Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


WILDE OSZKÁR A KRITIKUS MINT MŰVÉSZ TANULMÁNYOK

2010.04.22


mek.niif.hu/03600/03644/03644.htm

 

Milyen pompásak ezek a sárga nárciszok! Mintha borostyánból és hűs elefántcsontból volnának kifaragva. Olyanok, mint valami remekművek a görög művészet legszebb napjaiból. Mi hát az a történet a «bánattól lesújtott akadémikus* vallomásaiban, amely

       11

       annyira felvidított? Mondd el. Ha Chopint hallgattam, annyira meg vagyok indulva, mintha bűnök miatt sírnék, amelyeket sosem követtem el, tragédiákat gyászolnék, amelyekhez nincs közöm. Azt hiszem, a .zenének mindig ilyen a hatása. Eddig nem ismert multat kelt életre, könnyeink elől is elrejtett szenvedéseket éreztet. El tudom képzelni, hogy valaki egészen mindennapi életet élt, véletlenül valami különös zenét hall s egyszerre megtudja, hogy lelke szörnyű tapasztalatokon ment keresztül, ijesztő örömöket, vad romantikus szerelmet, borzalmas lemondást élt át. Mondd el hát azt a történetet, Ernő. Szükségét érzem, hogy felvidítson valami.

 

Az az út, amelyen a bolond a maga bolondságához eljutott, többet ért neki a bölcsek minden bölcseségénél. A szellem finom mechanizmusa bűvölte el, úgy hogy nem sokba vette a beszéd művészetét, inkább csak a kifejezés tökéletlen eszközét látta benne. A rím, ez a nagyszerű visszhang, amely a múzsák hullámos dombvidékén a hangot szüli és visszhangozza; a rím, amely az igazi művész kezében nemcsak a metrikus szépség érzéki eleme, hanem szellemi elemévé lesz a gondolkodásnak és szenvedélynek — mert talán új hangulatokat vagy gondolatsorokat kelt, vagy felpattantja a csengés édes és megvesztegető erejével azt az aranykaput, amelyen maga a fantázia is hiába kopog — a rím, amely az emberi dadogásí istenek beszédévé teszi; a rím, ez az egyetlen húr, amelyet mi erősítettünk fel a görög lantra — a rím groteszk torzszülötté vált a Róbert Browning kezében. Költészetét sokszor valami kis komédiás maskarájához tette hasonlatossá és gyakran olyannak mutatta őt, mintha nyelvét foga közé szorítva nyargalna a Pegazuson. Sokszor fáj a szörnyű disszonanciájával. Ha a muzsikájának szüksége van rá, szétszakítja lantjának húrjait, a hangok diszharmóniában csapnak össze s hiányzik az attikai tücsök, mely remegő szárnyát dallamosán rezegtetve leereszkednék az elefántcsontszarvra és tökéletes ritmust hozna ki vagy enyhítené az intervallumot. És mégis nagy volt: ha nemtelen agyaggá gyúrta is a nyelvet, mégis eleven férfiakat és asszonyokat formált ki belőle. Shakespearet senkisem közelítette meg ennyire. Shakespeare miriád ajakkal énekelt, Browning ezer ajakkal tudott dadogni. Még most is, mikor nem ellene, hanem mellette szó-

       14

       lök, keresztülsuhannak a levegőn alakjainak árnyai.

 

… GILBERT. Már hallottam egyszer ezt a megjegyzést; olyan szívós életű, mint egy tévedés, s olyan unalmas, mint egy régi barát.

       ernő. Az igazságot fejezi ki. Ne rázd olyan gúnyosan a fejedet. A teljes igazságot. A művészet fénykorában nem volt műkritika. A szobrász a márványtömbből kifaragta a benne szunnyadó, nagy, fehér, sima Hermest. A csiszolók és aranyozok színt és simaságot adtak a szobornak. S a világ tisztelettel elnémult láttára. A forró bronzot homokformába öntötte, az áramló vörös érc nemes vonalakban lehűlt s egy isten testének a körvonalai bontakoztak ki belőle. Emailból vagy csiszolt drágakövekből életre kelt a vak szem. Játszin-tos fürtök göndörödtek a véső alatt. S mikor aztán ott állott talapzatán Létó fia a homályos, freskóval díszített templomban, vagy a napban csillogó oszlopcsarnokban, az arrajárók afSpw? paívovts? Sia Xajjwrporátoo aidspoc, úgy érezték, hogy életüket valami új hatalom tette magáévá. Álmodozva vagy valami csodálatos örömérzéstől eltelve tértek haza s napi munkájukba togtak vagy a város kapuján keresztül elmentek arra a mezőre, ahol nimfák játszadoztak s a fiatal Phaedrus a lábát áztatta. A puha fűben, a szélben susogó karcsú platánok tövében, a virágzó agnus castus alatt álmodoztak a szépség csodájáról és nem közönséges áhítattal hallgattak. Akkor szabad volt a művész. Ujjaival a patakból merítette a lágy hangot. Fából vagy csontból oly nagyszerű formákat faragott ki, hogy a halottaknak adták játékszerül. Tanagra sárgás dombjai alatt, a komor sírokban találunk ilyeneket, a hajon, ajkon,

       16

       ruhán még látszik a tompa arany, az elhalványodó piros szín.

 

…De nem akarom elrontani azt a bájosán hamis képet, melyet a görög művésznek kora szelleméhez való viszonyáról festettél.

       19

       Pontosan leírni azt, ami sohasem történt meg, nemcsak a történetírónak tulaj donképeni hivatása, hanem ki nem mondott joga mindenkinek, akiben tehetség és kultúra van. Még kevésbbé akarok tudós társalgást folytatni. Ilyesmivel csak a tudatlan ember próbálkozik meg s csak az tartja hivatásának, akinek a szelleme nem dolgozik. Az úgynevezett nemesítő beszélgetések együgyű emberbarátok még együgyűbb kisérletei, melyekkel a bűnös osztályok igazságos haragja ellen vértezik fel magukat. Nem, akkor inkább eljátszom neked Dvoraknak egy őrült, biborszínű álmát. A szőnyeg halvány figurái ránkmosolyognak, a bronz Narcissus nehéz szempillái álomba borulnak. Kérlek, csak semmiféle ünnepélyes magyarázgatást semmiről. Nagyon is meg vagyok győződve arról, hogy olyan korban élünk, amely csak unalmas embereket vesz komolyan. Állandóan abban a félelemben élek, hogy nem fognak félreérteni. Nem alacsonyodom le annyira, hogy téged hasznos ismeretekre tanítsalak. A nevelés egészen csodálatos valami, csak jusson eszünkbe időnkint, hogy semmi tudásra érdemeset nem lehet tanítani. Az ablakfüggöny hasadékán át látom a holdat, olyan, mintha egy szelet ezüst volna. Mint az arany méhek, úgy veszik körül a csillagok. Az ég élesen határolt, kivájt zafir. Gyerünk ki az éjszakába. Gondolkodni csodaszép dolog, de még szebb a csodáknak a megélése. Hátha Florizel herceggel találkozunk vagy talán az isteni kubai asszony szavát halljuk: nem az vagyok, akinek látszom. ernő. Rettentő makacs vagy. Ragaszkodom ahhoz, hogy ezt a témát megvitassam veled. Azt mondod, hogy a görög : műkritikusok népe volt. Hát miféle rnűkritikát hagyott ránk?

       20

       gilbert. Édes Ernőm, ha egyetlen műkritikai töredék sem maradt volna ránk a görög vagy a hellenisztikus korból, akkor is fennállana ez az igazság a görög mű-kritikusok népe volt. Az találta ki a művészet kritikáját, csakúgy, mint minden kritikát. Végtére mit is köszönhetünk legelsőbben a görögöknek? A kritikai szellemet. Ugyanazzal a kritikai szellemmel, amellyel a vallás és tudomány, az etika és metafizika, a politika és pedagógia kérdéseit tárgyalták, ugyanazzal ismertették a művészeti kérdéseket is. És valóban a két legmagasabb és legnemesebb művészet eddig megnyilatkozott kritikai rendszerének legtökéletesebbjét hagyták ránk.

       ernő. Melyik szerinted a két legnemesebb és legmagasabb művészet? ernő. Melyik szerinted a két legnemesebb és legmagasabb művészet?

       gilbert. Az élet és az irodalom. Az élet és legtökéletesebb kifejezője az életnek. Az életnek a görögök által felállított törvényeit nem merjük megvalósítani egy olyan korban, amely, mint a mienk, meg van rontva hamis ideálokkal. A görögöktől megőrzött művészeti törvények pedig sok tekintetben oly finomak, hogy alig értjük meg őket. Ok felismerték, hogy az a művészet a legtökéletesebb, amely az embert végtelen sokféleségében tükrözi vissza. Ezért művelték ki annyira a nekik csak művészi anyagszámba menő nyelvnek a kritikáját, hogy mi a gondolatok és érzelmek által kiemelt helyek hangsúlyozásával meg sem közelítjük. Például a próza metrikus elemeit olyan tudományos alapossággal kutatták, mint ahogy a modern zenész ellenpont-tant és összhangzaí-tant tanul. És még hozzá — ami magától értődik — sokkal erősebb esztétikai ösztönnel. Ezzel a módszerre! csakúgy, mint

 

 

Már sokszor gondolkoztam azon, hogy vájjon a Homeros vakságáról szóló történet nem valami művészi mítosz-e? Kritikai szemlélődés napjaiban keletkezett és talán arra emlékeztet, hogy egy nagy költő nemcsak lát — persze nemcsak a testi, hanem a lelki szemével — hanem igazán dalol, dalát zenéből szövi, minden sorát újra meg újra addig ismétli hangosan, míg megérzi melódiája titkát, míg a világosságtól áthatott szavakat sötétben énekli

 

Anstoteles azonban, mint Goethe, a művészetnek főként látható megnyilvánulásaival foglalkozott. Például a tragédiát tárgyalja, vizsgálja anyagát : a nyelvet, tárgyát: az életet, módszerét, amellyel dolgozik, ez a cselekvény; előfeltételeit, vagyis színpadravitelét; kutatja logikus felépítését, a bonyodalmat, az esztétikai kifejJést, a szépérzékre való hatását a szánalom és félelem felkeltése által. Az érzésnek ez a megtisztulása és szellemivé válása, melyet ő katharsisnak nevez, mint Goethe mondja, kizárólag esztétikai és semmiesetre sem, mint Lessing állítja, morális természetű. Szegény kritikusok sokszor kénytelenek az irodalmi rendőri hírek reporterévé lealacsonyodni. Mert hát megrögzötten bűnös művészek tetteit kell számon-tartaniok. (gyakran hallani, hogy végig sem olvassák azokat a műveket, melyeket meg kell bírálmok. Nem is olvassák. Legalább is nem kellene. Ha elolvassák ezeket a dolgokat, hátralevő napjaikra valóságos embergyűlölők lennének. És nem is szükséges. Nem kell meginni az egész hordó bort, hogy felismerjük a bor korát és jóságát. Egy fél óra elég annak megítélésére, hogy ér-e valamit egy könyv, vagy sem. Akinek van formaérzéke, annak tíz perc is elég. Minek keresztülvergődni egy vastag köteten! Csak meg kell kóstolni, annyi teljesen elég — vagy sok is, azt hiszem. Tudom, a festészetben és irodalomban is vannak egészen derék mesteremberek, akik tagadják a kritika létjogosultságát. Ezeknek az embereknek teljesen igazuk van. Az ő műveik semmiféle összefüggésben sincsenek a korral. Az örömnek egy árnyalatát sem keltik fel bennünk.

       32

       A gondolat, szenvedély, szépség új útjait nem mutatják. Nem kellene beszélni sem róluk. A j'ól megérdemelt feledésbe kell merülniök.

 

Minden legkisebb cselekedetünk az élet nagy gépezetébe tartozik. Talán porrá zúzza erényeinket és letörli értékük látszatát is, S abból, amit bűnnek nevezünk, egy új kultúra elemét formálja ki, egy olyan kultúráét, amely nagyszerűbb, fényesebb minden eddiginél. De az ember rabszolgája a szónak. Nagyon kikelünk az úgynevezett materializmus ellen és elfelejtjük, hogy nincs olyan materiális haladás, amely ne tette volna eszményibbé a világot és majdnem minden szellemi felébredés hiábavaló reményekben, terméketlen vágyódásban, üres és gátló hitvallásokban őrölte fel a világ erejét. Amit közönségesen bűnnek neveznek, a haladásnak lényeges eleme.

 

 

Már maga az a tény, hogy a lelkiismeretünkről oly sokat fecsegünk, hogy kérkedünk vele, fejlődésünk tökéletlenségét bizonyítja. A lelkiismeretnek ösztönné kell válnia — addig nem lehetünk tökéletesek. Az önmegtagadással saját lényünk továbbfejlődését akadályozzuk meg. Az önfeláldozás csak a barbár időkből való öncsonkításnak a maradványa, a szenvedés imádásának, amely az emberiség történetében olyan borzasztó helyet foglal el s még napjainkban is szedi áldozatait és még mindig állítanak fel neki oltárokat. Erény! Ki tudja pontosan, hogy mit jelent ez a szó? Te sem. Én sem. Senki. Hízeleg a hiúságunknak, hogy a bűnöst megöljük. Ha tovább engednők élni, egyszer csak bebizonyítaná, hogy mennyire hasznunkra volt az ő bűne. A szent lelkinyugalmáért kell, hogy vértanúhalált haljon, így megóvjuk attól, hogy meglássa vetésének szörnyű aratását.

 

Az idő száll, száll vígan vagy komolyan, az évek gyors vagy nehéz léptekkel vonulnak el felettük. Végigélik az ifjúkort, férfikort, gyermekkort és az öregséget. És szent Heléna körül mindig ott lebeg az a hajnal, amelyben Veronese látta. A hajnali légben elhozzák neki az angyalok az ő istenük szenvedésének szimbólumát. A híís reggeli szellő meglebegteti homlokán az arany szálakat. Firenze mellett, azon a kis dombon, ahol a Giorgione szerelmesei tanyáznak, még mindig ugyanaz a déli nap ragyog a zeniten. Oly bágyasztó a nyári nap, hogy a karcsú, meztelen lány alig tudja bemártani a márványkútba az áttetsző kerek keíyhet és a hárfás vékony újjai lustán nyugosznak a húrokon. A táncoló nimfák körül még mindig ott lebeg az a tompa fény, amely Corot képein Franciaország ezüstös nyárfái körül játszadozik….A szobor egy tökéletes pillanatot örökít meg. A vászonra vetett képnek nincs lelke, nem nő és nem fejlődik. Nem ismerik e képek a halál borzalmát, de csak azért nem, mert az életről alig tudnak. Mert annak nyilatkoznak meg az élet és halál titkai, aki érzi az idő körforgását, aki magában hordja nemcsak a jelent, hanem a jövőt is, akit felemel vagy lesújt az elmúlt dicsőség és elmúlt gya-lázat. Az érzékelhető művészetek problémáját, a mozgást csak az irodalom tudja híven megvalósítani. Csak az irodalom mutatja meg a tevékeny testet s a nyugtalan lelket….Az élet valóban káosz lehet, ahogy te mondod. Talán szegényes a martiriuma és nemtelenek a hőstettei. És talán valóban a költészetnek a feladata, hogy az élet nyersanyagából egy olyan világot teremtsen, amely csodálatosabb, tartósabb, igazabb, mint az, amelyet szemünk közönségesen lát, amelyben a köznapi természet tökéletességre törekszik. De az is bi-zonyos, hogy ha egyszer ezt az új világot egy nagy művész ereje és szelleme megalkotta, oly tökéletes lesz,

       39

       hogy a kritikusnak nem marad dolga…A kritikáról azt mondhatnám, hogy alkotás magában az alkotásban. Mintahogy a nagy művészek Homerostól és Aschylos-tól kezdve egészen Shakespeare-ig és Keats-ig sohasem vették tárgyukat egyenesen az életből, hanem mítoszokban és legendákban meg régi elbeszélésekben kutattak, így a kritikus is felhasználja azokat a tárgyakat, amelyeket mások megtisztítottak, költői formába öntöttek számára és színt adtak nekik….A legmagasabb fokú kritika igazában saját lelkűnknek ismertetése. Ezért vonzóbb, mint a történelem ; hiszen csak magával az íróval foglalkozik. Lebilincselőbb, mint a filozófia, mert a tárgya kézzelfogható, nem fogalmi, való és nem határozatlan. Az önéletrajznak egyetlen művelt emberhez méltó formája; nem eseményekkel foglalkozik, hanem egy élet gondolataival, nem megfogható tényekkel vagy véletlenségekkel, hanem a lélek hangulataival és szenvedélyeivel.

 

 

Ha valaki igazán érteni akarja Shakespeare-t, ismernie kell azt a viszonyt, amelyben Shakespeare állott a renaissance-szal és a reformációval, Erzsébet korával és Jakab korával. Ismernie kell a klasszikus formának az új romantikus szellemmel az uralomért vívott harcát, azt a harcot a Sidney, Dániel és Jonson

       51

       iskolája és a Marlowe nagyobbik fiának iskolája között. Tudnia kell, hogy miféle tárgyak állottak Shakespeare rendelkezésére és hogyan használta fe! azokat. Ismernie kell a tizenhatodik és tizenhetedik század színpadját, korlátait és szabadságait, a Shakespeare korának irodalmi kritikáját, céljait, módszerét, elveit. Tanulmányoznia kell az angol nyelv növekedését, a blank-verset és a rímes verset, különféle fejlődési fokán. Át kell tanulmányoznia a görög drámát és Macbeth írójának viszonyát az Agamemnon írójához. Egyszóval képesnek kell lennie arra, hogy összekapcsolja Erzsébet Londonját Perikies Athénjával és ismernie kell Shakespeare igazi helyét az európai dráma történetében és a világirodalomban….Ha Hamletben van is valami egy műalkotás határozottságából, de reáborul az élet egész homálya. Minden mélabús emberben Hamlet él.

 

 

Ó, szegény élet! Szegény emberélet! Még a könnyei sem hatnak meg? Egy római költő azt mondja, hogy az élet lényének fontos része a könny.

       GILBERT. Attól félek, hogy túlságosan meghat. Mert ha az ember visszapillant az életére, amilyen elevenen, érzésekkel elhalmozva, az elragadtatás és ujjongás pillanataival telítve volt, álomnak és káprá-zatnak látszik. Azok a szenvedélyek azok, amelyek egykor tűzként éltek bennünk? Mik ezek a hihetetlen dolgok? Azok, amiket egykor oly őszintén hittünk. És mi a valószínűtlen? Amit egykor magad megtettél. Nem, Ernő, az élet úgy mozgat bennünket kápráza-tokkal, mint egy marionettszínpad zsinórfogója. Örömöket koldulunk ki az élettől. Meg is kapjuk őket, de keserűségekkel és csalódásokkal együtt. Nemes fájdalom akad az utunkba, tőle várjuk létünk tragédiájának bíboros méltóságát. De ez a bánat is elsiklik mellettünk. Semmitmondóbb lép a helyére és egy szürke, viharos alkonyon vagy illatos estén az ezüstös csöndben ijedten vesszük észre, hogy eltompultan bá-

       55

       múlunk a csodára, hogy érzések nélkül szemléljük az arany hajfürtöt, amelyet egykor oly vadul szerettünk, oly őrülten csókoltunk.

       ernő. Hát az élet akkor el van hibázva.

       gilbert. Művészi szempontból el. És éppen az, amiért művészi szempontból legfőképen sikerületlennek látszik, az adja meg az élet közönséges biztonságát : az a tény, hogy ugyanazt az érzelmet nem lehet pontosan megismételni. Milyen más mindez a művészetek világában. Mögötted a könyves szekrény egyik polcán van Az isteni színjáték. Ha ezt a könyvet egy bizonyos helyén kinyitom, tudom, hogy elfog a haragos gyűlölet valaki ellen, aki nekem sohasem vétett és heves szerelmet érzek valaki iránt, akit sohasem fogok meglátni. Nincs olyan hangulat, olyan szenvedély, amelyet a művészet ne éreztethetne velünk. Aki megismeri titkait, előre meg tudja mondani, hogy tapasztalataink milyenek lesznek. Magunk választhatjuk ki a nekünk tetsző napot, az órát. így szólhatunk magunkhoz : «Holnap, alkonyatkor az árnyak völgyében fogunk lépdelni az ünnepélyes Vergiliusszal». És íme! Az alkonyat már ott talál a sötét erdőben, a mantuai Vergilius ott áll mellettünk. Keresztülmegyünk a kapun, melyre fel van írva, hogy minden reményt megöl; szánalommal vagy örömmel pillantjuk meg egy más világ borzalmait. Elvonulnak a színeskedők bemázolt arcukkal és aranyozott ólmos sapkájukkal. Szembetalálkozunk a kéjenccel, kit szünetlenül zúgó viharok kergetnek. Az istenkáromló húsát marcangolja, a sokatfalót veri az eső. A hárpiák ligetében letörünk egy száraz gallyat a fáról és minden sötétszínű mérges ág keserű fájdalmában vérzik előttünk és jajgat. Odys-

       56

       seus a szarvaslángból beszél hozzánk. A nagy ghibellin kiemelkedik lángsírjából és egy pillanatra magunk is érezzük azt a büszkeséget, mely sírja martiriumán diadalmaskodik. Komor, biborszínű levegőben röpködnek azok, akik bűneik szépségével gyalázták meg a világot. A pénzhamisító Adamo di Brescia ott fekszik az undorító betegségek barlangjában; mint egy óriási tömeg, olyan vízibetegségtől feldagadt teste. Könyörög, hogy hallgassuk meg nyomorúsága történetét. Megállunk s ő száraz, nagyra nyitott szájával elmondja, hogy éjjel-nappal a Casento dombjairól hűsen alácsörgedező tiszta vizekről álmodik. Sinon, a trójai ravasz görög gúnyolja. Arcába sújt és birkóznak egymással. Szégyenüktől megbűvölten állunk és késlekedünk. Odasandít Vergilius és az óriásoktól megostromolt városhoz vezet, ahol a hatalmas Nimród kürtjébe íu. Itt ismét új borzalmak várakoznak ránk. Dante köntösében és Dante szívével sietünk elébük Átlépünk a Styx mocsarain és Argenti az iszapos hullámokon át csónakunkhoz úszik. Felénk kiált, mi visszalökjük. Halljuk sötét kétségbeesését és boldogan fellélegzünk, hogy Vergilius megdicséri gőgös keménységünket. Keresztüllépjük a Cocytus kristályfolyamát, amelyben, mint fűszál, annyi az áruló. Lábunk Bocco fejébe botlik. Nem akarja megmondani nevét. Ordító koponyájáról teli marokkal tépjük a haját. Alberigo arra kér, törjük össze arcán a jeget, hogy sírhasson kissé. Meg-'gérjük neki, elbeszéli fájdalmas történetét, de mi nem tartjuk meg igéretünket és tovább megyünk; kötelességünk ez a kegyetlenség. Mert nincs aljasabb dolog, mint szánni az istentől elkárhozottakat. Lucifer torkában pillantjuk meg azt, aki Krisztust elárulta és Lucifer

       57

       torkában azt, aki Caesart megölte. Remegünk és tovasietünk, hogy ismét megláthassuk a csillagokat.

       A tisztító tűzben szabadabb a levegő s a szent hegy a nappal tiszta levegőjébe emelkedik. Itt béke int felénk; és egy kis öröm jut mindazoknak, akik egy ideig itt laknak. Sáppadtan Maremma mérgétől el-siklik mellettünk Madonna Pia és Ismene; arcán honol még a föld bánata. Minden lélek érezteti velünk bánatát vagy örömét. Akit özvegyének gyásza megismertetett a fájdalom édes ürömével, a magános fekhelyén imádkozó Nelláról beszél nekünk. Buonconte-tol megtudjuk, mint mentheti meg az ördög hatalmától a haldokló bűnöst egyetlen könny; Sordello, az előkelő és gőgös lombard egy nyugvó oroszlán tekintetével néz reánk messziről. Hanyatt esik, amint megtudja, hogy Vergilius mantuai polgár. Tudatják vele, hogy ő Róma dalnoka, akkor lábához borul. Akik egykor királyok voltak a földön, abban a völgyben énekelnek, amelynek virágai csillogóbbak a csiszolt smaragdnál és indus fánál, ragyogóbbak a skarlátnál és ezüstnél. De Habsburg Rudolf ajkai nem énekelnek a többivel, francia Fülöp mellére csap és angol Henrik magában ül. Mind tovább és tovább megyünk. Megmásszuk a csodálatos lépcsőt, a csillagok nagyobbak lesznek, a királyok éneke elhangzik és végre elérkezünk a hét arany fához és a földi paradicsom kertjéhez. Gnííektől vont szekéren megjelenik a hö!gy, homlokán olajág, fehér fátyol borítja, zöld köpeny takarja, eleven tűzszínű ruhában. Fellobban bennünk a régi láng. Vérünk szé-dítően kering az erekben. Felismerjük : Beatrice, az a hölgy, akit tisztelettel imádtunk. Jéggé fagyott szívünk felolvad. Az aggodalom vad könnyei törnek fel

       58

       szemünkből, fejünket földre hajtjuk, mert tudjuk, hogy vetkeztünk. Vezekelünk, megtisztulunk, iszunk Lethe forrásából s megfürdünk az Eunce forrásában ; s akkor lelkünk királynője az égi paradicsomba emel bennünket. A holdból, az örök gyöngyből Piccarda Donáti arca hajlik felénk. Szépsége megzavar egy pillanatra. S mikor eltűnik, mint a vízbe hullott kő, vágyó pillantással nézünk utána. Venus édes csillaga szerelmesekkel van tele. Itt van Cunizza, Ezzelino testvére, Sor-dello szívekirálynője és Folco, a szenvedélyes provencei dalnok, aki Azalaisért való bánatában otthagyta a világot és a kánaáni leányzó, akinek a lelkét Krisztus elsőnek szabadította meg. Flórái Joachim ott áll a napon és a napon mondja el Aquinói szt. Tamás szt. Ferenc történetét, Bonaventura pedig Domonkosét. A Mars izzó rubinjában közeleg Cacciaguida. A száműzetés íjáról elpattant nyílról beszél. Elmondja, milyen keserűen sós a mások adta kenyér, milyen meredek a lépcső az idegen házban. A Saturnuson nem énekelnek a lelkek, még ő sem mer mosolyogni, a vezetőnk. Aranyos lépcsőn lángok törnek fel és lecsapódnak. Végre megpillantjuk a pompázó misztikus rózsát. Beatrice Isten arcára emeli tekintetét és elmélyed benne. Mi is részesedünk e boldog jelenésben. Most megismerjük a szerelmet, amely a napot és csillagokat mozgatja.

       Igen, hatszáz körforgással visszafordíthatjuk a földet, a nagy firenzeivel eggyéválhatunk, vele egy oltárnál térdelhetünk, elragadtatásában és gőgjében részesek lehetünk. S ha torkig vagyunk az elmúlt napokkal s a saját időnket akarjuk feleleveníteni minden fáradságával és bűnével, nincs-e elég könyv, amely egyetlenegy

       59

       órában erősebben érezteti velünk az életet, mint ahogyan az élet sok szégyenteljes éven keresztül képes rá. Ott a kezed alatt van egy kis könyv aranyozott víznyomással díszített níluszöld bőrbe kötve, kemény elefántcsonttal foglalva : Baudelaire mesterműve, az a könyv, amit Gauthier úgy szeretett. Üsd fel ott, ahol az a madrigal van, amely e sorokkal kezdődik :

       Que m'importe que su sois sage? Sois belle! ét sois tnste!

       és majd meglátod, milyen áhítattal fogod tisztelni ezután a fájdalmat, ahogy az örömet sohase tisztelted. Aztán lapozd fel azt a költeményt, amely az önmagát sanyargató férfiúról szól. Hadd lopózzék szívedbe szelíd muzsikája és fesse be gondolataidat, akkor az leszel egy pillanatra, aki e dalt írta. Nem, nemcsak egy pillanatig, sok rideg holdas éjszakában, sok naptalan, terméketlen nappalon fog benned élni az a kétségbeesés, amely nem is a tiéd, s rágódni fog rajtad a más bánata. Olvasd el az egész könyvet, hadd nyilatkozzék meg lelkednek az ő valamelyik átka. S akkor a többit is kívánni fogja. Mérgezett mézzel fog táplálkozni lelked s próbálja megbánni azokat a bűnöket, amelyekben ártatlan. Termékeny elragadtatásokért fog bűnhődni, amelyeket nem is ismer. És ha elfárasztottak e romlás virágai, fordulj a Perdita kertjében nyíló virágokhoz, azok harmatos kelyhében hűtsed le izzó homlokod és kedvességükkel gyógyítsd és erősítsd lelkedet. Vagy támaszd fel sírjából Meleagrost, az édes szinait és kérd meg Heliodorus kedvesét, hogy előtted csendítse meg zenéjét. Az ő dalában is virágok nyílnak, vörös gránát virágok, mirrha illatú irisek, kerek asphodelosok,

       60

       sötétkék jácintok és majoránák, recézett székfűvirágok… Csodálatos valami ez az érzelemátvitel. Erezzük a költő betegségét, nekünk ajándékozza szenvedéseit. Halott ajkak üzennek, porbahullott szívek közlik velünk örömüket. Sietünk, hogy megcsókoljuk Fantina véres száját, az egész világon keresztül követjük Manón Lescaut-t. Magunkban érezzük ama tirusmak szerelmi őrületét és Orestes borzalmát. Nincs szenvedély, amelyet ne tudnánk érezni, öröm, amely ne tölthetne el. Megválaszthatjuk a szent áldozás, a szabadság óráját. Elet! Elet! Nem azért fordulunk-e az élet felé, hogy eljussunk a magunk teljességéhez, tapasztalatainkhoz? Az életet körülmények korlátozzák, megnyilatkozásaiban nincs összefüggés, nincs meg a formának és szel" lemnek finom egymásra vonatkozása, amely egyedül elégítheti ki a művészi és kritikai hajlamú embert. Győzelmeiért nagy árat fizetünk és legkisebb titkát is kalandosán nagy összegért kell megvásárolnunk.

       ernő. Hát mindent a művészettől kell kapnunk?

       gilbert. Mindent, mert a művészet nem sebez meg bennünket. Azok a könnyek, melyeket egy szín-

       61

       darab felett sírunk, példái annak az isteni, céltalan izgalomnak, amelynek felkeltése a művészet feladata. Sírunk, de nem érzünk sebet. Fájdalmat okozunk magunknak, de fájdalmunkban nincs keserűség. Az ember igazi életében a bánat — mint Spinoza mondja valahol — kapu, amely valami csekélyebb tökéletesedéshez vezet. De az a fájdalom, amelyet a művészet okoz — hogy még egyszer idézzük a nagy görög műkntikust, «megtisztít és megszentel egyszersmind*.A művészet és csak a művészet által érjük el a tökéletességet; a művészet és csak a művészet fegyverez fel bennünket jelen életünk mocskos veszedelmei ellen. De ezt nemcsak az a tény okozza, hogy mindabból, amit elgondo-lunk, semmisem méltó a megvalósításra és hogy minden elképzelhetőt el tudunk gondolni, hanem az a titokzatos törvény, amely szerint az érzelmi erők terjedelme és ereje éppen annyira korlátozott, mint az érzékelhető világé. Csak egy bizonyos határig lehet érezni, azontúl nem. Nem fontos, hogy milyen gyönyörökkel csalogat az élet, micsoda kínokkal akarja szétdarabolm és megsemmisíteni lelkünket, ha azok életének a szemléletében, akik sohasem éltek, megtalálja az öröm titkát, ha azok halálán ontja könnyeit, akik, mint Cordelia vagy Brabantio leánya sohasem halhatnak meg.

 

 

mert a természet anyag, amely szellemmé küzdötte magát, a művészet pedig szellem, mely az anyag köntösében jelenik meg. Ezért a művészet legalacsonyabb megnyilatkozásaiban is az érzékekhez és a lélekhez szól. Az esztétikai érzelem elfordul a bizonytalantól.

 

De ha a tevékeny és külső életben megfosztotta is magát szabad tetterejétől, akaratának cselekvésétől, az egyéniség bűvkörébe, oda, ahol a lélek lakik, eljön ez a szörnyű kisértet és ajándékokat hoz a kezében, a különös lelket, a túlfinomodott érzékenységet, a vad szenvedély tüzet, a hideg közömbösséget, ellentmondó gondolatot és egymással harcoló szenvedélyeket. És így nem a magunk életét éljük, hanem a halottakét és a bennünk lakó lélek nem olyan szellemi lény, amely az egyéniség bélyegét viseli, a mi szolgálatunkra van teremtve és a mi örömünkre szolgál. Szörnyű helyeken élt ez a lény, régi kriptákban lakott. Sok fogyatkozása van és különös bűnöknek őrzi emlékét. Bölcsebb nálunk és keserű az ő bölcsesége. Teljesülhetetlen vágyakat olt belénk és olyan dolgok után űz bennünket, amelyekről tudjuk, hogy soha el nem érhetjük. De egy haszna mégis van. Kivezethet bennünket abból a környezetből, amelynek szépségét elhomályosítja a meg-hittség köde s amelynek nemtelen csúnyasága és közönséges céljai fejlődésünk tökéletesedését zavarják. Segítségével elmenekülhetünk abból a korból, amelybe

       66

       születtünk, olyanba, amelynek légkörében otthon vagyunk. Megtaníthat bennünket arra, hogy tapasztalataink birodalmából meneküljünk és nálunk nagyobb emberek tapasztalatait éljük át. Leopardi fájdalma, amely hangosan felzokog az élet ellen, a mi fájdalmunkká válik. Theokritos fuvolájának hangjaira a nimfák és pásztorok ajkával nevetünk. Pierre Vidal farkasbőrében menekülünk a kutyák elől és Lancelot fegyverzetében lovagolunk ki a királyné lugasából. Abelard csuhájában suttogtuk el szerelmünk titkát és Villon bemocskolt köntösében dalba fojtottuk gyaláza-tunkat. Az alkonyatot Shelley szemével nézzük. S ha Endymionnal bolyongunk, szerelmében megnő a hold, ifjúságunk láttán. Atys kínját érezzük s a dán királyfi szelid haragját és nemes fájdalmát. Azt hiszed, a fantáziának köszönhetjük azt a képességünket, hogy olyan számtalan sok életet élünk? Mindenesetre a fantáziának, de a fantázia az átöröklés eredménye. Nem egyéb, mint költői tormát öltött faji tapasztalat.

       ernő. De hol van mindez. kben a kritikai szellem feladata ? A kultúra, amelyet csak ennek a faji tapasztalatnak az átvitele tesz lehetővé, csak a kritikai szellem által juthat el a tökéletességhez; sőt azt mondhatnám : azonos vele…hogy meg tudja különböztetni a kiválasztott művet a közönségestől.

 

 

Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

oskar wild kritikus mint müvés tanulmányok2

2010.04.27

 

…A forma az élet titka. Találd meg valamely bánatnak a kifejezését és drága lesz neked. Találd meg egy örömnek a kifejezését és elragadtatásod még mélyebb lesz. Szerelmet akarsz érezni? Mormold le a litániát és

       83

       a szavakból megszületik az érzelem, amelyből — mint a világ hiszi — a szavak fakadnak. Bánat rágódik a szíveden? Tanuld meg Hamlet királyfitól és Kon-stancia királynétól kifejezni a bánatot és úgy fogod találni, hogy a puszta kimondásban bizonyos vigasz van.

 

De nem lehetséges, hogy a költő legjobban ítéli meg a költeményt, a festő legjobban bírálja meg a képet? Minden művészet ahhoz a művészhez fordul legszívesebben, aki ugyanazzal a művészettel foglalkozik. Az ő ítélete kétségtelenül a legértékesebb lesz….az igazán nagy művész egyáltalán nem képes arra, hogy ítéljen, alig tud a saját alkotásáról ítéletet formálni. Éppen az a történet teljességébe való elmélyedés, amely művésszé teszi, a hangulat mélységével

       90

       megbénítja azt a képességét, hogy élesen ítéljen. Az alkotás ereje vakon hajtja saját célja felé. Saját szekerének kerekei porfelhőt kavarnak fel körülötte. Az istenek rejtve vannak egymás előtt. Csak az imádóikat ismerhetik meg, ez az egész…De ha a művészet törvényei egészen pontosan meg vannak is határozva: hogy igazán megvalósuljanak, a fantázia által oly széppé kell válniok, hogy mind mint kivételek hajoljanak el bennünket. A technika igazán egyéniség. Ez az oka annak, hogy a művész nem tud rá megtanítani, a tanítvány nem tudja megtanulni, az esztétikai kritikus azonban megértheti. Nagy költő csak egy muzsikát ismer — a magáét. Nagy festő a festésnek csak egy módját ismeri — azt, amelyiket maga gyakorolja. Az esztétikai kritikus és egyedül csak ő tudja az összes formákat és módokat méltányolni. Neki szól a művészet üzenete…A régi ösvényeken és poros országutakon már kelleténél többet jártak. Varázsukat otromba lábak összetiporták; kiveszett belőlük az, ami oly fontos a költészetre nézve : az új, a meglepő. Aki most költészettel akar {elrázni bennünket, az vagy teljesen új hátteret mutasson, vagy legbelsőbb szövedékében mutassa meg az emberi lelket…A világ haladásával nem szűnik meg az a kötelesség, hogy a káosznak alakot adjanak. Sohasem volt kor, amelynek nagyobb szüksége lett volna a kritikára, mint a miénknek. Csak általa tudja meg az emberiség, hogy meddig jutott előre.

 

A házon kívül az ember általános és személytelen. Elveszti egyéniségét. A természet is oly közönyös, oly pökhendi. Ha itt a parkban sétálok, az az érzésem, hogy a természetnek csak annyi vagyok, mint a barom, amely a hegyoldalon legel, vagy az árok szélén nyíló bojtorján.

 

A hazugság és a költészet művészetek — olyan művészetek, mondta Plató, melyek bizonyos összefüggésben vannak egymással — amelyek megkövetelik a leggondosabb tanulmányozást és a legönzetlenebb odaadást. Valóban mindkettőnek megvan a maga sajátos technikája,

 

A közönség mindig azt hiszi, hogy a művészetnek érdeklődnie kell a mi mindennapi életünk iránt s azt kell ábrázolás tárgyává tennie — mert ő maga az iránt érdeklődik. De már az a puszta tény, hogy a közönség érdeklődik e dolgok iránt, teljesen alkalmatlanná teszi őket művészi feldolgozásra. Valaki azt mondta egyszer : csak az szép, amihez nincs közünk. Mindaddig, míg valami hasznot hajt nekünk, vagy életszükségleteink közé tartozik, vagy bármiképen izgat bennünket, fájdalmat vagy örömet kelt bennünk, élénken felébreszti részvétünket vagy eleven része annak a környezetnek, amelyben élünk : addig kívül marad a művészet tulajdonképeni körén. A tárgy magában véve többé-kevésbbé közömbös lehetne nekünk. Ezen a téren nem volna szabad, hogy bármiféle előszeretet, előítélet, pártoskodó érzés legyen bennünk. (…)Ha egy könyvet nem tudunk örömmel újraolvasni, akkor egyáltalán nincs értelme, hogy elolvassuk.  (…)  Ha a természetben csak a természetes, egyszerű, az öntudatos kultúrával ellentétes ösztönt látjuk, akkor mindaz, amit ilyen hatás alatt alkotunk, régi módi, elavult, korszerűtlen. Meglehet, hogy egy kis természet, amint mondják, az egész világot rokonnak mutatja, de a kelleténél több természet minden művészi alkotást szétrombol. Hogyha ellenben úgy tekintjük a természetet, mint minden külső jelenség összefoglalását, akkor semmi egyebet nem födözünk föl benne, mint amit magunk tettünk belé. Nincs semmi sajátos szuggesztív hatása. Wordsworth ellátogatott a tavakhoz, de sohasem lett belőle a tó költője. Csak azokat a prédikációkat találta meg a sziklák között, amiket ő maga rejtett el ott. Erkölcsöt prédikálva utazott végig az országon. De értékes műveit akkor teremtette Wordsworth, mikor ismét hazatért — nem a természethez, hanem a költészethez. A költészetnek köszönheti Laodamiá-]át és a pompás szonetteket, meg a Great Ode-ot, ahogy most ismerjük. A természet Martha Ray-t és Péter Bell-t meg a Wilkinson úr ásójához intézett szónoklatot adta neki.  (…)  «Kezdetben a művészetnek csak egy célja van : nem akar egyebet, mint egészen elvont módon díszíteni, nem akar mást adni nekünk, mint a fantázia gyönyörködtető játékait, csak az csábítja, amiből hiányzik a kézzelfogható valóság. Ez az első stádium. Aztán elbűvöli az életet az az új csoda ; az élet könyörög, hogy vegyék föl a bűvös körbe. A művészet csak úgy tekinti az életet, mint nyers anyagának egy darabját, átalakítja, új formákba önti. A művészet érzéketlen minden ténybeli dolog iránt. A művészet érez, mesél, álmodik s maga és a valóság közé odaállítja a csodálatos stilizálás, a dekoratív vagy ideális feldolgozás áthághatatlan korlátját. A harmadik stádium az, mikor az élet kerekedik felül és kiűzi a művészetet a vadonba. Ez az igazi hanyatlás és ezt szenvedjük mi el ebben az órában.

       Vedd például az angol drámát. A drámai művészet eleinte szerzetesek kezében volt és elvont, díszítő, mithológiai volt a jellege. Aztán szolgálatába fogadta az életet és felhasznált néhány külső életformát; ily módon az élő lényeknek egészen új nemzedékét hozta létre, melynek kínjai iszonyúbbak voltak minden kínnál, amit az ember idáig érzett, melynek öröme hatalmasabban hangzott, mint a szerelmesek ujjongása — olyan nemzedéket, amelyben megvolt a titánok szén-

       120

       vedélyes tüze és az istenek nyugalma, — olyan nemzedéket, amely emberfölötti nagysággal, különös vétkekkel és különös erényekkel volt felruházva. És a művészet olyan nyelvet ajándékozott neki, amely különbözött a mindennapi nyelvtől, tele volt felségesen visszhangozó zenével és édes nthmusokkal, pompázva lépdelt ünnepélyes kádenciákban, bájossá tette a fantasztikus rím, drágakövek gyanánt csillogtak benne csudálatos szavak és dúsan díszelgett a kifejezés fenségében. A művészet káprázatos ruhába öltöztette gyermekeit; álarcokat adott nekik, parancsára kiszállott márvány sírboltjából az antik világ. Új Cézár jár büszke léptekkel a feltámadt Róma utcáin ; bibor vitorlával, fuvolaszóra lecsapó evezőkkel haladt át a folyón egy új Cleopatra Antiochia felé. Régi mithoszok, legendák és álmok alakot és testet öltöttek. Teljesen újra írták a történelmet s egyetlen drámaíró sem volt abban az időben, aki föl ne ismerte volna, hogy a művészet célja nem az egyszerű igazság, hanem a dúsan tagolt szépség. Ebben tökéletesen igazuk is volt. A művészet maga semmi más, mint egy neme a túlzásnak; a kiválogatás pedig, ami tulajdonképen lelke a művészetnek, semmi más, mint egy neme a nyomatékosabbá tett hangsúlynak.

       Hanem az élet hamarosan szétrombolta a formának ezt a tökéletességét. Már Shakespeare-nél megtaláljuk a vég kezdetét. Meglátszik ez abban, hogy későbbi darabjaiban lassankint kevesebb lesz a blank vers, előtérbe nyomul a próza, túlságos hangsúlyt nyer a jellemzés. Shakespeare-nek azok a helyei — és sok ilyen van — amelyek kifejezésükben durvának, közönségesnek, túlzottnak, fantasztikusnak, sőt obszcénnek 121

       tűnnek fel, mind az életből erednek, amely tulajdon hangjának visszhangozására vágyott s nem akarta meg-nemesíttetni magát azzal a felséges stílussal, amelynek egyedül volna szabad kifejezésre juttatni az életet. Shakespeare éppenséggel nem tökéletes művész. Túlságosan szerelmes a való életbe és kölcsön veszi ennek természetes kifejezését. Felejti, hogy a művészet összekötött kézzel szolgáltatja ki magát, ha lemond segítő eszközéről, a fantáziáról. Goethe azt mondja egyszer: A korlátozásban mutatkozik meg legelső sorban a mester — ámde önmagunk korlátozása, minden művészetnek lényeges előfeltétele, a stílusban van. De hát ne foglalkozzunk tovább Shakespeare realizmusával. A Vihar a legtökéletesebb palmódia. Csak azt az egyet akartuk bebizonyítani, hogy az Erzsébet és Jakab korabeli művészek felséges műve már magában hordozta a hanyatlás csiráját. Igaz, hogy ez a mű erejének egy részét annak köszönheti, hogy nyers anyag gyanánt az életet használta föl, de viszont egész gyöngesége is abból származik, hogy mint művészi formát alkalmazta az életet. A teremtő elvnek az utánzással való pótlása, a fantasztikus elemről való lemondás, elkerülhetetlen eredmény gyanánt teremtette meg a modern angol melodrámát. Ezeknek a daraboknak alakjai is a mindennapi élet nyelvét beszélik a színpadon, sem magasztos törekvésük, sem kiművelt beszédmódjuk nincs, közvetlenül az életből vannak merítve s a legapróbb részletekig visszaadják az élet laposságát; valósággal ábrázolják a nép járását, modorát, viseletét, hanghordozását; ezek az alakok nyugodtan utazhatnának a vasút harmadik osztályán anélkül, hogy feltűnést keltenének. Łs mindamellett milyen

       122

       unalmasak ezek a komédiák! Még csak azt a hatást sem érik el, amire törekszenek s ami egyedül okolja meg az irányukat: hogy az élet valóságának érzetét keltenék föl bennünk. A realizmus, mint módszer, teljes, tökéletes tévedés.

       Ami a drámáról és a regényről igaz, ép oly igaz az úgynevezett díszítő művészetekről. E művészeteknek egész európai története semmi más, mint egy harc története: az orientalizmus közt, amely bátran elvet minden utánzást, kedveli a művészi konvenciót, vonakodik a tárgyak ábrázolásától — és a maguk utánzó ösztöne közt. Ahol az orientalizmus győzött, mint például Bizáncban, Szicíliában és Spanyolországban közvetlen érintkezés útján, vagy a többi Európában, a keresztes hadjáratok hatása alatt: ott mindenütt a fantáziának felséges alkotásai keletkeztek, művészetté változott a látható világ, kitaláltak olyan dolgokat, amik hiányoztak az életből és gyönyörködtették az életet. Ahol pedig visszatértek az élethez és a természethez, ott közönségessé, komisszá, érdektelenné vált a művészet. A modern kárpitozó művészet atmoszferikus hatásaival, gondosan kiokoskodott távlataival, a fölösleges égbolt széles kezelésével, gondos, szorgalmas realizmusával híjján van minden szépségnek. A német üvegfestészet teljességgel utálatos. Angliában most kezdenek tűrhető szőnyegeket szőni. Ezt a változást csak az magyarázza meg, hogy újra megtaláltuk az utat a Kelet módszereihez és szelleméhez. Húsz esztendővel ezelőtt divatos térítőinket és szőnyegeinket, amelyek ünnepélyes, lehangoló módon fejezik ki az igazságot, határtalanul imádják a természetet és együgyűen utánozzák azt, ami látható: ma már a

       123

       nyárspolgár is nevetségesnek találja. Egy művelt mohamedán egyszer azt mondta nekem : ti keresztények annyira el vagytok foglalva a negyedik parancsolat félreértésével, hogy sohasem jutott eszetekbe művészi hasznát venni a másodiknak. — Tökéletesen igaza volt. Mindebből az az igazság derül ki: «aki a művészetet meg akarja tanulni, ne az élet, hanem a művészet iskolájába járjon*.(…)  Manapság egészen másként áll a dolog. A tények nemcsak a történelemben vetették meg a lábukat, hanem meghódították a fantázia birodalmát is, betörtek a költészet királyságába. Mindenütt érezni lehet jeges lehelletüket. Csőcselékké változtatják az emberiséget. Amerika durva üzleti szelleme, anyagias gondolkozása, a dolgok poétikus oldala iránt való közömbössége, fantáziában és magasztos, halhatatlan ideálokban való hiányossága főképen onnan származik, hogy ez az ország olyan embert tett nemzeti hősévé, aki maga elismerte, hogy nem tud hazudni. Nem túlzók, ha azt állítom, hogy a George Washingtonról és a cseresznyefáról szóló anekdota rövid idő alatt több kárt tett, mint akármelyik más erkölcsös história az egész világirodalomban.*

 

«Kétségtelen, hogy ezekben a dolgokban még a század vége előtt változás fog történni. A társadalmat kifárasztják unalmas és tanulságos szószaporításaikkal azok, akikben nincs meg sem a túlzáshoz szükséges szellem, sem a kitaláláshoz szükséges lángész ; meg fogja unni azokat az értelmes embereket, akiknek emlékezései folyvást az emlékezetükből folynak, akiknek mondanivalóját már eleve korlátok közé szorítja a valószínűségre való törekvés, akiknek elbeszéléseit min-

       125

       den pillanatban megerősítheti bármely nyárspolgár, aki az esetnél jelen volt — mondom, a társadalom előbb vagy utóbb kénytelen lesz visszatérni elvesztett vezetőihez, a művelt és lebilincselő hazudozókhoz. Nem tudjuk, ki volt az első, aki anélkül, hogy valóban résztvett volna a «vad vadászaton*, napnyugtakor elbeszélte a csudálkozva hallgató barlanglakóknak, hogy miként verte ki jáspis barlangjának biboros homályából a megatheriumot vagy miként ejtette el egymaga a mammutot, hogyan hozta haza megaranyozott agyarát — ezt a mi modern antropológusaink közül egy sem mondhatja meg nekünk, akármilyen híres tudósok is. De akármilyen nemzetségből származott is, akármi volt is a neve — bizonyos, hogy ő volt igazi megalapítója a társadalmi érintkezésnek. Mert hiszen a hazugnak cé'ja igen egyszerű: gyönyörködtetni, szórakoztatni, örömet szerezni. Voltaképen ő az alapja a civilizált társadalomnak ; a hazug nélkül olyan unalmas egy asztaltársaság még a nagyurak palotáiban is, mint egy akadémiai felolvasás, vagy egy vita a szerzők egyesületében, vagy mint Burnand úr egyik bohózata. A hazugot nemcsak a társadalom fogadja örömmel. A művészet ki fog törni a realizmus börtönéből, köszön-teni fogja és csókot nyom hamis, csodálatos ajakára, hiszen a művészet tudja, hogy egyedül ő ismeri a művészet hivatásának nagy titkát, tudniillik azt a titkot, hogy az igazság csak stíluskérdés. Az élet pedig — a szegény, bebizonyítható, érdektelen emberi élet — meg fogja unni azt, hogy Herbert Spencer s a tudós történetírók és statisztikusok örömére folyvást megismételje önmagát; követni fogja a hazugot, mint a kezes bárány s a maga egyszerű, tanulatlan módján

       126

       iparkodik egy csomó olyan csodát megteremteni, amilyenről a hazug beszél. Kétségtelenül mindig lesznek kritikusok, akik a Saturday Review egyik munkatársának példája szerint szigorúan megrójják a mesemondót, mert hiányosan ismeri a természettudományt. Mivel belőlük minden kitalálóképesség hiányzik, a maguk tehetetlenségéhez mérik a fantázia alkotását és ijedten tiltakozva emelik föl tintás kezüket, ha egy olyan becsületes úriember, mint Sir John Mandeville, aki sohasem járt túl a maga gyümölcsöskertjén, elragadó utikalandokkal ír tele egy könyvet, vagy, mint a nagy Raleigh, egész világtörténelmet ír anélkül, hogy bármit is tudna a múltról. Ezek a szörnyülködők annak az embernek pajzsa alatt fognak menedéket keresni, aki a varázsló Prosperót teremtette s Calibant és Ariéit adta melléje szolgául, aki kihallgatta, hogyan fújnak kürtjükbe a tritonok, a varázsszigetek korallzátonyain — aki meghallotta a tündérek énekét az Athén mellett levő erdőben — aki sötét menetben vonultatta végig a kisértet-királyokat a zordon skót pusztaságon — aki egy barlangba rejtette Hekatét a sors-nővérekkel. Igen, Shakespeare-re fognak hivatkozni, — ezt már így szokták meg, idézni fogják azt az elcsépelt mondást a művészetről, mely tükröt tart az élet elé s nem gondolják meg, hogy Hamlet azért teszi ezt a szerencsétlen kijelentést, mert be akarja bizonyítani a jelenlevőknek, hogy egyáltalán nem ért a művészethez.* «A művészet önmagában válik tökéletessé és nem önmagán kívül. Nem szabad a hasonlatosság külső álláspontja szerint megítélni. A művészet inkább fátyol, mint tükör. Olyan virágai vannak, amikről az erdő nem tud semmit, olyan madarai, amiket semmiféle erdőség nem látott soha. Világokat teremt és pusztít, lehúzhatja a holdat egy skarlátpiros cérnaszálon. Rendelkezik mindazokkal a formákkal, amelyek valóságosabbak az élő embernél, azokkal a nagy ősképekkel, amelyeknek minden meglévő dolog csak tökéletlen másolata. A természetnek az ő szemében sem törvénye, sem stílusa nincs. A művészet csodákat tehet, ha akar. Hívó szavára mesebeli lények bukkannak föl a mélységből. Megparancsolhatja a mandulafának, hogy télvíz idején virágozzék és hóval boríthatja az érett gabonaföldet. Csak egy szavába kerül és a fagy ráteszi ezüstös ujját június forró szájára és szárnyas oroszlánok törnek föl a lydiai dombok barlangjaiból. A dryádok utána leselkednek a sűrűből, ha arra jár, a barna faunok furcsán mosolyognak rá, ha közeledik hozzájok, keselyűfejű istenek tisztelettel hajolnak meg előtte és a centaurok oldala mellett nyargalnak.»… Hogy érted azt a megjegyzést: «az élet, a szegény, bebizonyítható, érdektelen emberi élet kísérletet fog tenni, hogy újra létrehozza a művészet csodáit?» Igen jól megértem, hogy nem akarod tükörnek tekinteni a művészetet. Véleményed szerint ezzel a lángész fényképlemezzé aljasodnék le. De azt csak nem gondolod komolyan, hogy az élet utánozza a művészetet, hogy az élet a tükör és a művészet a valóság?

       VlVIAN. Pedig csakugyan ez a véleményem. Akármilyen paradoxnak hangzik is — és a paradox mindig veszedelmes — azért mégis csak igaz, hogy az élet sokkal inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet. Valamennyien láttuk Angliában, hogy mennyire hatott az életre egy bizonyos különös, elbűvölő szépségtípus, amelyet két teremtő lelkű festő talált föl és alakított ki. Ha most belépünk valami magánkörbe vagy egy művészeti szalonba, mindenütt megtaláljuk azokat a rejtélyes szemeket, amelyekről Rossetti álmodott, a karcsú elefántcsont nyakat, a különös, egyenes metszésű állat, a laza, árnyalt hajfürtöket, amiket ő oly forrón szeretett, a Golden Stair édes szűziességét, a virágfinomságú szájat, a Laus Amoris fáradt kedvességét, az Andromeda szenvedélytől sápadt arcát, a Merlins Dream Fz'üí'en-jének gyöngéd kezét, símulékony báját. És így volt ez mindig. Egy nagy művész föltalál egy típust. Az élet megpróbálja utánozni, ismételni — népszerű alakban, mint egy vállalkozó szellemű kiadó. Sem Holbein, sem Van Dyck nem találták modelljeiket Angliában. Magukban hordozták a típusaikat s az élet a maga utánzó készségével modelleket adott segítségül a festőknek. A görögök a

       129

       maguk gyors felfogású művészi ösztönével igen jól fölismerték ezt, ezért állítják be ifjú házasok szobájába Hermes vagy Apolló szobrát, hogy az ifjú asszony olyan bűbájos gyermekeket szüljön, mint azok a művészi alkotások, amelyekre gyönyörűsége és kínlódása perceiben esett a pillantása. A görögök tudták, hogy az élet nemcsak valami sajátos szellemiséget, a gondolkozás vagy az érzés mélységét, lelki izgalmat vagy megnyugvást merít a művészetből, hanem át is tud alakulni a művészet formái és színei szerint s újra tudja teremteni Phidias ünnepélyességét éppen úgy, mint Praxiteles báját. Éppen ezért pusztán szociális okokból gyűlölték a realizmust. Érezték, hogy ez elrútítja az embereket és tökéletesen igazuk is volt. Mi azzal próbáljuk a faj életviszonyait javítani, hogy jó levegőről, szabad világosságról, egészséges vízről gondoskodunk és utálatos kopasz épületeket emelünk, használható lakásul az alsóbb néposztályoknak. Lehet, hogy egészség származik ezekből a berendezkedésekből, de szépség bizonyára nem. Ahhoz művészet kell s a nagy művész igazi tanítványai nem a modorának utánzói, hanem azok, akik magához a művész alkotásaihoz válnak hasonlókká, akár plasztikusak ezek, mint a görögök idejében, akár festmények, mint a mi napjainkban — egyszóval az élet a legjobb, sőt egyetlen tanítványa a művészetnek.

       Az irodalommal is úgy áll a dolog, mint az érzéki művészetekkel. Legfrappánsabban és legnépszerűbb módon azoknak a buta kölyköknek esetében látszik meg ez, akik Jack Sheppard vagy Dick Turpin kalandjainak olvasása után szerencsétlen gyümölcsös kofákat rabolnak ki, éjnek idején cukrászdákba törnek be és

       V/üde     A  kritikus  min:  nr

       130

       hazatérő öreg urakat külvárosi utcákban íekete álarcokkal és töltetlen revolverekkel molesztálnak. Ezt az érdekes jelenséget, amelyet mindig az említett könyvek új kiadásának megjelenése után lehet észrevenni, többnyire annak tulajdonítják, hogy az irodalomnak nagy hatása van a képzeletre. Ez tévedés. A képzelet lényegében teremtő erő és mindig új kifejezési formára törekszik. Ezeknek a kis fiúknak csmyjei az élet utánzó ösztönének szükségszerű következményei. Az élet szokása szerint iparkodik utánozni a költészetet és észrevehetjük, hogyan foglalja magába ez az utánzás egyre erősebben az egész életet. Schopenhauer elemezte a pesszimizmust, amely a mi modern gondolkozásunkat jellemzi, de Hamlet találta fel. Az emberek azért lettek mélabúsak, mert egy drámai hős valamikor melancholiá-ban szenvedett. A nihilista, ez a különös, hitetlen rnártir, aki lelkesedés nélkül huzatja magát karóba, aki olyasmiért hal meg, amiben nem hisz — körülbelül az irodalom produktuma. Turgenyev találta ki és Dosztojevszkij fejlesztette tovább. Robespierre a Rousseau műveiből nőtt ki éppen úgy, mint ahogyan a mi «Néppalotánk» egy regény «débns»-jeiből keletkezett. Az írás mindig megelőzi az életet. Nem utánozza, hanem tetszése szerint alakítja. A tizenkilencedik század, amilyennek mi ismerjük, jóformán egészen Balzac találmánya. A mi Lucien de Rubempréink, Rastignac-jamk és de Marsaymk először a Comédie Humaine színpadán léptek föl. Mi semmi egyebek nem vagyunk, mint jegyzetekkel és fölösleges kiegészítésekkel ellátott kikerekítései egy nagy regényíró elmés vagy fantasztikus vagy teremtően vizionárius alakjainak. Megkérdeztem egyszer egy hölgyet, aki benső ismeretségben

       131

       volt Thackeray-vel, hogy használt-e az író modellt Becky Sharp alakjához. Azt mondta, hogy Becky teljesen kitalált alak, de az ötletet egy nevelőnő adta hozzá, aki a Kensington Square szomszédságában lakott. Ez a nevelőnő egy igen önző és igen gazdag öregasszony társalkodónője volt. Érdeklődtem, hogy mi lett a nevelőnőből. A hölgy így felelt: ez a nevelőnő néhány esztendővel a Hiúság vására, megjelenése után megszökött annak az asszonynak unokaöccsével, akinek házában élt s ezzel egy ideig erősen izgatta a társaságot egészen Mrs. Rawdon Crawley stílusában és módján. Végül szerencsétlen lett; eltűnt valahol a kontinensen s itt-ott látták még Monte-Carlóban vagy más játszóhelyeken. Az az előkelő férfiú, akinek alakjáról ugyanaz a nagy érzékeny költő Newcome ezredest rajzolta, néhány hónappal a Newcomes megjelenése után meghalt és utolsó szava az volt: «Adsum». Stevenson éppen kiadta kis pszihológikus elbeszélését, mely az átváltozásról szól. Egyik barátom, Mr. Hyde ezidőtájt London északi részében tartózkodott s mert sietve akart eljutni egy vasúti megállóhelyhez, megindult a véleménye szerint legközelebbi úton. Eltévesztette az irányt és egyszerre csak sötét, kis utcák hálózatában találta magát. Kissé izgatott volt és igen gyorsan kezdett haladni; ekkor egyszerre csak valami kapu alól egyenesen nekiszalad egy gyerek. A gyerek elesett; ő megbotlott benne és rátaposott. A gyerek erősen megijedt, kissé meg is sérült, sírni kezdett s egy-két pillanat alatt tele volt az utca mindenféle durva népséggel, amely kacsázó lépésekkel csámpáskodott ki a házakból. Körülfogták és a nevét kérdezték. Már meg is akarta mondani, mikor hirtelen eszébe iutott az a baleset,

       132

       amelyről Stevenson elbeszélésében van szó…cyrill. Ez az elmélet csakugyan igen figyelemreméltó, de hogy tökéletessé tedd, be kell bizonyítanod, hogy a természet, éppen, mint az élet, csak a művészet utánzata. Be tudnád ezt bizonyítani?

       VlVIAN. Édes barátom, én mindent hajlandó vagyok bebizonyítani.

       cyrill. Szóval a természet engedelmeskedik a tájképfestőnek és neki köszönheti a hatásait?

       VlVIAN. Föltétlenül. Ugyan honnan származnak azok a csudálatos barna ködök, amik az utcáinkon kúsznak, a gázlámpákat elfátyolozzák és szörnyű árnyakká változtatják a házakat — honnan, ha nem az impresszionistáktól? Kinek köszönhetjük azt a bájos, ezüstös párát, mely a folyóink fölött lebeg s az ívelt hidakat, az ingó bárkákat oly kedves, kecses, letompííott körvonalakban mutatja be…De nézd csak a tárgyat tudományos vagy metafizikai álláspontról és be fogod látni, hogy igazam van. Mert mi a természet? A természet éppenséggel nem a mi nagy szülőanyánk. A természetet mi teremtettük. Csak a mi szellemünk ad neki lelket és életet. A dolgok azért vannak, mert látjuk őket; hogy mit és hogyan látunk, azoktól a művészektől függ, akik hatással voltak ránk. Nézni valamit még egyáltalán nem jelenti azt, hogy valóban látjuk is. Nem látjuk addig, míg szépségét észre nem vesszük ; csak akkor válik valósággá. Most látják az emberek a ködöt, de nem azért, mert valósággal van köd, hanem mert előbb költők és festők megtanították136

       őket, hogy észre tudják venni ezeknek a benyomásoknak titokzatos báját. Londonban talán már évszázadok óta volt köd. Sőt, meg vagyok győződve, hogy ez az igazság. De senkinek sem volt szeme, hogy meglássa s így nem tudtunk meg róla semmit…Persze nemzetek és egyes emberek a maguk természetes, egészséges hiúságával — ez az életünk titka — mindig azt képzelik, hogy ők azok, akikről a múzsák beszélnek. Az a szelíd méltóság, amellyel az utánzóművészet föllép, rájuk nézve tulajdon zavaros vágyaiknak tükrét jelenti. Mindig megfeledkeznek arról, hogy az élet megéneldője nem Apolló, hanem Marsyas. A művészet elhúzódik a valóságtól, elfordítja tekintetét a barlang árnyékától s a maga tökéletességét leplezi l e előttünk; az elképpedt tömeg csudál-kozva nézi, hogyan bontakozik ki a felséges, sokszirmú rózsa s azt hiszi, tulajdon lelkénekkibontakozását látja, tulajdon szelleme nyer kifejezést új formában. Erről azonban szó sincs. A művészet legmagasabb formája lerázza magáról az emberi szellem súlyát ; egy új eszköz vagy egy új anyag nagyobb nyereség neki, mint a művészetért való lelkesedés vagy egy magasztos szenvedély, vagy az emberi öntudatnak nagy fölébredése. A művészet csak a maga sajátos vonalában fejlődik. Éppenséggel nem szimbóluma semmiféle kornak. Inkább a korok az ő szimbólumai. Még

       139

       azok is, akik azt hiszik, hogy a kor, a haza, a nép tükröződik a művészetben, azok is kénytelenek elismerni, hogy minél inkább hajlik a művészet az utánzás felé, annál kevésbbé fejezi ki a kor szellemét. A római császárok gonosz képei repedezett sötét porfirból és foltos j áspisból néznek felénk, abból az anyagból, melyet az akkori realista művészek legszívesebben használtak. Mi azt hisszük, hogy ezekben a kegyetlen ajkakban, ezekben a súlyos, érzéki állkapcsokban rejlik a császárság bukásának titka. De ez bizonyára nincs így. Tiberius bűnei épp oly kevéssé semmisíthették meg ezt a felséges kultúrát, mint ahogy az Antoniusok erényei nem voltak képesek fönntartani. A bukás egyéb, sokkal kevésbbé vonzó okokból történt. A Sixtus-kápolna szibillái és prófétái valóban hozzájárulhatnak a felszabadult szellem újjászületésének, az úgynevezett renaissancenak magyarázatához; de mit árulnak el részeg fickók és támolygó hollandi parasztok Hollandia nagy leikéről? Minél elvontabb, minél ideálisabb egy művészet, annál inkább feltárja előttünk koránaklelkét. Ha egy nemzetet művészetéből akarunk megérteni, építészetével vagy zenéjével kell foglalkoznunk.

 

Az életet és a természetet föl lehet használni, mint egy darab művészi nyersanyagot, de mielőtt igazán hasznára lehetnének a művészetnek, művészi formába kell öltöztetni őket.

(...)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.