat, Jaldabaotot, ha megsemmisítettük lelkünkben a tudatlanságot és a félelmet.

S ekkor a kertész felé fordult a Sátán:

- Nectaire, te velem voltál a harcban, a világ születése előtt is. Akkor legyőzettünk, mert nem tudtuk, hogy a Szellem a győzelem, és hogy magunkban, és csakis magunkban kell megtámadni és megsemmisíteni Jaldabaotot.


 

--------


A SOKOLDALÚ EMBER


(...) 
ANDRÉ MAUROIS: AZ ÖREGEDÉS MŰVÉSZETE

Az árnyékos határ

Mikor kezdődik az öregség? Sokáig abban reménykedünk, hogy még nem ért utol bennünket. Szellemünk friss, erőnk teljében vagyunk. "Vajon fel tudok-e futni erre a domboldalra ugyanolyan gyorsasággal, mint fiatalságomban?... Igen! Igaz, hogy kissé lihegek, mire a csúcsra érek, de ugyanannyi idő alatt tettem meg az utat, mint hajdanában. De hát nem lihegtem-e akkor is, amikor még fiatal voltam?

A fiatalságtól az öregségig olyan lassú átmenet vezet, hogy az ember maga észre sem veszi a változást. Ugyanígy, amikor az ősz követi a nyarat, s a tél az őszt, a természet olyan fokozatosan változik, hogy nemigen tudjuk nyomon követni. Holott, mint egykor a Macbethet ostromló sereg, már közeledik az ősz, a nyárnak még alig-alig rozsdásodó leveleitől takartan. S egy novemberi reggel hirtelen forgószél kerekedik, letépi az arany álarcot, s mögötte feltűnik a tél sovány csontváza. A levelek, amelyekről azt hihettük, hogy az ifjúság erőteljes zöldjében pompáznak, már halottak voltak, már csak néhány gyönge rost kötötte őket szárukhoz. A vihar csak felfedte, nem ő okozta a bajt.

A betegségek az emberi erő viharai. Íme egy férfi, egy nő, aki kora ellenére még fiatalnak látszik! - Csodálatos asszony! - mondjuk. - Micsoda ámulatraméltó - férfi! Csodáljuk tetterejüket, szellemük élénkségét, szavuk friss pattogását. De megtörténik, hogy egy nap kirúgnak a hámból, s amiért fiatalságukban csak egy erős fejfájással vagy egy náthával fizettek volna meg, azért most súlyosabban kell lakolniok, a tüdőgyulladás vagy a szívszélhűdés őszi vihara eldönti őket. Néhány nap leforgása alatt elhervad az arc, meggörbül a hát, a tekintet kialszik. Egy másodperc aggastyánná tesz bennünket. Mert nem tudtuk, nem éreztük, hogy már régóta öregszünk....

KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

És egy költő azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségről.

És ő így válaszolt:

Hol keresnétek a szépséget, s ugyan hol lelhetnétek fel, ha nem maga a szépség a ti utatok és a ti vezetőtök?

És miként beszélhetnétek róla, ha beszédeteket nem ő maga szövi?

A bajbajutott és a sebesült azt mondja:

- A szépség szelíd és kedves.
- Mint egy ifjú anya, ki önnön dicsőségét kissé szégyelve jár közöttünk.

És a szenvedélyesek így mondják:

- Nem, a szépség hatalmas és félelmetes.
- Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget fölöttünk.

A fáradtak és az elcsigázottak így mondják:

- A szépség lágy suttogás. Hangja a lelkünkben szól.
- Hangja átadja helyét csöndjeinknek, miként a halovány fénysugár reszket, félve az árnyéktól.

Ám a nyughatatlanok azt mondják:

- Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek között,
És kiáltásaiba paták csattogása, szárnyak csapkodása és oroszlánbőgés vegyült.

Éjszaka a város őrei azt mondják:

- A szépség a hajnallal érkezik kelet felől.

És délidőben a munkálkodók és az úton levők így beszélnek:

- Láttuk a föld felé hajolni az alkony ablakaiból.

Télen a hóban rekedtek ezt mondják:

- Eljő együtt a tavasszal, a hegyeken szökellve.

És a nyár hevében az aratók így szólnak:

- Láttuk táncolni az őszi avarban, s hajába hófehér vegyült.

Mindezeket mondtátok már a szépségről,
Ám valójában nem róla beszéltek, hanem megannyi hiányról, mely ki nem elégíttetett,
És a szépség nem hiány, hanem eksztázis.

A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.
De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.


JUAN MONTALVO: A SZÉPSÉGRŐL

A serdülőkor a szépség csodás mintaképeit teremti meg a női nemben: ez a bájos lény, aki ugyan még nem igazi nő, de már nem is kislány, homályosan megsejteti, hogy milyenek voltak az angyalok, amint éppen ott álltak a szerelem és romlottság kapujában...

(...) Nézzétek csak meg azt a bájos és kecses tartású ifjú hölgyet, aki hercegnőhöz méltón lépdel: magas a homloka, ártatlan a tekintete(...).

A testét virágként és harmatként beborító tizennégy évtől nyeri azt a tökéletes frissességet, amelynek majd be kell érlelnie az élet gyümölcsét: a haja - két szőke fürtre van választva - ráborul a hátára, s úgy omlik onnan lefelé, mint a vér melegétől felerősödött fénynek a sugara; az arcbőre csupán takaró, amely elfedi azt a keringő, éltető nedvet, mely melegséggel tölti el testének minden tagját: csak az orcáján torpan meg ez az örök utazó, s - a szégyenérzetnek ott fészkelő tüzébe kapva - fel-fellobban egy pillanatra. A szeme őszintén tekint ránk, még nem fátyolosítják el a gyilkos fájdalmakról árulkodó könnyek, s a közepén megláthatjuk a leány - boldog avagy szerencsétlen - sorsának a képét.



JOSÉ ORTEGA Y GASSET: VÁLASZTÁS ÉS SZERELEM

Fontos rámutatnunk, milyen nagy szerepet játszanak a szerelemben az arc és a mozgás egyes elemei, hiszen ezekben nyilatkozik meg legkifejezőbben a személynek, akit épp miattuk kedvelünk, sajátos lénye. A távolabbról megragadóbb szépség annyiban más, hogy noha tagadhatatlanul rendelkezik jellegzetes arckifejezéssel és a létezés egy egyedi módját teszi érzékelhetővé, emellett még önálló esztétikai értéke is van, szinte tárgyiasult, szoborszerű varázsa, s ez az, amire a szépség szó valójában vonatkozik. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez a szabályos szépség ihlet rajongó szerelemre! Mindennapi tapasztalat, hogy a szoborszerű szabályosság értelmében legszebb nők mily kevéssé gyújtják fel a férfiak szerelmét. Hiszen nincs olyan társaság, melynek ne volnának meg a maga szépségei, azaz mindnyájuk szerint szép hölgyei, akiket úgy mutogatnak színházakban, vigasságokon, mintha önmaguk emlékművei volnának. Mégsem ők azok, csak nagy ritkán, akik szenvedélyt, személyükre szólót ébresztenek férfiakban. Az effajta szépségben annyira túlteng az elvont esztétikum, hogy műtárggyá teszi, s ezáltal elválasztja és eltávolítja mint nőt mitőlünk. Csodáljuk, s ebben benne van, hogy távolinak érezzük; ámde nem szeretjük. Ha kívánkozni kezdenénk is közelébe, ami pedig még csak előszele a szerelemnek, tüstént úgy ítélnénk, hogy ez az egész képtelenség.

KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

Szabad akkor leszel valóban, ha napjaid nem gond nélkül valók, sem éjszakáid nem szükség és bánat nélküliek, hanem ha mindezek befonják életedet, és te mégis, mezítelenül és kötelékek nélkül fölébük emelkedel.

És miként emelkedhetnél nappalaid és éjszakáid fölébe, ha nem töröd szét a láncokat, melyeket eszmélésed hajnalán a délidőhöz kötöttél?

Amit szabadságnak neveztek, a valóságban e láncok legerősebbike, akkor is, ha a láncszemek csillognak a napfényben, és elkápráztatnak benneteket.


JÓZSEF ATTILA: CSUDÁLKOZUNK AZ ÉLETEN

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbúvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide...
Mező álmodhat össze annyi jót-
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.



 

PETŐFI SÁNDOR: SZERETLEK, KEDVESEM

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted,
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok,
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek, szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséret és
Díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!




ORPHEUSZ ÉS EURÜDIKÉ

Orpheusz Kalliopé múzsának és Oiagrosz folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az Alvilág urait is meglágyította.

Felesége, Eurüdiké, a folyó partján játszott társnőivel, a Drüaszokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Arisztaiosz, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előre Eurüdiké, és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta, és a kígyómarás halálát okozta. Betöltötte hangos siratóénekkel a Drüaszok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhészosz harcias földje, a geták népe és a Hebrosz folyó és egész Thrákia.

Maga Orpheusz lantja zengő hangjában keresett vigasztalást, és egyedül bolyongva a parton, csak Eurüdikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az Alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az Alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje az emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét.

Énekére megindultak az Erebosz mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogyan a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok, és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókütosz folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg, és a Sztüx kilencszer körülfolyó árja tart fogva.

Elcsodálkozott az éneken Hádész palotája, sőt maga a Tartarosz legbelsőbb zuga is, és az Eumeniszek, akiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberosz, és a kerék, amelyhez kötve Ixion bűnhődött, megállt.

Perszephoné, az Alvilág királynéja is megilletődött, és visszaengedte Eurüdikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra, s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheusz. Hanem Orpheusz eszét elvette a vágy hitvese után - megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismerték a megbocsátást az alvilági istenek -, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen, és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az Alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornosz mocsár felől, és szomorúan mondta Eurüdiké:

- Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheusz, a te meggondolatlanságod veszített el. Íme, visszahív már a kegyetlen végzet, s elhomályosuló két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül, és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. - És eltűnt Orpheusz szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharon, az Alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az Alvilágot elzáró mocsáron Orpheusz.

Mit tehetett, hova vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurüdikét már, mint hűvös árnyékot, a Sztüx vizén vitte a csónak.

Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Sztrümon folyó elhagyatott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántóvető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket.

Orpheusznak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új mennyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hüperboreoszok földjén, a Tanaisz folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.



HOLTOMIGLAN - HOLTODIGLAN

A szerelem a vér gyorsabb lüktetéséből származik, a szeretet a lélek melegénél fejlődik. Múló, ajándékos szépség az egyik, megbízható és állandó bizonyosság a másik.

A szerelem nem több, nem hosszabb életű a vadgesztenyefa rózsaszínű gyertyavirágánál: megsemmisül az első komoly viharban.

A szeretet kőszikla, amelyen nyugodtan megépülhet az élet vára is.

A szerelem fárasztó. A szeretet pihentető. A szerelem könnyű és színes báli öltözék, gyorsan gyűrődik. - A szeretet puha gyolcs, melegítő és oltalmazó, melyben jól esik betakarózni, amikor megfáradunk, vagy ránk ver a hajszás élet.

A szeretet szerelme egy kicsit Isten ajándéka, nem jussollhatja akárki: csak az, aki megtisztult már önmagában.

Boldog az, akit így szeretnek. És boldog az, aki így szeret. Boldog az, aki szívét tudja odaadni egyetlenegy szál margarétában, és nincs kétsége benne, hogy az az egy szál margaréta erősebb kapocs a lobogó vér rabláncánál.


KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

... Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És amikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is.
Amiként növekedéseteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban....

... A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet....

TAO-TE KING: LAO-CE ÉLETBÖLCSELETE

49. fejezet

A bölcs szíve tele van emberszeretettel.
Abból nem zár ki senkit.
A vétkezőket sem, mert megértéssel tekintvén rájuk, bízik javulásukban.
Szerényen él és szeretete határtalan.
Az emberek bíznak őbenne, mert mint saját gyermekeire tekint mindnyájukra.

KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és lányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé halad, sem meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az ij, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.


TÓTH ÁRPÁD: A FA

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerűl,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...




 

AZ INDIÁN NAGYFŐNÖK JÓSLATA

1854-ben a washingtoni Nagy Fehér Főnök ajánlatot tett egy hatalmas indián terület megvásárlására, amiért cserébe egy rezervátumot ígért.

Seattle nagyfőnök szívhez szóló válasza a környezetre vonatkozó legbölcsebb megfigyeléseket tartalmazza, csodálatra méltó gyermeki egyszerűséggel ábrázolván az indiánok világnézetét, életfilozófiáját.

"Hogyan vásárolhatja meg vagy adhatja el valaki az eget és a föld melegét? Ez a gondolat furcsa számunkra. Ha nem mi vagyunk a levegő frissességének és a víz hűsének birtokosai, hogyan vásárolhatják meg mások ezeket?

E föld minden egyes röge szent az én népemnek. Minden egyes fenyőtű, homoksáv, a sötét erdő tisztása, párafelhője és minden zümmögő rovar szent az én népem tapasztalatában és emlékezetében. A fákban folyó nedv a vörös ember emlékét hordozza magával. A fehér emberek elfelejtik szülőföldjüket, amikor »a csillagok közé mennek sétálni«. Ám a mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodálatos földet, a vörös ember igazi édesanyját.

Egymás részei vagyunk. Az illatos virágok a leánytestvéreink. A szarvas, a ló, a fenséges sólyom mind-mind a mi testvéreink. A sziklahasadékok, a rétek nektárnedve, a csikók és az emberi test melege - mind egyazon családhoz tartoznak. A földhöz tartozunk, s a föld pedig hozzánk tartozik.

E hely a mi számunkra szent. A hűs patakok és csillogó folyók vize nem akármilyen, nem közönséges víz, hanem a mi őseink vére. Ha el is adjuk a földet, fehér testvéreinknek emlékezniük kell arra, hogy e föld szent, s ezt kell tanítaniuk gyermekeiknek is. Sohase feledjék, hogy a tavak tiszta tükrének rejtelmes visszfénye az én népem tetteiről, emlékéről beszél, s hogy a víz zúgása apáink hangja.

A szomjúságunkat csillapító folyók a mi testvéreink. Ők hordozzák kenuinkat, és táplálják gyermekeinket. (...)

Tudjuk nagyon jól, hogy a fehér ember nem érti a mi útjainkat. Számára egy darab föld ugyanolyan, mint a másik, mert idegen ő, aki az éj leple alatt jön, és elrabol a földtől bármit, aminek csak szükségét érzi. Így a föld nem testvére, hanem ellensége, s mihelyt leigázta és kizsákmányolta azt, odébbáll, maga mögött hagyva elődei sírját. Semmivel sem törődik, a földet saját gyermekei elől rabolja el, ősei sírját, gyermekei születési jogát elfelejti. Saját édesanyját, a Földet és édestestvérét, az Eget úgy kezeli, mint megvásárolható dolgokat, melyek kizsákmányolhatók és eladhatók, mint a juhok vagy a csillogó-villogó ékszerek.

(...) A fehér ember városaiban lehetetlen egy csendes és nyugodt helyet találni. Nincs egyetlen olyan hely, ahol tavasszal hallani lehetne a levelek susogását vagy egy rovar zümmögő hangját. De talán ezt is azért látom így, mert én egy "értelmetlen vad" vagyok.

Az indián inkább választja a tó fölött átsuhanó szellő lágy, susogó hangját és a déli esőktől megtisztított, fenyőfák illatosította szél illatát. Igen, a levegő értékes a vörös ember számára, hiszen egy és ugyanazon lélegzetben osztoznak valamennyien - az állat, a fa és az ember. Mind ugyanazon lélegzet által léteznek.

Úgy tűnik, a fehér ember nincs tudatában annak, amit lélegzik, és hasonlóan a napok óta haldoklóhoz, érzéketlen a bűz iránt. (...)

Én, mint »vadember« nem értem, hogyan lehet a pipáló vasparipa fontosabb a bölénynél, amit mi csak azért vadászunk, hogy életben maradhassunk. Mi az ember az állatok nélkül? Ha eltűnnek az állatok, az ember is ki fog pusztulni, ha másért nem, nagy lelki magányossága miatt. Mert bármi történjék is az állatokkal, az ember sorsává is válik hamarosan. Minden egybetartozik, és szoros összefüggésben áll egymással.

Gyermekeiket meg kell tanítaniuk arra, hogy a lábuk alatt lévő föld nagyapáik hamva. Mondják meg nekik: a földet saját fajuk élete gazdagítja, s így majd tisztelni fogják azt.

Tanítsák meg gyermekeikkel azt, amit mi is megtanítottunk a mieinkkel - hogy a föld a mi anyánk. Bármi, ami a földet éri, a fiaira is hat.

Meggyőződésünk, hogy nem az ember tulajdonosa a földnek, hanem fordítva. Számunkra ez világos.

A családot összetartó vérhez hasonlóan minden dolog összetartozik. A Föld sorsa ezért a Föld fiainak sorsa is. Nem az ember szőtte az élet hálóját; ő csupán egy szála annak. Bármit cselekszik a hálóval, saját magával cselekszi azt. Még a fehér ember sem lehet kivétel a közös sors alól.

Egy dologgal tisztában vagyunk, amire egy napon a fehér ember is ráébred majd: a mi Istenünk és az ő Istenük egy és ugyanazon Isten.

Hihetik, hogy ők birtokolják Istent, mint ahogy a mi földünket is birtokolni akarják, ám ez lehetetlen.

Ő az ember Istene, aki ugyanolyan kegyes úgy a vörös, mint a fehér emberhez. Számára a föld nagyon értékes, ezért a földet bántalmazni ugyanaz, mint teremtőjét megvetni.

A sápadtarcúaknak is el fog jönni az órájuk; lehet, hogy gyorsabban, mint minden más törzsé. »Piszkíts az ágyadba, s egy napon saját piszkodban fogsz megfulladni.« Haldoklásukban Isten hatalmától izzva fognak fényleni, aki idehozta, és valami különleges oknál fogva e föld és a vörös ember urává tette őket.

A jövő rejtelem számunkra, mert nem tudjuk, mikor jön el az idő, amikor az összes bölény kipusztul, minden vadló szelíd lesz, az erdők rejtelmes zugait a sok-sok fehér ember nehéz szaga váltja fel, az aranysárga dombokat pedig a beszélő drótok fogják megcsúfítani.

- Hol van az erdő? - Kipusztult.

- Hol van a sólyom? - Kihalt.

Ez az élet vége, és az átvészelés kezdete"



KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

Nem taníthatom meg nektek, szavakkal miként imádkozzatok.
Isten nem hallgat szavaitokra, kivéve, ha Ő maga nyilatkozik meg a ti ajkatok által.
És nem taníthatom meg nektek a tengerek imádságát, sem az erdőkét és a hegyekét.
De ti, akik hegyekből és erdőkből és tengerekből születtetek, szívetekben megtalálhatjátok az ő imádságukat,
És ha csupán az éjszaka csendjére figyelmeztek, meghalljátok majd, amint csendben ezt mondják:
- Istenünk, aki önmagunk szárnyaló lénye vagy, a te akaratod akar mibennünk,
- A te vágyad vágyakozik mibennünk,
- A te bennünk munkáló szándékod változtatja éjszakáinkat, melyek a te éjszakáid, nappalainkká, melyek a te nappalaid.
- Nem kérhetünk semmit tetőled, hiszen ismered kívánságainkat, még előbb, semmint megszületnének,
- Te vagy a mi kívánságunk; s ha önmagadból többet adsz, mindent megadsz nekünk.

... Óráitok szárnyak, melyek lélektől lélekig szállnak a téren át.
Az, aki az erkölcsét ünneplő ruhaként viseli, jobban járna mezítelenül.
A szél és a nap nem tépi fel a bőrét.
És akinek viselkedését erkölcs szabja meg, az énekes madarát kalitkába zárja.
A legszabadabb dal nem rácsok közül száll fel.
És akinek az imádság ablak, mely kinyitható, de be is zárható, az nem látogatott még el lelke házába, hol az ablakok hajnaltól hajnalig érnek.
Mindennapi életed a te templomod és vallásod.
Valahányszor belépsz, vidd magaddal mindenedet....

... És ezért, ha Istent ismerni akarjátok, ne talányok megfejtésével foglalkozzatok;
Inkább tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint gyermekeitekkel játszik.
És nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár; villámlással kitárja karját, s az esővel visszaszáll a földre.
Látni fogjátok, amint a virágokban mosolyog, azután fölemelkedve felétek int a fákban.


 

SZENTGYÖRGYI ALBERT: PSALMUS HUMANUS

(Részlet)

Uram, Ki vagy?
Szigorú Atyám lennél,
Vagy szerető Anyám,
Akinek méhéből a Mindenség megszületett?
Te lennél a Mindenség maga?
Avagy a Törvény, mely uralkodik felette?
Adtál életet, hogy visszavedd?

Te alkottál engem, vagy Téged én,
Hogy a magányt és a felelősséget megosszam?

Uram! Nem tudom ki vagy,
De Hozzád fordulok nagy bajomban,
Rettegek embertársaimtól és saját magamtól is!
Talán nem érted szavaim
De megérted zenémet.




WOLFHART PANNENBERG: VILÁG IRÁNTI NYITOTTSÁG ÉS ISTENRE VALÓ NYITOTTSÁG

... nemcsak arról van szó, hogy az ember nyitott a világ számára, hanem a kérdéses meghatározást úgy kell értenünk, hogy az ember teljes egészében arra van rendelve, hogy nyitott legyen. Minden egyes tapasztalatán, minden egyes adott szituációján túl is nyitott, s az marad mindig is. Nyitott a világán túlra is, nevezetesen úgy, hogy túllép minden képen, melyet a világról bármikor is alkot, de minden lehetséges világképen túl, s egyáltalán, a világképek fölvázolásának törekvésén túl is nyitott marad - bármennyire elengedhetetlenek is ezek -, amennyiben tovább kérdez és tovább kutat. Ez a mindenen túllendülő nyitottság a föltétele annak, hogy a világot mint világot tapasztalja meg. Ha rendeltetésünk nem sarkallna bennünket az állandó meghaladásra, nem kutatnánk szüntelenül tovább - konkrét indítékok nélkül is.

Az ember természeti világon túlra való nyitottságának tehát az lenne az értelme, hogy csak saját teremtő tevékenységben találhat megnyugvást, amennyiben a természet világát mesterséges világgá változtatja? Az lenne az ember rendeltetése, hogy kultúrát teremtsen? Manapság számosan képviselik ezt a véleményt. Csakhogy saját alkotásaiban sem lel maradandó nyugalmat az ember. Nem pusztán a természetet változtatja kultúrává, hanem lankadatlanul újabb és újabb kulturális képződményeket állít a korábbiak helyére. Az, hogy saját teremtő tevékenységének alkotásaiban sem talál végső kielégülést, hanem törekvésének pusztán átmeneti állomásaiként azonmód ismét maga mögött hagyja, azt föltételezi, hogy rendeltetése túlnyúlik magán a kultúrán is - a jelenlegin éppúgy, mint a majdan kialakítandón. A kulturális átalakítás folyamata, főként annak pazarló gazdagsága, csak akkor érthető, ha az ember látja, hogy hajtóerői túllendítik őt minden alkotásán, s hogy művei csak lépcsőfokok azon az úton, mely ismeretlen cél felé vezet.


----------------

 

Honoré de Balzac

Goriot apó

 

...Eugčne szemében könny csillant meg. Még táplálták lelkét a tiszta és szent családi érzelmek, még ifjúi hitének varázsa tartotta fogva, s csak első napját élte a párizsi civilizáció harci porondján.

Az igazi érzések lélekről lélekre szállnak, és egy pillanatig mindhárman szótlanul néztek egymásra.

- Hát bizony - szólalt meg Langeais-né -, ez borzasztónak látszik, pedig naponta tapasztaljuk. De nincs-e ennek világos oka? Mondja, kedvesem, sohasem gondolt még arra, mi is tulajdonképpen egy vő? Idegen férfi, és mi, maga vagy én, fölnevelünk számára egy édes kis teremtést, akihez ezer szál fűz bennünket, aki tizenhét éven át a család szeme fénye, vagy ahogy Lamartine mondaná, fehér lelke a családnak, s azután keserű gyötrelemmé válik. Amikor az az ember elveszi tőlünk, szerelmével, mint valami fejszével kezdi széthasogatni az angyal lelkében azokat az érzéseket, amelyek családjához kapcsolták. Tegnap még a leányunk volt, mindenünk, és mi is a mindene voltunk neki, holnapra pedig ellenségünkké lesz. Nem látunk-e naponta ilyen tragédiákat? Emitt a meny a legszemtelenebbül viselkedik apósával, aki fiáért mindent feláldozott. Amott a vő egyszerűen kidobja a házból anyósát. „Hol a drámaiság a mai irodalomban?” - szokták kérdezni. De hisz a vő drámája hátborzongató, nem is szólva házasságainkról, amelyek szörnyű ostobasággá fajultak. Teljesen tisztán áll előttem, ami ezzel az öreg tésztagyárossal történt. Ha jól emlékszem, ez a Foriot...

- Goriot, asszonyom...

 

...Ó, gyermekem, több szeretnék lenni számodra, mint apa. Családod akarok lenni. Bár lennék Isten, hogy lábad elé tehetném a mindenséget.

 

 

 

...Szenvedélyüket megnövelte a gyönyör, pedig az rendszerint gyilkosa a szenvedélynek. Amikor övé lett a nő, Eugčne ráeszmélt, hogy addig csupán kívánta, csak a boldogság beteljesülése után szerette meg. Talán nem is más a szerelem, mint hálaérzet a gyönyörért. Nem bánta, hogy hitvány-e az asszony vagy fennkölt. Eugčne imádta a neki adott és tőle kapott kéjekért. Delphine is úgy szerette Rastignacot, ahogyan Tantalosz szerette volna az angyalt, aki csillapítja éhségét, és eloltja kiszáradt torkának szomját...

 

 Van Isten! Ó, igen, van Isten, és egy jobb világot teremtett számunkra, mert ha nem, akkor ez a mi földi létünk képtelenség. Ha nem lett volna oly tragikus az egész, sírni tudnék, de a szívem rettentően elszorult.