Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Y M Life of Pi

2013.06.17

 
Yann Martel

Life of Pi

(...)


--------------------------------------
----------------e



 
38. fejezet

 Nem értem az egészet. A hajó napokon át törtetett előre, ökörmód nem törődve akörülményekkel. Nap sütött, eső esett, szél fújt, áramlatok rohantak, a tenger dombokatépített, a tenger völgyeket ásott – de a Cimcum nem törődött vele. Egy földrész lassú, tömör önbizalmával mozgott.Vettem egy világtérképet az útra. Felraktam a kabinunkban egy parafa táblára. Mindenreggel megtudakoltam a helyzetünket a parancsnoki hídon, és bejelöltem a térképünkön egynarancsfejű tűvel. Madrasból lehajóztunk a Bengál-öblön és a Malaka-szoroson át,megkerültük Szingapúrt, és felmentünk Manilába. Minden percet élveztem. Gyönyörűség volthajón utazni. Az állatok gondozása nagyon elfoglalt bennünket. Esténként holtfáradtanzuhantunk az ágyba. Két napig maradtunk Manilában, friss takarmányt, új rakománytfelvenni, s ahogy mondták, a szokásos karbantartó munkát is el kellett végezni a gépeken.Engem csak az első két ok érdekelt. A friss takarmány egy tonna banánt is tartalmazott, az újrakomány egy kongói nőstény csimpánzot jelentett, apa üzleti manipulációjának részeként.Egy tonna banánban vagy másfél-két kiló nagy fekete pók nyüzsög. A csimpánz olyan, mintegy karcsúbb gorilla, de alattomosabb ábrázatú, nem sok van benne nagyobbunokatestvérének melankolikus gyöngédségéből. A csimpánz megborzong és pofákat vág, hamegérint egy nagy fekete pókot, ahogy maga is meg én is tennénk, aztán dühösen szétnyomjaa csuklójával, amit sem maga, sem én nem tennénk. Úgy véltem, a banán és egy csimpánzérdekesebb, mint a hangos, koszos mechanikai szerkentyűk egy hajó sötét gyomrában. Raviott töltötte a napjait, nézte a dolgozó embereket. Valami baj volt a gépekkel, mondta. Valamielromlott szerelés közben? Nem tudom. Nem hiszem, hogy bárki megtudja valaha is. A felelettöbb ezer méter mély víz fenekén fekvő rejtély.Elhagytuk Manilát, és kihajóztunk a Csendes-óceánra. A negyedik napon, félúton aMidway-szigetek felé, elsüllyedtünk. A hajó beleveszett térképem egyik tűszúrta lyukába.Egy hegy omlott össze a szemem előtt, és tűnt el a lábam alatt. Körös-körül elárasztott egyemésztési zavarokkal küzdő hajó okádéka. Hányinger támadt a gyomromban. A döbbenetrohama fogott el. Nagy ürességet éreztem magamban, amit később némaság töltött be. Amellkasom eltelt fájdalommal és az elkövetkező napok félelmével.Azt hiszem, valami felrobbant. De nem tudom biztosan. Éppen aludtam, amikor történt.Felriadtam. A hajó nem luxusjárat volt. Koszos, keményen dolgozó teherhajó, nem fizetőutasokra és az ő kényelmükre tervezték. Mindig mindenféle zajok hallatszottak. De mivelezek mindig egyhangú zúgassa olvadtak össze, úgy tudtunk aludni, akár egy csecsemő.Különleges csend volt, amit semmi sem zavart meg, sem Ravi horkolása, sem az én álombeli beszédem, így hát a robbanás, ha volt robbanás, nem jelentett új hangot. Szabálytalan zaj volt.Felriadtam, mintha Ravi kipukkasztott volna egy léggömböt a fülem mellett. Megnéztem azórámat. Éppen elmúlt hajnali fél öt. Kihajoltam és lenéztem az alattam lévő ágyra. Ravi mégmindig aludt.Felöltöztem és lemásztam. Általában jó alvó vagyok. Általában újra elaludtam volna. Nemtudom, miért keltem fel aznap éjszaka. Ez inkább Ravira lett volna jellemző. Szerette a hívásszót; azt mondta volna, „Hívnak a kalandok”, és nekiindult volna, hogy körülkémlelje a hajót.A zaj szintje megint visszatért a megszokottra, de talán más hangnemben, esetlegtompítottabban.Felráztam Ravit. – Ravi! Valami furcsa zajt hallottam. Nézzünk körül.Álmosan pislantott rám. Megrázta a fejét, átfordult, és az arcára húzta a takarót. Ó, Ravi.Kinyitottam a kabinajtót.80
 Emlékszem, ahogy végigmentem a folyosón. Éjjel-nappal egyforma volt. De most éreztemmagamban az éjszakát. Megálltam apa és anya ajtajánál, és tűnődtem, hogy bekopogjak-e.Emlékszem, megnéztem az órámat, és úgy döntöttem, nem kopogok be. Apa szeretett aludni.Úgy döntöttem, hogy felmászom a fedélzetre és elkapom a hajnalt. Talán látok egyhullócsillagot. Erre gondoltam, a hullócsillagokra, miközben felkapaszkodtam a lépcsőn. Kétszinttel voltunk a főfedélzet alatt. Már el is felejtkeztem a furcsa zajról.Csak akkor fedeztem fel, milyen az idő, mikor kitártam a főfedélzetre nyíló nehéz ajtót.Viharnak számított vajon? Igaz, esett az eső, de nem vadul. Nyilvánvalóan nem olyan viharoseső volt, ami a monszunok idején tapasztalható. És fújt a szél. Gondolom, némelyik széllökéskifordította volna az esernyőket. De gond nélkül átvágtam rajta. Ami a tengert illeti, háborgottugyan, de hát egy szárazföldi patkánynak a tenger mindig nyomasztó és félelmetes, gyönyörűés veszélyes. Hullámok tarajlottak fel, és fehér habjuk, a széltől hajtva, a hajó oldalátcsapkodta. De ezt már láttam máskor is, és a hajó nem süllyedt el. Egy teherhajó óriási és biztonságos szerkezet, a technika diadala. Úgy tervezték, hogy fennmaradjon a legnehezebbkörülmények között is. Az ilyen időjárás biztosan nem süllyeszthet el egy hajót. Hiszen csak  be kellett csuknom egy ajtót, és a vihar eltűnt. Előreindultam a fedélzeten. Megmarkoltam akorlátot, és szembenéztem a természet erőivel. Igazi kaland volt. – Kanada, itt jövök! – kiáltottam agyonázva és fagyoskodva. Nagyon merésznek éreztemmagamat. Még mindig sötét volt, de látni azért lehetett. Pokoli felfordulást méghozzá. Atermészet hátborzongató előadást tud rendezni. A színpad óriási, a világítás drámai,megszámolhatatlanul sok a statiszta, és a különleges effektusok költségvetése korlátlan. Aszél és víz látványossága tárult fel előttem, az érzékek földrengése, amilyet még Hollywoodsem tudna összehangszerelni. De a földrengés megállt a talajnál a lábam alatt. A talaj a lábamalatt szilárd volt. Néző voltam, biztonságosan elvackolódva a székében.Akkor kezdtem aggódni, mikor felnéztem a kormányházon lógó mentőcsónakra. A csónak nem egyenesen lógott le. Befelé dőlt az állványáról. Megfordultam és a kezemre pillantottam.Az ízületeim elfehéredtek. Igazából nem a vihar miatt kapaszkodtam olyan erősen, hanemmert különben bepottyantam volna a hajóba. A hajó megdőlt bal felé. Nem nagyon, de eléggéahhoz, hogy meglepődjem. Mikor lenéztem az oldalán, az már nem volt meredek. Láttam ahajó nagy fekete törzsét.Fagyosan megborzongtam. Úgy döntöttem, hogy végül is vihar van. Ideje biztonságbahelyezkedni. Kinyitottam a markom, elnyargaltam a falhoz, és felrántottam az ajtót.A hajóból zajok hallatszottak. Mély torokhangú nyögések. Megbotlottam és elestem.Semmi bajom nem történt. Felálltam. A korlát segítségével lementem a lépcsőn, négyesévelvéve a fokokat. Éppen csak egy szinttel jutottam lejjebb, amikor vizet láttam. Sok vizet.Elállta az utamat. Úgy tört felfelé, mint egy zendülő tömeg, őrjöngve, habzón, fortyogva. Alépcsők eltűntek a vizes sötétségben. Nem hittem a szememnek. Mit keres itt ez a víz?Honnan jött? Odaszegeződtem a helyemhez, rémülten és hitetlenkedve, és nem tudtam, mostmit kellene csinálnom. Ott lenn, a mélyben volt a családom.Felrohantam a lépcsőn. Kijutottam a főfedélzetre. A vihar már nem szórakoztatólátványosság volt számomra. Nagyon féltem. Most már látható és nyilvánvaló volt: a hajóerősen megdőlt. És a másik irányban sem állt vízszintesen. Láthatóan lejtett az orrától a farafelé. Lenéztem a vízre. Mintha már nem lett volna huszonöt méternyire. A hajó süllyedt. Azértelmem alig tudta felfogni. Olyan hihetetlen volt, mintha a hold lángra kapna.Hol vannak a tisztek és a legénység? Mit csinálnak? A hajó orránál láttam néhány embertrohanni a homályban. Úgy véltem, látok néhány állatot is, de elhessegettem ezt a gondolatot,mint egy eső és árnyék keltette illúziót. A rakományterük fedelét jó időben elhúztuk, de azállatokat mindig a ketrecükbe zárva tartottuk. Veszélyes vadakat szállítottunk, nemmezőgazdasági tenyészállatokat. Felettem, a hídon mintha embereket hallottam volnakiáltozni.81
 A hajó megrázkódott, és jött az a hang, az iszonyatos, fémes böffenés. Mi volt az? Közelgőhaláluk ellen tiltakozó emberek és állatok együttes sikolya? A hajó ki fogja adni a lelkét?Elestem. Felálltam. Megint lenéztem a vízre. A tenger emelkedett. A habok közeledtek.Gyorsan süllyedtünk.Tisztán hallottam a majmok sikoltozását. Valami megrázta a fedélzetet. Egy gaur – indiaivadbivaly – robbant elő az esőből és eldübörgött mellettem, rémülten, önuralmát vesztve,eszelősen. Ki az isten csudája engedte ki?Odarohantam a hajóhíd lépcsőjéhez. Ott fenn szoktak lenni a tisztek, a hajón csak ők  beszéltek angolul, ők voltak a mi sorsunk irányítói, ők hárítják majd el a bajt. Ők majdgondoskodnak a családomról és rólam. Felkapaszkodtam a középső hídra. Senkit nemtaláltam a jobb oldalán. Átfutottam a bal oldalra. Három férfit láttam, matrózokat. Elestem.Felálltam. Néztek le a vízre. Kiabáltam. Megfordultak. Rám pillantottak, azután egymásra.Váltottak pár szót. Gyorsan odajöttek hozzám. Éreztem, hogy magasra csap bennem a hála ésa megkönnyebbülés. – Hála istennek, hogy megtaláltam magukat – mondtam. – Mi történik itt? Nagyon félek. Víz van a hajó fenekén. Aggódom a családom miatt. Nem tudok lemenniarra a szintre, ahol a kabinjaink vannak. Normális dolog ez? Gondolják, hogy…Az egyik ember félbeszakított, mentőmellényt lökött a karomba, és valamit kiabált kínaiul.Láttam, hogy egy narancssárga síp himbálózik a mentőmellényen. Az emberek élénken bólogattak felém. Mikor elkaptak és erős karjaikba emeltek, nem törődtem vele. Aztgondoltam, segíteni fognak. Annyira teli voltam bizalommal irántuk, hogy hála töltött el,mikor levegőbe emelve vinni kezdtek. Csak akkor kezdtek kétségek támadni bennem, amikor kidobtak a hajóból.82
 
 




 
39. fejezet

Műugrásszerű bukfenccel értem talajt a félig kigöngyölt ponyván, amely a tizenkétméterrel alattunk lebegő mentőcsónakot borította. Csoda, hogy nem sérültem meg.Elvesztettem a mentőmellényt, a sípot leszámítva, amely a kezemben maradt. Amentőcsónakot valamennyire leengedték és ott hagyták a levegőben lógva. Kifelé dőltállványzatáról, imbolygott a szélben, úgy öt méterrel a víz felett. Felnéztem. Ketten amatrózok közül néztek le rám, vadul mutogattak a mentőcsónakra és ordítottak. Nem értettem,mit követelnek tőlem. Azt gondoltam, utánam fognak ugrani. Ehelyett rémülten elfordították afejüket, és egy versenyló kecsességéhez méltó ugrással megjelent a levegőben egy lény. Azebra elvétette a ponyvatakarót. Grant-zebracsődör volt, több mint kétszázötven kilós. Hangosroppanással kötött ki a hátsó padon, összezúzta, és megrendítette az egész mentőcsónakot.Aztán hang tört fel az állatból. Egy szamár bőgésére vagy egy ló nyihogására számíthattamvolna. De nem ilyesmi volt. Csak ugatásnak lehetett nevezni, valami kva-ha-ha, kva-ha-ha,kvahaha, a kétségbeesés csúcsán. A lény ajkai szélesre nyíltak, remegett, feltárulkozott sárgafoga és sötét rózsaszín ínye. A mentőcsónak lezuhant a levegőből, és belecsapódott a habzóvízbe.8340. fejezet

Richard Parker nem ugrott utánam. Az evező, amelyet bunkóként akartam használni, a vízszínén úszott. Erősen megmarkoltam, miközben a mentőövért nyúltam, amelyből már eltűntelőző birtokosa. Rémületes volt a vízben lenni. Fekete volt, hideg és őrjöngött. Úgy éreztem,mintha egy összeroskadó kút mélyén lennék. A víz szüntelenül zubogott rám. Gyötörte aszememet. Húzott lefelé. Alig kaptam levegőt. Ha nem lett volna a mentőöv, egy percig semtartottam volna ki.Láttam, hogy egy háromszög metszi a vizet úgy négyméternyire tőlem. Egy cápahátuszonya. Szörnyű bizsergés, hideg és folyékony, futott fel-alá a gerincemen. Amilyengyorsan csak tudtam, odaúsztam a mentőcsónak egyik végéhez, ahhoz, amelyet még mindigtakart a ponyva. Két karommal feltoltam magam a mentőövön. Nem láttam Richard Parkért. Nem volt sem a ponyva tetején, sem valamelyik padon. A csónak fenekén volt. Megintfelnyomtam magam. Semmi mást nem láttam, csak a zebra ide-oda csapkodó fejét atúloldalon. Mikor visszaestem a vízbe, egy másik cápa uszonya siklott el éppen előttem.A csillogó narancssárga ponyvát erős műanyag kötél fogta le, amely a ponyva fűzőkarikáiés a csónak oldalának horgai között kanyargott. Én éppen a csónak orránál tapostam a vizet. A ponyva nem volt olyan biztosan rögzítve az orron – amelynek tompa vége volt –, mint másutta csónak körül. Volt valami lazaság a ponyvában, ahogy egyik orrbeli horogtól a másik horogig ment a túlsó oldalon. Levegőbe emeltem az evezőt, és betoltam a nyelét ebbe alazaságba, ebbe az életmentő részletbe. Benyomtam olyan messzire, amennyire csak lehetett.A mentőcsónaknak orrárboca lett, bármilyen ferde is. Felhúztam magam, és ráfontam a lábamaz evezőre. Az evező nyele felnyomódott a ponyva alatt, de a ponyva, evező és kötél kitartott.Kinn voltam a vízből, ha csak változó fél-háromnegyed méterre is. A nagy hullámok habjamég mindig verdesett.Magányos árva voltam a Csendes-óceán közepén, egy evezőbe kapaszkodva, előttem egykifejlett tigris, alattam cápák, körülöttem őrjöngő vihar. Ha kilátásaimat az ésszerűségvilágánál vizsgálom meg, biztosan feladtam volna, és elengedem az evezőt, abban areményben, hogy megfulladok, mielőtt megesznek. De nem emlékszem rá, hogy egyetlengondolatom is támadt volna a viszonylagos biztonságnak azokban az első pillanataiban.Kapaszkodtam az evezőbe, csak kapaszkodtam, isten tudja, miért.Egy idő után jó hasznát vettem a mentőövnek. Kiemeltem a vízből, és ráhúztam azevezőre. Addig rángattam, míg a gyűrűje körül nem ölelt. Most már csak a lábaimmal kellettkapaszkodnom. Ha Richard Parker megjelenik, így bajosabb lesz elengednem az evezőt, deegyszerre elég egy rémület, előbb a Csendes-óceán, s majd azután jöhet a tigris.84
 
 
41. fejezet

Az elemek hagyták, hogy életben maradjak. A mentőcsónak nem süllyedt el. RichardParker nem bukkant elő. A cápák portyáztak, de nem támadtak. A hullámok csapkodtak, denem rántottak le.Figyeltem a hajót, amint nagy bugyborékolás és morgás közepette eltűnt. A lámpák  pislogtak, aztán kialudtak. Nézelődtem, a családomat, más túlélőket, egy másik mentőcsónakot keresve, bármit, ami reményt adhat. Nem volt semmi. Csak eső, a feketetenger martalóc hullámai és a tragédia uszadéka.A sötétség leolvadt az égről. Elállt az eső. Nem maradhattam örökké a mostani helyzetemben. Fáztam. A nyakam belefájdult abba,hogy felfelé szegett fejjel folyvást nyújtogattam. A hátam fájt attól, hogy nekitámasztottam amentőövnek. És magasabbra kell kerülnöm, ha meg akarok pillantani más mentőcsónakokat.Végigaraszoltam az evezőn, míg lábam el nem érte a csónak orrát. Roppant óvatosankellett eljárnom. Úgy sejtettem, Richard Parker a csónak fenekén van, a ponyva alatt, háttalnekem, szemben a zebrával, amelyet mostanra bizonyára megölt. Az öt érzékből a tigrisek leginkább a látásukra bízzák magukat. Nagyon éles a szemük, főleg a mozdulatokra. Ahallásuk jó. A szaglásuk átlagos. Persze, úgy értem, más állatokéval összevetve. RichardParker mellett én süket, vak és eldugult orrú voltam. De e pillanatban nem láthatott, vizesállapotomban talán kiszagolni sem tudott, és a fütyülő szélben, a megtörő hullámoktólsziszegő tenger miatt talán nem is hall meg, ha vigyázok. Addig van esélyem, amíg nem érezmeg. Ha megérez, azonnal megöl. Vajon át tudna-e törni a ponyván, tűnődtem.Félelem és józan ész küzdött a válaszért. A félelem azt mondta, igen. Vad, kétszázhúszkilós ragadozó. Mindegyik karma olyan éles, mint a kés. A józan ész azt mondta, nem. A ponyva erős vászonból készült, nem japán papírfal volt. Jó magasról zuhantam rá. RichardParker a karmaival némi idő és erőfeszítés árán fel tudná hasogatni, de nem tudna feljönnialóla úgy, mint egy keljfeljancsi. És nem látott meg engem. Mivel nem látott meg, nincs ráoka, hogy áttépje magát rajta.Végigcsúsztam az evezőn. Átvittem mindkét lábamat az evező egyik oldalára, és atalpamat a csónak peremére tettem. Kicsit odább mozdultam, míg a lábszáram be nem ért acsónakba. Szememet a ponyva horizontjára szegeztem. Minden másodpercben arraszámítottam, hogy meglátom Richard Parkért, amint felemelkedik és rám veti magát.Többször rettegő reszketésroham fogott el. Éppen ott, ahol leginkább szerettem volnamozdulatlan lenni – a lábaimban –, remegtem a legjobban. A lábam dobolt a ponyván. El semlehetett volna képzelni nyilvánvalóbb dörömbölést Richard Parker ajtaján. A remegés átterjedta karjaimra, és nem tudtam mást tenni, csak kapaszkodtam. Mindegyik roham elmúlt.Mikor a testem nagyobb része a csónakba jutott, ülő helyzetbe tornáztam magam.Benéztem a ponyva túlsó vége mögé. Meglepődve láttam, hogy a zebra még él. A csónakfar közelében feküdt, ahová esett, fásultan, de a gyomra még zihált, rémületet tükröző szeme mégmozgott. Az oldalán feküdt, szembe velem, feje és nyaka sután támaszkodott a csónak oldalpadjának. Csúnyán eltört az egyik hátsó lába. Egészen természetellenes szögben állt ki.Csontja átdöfte a bőrét és vérzett. Csak a karcsú mellső lábai voltak majdnem természeteshelyzetben. Meghajlottak és csinosan behúzódtak az elcsavarodott test alá. A zebra időnkéntmegrázta a fejét, ugatott és fel-felhorkantott. Egyébként nyugodtan feküdt. Nagyon szép állat volt. Nedves csíkjai fényes fehéren és mélyfeketén ragyogtak. Annyiraemésztett az aggodalom, hogy nem foglalkozhattam vele hosszan; de még futtában is, mintegy halvány utógondolat, megfogott furcsa, tiszta, művészi formája és feje finomsága.85
 
 Nagyobb jelentőségű volt azonban számomra az a furcsa tény, hogy Richard Parker nem öltemeg. A dolgok szokásos rendje szerint meg kellett volna ölnie a zebrát. Ezt teszik aragadozók: megölik a prédájukat. Jelen körülmények között, mikor Richard Parkerra bizonyára roppant lelki feszültség nehezedik, a félelemnek az agresszió kivételesen magasszintjét kellett volna előhoznia belőle. A zebrát szabályosan le kellett volna mészárolnia.Hamarosan kiderült, miért kímélte meg Richard Parker az életét. Megfagyott tőle avérem – aztán némileg megkönnyebbültem. Egy fej jelent meg a ponyva végénél. Egy foltoshiénának a kopaszodni látszó, medveszerű feje. Az állatkertünkben egy hattagú falka volt belőlük, két uralkodó nőstény és négy alárendelt hím. Minnesotába kellett volna menniük.Amit láttam, az egyik hím volt. A jobb füléről ismertem fel: csúful meg volt tépve, begyógyult cakkos széle régi verekedésről tanúskodott. Most már értettem, miért nem öltemeg Richard Parker a zebrát: mert már nem volt a csónakban. Nem lehet egyszerre egy tigrisés egy hiéna ilyen kis helyen. Bizonyára leesett a ponyváról és vízbe fulladt.El kellett magamnak magyarázni, hogyan kerülhetett egy hiéna a mentőcsónakba. Nemhittem, hogy a hiénák képesek úszni a nyílt tengeren. Arra a véleményre jutottam, hogy egészidő alatt a csónakban kellett lennie, a ponyva alatt rejtőzve, és én nem vettem észre, mikor nagyot puffanva odaestem. Még valamire rájöttem: a hiéna volt az oka annak, hogy azok amatrózok a csónakba dobtak. Nem az életemet akarták megmenteni. Azzal egyáltalán nemtörődtek. Élelemnek használtak. Azt remélték, hogy a hiéna rám támad, és én valahogymegszabadulok tőle, és biztonságossá teszem nekik a csónakot, még ha az életembe kerül is.Most már értettem, mit mutogattak olyan hevesen, mielőtt a zebra megjelent.Sose hittem volna, hogy szűk térbe zárva lenni egy foltos hiénával jó hírt jelenthet, detessék. Mi több, a jó hír kétszeres volt: ha nem lett volna ez a hiéna, a matrózok nem dobnak amentőcsónakba, a hajón maradok, és biztosan vízbe fulladok; és ha már meg kell osztanomlakhelyemet egy vadállattal, akkor jobb egy kutyaféle nyílt vadsága, mint egy nagymacskaereje és lopakodása. Nagyon aprót sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Elővigyázatosságbólvisszamentem az evezőre. Leültem a mentőöv lekerekített szélére, bal lábamat a csónakorrnak támasztottam, a jobbot a peremnek. Elég kényelmes volt, és szemben kuporogtam acsónakkal.Körülnéztem. Semmi, csak tenger és ég. Ugyanez akkor is, mikor egy hullámhegy tetejénlovagoltunk. A tenger röviden utánzott minden szárazföldi sajátosságot – minden dombot,minden völgyet, minden síkságot. Felgyorsított geotektonika. Nyolcvan hullámhegyen a földkörül. De körös-körül sehol sem találtam a családomat. Tárgyak lebegtek a vízen, de egyik sem adott reményt. Nem láttam más mentőcsónakot.Az idő gyorsan változott. A tenger, az oly hatalmas, lélegzetelállítóan hatalmas tenger lassú és sima mozgásba csendesedett, lefékezve a hullámokat; a szél dallamos szellővéenyhült; bolyhos, csillogóan fehér felhők kezdtek felfényleni a finom, halványkék színek hatalmas, felmérhetetlen dómjában. Egy gyönyörű nap hajnala a Csendes-óceánon. Az ingemmár félig megszáradt. Az éj éppoly gyorsan eltűnt, mint a hajó.Várakoztam. A gondolataim vadul örvénylettek. Hol a pillanatnyi túlélés gyakorlatirészleteiben vesztem el, hol a fájdalom veszejtett el, miközben kezemet a fejemre szorítva,nyitott szájjal, hangtalanul sírtam.86
 
 
 
42. fejezet

Egy banánszigeten úszva jött, a fény glóriájában, oly elbűvölően, mint Szűz Mária. Afelkelő nap mögötte volt. Lángoló haja döbbenetes. – Ó, Áldott Nagy Anya, Pondicherry termékenységi istennője – kiáltottam –, a tej ésszeretet adományozója, a vigasztalás csodálatosan kitárt karja, kullancsok réme, siránkozók felkarolója, te is tanúja vagy ennek a tragédiának? Nem jó, ha a szelídség találkozik aszörnyűséggel. Jobb lett volna, ha mindjárt meghalsz. Milyen keserűen boldog vagyok, hogyláthatlak. Örömet és fájdalmat hozol egyenlő arányban. Örömet, mert velem vagy, defájdalmat, mert nem leszel itt sokáig. Mit tudsz a tengerről? Semmit. Mit tudok én atengerről? Semmit. Sofőr nélkül ez a busz elveszett. Véget ért az életünk. Gyere a csónakba,ha sorsod a feledés – az lesz a következő megállónk. Egymás mellett ülhetünk. Te ülhetsz azablaknál, ha akarsz. De a kilátás szomorú. Ó, elég a tettetésből. Hadd mondjam ki nyíltan:szeretlek, szeretlek, szeretlek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. A pókokat ne hozd, kérlek.Egy banánszigeten úszva jött, a fény glóriájában, oly elbűvölően, mint Szűz Mária. Narancslé bukkant fel – így hívtuk, mert hajlamos volt nyáladzani –, a legfőbb borneóiorangután matriarchánk, az állatkert sztárja, és két pompás fiú anyja, akit hatalmas tömegfekete pók fogott körbe, úgy mászkáltak körülötte, mint egy rosszindulatú vallási gyülekezet.A banánokat, amelyeken lebegett, műanyag háló tartotta össze, ebben engedték le őket ahajóba. Mikor átlépett a banánokról a csónakba, a gyümölcsök felbuktak és átfordultak. Aháló kilazult. Gondolkodás nélkül, csak azért, mert kartávolságnyira volt s már kezdettlesüllyedni, elkaptam a hálót és a csónakba húztam egy könnyed mozdulattal, amely későbbsok szempontból életmentőnek bizonyult; ez a háló egyik értékes tulajdonommá vált.A banánok széthulltak. A fekete pókok igyekeztek olyan gyorsan mászni, ahogy csak tudtak, de reménytelen helyzetben voltak. A sziget összeomlott alattuk. Mindnyájan vízbefulladtak. A mentőcsónak rövid ideig gyümölcsök tengerén lebegett.Kihúztam azt, amit haszontalan hálónak véltem, de gondoltam-e rá, hogy learassam ezt a banánözönt? Nem. Egyetlenegyet sem. Ez az óriási pazarlás később nagyon nyomasztott.Csaknem őrjöngtem az ostobaságom miatt. Narancslé kába volt. Mozdulatai lassúak és bizonytalanok, a szeme mélységes lelki zavarttükrözött. Sokkos állapotban volt. Perceken át elnyúlva feküdt a ponyván, csendben,mozdulatlanul, aztán előredőlt, és beleesett a mentőcsónakba. Hiénavisítást hallottam.87 
43. fejezet

A hajó utolsó nyoma, amit láttam, egy csillogó olajfolt volt a víz színén.Biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Elképzelhetetlennek látszott, hogy aCimcum elsüllyed anélkül, hogy egy aggodalmas nyikkantást kiváltana. Most már Tokióban,Panama Cityben, Madrasban, Honoluluban, sőt még Winnipegben is vörös lámpák villognak a vezérlőpultokon, vészcsengők szólnak, szemek nyílnak tágra a rémülettől, szájak lihegik,„Uramisten! A Cimcum elsüllyedt”, és kezek nyúlnak a telefonok után. Még több vörös lámpavillog, még több vészcsengő kezd berregni. Pilóták rohannak a gépeikhez, lógó cipőfűzővel,annyira sietnek. Hajókormányosok forgatják kormánykereküket, míg bele nem szédülnek.Még a tengeralattjárók is megfordulnak a víz alatt, hogy segítsenek a mentőakcióban.Hamarosan megmentenek bennünket. Megjelenik a láthatáron egy hajó. Találnak egy puskát,amivel megölik a hiénát, és megszabadítják szenvedéseitől a zebrát. Narancslét talán meglehet menteni. Felmászom a hajóra, ahol a családom üdvözöl. Egy másik mentőcsónakbólszedték fel őket. Csak még a következő néhány órára kell biztosítanom a túlélésemet, míg amentőhajó meg nem érkezik.Kinyúltam ülőhelyemről a hálóért. Felgöngyöltem és a ponyva közepére löktem, hogymégoly kicsi korlátként szolgáljon. Narancslé gyakorlatilag katalepsziásnak látszott. Úgysejtettem, hogy haldoklik a sokktól. Engem a hiéna aggasztott. Hallottam a vinnyogását.Belekapaszkodtam a reménybe, hogy a zebra, egy ismerős, és az orangután, egy ismeretlen préda eltereli rólam a figyelmét.Fél szemmel a horizontot lestem, a másikkal a mentőcsónak túlsó végét. A hiénavinnyogásán kívül alig hallottam más állatot, csak valami kemény felületet kaparó karmokatés olykor morgásokat és elakadt kiáltásokat. Nagy összecsapásra egyelőre nem került sor.Késő délelőtt megint megjelent a hiéna. Percekkel előtte a vinnyogás hangereje a visításigemelkedett. A hiéna átugrott a zebra fölött, a csónak farába, ahol az oldalpadok egyháromszög alakú padban egyesültek. Elég kiszolgáltatott hely volt, mert a párkány és a padközött a távolság csak mintegy harminc centi lehetett. Az állat idegesen meredt a csónakontúlra. Nem nagyon akarta látni a hullámzó víz hatalmas felületét, mert azonnal leengedte afejét, és leugrott a csónak fenekére, a zebra mögé. Szűk terület volt; nem sok hely jutott egyhiénának a zebra széles háta és a légszekrények között, amelyek végighúzódtak az egészcsónakon a padok alatt. Az állat ott vergődött egy darabig, aztán újból felkapaszkodott acsónak farára, átugrott a zebra fölött a csónak közepére, és eltűnt a ponyva alatt. Ez az egészserénykedés nem tartott tovább tíz másodpercnél. A hiéna most öt méterre lehetett tőlem.Egyetlen reakcióm az volt, hogy mozdulatlanná dermedtem a félelemtől. A zebra ezzelszemben fölkapta a fejét, és ugatni kezdett.Reméltem, hogy a hiéna ott marad a ponyva alatt. Tévedtem. Szinte azonnal újra átugrott azebra fölött, és a hátsó padon termett.Ott néhányszor megfordult a tengelye körül, nyüszítve és habozva. Kíváncsi voltam, mitfog csinálni ezután. Gyorsan megjött a válasz: leszegte a fejét, és körülfutotta a zebrát,átalakítva a hátsó padot, az oldalpadokat és a keresztpadot közvetlenül a ponyva mögött afféleversenypályává. Tett egy kört, kettőt, hármat, négyet, ötöt és így tovább, megállás nélkül, míg bele nem zavarodtam a számolásba. És egész idő alatt, körről körre vékony, magas hangontört ki belőle a jip jip jip jip jip. Az én reakcióm most is nagyon lassú volt. Félelem fogott el,és csak nézni tudtam. A hiéna jó vágtában haladt, és nem kicsi állat volt, hanem felnőtt hím,olyan hatvanöt kilós. Ahogy lábával csapkodta a padokat, belerázkódott az egész csónak,körme hangosan karistolta a fát. Valahányszor arra jött a far felől, begörcsöltem. Elég89 
hajmeresztő volt ezt a jószágot látni, amint rohan; még rosszabb volt a félelem, hogy egyszer csak tartja majd egyenes útvonalát. Narancslé, akárhol volt is, nyilván nem jelentett volnaakadályt. És a felcsavart ponyva meg a háló domborzata még szánalomra méltóbb védelmetnyújtott. Egy apró kis erőfeszítéssel a hiéna eljuthatott volna az orrba, a lábamhoz. De úgylátszott, nem ez a hadművelet áll szándékában; valahányszor a keresztpadhoz ért, bekanyarodott, és láttam testének felső részét gyorsan mozogni a ponyva széle mentén. Deebben az állapotában a hiéna viselkedése teljesen kiszámíthatatlan volt; egyszer csak úgydönthet, hogy figyelmeztetés nélkül rám támad.Jó néhány kör után megállt a háromszögű padnál a farban, és lekuporodva szemét a ponyvaalatti térre irányította. Aztán felemelte tekintetét és rám szegezte. Majdnem tipikushiénatekintet volt – üres, szenvtelen és őszinte, a benne tükröződő kíváncsiság nem árult elsemmit az agyműködéséről, állkapcsa nyitva lógott, nagy fülei fölfelé meredtek, szemefeketén fénylett –, csak épp feszültség áradt testének minden sejtjéből, szorongás, amelytőlizzott az egész állat, mintha lázas volna. Fölkészültem a halálra. Feleslegesen. Megint kezdettkörbefutkározni.Ha egy állat valamit csinálni akar, nagyon sokáig képes csinálni. A hiéna egész délelőttkörbefutkározott és vinnyogott: jip jip jip jipjip. Néha rövid időre megállt a hátsó padnál,egyébként minden kör ugyanolyan volt, mint az előző, a mozgása, a sebessége, a jippeléshangmagassága, az órajárással ellentétes útirány semmit sem változott. Jipjippelése visító ésrendkívül kellemetlen volt. Figyelni rá olyan fárasztóvá és kimerítővé vált, hogy idővel oldaltfordítottam a fejem, s igyekeztem csak a szemem sarkából ügyelni rá. Még a zebra is, amelyeleinte felhorkant, valahányszor a hiéna elrohant a feje mellett, kábulatba zuhant.Mégis, valahányszor a hiéna megállt a hátsó padnál, nagyot dobbant a szívem. És bármennyire is a látóhatárra igyekeztem irányítani a figyelmemet, ahol megmentésem rejlett,folyvást visszatévedezett erre az eszelős állatra. Nem olyan ember vagyok, aki előítélettel viseltetik bármilyen állat iránt, de nyilvánvalótény, hogy a foltos hiénának nem szolgál előnyére a megjelenése. Leírhatatlanul ronda.Vastag nyaka és magas lapockája, amely a hátulja felé lejt, olyan, mintha egy zsiráf félredobott prototípusából származna, bozontos, durva szőrzetét pedig mintha a teremtésmaradékaiból foltozták volna össze. A színe zavaros keveréke a rozsdabarnának, feketének,sárgának, szürkének, a foltokban nincs meg a leopárd rozettáinak előkelő hivalkodása, inkábbvalami bőrbetegség, virulens rühösség tüneteinek látszanak. A feje széles és masszív,homloka magas, mint egy medvéé, de kopaszodó teteje elcsúfítja, s a fülei nevetségesenegérszerűek, nagyok és kerekek, ha meg nem tépték őket valami marakodásban. A szájaörökké nyitva liheg. Az orrlyukai túl nagyok. A farka csenevész és nem csóválja. A járásacsoszogós. Minden részét egybevéve kutyaformájú állat, de olyan kutya, amelyet senki semakarna házikedvencnek.De nem felejtettem el apa szavait. Ezek nem gyáva dögevők. Ha a National Geographicilyennek ábrázolja őket, az azért van, mert a National Geographic nappal filmez. A hiénanapja akkor kezdődik, mikor felkel a hold, és ilyenkor pusztító vadásznak bizonyul. A hiénák falkában támadnak bármilyen állatra, amelyet utolérhetnek, és sokszor már futtában belemarnak az oldalába. Vadásznak zebrára, gnúra, vízibivalyra, és nem csak a csorda öregvagy beteg tagjaira – a teljesen kifejlettekre is. Szívósan támadnak, mindjárt talpra ugranak,ha felöklelik vagy felrúgják őket, sose adják fel pusztán akarathiányból. És okosak; bármi,amit el lehet téríteni az anyjától, megfelel. A tíz perce született gnú kedvenc eledelük, deesznek fiatal oroszlánt és fiatal rinocéroszt is. Rövid tizenöt perc alatt nem marad más azebrából, csak a koponyája, de néha azt is elvonszolják, hogy a fiatalok kényelmesenelrágcsálhassák a kotorékban. Semmi sem megy pocsékba; még a füvet is megeszik, amire vér ömlött. A hiénák hasa szemlátomást dagad, ahogy nagy darabokat nyelnek le a zsákmányból.Ha szerencsések, annyira megtelnek, hogy alig tudnak mozogni.
--------------------------------------
------------v
---------------------------------------------------------------------------e





 
53. fejezet

Átaludtam a délelőttöt. A szorongás ébresztett fel. Az ételnek, víznek, pihenésnek az árja,amely átfolyt a szervezetemen, nemcsak új életlehetőséget adott, hanem erőt is ahhoz, hogymeglássam: milyen kétségbeejtő helyzetben vagyok. Rádöbbentem Richard Parker valóságára. Egy tigris van a mentőcsónakban. Nehezemre esett elhinni, de tudtam, hogy igaz.És meg kell mentenem magam.Arra gondoltam, hogy kiugróm a csónakból és elúszom, de a testem nem volt hajlandómozdulni. Sok száz kilométerre voltam a kikötőktől, ha ugyan nem ezer kilométernél ismesszebb. Ekkora távolságot nem tudok átúszni, még mentőövvel sem. Mit ennék közben?Hogyan tartanám távol a cápákat magamtól? Hogyan tartanám magam melegen? Honnantudhatnám, merre menjek? Egy parányi kétségem sem lehetett ebben az ügyben: elhagyni amentőcsónakot maga a biztos halál. De mi van, ha a csónakon maradok? Richard Parker amacskafélék jellegzetes szokása szerint fog rám támadni, hangtalanul. Mielőtt felocsúdnék,elkapja a tarkómat vagy a torkomat, és belém mélyeszti tépőfogait. Képtelen leszek megszólalni. Az életnedv végszó nélkül folyik majd ki belőlem. Vagy úgy öl meg, hogy egyik nagy mancsával leüt, s eltöri a nyakamat. – Meg fogok halni – jajongtam remegő ajkakkal.A közeledő halál önmagában is elég szörnyű, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egykis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk,és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amitelveszítünk. A látomás olyan nyomasztó szomorúságot hoz ránk, amivel nem vetekedhet semegy elgázolással fenyegető gépkocsi, sem a várható vízbe fulladás. Ez az érzés valóbanelviselhetetlen. Az Apa, Anya, Ravi, India, Winnipeg szavak perzselő döféssel vágtak belém.Kezdtem feladni. Fel is adtam volna – ha nem hallok meg egy hangot a szívemben. A hangazt mondta: „Nem fogok meghalni. Visszautasítom. Túlélem ezt a lázálmot, bármennyireesélytelen vagyok is. Eddig, csodálatos módon, életbe maradtam. Most a csodátmindennapossá formálom. A káprázat naponta felbukkan. Belefektetek minden szükségeserőfeszítést. Igen, amíg az Isten velem van, nem fogok meghalni. Ámen.”Arcom mogorva és elszánt kifejezést ölt. Nagyon szerényen beszélek, mikor ezt mondom,de ebben a pillanatban rájöttem, hogy vad életvágy dolgozik bennem. Ez, tapasztalataimszerint, nem nyilvánvaló. Némelyek feladják az életet egy lemondó sóhajjal. Mások küzdenek egy kicsit – aztán reményüket vesztik. Megint mások – és én egyike vagyok ezeknek – sosemadják fel. Mi küzdünk és küzdünk és küzdünk. Mi küzdünk, bármekkora legyen is a csata ára,az elszenvedett veszteség, a siker reménytelensége. A végsőkig harcolunk. Ez nem bátorságkérdése. Ez valami szervi ügy, a képtelenség arra, hogy feladjuk. Lehet, hogy nem többostoba életétvágynál.Richard Parker épp ebben a pillanatban kezdett morogni, mintha arra várt volna, hogyérdemes ellenféllé váljak. Mellem összeszorult a félelemtől. – Gyorsan, öregem, gyorsan – ziháltam. Meg kellett szerveznem a túlélésemet. Egy pillanatot sem herdálhatok el. Óvóhely kell, mégpedig azonnal. Az orrárbocra gondoltam,amit egy evezőből csináltam. De most a ponyva vissza volt tekerve az előrészen is; nem voltsemmi, ami helyén tartsa az evezőt. És kétséges volt, hogy egy evező végén lógva igazán biztonságban lennék Richard Parkertől. Könnyedén elérhetne és lemarhatna. Valami mástkellett kitalálnom. Gyorsan működött az agyam.Tutajt építettem. Az evezők, ha emlékszik rá, úsztak a víz színén. És voltak mentőmellényeim és egy jókora mentőövem.112
 Lélegzet-visszafojtva becsuktam a ládát, és benyúltam a ponyva alá a padon fekvő tartalék evezőkért. Richard Parker észrevette. Láttam a mentőmellények mögött. Amint egyenkéntelőhúztam minden evezőt – elképzelhetik, milyen óvatosan –, válaszul megmozdult. De nemfordult hátra. Három evezőt kihúztam. A negyedik már ott feküdt keresztben a ponyván.Felemeltem a láda tetejét, hogy ismét lezárjam a Richard Parker odújába vezető nyílást.Volt négy úszóevezőm. Felraktam őket a ponyvára, a mentőöv köré. A mentőövet tehátnégyszögbe fogták az evezők. Tutajom olyan volt, mint egy amőbajáték, közepén egy O-valaz első lépés helyeként.Most jött a veszélyes rész. Richard Parker morgása már olyan mélyen dübörgött, hogyremegett tőle a levegő. A hiéna nyüszítéssel válaszolt, imbolygó, magas hangú vinnyogással, biztos jeleként annak, hogy közeledik a baj. Nem volt választási lehetőségem. Cselekednem kellett. Megint leengedtem a láda fedelét.A mentőmellények karnyújtásnyira estek. Némelyik egyenesen hozzáért Richard Parkerhoz.A hiéna visítani kezdett.Kinyúltam a legközelebbi mentőmellényért. Nehezen tudtam megmarkolni, annyiraremegett a kezem. Kihúztam a mellényt. Richard Parker mintha nem vette volna észre.Kihúztam egy másikat is. És még egyet. Félájult voltam a félelemtől. Nagyon nehezen vettemlélegzetet. Ha a szükség úgy hozza, átvethetem magam a csónak szélén ezekkel amentőmellényekkel. Kihúztam az utolsót is. Négy mentőmellényem volt.Sorban átdugtam az evezőket a mentőmellények karnyílásain – egyik karnyíláson be, amásikon ki – úgy, hogy a mellények odarögzültek a tutaj négy sarkához. Mindegyiket zártrakötöztem.Megtaláltam a ládában az egyik úszókötelet. A késsel levágtam négy darabot. Szorosanösszekötöztem a négy evezőt ott, ahol összeértek. Ó, ha gyakorlati oktatást kaptam volnacsomókötésben! Minden sarkon tíz csomót kötöttem, de még mindig aggódtam, hogy azevezők széteshetnek. Lázasan dolgoztam, s egész idő alatt átkoztam ostobaságomat. Tigrisvan a csónakban, és én három nap és három éjjelig vártam, hogy megmentsem az életemet.További négy részt vágtam le az úszókötélből, és odakötöttem a mentőövet a négyzetmindegyik oldalához. Körbefűztem a mentőöv kötelével a mentőmellényeket és azevezőket – körös-körbe a tutajon – további elővigyázatosságként, nehogy a tutaj darabokraessen.A hiéna most már teljes hangerővel visított.Még egy tennivaló maradt. „Istenem, adj hozzá időt!”, könyörögtem. Fogtam az úszókötélmaradékát. Volt egy lyuk a hajó orrtőkéjén, a csúcsa közelében. Átdugtam rajta a kötelet éshurokra kötöttem. Csak oda kell hurkolnom a kötél másik végét a tutajhoz, ésmegmenekülhetek.A hiéna elhallgatott. A szívem megállt, azután háromszoros sebességgel kezdett verni.Megfordultam. – Jézus, Mária, Mohamed és Visnu!Olyan látványban volt részem, ami elkísér életem végéig. Richard Parker felkelt éselőbukkant. Nem lehetett tőlem öt méterre sem. Ó, milyen nagy testű! Elérkezett a hiéna végeés az enyém is. Legyökerezve álltam, bénultan, rabjaként az előttem lejátszódó eseménynek.A mentőcsónakban szabadon mozgó vadállatok kapcsolatairól szerzett rövid élményem utánnagy lármát és tiltakozást vártam, mikor eljön a vérontás ideje. De az egész szinte csendbentörtént. A hiéna úgy pusztult el, hogy nem vonyított, nem nyüszített, és Richard Parker hangtalanul ölt. A lángszínű húsevő előbukkant a ponyva alól és elindult a hiéna felé. A hiénaa farpadnak támaszkodott, a zebra teteme mögött, kővé dermedten. Nem állt ellen. Ehelyett afenekére roskadt, és felemelte egyik mellső lábát, a védekezés felesleges jelzéseként. Pofájárakiült a rémület. Hatalmas mancs csapott le a lapockájára. Richard Parker állkapcsaiösszecsukódtak a hiéna nyakán. Szervi ropogás zaja hallatszott, mikor a légcső és a113
 
 gerincoszlop összezúzódott. A hiéna megremegett. Szeme elhomályosult. Vége.Richard Parker elengedte és felmordult. De nyugodt, magának szóló, lagymatagmorgásnak hallatszott. Zihált, nyelve kilógott a szájából. Megnyalta a pofáját. Megrázta afejét. Megszaglászta a döglött hiénát. Magasra emelte a fejét és beleszimatolt a levegőbe.Rátette mellső mancsait a farpadra és felhúzódzkodott. Lábát szétvetette. A csónak imbolygása, bárha enyhe volt is, láthatóan nem nyerte el tetszését. Átnézett a perem felett, ki anyílt tengerre. Halkan, gonoszul felhorkant. Megint beleszimatolt a levegőbe. Lassanelfordította a fejét. Fordult – fordult – teljesen körbefordult – míg egyenesen rám nem nézett.Bár le tudnám írni, mi történt ezután, nem ahogy én láttam, mert az talán sikerül, hanemahogy éreztem. Olyan szögből láttam Richard Parkért, ami a leghatásosabban mutatta őt:hátulról, félig felemelkedve, fejét hátrafordítva. Volt ebben valami pózolás, minthaszándékos, sőt feltűnősködő bemutatása volna egy hatalmas művészetnek. És micsodahatalom, micsoda művészet! Megjelenése nyomasztó volt, de éppúgy megnyilvánult benne akönnyed kecsesség is. Hihetetlen izmossága ellenére a combjai vékonyak voltak, és fényes bundája lazán lógott a testén. Élénk barnás-narancsszín, függőleges fekete vonalakkalcsíkozott teste hihetetlenül szép volt, egy úri szabó harmóniaérzékével illeszkedett tiszta fehér mellkasához, hasa aljához és hosszú farkának fekete gyűrűihez. Feje nagy volt és kerek,félelmetes barkóval, elegáns állszakállal és a macskavilág legszebbjei közé tartozó, vastag,hosszú és fehér bajusszal. A feje tetején kicsi, kifejező fülek álltak, tökéletes boltív alakúak.Sárgarépaszín pofáján széles orrnyereg és rózsaszín orr, szemtelen eleganciájú. Hullámos114
 
fekete pöttyök vették körül a képét, olyan mintázatban, amely szembeszökő volt, mégisravasz, mert kevésbé hívta fel a figyelmet magára, mint a pofának arra a részére, amelyetérintetlenül hagyott: az orrnyeregre, amelynek vörhenyes fénye szinte sugárzott. A fehér foltok a szemek fölött, a pofáján és a szája körül olyan végső simításként hatottak, amely egykathakali táncos sminkjéhez is méltó lett volna. Az eredmény olyan arc volt, amely pillangószárnyra hasonlított, és valami homályosan ősi kínai kifejezés ült rajta. De amikor Richard Parker aranysárga szeme belefúródott az enyémbe, tekintete hideg, rezzenéstelen,feszült volt, nem futó vagy barátságos, és önuralomról árulkodott, amely a dühkirobbanásának határán jár. Füle megrándult, ő maga teljesen körbefordult. Egyik ajkaemelkedni és süllyedni kezdett. Az ily módon finoman feltárt szemfog olyan hosszú volt, minta leghosszabb ujjam.Minden szőrszál felmeredt a testemen, félelemtől sikoltozva.Ekkor jelent meg a patkány. A semmiből öltött testet az oldalpadon, cingár barna patkányvolt, idegesen zihált. Richard Parker éppoly meglepettnek látszott, mint jómagam. A patkányátugrott a ponyvára és felém iramodott. A látványtól döbbenten megroggyant a lábam, ésvalósággal beleestem a ládába. Hitetlenkedő tekintetemtől kísérve a patkány átugrált a tutajkülönböző részein, rám szökkent és felkapaszkodott a fejem tetejére; éreztem, ahogy aprókörmei belehatolnak a fejbőrömbe és kétségbeesetten megkapaszkodnak.Richard Parker tekintete követte a patkányt.Teste lassan fordult a fejével együtt, mancsa oldalazva mozgott az oldalpadon. Súlyoskönnyedséggel leugrott a csónak fenekére. Láttam a feje tetejét, a hátát, a hosszú, begörbítettfarkát. Füle rásimult a koponyájára. Három lépéssel a csónak közepén termett. Teste első feleminden erőfeszítés nélkül felemelkedett a levegőbe, és mellső mancsai rátámaszkodtak a ponyva felcsavart végére.Három méterre sem volt tőlem. A feje, a mellkasa, a mancsa – olyan nagy volt! Olyannagy! A fogai – egy teljes hadtest a szájában. Készült felugrani a ponyvára. Én készültem ahalálra.De a ponyva furcsa puhasága zavarta. Próbaképpen lenyomta. Aggodalmasanfelpillantott – kiszolgáltatva lenni ennyi térnek és világosságnak sem volt igazán kedvére. Ésa csónak himbálódzó mozgása továbbra is nyugtalanította. Richard Parker egy kurta pillanatighabozott.Megmarkoltam a patkányt, és feléje hajítottam. Lelkemben még mindig látom, ahogyvitorlázik a levegőben – kinyújtott körmeit, felálló farkát, apró, megnyúlt herezacskóját éstűhegynyi végbélnyílását. Richard Parker kinyitotta a száját, és a visító patkány úgy veszett el benne, mint egy baseball-labda a fogadó kesztyűjében. Szőrtelen farka úgy tűnt el, mint egy beszippantott spagettiszál.A tigris mintha elégedett lett volna az áldozattal. Hátrahúzódott, és visszatért a ponyva alá.A lábam azonnal működésbe lépett. Felugrottam, és megint felemeltem a ládatetőt, hogylezárjam a nyitott teret a csónakorr és a ponyva között.Hangos szaglászást hallottam, és egy test vonszolásának zaját. A tigris mozgó testének súlya kissé megbillegtette a csónakot. Egy csámcsogó száj zaját hallottam. Bekukkantottam a ponyva alá. A tigris a csónak közepén volt. Nagy cubákokban, falánkan ette a hiénát. Ilyenesélyem nem lesz többé. Kinyúltam és odahúztam a megmaradt mentőmellényeket – összesenhat volt már – és az utolsó evezőt. Ezek majd javítanak a tutajon. Futtában valami szagotéreztem. Nem a macskafélék húgyának csípős szaga volt. Hányadéké. Egy kupacnyi volt belőle a csónak fenekén. Richard Parkertől származott. Tehát tényleg tengeribeteg volt.Ráhurkoltam a hosszú kötelet a tutajra. A mentőcsónak és a tutaj most egy szárra voltkötve. Ezután felerősítettem egy-egy mentőmellényt a tutaj mindkét oldalára, alulról. Egymásik mellényt rákötöztem a mentőöv nyílására, hogy ülőkéül szolgáljon. Az utolsó evezőbőllábtámaszt csináltam, odakötve a tutaj egyik oldalához, fél méterre a mentőövtől, és115
 rákötöztem a megmaradt mentőmellényt. Munka közben remegtek az ujjaim, kapkodva ésfeszülten vettem a levegőt. Ellenőriztem és újra ellenőriztem minden kötélcsomót.Kinéztem a tengerre. Csak nagy, enyhe domborulatokat láttam. Semmi tajték. A szélgyengén és egyenletesen fújt. Lenéztem a mélybe. Halakat pillantottam meg – előreugróhomlokú, igen hosszú hátuszonyú, nagy aranymakrahalakat; és kisebb, karcsú, hosszú, nekemismeretlen halakat és még kisebbeket – és ott voltak a cápák is.Leengedtem a tutajt a mentőcsónakról. Ha valamely oknál fogva nem marad a víz színén,nekem végem. Gyönyörűen fogott vizet. Mi több, a mentőmellények víztartása olyan nagyvolt, hogy kinyomták az evezőket meg a mentőövet a vízből. De elszorult a szívem. Amint atutaj vizet ért, a halak szétszóródtak – kivéve a cápákat. Azok maradtak. Hárman vagynégyen. Egyikük egyenesen a tutaj alá úszott. Richard Parker morgott.Úgy éreztem magam, mint a fogoly, akit a kalózok lelöknek a pallóról.Olyan közel húztam a tutajt a mentőcsónakhoz, amennyire az evezők kiálló végeiengedték. Kihajoltam és rátettem kezem a mentőövre. A tutaj padlójának hézagain – pontosabb lenne tátongó réseket mondani – egyenesen beláttam a tenger feneketlen mélységeibe. Megint hallottam Richard Parkért. Hassal a tutajra fortyantam.Laposan feküdtem, kezem-lábam szétvetve, és az ujjamat sem mozdítottam. Arraszámítottam, hogy a tutaj bármelyik pillanatban felfordulhat. Vagy egy cápa előrevetődik, ésátharapja a mentőmellényeket és evezőket. Egyik sem történt meg. A tutaj mélyebbresüllyedt, bukdácsolt és imbolygott, az evezők csúcsa belemerült a vízbe, de a szerkezeterőteljesen úszott. Cápák jöttek a közelbe, de nem értek hozzá semmihez.Enyhe rántást éreztem. A tutaj körbefordult. Felemeltem a fejem. A mentőcsónak és a tutajmár elvált egymástól annyira, amennyire a kötél engedte, mintegy tizenhárom méterre. Akötél megfeszült, kiemelkedett a vízből, és rezgett a levegőben. Roppant kétségbeejtő látványvolt. Elmenekültem a csónakról, hogy mentsem az életemet. Most pedig szerettem volnavisszajutni. Ez a tutajügy túlontúl bizonytalan volt. Elég, ha egy cápa elharapja a kötelet, vagykibomlik egy csomó, vagy egy nagy hullám zúdul le rám, és elvesztem. A tutajhoz képest amentőcsónak a kényelem és biztonság megtestesülésének látszott.Óvatosan a hátamra fordultam. Felültem. A stabilitás rendben volt, eddig. Lábtámaszomelég jól működött. De az egész nagyon kicsi volt. Csak arra volt elég, hogy ülhessek rajta,semmi másra. Ez a játék tutaj, minitutaj, mikrotutaj alkalmas lehetne egy tavacskán, de nem aCsendes-óceánon. Megmarkoltam a kötelet és húzni kezdtem. Minél közelebb kerültem amentőcsónakhoz, annál lassabban húztam. Mikor a csónak mellé értem, hallottam RichardParkért. Zabált.Hosszú percekig haboztam.A tutajon maradtam. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Csupán két lehetőség közül116
választhattam: vagy egy tigris felett kuporgok, vagy cápák felett himbálózom. Nagyon jóltudtam, milyen veszélyes Richard Parker. A cápák viszont, ez ideig, nem bizonyultak veszélyesnek. Ellenőriztem a csomókat, amelyek a kötelet a mentőcsónakhoz és a tutajhozkapcsolták. Kiengedtem a kötelet, míg vagy tízméternyire el nem távolodtam amentőcsónaktól, ez a távolság nagyjából egyensúlyban tartotta a két félelmemet: hogy túlközel legyek Richard Parkerhez, és túl távol a mentőcsónaktól. A fölös kötelet, vagyháromméternyit, körültekertem a lábtartó evezőn. Könnyen kiengedhetem, ha a szükség úgykívánja.Véget érőben volt a nap. Eleredt az eső. Felhős és meleg idő volt egész nap. A hőmérsékletmost leszállt, és az eső kitartóan, hidegen zuhogott. Körös-körül vaskos édesvízcseppek  pottyantak hangosan és pazarlóan a tengerbe, meglyuggatva a felszínét. Ismét húzni kezdtema kötelet. Mikor a csónakhoz értem, feltérdeltem, és elkaptam az orrot. Felhúzódzkodtam, ésátkukucskáltam a peremén. Nem láttam Richard Parkért.Gyorsan benyúltam a ládába. Előkaptam egy esővízgyűjtőt, egy ötvenliteres műanyagzsákot, egy takarót és a túlélési kézikönyvet. Lecsaptam a láda tetejét. Nem akartamlecsapni – csak megvédeni értékes javaimat az esőtől –, de a fedél kicsúszott nedveskezemből. Ostoba hiba volt. Miközben megmutatkoztam Richard Parkernak azzal, hogyleengedtem, ami látószögét elzárta, nagy zajjal felhívtam magamra a figyelmét. A hiéna felettkuporgott. A feje azonnal felém fordult. Sok állat utálja, ha megzavarják az evésben. RichardParker felhördült. Karmai megfeszültek. Farka vége elektromosan rángatózott.Visszatottyantam a tutajra, és azt hiszem, a rémület éppúgy hozzájárult, mint a szél és asodrás, hogy a távolság a tutaj és a mentőcsónak között oly hamar megnőtt. A teljes köteletkiengedtem. Arra számítottam, hogy Richard Parker kivetődik a csónakból, átvitorlázik alevegőben, és karmával, fogával értem nyúl. Minél tovább néztem, annál elviselhetetlenebblett ez a várakozás. Nem bukkant elő.Mire kinyitottam fejem felett az esőgyűjtőt és bedugtam lábam a műanyag zsákba, már  bőrig áztam. És a takaró is vizes lett, mikor visszaestem a tutajra. De azért magam körétekertem.Lassan előkúszott az éjszaka. Környezetem eltűnt a vaksötétben. Csak a kötél rendszeresrángása adta értésemre, hogy még mindig oda vagyok kötve a mentőcsónakhoz. A tenger,csupán centiméterekkel alattam, de a szememnek túl távol, pofozgatta a tutajt. Vízujjak nyúltak fel alattomban a réseken keresztül, és benedvesítették a fenekemet.117
 
 
----------------------------------------------------------------v


----------------------------------------------------------------------------e



 
63. fejezet

A Robertson család harmincnyolc napig életben maradt a tengeren. Bligh, a híres, fellázadtBounty kapitánya és számkivetett társai negyvenhét napig életben maradtak. Steven Callahanhetvenhat napig. Owen Chase, akinek a bálna által elsüllyesztett Essex bálnavadászhajórólszóló beszámolója ihlette meg Herman Melville-t, nyolcvanhárom napig életben maradt kétmatrózzal, útjukat csak egy hétre szakították meg egy barátságtalan szigeten. A Bailey család118 napig életben maradt. Hallottam egy, azt hiszem, Poon nevű koreai kereskedelmimatrózról, aki 173 napig életben maradt a Csendes-óceánon az 1950-es években.Én 227 napot éltem túl. Ennyi ideig tartott a megpróbáltatásom, több mint hét hónapig.Állandóan ügyködtem. Mindig találtam tennivalót. Az egyik kulcsa volt ez a túlélésemnek.Egy mentőcsónakon, még egy tutajon is, folyvást adódik valami tennivaló. Egy átlagosnapom, ha lehet ezt a fogalmat egy hajótöröttre alkalmazni, így telt: Napkeltétől kora délelőttig: – felébredés – ima – reggeli Richard Parkernak  – a tutaj és a mentőcsónak általános átvizsgálása, különös figyelemmel minden kötélre éscsomóra – a szolárdesztillálók beállítása (letörölni, felfújni, vízzel feltölteni) – reggeli és az élelmiszerkészlet szemrevételezése – horgászás és a hal előkészítése (kibelezni, lepikkelyezni, húscsíkokat zsinórra akasztani,hogy kiaszalódjanak a napsütésben)Délelőttől késő délutánig: – ima – könnyű ebéd – pihenés és pihentető tevékenység (írni a naplóba, megvizsgálni a varasodásokat éshorzsolódásokat, kezelni a szereléket, kutakodni a ládában, megfigyelni és tanulmányozniRichard Parkért, leszedni a húst a teknősbékacsontokról stb.)Késő délutántól kora estéig: – ima – horgászat és halak előkészítése – az aszalódó húscsíkok megvizsgálása (átfordítani, levágni a rothadó részeket) – vacsora előkészítése – vacsora magamnak és Richard Parkernak Napnyugta: – a tutaj és a mentőcsónak általános átvizsgálása (ismét a kötelek és csomók) – a párlat begyűjtése a szolárdesztillálókból és tárolása – minden étel és felszerelés elrakása – felkészülés az éjszakára (ágyat vetni, biztos helyre tenni a tutajon a jelzőrakétákat, hátha jön hajó, az esőgyűjtőket, hátha jön eső)Éjszaka: – nyugtalan alvás – imaA délelőttök rendszerint jobbak voltak, mint a késő délutánok, amikor az idő ürességeérezhetőbbé vált.Sokféle esemény befolyásolhatta ezt a napirendet. Az eső bármikor, nappal vagy éjszaka,abbahagyathatott velem minden más foglalatosságot, mert amíg esett, feltartottam az140
  
esőfogókat, és lázasan igyekeztem elraktározni a zsákmányt. Egy teknőc látogatása ugyancsak alaposan felborította a menetet. És Richard Parker, persze, állandó zavart jelentett.Kiszolgálni őt olyan feladat volt, amelyet egy pillanatra sem hanyagoltam volna el. Nemnagyon tartott semmilyen napirendet az evésen, iváson, alváson kívül, de olykor kimozdultletargiájából és végigkószálta területét, s házsártosan neszezett. Hál' isten a nap és a tenger gyorsan elfárasztotta, visszahúzódott a ponyva alá, hogy megint az oldalára vagy elnyúlva ahasára feküdjön, fejét összekulcsolt mellső lábaira támasztva.De vele foglalkozni többet jelentett puszta szükségszerűségnél. Órákat töltöttem amegfigyelésével, mert szórakoztatott. A tigris mindig lenyűgöző állat, és még inkább az, haegyetlen társa az embernek.Eleinte állandóan valamilyen hajó után pásztáztam a tengert, kényszeredetten. De öt vagyhat hét elteltével csaknem teljesen abbahagytam.És azért maradtam életben, mert szándékosan felejtettem. A történetem egy naptárinapon – 1977. július 2-án – kezdődött és egy naptári napon – 1978. február 14-én – fejeződött be, de közbül nem volt naptár. Nem számoltam a napokat vagy a heteket vagy a hónapokat.Az idő illúzió, amely csak nyugtalanítani tud. Azért maradtam életben, mert még az időfogalmát is elfelejtettem.Csak az eseményekre, találkozásokra, napirendre emlékszem, jelzőkarókra, amelyek itt-ottkiemelkedtek az idő tengeréből, és belevésték magukat a memóriámba. A kilőtt rakéták szagaés a hajnali imák és a megölt teknőcök és az algák biológiája például. És még sok minden. Denem tudom, hogy sorba tudnám-e szedni. Összegabalyodva jönnek elő az emlékeim.141
 
 

-------------------------------------------------------------v


-----------------------------------------
--------------e

A tenger ordított, mint egy tigris. A tenger a füledbe suttogott,mint egy titkot mondó barát. A tenger csörgött, mint a zsebedben az apró. A tenger mennydörgött, mint a lavina. A tenger sercegett, mint a fafelületen húzkodott dörzspapír. Atenger úgy hangzott, mint amikor valaki okádik. A tenger néma volt, mint a sír.És a kettő között, az ég és a tenger között ott voltak a szelek. És ott volt a sok éjszaka mega sok hold.Hajótöröttnek lenni annyi, mint állandóan egy kör középpontjának lenni. Bármennyitlátszanak is változni a dolgok – a tenger suttogásból ordításba válthat, az ég friss kékbőlvakító fehérbe, majd szurokfeketébe –, a geometria sosem változik. Tekinteted mindigrádiusz. Mi több, a körök sokasodnak. Hajótöröttnek lenni annyi, mint beleragadni körök gyötrelmes balett-táncába. Ott vagy egy kör közepén, míg fölötted két ellentétes kör forog. Anap nyomaszt, mint valami lármás, tolakodó tömeg, amely arra kényszerít, hogy befogd afüled, behunyd a szemed, s amely elől a legszívesebben elbújnál. A hold azzal nyomaszt,hogy a magányodra emlékeztet; kerekre nyitod a szemed, hogy a magány elől elmenekülhess.Ha felnézel, néha eltöprengsz, vajon egy napvihar középpontjában, a Nyugalom tengerének közepén nincs-e valaki, aki hozzád hasonlóan felnéz, akit szintén csapdába ejtett a geometria,aki szintén a félelmével, dühével, őrületével, reménytelenségével, apátiájával birkózik.Amúgy hajótöröttnek lenni annyi, mint beragadni ádáz és kimerítő ellentétek közé.Fényben a tenger végtelensége vakító és rémisztő. Sötétben a sötétség klausztrofobikus. Nappal meleged van, szeretnél lehűlni, és fagylaltról ábrándozol, és tengervizet önteszmagadra. Éjjel fázol, szeretnél fölmelegedni, és forró curry-ról ábrándozol, és takarókba burkolózol. A forróságban kiszáradsz, és szeretnél nedves lenni. Ha esik, kis híjánmegfulladsz, és szeretnél száraz lenni. Ha van ennivaló, túl sok van belőle, és bezabálsz. Hanincs, akkor tényleg nincs, és éhezel. Ha a tenger sima és mozdulatlan, szeretnéd, hakavarogna. Ha felcsap, és a kört, amely bebörtönöz, vízhegyek törik meg, a nyílt tenger szimptómától szenvedsz, a tágas térségek fojtogatásától, és azt szeretnéd, hogy a tenger újrasima legyen. Az ellentétek gyakran egyszerre állnak be, úgyhogy amikor a hőség lever alábadról, tisztában vagy vele: szárítja a zsinórokon lógó hal- és hússzeleteket is, valamint jóttesz a szolárdesztillálóknak. És megfordítva, amikor a zápor feltölti az ivóvízkészletedet, aztis tudod, hogy a nyirkosság ártani fog a szárított ellátmányodnak, egy része megromlik,nyúlós és zöld lesz. Amikor enyhül a rossz idő, és felfogod, hogy túlélted az ég rohamát és atenger álnokságát, örömödet mérsékli a düh, amiért annyi édesvíz esett egyenesen a tengerbe,163
 
 
meg az aggodalom, hogy ez volt az utolsó eső, amit életedben láttál, hogy szomjan halsz,mielőtt még egy csepp leesne.A legpocsékabb ellentétpár az unalom és a rettegés. Néha az életed nem egyéb, mintingalengés a kettő között. A tengeren nincs egyetlen ránc. Szellő se rezdül. Az órák végeérhetetlenek. Úgy unatkozol, hogy már-már kómaszerű apátiába zuhansz. Aztán a tenger megvadul, s érzelmeid az őrjöngésig korbácsolódnak. És még ez a két ellentét sem válik eltisztán. Unalmadba a rettegés elemei vegyülnek: könnyekben törsz ki; eltölt a félelem;felordítasz; szántszándékkal kárt teszel magadban. És még a félelem szorításában – alegrosszabb viharban – is unalmat érzel, mélységesen eleged van az egészből.Csak a halál tart következetesen izgalomban, akár rágondolva, amikor az élet biztonságosés banális, akár menekülve előle, amikor az életed veszélyben van és drágának érzed.Az élet egy mentőcsónakban nem valami nagy élet. Olyan, mint egy végjáték, amikor már csak pár figura maradt a sakktáblán. Az elemek egyszerűbbek már nem is lehetnének, s a tétek se nagyobbak. Fizikailag rendkívül megerőltető, erkölcsileg gyilkos. Folytonosan korrigálnodkell, ha életben akarsz maradni. Sok minden elhanyagolhatóvá válik. Onnan merítesz boldogságot, ahonnan tudsz. Elérsz arra a pontra, ahol a poklok fenekén sínylődsz, mégisösszefonod a karod és mosolyogsz, s úgy érzed, te vagy a legszerencsésebb ember a földön.Miért? Azért, mert a lábad előtt ott hever egy apró döglött hal.164
 
 

--------------------------------------------
------------------v


--------------------------------------------
--------------------------e



 
83. fejezet

Egyik délután lassan jött a vihar. A felhők mintha csak rémülten, görögve iszkoltak volna aszél elől. A tenger elértette a célzást. Úgy kezdett emelkedni-süllyedni, hogy a szívem majd'kiugrott a helyéből. Beszedtem a szolárdesztillálókat és a hálót. Látnia kellett volna azt atájképet! Én addig csupa vízdombocskát láttam. Ezek a hullámok tényleg hegymagasak voltak. Olyan mély völgyekben találtuk magunkat, hogy szinte félhomály borongott bennük.Oldaluk olyan meredek volt, hogy a mentőcsónak jóformán szörfözve siklott le rajtuk. Főleg atutaj szenvedte meg, kiugrált a vízből, és pattogott, mint a gumilabda. Mindkét horgonytkivetettem, jó messzire egymástól, hogy össze ne gabalyodjanak.Miközben az óriási hullámokat mászta meg, a csónak úgy kapaszkodott a horgonyokba,akár a hegymászó a kötelébe. Loholtunk felfelé, míg hirtelen fény- és habzuhatagban el nemértük a hófehér tarajt, és a mentőcsónak át nem billent. Kilométerekre el lehetett látni. Aztán ahegy elcsúszott, és alattunk gyomorforgatóan süppedni kezdett a talaj. Egy szempillantás, ésmáris egy sötét völgy fenekén ücsörögtünk, más volt, mint az előbbi, mégis ugyanaz,fölöttünk sok ezer tonnányi víz lebegett, és mi csak pehelykönnyűségünkben bízhattunk. Atalaj megint elmozdult, a horgonykötelek megfeszültek, és újraindult a hullámvasút.A horgonyok kitettek magukért – talán túlságosan is. Minden hullám meg akart bennünket bukfenceztetni a tetején, de a tarajon túli horgonyok nagy rántással átjuttattak minket, ennek viszont az volt az ára, hogy lefelé húzták a csónak orrát. Az eredmény hab- és permetözönvolt az orrban. Minden egyes alkalommal bőrig áztam.Aztán jött egy hullám, amely minden addiginál jobban elszánta magát, hogy elborít bennünket. Ezúttal az orr víz alá merült. Szinte eszemet vesztettem a rémülettől. Alig bírtamkapaszkodni. A csónakot elöntötte a víz. Hallottam Richard Parker bömbölését. Magamonéreztem a halál leheletét. Egyetlen választásom maradt: vagy a víz pusztít el, vagy az állat. Azállatot választottam.Miközben lesüllyedtünk a hullám hátán, felugrottam a ponyvára, és kigöngyöltem a tatfelé, bezárva Richard Parkért. Ha tiltakozott is, én nem hallottam. Gyorsabban a ruhaanyagotöltögető varrógépnél, mindkét felől beakasztgattam a horgokba a ponyvát. Megintemelkedtünk. A csónak egyenletesen siklott fölfelé. Alig tudtam megtartani azegyensúlyomat. A mentőcsónak most már fedve volt, a ponyva leszorítva, kivéve ahol énücsörögtem. Befurakodtam az oldalpad és a ponyva közé, és a fejemre húztam a ponyvamaradékát. Nem volt valami sok helyem. A pad és a párkány között harminc centi, s azoldalpad mindössze negyvenöt centi széles. De annyira nem voltam ostoba, még a haláltorkában sem, hogy leereszkedjem a csónak fenekére. Már csak négy horgot kellett beakasztanom. Kidugtam a kezem a résen, és húzni kezdtem a kötelet. Minden egyes horogután nehezebb lett beakasztani a következőt. Kettő sikerült, már csak kettő maradt. A csónak simán, kitartóan suhant fölfelé. Az emelkedő szöge harmincfokos lehetett. Éreztem, amint húzle a tat felé a nehézségi erő. Vadul kitekerve a kézfejemet, sikerült még egy horgot elkapnoma kötéllel. Ennyire futotta. Ezt a munkát eredetileg nem a csónakban, hanem a csónakon kívülkell elvégezni. Erősen megrántottam a kötelet, ami annál is könnyebb volt, mivelkapaszkodnom kellett beléje, hogy végig ne szánkázzak a csónak hosszán. A csónak végigiramodott egy negyvenöt fokos emelkedőn.Hatvan foknál tarthattunk, amikor felértünk a hullám csúcsára, és lezúdultunk a túlsóoldalon. A hullám vizének egy töredéke a nyakunkba ömlött. Mintha egy óriási ököl vágottvolna kupán. A mentőcsónak hirtelen előrebillent, és minden az ellentétébe fordult: most énvoltam a csónak alsó végén, s a víz, amely elöntötte, benne egy átázott tigrissel, felém jött.172
 Nem éreztem a tigrist – fogalmam sem volt, merre lehet Richard Parker; minden szurokfeketevolt a ponyva alatt –, de mielőtt még a völgybe leértünk volna, félig megfulladtam.Aznap végig és majdnem egész éjjel föl-alá, föl-alá, föl-alá szánkáztunk, míg már afélelem is monoton lett, felváltotta a fásultság és a tökéletes lemondás. Egyik kezemmel a ponyvakötélbe, másikkal az orrpad szélébe kapaszkodtam, miközben testem hozzásimult azoldalpadhoz. Ebben a pozitúrában – víz tódult be, víz tódult ki – péppé vert a ponyva,átáztam, vacogtam, csupa zúzódás lettem, csontok és teknőcpáncélok vagdostak össze. Nemakart szűnni sem a vihar bőgése, sem Richard Parker acsargása.Valamikor az éjszaka folyamán agyam regisztrálta, hogy vége a viharnak. A megszokottmódon ringatóztunk a tengeren. A ponyva egyik repedésén át megpillantottam az eget.Csillagos, felhőtlen ég. Kiakasztgattam a ponyvát, és végigheveredtem rajta.Hajnalban vettem észre, hogy elveszett a tutaj. Csak két összekötött evező és a köztük levőmentőmellény maradt belőle. Olyan hatással voltak rám, akár egy leégett ház utolsó gerendájaa tulajdonosra. Körbefordultam, és szemügyre vettem a négy égtájat. Sehol semmi. Kistengeri településemnek nyoma veszett. Nem vigasztalt, hogy a horgonyok valami csodafolytán megvoltak – hűségesen tovább cibálgatták a csónakot. A tutaj elvesztése a testemszámára talán nem volt végzetes, de a lelkem számára igen.A csónak szánalmas állapotban volt. A ponyva több helyen kihasadt, amiben RichardParker karmai is közrejátszottak. Élelmünk nagy része odaveszett, vagy kiesett a csónakból,vagy tönkretette a bezúduló víz. Sajgott mindenem, a combomon csúnya vágást találtam; aseb megdagadt és elfehéredett. Szinte féltem ellenőrizni a láda tartalmát. Hála istennek, avizes zsákok nem szakadtak ki. A háló és a szolárdesztillálók, amelyekből nem eresztettem ki173

egészen a levegőt, kitöltötték az üres helyeket, és nem hagyták sokat mozogni a zsákokat.Fáradt voltam és csüggedt. Kiakasztgattam a ponyvát a tatban. Richard Parker olyancsöndes volt, hogy már azt hittem, megfulladt. De nem fulladt meg. Amint visszagöngyöltema ponyvát a középső padig, és világos lett nála, megmozdult, és morogni kezdett. Kimászott avízből, és elhelyezkedett a hátsó padon. Tűt, cérnát vettem elő, és nekiláttam kijavítani a ponyva repedéseit.Később kötelet kötöttem az egyik vödörre, és kimertem a csónakot. Richard Parker elkínzottan figyelt. Mintha mindent unalmasnak talált volna, amit csináltam. Fülledt nap volt,lassan haladtam. Aztán egy merítéssel felszínre hoztam valamit, amit elveszettnek hittem.Tűnődve nézegettem. Tenyeremen ott feküdt, ami még közém és a halál közé állhatott: azutolsó narancssárga síp.174
 
 

--------------------------------------
------------------------v

 
 ---------------------------------------------
--------------------e

 
86. fejezet

 – Richard Parker, hajó!Ez egyszer milyen élvezettel kiabáltam! Elöntött a boldogság. Elmúlt minden fájdalom ésfrusztráció, s csak úgy ragyogtam az örömtől. – Sikerült! Meg vagyunk mentve! Érted, Richard Parker? MEG VAGYUNK MENTVE!Hahahaha!Megpróbáltam erőt venni izgatottságomon. Mi van, ha a hajó messzebb húz el tőlünk,hogysem észrevegyen? Kilőjek egy jelzőrakétát? Hülyeség! – Egyenesen felénk jön, Richard Parker! Ó, köszönöm neked, Ganésa urunk! Áldott légyminden megtestesülésedben, Allah-Brahmá!Muszáj, hogy észrevegyen bennünket. Lehet-e nagyobb boldogság a megváltás boldogságánál? A válasz – higgye el nekem – Nem. Felálltam; ilyen fegyvertényt is réghajtottam végre. – El tudod ezt képzelni, Richard Parker? Emberek, étel, ágy. Újra miénk az élet. Ó,micsoda gyönyörűség!A hajó még közelebb jött. Tartályhajónak rémlett. Orrának formája máris kezdettkibontakozni. A megváltás fehér szegélyű fekete fémköntöst viselt. – És mi van, ha…? Nem mertem kiejteni a szavakat. Mégis, nem lehet-e valami esély arra, hogy apa, anya ésRavi életben maradtak? A Cimcumnak több mentőcsónakja is volt. Lehet, hogy már hetekkelezelőtt eljutottak Kanadába, és nyugtalanul várják a híreket felőlem. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen arról a roncsról, akit még nem találtak meg. – Úristen, milyen óriási egy ilyen tartályhajó!Mintha egy hegy araszolt volna felénk. – Lehet, hogy azóta már Winnipegben vannak. Vajon hogy fest a házunk? Mit gondolsz,Richard Parker, a kanadai házaknak is van hagyományos tamil stílusú belső udvaruk? Nem,nem hiszem. Hiszen télen teleesnének hóval. Kár. Semmi sem fogható egy belső udvar  békéjéhez derült napon. Vajon milyen fűszereket termesztenek Manitobában?A hajó már nagyon közel volt. A legénységnek hamarosan le kell állnia vagy élesenelfordulnia. – Igen, miféle fűszereket… Jóságos Isten!Rémülten döbbentem rá, hogy a tartályhajó nem egyszerűen felénk jön, hanem mindjártlegázol bennünket. Az orrát képező hatalmas fémfal másodpercenként szélesedett. A falatkeretező óriási hullám könyörtelenül egyre közelebb nyomakodott. Végül Richard Parker ismegérezte a fölénk toronyló góliátot. Arra fordult, és vauvauzott egyet, de nemkutyaformán – tigrisforma hang volt: erőteljes, ijesztő és a helyzethez tökéletesen illő. – Richard Parker, ez mindjárt kivasal bennünket! Mit tegyünk? Gyorsan, gyorsan egyrakétát! Nem! Eveznem kell. Evezőt a villába… megvan! HÖH! HÖH! HÖH! HÖH! HÖH!HÖ…Az orrhullám felnyomott bennünket. Richard Parker lekuporodott, felállt rajta a szőr. Acsónak lesiklott az orrhullámról, és vagy fél méterrel kerülte el a tartályhajót.A hajó mintha mérföld hosszan siklott volna el mellettünk: mérföldnyi magas, feketeszurdokfal, mérföldes várerőd egyetlen őrszem nélkül, aki észrevenne bennünket, várárokbansenyvedőket. Kilőttem egy rakétát, de rosszul céloztam. Ahelyett, hogy átzúgott volna amellvéden és a kapitány képébe robbant volna, visszapattant a hajó oldaláról, bele egyenesena Csendes-óceánba, ahol sisteregve kihunyt. Teljes erőből megfújtam a sípomat. Teli torokból178
  
ordítottam. Hiába.A hajó hangosan kotyogó gépekkel, víz alatt dörgő csavarokkal tovahabzott, s otthagyott bennünket, ugrálva-pattogva, a nyomdokvizén. Annyi hét után, amikor csak természetihangokat hallottam, ezek a gépi zörejek különösnek, rémisztőnek hatottak, és éndöbbenetemben megkukultam.Kevesebb mint húsz perc alatt a háromszázezer tonnás hajó egy kis pötty lett a láthatáron.Elfordultam, de Richard Parker még mindig arrafelé bámult. Néhány másodperc múlva ő iselfordult, és találkozott a tekintetünk. Az enyém vágyakozást, megbántódást, fájdalmat ésmagányosságot fejezett ki. Ő csupán annyinak volt tudatában, hogy valami megterhelő ésnagy horderejű dolog történt, messze túl a felfogóképessége határán. Nem látta be, hogyhajszálra voltunk a megváltástól. Csak azt érzékelte, hogy ez az alfa itt, ez a fura,kiszámíthatatlan tigris nagyon izgatott lett. Leheveredett, hogy szundítson egyet. Azeseményre adott összes kommentárja egy zsémbes miau volt. – Szeretlek! – Tisztán, béklyózatlanul, korlátlanul tört ki belőlem a szó. Az érzés elöntöttekeblemet. – Tényleg. Szeretlek, Richard Parker. Ha te nem volnál, nem is tudom, mihezkezdenék. Nem hiszem, hogy kibírnám. Nem, nem bírnám ki. Belehalnék areménytelenségbe. Ne add fel, Richard Parker, ne add fel. Elviszlek a szárazföldre,megígérem, megígérem!179


 
 ---------------------------------------
----------------v
 

--------------------------------------------------
---------------------e



 
92. fejezet

Kivételes botanikai felfedezést tettem. Sokan lesznek persze, akik nem hiszik el akövetkező epizódot. Én mégis elmondom, mert hozzátartozik a történethez, és velem esettmeg.Az oldalamon feküdtem. Egy vagy két órával múlhatott dél, békésen sütött a nap, enyheszellő fújdogált. Aludtam egy keveset, telítetlen alvás volt, nem hozott se pihenést, sem álmot.Átfordultam a másik oldalamra, a lehető legkevesebb energiát pocsékolva el a mozdulatra.Kinyitottam a szemem.Fákat láttam a távolban. Nem reagáltam rá. Biztos voltam benne, hogy káprázat az egész,ha pislogok néhányat, eltűnik majd.A fák maradtak. Sőt erdővé sokasodtak. Egy alacsonyan fekvő sziget részét képezték.Feltámaszkodtam. Továbbra sem hittem a szememnek. De azért izgalmas volt ilyen jóminőségű érzékcsalódásnak esni áldozatul. A fák gyönyörűek voltak. Sohasem láttam méghozzájuk foghatót. Halvány kérgük volt, egyenletesen eloszló ágaik elképesztő mennyiségűlevelet hordoztak. Ragyogó zöld levelek voltak, olyan fényesek és smaragdosak, hogyhozzájuk képest a monszunidény vegetációja olajszürke.Módszeresen pillogtam, arra számítva, hogy szemhéjam majd favágóként működik. De afák nem dőltek ki.Lenéztem. Egyszerre kielégített és ki is ábrándított, amit láttam. A szigetnek nem volttalaja. Nem mintha a fák vízben álltak volna. Inkább valami sűrű vegetációmasszában álltak,éppen olyan szikrázó zöldben, mint a levelek. Ki hallott már olyan földről, amelynek nincstalaja? Amelyen a fák puszta vegetációból nőnek ki? Elégedettséget éreztem, mert ez ageológia megerősített benne, hogy igazam van, hogy a sziget kiméra, a képzelet játéka.Ugyanakkor csalódottságot is éreztem, hiszen nagyon jó lett volna egy szigetre, bármilyenszigetre, akármilyen különösre bukkanni.Mivel a fák egyre csak álltak, én egyre csak néztem. Zöld színt látni, annyi kék után, balzsam volt a szememnek. Szépséges szín a zöld. Az Iszlám színe. A kedvenc színem.Az áramlat egyre közelebb pofozgatta a csónakot a káprázathoz. A partján nem volt sehomok, se kavics, és hullámverés se csapkodta, mert a szigetre zúduló hullámok egyszerűeneltűntek a lyukacsosságában. A sziget egy háromszáz méterrel beljebb levő hegyhátrólereszkedett alá a tengerbe, amelyben negyven méter után nyoma is veszett, belesüllyedt azóceán mélyébe – ennél kisebb kontinentális pad elképzelhetetlen.Kezdtem hozzászokni ehhez az érzékcsalódáshoz. Hogy tovább tartson, igyekeztemsemmiképp sem erőltetni; amikor a csónak nekiütközött, nem mozdultam, csak ábrándoztamtovább. A sziget szövete csőszerű, kétujjnyinál nem vastagabb hínárok bonyolult, szorosanösszekuszálódott tömegének rémlett. Micsoda fantasztikus sziget, gondoltam magamban. Néhány perc múlva odakúsztam a csónak széléhez. „Keresd a zöldet”, mondta a túlélésiútmutató. Hát itt volt zöld. Valóságos klorofillmennyország volt. Ez a zöld mindenételszínezést, minden villogó neonfényt túlragyogott. Ettől a zöldtől meg lehetett részegülni.„Végső soron a láb az egyetlen jó megítélője a földnek”, folytatta az útmutató. A szigetlábtávolságra volt. Megítélni – és csalódni – vagy nem megítélni, ez itt a kérdés.Úgy döntöttem, megítélem. Körülnéztem, nincsenek-e cápák. Nem voltak. Hasrafordultam, és a ponyvába kapaszkodva lassan letettem az egyik lábam. Beleért a tengerbe.Kellemesen hűvös volt. A sziget épp csak egy kicsit odébb feküdt, vibrálva a vízben. Nyújtózkodtam. Vártam, hogy a káprázat buborékja bármelyik pillanatban kipukkad. Nem pukkadt ki. Lábam belesüllyedt a tiszta vízbe, és valami hajlékonynak, de szilárdnak 194
 
 gumiszerű ellenállásával találkozott. Még több súlyt helyeztem rá. A káprázat nem tágított.Teljes súllyal ránehezedtem a lábamra. Nem süppedtem lejjebb. De még most sem hittem.Végül is az orrommal ítéltem meg a földet. A szaglóérzékem fogta a testes, friss, elemierejű illatot: növényzetét. Alig kaptam levegőt. Többhavi semmi, csak sós víz fakította szagok után az organikus növényi anyag bűze mámorító volt. Ekkor már hittem, és az agyam volt az,ami lesüppedt; szakadozottá vált a gondolkodásom. Lábam remegni kezdett. – Úristen! Úristen! – nyöszörögtem. Kiestem a csónakból.A szilárd föld és a hűvös víz egyesült sokkja erőt adott, hogy felhúzódzkodjam a szigetre.Összefüggéstelenül habogva köszönetet mondtam Istennek, és összeroskadtam.De képtelen voltam mozdulatlan maradni. Túlságosan izgatott voltam. A vér kiszaladt afejemből. A föld vadul rázkódott. Szédítő vakság tört rám. Azt hittem, elájulok.Megtámaszkodtam. Csak lihegni tudtam. Sikerült felülnöm. – Richard Parker! Föld! Föld! Megmenekültünk! – kiáltottam. Iszonyú erős volt avegetáció szaga. A zöld pedig olyan friss és megnyugtató, hogy úgy éreztem, szinte fizikailagáramlik szememen keresztül a szervezetembe az erő és a vigasz.Mi ez a furcsa, csőszerű, bonyolultan összekuszálódott vízi növény? Ehető-e? Különféletengeri moszatoknak rémlett, de sokkal merevebbnek a normális moszatnál. Kézbe vévenedvesnek és valamiképp ropogósnak érződött. Meghúztam. Szálak szakadtak le róla mindenerőlködés nélkül. Keresztmetszete két koncentrikus falból állt: a nedves, kissé érdes, csillámlózöld külső falból és egy belsőből, középúton a külső fal és moszat magva között. A két csőigen világosan különült el: a belső fehér volt, az azt körülvevő pedig a belső fal felé haladvaegyre kevésbé zöld. Orromhoz emeltem egy moszatdarabot. A kellemes növényi illaton túlsemleges szaga volt. Megnyaltam. Nagyot dobbant a szívem. A moszat édesvíztől volt195
nedves.Beleharaptam. Szép kis megrázkódtatás várt az állkapcsomra. A belső cső keserűen sósvolt – de a külső nemcsak ehető, hanem kifejezetten finom. Nyelvem remegni kezdett, mint aszótárban lapozgató, rég elfeledett szót kereső ujj. Megtaláltam, s hallatán a gyönyörűségtől becsukódott a szemem: édes. Nem abban az értelemben, hogy jó, hanem abban, hogy cukros.A teknőcöt és a halat sok mindennek lehet mondani, de cukrosnak soha. Ezeknek amoszatoknak a könnyed édessége túltett még a mi kanadai juharfáink nedvén is. Állagukranézve a súlyomhoz hasonlíthatnám őket. Nyál tört át szám száraz pépességén. Boldog hangokat hallatva téptem magam körül amoszatot. A belső és a külső csövek tisztán és könnyen szétváltak. Tömni kezdtem a számbaaz édes külsőt. Két kézzel, erőnek erejével tápláltam a számat, kényszerítettem keményebb ésgyorsabb munkára, mint amilyenben jó ideje része volt. Addig ettem, míg szabályos vizesárok nem képződött körülöttem.Magányos fa állt vagy kétszáz méterrel beljebb. Ez volt az egyetlen fa a hegyhát innensőoldalán, amely nagyon távolinak rémlett. Hegyhátat mondok, s ez a szó talán nem közvetítieléggé, milyen meredeknek látszott a partról. A sziget alacsonyan feküdt, mint már említettem. Az emelkedő szelíd volt, mintegy tizenöt-húsz méterig. De amilyen állapotbanvoltam, nekem ez a magasság úgy toronylott, mint egy valóságos hegy. A fa sokkalhívogatóbb volt. Észrevettem az árnyékfoltját. Ismét megpróbáltam felállni. Sikerült guggolóhelyzetbe tornáznom magam, de amint emelkedtem volna föl, elszédültem, és nem tudtammegtartani az egyensúlyomat. S ha nem estem is volna el, a lábamban nem maradt semmi erő.De az akaratom erős volt. Elszántam magam az indulásra. Odakúsztam-másztam-totyogtam afához.Tudom, sosem élek át még egyszer akkora örömet, mint amit annak a fának a foltos,vibráló árnyékában éreztem, hallva a szél zörgette levelek száraz, éles hangját. A fa sem olyannagy, sem olyan magas nem volt, mint a beljebb állók, s lévén a hegyhát rossz oldalán, jobbankitéve az elemeknek, egy kissé satnya is volt, s nem olyan egyenletesen fejlett, mint a társai.De fa volt, és egy fa istenáldotta látvány annak, aki időtlen idők óta hányódik a tengeren.Dalba foglaltam e fa dicsőségét, kézzelfogható, nyugalmas tisztaságát, lassú szépségét. Ó, haén is ilyen lehetnék, a földbe gyökerezve, de minden kezemmel Isten felé nyúlva, Őtmagasztalva! Sírva fakadtam.Miközben szívem Allahot dicsőítette, agyam feldolgozta az információkat Allah művéről.A fa tényleg egyenesen a moszatok közül nőtt ki, ahogyan a csónakból láttam. Talajnak nyoma sem volt. Vagy mélyen lenn volt a talaj, vagy pedig ez a fafajta az együtt élőszervezet, avagy parazita érdekes példája. Törzse olyan széles lehetett, mint egy férfimellkasa. Kérge szürkészöld, vékony és sima, olyan puha, hogy belekarcolhattam akörmömmel. Szív alakú levelei nagyok és szélesek, egyetlen hegyben végződök. A fa lombjakellemesen kerek volt, akár egy mangófáé, de nem mangó volt. Illata kissé mint a lótuszfáé,de nem lótuszfa volt. Se nem mangrove. Sem semmilyen fa, amilyet életemben láttam. Csak annyit tudok, hogy gyönyörű volt és zöld és csupa levél.Morgást hallottam. Megfordultam. Richard Parker engem nézett a csónakból. De a szigetetis nézte. Úgy látszott, mintha partra akarna szállni, de nem mer. Végül hosszas acsargás ésföl-alá járkálás után kiugrott a csónakból. Számhoz emeltem a narancssárga sípot. De őegyáltalán nem agressziót forgatott a fejében. Épp elég volt megdolgoznia az egyensúlyáért;ugyanúgy támolygott, mint én. A földhöz lapulva, remegő tagokkal kúszott, akár az egynaposkölyök. Engem nagy ívben megkerülve nekivágott a hegyhátnak, és eltűnt a sziget belsejében.Egész nap ettem, pihentem, próbáltam felállni, és boldogságban fürödtem. Ha túlerőltettemmagam, émelygés fogott el. És egyfolytában úgy éreztem, hogy a föld mozog alattam, s hogyel fogok esni, még akkor is, ha ülök.Késő délután aggódni kezdtem Richard Parker miatt. Most, hogy a környezet, a terület196
 
 megváltozott, nem voltam biztos benne, hogyan reagálna, ha hirtelen belém botlana.Vonakodva, csakis a biztonság érdekében, visszakúsztam a mentőcsónakhoz. Bármennyireis birtokába vette Richard Parker a szigetet, a csónakorr és a ponyva még mindig az énterületem. Kerestem valamit, amihez kiköthetném a csónakot. A moszat láthatólag sűrűn beborította a partot, mert semmi mást nem találtam. Végül úgy oldottam meg a problémát,hogy nyéllel előre beleszúrtam egy evezőt a moszatok közé, és hozzáerősítettem a csónakot.Felmásztam a ponyvára. Ki voltam merülve. Testem elpilledt a rengeteg élelemtől, éssorsom hirtelen változása miatt ideges feszültség lett úrrá rajtam. Napnyugta felé, ködösenemlékszem, Richard Parker elbömbölte magát a távolban, aztán elnyomott az álom.Éjjel furcsa, kellemetlen érzésre ébredtem az alhasam táján. Azt gondoltam, görcs, talánmegmérgeztem magam a moszattal. Zajt hallottam. Körülnéztem. Richard Parker ott volt acsónakban. Visszajött, miközben aludtam. Nyávogott, és a talpát nyaldosta. Érthetetlennek tartottam a visszatérését, de nem foglalkoztam vele többet – a görcs egyre rosszabb lett.Kétrét görnyedtem, rángatóztam kínomban, aztán egyszer csak kezdetét vette a mások számára normális, általam azonban rég elfelejtett folyamat: az ürítés. Nagyon fájdalmas volt,de utána mélyebb, üdítőbb álomba zuhantam, mint a Cimcum elsüllyedése óta bármikor.Másnap reggel felébredve sokkal erősebbnek éreztem magam. Nagyon energikusankúsztam oda a magányos fához. Szemem még egyszer belakmározott belőle, amint agyomrom is a moszatból. Akkora reggelit csaptam, hogy egész nagy lyuk lett körülöttem.Richard Parker megint órákig tanácstalankodott, mielőtt kiugrott a csónakból. Amikor adélelőtt közepe táján megtette, amint partot ért, már vissza is ugrott, de félig a vízbe esett, ésnagyon feszültnek látszott. Sziszegve karmolászta a mancsával a levegőt. Fura látvány volt.Fogalmam sem lehetett, mit csinál. Aztán elmúlt a nyugtalansága, és jóval délcegebben, mintelőző nap, újra eltűnt a hegyhát mögött.Aznap, a fának támaszkodva, felálltam. Szédültem. Csakis úgy szüntethettem meg a földmozgását, hogy behunytam a szemem és megragadtam a fát. Eltoltam magam, és járni próbáltam. Azonnal elestem. A föld a képembe vágódott, mielőtt még egy lépést tehettemvolna. Semmi bajom nem lett. A szorosan szőtt, gumiszerű vegetációval borított sziget ideálishely volt a járni tanuláshoz. Eshettem bármerre, lehetetlen volt kárt tennem magamban.Másnap, egy újabb pihentető éjszaka után a csónakban – ahová Richard Parker megintvisszatért –, már ismét tudtam járni. Fél tucat eséssel értem a fához. Óráról órára éreztem,hogy nő az erőm. Felnyúltam a szigonnyal, és lehúztam egy ágat. Letéptem néhány levelet.Puhák voltak és viaszkozatlanok, de az ízük keserű. Richard Parker nagyon megszokta acsónakbeli barlangját – csak ezzel tudtam magyarázni, hogy erre az éjszakára is visszajött.Láttam közeledni aznap este, ahogy szállt le a nap. Még erősebben kikötöttem a csónakotaz evezőhöz. Az orrban voltam, ellenőriztem, hogy a kötél másik vége biztonságosancsatlakozik-e a tőkéhez. Hirtelen bukkant fel. Először meg sem ismertem. Ez a fenséges állat,amely vágtában robbant át a hegyháton, ez volna az a fásult, elpiszkolódott tigris, aki társamvolt a balszerencsében? Bizony, bizony. Richard Parker volt az, és nagy sebességgelközeledett. Nagyon céltudatosnak látszott. Izmos nyaka lehajtott feje fölé púposodott.Bundája, izmai minden lépésnél megrázkódtak. Hallottam súlyos teste dobolását a földön.Olvastam, hogy kétféle félelmet nem lehet kinevelni belőlünk: a váratlan zajtól valómegriadást és a tériszonyt. Én szeretnék hozzáadni egy harmadikat is, nevezetesen egyközismert gyilkos fürge és félreérthetetlen közeledését.Kapkodva nyúltam a sípért. Amikor nyolc méterre lehetett a mentőcsónaktól, teljeserőmből belefújtam. Átható hang reszkettette meg a levegőt.Elérte a kívánt hatást. Richard Parker lefékezett. De nyilvánvaló volt, hogy tovább akar  jönni. Még egyszer belefújtam a sípba. Különös, szarvasszerű mozgással forgolódni ésugrándozni kezdett, miközben ádázul acsargott. Harmadszor is belefújtam a sípba. Mindenszőrszála égnek állt. Karmai kimeredtek. A szélsőséges izgatottság állapotában volt. Féltem,197
  
hogy a sípom által emelt védőfal mindjárt leomlik, és az állat rám támad.Richard Parker ehelyett a legváratlanabb dolgot cselekedte: beleugrott a tengerbe.Megdöbbentem. Amiről azt hittem, sohasem lenne képes megtenni, megtette, méghozzá nagyerővel és elszántsággal. Energikusan lapátolt a mentőcsónak tatja felé. Már-már újra belefújtam a sípba, de inkább felnyitottam a láda fedelét és leültem, visszahúzódva területem belső szentélyébe.Felpattant a csónak hátuljába, miközben csak úgy ömlött róla a víz, és a csónak orrameglódult. Egy pillanatra elhelyezkedett a párkányon és a tatpadon, és szemügyre vett.Megijedtem. Nem hiszem, hogy lett volna erőm még egyszer belefújni a sípba. Ürestekintettel bámultam rá. Azután lesiklott a csónak aljába, és eltűnt a ponyva alatt. Egy-kétrészét vehettem csak ki a láda fedele mögül. Lefeküdtem a ponyvára, hogy ne lásson – holottközvetlenül fölötte voltam. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy szárnyakat növesszek éselrepüljek.Lecsillapodtam. Erőnek erejével arra gondoltam, hogy hiszen ebben a helyzetben vagyok már mióta, egy eleven tigrissel élek együtt, aki itt lakik alattam.Lelassult a lélegzetem, elálmosodtam.Valamikor éjjel felébredtem, és félelmemet feledve átnéztem rá. Álmodott: rázkódva,morogva aludt. Olyan hangosan csinálta, hogy felébresztett.Délelőtt szokás szerint átvágott a hegyháton.Elhatároztam, hogy amint erőm engedi, felderítem a szigetet. Egész nagynak tűnt, a partvonalból ítélve; balra is, jobbra is enyhe görbülettel húzódott, ami arra utalt, hogytekintélyes kerülete lehet a szigetnek. Azzal töltöttem a napot, hogy ide-oda jártam – ésestem-keltem – a part meg a fa között, várva, hogy visszatérjen a lábamba az élet. Ahányszor elestem, belaktam moszattal.Amikor Richard Parker a nap vége felé, kicsit korábban, mint előző nap, visszatért, már vártam. Mozdulatlanul ültem, és nem fújtam meg a sípot. Lejött a víz szélére, és egy hatalmasugrással elérte a csónak peremét. Úgy lépett be a területére, hogy nem érintette az enyémet,csak a csónak billent meg. Új keletű állóképessége hátborzongató volt.Másnap reggel, jókora előnyt adva Richard Parkernak, elindultam feltérképezni a szigetet.Felgyalogoltam a hegyhátra. Könnyedén haladtam, büszkén rakosgatva előre a lábamat, nohaa járásom még kissé egyenetlen volt. Ha gyengébb a lábam, biztosan összecsuklott volnaalattam, amikor a hegyhát túlsó oldalát megpillantottam.Hogy a részletek lefestésével kezdjem, az egész szigetet moszat borította, nem csak aszélét. Nagy zöld fennsíkot láttam, közepén zöld erdővel. Az erdő körül, egyenletesenszétszórva, egyforma nagyságú tavacskák százai, köztük ritkásan, de szabályszerűenelhelyezett fákkal, úgyhogy az egész elrendezés valamilyen tervszerű minta benyomásátkeltette.De a legkitörölhetetlenebb hatást mégis a rókamanguszták tették rám. Egyetlen másodpercalatt, mértéktartó becslés szerint is rókamanguszták százezreit pillantottam meg. Az egész tájrókamangusztákkal volt fedve. Felbukkanásomra mintha mind felém fordultak volnadöbbenten, akár a tyúkok a gazdasági udvaron, és felálltak. Nálunk az állatkertben nem volt rókamanguszta. De olvastam róluk. Benne vannak akönyvekben és a szakirodalomban. A rókamanguszta kistermetű dél-afrikai emlős, a mongúzrokona; más szóval húsevő odúlakó, harminc centi hosszú és egy kiló súlyú kifejlett korában,teste vékony, menyétszerű, orra hegyes, szeme az arca előtt ül, lába kurta, mancsa négyujjú és behúzhatatlan karmú, bozontos farka vagy húszcentis. Bundájának színe a világosbarna és aszürke között van, hátán fekete vagy barna harántirányú csíkokkal, farka hegye, füle és aszeme körüli jellegzetes karikák feketék. Fürge, éles látású jószág, nappali és társaságkedvelő,s természetes előfordulási helyén – a dél-afrikai Kalahári sivatagban – egyebek közt skorpiónél, amelynek a mérgére teljesen immunis. Amikor figyel, sajátsága, hogy hátsó lábaira állva és198
  
farkával megtámaszkodva egész testében felegyenesedik. Sokszor előfordul, hogy egy csapatrókamanguszta kollektíven veszi fel ezt a tartást, egy csomóban állnak, és ugyanarra bámulnak, mint valami bejárók, akik a buszt lesik. Komoly arckifejezésük s ahogy a mellsőmancsaikat maguk előtt lelógatják, fényképezkedésre felsorakoztatott gyerekekhez teszi őkethasonlóvá, vagy páciensekhez az orvosi rendelőben, akik meztelenre vetkőztek, ésilledelmesen takargatják a nemi szervüket.Ezt láttam első pillantásra, rókamanguszták százezreit – sőt millióit –, amint felémfordulnak és vigyázzba vágják magukat, mintha csak azt mondanák: „Igen, uram?” Persze egyfelegyenesedő rókamanguszta is legföljebb negyvenöt centis, tehát nem a magasságuk voltolyan lélegzetelállító, hanem a tömegük. Csak álltam ott, sóbálvánnyá válva. Ha egymilliórókamanguszta rémülten menekülni kezd előlem, a káosz leírhatatlan lesz. Ám az irántamtanúsított érdeklődésük hamar kihunyt. Pár másodperc múlva, mintha mi sem történt volna,folytatták, amit addig csináltak, rágcsálták a moszatot, vagy bámultak bele a tavacskákba.Ennyi élőlényt egyszerre lehajolva látni olyan volt, mintha mecsetbe csöppentem volna imaidején.Ezek a teremtmények mintha nem ismerték volna a félelmet. Amikor leindultam ahegyhátról, egyik sem iramodott el, a legcsekélyebb feszültséget se mutatták. Ha akarom,megérinthettem volna, vagy akár fel is vehettem volna egyet. Semmi ilyesmit nem tettem.Egyszerűen belesétáltam a világ minden bizonnyal legnagyobb rókamanguszta-kolóniájába,ami életem legkülönösebb, legcsodálatosabb élményeinek egyike volt. A levegőben szüntelenzaj hallatszott. Az ő visongásuk, csicsergésük, ugatásuk volt az. Annyian voltak, és199
 
izgatottságuk olyan szélsőséges volt, hogy a lárma úgy jött-ment, mint a madárrajok, néhafelerősödött, körülörvénylett, majd egykettőre elhalt, amint a hozzám legközelebbiek elcsendesedtek, míg mások, távolabb, újból rázendítettek.Talán azért nem féltek tőlem, mert nekem kellett volna félnem tőlük? Megfordult afejemben ez is. De a válasz – hogy ártalmatlanok – azonnal nyilvánvalóvá vált. Hogyodamehessek az egyik tóhoz, amely körül sűrű csoportokban toporogtak, odébb kelletttologatnom őket a lábammal, nehogy rájuk lépjek. Minden sértődöttség nélkül fogadták tülekedésemet, helyet csináltak nekem mint valami jól nevelt tömeg. Meleg, bundás testek súrolták a lábszáramat, amint belekukkantottam a tóba.Mindegyik tó kerek volt és ugyanakkora – nagyjából tizenöt méter átmérőjű. Arraszámítottam, hogy sekélyek lesznek. De semmi mást nem láttam, csak tiszta, mély vizet. Atavacskák feneketlenek voltak. Ameddig csak leláttam, zöld moszat lepte az oldalukat. Ezek szerint a szigetet borító réteg igen tekintélyes vastagságú.Semmit sem láttam, ami a rókamanguszták bámész kíváncsiságát felkelthette, s le is tettemvolna a rejtély megoldásáról, ha egy közeli tó körül nem tör ki hirtelen sivalkodás és ugatás.Rókamanguszták ugráltak föl-alá tébolyultan. Egyszer csak százával belevetették magukat atóba. Hátulról nagy lökdösődés, nyomakodás támadt, amint a messzebb levők is oda akartak  jutni a partra. Az őrjöngés általános volt; az apró rókamanguszta-kölykök is nekieredtek volnaa víznek, szüleik és nevelőik alig tudták visszatartani őket. Hitetlenkedve néztem. Ezek nem aKalahári sivatag rókamangusztái. A Kalahári sivatag rókamangusztái nem viselkednek úgy,mint a békák. Ez valami sajátos, elképesztő és lenyűgöző módon specializálódott alfaj lehet.Óvatosan lépkedve elindultam a tó felé, és azt láttam, hogy a rókamanguszták ide-odaúszkálnak – úszkálnak bizony! –, és halakat cipelnek ki tucatjával a partra, méghozzá nem iskicsi halakat. Egyik-másik akkora aranymakrahal volt, hogy a mentőcsónakban is lakomátcsaphattunk volna belőle. A rókamanguszták törpének látszottak hozzájuk képest.Érthetetlennek tűnt, hogyan tudtak a rókamanguszták ekkora halakat fogni.Amikor a rókamanguszták példaszerű csapatmunkával kihúzkodták a halakat a partra,észrevettem valami furcsát: a halak már egytől egyig döglöttek voltak. Frissen döglöttek. Arókamanguszták döglött halakat vonszoltak ki a vízből, amelyeket nem ők öltek meg.Letérdeltem a tó mellé, félretolva több izgatott, nedves rókamangusztát. Belenyúltam avízbe. Hűvösebb volt, mint vártam. Valami áramlat hidegebb vizet lökött fel alulról.Tenyerembe vettem egy kis vizet, és a számhoz emeltem. Megkóstoltam.Édesvíz volt. Ez megmagyarázta, miért döglöttek meg a halak – mert természetesen, ha sósvízi halat édesvízbe teszünk, igen hamar felpüffed és kimúlik. De mit kerestek a tengeri halak egy édesvizű tóban? Hogy kerültek oda?Átballagtam egy másik tóhoz, rókamangusztákat kerülgetve. Az is édesvizű volt. Még egytó: ugyanaz. Hasonlóképp a negyedik.Minden tóban édesvíz volt. Honnan jön ennyi édesvíz, töprengtem magamban. A válasznyilvánvaló volt: a moszat. A moszatok folyamatosan sótalanítják a tengervizet, ezért sós a belsejük, és ezért van átázva édesvízzel a felszínük: édesvíz szivárog belőlük. Nem tettem fela kérdést, miért vagy hogyan csinálják ezt a moszatok, vagy hogy hová lesz a só. Az agyamleblokkolt az efféle problémáknál. Egyszerűen csak felnevettem, és beleugrottam a tóba. Nehéz volt a felszínen maradnom; még mindig nagyon gyenge voltam, és kevés háj voltrajtam, hogy lebegtessen. Belekapaszkodtam a tó szélébe. Leírhatatlan élmény volt tiszta,sómentes vízben fürödnöm. Annyi időt töltöttem a tengeren, hogy a bőröm valóságos irháváváltozott, hajam hosszúra nőtt, megcsomósodott és olyan selymes lett, mint a légyfogószalagja. Úgy éreztem, a lelkemet is megette a só. Így hát, ezer meg ezer rókamangusztaérdeklődő tekintetétől kísérve, áztattam magam, és hagytam, hogy az édesvíz mindensókristályt leoldjon rólam, amely csak beszennyezett.A rókamanguszták elfordították tekintetüket. Egy emberként csinálták, egyszerre mind200
 
ugyanabba az irányba fordultak. Kihúzódzkodtam a partra, hogy lássam, mi az. RichardParker volt.Megerősítette, amit eddig is gyanítottam: ezek a rókamanguszták oly sok nemzedéken átéltek ragadozók nélkül, hogy genetikailag kiiktatódott belőlük a menekülési távolság, amenekülés, sőt a félelem képzete is. A tigris gyilkolva, öldökölve gázolt közöttük, egyiket amásik után falta fel, szájából csöpögött a vér, a rókamanguszták meg izgatottan ugráltak,mintha csak azt kiabálnák: „Most én jövök! Most én jövök!” Újra és újra tanúja lettem ennek a jelenetnek. Semmi sem téríthette el a rókamangusztákat tóleső és moszatrágcsáló kislétüktől. Akár mesteri tigris módra cserkészte be őket Richard Parker, hogy aztánmennydörögve rájuk vesse magát, akár közönyösen elcammogott mellettük, nekik tökmindegy volt. Nem zavarta őket. Uralkodott a jámborság.Richard Parker a szükségletén felül mészárolt. Sok leölt rókamangusztát meg sem evett.Az állatokban a gyilkolási késztetés elválik az evési késztetéstől. Túl sokáig maradt prédanélkül, és most hirtelen ilyen sok lett előtte – felgyülemlett vadászösztöne tombolva tört ki belőle.Messze volt tőlem. Nem jelentett veszélyt. Legalábbis egyelőre nem.Másnap délelőtt, amint elment, kitakarítottam a mentőcsónakot. Nem írom le, hogy festettaz a sok emberi és állati csont, a felmérhetetlen hal- és teknőcmaradék. Az egész ocsmány,visszataszító masszát belehánytam a tengerbe. Nem mertem a csónak fenekére lépni, nehogynyomot hagyjak a jelenlétemről Richard Parkernak, úgyhogy szigonnyal kellettösszehúzkodnom a szemetet a ponyváról vagy a csónak oldala mellől, a vízben állva. Amit aszigonnyal nem tudtam eltávolítani – a szagokat és foltokat –, azt több vödörnyi vízzelöblítettem le.Aznap este Richard Parker kommentár nélkül bújt be új, tiszta barlangjába. Fogai közt többdöglött rókamangusztát hozott, ezeket éjjel ette meg.A következő napokat evéssel, ivással, fürdéssel, a rókamanguszták megfigyelésével, járkálással, futással, pihenéssel és erőgyűjtéssel töltöttem. Már lazán és feszélyezetlenültudtam futni, amitől valóságos eufóriába estem. A bőröm begyógyult. A fájdalmak éssajgások elmúltak. Röviden: visszatértem az életbe.Felderítettem a szigetet. Megpróbáltam körüljárni, de feladtam. Úgy becsülöm, kilenc-tízkilométer átmérőjű lehetett, vagyis mintegy harminc kilométer kerületű. Amit láttam, az arrautalt, hogy a partvonal nagyjából mindenütt ugyanolyan. Mindenhol ugyanaz a vakító zöld,ugyanaz a hegyhát, ugyanaz a lejtés a vízhez, s az egyhangúságnak ugyanaz a megtörése: itt-ott egy-egy csenevész fácska. A partot kutatva rendkívüli felfedezést tettem: a moszatok – sígy az egész sziget – magassága és sűrűsége az időjárástól függően változott. Nagyon forrónapokon szorosabbra, sűrűbbre szövődtek össze, és a sziget megemelkedett; a hegyhát lankájameredekebb lett, maga a hegyhát magasabb. Ez nem volt gyors folyamat. Csak több naposhőség idézte elő. De eltéveszthetetlen volt. Azt hiszem, a víztakarékossággal függött össze,azzal, hogy a moszatok felszínéből kisebb rész volt kitéve a nap hevének.A fordított jelenség – a sziget kilazulása – gyorsabb volt, drámaibb, s az okainyilvánvalóbbak. Ilyenkor a hegyhát alacsonyabb lett, a kontinentális pad, hogy úgymondjam, elnyúlt, s a parti moszatok olyan lazává váltak, hogy többször beakadt közéjük alábam. Ezt a lazulást a borús idő s még hamarabb a hullámzó tenger okozta.Átéltem egy nagyobb vihart a szigeten, s azután már tudtam, hogy a legrosszabb hurrikántis kibírnám ott. Bámulatos látvány volt egy fán ücsörögve nézni a szigetet rohamozógigantikus hullámokat, várni, hogy bármelyik pillanatban átcsapnak a hegyháton, és iszonyúkáoszt csinálnak – s aztán látni, hogy egytől egyig elolvadnak, mintha futóhomokra értek volna. Ebben az értelemben a sziget valóságos Gandhi volt: úgy állt ellen, hogy nem állt ellen.Minden hullám beleveszett a szigetbe, robaj nélkül, csak egy kis tajtékot hagyva hátra. A földremegése és a tavak felszínének fodrozódása volt az egyedüli jele, hogy valami nagy erő201
 
 
haladt át. Mert áthaladt: a sziget másik oldalán, alaposan megcsappanva, előbukkantak ahullámok, és görögtek tovább. Ez volt a legkülönösebb, látni, ahogy a hullámok elhagyják a partvonalat. A vihar és a miniföldrengések cseppet sem zavarták a rókamangusztákat. Tették adolgukat, mintha az elemek nem is léteznének. Nehezebb volt megérteni a sziget teljes kihaltságát. Sosem láttam még ilyen lecsupaszítottökológiát. A levegőben nem voltak legyek, pillangók, méhek, semmiféle rovarok. A lombok közt nem bújtak meg madarak. A síkságok nem rejtettek rágcsálókat, lárvákat, kukacokat,kígyókat, skorpiókat; nem nőtt rajtuk másféle fa, bokor, fű, virág. A tavakban nem éltek édesvízi halak. A parton nem nyüzsgött a bozót, rák, kagyló, korall, kavics, szikla. Arókamanguszták egyetlen és figyelemre méltó kivételével a legcsekélyebb idegen anyag nemvolt a szigeten, sem szerves, sem szervetlen. Nem volt semmi más, csak a fénylő zöld moszatés a fénylő zöld fák.A fák nem élősdiek voltak. Ezt aznap fedeztem fel, amikor annyi moszatot ettem egykisebb fa tövében, hogy láthatóvá váltak a gyökerei. A gyökerek nem nyúltak le önállóan amoszatok közé, hanem inkább csatlakoztak hozzájuk, eggyé váltak velük. Ami azt jelenti,hogy ezek a fák vagy szimbiózisban éltek a moszatokkal, amolyan kölcsönösen előnyös adok-kapok viszonyban, vagy, ami még egyszerűbb, részei voltak a moszatoknak. Az utóbbilehetett a helyzet, mert a fák szemlátomást nem hoztak se virágot, se gyümölcsöt. Kétlem,hogy egy független organizmus, bármilyen meghitt szimbiózisra lépett is, lemondana egyolyan alapvető életfunkcióról, mint a szaporodás. A levelek napfény utáni étvágyából, amit a202
 
sokaságuk tanúsított, nagyságából és szuperklorofill zöldjéből arra következtettem, hogy a fák lényegi feladata az energiagyűjtés. Persze csak találgatok.Szóba kell hoznom még egy utolsó megfigyelésemet. Ez inkább intuíción, mintmegdönthetetlen bizonyítékon alapszik. A megfigyelés a következő: a sziget nem sziget volt aszó hagyományos értelmében – vagyis az óceán fenekéhez tapadó kis földtömeg –, haneminkább szabadon lebegő organizmus, hatalmas kiterjedésű moszatgömb. S az a gyanúm, atavak leértek ennek az óriási, úszó masszának az aljáig, és az óceánba nyíltak, amimegmagyarázná az aranymakrák és más tengeri halak egyébként érthetetlen jelenlétét.Érdemes lenne mindezt tovább tanulmányozni, de sajnos a magammal hozott moszatok elvesztek.Ahogyan én visszatértem az életbe, úgy tért vissza Richard Parker is. Mivel teletömtemagát rókamangusztával, megnőtt a súlya, a bundája kifényesedett, vagyis olyanegészségesen nézett ki, mint régen. Esténként továbbra is visszajárt a mentőcsónakba. Mindigügyeltem rá, hogy előtte ott legyek, és bőségesen körülrajzoltam a területemet húggyal,nehogy elfeledje, ki kicsoda, és mi kié. De újabban már napkeltekor elment, és sokkalmesszebbre kószált, mint én; mivel a sziget mindenütt ugyanolyan volt, én rendszerint egyhelyen maradtam. Nappal alig láttam. És ideges lettem. Észrevettem, hogyan tépte meg afákat a mellső mancsaival – mély árkokat vésett a törzsükbe. S nemsokára rekedt bömbölésétis hallottam, az aranyhoz vagy mézhez foghatóan dús aunh-ját, ami olyan vérfagylaló volt,akár egy veszélyes bánya mélye vagy ezernyi feldühödött darázs. Nem az aggasztottönmagában, hogy nőstényt keres, hanem az, amit ez jelentett: olyan kényelmesen érzi magát aszigeten, hogy már utódnemzésre gondol. Féltem, hogy ebben az új állapotában nem fogjaeltűrni egy másik hím jelenlétét a területén, főleg az éjszakai területén, pláne ha kitartóordítozása válasz nélkül marad, ami igencsak valószínű volt.Egyik nap az erdőben sétáltam. Tempósan lépkedtem, gondolatokba merülve. Elmentemegy fa mellett – és majdnem egyenesen beleszaladtam Richard Parkerba. Mindkettenmegriadtunk. Ő fújt egyet, és a hátsó lábaira emelkedett, fölém toronylott, nagy mancsaikészen voltak rá, hogy leüssenek, mint egy szúnyogot. Földbe gyökerezve, a félelemtől és asokktól megbénulva álltam. Visszaereszkedett négy lábra és elballagott. Három-négy lépésután megfordult, újra felemelkedett, és most morgott is. Én csak álltam, mint a szobor. Mentnéhány lépést, majd harmadszor is megismételte az egészet. Aztán belátva, hogy nem jelentek veszélyt a számára, távozott. Amint magamhoz tértem, és abbamaradt a remegésem, számhozvettem a sípot, és utánafutottam. Elég nagy távolságot megtett, de még látni lehetett.Erőteljesen futottam. Megfordult, észrevett, lekuporodott – és eliramodott. Megfújtam a sípot,amilyen hangosan csak tudtam, azt kívánva, bárcsak olyan messzire hatolna el a hangja, mintegy magányos tigris ordítása.Aznap éjjel, miközben ott pihent fél méterrel alattam, arra a következtetésre jutottam, hogymegint be kell lépnem a cirkuszi porondra.Az állatidomítás egyik nehézsége, hogy az állatok vagy ösztönszerűen, vagy gépiesencselekednek. Az értelemnek az a gyorsított működése, amellyel nem ösztönös újasszociációkat hoz létre, csak minimálisan jellemző rájuk. Ezért az állat agyába vésni azt amesterséges megfelelést, hogy amennyiben egy bizonyos tettet végrehajt, mondjuk, hanyattfekszik, akkor jutalmat kap, csak agysorvasztó ismétléssel lehetséges. Lassú folyamat ez,amely éppúgy függ a szerencsétől, mint a kemény munkától, főleg ha kifejlett állatról van szó.Addig fújtam a sípot, míg már a tüdőm majd' megrepedt. Kiabáltam, hogy „Hop! Hop!Hop!” – ez volt az én az én tigrisnyelvi változatom arra, hogy „Csináld!” –, ezerszer isegymás után. Rókamanguszta-falatok százait hajítottam eléje, amiket magam is szívesen befaltam volna. A tigrisidomítás nem sétagalopp. Agyberendezésük jóval kevésbé hajlékony,mint más állatoké, amelyeket cirkuszokban vagy állatkertekben idomítani szoktak – például afókáké vagy a csimpánzoké. Persze nem magamat akarom dicsérni azért, amit Richard203
 
Parkerral elértem. Szerencsémre, amely egyben az életemet mentette meg, Richard Parker nemcsak fiatal felnőtt volt, hanem irányítható fiatal felnőtt, omega-állat. Féltem, hogy aszigeti viszonyok ellenem dolgoznak majd, hogy az élelem és víz bősége meg a nagy nyílt tér megnyugtatja, magabiztossá teszi, és én kevésbé fogom tudni befolyásolni. De ő feszültmaradt. Eléggé ismertem ahhoz, hogy ezt érzékeljem. Éjjel a mentőcsónakban ideges volt észajos. Ezt a feszültséget az új szigeti környezet számlájára írtam; minden változás, még a pozitív is, feszültté teszi az állatot. Bármi is volt az oka, az idegi megterhelés azteredményezte, hogy a kedvemben akart járni; szükségét érezte, hogy a kedvemben járjon.Idomítottam, hogy ugráljon át egy karikán, amelyet vékony gallyakból fontam. Egyszerűnégyugrásos gyakorlat volt. Mindegyik után kapott egy darab rókamangusztái. Miközbenfelém ügetett, előbb a bal kezemmel nyújtottam ki a karikát, egyméternyire a földtől. Amikor átugrotta, tovább futott, majd visszafordult, jobb kézzel nyújtottam ki a karikát, és neki háttalállva kényszerítettem, hogy fusson vissza, és ismét ugorjon át rajta. A harmadik ugráshozletérdeltem, és fejem fölé tartottam a karikát. Idegtépő élmény volt nézni, ahogy közeledik felém. Minden alkalommal rettegtem, hogy nem ugrik majd, hanem nekem támad.Szerencsére minden esetben ugrott. Ezután felálltam, és elhajítottam a karikát, hogy guruljon,mint egy kerék. Richard Parkernak követnie kellett, s még egyszer utoljára átbújnia rajta,mielőtt eldől. A mutatványnak ebben az utolsó részében sose volt jó, vagy mert rosszulhajítottam el a karikát, vagy mert ügyetlenül nekiment. De legalább követte, vagyis távolodotttőlem. Mindig meglepődött, amikor a karika eldőlt. Merően nézte, mintha a karika valaminagy állatcimbora volna, aki együtt szaladt vele, de aztán összecsuklottak a lábai. Ott maradtmellette, szagolgatta. Én pedig odavetettem neki az utolsó jutalmat, és továbbálltam.Végül otthagytam a csónakot. Képtelenségnek tetszett így összezsúfolódva töltenem azéjszakákat egy állattal, aki egyre több helyet követel magának, mikor rendelkezésemre áll azegész sziget. Úgy döntöttem, az lesz a legbiztonságosabb, ha egy fán alszom. Richard Parker éjjeli szokása, hogy a csónakban hál, az én szememben sosem volt törvény. Persze az sem lettvolna jó ötlet, ha a területemen kívül, védtelenül, a földön aludnék – hátha egyszer éjfélicsatangolásra szottyan kedve.Egy nap tehát kivittem a csónakból a hálót, egy kötelet meg néhány pokrócot. Kerestemegy jóképű fát az erdő szélén, s átvetettem a kötelet a legalsó ágán. Olyan jó formábanvoltam, hogy minden gond nélkül felhúzódzkodtam rajta, és fölmásztam a fára. Találtam kéterős ágat, amelyek egymás mellett voltak, és hozzájuk erősítettem a hálót. Napnyugtávalvisszatértem ide.Éppen befejeztem a takarók hajtogatását a matrackészítéshez, amikor sürgés-forgás támadta rókamanguszták közt. Félrehajtottam a gallyakat, hogy jobban lássak. Néztem erre, néztemarra. A dolog összetéveszthetetlen volt. A rókamanguszták nyomultak el a tavaktól – sőt azegész síkságról –, és hanyatt-homlok rohantak az erdő felé. Egy egész rókamangusztanépindult vándorútra, felpúpozott háttal, cikázó lábakkal. Épp azon törtem a fejem, mifélemeglepetést tartogatnak még nekem ezek az állatok, amikor megdöbbenésemre azt vettemészre, hogy a legközelebbi tótól indulók körülveszik a fámat, és másznak fel a törzsén. A törzsszinte eltűnt az igyekvő rókamanguszták hullámai alatt. Azt hittem, meg akarnak támadni, sezért alszik Richard Parker a csónakban: nappal a rókamanguszták kezesek és ártalmatlanok,éjjel azonban kollektív súlyukkal könyörtelenül agyonnyomják ellenségeiket. Féltem is, megfel is voltam háborodva. Olyan sokáig életben maradtam egy mentőcsónakban egykétszázhúsz kilós bengáli tigrissel, s most egykilós rókamanguszták végeznek velem egyfán – ez a tragédia elviselhetetlenül sportszerűtlen és nevetséges lett volna.Semmi rosszban nem sántikáltak. Felmásztak hozzám, rám, körém – s tovább, fölém.Letelepedtek minden ágra. Tele lettek velük az ágak. Még az ágyamat is elfoglalták. És eztörtént mindenütt, ameddig csak a szem ellátott. Másztak fel minden egyes fára. Az egészerdő barna lett, mint valami percek alatt beköszöntő ősz. Miközben százával loholtak, hogy az204
 
erdő minden üres fáját megszállják, együttesen nagyobb lármát csaptak, mint egy megvadultelefántcsorda.A síkság pedig egyszerre csupasz lett és lakatlan.Egy tigrissel megosztott emeletes ágyból egy rókamangusztáktól nyüzsgő hálóterembecsöppenni – elhiszi-e, ha azt mondom, az élet a legmeglepőbb fordulatokat produkálja?Lökdösődnöm kellett a rókamangusztákkal, hogy helyem legyen a saját ágyamban.Odafészkelődtek hozzám. Egy négyzetcentiméternyi helyet nem hagytak szabadon.Elvackolódtak, és abbahagyták a visongást meg csiripelést. Csend lett a fán. Elaludtunk.Hajnalban arra ébredtem, hogy fejtől lábig eleven szőr borít. Néhány mangusztacicamegkereste a legmelegebb testrészeimet. Szoros, izzadt gallér nőtt belőlük a nyakamköré – nyilván az anyukájuk helyezkedett el ilyen elégedetten a fejemnél –, míg mások azágyéktájomba ékelték be magukat.Éppolyan fürgén és minden ceremónia nélkül másztak le a fáról, mint ahogyanmegszállták. És ugyanez történt minden fával körös-körül. A síkság megint tele lettrókamangusztákkal, és nappali lármájuk betöltötte a levegőt. A fa egészen üresnek látszott. Ésegy kicsit én is üresnek éreztem magam. Élveztem a rókamangusztákkal való együtt alvást.Attól fogva minden éjjel a fán aludtam. Kihordtam a csónakból az összes hasznos holmit,és kényelmes hálószobát rendeztem be magamnak a fán. Megszoktam, hogy arókamanguszták szándékukon kívül megkarmolnak néha, miközben átmásznak rajtam.Egyetlen panaszom lehetett csak: hogy a fölöttem levők időnként rám ürítkeztek.Egyik éjjel felriasztottak a rókamanguszták. Összevissza karattyoltak, és közbenreszkettek. Felültem, és arrafelé néztem, amerre bámultak. Az ég felhőtlen volt, a hold kerek.A földből minden szín kiveszett. Minden valami fura, fekete, szürke és fehér árnyalatbanizzott. A tó volt az. Ezüstös alakok mozogtak benne, bukkantak fel a mélyből és törtek a vízfekete felszínére.Halak. Döglött halak. A mélyből emelkedtek föl. A tó – ne feledje, tizenöt méter átmérőjű – megtelt különféle döglött halakkal, míg már a felszíne nem is fekete volt, hanemegybefüggő ezüst. S abból, ahogy a felszín időnként felkavarodott, nyilvánvaló volt, hogyegyre újabb döglött halak érkeznek.Mire egy döglött cápa is megjelent, a rókamanguszták már őrjöngtek, úgy rikoltoztak, akár a trópusi madarak. A hisztéria átterjedt a szomszéd fákra is. Fülsiketítő volt. Eltűnődtem,vajon szemtanúja leszek-e mindjárt, hogy a manguszták döglött halakat vonszolnak fel afákra.Egyetlen rókamanguszta sem ment le a tóhoz. Még csak nem is moccant egyik sem.Semmi egyebet nem tettek, csak zajosan hangot adtak frusztrációjuknak.Baljósnak találtam a látványt. Volt valami aggasztó ebben a rengeteg döglött halban.Visszafeküdtem, és igyekeztem elaludni a rókamanguszták rikácsolása közepette.Hajnaltájt arra ébredtem, hogy éktelen ribilliót csapva özönlenek le a fáról. Ásítozva,nyújtózkodva néztem a tó felé, amely akkora düh és nyugtalanság forrása volt az éjjel.Üres volt. Vagy majdnem. És ez nem a rókamangusztáknak volt köszönhető. Azok éppenugráltak be a vízbe, hogy kihozzák, ami maradt.A halak eltűntek. Meg voltam döbbenve. Lehet, hogy rossz tavat nézek? Nem, biztos, hogyez volt az. Lehet, hogy mégis a rókamanguszták ürítették ki? Nem. Aligha vonszolhattak volna ki és cipelhettek volna el a hátukon egy egész cápát. Lehet, hogy Richard Parker volt?Részben talán, de az egész tavat ő sem takaríthatta ki.Felfoghatatlan volt. Vizsgálgathattam volna a tavat és mélyzöld falát akármeddig, akkor sem találtam volna magyarázatot arra, hogy mi lett a halakkal. Következő éjjel hiábafigyeltem, nem bukkantak fel új halak.A rejtély megoldására később leltem rá az erdő mélyén.A fák sűrűbben és nagyobbra nőttek az erdő közepén. Aljnövényzet egyáltalán nem volt,205
 
  
de fenn a lomb olyan tömött, hogy szinte elzárta az eget, vagy úgy is mondhatnám, az égegyöntetű zöld volt. A fák olyan közel álltak egymáshoz, hogy az ágaik összeértek,összefonódtak, úgyhogy meg nem lehetett volna mondani, hol végződik az egyik fa és holkezdődik a másik. Észrevettem, hogy a törzsük tiszta és sima, nincsenek rajtuk aprókörömnyomok, amelyeket a felkapaszkodó rókamanguszták hagynak. Könnyen rájöttem azokára is: a manguszták egyik fakoronáról a másikra vándorolnak anélkül, hogy fel és lekellene mászniuk. Ennek bizonyítékát több fán megtaláltam az erdő magvának szélén, ahol akéreg összevissza volt karistolva. Nyilván ezek szolgáltak kapuként a rókamanguszták favárosába, amelyben nagyobb volt a nyüzsgés, mint Kalkuttában.Itt leltem rá a fára. Nem a legnagyobb fa volt az erdőben, nem is a közepén állt, és semmimás szempontból sem volt kivételes. Jó vízszintes ágai voltak. Remekül lehetett volna nézniróla az eget vagy a rókamanguszták éjszakai életét.Pontosan meg tudom mondani, mikor akadtam rá erre a fára: ugyanis másnap hagytam otta szigetet.Azért figyeltem fel rá, mert mintha gyümölcsöt termett volna. Máshol az erdei mennyezetmindenütt egységes zöld volt, ezek a gyümölcsök azonban kifeketéllettek belőle. Agyümölcsöt hordozó gallyak összevissza tekeredtek. Az egész szigetet terméketlen fák  borították – kivéve ezt az egyet. Sőt még ezt sem egészen. Csak egy kisebb részén nőttgyümölcs. Először arra gondoltam, a méhkirálynő erdei megfelelőjére bukkantam, s hogyezek a moszatok sohasem szűnnek meg elképeszteni engem botanikai furcsaságukkal.Meg akartam kóstolni a gyümölcsöt, de a fa nagyon magas volt. Elmentem kötélért. Ha amoszat finom, vajon milyen a gyümölcse?Átvetettem a kötelet a legalsó ágon, és gallyról gallyra kapaszkodva odamásztam a becseskis gyümölcsöskerthez.Közelről tompa zöldnek bizonyultak a gyümölcsök. Méretre és formára narancshozhasonlítottak. Mindegyik köréje görbülő gallyak közepén fészkelt – mintha csak óvták volna.Még közelebb érve a görbülő gallyaknak egy másik célját is felfedeztem: alátámasztás. Agyümölcsöknek nem egy száruk volt, hanem tucatnyi. Az egész felületük tele volt szárral,amelyek a gallyakhoz kötötték őket. Jó nehéz és leves gyümölcsök lehetnek, gondoltam.Megfogtam egyet. Kiábrándítóan könnyűnek érződött. Szinte nem is volt súlya.Meghúztam, és letéptem összes száráról.Kényelmesen elhelyezkedtem egy erős ágon, hátamat a fatörzsnek vetve. Fölöttem zöldlevelek mozgó tetője, mely itt-ott beengedte a napsugarakat. Körös-körül, ameddig elláttam,egy nagy felfüggesztett város tekergő útjai a levegőben. Kellemes szellő futkározott a fák 206

 
közt. Nagyon kíváncsi lettem. Megvizsgáltam a gyümölcsöt.Jaj, bárcsak sose jött volna el ez a pillanat! Évekig élhettem volna azon a szigeten, az egészéletemet ott tölthettem volna. Semmi sem kényszeríthetett volna vissza a mentőcsónakba, aszenvedéshez és nélkülözéshez, amelyet rajta átéltem – semmi! Mi okom lett volna elhagyni aszigetet? Nem elégíthettem-e ki rajta fizikai szükségleteimet? Nem volt-e elegendő friss vize,hogy életem fogytáig kitartson? Elegendő moszatja tápláléknak? S ha változatosságravágytam, annyi rókamangusztája és hala, amennyit csak kívánhattam? Ha a sziget mozgott,úszott, nem mehetett volna-e a megfelelő irányba? Nem lehetett volna-e növényi hajóm, melyelvisz a szárazföldre? S addig is nem voltak-e ott ezek a bűbájos rókamanguszták társaságnak? Nem volt-e ott Richard Parker, akinek a negyedik ugrását még gyakorolniakellett? Amióta csak megérkeztem, fel sem ötlött bennem, hogy otthagyjam a szigetet. Sok hét telt el azóta – nem is tudom, mennyi –, telhettek volna szépen tovább. Ebben biztosvoltam.Mekkorát tévedtem.Ha annak a gyümölcsnek volt magva, hát a távozásom magva volt az.Az a gyümölcs nem gyümölcs volt. Levelek golyóbissá ragadt, sűrű akkumulációja volt. Atöbbtucatnyi szár több tucat levél szára. Bármelyiket húztam meg, egy levél vált le vele. Néhány réteg után azok a levelek következtek, amelyek már elvesztették szárukat, éslaposan ráragadtak a golyóbisra. A körmömmel fejtettem fel és szedtem le őket. Úgyhámoztam azt a golyóbist, akár egy hagymát. Szét is téphettem volna a „gyümölcsöt” – azótase tudok jobb szót rá –, de én fokozatosan akartam kielégíteni a kíváncsiságomat. Narancs méretűből mandarinná zsugorodott. Ölemet és a lejjebb levő ágakat vékony, puhalevélhéjak lepték.Már csak akkora volt, mint egy licsi.Még ma is beleborzongok, ha rágondolok.Akkora, mint egy cseresznye.Aztán napvilágra került, leírhatatlan gyöngy egy zöld kagyló közepén.Egy emberi fog.Őrlőfog, pontosabban. Felülete zöldre színeződött, és tele volt pici lyukakkal.Lassan öntött el a borzadály. Volt időm szétszedni más gyümölcsöket is.Mindegyik egy fogat rejtett.Egy szemfog.A másik egy előzápfog.Itt egy metszőfog.Ott egy másik őrlőfog.Harminckét fog. Egy teljes emberi fogsor. Egyetlen fog sem hiányzott.Mindent megértettem. Nem sikoltoztam. A horror szerintem csak a moziban hangos. Borzongva másztam le afáról.Egész nap kétségbeesetten latolgattam a lehetőségeimet. Mindegyik rossz volt.Aznap éjjel, szokásos faágyamban, próbára tettem a konklúziómat. Fogtam egyrókamangusztát, és lehajítottam a földre.Visított, miközben bucskázott lefelé. Amint földet ért, azonnal visszaszaladt a fára.Tipikus ártatlansággal elfészkelődött mellettem, előbbi helyén. Majd szorgosan nyalogatnikezdte a mancsait. Nagyon zaklatottnak tűnt. Erősen zihált.Ennyivel be is érhettem volna. De magam is utána akartam járni. Lemásztam, ésmegmarkoltam a kötelet. Csomókat kötöttem rá, hogy könnyebben lehessen rajtakapaszkodni. Amikor már a fa alján voltam, lenyújtottam a lábam pár centivel a föld fölé.Haboztam.Letettem a lábam. Hirtelen éles fájdalom hasított bele. Felordítottam. Azt hittem, mindjárt207
 
 
 
leesem. Szorosan markoltam a kötelet, és feljebb húzódzkodtam. Őrjöngve dörgöltem atalpamat a fatörzshöz. Segített, de nem sokat. Visszamásztam az ágamra. Beleáztattam alábam az ágyam melletti vödörbe. Megtörölgettem falevelekkel. Fogtam a kést, megöltem kétrókamangusztát, s a vérükkel meg a beleikkel próbáltam csillapítani a fájdalmat. Még mindigégett a talpam. Egész éjjel égett. Nem tudtam aludni tőle, meg az aggodalomtól sem.A sziget húsevő. Ezért tűntek el a halak a tóból. A sziget föld alatti alagútjaiba vonzotta asós vízi halakat – hogy hogyan, nem tudom; talán a halak éppúgy rákaptak a moszatra, mintén. Aztán csapdába estek. Eltévedtek? Vagy bezáródtak a tengerbe vezető nyílások? Olyanrafináltan változott a víz sótartalma, hogy a halak későn vették észre? Bármi volt is az oka, benn rekedtek az édesvízben és megdöglöttek. Némelyik felmerült a tó színére, és belőlük táplálkoztak a rókamanguszták. Éjjel valami számomra ismeretlen kémiai folyamat révén, amitalán a napfénnyel volt kapcsolatban, a ragadozó moszatok savassá váltak, a tavak pedigsavtartályokká, és feloldották a halakat. Ezért tért vissza Richard Parker a csónakba mindeneste. Ezért háltak fákon a rókamanguszták. Ezért nem láttam semmi mást a szigeten, csak moszatot.És ez volt a magyarázata a fogaknak is. Valami szegény elveszett lélek érkezhetett ezekre arettenetes partokra még énelőttem. Vajon mennyi időt tölthetett itt? Heteket? Hónapokat?Éveket? Hány csüggedt órát a fa városban, ahol a rókamanguszták jelentették az egyedülitársaságot? A boldog életről szőtt mennyi álmából volt keserű ébredése? Hány meg hányreménye ment füstbe? Mennyi beszélgetés halmozódott fel benne, s halt el kimondatlanul?Mennyi magányt bírt ki? Mennyi reménytelenséggel nézett farkasszemet? És mi lettmindebből? Mi lett az eredmény?Semmi, csak némi porcelán, mint aprópénz a zsebben. Az az illető ott halhatott meg a fán.Betegség vitte el? Valami sérülés? Depresszió? Mennyi idő alatt végezhet a megtört lélek azélelmet, vizet, menedéket nélkülöző testtel? A fák is húsevők voltak, de savtartalmuk jóvalalacsonyabb, egy-egy éjszakát el lehetett tölteni rajtuk, miközben odalenn fortyogott a sziget.De miután az illető meghalt, és nem mozdult többé, a fa szép lassan beburkolta a testét ésmegemésztette, a csontokból is addig szívta a tápanyagot, míg semmivé lettek. Idővel a fogak is eltűntek volna.Körülnéztem a moszatmezőn. Feltört bennem a keserűség. Fénylő nappali ígéretétfelváltotta szívemben megannyi éjszakai álnoksága. – Csak a fogai maradtak belőle! – motyogtam. – Csak a FOGAI!Mire kivilágosodott, zord elhatározásra jutottam. Inkább nekivágok újra, és a magamfajtáját keresve veszek oda, mint hogy a fizikai kényelem és a lelki halál magányos féléletétéljem ezen a gyilkos szigeten. Mindent megtöltöttem friss vízzel, és akkorát ittam, mint egyteve. Egész nap faltam a moszatot, míg már nem bírta a gyomrom. Annyi rókamangusztátöltem és nyúztam meg, amennyi csak a ládában és a mentőcsónak alján elfért. Döglött halakatgyűjtöttem a tavakból. A baltával levágtam egy jókora moszatmasszát, áthúztam rajta egykötelet, és a csónakhoz erősítettem. Nem hagyhattam magára Richard Parkért, mert elpusztult volna. Nem élte volna túl az elsőéjszakát. Napnyugtakor azzal a tudattal kellett volna üldögélnem csónakomban, hogy éppenelevenen elég. Vagy beleveti magát a tengerbe és megfullad. Vártam, hogy visszatérjen.Tudtam, hogy nem fog késni.Amikor benn volt a csónakban, ellöktem magunkat a parttól. Az áramlatok néhány órán áta sziget közelében tartottak bennünket. A tenger zajai idegesítettek. Elszoktam a csónak ringásától. Lassan telt az éjszaka.Reggelre a szigetnek nyoma veszett, akárcsak a moszattömegnek, amelyet vontattam.Amint besötétedett, a moszat savtartalma feloldotta a kötelet.A tenger hánykolódott, az ég szürke volt.208
 
 
93. fejezet

Eluntam a helyzetemet, éppen olyan céltalan volt, mint az időjárás. De az élet nem akartkiszállni belőlem. A történet hátralevő része nem más, csak gyász, fájdalom és tűrés.A magas az alacsonyra vágyik, az alacsony a magasra. Higgye el, ha olyan kutyaszorítóbakerülne, mint én, magát is emelkedett gondolatok töltenék el. Minél lejjebb van az ember,annál magasabbra akar szárnyalni a lelke. Természetes, hogy reményvesztettségemben éselkeseredésemben, a szűnni nem akaró szenvedések közepette Istenhez fordultam.209
 
 
94. fejezet

Amikor földet értünk, amikor Mexikóhoz értünk, hogy pontos legyek, olyan gyengevoltam, hogy örülni is alig tudtam. Nehezen jutottunk el a partig. A mentőcsónak kis híjánfelborult a hullámverésben. Teljesen kiengedtem a horgonyokat – ami maradt belőlük –, hogymerőlegesen álljunk a hullámokra, majd bevontam őket, amint szaladni kezdtünk fel ataréjukra. Így, hol kiengedve, hol bevonva a horgonyokat, szörföltünk ki a partra. Veszélyesművelet volt. De egy hullámot éppen a megfelelő ponton kaptunk el, s az jó darabonhordozott bennünket, el a magas, alázuhanó vízfalak mellett. Még egyszer, utoljára behúztama horgonyokat, és továbbsiklottunk. A csónak szisszenve állt meg a homokban.Leereszkedtem az oldalán. Féltem elengedni, féltem, hogy ilyen közel a megmeneküléshez,félméteres vízben megfulladok. Előrenéztem, hogy lássam, mennyit kell még mennem. Ez a pillantás adta az utolsó képeket Richard Parkerről, mert abban a másodpercben átvetődöttfölöttem. Láttam, amint mérhetetlenül eleven teste elnyúlik a fejem felett, mint valami cikázó,szőrös szivárvány. A vízben landolt, hátsó lábai szétvetve, farka a levegőben, aztán néhányugrással kiért a partra. Bal felé indult, mancsai belefúródtak a vizes homokba, aztánmeggondolta magát és visszafordult. Közvetlenül előttem húzott el jobb felé menet. Nemnézett rám. Futott vagy száz métert a parton, mielőtt befordult. Ügyetlen, koordinálatlan volt a járása. Többször elesett. A dzsungel szélén megtorpant. Biztosra vettem, hogy felém fordul.Rám néz. Fülei lelapulnak. Felmordul. Valami efféle módon zárja le a kapcsolatunkat. Semmiilyesmit nem csinált. Csak bámulta mereven a dzsungelt. Azután Richard Parker,gyötrődésem társa, ez a rettenetes, brutális lény, aki életben tartott, előreindult, és mindörökreeltűnt az életemből.Kivergődtem a partra, és elvágódtam a homokon. Körülnéztem. Egy szál egyedül voltam,nemcsak a családomat vesztettem el, hanem most már Richard Parkért és jóformán,gondoltam, Istent is. Természetesen nem volt igazam. Ez az oly puha, szilárd és roppanttengerpart akár az Isten orcája, s valahol egy szempár szikrázott az örömtől, egy szájmosolygott, hogy végre ott vagyok. Néhány óra elteltével rám talált fajom egyik tagja. Elment, és egy csapattal tért vissza.Hatan vagy heten lehettek. Befogták orrukat és szájukat, amikor odajöttek hozzám. Nemértettem, mi bajuk. Fura nyelven szólítottak meg. Kihúzták a mentőcsónakot a homokra.Elvittek. Az utolsó darab teknőchúst, amit magammal cipeltem a csónakból, kirántották akezemből és elhajították.Sírtam, mint egy gyermek. Nem azért, mert elérzékenyültem, hogy vége amegpróbáltatásaimnak, bár persze azért is. Nem azért, hogy fivéreim és nővéreimtársaságában lehetek, bár ez is meghatott. Azért sírtam, mert Richard Parker olyan kurtán-furcsán faképnél hagyott. Milyen szörnyű dolog elrontani egy búcsúzást. Én olyan ember vagyok, aki hisz az illendőségben, a rend harmóniájában. Ha csak lehet, jelentőségteljesformát kell adnunk a dolgoknak. Például el tudná-e vajon mesélni ezt az én kuszatörténetemet kerek száz fejezetben, se többen, se kevesebben? Ezt az egyet utálom a becenevemben, ezt a végtelenbe futó számot. Fontos, hogy megfelelően zárjuk le a dolgokataz életben. Csak így lehet véget vetni valaminek. Különben bennünk rekednek szavak,amelyeket ki kellett volna mondanunk, de nem mondtunk ki, s a szívünket megbánás tölti el.Az az elkontárkodott búcsú a mai napig fáj. Bárcsak egy utolsó pillantást vetettem volna rá amentőcsónakban, bárcsak provokáltam volna egy kicsit, hogy rám gondoljon. Bárcsak aztmondtam volna neki – tudom, egy tigrisnek, de mégis –, bárcsak azt mondtam volna neki:„Vége, Richard Parker. Túléltük. El tudod ezt hinni? Sosem fogom tudni kifejezni, milyen210
 
hálás vagyok neked. Nélküled képtelen lettem volna végigcsinálni. Ezért hát hadd mondjamki ünnepélyesen: köszönöm, Richard Parker. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Ésmost menj, ahová menned kell. Életed nagyobbik részében csak az állatkert korlátozottszabadságát ismerted; most majd megismered a dzsungel szabad korlátozottságát. Minden jótkívánok hozzá. Óvakodj az Embertől. Nem barátod. De remélem, hogy énrám barátként fogszemlékezni. Sohasem felejtelek el, az biztos. A szívemben mindig velem leszel. Mi volt ez aszisszenés? Á, csónakunk homokot ért. Hát akkor búcsúzzunk, Richard Parker. Isten kísérjenutadon.”Az emberek, akik megtaláltak, elvittek a falujukba, s ott az asszonyok megfürdettek, ésolyan keményen sikáltak, hogy már azt hittem, nem tudják, hogy természettől barna bőrűvagyok, s nem egy nagyon koszos fehér gyerek. Próbáltam nekik megmagyarázni. Bólogattak,mosolyogtak, és sikáltak tovább, mintha csak hajófedélzet volnék. A végén már azt hittem,elevenen megnyúznak. De ehelyett enni adtak. Micsoda felséges étel volt az! Nem tudtamabbahagyni az evést. Azt hittem, sosem fogok jóllakni.Másnap rendőrkocsi érkezett, bevitt egy kórházba, s ezzel vége is a történetemnek.Mélységesen megindított megmentőim nagylelkűsége. Szegény emberektől ruhát és ételtkaptam. Orvosok és nővérek úgy ápoltak, mint egy koraszülöttet. Mexikói és kanadaihivatalnokok minden ajtót kitártak előttem, úgyhogy a mexikói tengerparttól nevelőanyámházáig, majd a torontói egyetemig mintha egyetlen hosszú, szabad folyosón kellett volna csak végigsétálnom. Mindezeknek az embereknek szeretném kifejezni szívből jövő köszönetemet.211


 -------------------------------------------------
---------------------v
 (...)

Yann Martel - Pi élete

másolni és olvasni
(menü/nézet/oldalsztilus/nincssztilus)