Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


oskar w.dorien gray arcképe

2010.04.18

Óráról órára, hétről hétre öregszik a vászonra írt kép. A bűn förtelmétől megmenekülhet, de a vénség förtelme az vár rá. Arca majd besüpped és elpetyhüdik. Fakuló szeme alá sárga szarkalábak rakódnak és rettenetessé teszik. Haja elveszti fényét, szája nyitva marad vagy leleffeg, elhülyül vagy megvastagodik, mint a vénembereké. Nyaka megráncosodik, keze hideg lesz és kék eres, teste megrokkan, nagyatyjáról emlékezett mindenre, ki gyermekkorában oly rideg volt hozzá. El kell rejteni a képet. Nincs más segítség.

Hetekig nem ment ide, feledni akarta az undok festményt, visszakapni könnyű szívét, csodás vidámságát, az élet iránt való szenvedélyes érdeklődését. Aztán egy éjszaka egyszerre csak kiosont a szobából, lement a Blue Gate Fields körüli borzalmas terekre, és itt ténfergett nap nap után, míg el nem űzte innen valami. Visszajövet szembeült a képpel, gyakran undorodva a festménytől és önmagától, de néha az egyéni kérkedés büszkesége töltötte el, mely félig-meddig a bűn varázsa, és titkolt gyönyörrel mosolygott a torz árnyon, hogy hordania kell azt a terhet, melyet tulajdonképpen őneki kellene hordania.

…Azt mondják, mindenkit elrontasz, kivel barátkozol, s mihelyt belépsz egy házba, ott azonnal gyalázatosság történik. Nem tudom, így van-e vagy sem. Hogy is tudnám? De azt beszélik rólad. Olyan dolgokat közöltek velem, melyekben lehetetlen kétkednem. Lord Gloucester egyik legjobb barátom volt Oxfordban. Levelet mutatott, melyet felesége írt neki, mikor mentone-i villájában halálos ágyán feküdt, egyedül. Neved lépten-nyomon felbukkant ebben a vallomásban, melynél rettenetesebbet nem olvastam. Azt mondtam neki, hogy lehetetlenség - hogy nagyon jól ismerlek, és képtelen vagy ilyesmire. De ismerlek-e? Hátha nem is ismerlek téged? Mielőtt erre felelnék, látnom kell a lelked.

 

A fiatalember ajkáról keserű, gúnyos nevetés fakadt föl.

- Majd te is látod, ma éjszaka! - kiáltott, fölkapva egy lámpát az asztalról. - Jöjj: ez a te műved. Miért ne néznéd meg? Aztán mindent elmondhatsz a világnak, ha kedved tartja. De senki sem hisz neked. Ha pedig elhinnék, annál jobban szeretnének engem. Én jobban ismerem ezt a kort, mint te, bármennyit is karattyolsz róla. Jöjj, majd elmondom az egészet. Te eleget beszéltél már romlottságról. Most lásd szemtől szembe.

 

- Ne érj hozzám. Fejezd be, amit mondani akarsz.

A festő arcán a fájdalom torz vonaglása cikázott át. Pillanatig várt, és heves szánalomérzés ragadta meg. Végre is mi joga van beletekinteni Dorian életébe? Ha csak tizedrészét is elkövette annak, amiről suttognak, mennyire szenvedhetett! Basil most kiegyenesedett, a kandallóhoz ment, és megállapodott itt, nézte a lángoló hasábfákat, dérszerű hamujukat, a lihegő tűzmagjukat.

- Várlak, Basil - szólt a fiatalember, kemény, tiszta hangon.

Basil megfordult.

- Ezt akarom mondani neked - kiáltott. - Felelned kell azokra a rettenetes vádakra, melyeket felhoznak ellened. Ha azt mondod, hogy elejétől végig szemenszedett hazugságok, hiszek neked. Cáfold meg, Dorian, cáfold meg! Hát nem látod, mit szenvedek? Jaj, istenem, ne mondd, hogy rossz vagy, hogy romlott vagy, hogy gyalázatos vagy!

Dorian Gray mosolygott. Ajkát megvetőleg biggyesztette el.

- Jöjj fel, Basil - szólt nyugodtan. - Naplót írok az életemről minden áldott nap, és sohasem hozom ki a szobából, melyben írtam. Ha feljössz velem, megmutatom.

- Veled megyek, Dorian, ha akarod. A vonatomat úgyis lekéstem. Sebaj. Majd holnap utazom. De ne kívánd, hogy ma éjjel valamit is elolvassak. Csak nyílt feleletet akarok a kérdésemre…

 

…- Hát meg akarod tudni, Basil? - kérdezte halk hangon.

- Meg.

- Örülök - felelte mosolyogva. Aztán kissé nyersen tette hozzá. - Te vagy a világon az egyetlen ember, kinek mindent joga van tudni rólam. Sokkal több közöd van az életemhez, mint magad is sejted - fölemelte a lámpát, ajtót nyitott s bement. Hideg léghuzam fújt, s a lámpa pillanatra piszkos-narancsos lánggal lobogott fel. Összeborzongott.

- Csukd be magad mögött az ajtót - suttogta, és a lámpát az asztalra tette.

Hallward döbbent arccal nézett körül. A szobán látszott, hogy évek óta nem laktak benne. Egy avítt flamand faliszőnyeg, egy elfüggönyözött kép, egy ódon olasz cassone - mindössze ez volt benne s egy szék, és egy asztal. Mikor Dorian Gray meggyújtott egy félig elégett gyertyát, mely a kandalló párkányán állott, Basil látta, hogy az egész szoba tele van porral és a faliszőnyeg lyukas. Egér surrant a faburkolat mögé. A penész nyirkos illata terjengett.

- Hát azt gondolod, Basil, hogy csak Isten látja a lelkünket? Húzd el azt a függönyt, és nyomban látod majd az én lelkemet.

A hang, mely beszélt, hideg volt, kegyetlen.

- Megőrültél, Dorian, vagy ugratsz? - szólt Hallward, homlokát ráncolva.

- Nem akarod? Akkor magam teszem meg - mondta a fiatalember; s a függönyt letépte rúdjáról és földre dobta.

A borzalom kiáltása harsant a festő ajkáról, amint a lámpa világításában megpillantotta a vásznon a förtelmes arcot, mely reávigyorgott. Volt valami a kifejezésében, ami undorral és iszonnyal töltötte el. Szent isten! Dorian Gray tulajdon arcát látta! A borzalom, az ismeretlen borzalom még nem tarolta le teljesen csodálatos szépségét. Még mindig maradt valami arany a gyérülő hajon s valami skarlát az érzéki szájon. A vizes szem megtartott valamit kedves kékségéből, a nemes ívek még nem tűntek el teljesen a metszett orrcimpákról és a rajzos nyakról. Igen, maga Dorian Gray volt. De ki festette ezt? Basilnek úgy tetszett, hogy felismerte saját ecsetvonását, s a keretet is maga tervezte. A gondolat szörnyűséges volt, és félni kezdett. Megragadta az égő gyertyát, a festmény felé emelte. Bal oldali sarkában volt tulajdon neve, világos bíborral, nagy betűkkel pingálta oda.

Ocsmány paródia volt, hitvány, nyomorult karikatúra. Nem, ezt ő nem festette soha. De azért mégis saját festménye volt. Ezt tudta, és úgy érezte, mintha tüzes vére egyszerre merev jéggé dermedne. Az ő saját festménye? Mit jelent ez? Miért változott meg? Megfordult és egy beteg ember szemével tekintett Dorian Grayre. Szája rángott, és kiszáradt nyelve egyetlen tagolt szót sem tudott kihozni. Tenyerével végigsimította homlokát. Nedves volt a ragadós izzadságtól.

A fiatalember a kandalló széléhez támaszkodva figyelte őt, azzal a furcsa kifejezéssel, mely azoknak arcán tetszik fel, kik a színpadon ágáló nagy színészt figyelik mély érdeklődéssel. Nem volt ebben semmi igaz bánat, sem igazi öröm. Pusztán a néző szenvedélye volt benne s szemében talán a diadal egy villanása. Gomblyukából kivette a virágot és szagolgatta, vagy legalábbis úgy tett.

- Mit jelent ez? - kiáltotta végül Hallward. Tulajdon hangja élesen, különösen sikoltott fülébe.

- Évekkel ezelőtt, mikor gyermek voltam - szólt Dorian Gray szétmorzsolva a virágot kezében -, találkoztál velem, hízelegtél nekem, és megtanítottál arra, hogy hiú legyek a szépségemre. Egy napon bemutattál egy barátodnak, ki megmagyarázta nekem, milyen csodás a fiatalság, és te festettél rólam egy képet, mely megértette velem, milyen csodás a szépség. Egy őrült pillanatban - ma sem tudom, hogy bánjam-e, vagy sem - egy kívánságomat mondtam ki, te talán másnak neveznéd...

- Emlékszem rá! Jaj, milyen jól emlékszem! Nem! Ez lehetetlenség. A szoba nedves. Megpenészedett a vászon. Azokban a festékekben, melyeket használtam, van valami átkozott ásványi méreg. Mondom, hogy ez lehetetlenség.

- Ugyan, mi lehetetlenség? - mormogta a fiatalember, s az ablakhoz ment, homlokát pedig a hideg, ködtől izzadt ablaküveghez nyomta.

- Azt mondtad, hogy megsemmisítetted a képet.

- Nem mondtam igazat. A kép semmisített meg engem.

- Nem hiszem el, hogy ez az én festményem.

- Hát nem ismered meg benne az ideálodat? - kérdezte Dorian keserűen.

- Az én ideálomat, hiszen így nevezed...

- Így nevezted te.

- Nem volt ebben semmi rossz, semmi gyalázatos. Olyan ideál voltál nekem, amilyent sohasem találok többé. Ez pedig egy szatír arca.

- Ez a lelkem arca.

- Jézusom-Krisztusom, micsodát imádtam én. A szeme mint egy ördögé.

- Mindnyájan magunkban hordozzuk az Eget és a Poklot, Basil - mondta Dorian vad, kétségbeesett mozdulattal.

Hallward ismét a képhez fordult és rámeredt.

- Istenem - kiáltott -, ha ez igaz, és te ezt csináltad az életedből, igen, akkor gonoszabb vagy, mint ahogy elképzelnek azok, kik ellened beszélnek!

Újra a képhez emelte a gyertyát és vizsgálta. A felületéhez, úgy tetszett, nem is nyúltak, úgy maradt, amint hagyta. Nyilván a belsejéből jön az undokság és borzalom. Belső élete valahogy furcsán megelevenült, s a bűn leprája lassanként megette az egész festményt. Rothadó hulla a vizes sírban nem olyan félelmetes.

Basil keze reszketett, s a gyertya kiesett tartójából a padlóra és ott sercegett. Rátaposott, eloltotta. Aztán belevetette magát a rozoga székbe, mely az asztalnál állott, s arcát tenyerébe temette.

- Jaj istenem, Dorian, micsoda lecke! Micsoda borzalmas lecke!

Nem kapott választ, csak azt hallotta, hogy a fiatalember zokog az ablaknál.

-       Imádkozz, Dorian, imádkozz - suttogta Basil. - Mire is tanítottak bennünket gyermekkorunkban? „Ne vigy minket a kísértésbe. Bocsásd meg a mi bűneinket. És szabadíts meg a gonosztól.” Mondjuk együtt. A hiúságod imáját meghallgatták. A bűnbánatod imáját is meghallgatják majd. Nagyon imádlak téged. Ezért bűnhődöm. Nagyon imádtad te is önmagadat. Mindketten megbűnhődtünk.

 

…Dorian Gray rápillantott a festményre, és hirtelen érthetetlen gyűlöletet érzett Basil Hallward iránt, minthogyha a vásznon lévő kép sugalmazná s egyenesen fülébe súgná vigyorgó szájával. Az űzött vadállat őrült kétségbeesése támadt benne, és undorodott attól az embertől, ki az asztalnál ült, jobban, mint bárkitől vagy bármitől életében. Vadul körülnézett. Szemben vele, a festett láda tetején, valami csillogott. Tekintete ráesett. Tudta, micsoda az. Kés volt, melyet pár nappal ezelőtt felhozott, hogy elvágjon vele egy kötelet, és elfelejtette visszavinni. Lassan közeledett hozzá, s közben el kellett haladnia Hallward mellett. Mihelyt elhagyta őt és mögötte volt, kezébe kapta a kést és megfordult. Hallward megrezzent székében, mintha föl akarna kelni. Dorian rávetette magát, és beledöfte a kést a nagy ütőerébe, mely a fül mögött van, Basil fejét az asztalra szorította s többször beleszúrt.

Fojtott sóhajt hallott, annak az embernek iszonytató hangját, ki tulajdon vérében fulladt meg. Kiterjesztett karjai három ízben fölrémlettek, és kezei, a merev ujjaikkal, furcsán hadonásztak a levegőben. Dorian még kétszer belédöfött, de Basil nem mozdult többé. Valami csöpögni kezdett a padlóra. Dorian várt kicsit, még mindig lefelé nyomva a fejét. Aztán a kést az asztalra dobta és hallgatózott.

Dorian fájdalmas arccal indult az ajtó felé. Mikor félrehúzta a függönyt, csúnya kacaj harsant annak a nőnek festett ajkáról, ki pénzt kapott tőle.

- Itt megy az ördög cimborája - öklendezett csukló, rekedt hangon.

- Piszok - mondta Dorian -, hogy mersz így nevezni?

A nő csettintett ujjaival.

- Hát talán Mesebeli Hercegnek híjjalak? - ordította utána a nőszemély.

Az álmos matróz ezek hallatára talpra szökkent, és vadul körülnézett. Hallotta, amint a külső kapu becsapódott. Kirohant, mintha utána akarná magát vetni.

Dorian Gray a szemerkélő esőben sietett a partra. Adrian Singletonnal való találkozása különösen izgatta s azon tépelődött, vajon e fiatal élet romlása csakugyan az ő bűne-e, amint Basil Hallward oly sértő kegyetlenséggel szemére lobbantotta. Harapdálta száját, s szíve pár pillanatra elszomorodott. De végre is mi köze hozzá? Az életünk sokkal rövidebb, semhogy vállunkra vegyük mások bűneinek terhét. Mindenki a maga életét éli, és maga fizet érte. Csak az a szomorú, hogy gyakran fizetünk egyetlen hibáért. Igen, mindig újra és újra kell fizetnünk érte. A Sors az emberek adósságait sohase törli ki végképp üzleti könyveiből.

Vannak pillanatok - lélekbúvárok mesélik -, mikor a bűnös szenvedély, vagy az, amit a világ annak nevez, annyira uralkodik természetükön, hogy testük minden rostját, agyuk minden sejtjét szörnyű vágyak ösztökélik. Férfiak, nők ilyen pillanatokban egészen elveszítik akaratuk szabadságát. Úgy haladnak rettenetes végük felé, akár a gépek. Nem tudnak választani, s lelkiismeretük vagy halott, vagy ha él, csak azért él, hogy a lázadást igézetessé, az engedetlenséget varázsossá tegye. Mert amint a teológusok állandóan hangsúlyozzák, minden bűn az engedetlenség bűne. Mikor az a nagy szellem, a gonosz hajnalcsillaga, lehullott az égről, akkor is lázadozott. Fásan, gonoszra ajzottan, szennyes szellemmel, lázadásra éhes lélekkel iparkodott Dorian, gyorsítva lépteit, de amint egy sötét boltív alá fordult, melyen gyakran átvágott, hogy rövidítse útját ahhoz a hírhedt helyhez, ahova most igyekezett, egyszerre azt érezte, hogy hátulról megragadják, s mielőtt ideje lenne védekezni, torkon ragadja az erős kéz és falhoz szorítja.

Dorian tébolyultan küzdött az életéért, s rettenetes erőfeszítéssel lefejtette nyakáról a rászoruló ujjakat. Egy másodperc múlva hallotta a revolver csattanását, s látta, hogy egy csillogó, sima cső fejének szegeződik s egy alacsony, zömök férfi sötét alakja áll előtte.

- Mit akar? - lihegett Dorian.

- Csönd - mondta a férfi. - Ha moccan, agyonlövöm.

- Megőrült? Mit vétettem magának?

- Tönkretette Sibyl Vane életét - felelte -, és Sibyl Vane a nővérem volt. Öngyilkos lett. Tudom. Maga okozta a halálát. Megesküdtem, hogy ezért megölöm. Évekig kerestem magát. Sehol semmi jel vagy nyom. Az a két ember, aki ismerte, meghalt. Csak azt tudtam, hogy becézte magát a nővérem. Ma este véletlenül meghallottam. Béküljön ki az Istennel, mert ma este meghal.

Dorian Grayt rosszullét fogta el a félelemtől.

- Nem is ismertem - dadogta. - Nem is hallottam felőle. Megőrült.

- Inkább vallja be a bűnét, mert ahogy James Vane-nek hívnak, olyan bizonyos, hogy mindjárt meghal.

Szörnyűséges pillanat volt. Dorian nem tudta, mit mondjon, mit tegyen.

- Térdre! - ordította az idegen. - Egy percet adok, hogy számot vessen a lelkiismeretével - nem többet. Ma este Indiába megyek a hajóval, sok dolgom van. Egy percet adok. Siessünk.

Dorian karja lehullott. Megbénult a félelemtől, nem tudta, mit tegyen. Egyszerre vad remény cikázott agyvelején.

- Várjon - kiáltotta. - Mikor halt meg a nővére? Gyorsan, mondja már.

- Tizennyolc éve - szólt az idegen. - Mért kérdezi? Mit tartozik ez ide?

- Tizennyolc éve - nevetett Dorian Gray diadalmas hangon. - Tizennyolc éve! Hát vezessen a lámpa alá, és nézze meg az arcom.

James Vane pillanatig habozott, nem értette, mit akarhat. Aztán megragadta Dorian Grayt, s kiráncigálta a boltív alól.

Noha a szélfújta gázfény sötéten lobogott, mégis meglátta alatta, micsoda szörnyűséges tévedés áldozatává lett, mert annak az arca, kit meg akart ölni, fiús volt, virágzó, az ifjúság szeplőtlen tisztaságával. Alig látszott idősebbnek, mint egy húszéves fiatalember, egyáltalán nem lehet több, mint a nővére akkor, mikor elváltak egymástól, sok-sok évvel ezelőtt. Nyilvánvaló, hogy nem ő tette tönkre Sibyl Vane életét.

Elengedte Doriant és visszadöbbent.

- Jaj, istenem - kiáltotta -, jaj, istenem, most majdnem megöltem önt.

Dorian Gray fellélegzett.

- Barátom, kicsibe múlt, és maga szörnyűséges bűnt követ el - mondta, és komoran rátekintett. - Tanulja meg a jövőben, hogy mi magunk sohase állhatunk bosszút.

- Bocsásson meg, kérem - dadogta James Vane. - Tévedtem. Véletlenül hallottam egy szót abban az átkozott csapszékben, és hamis nyomra vezetett.

- No csak menjen szépen haza, és tegye el a pisztolyát, különben még bajba kerül - szólt Dorian, sarkon fordult, és lassan lefelé ballagott az utcán. James Vane rémülten állt a kövezeten. Minden ízében remegett. Majd egy fekete árnyék, mely eddig a nyirkos falhoz lapult, kilépett a fénybe, s lábujjhegyen hozzálopakodott. James egy kezet érzett a karján, és ijedten körültekintett. Az egyik nő volt, ki a söntésben ivott.

- Miért nem ölted meg? - sziszegte, sovány arcát egészen közel fordítva az övéhez. - Láttam, hogy utánavetetted magad, mikor kirohantál a Dalyből. Te bolond! Annyi a pénze, mint a pelyva, és gonosz, hitvány alak.

- Nem őt keresem - válaszolt James -, és nekem nem kell senki pénze. Nekem valakinek az élete kell. Az, akit meg akarok ölni, a negyven körül járhat. Ez pedig félig-meddig gyerek. Hála istennek, hogy nem szárad lelkemen a vére.

A nő keserűen kacagott.

- Félig-meddig gyerek! - vihogott. - Eredj, kérlek, hiszen legalább tizennyolc éve annak, hogy a Mesebeli Herceg azzá tett, ami vagyok.

- Hazudsz! - kiáltott James Vane.

A nő az ég felé emelte kezét.

- Isten úgy segéljen, hogy igazat mondok.

- Isten úgy segéljen?

- Itt némuljak meg, ha nem igaz. Ő a legelvetemültebb, aki idejár. Azt mondják, eladta magát az ördögnek, hogy szép maradjon. Tizennyolc éve, hogy találkoztam vele. Azóta alig változott. Én bezzeg megváltoztam - tette hozzá torz vigyorgással.

- Esküszöl erre?

- Esküszöm - válaszolt egy rekedt visszhang a nő rozzant ajkáról. - De meg ne mondd neki - nyafogta. - Félek tőle. Te, adj egy kis pénzt az éjjeli szállásra.

James káromkodva hagyta ott a nőt, s az utca sarkára rohant, de Dorian Gray már eltűnt. Hogy hátratekintett, már a nő is eltűnt…- A nők nem mindig választhatnak - felelt Harry, de alig fejezte be mondatát, a pálmaház mélyéből fojtott nyögés hallatszott, melyet egy test tompa, nehéz zuhanása követett. Mindenki fölrezzent. A hercegnő megdermedt a rémülettől. Lord Henry riadt szemmel rontott át a lebegő pálmalevelek közt, s ott találta Dorian Grayt, ki arccal a padlóra bukott halálos ájulatban.

Nyomban a kék szalonba vitték, és a kerevetre fektették. Rövid idő múlva magához tért, ködös szemmel nézett maga köré.

- Mi történt? - kérdezte. - Ó, már emlékszem. Ugye nem bántanak itt, Harry?

Reszketni kezdett.

- Édes Dorian - válaszolt Lord Henry -, csak elájultál. Semmi az egész. Bizonyosan megerőltetted magad. Ne is jöjj le vacsorára. Majd én helyettesítelek.

- Nem, lemegyek - mondta, és üggyel-bajjal lábra állott. - Inkább lemegyek. Nem szabad egyedül lennem.

Szobájába vonult átöltözködni. Hogy az asztalhoz ült, féktelen, rakoncátlan jókedve támadt, de olykor-olykor a rémület nyilallt át rajta, mert eszébe jutott, hogy a pálmaház ablakában mint valami fehér kendőt, egyszerre csak meglátta James Vane arcát, ki nézte-nézte őt…

Fönn Dorian Gray a szobájában feküdt, a kereveten, s a rémület zsibongott teste minden ízében. Az élet egyszerre oly roppant teher lett számára, hogy nem tudta elviselni. A szerencsétlen hajtó borzalmas halála, kit az erdőcske sűrűjében lőttek le, tulajdon halála előképének rémlett. Majdnem elájult attól, amit Lord Henry mondott szeszélyes kedvében, kaján tréfából.

Öt órakor csöngetett inasának, kiadta a rendeletet, csomagolja össze holmiját a londoni éjszakai expresszvonatra, s fél kilenckor legyen a kapunál a kocsi. Elhatározta, hogy ezen az éjszakán már nem alszik Selby Royalban. Baljós hely ez. A Halál jár itt, a verőfényben is. Az erdő füvét vér mocskolja.

Majd pár sort írt Lord Henrynek, tudatta vele, hogy Londonba utazik, megvizsgáltatja magát orvosával, s arra kérte barátját, hogy távollétében mulattassa vendégeit. Mikor a levelet borítékba tette, kopogtak az ajtón, inasa jelentette, hogy a vadászmester szeretne vele beszélni. Dorian elkomorodott, ajkába harapott.

- Küldje be - mondta pár pillanatnyi habozás után.

Mikor a vadászmester belépett, Dorian kivette cheque-füzetét egy fiókból és maga elé tette.

- Bizonyára a ma reggeli rettenetes szerencsétlenségről akar beszélni, Thornton - szólt, és kezébe vett egy tollat.

- Arról, kérem - válaszolt a vadászmester.

- Házas volt az a szegény ember? Volt családja? - kérdezte Dorian unottan. - Ha családos, akkor nem akarom, hogy hozzátartozói szükséget lássanak, s annyi pénzt küldök neki, amennyit maga szükségesnek tart.

- Azt se tudjuk, kérem, kicsoda. Épp ezért bátorkodtam idejönni.

- Nem tudják, kicsoda? - mondta Dorian szórakozottan. - Hogy érti ezt? Hát nem a maga embere volt?

- Nem, kérem. Sohase láttam azelőtt. Valami matrózfélének látszik.

A toll kihullott Dorian Gray kezéből, úgy érezte, hogy szíve verése egyszerre eláll…Egy pillanatig tétovázott, érezve, hogy olyasmit tud meg nemsokára, ami vagy rendbe hozza, vagy tönkreteszi életét. Aztán föltárta az ajtót és belépett.

Pár pokrócon a hátsó sarokban feküdt egy durva inges, kék nadrágos holttest. Piszkos zsebkendőt borítottak arcára. Mellette, palackba dugva, olcsó kocsisgyertya sercegett.

Dorian Gray összeborzadt. Érezte, hogy az ő keze nem veheti le a zsebkendőt, s kikiáltott az egyik béreshez jöjjön be hozzá.

- Vegye le ezt az arcáról. Látni akarom - mondta, és megragadta az ajtófélfát, belekapaszkodott.

Mikor a béres levette a zsebkendőt, Dorian előrelépett. Az öröm sikolya hangzott fel ajkán. Az az ember, kit lelőttek az erdőcskében, James Vane volt.

Dorian Gray pár pillanatig nézte a hullát. Mikor hazafelé lovagolt, szeme megtelt könnyel, mert tudta, hogy most már senki sem bánthatja…

- De: a régi vagy. Szeretném tudni, milyen lesz eztán az életed. Ne tedd tönkre lemondásokkal. Most tökéletes vagy. Ne légy tökéletlen. Most egészen szeplőtelen vagy. Csak ne rázd a fejed: magad is tudod, hogy az vagy. Különben, Dorian, ne csald magad. Az életet nem az akarat, nem a szándék kormányozza. Az élet az idegszálak, idegrostok, lassan épült agysejtek kérdése, melyekben gondolatok rejtőzködnek, szenvedélyek álmodnak. Azt képzeled, hogy biztos vagy, azt gondolod, hogy erős vagy. De egy véletlen színárnyalat a szobában vagy a reggeli égen, egy sajátos illat, mely hajdanta kedves volt neked, az édes emlékeket sodor magával, egy sor az elfeledett költeményből, mely átvillan agyadon, egy dallam a zeneműből, melyet már régen nem játszol - igen, Dorian, ilyen dolgokon múlik az életünk. Browning ír erről valahol; de tulajdon érzékeink is tanúságot tesznek erről. Vannak pillanatok, amikor a fehér orgona illata egyszerre átvillan rajtam, és én újra átélem életem legfurcsább hónapját. Szeretnék veled cserélni, Dorian. A világ mindkettőnket megrágalmazott, de téged mindig imádott. Mindig is imád majd. Te vagy példája annak, amit korunk keres, amitől fél, ha meglelte. Mennyire boldog vagyok, hogy sohasem csináltál semmit, nem faragtál szobrot, nem festettél képet, semmit se alkottál önmagadból! Az életed volt a művészeted. Önmagad zenésítetted meg. A napjaid voltak a szonettjeid.

Dorian felkelt a zongorától, és végigsimította haját.

- Igen, az életem nagyszerű volt - mormogta -, de nem folytatom többé, Harry, ezt az életet. És kérlek, ne mondj ilyen fellengzős dolgokat. Nem tudsz mindent rólam. Azt hiszem, ha ismernél, te is elfordulnál tőlem. Nevetsz? Ne nevess, kérlek.

- Mért nem zongorázol, Dorian? Menj vissza, és zongorázd el nekem újra a nocturne-t. Nézz az óriás, mézszín holdra, mely a sötét levegőben függ. Rád vár, hogy megigézd, és ha zongorázol, közelebb jön a földhöz. Nem akarsz? Hát akkor menjünk a klubba. Pompás este volt, és pompásan kell befejeznünk. Van valaki a White-ban, aki roppant szeretne megismerni - a fiatal Lord Pool, Bournemouth legidősebb fia. Már leutánozta nyakkendőid, és arra kér, mutassalak be. Nagyon bájos fiú, kissé emlékeztet is rád…

 

És ez a gyilkosság egész életén át sarkában lohol? Örökké a múlt tette nyomja? Csakugyan be kell vallani a bűnét? Soha. Egyetlen bizonyíték van ellene. Maga a kép az a bizonyíték. Hát majd megsemmisítjük. Minek is őrizte oly sokáig? Egykor öröme telt volna abban, hogy nézze, mint változik, mint öregszik. Utóbb már nem is érezte ezt az örömet. Álmatlan éjszakákat töltött miatta. Ha nem volt otthon, megrémült a gondolatra, hogy más is meglátja. Mélabút vegyített szenvedélyeibe. Ha rágondolt, elzápult sok gyönyörű pillanata. Ez a kép az ő lelkiismerete volt. Igen, a lelkiismerete. Hát most majd megsemmisíti.

Körülnézett, és megpillantotta a kést, mellyel agyonszúrta Basil Hallwardot. Sokszor tisztogatta, úgyhogy nem maradt rajta semmi folt. Ragyogott, csillogott. Megölte a festőt, hát most megöli a festő munkáját is és mindazt, amit a kép jelent. Megöli majd a múltat, és ha a múlt meghal, akkor végre szabad lesz. Megöli ezt a torz lelki életet, ha nem hallja undok intelmeit, békében élhet. Megragadta a kést, és beleszúrta a képbe.

Egy sikoly hallatszott, majd egy csattanás. A sikoly oly iszonytató, oly halálos volt, hogy a cselédek felriadtak álmukból, és kijöttek szobájukból. Két úr, ki lenn a téren haladt át, megállt, fölnézett a nagy házra. Tovább ballagtak, míg rendőrt találtak, aztán visszajöttek vele. A rendőr többször csöngetett, de senki se jelentkezett. A ház koromsötét volt, egyik emeleti ablakon égett a világosság. Kis idő múlva a rendőr továbbment, egy közeli oszlopcsarnokba állt és várakozott.

- Kinek a háza ez, biztos úr? - kérdezte az idősebb úr.

- Dorian Gray úré - felelte a rendőr.

A két úr egymásra nézett, és amint továbbment, megvetően nevetett. Az egyik Sir Henry Ashton nagybátyja volt.

Benn a cselédlakásokban félig öltözött cselédek suttogtak egymással. Az öreg Leafné sírt, kezét tördelte. Francis sápadt volt, mint a halál.

Vagy negyedóra múlva Francis magához kérte a kocsist és az egyik inast, és fölment velük a lépcsőn. Kopogtak, de senki sem válaszolt. Kiáltottak. Minden csöndes volt. Végül, miután hiába feszegették az ajtót, a háztetőre másztak, onnan ereszkedtek le az erkélyre. Az ablakok könnyűszerrel kinyíltak: záruk régi volt.

Amint beléptek, látták, hogy a falon ott függ gazdájuk gyönyörű arcképe, úgy, ahogy legutóbb látták, ragyogó fiatalságának és szépségének minden pompájában. A padlón egy halott feküdt, estélyi ruhában, késsel szívében. Fonnyadt volt, ráncos, az arca förtelmes. Csak amikor gyűrűit is megnézték, akkor ismertek rá, ki az.

 

-&-

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

If aluminium stopping botulism: excreted best; exposed.

afewpeizi,2019.06.05 05:32

[url=http://mewkid.net/buy-prednisone/]Prednisone No Prescription[/url] <a href="http://mewkid.net/buy-prednisone/">Prednisone</a> wwm.typa.szpista.eoldal.hu.ksi.oy http://mewkid.net/buy-prednisone/

Normal grey-scale manipulations trabeculae embedded typhoid.

uxutofube,2019.06.05 03:22

[url=http://mewkid.net/buy-prednisone/]Buy Prednisone[/url] <a href="http://mewkid.net/buy-prednisone/">Buy Prednisone</a> ihl.feln.szpista.eoldal.hu.jog.bd http://mewkid.net/buy-prednisone/