Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


P. Young-A viskó

2012.12.15


http://www.hotdog.hu/letoltes/doksi/konyv-magazin/p-young-a-visko

P. Young-A viskó

[...]
 Ekkor – a rájuk rótt feladatok végeztével – megjelent Josh és Kate, mert el akartak kéredzkedni, hogy Ducette-ék kenujában kimehessenek a tóra még egy utolsó kis evezésre.

Megígérték, hogy felveszik a mentőmellényeket. Az első kötelezően elutasító válasz után, és miután a gyermekek, és különösen Kate részéről elhangzott a szükséges mennyiségű

könyörgés, Mack végül engedett, de még egyszer emlékeztette őket a kenuzás biztonsági szabályaira és a megfelelő magatartásra. Különösebben persze nem aggódott. Táborhelyük csak kőhajításnyira volt a tótól, és a gyerekek megígérték, hogy a part közelében maradnak.

Olyan negyedóra elteltével Mack felnézett, mert a tó felől ismerős hangot hallott: „Apa!”

Kate kiáltott, miközben bátyjával együtt profik módjára eveztek a nyílt vízen. Mindketten engedelmesen felvették az életmentő mellényeket, és Mack integetett nekik.

Megdöbbentő, hogy egy látszólag jelentéktelen cselekedet vagy esemény miként képes egész életeket megváltoztatni. Azzal a mozdulattal, amellyel felemelte az evezőt, hogy visszaintegessen, Kate elvesztette az egyensúlyát, és ettől a kenu megbillent. Arcára ráfagyott a rémület, amikor a kenu csaknem hangtalanul, lassú mozgással felborult. Josh kétségbeesetten próbálta visszabillenteni, de már késő volt, és nagy csobbanással eltűnt Mack szeme elől, aki ekkor már futott a part felé. Nem akart bemenni a vízbe, csak ott akart lenni a közelben, amikor felbukkannak. Kate jelent meg először, prüszkölve és kiáltozva, Josh azonban nem volt sehol. Ekkor hirtelen felkavarodott a víz és megjelent a felszínen egy pár láb; Mack azonnal átlátta, hogy szörnyű nagy baj van.

Legnagyobb meglepetésére azok a reflexek, melyek tizenéves korában strandőrként kifejlődtek benne, azonnal működésbe léptek. Cipőjét és ruháját ledobva pillanatok alatt a vízbe vetette magát. Észre se vette, hogy a víz lélegzetet elakasztóan hideg, és úszni kezdett a felborult kenuig tartó tizenöt méteres távolság megtételére. Pillanatnyilag figyelmen kívül kellett hagynia rémülten zokogó leányát. Tudta, hogy neki semmi baja. Most Josh-sal kellett törődnie.Mély lélegzetet vett, és alámerült. A víz habzott, de viszonylag tiszta volt, és körülbelül egy méternyire ellátott. Gyorsan megtalálta a fiút, és azt is észrevette, mi okozta a bajt.

Mentőmellényének egyik pántja beleakadt a kenu hevederébe. Minden tőle telhetőt megtett, de nem tudta kiszabadítani, ezért megpróbálta Josh értésére adni, hogy bújjon beljebb a kenuba, ahova beszorult némi belélegezhető levegő. De szegény fiú annyira pánikba esett, hogy egyre csak rángatta a hevedert, amely a kenu pereme és a víz tükre alatt tartotta őt fogva.

Mack kidugta a fejét a vízből, ráordított Kate-re, hogy ússzon ki a partra, ő pedig belélegzett annyi levegőt, amennyit csak bírt, és újra lemerült. A harmadik alámerülésnél, tudva, hogy kezd kifutni az időből, ráébredt, hogy vagy a fiú kiszabadításával próbálkozik tovább, vagy pedig visszafordítja a kenut. Mivel a pánikba esett Josh-hoz lehetetlenség volt hozzáférni, Mack az utóbbi lehetőséget választotta. Afelől soha nem volt bizonyos, hogy Isten és az angyalok, vagy Isten és az adrenalin segítségével, de már a második kísérletre sikerült megfordítania a kenut, kiszabadítva Josht a kegyetlen szorításból.Az úszómellény ekkor végre betölthette rendeltetését, és a víz felszínén tartotta a fiú arcát.

Mack a felszínre emelkedett Josh mögött, aki ernyedten és öntudatlanul feküdt a vízen, vér szivárgott a fején lévő sebből, amit akkor szerzett, amikor a visszaforduló kenu jól fejbevágta.

Mack – a tőle telhető legszakszerűbb módon – azonnal megkezdte a fiú mesterséges lélegeztetését, miközben néhányan, akik meghallották a felbolydulást, odasiettek, hogy kihúzzák őt és a kenut a még mindig beleakadt mellénnyel együtt a sekélyebb vízbe.

Mack fel sem fogta az utasításokat ordítozó emberek kiáltozását, annyira a feladatára összpontosította figyelmét, miközben benne is növekedni kezdett a pánik. Amint szilárd talajt érintett a lába, Josh köhögni kezdett, majd kihányt egy jó adag vizet a reggelijével együtt. Az összegyűlt emberek hatalmas örömujjongásban törtek ki, de Mack még nem tudta elengedni magát. A fiú megmenekülése hajszálon múlt, és amikor ezt felfogta, a megkönnyebbülés és az adrenalinszint növekedésének együttes hatására sírásban tört ki. Ekkor a zokogó Kate hirtelen átölelte a nyakát, a jelenlévők pedig nevettek, sírtak és egymást ölelgették.
*
Sarah visszakísérte Josht és Kate-et a táborhelyetekre, miattuk ne aggódj – mondta Vicki zokogva.

– Ó, Istenem! – gondolta Mack, hisz’ teljesen megfeledkezett a másik két gyerekről. –

Miféle apa vagyok én? – Megkönnyebbült ugyan, amiért Sarah a gondjukat viselte, de most még jobban kívánta, hogy Nan ott legyen vele.

Ekkor robbant be a táborba Emil és Jesse. Emil megkönnyebbültnek látszott, Jesse viszont olyan feszült volt, akár az összenyomott rugó.

– Megtaláltuk! – kiáltott fel Emil ragyogó arccal, majd elkomorult, amikor ráeszmélt, hogy szavai félreérthetőre sikeredtek. – Úgy értem, megtaláltuk Ambert. Éppen most jött vissza, a másik helyen zuhanyozott, ahol még volt meleg víz. Azt mondta, szólt az anyjának, hova megy, de Vicki valószínűleg nem hallotta

– fejezte be egyre halkuló hangon.

– De Missyt nem találtuk meg! – tette hozzá gyorsan Jesse, hogy megválaszolja a legfontosabb kérdést. – Amber sem látta őt ma.Emil gyorsan átvette a helyzet irányítását: – Mack, azonnal értesítenünk kell a tábori hatóságokat Missyről. Talán megrémült a nagy zűrzavartól és izgalomtól, és annyira összezavarodott, hogy elment valahova és eltévedt, vagy esetleg megpróbált megkeresni minket, de rossz irányba indult el. Van róla fényképed? Talán akad itt egy fénymásoló az irodában, készíthetnénk néhány másolatot, hogy időt nyerjünk.

– Igen, van róla egy képem a tárcámban! – Mack benyúlt a hátsó zsebébe, és rémülten tapasztalta, hogy teljesen üres. Átvillant az agyán az a gondolat, hogy tárcája talán a Wallowa-tó fenekén pihen, de gyorsan az eszébe jutott, hogy a tegnapi drótkötélpályás kirándulás után a mikrobuszban hagyta, és még mindig ott van.

Mindhárman elindultak, vissza Mack táborhelye felé. Jesse előrefutott, hogy tudassa Sarah-val: Amber előkerült, de Missy holléte továbbra is rejtély. A táborhelyre érkezve Mack megölelte, és amennyire tőle telt, próbálta megnyugtatni Josht és Kate-et, és a kedvükért igyekezett nagyon nyugodtnak látszani. Lehúzta magáról átázott ruhadarabjait, majd felvett egy pólót és egy farmernadrágot, egy pár tiszta zoknit és a futócipőjét. Sarah megígérte, hogy Vickivel vigyáz a két nagyobb gyerekre, és odasúgta neki, hogy imádkozik érte és Missyért.

A táborozók jó része vagy nem volt a helyén, vagy pedig hazafelé készülve a csomagolás utolsó simításait végezte. Azok közül, akiket megkérdezett, senki sem látta Missyt vagy hozzá hasonló gyermeket. A kutatócsapat tagjai időnként felhívták az irodát, hogy megtudják, a többiek jutottak-e már valamire. De egyáltalán semmi sem történt, egészen délután kettőig.

A következő órák során hatalmas méreteket öltött az eltűnt Missy keresése. Körözést adtak le a keresett kocsira, amelyet nyugat felé egészen Portlandig, kelet felé az idahoi Boise-ig, észak felé pedig a washingtoni Spokane-ig kiterjesztettek. A josephi rendőrök útzárat állítottak fel az Imnaha főúton, amely Josephből kiindulva egészen a Hells Canyon Nemzeti Üdülőterületig elvezet. A rendőrök úgy gondolkodtak, hogy ha a gyermekrabló Imnahába vitte Missyt – de ez csak az egyik lehetséges útvonal volt a sok közül –, akkor meg tudják 30

szerezni a szükséges információkat a városból kihajtók kikérdezése útján. Forrásaik korlátozottak voltak, ezért felvették a kapcsolatot a nemzeti park felügyelőivel is, hogy éberen figyeljenek.
*
Már csaknem négy éve hajszoljuk ezt a fickót, most már a kilencedik államban követjük a nyomait. Folyamatosan nyugat felé tart. Magunk között csak úgy hívjuk, hogy a katicás gyilkos, de soha nem hoztuk nyilvánosságra a katicabogárral kapcsolatos részleteket, ezért erről önnek is hallgatnia kell. Véleményünk szerint eddig legalább négy gyermek elrablásáért és haláláért felelős, valamennyien tíz év alatti lányok voltak. Mindig eggyel több pöttyöt rak a katicára, ez a kislány lesz az ötödik. Mindig hagy a gyermekrablás helyszínén egy ugyanilyen kitűzőt, mindegyiken megegyezik a gyártási szám, mintha egy egész dobozzal vásárolt volna, de eddig még nem volt olyan szerencsénk, hogy kinyomozhattuk volna, honnan is származnak. A négy kislány holtteste közül egyetlen egyet se találtunk meg, és jóllehet a helyszínelők soha semmit sem találtak, jó okunk van azt feltételezni, hogy egyikük sincs életben.
  *

A helyszínelő csoport egyik tagja kinyitotta előttük a viskó ajtaját, és beengedte őket. A generátorokról működtetett fényszórók a nagy helyiség minden zugát megvilágították. A falak mellett mindenhol polcok, egy öreg asztal, néhány szék és egy régi heverő, amelyet valaki fáradságot nem kímélve idehozott. Mack azonnal észrevette azt, aminek azonosításához ide kellett jönnie és, elfordulva, két barátjának karjaiba omlott, aztán megállíthatatlanul zokogni kezdett. A kandalló mellett a padlón ott hevert Missy szakadt, vértől átázott piros ruhácskája.

Mack számára a következő napok és hetek a rendészeti szerveknél folytatott meghallgatások és a sajtónak adott interjúk érzelmileg bénító zűrzavarában teltek el. Utána következett Missy temetési szertartása egy kicsi, üres koporsóval, majd elvonult előtte a részvétét nyilvánító emberek szomorú arcának végtelen sora, de senki sem tudta, mit is mondhatna egyáltalán. Valamikor az ezt követő hetek során Mack lassan és fájdalmasan elkezdett visszazökkenni a mindennapi élet taposómalmába.

Minden jel arra utalt, hogy a katicás gyilkos újból megerősítette kétes hírnevét ötödik áldozata, Melissa Anne Phillips meggyilkolásával. A másik négy esethez hasonlóan a hatóságok Missy holttestét sem találták meg soha, annak ellenére sem, hogy keresőcsoportjaik a helyszín felfedezése után napokon keresztül kutattak az erdőben a viskó környékén. A gyilkos most sem hagyott hátra sem ujjlenyomatot, sem pedig értékelhető DNS-mintát. A kitűző kivételével sehol nem hagyott maga mögött használható bizonyítékot. Mintha egy kísértet lett volna.

A tragédia ráadásul még jobban elidegenítette Macket Istentől, de ő figyelmen kívül hagyta az elszigeteltség egyre erősödő érzését. Inkább megpróbált magára ölteni egy sztoikus, érzéketlen hitet, és jóllehet ebben bizonyos mértékű vigasztalásra és békére lelt, rémálmai nem szűntek meg: újra meg újra átélte álmában, hogy lába beleragadt a dágványba, és hangtalan sikoltásaival nem tudta megmenteni az ő drága kis Missyjét. Később a rossz álmok egyre ritkábban törtek rá, a nevetés és az öröm pillanatai pedig lassan visszatértek az életébe, bár emiatt mindig bűntudatot érzett.
Ezért amikor megkapta Papa levelét arról, hogy szeretne találkozni vele a viskóban, ezt nem tudta félvállról venni. Hát Isten már leveleket is ír? De miért éppen a viskóban, legmélyebb fájdalmának ikonikus színhelyén? Isten nyilván alkalmasabb helyet is kereshetett volna a vele való találkozáshoz. Még az a sötét gondolat is átvillant az agyán, hogy a gyilkos gúnyolódik vele, vagy esetleg el akarja csalogatni őt jó messzire, hogy családja védtelen maradjon. Az is lehet, hogy ez az egész valami kegyetlen átverés. De akkor honnan ez a „Papa” aláírás?

Mack hiába próbálta, nem tudott szabadulni annak a hátborzongató lehetőségétől, hogy a levél esetleg mégis Istentől származik, még akkor is, ha az a gondolat, hogy Isten leveleket küldözget, nem igazán illeszkedett az ő teológiai rendszerébe. A szemináriumban azt tanították, hogy Isten a mai kor emberével teljesen megszakította a nyílt kommunikációt, és tőlünk csak annyit vár el, hogy hallgassuk a Szentírást és kövessük azt, persze csak ha helyesen értelmezik azt. Isten hangja az írott szövegre redukálódott, és még ezt is megfelelőMinél többet gondolkodott ezen, annál zavarodottabb és ingerültebb lett. Ki küldhette azt az átkozott levelet?! Akár Isten, akár a gyilkos, akár valami tréfacsináló, mi akar lenni ez az egész? Bárhogyan is nézte, úgy érezte, hogy valaki szórakozik vele. És egyébként is, mi értelme volt Istent követni? Mire jutott vele?

De minden haragja és depressziója ellenére is tudta, hogy válaszokra van szüksége.
*
Ugyanazt az útvonalat követte, amelyen három és fél évvel ezelőtt végigmentek. Csak néhány kisebb változtatást hajtott végre: nem állt meg olyan sokszor a pihenőhelyeken, és úgy ment el a Multnomah-vízesés mellett, hogy oda se nézett. Missy eltűnése óta mindig elfojtotta az ezzel a hellyel kapcsolatos gondolatait, és érzelmeit szívének lakatra zárt pincekamrájába száműzte.

A Szurdok felé vezető hosszú emelkedőn azt érezte, hogy egy alattomos pánik kezd beszivárogni a tudatába. Próbált nem gondolkodni azon, amit éppen tesz, mindig csak a következő lépésre összpontosított, de ahogy a fű áttör a betonon, az elnyomott érzések és félelmek is kezdtek előtörni. Elsötétült tekintettel szorította a kormánykereket, miközben harcolt a kísértéssel, hogy a legelső kijáratnál lehajtson a sztrádáról és visszaforduljon. Tudta, hogy legmélyebb fájdalmainak, A Nagy Szomorúság örvényének a kellős közepébe tart, ami pedig a tragédia óta felettébb letompította benne annak tudatát, hogy ő még az élők közé tartozik. Emlékképek villantak fel benne, hullámokban tört rá a fortyogó harag, ami után epének és vérnek az ízét érezte a szájában.

Macknek az az érzése támadt, hogy figyelik, és egyszer meg is pördült, hogy lássa, van-e ott valaki. Bármennyire is meg akart fordulni, hogy visszarohanjon a Jeephez, úgy érezte, hogy lábai függetlenítették magukat és elhatározták, hogy folytatják útjukat az ösvényen, egyre beljebb a homályba burkolózó, egyre sűrűsödő erdőbe.Hirtelen valami megmozdult a közelében. A rémülettől megdermedt, némán és éberen figyelt. Hallotta a vér lüktetését a fülében, szája pedig hirtelen kiszáradt. Lassan hátranyúlt, és kihúzta a pisztolyt az övéből. Nagy csattanással kibiztosította, és tágra nyílt szemmel meredt a sötét aljnövényzetre, hátha lát vagy hall valamit, ami megmagyarázhatja a zajt, és lecsillapíthatja felborzolt idegeit. De bármi volt is, ami megmozdult, mostanra már megállt.

Talán őrá várakozik? A biztonság kedvéért néhány percig mozdulatlanul állt, mielőtt a lehető

legcsendesebben folytatta volna lassú útját az ösvényen.

Néhány kanyar után kibukkant az erdőből. A tisztás túloldalán, a lejtő alján újból megpillantotta – a viskót. Földbe gyökerezett lábbal állva nézte, a gyomra liftezett és émelygett. Látszólag semmi sem változott azon kívül, hogy a tél lecsupaszította a lombhullató fákat, és fehér hótakaró borította a környéket. Maga a viskó kihaltnak és üresnek tűnt, de amint kimeredt szemmel bámulta, egy pillanatra mintha átalakult volna egy gonosz pofává, amely démoni vigyorba torzult, egyenesen rá nézett, mintha el akarná riasztani. Mack nem vett tudomást a pánikról, amely kezdett eluralkodni rajta, hanem eltökélten ment tovább, hogy megtegye az utolsó száz métert, és fellépett a tornácra.Újból elárasztották az emlékek és ugyanaz a rémület, amelyet akkor érzett, amikor legutóbb itt állt ennél az ajtónál, és csak némi tétovázás után nyomta le a kilincset. „Hahó!” –kiáltotta, de nem túl hangosan. Megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott, ezúttal kissé hangosabban: „Hahó! Van itt valaki?!” Hangja visszhangzott az üres házban. Kissé felbátorodva teljesen átlépte a küszöböt, és megállt.

Amint a szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassanként egyre jobban ki tudta venni a szoba részleteit a törött ablakokon keresztül beszűrődő délutáni fényben. Belépett a nagy helyiségbe, és felismerte az öreg székeket és az asztalt. Mack nem tudott uralkodni magán, amikor szeme arra a helyre tévedt, amelynek látványát nem tudta elviselni. Még több év elteltével is tisztán látható volt a kifakult vérfolt a kandalló mellett a padlón, ahol Missy ruháját megtalálták. „Annyira sajnálom, édesem!” Szeméből kibuggyantak a könnyek.Végül aztán szívének indulatai szökőár módjára törtek elő, szabadjára engedve visszafojtott haragját, ami hatalmas erővel zúdult alá érzelmeinek sziklafalú kanyonjaiban. Az ég felé fordította tekintetét, és úgy üvöltötte gyötrelmes kérdéseit: „Miért?! Miért engedted, hogy ez megtörténjen? Miért hoztál engem ide? Bárhol találkozhattunk volna, miért éppen itt?. Nem volt elég, hogy megölted a kislányomat? Muszáj, még velem is játszadozgatnod?”

Kétségbeesetten és legyőzötten roskadt le a padlóra a vérfolt közelében. Óvatosan megérintette. Ez volt minden, ami az ő Missyjéből maradt. Ahogy ott feküdt mellette, ujjaival óvatosan végigkövette a vérfolt kifakult körvonalát, és ezt suttogta: „Missy! Annyira sajnálom! Annyira sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni! Annyira sajnálom, hogy nem találtalak meg!” Kimerültsége ellenére ott forrt benne a méreg, amivel még egyszer célba vette a közömbös Istent, aki képzeletében valahol a viskó mennyezetén túl rejtőzködött.

Isten, még azt sem engedted meg, hogy megtaláljuk, és illő módon eltemessük! Még ez is túl nagy kérés volt?!” Miután kiadta magából vegyes érzelmeit, a harag átadta a helyét a fájdalomnak, és a szomorúság friss hulláma kezdett keveredni a zavarodottság érzésével.

„Akkor hát hol vagy? Azt hittem, találkozni akarsz itt velem. Isten, én itt vagyok! És te hol vagy?! Sehol nem lehet téged megtalálni. Soha nem voltál a közelben, amikor szükségem lett volna rád – se kisfiú koromban, sem pedig akkor, amikor Missyt elveszítettem. És most sem!
Az érzelmi üresség bódulatában ült a földön, és a pisztolyt markolva a lehetőségeket mérlegelte. Hideg szellő súrolta végig az arcát, lényének egy része pedig egyszerűen csak azt kívánta, hogy feküdjön le a padlóra, hogy halálra fagyjon – ennyire kimerültnek érezte magát!

Nekidőlt a falnak és megdörzsölte fáradt szemét. Hagyta, hogy szeme lecsukódjon, és ezt mormogta: „Szeretlek, Missy! Annyira hiányzol!” Hamarosan halálosan mély álomba merült.Talán csak percek teltek el, amikor egy rándulással felébredt. Meglepődött azon, hogy elbólintott, de most gyorsan talpra ugrott. A pisztolyt az övébe, haragját pedig a lelke legmélyére visszagyömöszölve elindult az ajtó felé. „Nevetséges! Hogy én mekkora egy barom vagyok! Hogy is remélhettem, hogy Isten annyira törődik velem, hogy levelet küld nekem?!” Felnézett a szarufák közötti réseken át. „Isten, én befejeztem? – suttogta. – Ezt én nem tudom továbbcsinálni! Belefáradtam, hogy próbáljalak mindezekben megtalálni téged.”Ezzel kisétált az ajtón. Eldöntötte, hogy ez volt a legutolsó alkalom, amikor kereste Istent. Ha Isten akar tőle valamit, akkor majd lesz szíves ő odamenni hozzá.

Benyúlt a zsebébe, kivette a levélszekrényében talált levélkét, és apró darabokra tépte.

Hagyta, hogy a kis fecnik lassan leperegjenek az ujjai között, hadd vigye őket a feltámadó jeges szél. Fáradt öregemberként lépett ki a tornácra, aki nehéz léptekkel és még annál is nehezebb szívvel indult vissza az autó felé.
*
Alig tett meg tizenöt métert a csapáson, amikor hátulról hirtelen egy meleg fuvallat simogatását érezte. Egy énekesmadár trillázása törte meg a jeges csendet. Az előtte húzódó ösvényen gyorsan elolvadt a hó és jég páncélja, mintha valami hatalmas hajszárítóból meleg levegőt fújtak volna rá. Mack megállt, és döbbenten nézte, amint a környéken eltűnik a fehér lepel, és helyét burjánzó növényszőnyeg foglalja el. Harminc másodperc alatt a tavasz három hete zajlott le a saját szeme láttára. A szemét dörzsölte, és próbált szilárdan állni ennek az örvénylő nyüzsgésnek a közepette. Még az imént kezdődött enyhe havazás hópelyhei is apró virágszirmokként szállingóztak le a földre.Amit látott, az természetesen lehetetlen volt. A hótakaró eltűnt, és máris nyári vadvirágok tarkították az ösvény két oldalát és az erdő felé terjeszkedtek, ameddig csak a szem ellátott.Vörösbegyek és pintyek rebbentek ki a fák közül. Időnként mókusok és csíkos-hátú mókusok ugráltak át előtte az ösvényen. Volt, amelyik megállt, és még le is ült egy pillanatra, hogy megnézze magának ezt a furcsa lényt, mielőtt újból eltűnt volna az aljnövényzetben. Mintha még egy fiatal őzbak is elővillant volna a sötét irtásról, de mire jobban szemügyre vehette volna, már el is tűnt. Mintha ez még nem lenne elég, virágillat kezdett terjengeni a levegőben, nemcsak a hegyi vadvirágok erős aromája, hanem a rózsa és az orchidea átható illata keveredett egyéb, trópusi területeken honos egzotikus növények illatával.

Mack már nem gondolt hazamenetelre. Elfogta a rémület, mintha Pandora szelencéjét nyitotta volna ki, és most sodródna az őrület középpontja felé, hogy mindörökre odavesszen.Bizonytalanul, de elővigyázatosan megfordult, és próbált valami kapaszkodót találni ebben az őrült kavargásban.

Döbbenten állt az elé táruló látványtól. A kép szinte teljesen megváltozott. A düledező

viskó helyén egy robusztus, gyönyörűen megépített rönkház állt, közvetlenül közte és a háztető fölött elővillanó tó között. Kézi munkával hántolt, teljes hosszúságú rönkökből épült, mindegyik tökéletesen illeszkedett a helyére.

A sötét, áthatolhatatlanul elburjánzott bozót, tüskés cserjék és borostyán helyén képeslapra illő látvány tárult Mack elé. A kéményből füst szállt komótosan a késő délutáni ég felé, ami arra utalt, hogy van valaki a házban. A tornác felé, és körülötte gondosan megépített járda látszott, melyet alacsony, fehérre festett léckerítés szegélyezett. A közelből – talán bentről –

mintha nevetést hallott volna, de ebben nem volt biztos.Talán ilyen az, amikor valaki átélt egy totális lelki összeomlást. „Megőrültem!” – suttogta.

– Ez nem lehet igaz! Ez képtelenség!Mack csak a legszebb álmaiban tudott volna elképzelni ennyire szép helyet, és ez az egészet még gyanúsabbá tette. A látvány káprázatos volt, az illatok bódítóak, a lábai meg, mintha önálló életre keltek volna, elindultak vele visszafelé az úton, egészen a tornác feljáratáig. Mindenhol virágok nyíltak, a virágillat és a fűszernövények átható aromájának keveréke pedig régen elfeledett emlékeket ébresztett fel benne. Mindig azt hallotta, hogy az orrunk köt össze minket a legerősebben a múltunkkal, meg hogy a szaglóérzékünkkel lehet a legbiztosabban visszalépni az elfelejtett múltba, és most saját gyermekkorának jól elraktározott emlékei cikáztak át elméjén.

Felment a tornácra, és ott újból megtorpant. Egyértelműen hangokat hallott bentről.

Ellenállt annak a hirtelen jött késztetésnek, hogy rohanjon el, mint az a kisfiú, aki bedobta a labdáját a szomszéd virágoskertjébe. „Még ha odabent is van Isten, mi hasznom belőle?”

Becsukta a szemét, megrázta a fejét, hátha eltűnik ez a hallucináció, és helyreáll a valóság. De amikor újból felpillantott, továbbra is ugyanazt látta. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a fából készült korlátot. Határozottan valóságosnak tűnt.

Ekkor újabb dilemmával találta szemben magát. Mi a teendő, ha odamegyünk egy ház, vagy esetünkben egy viskó ajtajához, amely mögött esetleg Isten tartózkodik? Kopogjon?Miközben lelki egyensúlyának megteremtésével próbálkozott, az a harag, amelyről az előbb még azt hitte, hogy már kihalt belőle, kezdett a felszínre törni. Most már nem érdekelte Isten helyes megszólításának módja, feltöltötte energiával saját indulata, és odalépett az ajtóhoz. Úgy döntött, hogy hangosan dörömböl, és majd meglátja, mi lesz, de alig emelte fel az öklét, hogy megdöngesse az ajtót, az kitárult, és Mack egy jól megtermett, sugárzó mosolyú afro-amerikai asszonysággal találta szemtől szembe magát.

Ösztönösen hátraugrott, de túl lassúnak bizonyult. Az asszony a termetét meghazudtoló fürgeséggel utolérte és a karjaiba zárta. Felkapta a földről, és körbe-körbe forgott vele, akár egy kisgyermekkel, és közben a nevét kiabálta: „Mackenzie Allen Phillips!” – Egy olyan személy szenvedélyével tette, mint aki rég nem látott, és nagyon szeretett rokonát látja viszont. Végül a lábára állította, és kezét Mack vállán pihentetve eltolta őt magától, hogy jól megnézhesse.
*
Hirtelen elárasztotta a belőle áradó illat, és ez a lelke mélyéig megrázta. Virágillat volt, melyből tisztán kiérződött a gardénia és jázmin aromája. Ez az édesanyja semmivel össze nem téveszthető parfümje volt, amelyet Mack gondosan elrejtett kicsi fémdobozkájában. Már eddig is bizonytalanul egyensúlyozott érzelmi szakadékának szélén, de ez az illat és az ezzel együtt járó emlékek megrendítették. Érezte a szemében gyülekező könnycseppek melegét; olyan érzés árasztotta el, mintha kopogtatnának szívének ajtaján. Úgy tűnt, az asszony is tisztában van mindazzal, ami benne zajlik.Minden rendben, édesem, nyugodtan sírjál

Tudom, hogy fáj, tudom, hogy haragszol és össze vagy zavarodva. Ne tartsd vissza, nyugodtan sírd ki magadból. Jót tesz a léleknek, ha időnként kinyitják a csapot, és engedik, hogy jöjjenek azok a folyamok – a gyógyulás folyamai.

De amennyire képtelen volt megakadályozni, hogy a könnyek összegyűljenek a szemében, ugyanannyira képtelen volt arra is, hogy elengedje magát – még nem, és főleg nem ennek a nőnek a jelenlétében! Minden erejét összeszedve tartotta magát, nehogy belezuhanjon érzelmeinek fekete lyukába. Közben az asszony ott állt mellette, kitárt karokkal, mintha csak édesanyjának a karjai lennének. Mack érezte a szeretet jelenlétét. Meleg volt, hívogató, szívet lágyító.

Amikor végül abbahagyták a kuncogást, a termetes asszonyság átölelte Mack vállát, magához húzta, és így szólt: – Mi már tudjuk, hogy te ki vagy, de mi valószínűleg tartozunk egy bemutatkozással. Én – mondta, és lendületes mozdulattal önmagára mutatott – a házvezető és a szakács vagyok. Szólíts csak egyszerűen úgy, hogy Elousia.

– Elousia? – kérdezett vissza Mack, mert semmit sem értett az egészből.

– Rendben, nem szükséges Elousiának szólítanod; ez csupán egy olyan név, amit én nagyon szeretek és különleges jelentése van a számomra. Akkor hát – folytatta összefont karral, és az egyik kezét az álla alá téve, mintha erősen gondolkodna – hívhatsz úgy is, ahogy Nan szokott.

– Micsoda?! Csak nem azt akarod mondani, hogy

– Mack elmondhatatlanul meglepődött, sőt, kifejezetten zavarban volt. Ez biztosan nem az a Papa, aki a levelet küldte

– Úgy értem, azt akarod mondani, hogy te vagy Papa?

– Igen – felelte mosolyogva a nő, és várakozóan nézett rá, mert úgy tűnt, hogy mondani akar valamit, de Mack mukkanni se tudott.

– Én pedig – vágott közbe a férfi, aki a harmincas éveiben járhatott, és valamivel alacsonyabb volt, mint Mack –, próbálom rendben tartani a dolgokat a ház körül. Nagyon szeretem a kétkezi munkát, bár amint a többiek tanúsíthatják, főzni és kertészkedni is ugyanannyira szeretek, mint ők.

– Közel-keleti származásúnak látszol. Talán arab vagy? – találgatott Mack.

– Háát, ami azt illeti, ahhoz a hatalmas családhoz mostohafivérként tartozok. Hogy egész pontos legyek: Júda házából származó zsidó vagyok.

– Ezek szerint

– Mack szinte beleszédült a felismerésbe. – Akkor te vagyJézus? Igen. Így is szólíthatsz, ha az jobban tetszik. Elvégre ez a legelterjedtebb nevem.

Anyám Jésuának szólított, de sokan tudják, hogy a Jósua, vagy akár a Jesse névre is hallgatok.

Mack hüledezve állt, szóhoz se jutott. Amit látott és hallott, egyszerűen felfoghatatlan volt.

Ez annyira lehetetlen

de hát mégiscsak itt van

vagy egyáltalán tényleg itt van?! Hirtelen nagyon gyengének érezte magát. Érzelmek borították el, ahogy elméje kétségbeesetten 51

próbálta feldolgozni a rázúduló információkat. Amikor már csaknem térdre rogyott, közelebb lépett hozzá az ázsiai nő, és ezzel magára vonta Mack figyelmét.

– Én pedig Sarayu vagyok – mondta enyhe főhajtással, mosolyogva. – Többek között kertészkedéssel foglalkozom.Mack fejében egymást kergették a gondolatok, miközben kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit is kell most tennie. Hármuk közül vajon az egyik Isten? Mi van akkor, ha ez az egész csak hallucináció, vagy angyalok, vagy ha Isten csak később jön? Zavarba ejtő helyzet lenne. Mivel hárman vannak, lehet, hogy ez az egész valami Szentháromság féleDe kettő

közülük nő

és csak egy férfi

És egyikük sem fehér ember! De miért is kell magától értetődőnek tekinteni, hogy Isten fehér? Képtelen volt rendezni gondolatait, ezért arra az egyetlen kérdésre összpontosította figyelmét, amelyre a leginkább tudni akarta a választ.Akkor hát, – kérdezte küszködve – melyikőtök Isten?

– Én vagyok – szóltak meg mindhárman egyszerre. – Mack egyikről a másikra nézett, és bár képtelen volt felfogni mindazt, amit látott és hallott, valamiért mégis hitt nekik.
*
    ...  De mi az értelme annak, hogy hárman vagytok, és így együtt egyetlen Istent alkottok? Jól mondom?

– Elég jól – szaladt szélesre a mosolya. – Mackenzie, ez a legfontosabb! – Úgy tűnt, hogy Papa élvezi a helyzetet. – Nem három isten vagyunk, és nem is arról van szó, hogy van egy háromféle szerepkört betöltő isten, mint az a férfi, aki férj, apa és munkavállaló egy személyben. Én egyetlen Isten vagyok, és három személy, és mindhárom személy teljes mértékben és tökéletesen egy.

A „mi van?!”, amit Mack eddig elnyomott, most teljes erejében buggyant ki belőle.

– Ne is törődj vele! – folytatta Papa. – A lényeg ez: ha egyszerűen csak Egy Isten lennék és csak Egy Személy, akkor a teremtett világból hiányozna valami, ami csodálatos, sőt nélkülözhetetlen. És akkor teljesen más lennék, mint aki így vagyok.

– És akkor hiányozna az életünkből

.? – Mack nem tudta, hogyan is fejezze be a kérdést.a szeretet és a kapcsolat. Minden szeretet és kapcsolat csak azért lehetséges a számodra, mert már létezik bennem, magában Istenben. A szeretet nem a korlátozás; a szeretet maga a repülés. Én szeretet vagyok.

Mintegy válaszul erre a kijelentésre, megszólalt a stopper, mire a madárka felröppent, és kirepült az ablakon. A szajkó repülését figyelni egy egészen újfajta, magasabb szintű

gyönyörűséget jelentett Mack számára. Visszafordult Papa felé, és csak ámulattal nézte őt.

Annyira gyönyörű és ámulatba ejtő volt, és bár Mack kissé elveszettnek érezte magát, s habár A Nagy Szomorúság még mindig meg-meglátogatta, érezte, hogy egyre inkább megnyugtatja őt Papa biztonságot adó közelsége.

– Érted, ugye – folytatta Papa hogy ha a szeretetemnek nincsen tárgya – vagy még pontosabban: ha nincs valaki, akit szeressek – ha nekem nem lenne ilyen közösségem önmagamon belül, akkor egyáltalán nem lennék képes a szeretetre? Olyan istened lenne, aki nem tud szeretni. Vagy ami még rosszabb, olyan istened lenne, aki ha úgy dönt, hogy szeretni akar, csak saját természetének korlátozásával tehetné ezt. Az ilyenfajta isten feltehetően szeretet nélkül cselekedne, az pedig kész istencsapása lenne. És az – ebben biztos lehetsz nem én vagyok!

A valóban létező Isten – a Vagyok, aki Vagyok – képtelen szeretet nélkül cselekedni!

Mack tudta, hogy mindaz, amit épp most hallott, még ha oly nehezen érthető volt is, valami hihetetlenül csodálatos. Olyan érzése támadt, mintha ezek a szavak beburkolták, körülölelték volna őt, és oly módokon is szóltak volna hozzá, amik túl voltak azon, amit a fülével hallott. Persze nem mintha valóban elhitt volna bármit is az egészből. Bárcsak igaz lenne mindez! Tapasztalatai azonban pontosan az ellenkezőjét sugalmazták.

 Mackenzie, tudom, hogy a szíved tele van fájdalommal, haraggal és zűrzavarral. Majd ezekre is sort kerítünk együtt, amíg itt vagy velünk. De szeretném, ha tudnád azt is, hogy sokkal több minden megy végbe most, mint amit el tudnál képzelni vagy meg tudnál érteni, még ha el is mondanám neked. Amennyire képes vagy, támaszkodj a belém vetett bizalmadra, bármilyen kicsi legyen is az, rendben?

Mack lehajtotta a fejét, és a padlót bámulta. „Ezek szerint tudja” – futott át rajta.Mack nehezen talált szavakat arra, hogy elmondja mindazt, ami a szívében volt. – Nagyon sajnálom, hogy neked

úgy értem, Jézusnak meg kellett halnia.

Papa megkerülte az asztalt, és újra erősen megölelte Macket. – Tudom, hogy sajnálod, és ezt köszönöm. De tudnod kell, hogy mi egyáltalán nem sajnáljuk. Megérte! Igaz, fiam?!

Ezt a kérdést Jézushoz intézte, aki ebben a pillanatban lépett be a házba. – Teljes mértékben! – felelte Jézus. Egy pillanatra elhallgatott, majd Mackre nézett. – És akkor is megtettem volna, ha te lettél volna az egyetlen, akiért meg kell tennem, de nem te voltál az egyetlen! – mondta egy kedves mosoly kíséretében.

Mack elnézést kért, és kiment a fürdőszobába. Megmosta a kezét és az arcát, és megpróbálta egy kicsit összeszedni magát.Jézus javasolta, hogy néhány percre hunyják be a szemüket, hogy az alkonyat utolsó nyomait is elnyelhesse az éjszaka. Mack készségesen reagált, és amikor végül kinyitotta a szemét, az elé táruló látvány annyira fenséges és erőteljes volt, hogy néhány pillanatra meg is szédült tőle.

Egészen úgy érezte, hogy zuhan felfelé, az űrbe, a csillagok pedig száguldva közelednek felé, hogy körbeöleljék. Felemelte a kezét, és elképzelte, ahogy egészen az égig ér, és egyenként leszakít néhány gyémántot a bársonyosan fekete égről.

– Nahát! – suttogta.

– Hihetetlen! – felelte Jézus, szintén suttogva. Feje ott volt Mack közelében a sötétben. –

Ezt sose fogom megunni.

– Annak ellenére sem, hogy te alkottad?

– Én alkottam meg, amikor még az Ige voltam, még mielőtt az Ige testté lett. Ezért, jóllehet valóban én teremtettem, most emberként nézek rá. És azt kell mondanom, hogy lenyűgöző.
*
Bármilyen furcsának hangzik is, Mack álmaiban tanult meg így repülni: felemelkedni a földről mindenféle segédeszköz nélkül – se szárnyak, se semmiféle repülő alkalmatosság, hanem csak úgy magától. Az első repülések általában néhány centiméterre korlátozódtak, alapvetően azért, mert félt, pontosabban rettegett attól, hogy lezuhan. Miután sikerült egy-két méterre növelni a repülési magasságot, az önbizalma is növekedni kezdett, mivel felfedezte, hogy a földet érés egyáltalán nem fájdalmas, inkább olyan, mint egy lassított felvételen való szökkenés. Egy idő elteltével megtanult felemelkedni a felhőkig, roppant távolságokat átrepülni és puhán landolni.

Amint kedve szerint szárnyalt a csipkés élű hegyek és a szikrázóan fehér tengerpartok felett, és élvezte az álombeli repülés régóta hiányolt csodáját, hirtelen valami megragadta a bokáját, és lerántotta az égből. Másodpercek alatt lezuhant, és hatalmas erővel, arccal csapódott bele egy sáros és mély kerékvágásokkal szabdalt útba. Mennydörgés rázta meg a földet, és pillanatok alatt akkora felhőszakadás támadt, hogy teljesen átázott. És aztán kezdődött elölről a rémálom. A villámlás fénye felvillantotta kislányának arcát, aki hangtalanul sikoltott felé: „Apaaa!”, aztán elrohant, bele a sötétségbe. Piros ruhácskájából csak egy-egy villanást látott, majd eltűnt. Mack teljes erejét megfeszítve próbálta kiszabadítani magát a mocsárból, de ezzel csak annyit ért el, hogy az még jobban vonta-vonszolta lefelé. És amikor már majdnem teljesen elmerült, levegő után kapkodva felébredt.Miközben szíve hevesen vert, képzeletét pedig még mindig az álomképek tartották fogva, beletelt néhány percbe, mire Mack tudatosította magában, hogy csak álmodott. De hiába homályosult el az álom a tudatában, az érzelmei továbbra is annak hatása alatt álltak. Az álom 69

újra beindította A Nagy Szomorúságot, és még mielőtt képes lett volna kikelni az ágyból, ismét ugyanazzal a kétségbeeséssel küszködött, amely már eddig is éveket emésztett fel az életéből.

Orrát fintorgatva nézett szét a szobában a derengő hajnal tompa szürkületében, amely beszivárgott a zsalugáter résein keresztül. Ez nem az ő hálószobája volt; semmi sem tűnt ismerősnek. Hol van hát akkor!? Gondolkodj, Mack, gondolkodj! Ekkor hirtelen minden az eszébe jutott. Még mindig a viskóban volt azzal a három fura alakkal, akik mind azt hitték magukról, hogy ők Isten.
*
De ha te vagy Isten, nem te vagy az is, aki kiöntöd a te búsult haragod hatalmas kelyheit, és a tűzzel és kénkővel égő tóba veted az embereket? – Mack érezte, hogy újból felforr benne a mélyről fakadó harag, és kipréseli belőle ezeket a kérdéseket. Kicsit bosszantotta, hogy ennyire elveszítette az önuralmát, de azért csak kimondta: – Mondd meg őszintén: nem jelent számodra élvezetet megbüntetni azokat, akik csalódást okoznak neked?

Papa erre félbeszakította előkészületeit és Mack felé fordult, aki mély szomorúságot látott a szemeiben. – Én nem az vagyok, akinek gondolsz, Mackenzie. Nekem nem kell megbüntetnem az embereket a bűneikért. A bűn önmaga büntetése, ami belülről emészti az embert. Az én célom nem az, hogy büntessem a bűnt, hanem hogy megoldást adjak rá.

Mackenzie, nálunk nem létezik a legmagasabb tekintély fogalma, csak az egységé. Mi kapcsolati körben létezünk, nem vezetési láncban, sem pedig az őseid szóhasználata szerinti „nagy létezési láncban”1. Amit itt látsz, az egy mindenféle felettes hatalom nélküli kapcsolatrendszer. Nincs szükségünk hatalomra egymás fölött, mivel mindig a legjobbat akarjuk. Közöttünk nem lenne értelme a hierarchiának. Ez valójában a ti problémátok, nem a mienk.

– Tényleg? Hogyhogy?

– Az emberek annyira elveszettek és sérültek, hogy számodra csaknem felfoghatatlan az a gondolat, hogy úgy is dolgozhatnak és élhetnek együtt, hogy nincs közöttük főnök.

– De minden emberi intézményt, amire csak gondolni tudok, a politikától az üzleti életig, sőt még a házasságot is ez a fajta gondolkodás hatja át: úgyszólván az egész társadalmat átszövi – erősködött Mack.
Ez az egyik oka, hogy olyan nehezen tudtok igazi kapcsolatot megtapasztalni – tette hozzá Jézus. – Mihelyt felállítotok egy hierarchiát, szükségetek van szabályokra annak védelmére és működtetésére, aztán szükségetek van törvényekre és a szabályok végrehajtatására, és már benne is vagytok valamiféle vezetési láncban vagy utasítási rendszerben, ami nem elősegíti, hanem sokkal inkább tönkreteszi a kapcsolatot. Csak nagyon ritkán láttok és tapasztaltok meg olyan kapcsolatot, amihez a hatalomnak semmi köze. A hierarchia törvényeket és szabályokat helyez rátok, amelyek miatt végül elveszítitek a kapcsolat csodáját, amelyet nektek szántunk.
*
Mi gondosan tiszteletben tartjuk a döntéseiteket, így a ti rendszereiteken belül cselekszünk még akkor is, amikor megpróbálunk megszabadítani titeket azoktól – folytatta Papa. – A teremtett világ nagyon más útra tért ahhoz képest, amelyet neki szántunk. A ti világotokban az egyén értékét folyamatosan alárendelik a rendszer fennmaradásának, legyen az politikai, gazdasági, társadalmi, vallási, vagy tulajdonképpen bármilyen más rendszer.

Először egyetlen személyt, aztán néhányat, és végül akár tömegeket is szemrebbenés nélkül feláldoznak az aktuális rendszer érdekében, és további fennmaradása céljából. Valamilyen 1 „scala naturae”formában ez húzódik meg a hatalomért folytatott minden küzdelem, minden előítélet, minden háború és a kapcsolattal való minden visszaélés mögött. A „hatalom és a függetlenség vágya”

olyan mértékben átitat mindent, hogy már normálisnak tekintitek.Ez az emberi paradigma – tette hozzá Papa, miközben egy újabb adag étellel tért vissza.

– Olyan, akár a halnak a víz, annyira általános és mindenütt jelenlevő, hogy észrevehetetlenné és megkérdőjelezhetetlenné vált. Ez a mátrix: egy ördögi rendszer, ami reménytelenül körbezárt benneteket, úgy, hogy közben még a létezéséről sem tudtok.

Jézus vette át a beszélgetés fonalát. – A Teremtést megkoronázó dicsőségként alkottunk titeket a saját képünkre, olyanokká, akiket semmiféle rendszer nem korlátoz, és akik szabadok arra, hogy egyszerűen kapcsolatban legyenek velem és egymással. Ha valóban megtanultátok volna mások érdekeit ugyanolyan fontosnak tekinteni, mint a sajátotokat, akkor nem lenne szükség hierarchiára.

Mack az imént hallottak horderejétől szinte megszédülve dőlt hátra székében. – Tehát azt állítjátok, hogy amikor mi, emberek a hatalom alkalmazásával megvédjük magunkat
akkor a mátrixnak, és nem nekünk engedelmeskedtek – fejezte be Jézus.És ezzel be is zárult a kör, és visszaérkeztünk az én egyik kezdeti megállapításomhoz –

vetette közbe Sarayu. – Ti, emberek, annyira elveszettek és sérültek vagytok, hogy számotokra csaknem felfoghatatlan az a gondolat, hogy a kapcsolat hierarchia nélkül is létezhet. Ezért gondolod azt, hogy Istennek is bele kell illeszkednie egy hierarchiába, ahogy ti teszitek. De mi nem tesszük.

– De hogyan tudnánk ezt valaha is megváltoztatni? Mások csak kihasználnának bennünket.

– Minden valószínűség szerint igazad van. De mi nem azt kérjük, hogy más emberekkel szemben alkalmazd ezt az alapelvet. Azt kérjük, hogy hozzánk ennek megfelelően viszonyulj.

Csakis itt kezdődhet el ez az egész. Mi nem fogunk téged kihasználni.

– Mack! – mondta Papa olyan hevesen, ami arra késztette Macket, hogy nagyon figyeljen.

– Mi szeretnénk megosztani veled azt a szeretetet, örömet, szabadságot és világosságot, amelyet magunk között ismerünk. Arra teremtettünk téged, az emberi lényt, hogy élő és közvetlen kapcsolatban légy velünk, hogy csatlakozz a szeretet-körünkhöz. Bármilyen nehezedre esik is ezt megérteni, minden, ami történt és történik, pontosan ennek a célnak megfelelően történik, a döntéseid vagy a szabad akaratod megsértése nélkül.Hogy mondhatod ezt, miközben a világ tele van fájdalmakkal, háborúkkal és katasztrófákkal, amelyek ezreket pusztítanak el? – kérdezte Mack suttogássá halkult hangon.

– És hogy szolgálja ezt a célt az, hogy egy kicsi lányt meggyilkol egy perverz vadállat? – Itt volt hát megint az a kérdés, amely már lyukat égetett a lelkébe. – Talán nem te idézed elő

ezeket az eseményeket, de az biztos, hogy nem is akadályozod meg!

– Mackenzie – felelte Papa gyengéden, és a jelek szerint egy kicsit sem bántódott meg az előbbi vádak miatt –, sok millió oka van annak, hogy inkább megengedem a fájdalmat, a sebet és a szenvedést, ahelyett hogy véget vetnék nekik, de a legtöbb ilyen ok csak a személyes élettörténetek ismeretében válik érthetővé. Én nem vagyok gonosz. Ti vagytok azok, akik annyira készségesen vonjátok be a félelmet, a fájdalmat, a hatalmat és a jogokat a kapcsolataitokba. De a ti döntéseitek nem erősebbek az én céljaimnál, és én minden döntést, amit meghoztok, felhasználok a végső céljaim és a lehető legszeretetteljesebb végkifejlet elérése érdekében.Amint látod, az a helyzet, hogy a bukott ember olyan dolgok köré építi fel az életét, amelyek jónak látszanak számára, de ezek sem meg nem elégítik, sem meg nem szabadítják –

kapcsolódott be Sarayu. – Az emberek rabjai a hatalomnak, illetve a hatalom által felkínált biztonság illúziójának. Ha valami katasztrófa történik, akkor ugyanezek az emberek szembefordulnak azzal a hamis hatalommal, amelyben addig bíztak. Csalódottságukban vagy meglágyul a szívük velem szemben, vagy még vakmerőbben függetlenednek tőlem. Ha csak 74

annyit megláthatnál, hogy mindennek mi lesz a vége, és mit fogunk elérni az ember szabad akaratának megsértése nélkül – akkor megértenéd. Eljön a nap, amikor meg fogod érteni.

– De milyen áron?! – szólt Mack döbbenten. – Nézzétek meg milyen áron?! – Az a rengeteg fájdalom, szenvedés, az a sok szörnyűség és gonoszság! – Tűnődve megállt, és lesütött tekintettel az asztalt nézte. – És gondoljatok bele, hogy mibe került ez nektek!

Megéri?
Igen! – jött az egyöntetű, örömteli válasz mindhármuktól.De hogy mondhatjátok ezt? – tört ki Mackből. – Úgy hangzik, mintha a cél szentesítené az eszközt, hogy bármeddig hajlandóak vagytok elmenni azért, hogy az történjen, amit ti akartok, még ha ez emberek milliárdjainak az életébe kerül is.

– Mackenzie! – Ismét Papa hangja hallatszott, méghozzá különösen gyengéden és tapintatosan. – Még tényleg nem érted. A valóságnak egy nagyon kicsi és tökéletlen képe alapján próbálod megtalálni annak a világnak az értelmét, amelyben élsz. Olyan ez, mint mikor az ember a sérelmek, a fájdalmak, az önközpontúság és a hatalom parányi görcslyukán keresztül nézi a felvonulást, és közben azt hiszi, hogy egyedül van és jelentéktelen. Mindezek óriási hazugságokat hordoznak. A fájdalmat és a halált a végső gonosznak, Istent pedig a legfőbb árulónak, vagy – legjobb esetben – legalábbis alapvetően megbízhatatlannak látod. Te szabod a feltételeket, ezek alapján ítéled meg a cselekedeteimet, engem pedig bűnösnek nyilvánítasz.

Az életed alapvető tévedése, Mackenzie, hogy nem tartasz engem jónak. Ha tudnád, hogy én jó vagyok, és hogy mindent – az eszközöket, a célokat és az egyéni életek történéseit – az én jóságom védelmez mindenestől, akkor annak ellenére is bíznál bennem, hogy közben esetleg nem mindig értesz mindent, amit teszek. De te nem bízol bennem.

Sarayu szólalt meg először. – Mackenzie, ugyanúgy nem tudod a bizalmat megjátszani, mint ahogy nem tudod az alázatot „csinálni”. Az vagy van, vagy nincs. A bizalom egy olyan kapcsolat gyümölcse, amelyben tudod, hogy szeretnek téged. Mivel te nem tudod, hogy szeretlek, nem tudsz bízni bennem.

Megint csend lett, végül Mack felnézett Papára, és így szólt: – Nem tudom, hogyan tudnék ezen változtatni.

– Te nem tudsz; egyedül nem. De együtt végig fogjuk nézni, ahogy ez a változás végbemegy. Most csak azt akarom, hogy légy mellettem, és fedezd fel, hogy a kapcsolatunk nem a teljesítményről szól, és nem is arról, hogy a kedvemben kell járnod. Nem vagyok zsarnok, sem valami önző, követelőző, a saját elképzeléseihez ragaszkodó kis istenség. Én jó vagyok, és csak a legjobbat kívánom neked. Ezt bűntudat, vádlás, vagy kényszerítés által nem vagy képes megtalálni, kizárólag csak a szeretetre épülő kapcsolaton keresztül. És én igenis szeretlek téged.

Sarayu felállt az asztaltól, és egyenesen Mackre nézett. – Mackenzie, ha nem gond, szeretném, ha velem jönnél és segítenél a kertben. Néhány munkát el kell végeznem a holnapi ünnepség előtt. Közben ott átrághatjuk néhány fontos elemét a mostani beszélgetésnek, ha van hozzá kedved.

– Hát persze – felelte Mack, majd a többiektől elnézést kérve felállt az asztaltól.
*
De miért van olyan sok félelem az életemben?

– Azért, mert nem hiszel. Nem tudod, hogy mi szeretünk téged. Az a személy, aki a félelmei által él, nem fog szabadságot találni a szeretetemben. Most nem a valós veszélyek miatti racionális félelmekről beszélek, hanem a képzelt félelmekről, és különösen a jövőbe kivetített képzelt félelmekről. Amilyen mértékben ezek a félelmek elfoglalják az életedet, olyan mértékben sem el nem hiszed, hogy én jó vagyok, sem a szíved mélyén nem tudod, hogy én szeretlek téged. Énekelsz a szeretetemről, beszélsz róla, de nem ismered igazán.
*
Földünk olyan, mint egy gyermek, aki szülők nélkül nőtt fel, így soha nem volt senkije, aki vezesse és irányítsa. – Beszéd közben Jézus hangja egyre erőteljesebbé vált a szívét szorongató fájdalomtól. – Voltak, akik megpróbáltak segíteni rajta, de a legtöbben egész egyszerűen csak kihasználni akarták. Emberek, akik azt a feladatot kapták, hogy szeretetteljesen kormányozzák a világot, ehelyett könyörtelenül kizsákmányolták, mert csak saját közvetlen szükségleteik kielégítése érdekelte őket. Még a saját gyermekeikre sem gondolnak, akik örökölni fogják ezt a szeretethiányos állapotot. Tehát kihasználják, és önző

módon rombolják, amikor aztán megrázza magát vagy dohogva fújtat egyet, akkor megsértődnek és az öklüket rázzák Isten felé.

– Még ökológus is vagy?! – szólt Mack, félig-meddig vádlóan.

– „Kékeszöld golyó a fekete űrben, telve szépséggel most is; viharvert és meggyalázott, oly szeretnivaló mégis.” – Ismerem ezt a dalt. Látszik, hogy mélységesen törődsz a Teremtés egészével – mosolygott Mack.

– Még szép! Ez a kékeszöld golyó a fekete űrben az enyém – jelentette ki Jézus nyomatékosan.Akkor miért nem hozod helyre? – kérdezte Mack szendvicsét majszolva. – Mármint a Földet.

– Azért, mert odaadtuk nektek.

– Nem tudjátok visszavenni?

– Természetesen megtehetnénk, de akkor a történet véget érne, még mielőtt elérné a csúcspontját.

Mack értetlenül nézett Jézusra.

– Megfigyelted már, hogy bár Úrnak és Királynak neveztek engem, én valójában soha nem léptem fel ebben a minőségemben irányodban? Soha nem vettem át az irányítást a döntéseid felett, és semmit sem kényszerítettem rád, még akkor sem, ha az, amit megtenni készültél, önmagadra vagy másokra nézve pusztító vagy káros volt?Mack visszanézett a tóra mielőtt válaszolt volna. – Ami azt illeti, jobban örültem volna, ha néha átveszitek az irányítást. Ezzel nagyon sok szenvedéstől meg tudtatok volna menteni engem, és másokat is, akik sokat jelentenek nekem.

– Hogy rád kényszerítsem az akaratomat? – szólt Jézus. – Na ez az, amit a szeretet soha nem tesz. Az igazi kapcsolatokat az alávetettség jellemzi, még akkor is, ha a döntéseitek nem igazán hasznosak vagy előrevivők.

Ez a legszebb – amit te is látsz – az Abbával és Sarayuval meglevő kapcsolatomban. Mi valóban alávetjük magunkat egymásnak, és ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Papa ugyanúgy aláveti magát nekem, mint én őneki, vagy Sarayu nekem, vagy Papa neki. Az alávetettség nem a tekintélyről szól, és nem is az engedelmességről; ennek teljes mértékben a 86

szeretetből és tiszteletből származó kapcsolatok jelentik a lényegét. Sőt, ugyanilyen módon vetjük alá magunkat neked is.

Mack ezen meglepődött. – Hogyan lehetséges ez? Miért akarná az Univerzum Istene alárendelni magát nekem?– Azért, mert azt akarjuk, hogy csatlakozz a mi kapcsolati körünkhöz. Én nem arra vágyok, hogy rabszolgaként alávessétek magatokat az én akaratomnak. Én testvéreket akarok, akik az életüket osztják meg velem.

– És azt akarod, hogy mi is így szeressük egymást, ha jól gyanítom? Úgy értem, férj és feleség, szülők és gyermekek. Vagy esetleg minden kapcsolatunkban?

– Pontosan! Amikor én vagyok az életed, akkor az alávetettség az én jellemem és természetem legtermészetesebb megnyilvánulása, és ez lesz a legtermészetesebb kifejeződése a te új természetednek is a kapcsolataidon belül.

– És én csupán egy olyan Istent akartam magamnak, aki csak rendbe rakja a dolgokat, hogy senkit semmi bántódás ne érjen – rázta meg a fejét Mack a felismeréstől. – De én ezekben a kapcsolati ügyekben nem vagyok valami jó

bezzeg Nan!

Jézus lenyelte az utolsó falatot, összehajtotta a zacskót, és letette maga mellé a fatörzsre.Ennek az az oka, hogy a legtöbb férfihoz hasonlóan te is a teljesítményedben találod meg azt, amire mint beteljesülésre gondolsz, míg Nan, ahogy a legtöbb nő, a kapcsolatokban találja meg ugyanezt. Ez természetéből adódóan könnyebben megy neki. Jézus szünetet tartott, hogy végignézze, amint egy halászsas alig tizenöt méterre tőlük lecsap a vízre, majd lassan újból felemelkedik, karmai között egy megtermett, még vergődve menekülni próbáló tavi pisztránggal.

– Ez azt jelenti, hogy reménytelen eset vagyok? Én valóban kívánom azt, ahogyan ti éltek, de fogalmam sincs, hogyan lehet oda eljutni.

– Most még sok minden az utadat állja Mack, de nem kell ebbe beletörődnöd.

– Tudom, hogy Missy halála óta ez fokozottan igaz, de számomra ez soha nem volt könnyű.

– Nemcsak Missy halála jelenti számodra a problémát. Van egy ennél is nagyobb galyiba, ami nagyon megnehezíti számotokra az életetek megosztását velünk. A világ azért van ebben a nyomorult állapotában, mert az Édenben kiléptetek a velünk való kapcsolatból, hogy kinyilvánítsátok a saját függetlenségeteket. A legtöbb férfi ezt úgy nyilvánította ki, hogy verejtékes kétkezi munkájában keresi az önazonosságát, az értékét és biztonságát. Azáltal, hogy úgy döntöttetek, ti állapítjátok meg, mi jó és mi gonosz, ti magatok próbáljátok meghatározni a sorsotokat. Ez a fordulat az, ami annyi fájdalmat okozott nektek.Jézus a botra támaszkodva felállt, és megvárta, amíg Mack lenyeli az utolsó falatot és ő is feláll. Együtt elindultak a tó partján. – De ez még nem minden. A nő vágya – és ez a szó valójában „elfordulást” jelent –, azaz a nő elfordulása nem a saját munkája, hanem a férfi felé történt, aki erre azzal válaszolt, hogy uralkodni kezdett a nőn, átvette felette a hatalmat, hogy ő legyen az uralkodó. Mielőtt így döntött, az asszony kizárólag bennem találta meg önazonosságát, biztonságát, valamint a jó és gonosz felőli megértését – ahogy a férfi is.

– Nem csoda, hogy kész kudarcnak érzem magam Nan mellett. Úgy tűnik, hogy én képtelen vagyok megadni neki mindezt.
 Van ebből kiút?

– Igen, és annyira egyszerű, bár számotokra soha nem könnyű. A megoldás a visszafordulás. Azaz: visszatérés hozzám. Ez pedig azt jelenti, hogy lemondasz a saját elképzeléseid szerinti hatalomgyakorlásról és mások manipulálásáról, és egész egyszerűen visszatérsz hozzám. –Jézus szinte esedezett, ahogy ezt mondta. – A nőknek – úgy általában – nem 87

könnyű elfordulniuk egy férfitól, és feladni azt az igényüket, hogy ő elégítse ki a szükségleteiket, gondoskodjon számukra biztonságról, és védje meg az identitásukat – és nem könnyű visszatérniük hozzám. A férfiak – úgy általában – nagyon nehéznek találják, hogy elforduljanak saját kezük munkáitól, a hatalom, a biztonság és a fontosság hajszolásától – és nehéznek találják, hogy visszatérjenek hozzám. A nők – folytatta Jézus, miközben ő is megkacsáztatott egy követ a tó vizén – elfordultak tőlünk, és egy másik kapcsolatot választottak, míg a férfiak önmagukhoz és a földhöz fordultak. A világ sok szempontból sokkal nyugodtabb és barátságosabb hely lenne, ha a nők uralkodnának. Sokkal kevesebb gyermeket áldoztak volna fel a kapzsiság és a hatalom isteneinek.

– Ezek szerint ők jobban be tudták volna tölteni ezt a pozíciót.

– Jobban, talán, de az még mindig nem lett volna elegendő. A független emberi lények kezében lévő hatalom – legyen szó férfiakról, vagy nőkről – igazából romboló erő. Mack, még mindig nem érted, hogy pozíciók betöltése mennyire ellentéte a kapcsolatnak? Mi azt szeretnénk, hogy a férfi és a nő egymás társai, mindenben egyenlők, egyediek és teljesen mások, különböző neműek, de egymást kiegészítők legyenek, és mindegyikük egyedülálló felhatalmazása és képesítése Sarayutól származzon, akitől minden valódi hatalom és tekintély származik. Ne felejtsd el, hogy engem nem a teljesítmény vagy az ember alkotta struktúrákba történő beilleszkedés érdekel; engem az érdekel, hogy ki vagy. Ahogy fejlődsz a velem való kapcsolatodban, akkor az, amit teszel, egész egyszerűen azt fogja visszatükrözni, aki valóságosan vagy.

– De te is férfiként jelentél meg. Ennek csak van valami jelentősége, nem? Igen, de nem az, amit sokan feltételeznek. Azért jelentem meg férfiként, hogy teljessé tegyem azt a csodálatos képet, amilyennek titeket megalkottunk. Az első naptól kezdve elrejtettük a nőt a férfiban, hogy a megfelelő időben láthatóvá tehessük. A férfit nem arra teremtettük, hogy egyedül éljen; a nőnek a kezdetektől fogva megvolt a saját rendeltetése.

Azáltal, hogy a férfiból vettük ki, bizonyos értelemben a férfi szülte őt. Létrehoztunk egy kapcsolati kört, a sajátunkhoz hasonlót, de az emberek számára. A nő a férfiból származik, és most az összes férfi, beleértve engem is, a nőtől születik, és mindannyian Istentől származnak, vagy születtek.

– Óóh, már értem! – szúrta közbe Mack, és még a karja is megállt egy újabb kő dobása közben. – Ha a nőt teremtetted volna először, akkor nem lett volna kapcsolati kör, és így nem lenne meg a lehetősége a teljes egyenlőségre épülő személyes kapcsolatnak a férfi és a nő

között. Jól értem?

– Pontosan így van, Mack – nézett rá Jézus szélesen mosolyogva. – A célunk egy olyan lény megteremtése volt, aki két teljesen egyenrangú és egymást kiegészítő félből áll: a férfiból és a nőből. De a ti függetlenségetek, azzal, ahogy a hatalmat és a beteljesülést hajszolja, tönkreteszi azt a kapcsolatot, amelyre a szívetek vágyakozik.

– Már megint ide lyukadtunk ki – mondta Mack a kövek között kotorászva, hogy megtalálja a leglaposabbat. – Mindig visszajutunk a hatalomhoz, meg hogy ez mennyire ellentéte annak a kapcsolatnak, amilyen neked van ama másik kettővel. Én is szeretném ezt átélni veletek és Nannel.

– Épp ezért vagyunk itt!

– Bárcsak ő is itt lehetne!

– Ó, hogy mi lehetett volna

! – merengett Jézus. Macknek fogalma sem volt, mire gondolt.Jézus megállt, épp mielőtt elhajította volna a kezében lévő kavicsot. – Még valami Mack, mielőtt elmész, amire szeretném, ha emlékeznél ennek a beszélgetésnek a kapcsán.

Eldobta a követ. Mack meglepetten nézett fel. – Mielőtt elmegyek?!

Jézus figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Mack, a szeretethez hasonlóan az alávetettség sem olyan valami, amit meg tudsz csinálni, főleg nem a saját erődből. Ha nincs meg benned az én életem, akkor nem tudod magad alávetni Nannek, sem a gyermekeidnek, sem bárki másnak az életedben, beleértve még Papát is.

– Úgy érted – vetette közbe Mack némi szarkazmussal –, hogy nem elég egyszerűen ezt kérdeznem: „Vajon mit tenne Jézus?”

Jézus kuncogott. – Jó szándék, rossz elgondolás. Majd tudasd velem, mire jutottál, ha úgy döntesz, hogy ezt az utat választod. – Szünetet tartott és elkomolyodott. – Komolyra fordítva a szót, az én életemet nem utánzásra vagy másolásra való mintának szántuk. Az én követőmnek lenni nem azt jelenti, hogy megpróbálsz „olyan lenni, mint Jézus”, hanem azt jelenti, hogy kiirtod magadból a függetlenségre való törekvést. Azért jöttem, hogy életet adjak neked; valódi életet: az én életemet. Eljövünk, hogy a saját életünket éljük benned, hogy elkezdhess a mi szemünkkel látni, a mi fülünkkel hallani, a mi kezünkkel érinteni és úgy gondolkodni, mint mi. De mi soha nem fogjuk rád kényszeríteni ezt a szövetséget. Ha a saját utadat akarod járni, ám legyen. Az idő nekünk dolgozik.Ha már az időről van szó – mondta Jézus, megfordult, és arra az ösvényre mutatott, amely a tisztás végén az erdőbe vezetett –, találkozód van valakivel. Kövesd az ösvényt, és ahol véget ér, lépj be! Én itt megvárlak.
*
 Rendben, Mackenzie Allen Phillips – nevetett a nő, amitől Mack gyorsan felkapta a fejét.

– Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. – Ha a szivárványnak lenne hangja, vagy a virágnak, amikor növekszik, ilyennek hangzott e csodálatos teremtés nevetése. Olyan volt, mintha fény permetezné

beszélgetésre invitálta, és Mack vele együtt nevetett

bár nem tudta – és nem is igen érdekelte –, hogy miért.

Hamarosan újra csend töltötte meg a teret, és bár a nő arca továbbra is lágy maradt, egy rendkívül intenzív kifejezés jelent meg rajta; mintha képes lenne Mack lényének legmélyét fürkészni, az álarcok és a felszín mögött megbújó, rejtett zugokat, amelyekről csak nagyon ritkán – vagy egyáltalán nem – esik szó.

– A mai nap egy nagyon fontos nap, nagyon fontos következményekkel. – Szünetet tartott, mintha még súlyosbítani akarná már amúgy is szinte tapinthatóan súlyos szavait. –

Mackenzie, – részben – a gyermekeid miatt vagy itt, ezenkívül azért is, mert, ..A bukott emberiség rejtelmei között ez igenis felettébb figyelemreméltó: hogy valaki kész tanulni, változást engedni az életében. – A hölgy olyan nyugodt volt, akár a tenger szélcsend idején. – Akkor hát, Mackenzie, megkérdezhetem, melyik gyermekedet szereted a legjobban?

Mack magában elmosolyodott. Ahogy a gyerekek jöttek egymás után, ő is sokat küszködött, hogy megoldást találjon erre a konkrét kérdésre. – Egyiküket sem szeretem jobban, mint a többit. Mindegyiket másként szeretem – válaszolta, gondosan megválogatva szavait.

– Kérlek, fejtsd ki ezt nekem Mackenzie! – kérte a nő érdeklődve.

– Nos, mindegyik gyermekem más és más. És ezek a csak rájuk jellemző, egyedi személyiségjegyek egyedi reakciókat váltanak ki belőlem – felelte Mack, és visszaült a székére. – Emlékszem az első gyermekem, Jon születése utáni időkre. Annyira lenyűgözött ennek a kicsi életnek a csodája, hogy komolyan aggódtam, maradt-e még szeretetem egy második gyermek számára. De amikor Tyler is megérkezett közénk, olyan volt, mintha egy különleges ajándékot is hozott volna magával

egy egészen új képességét annak, hogy különleges módon szeressem őt. Ha jól belegondolok, ez olyan, mint amikor Papa azt mondja, hogy különlegesen kedvel valakit. Amikor egyenként a gyermekeimre gondolok, én is ugyanezt mondhatom: különlegesen kedvelem mindegyiket.
A nő örömtől ragyogva dőlt hátra. – Bölcs vagy az igazi szeretet megnyilvánulásait illetően, Mackenzie. Oly sokan képzelik azt, hogy a szeretet az, ami növekszik, de valójában a megismerés növekszik, a szeretet pedig egyszerűen csak kitágul, hogy befogadhassa az ismeretet. A szeretet egész egyszerűen a megismerés védőburka. Mackenzie, te szereted a gyermekeidet, akiket annyira jól ismersz, mégpedig csodálatos és valódi szeretettel.
Gyere, ülj ide!

– Az őszinteség ezek szerint ide juttat

a kínpadra!? – mormogta csípősen, de nem mozdult, csak bámult vissza a nőre.

– Mackenzie! – Az asszony ottmaradt a széke mögött állva. – Az előbb elkezdtem elmondani, miért vagy ma itt. Nemcsak a gyermekeid miatt jöttél ide, hanem ítéletre is.

Miközben a nő szavai visszhangként járták be a termet, Macket pánik öntötte el, akár az áradó dagály, és lassan leroskadt a székébe. Egyszeriben bűnösnek érezte magát, ahogy –

árvíz elől menekülő patkányok módjára – emlékek cikáztak át az elméjén. Megmarkolta a szék karfáját, így próbált valami kapaszkodót találni az emlékképek és az érzelmek áradatában. Emberi lényként megélt kudarcai hirtelen fenyegetően nagynak látszottak, elméjének mélyén pedig szinte hallotta a hangot, amely kántálva sorolta a bűneit, rémülete meg egyre nőtt, ahogy a lista csak nem akart véget érni. Semmit sem tudott felhozni a mentségére. Elveszett volt, és ezt nagyon jól tudta.

– Mackenzie! – kezdte a nő, de a férfi félbeszakította.

– Most már értem! Halott vagyok, ugye? Ezért láthatom Jézust és Papát, mer’ halott vagyok. – Hátradőlt, felnézett a sötétségbe, a gyomra émelygett. – Nem tudom elhinni! Még csak nem is éreztem semmit! – A nőre pillantott, aki türelmesen nézte őt. – Mennyi ideje vagyok már halott? – kérdezte.

– Mackenzie! – kezdte az asszony. – Sajnálom, hogy kiábrándítalak, de még nem hunytad végső álomra a szemedet, és azt hiszem, valamit félre

 

Mack újból közbevágott. – Nem vagyok halott?! – Most már tényleg hitetlenkedve nézett, és újból felállt. – Azt akarod mondani, hogy ez az egész valóság, és én még mindig életben vagyok?! De mintha azt mondtad volna, hogy ítéletre jöttem ide.

Van valami, amiből szeretnél megtérni, Mackenzie? – kérdezte a nő, és a jelek szerint a férfi indulatos kitörése cseppet sem hozta ki a sodrából.

Mack lassan újból leült. A padló sima felszínét nézegette, majd megrázta a fejét, mielőtt válaszolt volna. – Azt sem tudom, hol kezdjem – mormogta. – Az életem kész káosz, gondolom te is egyetértesz.

– Teljes mértékben! – Mack erre felkapta a fejét, mire a nő rámosolygott. – Te egy remekbe szabott, ártalmas káosz vagy, Mackenzie, de most nem azért vagy itt, hogy megtérj, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Mackenzie, nem azért vagy itt, hogy ítéletre kerülj.

Te leszel a Bíró!

Gyomra újból görcsbe rándult, amikor felfogta a nő szavait. Végül a rá várakozó székre függesztette tekintetét. – Micsoda?! Hogy én? Kösz, de inkább nem! – akadt el a szava. –

Egyáltalán nem vagyok alkalmas arra, hogy ítéljek!

– Ugyan már, ez nem igaz – jött a gyors válasz, árnyalatnyi szarkazmussal fűszerezve. –

Már a velem töltött rövid idő alatt is bebizonyítottad, hogy nagyon is van hozzá érzéked.

Ráadásul, életed során elég sok embert megítéltél. Megítélted mások tetteit, sőt motivációit, mintha valamilyen módon tudtad volna, hogy mik is azok valójában. Ítéletet mondtál mások bőrszínéről, gesztusairól, meg testszagáról. Ítéletet hirdettél a történelem és a kapcsolatok felett. Még az egyén életének az értékét is megítélted a szépségről alkotott sajátos elképzeléseid alapján. Mindent összevetve, nagy gyakorlattal rendelkezel ezen a területen.

Bevallom, hogy amikor ezeket az ítéleteket meghoztam, úgy éreztem, hogy jogosak, de most

 

– Hát persze. – Ezt úgy mondta, mint egy ténymegállapítást, mint amiben már nagy rutinra tett szert, egy pillanatig sem visszaélve Mack nyilvánvaló szégyenével és zavarával. – Az ítélkezés elengedhetetlen feltétele, hogy különbnek tartod magad annál, aki fölött ítélkezel.

akkor most mi felől kell ítélkeznem? –

kérdezte, felnézve a nőre.

– Nem mi felől – helyesbített az, majd szünetet tartott, és az asztal mellé vonult. – Ki felől.

Mack rohamosan egyre kínosabban érezte magát, és az a tény, hogy egy túlméretezett királyi széken ült, cseppet sem könnyített a helyzetén. Mi joga lenne bárki fölött is ítélkeznie?

Igen, bizonyos mértékben valószínűleg bűnös volt abban, hogy szinte mindenki fölött ítélkezett, akivel csak találkozott, sőt még olyanok fölött is, akikkel soha nem találkozott.

Mit gondolsz azokról a mohó és kapzsi emberekről, akik a világ szegényei rovására gyarapodnak? Mi a helyzet azokkal, akik feláldozzák gyermekeiket a háború érdekében? És mit gondolsz azokról a férfiakról, akik verik a feleségüket, Mackenzie? Vagy azokról az apákról, akiknek nincs más okuk, hogy verjék a fiaikat, mint hogy enyhítsék saját szenvedésüket? Nem érdemelnek ezek ítéletet, Mackenzie?!

Mack érezte feldolgozatlan haragjának mélységét, ahogy dühöngő áradatként tódult fel bensejében. Belesüppedt a székbe, és próbálta megőrizni az önuralmát az elméjére rontó emlékképek nyomásával szemben, de érezte, hogy egyre kevésbé ura a helyzetnek. A gyomra görcsbe rándult, ahogy kezét ökölbe szorította, légzése pedig egyre zihálóbb lett.

– És mi van azzal az emberrel, aki ártatlan kislányokra vadászik? Mit gondolsz róla, Mackenzie? Bűnös ez az ember? El kellene ítélni?

– Igen! – sikoltotta Mack. – Pokolra vele!
És mit gondolsz ennek az embernek az apjáról, aki ilyen szörnyeteget nevelt a fiából? Ő

is bűnös?

– Igen, ő is!

– Milyen messzire kell visszamennünk, Mackenzie? Ez a bűnös örökség egészen Ádámig visszavezethető. Mi van akkor vele? De miért is állnánk meg itt?! Mi a helyzet Istennel? Isten indította útjára ezt az ügyet. Akkor Isten a hibás?

Mackkel megfordult a világ. Egyáltalán nem érezte magát bírónak, sokkal inkább vádlottnak.Az asszony hajthatatlan volt: – Nem ennél a pontnál akadtál el, Mackenzie? Nem ez az, ami A Nagy Szomorúságot élteti? Hogy Istenben nem lehet megbízni? Biztos vagyok benne, hogy egy olyan apa, mint te, meg tudja ítélni az Atyát.

Mack haragja heves lángként lobbant fel. Vissza akart vágni, de a nőnek igaza volt, és ezt értelmetlen lett volna tagadni. A nő folytatta: – Hát nem épp emiatt panaszkodsz, Mackenzie?

Hogy Isten cserbenhagyott téged és Missyt? Hogy Isten már a Teremtés előtt tudta, hogy eljön a nap, amikor a te drága Missydet brutálisan megölik, és mégis ’elkövette’ a teremtést? Aztán pedig megengedte, hogy ez az elfajzott szörnyeteg kiragadja őt a te szerető karjaidból, pedig meg tudta volna akadályozni. Akkor nem Isten a hibás, Mackenzie?!Mack a padlót bámulta, a feltoluló emlékképek összevissza rángatták az érzelmeit. Végül kimondta, hangosabban, mint szerette volna, ujját pedig egyenesen az asszonyra szegezte: –

De! Isten a hibás! – A vád ott lebegett a teremben, amint a bírói kalapács lecsapott Mack szívében.

– Akkor, – szólt az asszony ellentmondást nem tűrő hangon –, ha ilyen könnyen ítéletet tudsz mondani Isten felett, akkor egészen biztosan meg tudod ítélni az egész világot is. –

Szenvtelen hangon beszélt. – Akkor most válaszd ki két gyermekedet, akik Istennel tölthetik az örökkévalóságot, amikor megjelenik az új ég és az új föld! De csak kettőt.

Micsoda?! – fortyant fel Mack, és hitetlenkedve fordult a nő felé.

– És ki kell választanod hármat a gyermekeid közül, hogy az örökkévalóságot a pokolban töltsék.

Mack képtelen volt elhinni, amit hallott, és kezdett újból pánikba esni.Mackenzie! – A nő hangja most ugyanolyan nyugodt és csodálatos volt, mint amikor először hallotta azt. – Én most csak azt kérem tőled, hogy tegyél meg valamit, amit hited szerint Isten tesz. Ő ismer mindenkit, aki valaha is megfogant, méghozzá sokkal mélyebben és teljesebben ismeri őket, mint ahogy te a saját gyermekeidet valaha is ismerni fogod. Ő

mindegyiket az ő lényük ismeretének megfelelően szereti. A te hited szerint Ő legtöbbjüket egy gyötrelmes örökkévalóságra ítéli, távol az Ő jelenlététől, szeretetétől pedig elszakítva. Így van, Mackenzie?

– Azt hiszem, igen. Csak hát ezt így még soha nem gondoltam végig. – A döbbenettől szinte akadozott a nyelve. – Egyszerűen csak elfogadtam, hogy Isten képes ezt megtenni. A pokol, mint beszédtéma mindig nagyon elméleti volt számomra; nem olyan emberekről szólt, akik igazán érdekeltek

– Mack tétovázott, mert ráeszmélt, hogy amit kimondani készül, az meglehetősen otrombán hangzik –,

nem olyan emberekről szólt, akik igazán érdekeltek.Akkor tehát azt feltételezed, hogy Isten ezt minden gond nélkül megteszi, te bezzeg képtelen vagy rá? Akkor lássuk, Mackenzie! Öt gyermeked közül melyik az a három, akit pokolra ítélsz? Jelenleg Katie hadakozik ellened leginkább. Durván bánik veled, és bántó kijelentéseket vág a fejedhez. Talán ő az első és leglogikusabb választás. Hogyan döntesz Katie-ről? Te vagy a bíró, Mackenzie, és neked kell döntened.

– Nem akarok a bíró lenni – mondta Mack, és felállt. Az agya sebesen pörgött. Kizárt dolog, hogy ez most a valóság, ami vele történik! Hogy kérhetné tőle Isten, hogy válasszon a saját gyermekei között? Az lehetetlen, hogy ő Katie-t, vagy bármelyik gyermekét – csak azért, mert vétett ellene – egy örökkévalóságra a pokolra küldje. Még akkor sem tenné ezt, ha Katie, 96

Josh vagy Tyler valami szörnyű bűncselekményt követne el. Képtelen lenne rá! Számára ez az egész nem a gyermekei teljesítményéről szólt; itt az irántuk való szeretetéről volt szó.

– Én erre képtelen vagyok! – szólt, szinte suttogva.

– Meg kell tenned! – ismételte meg a nő.Nem tudom megtenni! – mondta hangosabban és szenvedélyesebben.

– Meg kell tenned – mondta újra, már lágyabb hangon.

– Én

ezt

nem

fogom

megtenni!!! – üvöltötte Mack, és érezte, hogy felforr benne a vér.

– Meg kell tenned – suttogta az asszony.

– Nem tudom! Nem tudom! Nem fogom megtenni! – sikoltotta, és most már nem tudott uralkodni szavai és érzelmei fölött. A nő állt, és várt, és közben nézte őt. Végül Mack könyörgő tekintettel ránézett: – Nem mehetnék inkább én? Ha mindenáron szükséged van valakire, akit egy örökkévalóságon át gyötörhetsz, akkor majd megyek én helyettük. Ez megfelel? Megtehetem ezt?! – Lerogyott az asszony lábai elé, és most már sírva könyörgött: –

Kérlek, hadd menjek én a gyermekeim helyett! Kérlek! Örömmel megtenném

! Könyörögve kérlek

Engedd meg, kérlek!

– Mackenzie! Mackenzie! – suttogta az asszony, és szavai úgy hatottak Mackre, mint hűsítő víz fröccsenése egy kegyetlenül forró napon. Kezei gyengéden érintették Mack arcát, miközben talpra segítette őt. Ahogy patakzó könnyei közt ránézett, látta, hogy a mosolya sugárzó. – Most pontosan úgy beszélsz, mint Jézus. Helyes ítéletet hoztál, Mackenzie.
*
A világ, amiben élsz, súlyosan károsodott. Kiköveteltétek a függetlenségeteket, és most 97

haragszol arra, aki szeretett titeket annyira, hogy megadta nektek ezt a függetlenséget. Semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, amilyennek Papa látni szeretné, és mint amilyen egy napon majd lesz. A világ, amelyben élsz, jelenleg sötétségben és zűrzavarban elveszve létezik, és szörnyű dolgok történnek azokkal, akiket Ő különlegesen kedvel.


– Akkor miért nem tesz semmit ez ellen?

– Már megtet

 
– Arról beszélsz, amit Jézus tett?

– Hát nem láttad, hogy Papán is ott vannak a sebek?!

– Nem értettem azokat a sebeket. Hogy lehet az, hogy Ő

 

– A szeretet miatt. Ő a kereszt útját választotta, ahol a kegyelem – a szeretet miatt –

diadalmaskodik a jogos ítélet fölött. Vagy inkább szeretnéd, ha jogszerű ítéletet gyakorolt volna mindenki felé? Ön inkább a jogos ítélet híve, drága Bíró úr? – kérdezte mosolyogva.


– Nem, inkább nem! – felelte Mack, és lecsüggesztette a fejét. Legalábbis magamra és a gyermekeimre nézve nem.

Az asszony várt.

– De azt még mindig nem értem, miért kellett Missynek meghalnia.

– Nem kellett, Mackenzie. Ez nem volt benne Papa tervében. Papának soha nincs szüksége gonoszságra ahhoz, hogy jó terveit véghezvigye. Ti, emberek vagytok azok, akik a gonoszságot választottátok, amire Papa jósággal válaszolt. Ami Missyvel történt, az a gonosz munkája volt, és a világban, ahol élsz, senki sincs védve ellene.

– De ez annyira fájdalmas. Kell lennie egy jobb útnak!

– Van is. Csak most még nem látod. Térj vissza a függetlenség útjáról, Mackenzie! Hagyj fel azzal, hogy bíráskodsz felette, és ismerd meg Papát annak, aki Ő valójában! Akkor képes leszel megragadni az Ő szeretetét minden fájdalmad közepette, ahelyett hogy eltolod Őt magadtól azzal, hogy magadat helyezve a középpontba képzeled el, hogy milyennek is kellene az univerzumnak lennie. Papa leszállt a ti világotokba, hogy veled lehessen, hogy Missyvel lehessen.

Mack felállt a székről. – Soha többé nem akarok bíró lenni. Valóságosan bízni akarok Papában. – Nem vette észre, de a helyiség újból kivilágosodott, ahogy az asztalt megkerülve elindult az egyszerű szék felé, ahol ez az egész kezdődött. – De segítségre van szükségem.

Az asszony kinyújtotta a karját, és megölelte Macket.

– Ez most úgy hangzik, mint a hazafelé vezető út első lépése, Mackenzie. És az is.
*
Vízesés?! – kiáltott fel Mack, és felnevetett. – Nem tud betelni a vízesésekkel! – Most már Missyre összpontosította a figyelmét, és megpróbálta újra emlékezetébe vésni arckifejezésének minden részletét, haját és kezeit. Miközben ezzel volt elfoglalva, Missy szélesen elmosolyodott, amitől arcán megjelentek a jól ismert gödröcskék. Lassú, széles szájmozgással mondott valamit.

Macknak sikerült leolvasnia a szavakat: „Minden rendben!” Majd kezével megformázva hozzátette: „Szeretlek!” Ez már túl sok volt, és Mack örömében könnyekre fakadt. Nem tudta levenni róla a tekintetét, csak nézte őt patakzó könnyeinek saját kis vízesésén keresztül. Újra ennyire közel lenni hozzá fájdalmas volt; látni őt ahogy ott áll igazi ’missysen’: egyik lába kicsit előrébb, egyik keze a csípőjén, csuklója pedig befelé fordítva. – Tényleg jól van, ugye?!

– Jobban, mint gondolnád. Ez az élet itt csak az előszobája egy eljövendő csodálatosabb valóságnak. Abban a világban, ahol te élsz, senki sem tudja tökéletesen kibontakoztatni a benne rejlő képességeket. Ez itt csak felkészülés arra, amit Papa kezdettől fogva elgondolt a számotokra.

– Odamehetek hozzá? Csak egy ölelésre meg egy puszira? – könyörgött halkan.

– Nem. És ezt ő akarta így.

– Missy akarta így? – nézett rá Mack zavarodottan.

– Igen. Nagyon bölcs gyermek ez a mi kis Missynk. Különlegesen kedvelem őt.

– Biztos vagy benne, hogy tudja, hogy itt vagyok?!

– Igen, egészen biztos – nyugtatta meg a férfit. – Nagy izgalommal várta ezt a napot, amikor együtt játszhat testvéreivel, és közel lehet hozzád is. Nagyon örült volna, ha az édesanyja is itt lehet, de erre majd egy másik alkalommal kerül sor.

Mack a nő felé fordult. – A többi gyermekem valóban itt van?!

– Igen is, meg nem is. Csak Missy van itt igazából. A többiek álmodnak, és csak homályos emlékeik maradnak majd erről az eseményről; némelyikük talán részletesebben emlékszik rá, mint a többiek, de egyikük sem tökéletesen és hiánytalanul. Ők most mindnyájan nagyon 99

békésen alszanak – Kate kivételével. Ez az álom neki nem lesz könnyű. Missy azonban teljesen ébren van.

Mack mohón nézte az ő drága Missyjének minden egyes mozdulatát. – Megbocsátott nekem? – kérdezte.

– Mit kellett volna neked megbocsátania?!

– Hogy cserbenhagytam! – suttogta Mack.

– Alaptermészete szerint megbocsátott volna, ha lenne mit megbocsátania, de nincs!

– De nem akadályoztam meg, hogy a gyilkos elrabolja. Elvitte, amíg nem figyeltem rá

–

mondta elcsukló hangon.

– Jusson eszedbe, hogy épp a fiadat mentetted! Az egész univerzumban te vagy az egyetlen, aki azt hiszi, hogy valamiképp te vagy a hibás. Missy nem hiszi ezt, Nan sem, és Papa sem. Talán itt lenne az ideje, hogy elengedd ezt a

hazugságot. És Mackenzie, még ha te lettél volna is a hibás, Missy szeretete sokkal erősebb, mint amekkorát te valaha is véteni tudnál.

Éppen ekkor valaki Missy nevét szólította, és Mack felismerte a hangot. Missy örömében felsikoltott, és futni kezdett vissza, a többiek felé. Hirtelen megtorpant, és visszafutott apucikájához. Szélesre tárta karjait, mintha magához akarná ölelni, és lehunyt szemmel, szándékosan eltúlzott mozdulatokkal csókot intett. Mack viszonozta az ölelést a válaszfal mögül. Missy egy pillanatig mozdulatlanul állt, mintha tudná, hogy ezzel drága emlékekkel ajándékozza meg apját, majd búcsút intett, megfordult, és visszaszáguldott a többiekhez.

Mack most már tisztán látta az ő Missyjét szólító hang gazdáját. Jézus volt az, aki ott játszott Mack gyerekei között. Missy minden tétovázás nélkül a karjaiba szökkent. Ő pedig kétszer is megpörgette maga körül, mielőtt letette volna, majd nagy hahotázások közepette valamennyien lapos kövek keresésére indultak, amikkel aztán kacsáztathatnak a tó vizén.

Örömteli zsivajuk zene volt Mack füleinek, és miközben nézte őket, csak úgy patakzottak a könnyei.

Hirtelen, minden előjel nélkül hatalmas morajlással víz zúdult alá a magasból, közvetlenül a lábai elé, és elmosta gyermekei látványát és hangját. Mack ösztönösen hátraugrott. Most tudatosodott benne, hogy a barlang falai eltűntek körülötte, ő pedig a vízesés hátoldala mögötti mélyedésben áll.

Ekkor megérezte a vállán a nő kezét.

– Vége? – kérdezte.

– Egyelőre igen – válaszolta az asszony gyengéden. – Mackenzie, az ítélet lényege nem a pusztítás, hanem a helyreállítás.

Mack elmosolyodott. – Már nem érzem magam elakadva!

A nő óvatosan a vízesés széle felé terelte, míg végül újból megpillantotta Jézust a tóparton, aki még mindig köveket kacsáztatott a vízen. – Azt hiszem, valaki vár rád.

Gyengéden megszorította, majd elengedte Mack vállát, ő pedig – anélkül, hogy odanézett volna – tudta: az asszony eltávozott. Miután óvatosan átmászott a csúszós kőtömbökön és a nedves sziklákon, talált egy ösvényt, amely megkerülte a vízesést, majd a lezúduló víz frissítő

páráján keresztül újból kijutott a napfényre.

Kimerülten, de a mély beteljesülés érzésével megállt, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Megpróbálta kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésni Missy jelenlétének minden részletét, remélve, hogy életének hátralévő idejében bármikor képes lesz felidézni minden egyes vele töltött pillanatot, minden kis apróságot, és minden egyes mozdulatát.
*
Lehetnek bármily jó szándékúak is, tudod, hogy a vallási gépezetek képesek bedarálni az embereket – mondta Jézus. – Egy kis hangutánzással érzékeltette mire is gondol. – Az én nevemben végzett tevékenységek borzasztó nagy részének semmi köze sincs hozzám, és sokszor, még ha nem szándékosan is, de homlokegyenest ellentétesek az én céljaimmal.

– Nem igazán rajongsz a vallásért és az intézményekért? – mondta Mack, és maga sem igazán tudta eldönteni, hogy most kérdezett, vagy kijelentett valamit.Belegondoltál már, miféle elmebéli zaklatottsággal és aggodalmakkal kell szembenéznie bárkinek, aki nem veti alá magát e három valamelyikének?!

Mack tétovázott. Nem tudta, mit is mondjon. Egy kicsit úgy érezte, hogy túl magas neki, amiről Jézus beszél. Jézus észrevette, hogy Mack értetlenül bámul, ezért alacsonyabb fokozatra kapcsolt. – Egyszerűbben szólva: ezek a szörnyűségek olyan eszközök, amelyeket sokan arra használnak, hogy alátámasszák a biztonsággal és az irányítással kapcsolatos illúzióikat. Az emberek félnek a bizonytalanságtól és félnek a jövőtől. Ezek az intézmények, ezek a struktúrák és ideológiák mind-mind arra irányuló hiábavaló erőfeszítések, hogy valamiféle bizonyosságot és biztonságot hozzanak létre ott, ahol az nincs. Ez mind hamis! A rendszerek nem képesek biztonságot nyújtani a számodra; ezt csak én tudom megadni.

Csak annyit kérek tőled, hogy bízd rám, bármily kicsiny legyen is az, amire képes vagy ezen a területen, és növekedj a körülötted lévő emberek iránti szeretetben azáltal, hogy megosztod velük azt a szeretetet, amivel én szeretlek téged. Nem a te dolgod, hogy megváltoztasd, vagy meggyőzd őket. Szabad vagy, hogy mindenféle szertartásosságtól mentesen szeress.
 *
Sok hozzád hasonló ember létezik, Mackenzie, akik úgy végzik, hogy bezárják magukat egy icipici helyre egy szörnyeteggel, amely végül elárulja őket, és nem tölti be, és nem valósítja meg azt, amit vártak tőle. Ebbe a rémületbe bebörtönözve még egyszer lehetőséget kapnak arra, hogy visszatérjenek hozzám. Épp az a kincs, amelyben annyira bíztak, jelenti a vesztüket.

– Akkor hát te a fájdalmat használod arra, hogy az embereket visszakényszerítsd magadhoz? – Nyilvánvaló volt, hogy Mack ezzel nem ért egyet.

Papa előrehajolt, és gyengéden megérintette Mack kezét. – Édesem, én már azt is megbocsátottam neked, hogy ezt gondolod rólam. Megértem mennyire bonyolult ez számodra, hisz annyira belegabalyodtál a valóságról alkotott saját felfogásodba, ugyanakkor annyira bízol a saját ítéleteidben, hogy megpróbálod felfogni, vagy akár elképzelni, ki a valódi szeretet és jóság. Az igazi szeretet soha nem kényszerít. De ha jól értem, amit mondasz, a saját önzőségünk következményei alkotórészei annak a folyamatnak, amely véget vet az öncsalásunknak, és segít abban, hogy megtaláljunk téged. Ez az oka annak, hogy nem akadályozol meg minden gonoszságot? Ezért nem figyelmeztettél, hogy Missy veszélyben van, és ezért nem segítettél megtalálni őt? – Mack hangjában nyoma sem volt a vádló élnek.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne, Mackenzie! Senki sem tudja, milyen rémületes dolgoktól mentettem meg a világot, mert az emberek azt nem képesek meglátni, ami soha nem történt meg. Minden gonoszság a függetlenségből fakad, a függetlenség pedig a ti választásotok. Ha egyszerűen érvényteleníteném a függetlenségetekben hozott összes döntéseteket, a világ, ahogyan ismered, megszűnne létezni, a szeretet pedig elveszítené az értelmét. Ez a világ nem egy játszótér, ahol az összes gyermekemet a gonosztól elzárva tartom. A gonosz ennek a világkorszaknak a zűrzavara, amivel hozzám jöttetek, de a végső szó nem az övé. Most hatással van mindenkire, akit szeretek, azokra is, akik követnek engem, és azokra is, akik nem. Ha megszüntetném az emberek döntéseinek a következményeit, akkor a szeretet lehetőségét is megsemmisíteném. A kikényszerített szeretet egyáltalán nem szeretet.Csak annyira nehéz ezt felfogni!

– Édesem, hadd mondjam el az egyik okát neked, hogy miért nincs ennek értelme számodra. Azért van, mert annyira kicsi a rálátásod arra, hogy mit is jelent valójában embernek lenni. Te és ez a Teremtett világ hihetetlenek vagytok, akár érted ezt, akár nem!

Minden képzeletet túlszárnyalóan csodálatosak vagytok. Csak azért, mert szörnyű és pusztító döntéseket hoztok, nem jelenti azt, hogy így kevesebb tiszteletet érdemeltek azért, akik természeteteknél fogva vagytok: azaz az én Teremtésem koronája, és az én szeretetem középpontja.

Ezenkívül – vágott közbe Papa –, arról se feledkezz meg, hogy minden szenvedésed és szívfájdalmad közepette is szépség vesz körül: a Teremtett világ, a művészet, a zenétek és kultúrátok minden csodája, a nevetés és a szeretet, az elsuttogott remények és a hangos ünnepek, az új élet és az újjászületés, a megbékélés és a megbocsátás hangjai. Ezek szintén a ti döntéseitek eredményei, és minden egyes döntés számít, még a titkon hozott döntések is.

Tehát kinek a döntéseit kellene érvénytelenítenünk, Mackenzie? Talán nem is kellett volna a világot megteremtenem? Lehet, hogy meg kellett volna állítanom Ádámot, még mielőtt a 113

függetlenséget választotta? Mi a helyzet a te döntéseddel, hogy lesz még egy leányod? Vagy apád döntésével, hogy kegyetlenül veri a fiát? Követelitek a függetlenséget, de aztán nyafogtok,hogy annyira szeretlek titeket, hogy meg is adom nektek.

Már mondtam, hogy Sophia jól telibe talált téged. Mackenzie, az én terveim és céljaim nem a saját kényelmemet és nem is a tiédet szolgálják. Az én terveimben mindig és kizárólag a szeretetem nyilvánul meg. Az a célom, hogy a halálból életet munkáljak, az összetört életekből szabadságot, és hogy a sötétséget világossággá változtassam. Amit te dzsumbujnak látsz, azt én traktálnak látom. Minden dolognak ki kell bontakoznia, még akkor is, ha ez mindazokat, akiket szeretek – még a hozzám legközelebb állókat is – szörnyű tragédiák közepébe helyezi is.Most Jézusról beszélsz, ugye? – kérdezte Mack lágyan.

– Így igaz! Nagyon szeretem azt a fiút. – Papa elfordult és megrázta a fejét. – Tudod, minden őróla szól. Egy napon majd megértitek, miről mondott le. De erre nincsenek is szavak.
*
 Ez annyira különbözik mindentől, amit valaha is tudtam, Sarayu. Ne érts félre: nagyon örülök mindannak, amit ezen a hétvégén kaptam tőletek. Csak fogalmam sincs, hogyan tudom majd folytatni az életemet. Valahogy egyszerűbbnek tűnt együtt élni Istennel, amikor egy követelőző hajcsárként gondoltam rá, vagy akár amikor A Nagy Szomorúság magányával kellett megküzdenem.

– Tényleg így gondolod?! – kérdezte Sarayu.
*
Az érzelmek a lélek színei; látványosak és csodálatosak. Amikor semmit sem érzel, a világ unalmassá és színtelenné válik. Csak gondolj arra, hogy A Nagy Szomorúság mennyire leszűkítette a színskálát az életedben, hogy mindent egyszínűnek, szürkének és feketének láttál.
*
Az, ahogy gondolkodsz, meghatározza azt, amit érzékelsz, és az, amit érzékelsz, meghatározza az érzelmeidet. A legtöbb érzelem nem egyéb, mint az észleléseidre – vagyis, amit egy adott helyzettel kapcsolatban igaznak gondolsz – adott reakcióid. Ha az észlelésed hamis, akkor az érzelmi reakcióid is hamisak lesznek. Tehát ellenőrizd észleléseidet, és ezen túl ellenőrizd a gondolkodásbeli sablonjaidat, 117

tehát mindannak a helyességét, amiben hiszel. Csak azért, mert valamit erősen hiszel, az még nem teszi azt igazzá. Légy kész újra megvizsgálni, amit hiszel. Minél inkább az igazságban élsz, az érzelmeid annál nagyobb segítséget nyújtanak a tisztánlátáshoz. De még akkor sem bízhatsz jobban az érzelmeidben, mint bennem.
*
Ne felejtsd el, Mackenzie, hogy én – valódi természetem szerint – nem emberi lény vagyok, bárhogy döntöttünk is azt illetően, hogyan töltjük veled ezt a hétvégét. Teljes mértékben ember vagyok Jézusban, de természetem szerint egy tökéletesen más, független, önálló létező vagyok.

A Törvény egy tükör volt, amely megmutatta, milyen szennyessé válik az arcod, amikor tőlünk függetlenül élsz.

 De le tudod-e törölni az arcodat azzal a tükörrel, amely megmutatja, mennyire piszkos vagy? A szabályokban nincs irgalom, sem kegyelem – egyetlen tévedésre sem! Ezért töltötte be Jézus a teljes törvényt, a ti érdeketekben, hogy annak többé ne legyen bíráskodási joga fölöttetek. Így a Törvény, amely korábban teljesíthetetlen követeléseket tartalmazott – Ne Tedd Ezt!

Ne Tedd Azt! – valójában egy ígéretté válik, amelyet mi teljesítünk be bennetek.
De ne felejtsd el, hogy ha egyedül és függetlenül éled az életedet, akkor az ígéret betöltetlen marad. Jézus sírba küldte a törvény követelését, így többé már nincs hatalma arra, hogy vádoljon vagy parancsoljon.

Jézus egy személyben az ígéret, és annak beteljesedése is.

Jézusban semmiféle törvénynek nem vagy alávetve. Jézusban mindent szabad.

– Ezt nem mondhatod komolyan! Csak etetsz már megint – nyögött fel Mack.

– Picinyem! – szólt közbe Papa – Hisz még csak most jön a java!

– Mackenzie – folytatta Sarayu –, a szabadságtól azok félnek, akik nem képesek megbízni bennünk, hogy bennük éljünk. A törvény megtartásával való próbálkozás valójában egy függetlenségi nyilatkozat, a dolgok saját kézben tartásának egy módja.
– Felhatalmazást ad arra, hogy ítélkezz mások felett, és hogy felsőbbrendűnek érezd magad hozzájuk képest. Így azt hiszed, hogy magasabb minőségű életet élsz, mint azok, akiket megítélsz. Szabályok erőltetése, különösen a kevésbé kitapintható formáiban, mint például a felelősség és az elvárás, arra irányuló hiábavaló kísérlet, hogy a bizonytalanságból bizonyosságot teremtsetek. És azzal ellentétben, amit valószínűleg feltételezel, én nagy kedvelője vagyok a bizonytalanságnak. A szabályok nem képesek szabadságot adni; csak ahhoz van erő bennük, hogy vádoljanak.

Valóban azt akarod mondani, hogy a felelősség és az elvárás csupán más megjelenési formái azoknak a szabályoknak, amelyeknek már nem vagyunk alávetve? Jól értettelek?

Mackenzie, én egy igét mindig előnyben részesítek egy főnévvel szemben.

Megállt és várt. Mack egyáltalán nem volt biztos benne, hogy mit is kellene megértenie e rejtélyes megjegyzés által, és csak egyetlen szó jutott az eszébe: – He?!

– Én

– és kitárta karjait, hogy Jézust és Papát is bele vegye – ige vagyok. Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek. Én ige vagyok! Élő, dinamikus, mindig aktív, és állandóan mozgásban lévő vagyok. Én a létező ige vagyok.

Mack még mindig úgy érezte, hogy bárgyúság borítja egész ábrázatát. A szavakat értette, csak összefüggése nem volt még az egésznek.És mivel az én létezésemnek a lényege az ige, sokkal inkább az igékkel vagyok összhangban, mint a főnevekkel. Olyan igékre gondolok, mint megvall, megtér, él, szeret, reagál, növekszik, arat, változik, vet, fut, táncol, énekel, és így tovább. Másik oldalról viszont az emberek nagy mesterei annak, hogy egy igét, amely él és lüktet, meg tele van bájjal és kecsességgel, halott főnévvé vagy szabályoktól bűzlő alapelvvé változtassanak

így valami, ami addig élt és növekedett, elhal. A főnevek azért léteznek, mert van egy teremtett univerzum és fizikai valóság, de ha az univerzum csak főnevek tömkelege, akkor halott. Ha nem „Vagyok” akkor nem léteznek igék, az univerzumot pedig az igék teszik lüktetővé és működővé.Ahhoz, hogy valami átléphessen a halálból az életbe, bele kell juttatni valami elevent és mozgásban levőt is az elegybe. Ahhoz, hogy valamiből, ami csupán egy főnév, dinamikus, meglepetésekkel teli, eleven és jelen idejű jelenség legyen, az kell, hogy átlépjen a törvényből a kegyelembe.

Mondhatok erre néhány példát?

– Már éppen kérni akartalak – helyeselt Mack.Akkor vegyük a te két szavadat: felelősség és elvárás. Mielőtt ezek a te szavaid főnevekké váltak volna, kezdetben az én szavaim voltak: főnevek, melyek mozgást és megtapasztalást rejtenek magukban; a reagálás és a várakozás képességét. Az én szavaim elevenek és dinamikusak, telve vannak élettel és lehetőséggel; a tieid halottak, telve törvénnyel, félelemmel és ítélettel. Ezért nem találod meg a „felelősség” szót az írásokban.

– Hajajaj! – vágott egy grimaszt Mack, mert kezdte felfogni, hova is visz ez az egész. –A vallás kénytelen a törvényt használni, hogy azáltal felhatalmazást adjon önmagának, és hogy ellenőrzése alatt tartsa azokat az embereket, akikre csupán a fennmaradása érdekében van szüksége. Én megadom neked a reagálás képességét, és te azzal reagálsz, hogy szabad vagy szeretni és szolgálni minden helyzetben. Ezáltal pedig minden egyes pillanat más és más, és egyedi és csodálatos. Mivel én magam vagyok a te reagálási képességed, nekem jelen kell lennem benned. Ha csak a felelősséget kapnád meg tőlem, akkor egyáltalán nem is kellene veled lennem. Akkor csak egy végrehajtandó feladat, egy elvégzendő kötelesség lenne, amivel úgyis kudarcot vállánál.Vegyük példaként a barátságot, és azt, hogy milyen drasztikusan meg tud változtatni egy kapcsolatot, ha az életet, mint alkotóelemet eltávolítjuk egy főnévből. Mack, ha te meg én barátok vagyunk, akkor a kapcsolatunkat áthatja egyfajta várakozás. Amikor látjuk egymást, vagy amikor távol vagyunk egymástól, ott vibrál a levegőben az együttlét, a nevetés és a beszélgetés várakozása. Ennek a várakozásnak nincs konkrét meghatározása; eleven és 122

dinamikus, és minden, ami kialakul az együttlétünkből, az valami különleges, egyedi ajándék, amelyen senki mással nem osztozunk. De mi történik akkor, ha ezt a „várakozást” felcserélem – kimondva vagy kimondatlanul – „elvárásra”? Ebben a pillanatban már be is lépett a törvény a kapcsolatunkba. Most már azt várom el tőled, hogy olyan teljesítményt nyújts, ami kielégíti az elvárásaimat. Élő barátságunk gyorsan lezüllik szabályokból és követelményekből álló halott dologgá. Többé már nem rólad és rólam szól, hanem arról, hogy mit kell a barátoknak tenniük, vagy mi a felelőssége egy jó barátnak.

Az emberek leginkább az elvárásokon keresztül próbálják befolyásolni mások viselkedését. Én ismerlek téged, és mindent tudok rólad. Miért várnék el tőled bármi egyebet, mint amit már úgyis tudok? Ez ostobaság lenne. Ezen kívül pedig, mivel nekem nincsenek elvárásaim veled szemben, soha nem okozol nekem csalódást.
Papa újból közbevágott: – Látod Mackenzie, én nemcsak egy darabkát akarok belőled és egy darabkát az életedből. Még ha képes is lennél rá – ami nem áll fenn –, hogy a legnagyobb részt add nekem, az még mindig nem az, amit én akarok. Én téged akarlak, teljesen és mindenestül, a napodnak és lényednek minden részletét.
Ha benned élek, akkor együtt élhetünk át mindent, ami veled történik. Piramis helyett sokkal inkább egy állandó 123

mozgásnak a középpontja akarok lenni, ahol az életedben minden – a barátaid, a családod, a munkád, a gondolataid, a tevékenységeid – hozzám kapcsolódik, de együtt mozog a széllel

 
előre-hátra, ki és be, a létezés egy hihetetlen táncában.

– És én

nos, én vagyok a szél – fejezte be Sarayu széles mosollyal és mély meghajlással.
*
És ekkor meglátta a fényeket. Különálló mozgó pontok bukkantak elő az erdőből, és valamennyien a lenti rét felé tartottak, ahol ő és Sarayu álltak. Most a környező hegytetőkön látta őket magasan; megjelentek, majd újra eltűntek, ahogy feléjük tartottak a rejtett ösvényeken és csapásokon.

Amint leértek, kiözönlöttek a mezőre – egy egész gyerekhad. Nem volt náluk gyertya, ők maguk voltak a fények. Tündöklő fényükön belül mindegyikük más és más viseletbe öltözött, amelyek Mack képzeletében az összes törzset és nyelvet képviselték. Bár csak alig néhányat ismert fel, de ez most nem számított. Ezek a föld gyermekei voltak: Papa gyermekei. Csendes méltósággal és bájjal jelentek meg előttük, arcukon tökéletes megelégedettséggel és békével, úgy, hogy az ifjak a még ifjabbak kezét fogták.

 Itt a magunk valójában láthatjuk egymást, és ehhez a látáshoz hozzátartozik, hogy a sajátos személyiségjegyek és az érzelmek színek és fény formájában jelennek meg. – Hihetetlen! –

 Hihetetlen! – ez volt minden, ami Macknek az eszébe jutott, miközben még figyelmesebben nézte a jelenetet. Ekkor észrevette, hogy a felnőttek köre mögött további alakok tűntek fel, egyenlő távolságban elhelyezkedve a kör teljes kerületén. Lángjuk magasabb volt, és úgy tűnt, hogy a széláramlatokkal összhangban lobogtak, zafír és zöldeskék színben tündököltek, de mindegyikben egyedi módon megbújt egy csipetnyi mértéke az összes többi színnek is.

– Angyalok – válaszolt Sarayu még mielőtt Mack kérdezni tudott volna. – Szolgálók és őrállók.

Minden kapcsolat, amely két személy között létrejön, teljesen egyedi. Ezért nem tudsz két embert egyformán szeretni. Ez egyszerűen nem lehetséges. Mindenkit másként szeretsz, amiatt akik, és ama páratlan hatások miatt, amelyeket kiváltanak belőled. És minél jobban megismeritek egymást, annál gazdagabbá válnak annak a kapcsolatnak a színei.
*
A szabadság megszerzésének nem volt más útja: ki kellett fizetni az árat, amint te is tudod. – Papa a csuklóján látható, kitörölhetetlen sebhelyeket nézte. – Tudtam, hogy az általam teremtett világ fel fog lázadni, a függetlenséget és a halált választja, és azt is tudtam, mibe fog nekem kerülni a megbékélés útjának megnyitása. A ti függetlenségetek rászabadította a világra azt, ami számodra káosznak tűnik; mert kiszámíthatatlan és félelmetes. Hogy megakadályozhattam volna-e mindazt, ami Missyvel történt? A válaszom az, hogy igen.
*
Mack most már nem tudott tovább uralkodni magán, forró könnyek patakzottak a szeméből, és zokogva kezdte vallomását.

– Papa! – kiáltotta. – Hogy bocsáthatnék meg valaha is annak a rohadéknak, aki meggyilkolta az én Missymet?! Ha most itt lenne, nem is tudom, mit tennék vele! Tudom, hogy nem helyes, de azt akarom, hogy úgy szenvedjen, mint amilyen szenvedést ő okozott nekem

ha már igazságszolgáltatásban nem részesülhetek, a bosszúról akkor sem akarok lemondani.

Papa egyszerűen csak engedte, hogy az áradat kitörjön Mackből, aztán megvárta, míg a hullámok elültek.Mack, az, hogy te megbocsátasz ennek az embernek, a részedről azt jelenti, hogy átengeded őt nekem, és lehetővé teszed, hogy megváltsam őt.

– Megváltani?! Őt?! – Mack újból a harag és a fájdalom tüzét érezte. – Nem akarom, hogy megváltsd őt! Azt akarom, hogy okozz neki fájdalmat, hogy büntesd meg, juttasd pokolraA megbocsátás nem felejtést jelent, Mack. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.

– De én azt hittem, hogy te elfelejted a bűneinket.

– Mack, én Isten vagyok. Nem felejtek el semmit. Mindent tudok. Tehát a felejtés számomra azt jelenti, hogy úgy döntök, korlátozom magam. Fiam! – halkult el Papa hangja, Mack pedig feltekintett rá, egyenesen bele mély, barna szemébe. – Jézus miatt ma nincs törvény, ami azt követelné meg, hogy az emlékezetembe idézzem a bűneidet. Ezek elmúltak, és nem zavarják többé a kapcsolatunkat.

– De ez az ember

 
– De ő is az én fiam. Meg akarom váltani.

– És hogy gondoltad? Én csak megbocsátok neki, és akkor már minden oké, aztán meg haverok leszünk?! – kérdezte Mack halkan, de szarkasztikusan.

– Nincs kapcsolatod ezzel az emberrel, legalábbis most még nincs. A megbocsátás nem hoz létre kapcsolatokat. Jézusban minden embernek megbocsátottam az ellenem elkövetett bűneiért, de csak kevesen döntenek a velem való kapcsolat mellett. Mackenzie, hát nem érted, hogy a megbocsátás egy hihetetlenül hatalmas erő és óriási hatalom?! Egy olyan erő, amelyben velünk együtt részed van, egy olyan hatalom, amelyet Jézus mindenkinek megad, akiben benne lakozik, hogy a megbékélés növekedhessen. Amikor Jézus megbocsátott azoknak, akik a keresztre szegezték, többé már nem voltak adósai neki, sem nekem. A velük való kapcsolatomban soha nem hozom fel, amit tettek, nem szégyenítem meg, és nem hozom zavarba őket.Ha megbocsátasz, megszabadulsz valamitől, ami elevenen felemészt téged: ami pusztítja az örömödet és a teljes és őszinte szeretetre való képességedet. Gondolod, hogy ezt az embert érdekli az, hogy neked milyen fájdalmakat és gyötrelmeket kellett átélned? Ha igen, legfeljebb azért, hogy annak tudatával hizlalja magát.

Nem akarsz ennek véget vetni?! Mert ha ezt megteszed, ezzel őt is megszabadítod attól a tehertől, amelyet cipel; akár tudja, akár nem, akár elismeri, akár nem. Amikor úgy döntesz, hogy megbocsátasz valakinek, azt az embert jól szereted.

– De én nem szeretem őt!

– Nem, most még tényleg nem. De én szeretem, Mack! Nem azért, amivé vált, hanem amiatt a megtört gyermek miatt, akit a fájdalmai így eltorzítottak. Segíteni akarok neked, hogy magadra öltsd azt a természetet, amely több erőt és nagyobb hatalmat talál a szeretetben és a megbocsátásban, mint a gyűlöletben.

– Ez tehát azt jelenti – mondta Mack, és egy kicsit haragudott a beszélgetés iránya miatt –, hogyha megbocsátok ennek az embernek, akkor utána akár azt is megengedhetem neki, hogy játsszon Kate-tel, vagy az első lány unokámmal?

– Mackenzie! – Papa hangja erős és határozott volt. – Már megmondtam neked, hogy a megbocsátás nem hoz létre kapcsolatot. Ha az emberek nem szólnak igazat afelől, amit tettek, és ha nem változtatják meg a gondolkodásukat és a viselkedésüket, akkor a bizalomra épülő

kapcsolat lehetősége kizárt. Amikor megbocsátasz valakinek, ezzel felszabadítod őt az ítélet alól, de valódi változás nélkül valódi kapcsolatok nem létesíthetők.

– A megbocsátás tehát nem követeli meg tőlem, hogy úgy tegyek, mintha az, amit ez a fickó tett, meg se történt volna?

– Hogy is lennél rá képes?! Tegnap este megbocsátottál apádnak. De elfelejted-e valaha is azt, amit veled tett?

– Nem gondolnám.

– De ma már a történtek ellenére is képes vagy őt szeretni. Ezt az ő változása teszi lehetővé. A megbocsátás semmiképpen sem követeli meg tőled azt, hogy meg is bízz abban, 135

akinek megbocsátasz. De ha végül megbánja a bűnét és megtér, akkor egy csodát fedezel fel a szívedben, amely lehetővé teszi, hogy kinyújtsd a kezed, és elkezdd felépíteni közöttetek a megbékélés hídját. És néha még az is megtörténhet – bár ez most valószínűleg elképzelhetetlennek tűnik a számodra –, hogy ez az út a teljesen helyreállított bizalom csodájához is elvezet.

Sírt, míg ki nem sírt magából minden sötétséget, vágyakozást és veszteségérzetet; sírt mindaddig, míg már nem volt semmi kisírni való.

Lehunyt szemmel, előre-hátra ringatózva esedezett: – Segíts, Papa! Segíts! Mit tegyek?

Hogy tudok megbocsátani neki?

– Mondd el neki!

Mack felnézett, félig-meddig arra számítva, hogy ott áll előtte egy ismeretlen férfi. De nem volt ott senki.

– Hogyan, Papa?!

– Csak mondd ki hangosan! Hatalmas erő van abban, amit az én gyermekeim kijelentenek.

Mack suttogva kezdte, először csak bátortalanul és akadozva, de aztán egyre nagyobb meggyőződéssel: – Megbocsátok neked! Megbocsátok neked! Megbocsátok neked!
*
Hirtelen összeállt a kép. Mack Sarayu ajándékára nézett, és megértette, mire szolgál. A gyilkos valahol itt, ezen az elhagyatott helyen rejtette el Missy holttestét, és most azért jöttek, hogy megkeressék.

– Köszönöm! – Ez volt minden, amit mondani tudott, mivel könnyei még egyszer vízesésként zúdultak le az arcán, mintha egy kiapadhatatlan tárolóból folynának. – Annyira gyűlölöm ezt az egészet: csak sírok meg bőgök, mint valami idióta; meg ez a temérdek könny is! – morogta.

– Jaj, kicsim! – felelte Papa gyengéden. – Soha ne becsüld alá a könnyek csodáját! Ezek a gyógyulás vizei és az öröm folyamai lehetnek. Néha a könnyek a legmegfelelőbb szavak, amiket a szív szólni képes.

– Mackenzie, ez a világ tele van könnyekkel, de ha emlékszel, megígértem, hogy Én leszek az, aki letörli azokat a szemedről.

Macknek sikerült összehoznia egy mosolyt, miközben lelke tovább gyönyörködött és gyógyult az ő Atyjának szeretetében.
*
Kiöntött néhány cseppet értékes gyűjteményéből a kezére, majd gondosan hozzálátott, hogy Mack könnyeivel meghintse a kövér, fekete talajt, amely alatt Missy teste aludt. A parányi cseppek gyémántként és rubinként hullottak alá, és ahol csak földet értek, azonnal virágok bújtak elő és virítottak a ragyogó napfényben. Ekkor Sarayu rövidke szünetet tartott, feszült figyelemmel nézte a kezében tündöklő egyik gyöngyszemet, egy különleges könnycseppet, majd leejtette a parcella kellős közepére. Azonnal egy kis fácska törte át a föld felszínét, majd ágait kibontva kezdett szétterülni a hely fölött. Ifjú volt, és fenséges és pompás, és mindaddig növekedett és fejlődött, amíg teljesen virágba nem borult. Ekkor Sarayu a maga titokzatos, 140

szellő-fútta módján megfordult, és rámosolygott Mackre, aki földbe gyökerezett lábakkal figyelte az eseményeket.

– Ez egyike az élet fáinak Mack, amely a te szíved kertjében növekszik.

 

www.hotdog.hu/letoltes/doksi/konyv-magazin/p-young-a-visko