Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MÜLLER PÉTER VARÁZSKŐ

2010.06.28

MÜLLER PÉTER



VARÁZSKŐ

Sokszor kérdeztem magamtól: mi az a csoda?
Amikor leírtam a fenti mondatot - tizenöt évvel ezelőtt -, ironikusnak éreztem.
„Hol vannak manapság csodák? - gondoltam keserűen. - Sehol! Csakis a mesékben!"
Így vélhette a színész is, Szerednyey Béla, mert hittel mondta ugyan ezt a záró gondolatot, hiszen a színpadi varázslata sikerült - egy megátalkodott, önző, rossz emberből kihozta a jóságot és a szeretetet-, de azért fanyar gúny is csillant a szemében. Mint aki tudja jól, hogy más a képzelet világa, és más a szomorú valóság.
A valóság: csodátlan.
Eltűnt a csoda. A „kétszer kettő józansága" hullt ránk.
Így gondoltam régen.
Ma már másképp látom.
És arra a kérdésre, hogy „Mi az a Csoda?" - most azt felelem:
„Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van - de nem vesszük észre. Amíg éljük, azt hisszük, természetes... Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá, hogy csodában éltünk. Utólag. De akkor már késő."...

Nagy dolgot tett ez az asszony! Egyetlen pillanat alatt túllépett az ólmeleg anyai aggodalmán, a szüntelen féltésen, a „Jaj, istenem, mi lesz veled, picikém!" rémületén - és kitört belőle a felszabadult nevetés. Nem a gyerekén nevetett, hanem az emberi lét esendőségén. Úgy nevetett, ahogy a cirkuszban a bohócokon nevetünk. Hogy az élet: hasra esés...! És fenékre huppanás...! Bizony, gyerekek...! Bohócok vagyunk, mind...! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj, istenem!... és aztán a felszabadulás, a derű és a nevetés.
„Tragédia és komédia: ugyanaz" - mondta Szókratész.
Ugyanaz - de máshonnan nézve!
A tragédia az, amikor benne vagyunk a szenvedésben, amikor ránk zuhan az egész, és alája kerülünk.
A komédia, amikor túllépünk a szenvedésen, és föléje repülünk.
Tragédia, amikor meghalunk.
Komédia, amikor föltámadunk.
A tragédia a mélybe zuhanás, a gyötrelem és a katarzis.
A komédia a magasba szárnyalás, a bajokon aratott győzelem.Mindkét állapotunkban sírunk.
Az egyikben a fájdalomtól.
A másikban a röhögéstől.
A görög maszkokon két eltorzult arc látható. Csak az egyik zuhanás fájdalmában torzult el, a másik a fölröppenés közben.
Mindkét lelki élményünk szent, s hozzá tartozik embervoltunk valóságához.
De a derű és az öröm magasabban van, mint a szenvedés. Ezt ne feledd!
Szenvedésben az ember rab és lekötött. A derűben szabad és repül.
Ez a kancsal, szemüveges kis asszony mindezt tudja valahol. Nem anyai, hanem örök emberi bölcsesség ez. Ezért nem rejti el kacagását a gyermeke előtt...

„Te csak egy rágós húsfalat vagy!" - magyarázza önmagának azt a tényt, hogy szellemet lát, mely szerinte nem lehet más, csak álom. Marley azonban valóban ott áll előtte, és kétségbeesetten meséli, hogy rettenetesen szenved odaát. Súlyos láncokat hurcol magán.
-  Mik ezek a láncok? - kérdi Scrooge.
-  Magam   kovácsoltam,   Ebenézer!   -   feleli   Marley. - Pénzből, kamatból, haszonból!... Azt hiszed, neked nincs...? Nem tudod, hogy itt nálunk, a szellemvilágban, ahol nincs idő, s az órákról lehull a mutató, minden önző érzés elmúlhatatlanul fáj?
Marley elmondja, hogy az emberi lélek a túlvilágon a maga teremtette pokolban jár. Amiről a földön azt hitte, haszon, itt veszteséggé válik:
Nagy-nagy tévedés!
Rossz befektetés!
Hiába gyűjtesz, ha
Pár deszka csak az, ami marad
Nyereségül a legeslegvégire, kész!
énekli a kétségbeesett szellem...         
2
Az idő folyamatában van valami szomorú értékvesztés: kívül talán még hasonlítunk ahhoz, akik valaha voltunk, de lelkünk a sok csalódástól, megalkuvástól, gondtól, s magától a múló időtől is megváltozik.
Megőrizni az ifjúságunkat nem élettanilag nehéz, hanem lelkileg. Mert elromlunk. Alkalmazkodunk a hitványhoz, a méltatlanhoz. Magunkba szívjuk a világ és a történelem minden szennyét, és elkoszolódunk.
Egyetlen feladatunk van.
A tiszta forráshoz nap mint nap visszatalálni!
Nagyon nehéz.
Az ember sodródik a történelem folyójában, melybe mindenki beleömleszti a maga téveszméit s hitványságát, s mivel eredetére nem emlékszik, azt hiszi, ez mindig ilyen volt. Annyira hozzászokik az elkoszolódáshoz, hogy idővel már nem is tud róla, hogy létezett az életnek egy átlátszóan tiszta állapota is. Azt hiszi, ez mindig így volt, és így is lesz...
Ugye már érted, hogy miért beszélek én mindig az ősi hagyományokról, a sok évezreddel ezelőtti tanításokról?
Vissza szeretnék találni a tiszta forráshoz.
Mindjárt itt van egy szó: Isten.
Magyarul ez az ŐS szóból származik.
ÖS-TEN.
Az „ős" nem azt jelenti, hogy nagyon öreg, szakállas, vén - hanem a tiszta forrást, ahonnan jöttünk.
ŐS az eredetünk.
Belőle származtunk.
Belőle eredtünk - és eredünk ma is, mert folyó sem lenne, ha a forrása elapad. Az szüntelenül működik.
Az ŐS-ünkből születtünk. Ő indított el minket Önmagából, Ő súgta az első, tiszta üzenetet a fülünkbe, mi csak jövünk, mint forrásból a patak, patakból a folyó - áramlunk és változunk az időben, de ott az ŐS-ünkben van a tiszta, eredeti mondat, amit nem szabad eltorzítanunk. Benne voltunk még tiszták és szépek, s mivel akkoriban még egészen közel volt hozzánk, Ő tanított minket beszélni: a szavakat is tőle kaptuk.
Akkor még értettük. Innen hoztuk magunkkal mind, a tiszta forrásból, ahol még tudtuk, hogy miért mondtuk rá, hogy ŐS.
Ma már nem tudjuk. Ma már csak azt hisszük, hogy „nagyon-nagyon öreg". Vagy: „vénségesen vén - rég nem él már".(...)     
 Ez a „mély kút" nemcsak a szomorúság, de az öröm könnyeinek rejtett forrása is.
Ebből a fájdalmas lelki szárazságból támad föl, hirtelen.
Öröm az, amikor az ember a nehezet, még a nagyon nehezet is, könnyűnek érzi.
Repülésélmény!
A lelked nehéz, az életed is nagyon nehéz. Minden elveszett. De fölfedezed, hogy szárnyaid vannak! Jé, mondod, és lassan megrebbented őket, elkezded mozgatni, egyre gyorsabban és gyorsabban és merészebben - és fölszállsz!
És elhagyod a földet, a mocsarat; minden bánatot, gondot és nehézséget.
És szállsz!
Tiéd a kék ég. A csillagok. A végtelenség...
Igen, az öröm: szabadságélmény.
Vagy így mondom: megszabadulás-élmény.
Nem köt semmi.
Sem a saját lelkem, sem ez a vesztébe rohanó, beteg világ.
Szabad vagyok - ez az öröm.
Keleten az istenek mosolyognak.
A mi templomainkban sok a rettenetes kép, a vér, a kín és az elviselhetetlen gyötrelem.
Ma már tudjuk: az evangéliumokból kimaradtak az öröm nagy tanításai.
- Aki nem táncol, nem tudja, mi történik itt!
-  Úgy legyen!
- Most, hogy követtek a táncban, lássátok magatokat bennem, aki dalolok! Ti, akik vélem táncoltok, lássátok és értsétek meg, mit teszek, mert tiétek az Ember szenvedése, melyet el kell szenvednem! És nem értitek majd meg a saját szenvedéseiteket sem, ha nem tanuljátok meg tőlem, hogyan szenvedjetek... És akkor ti is képesek lesztek rá, hogy ne szenvedjetek!
És táncol velük. És kacag.
Kiemeli őket a félelemből.
És amikor János másnap meglátja őt a kereszten, nem a véres testet látja, hanem a Halhatatlan Boldog Lelket.

Hagyományunkból hiányzik a humor.
A kacagás.
Az önfeledt derű.
Lelkünk a bajokra van hangolódva. A gyászra, a szenvedésre, a komor tragédiákra. A gyűlöletre, a bosszúra, a keserűségre. Újabban pedig a száraz, rideg, okoskodó, szívtelen, józan észre.
Sötét, mosolytalan hagyomány a miénk.
Magyarországon különösen sok a nyögés. A panaszkodás és a depresszió.
Ha elolvasod a mostanában előkerült, és kétezer évig eltitkolt, szent szövegeket, látod, hogy Jézusnak még a megfeszítés sem jelentett gondot - számunkra pedig egy gázáremelés is az.
„Minek örüljek?" - kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből.
Annak, hogy végtelen égbolt van a fejed felett - és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád.
Annak, hogy vár az Isten.
De vigyázz: ez boldog Isten!
Csak nevetve fogad be...       
        A Bolond úgy látja, hogy minden ember rögeszmés. Rögeszmés az, aki azt hiszi, hogy csak neki van igaza: a többiek vagy tévednek, vagy hazudnak. A Bolond úgy látja, hogy mindenki tele van mániával, félelemmel, önzéssel, vaksággal, nagyot akarással, sóvárgással, elvekkel, szüntelen önigazolással - valami mindig kell nekik, és ezért odadobják a szabadságukat.
A Bolondot nem lehet megbántani. Legfeljebb azt mondják neki: te bolond vagy!  (...)
3
Lelkünk egy végtelen világhálózat része, önálló arculat a kozmikus szőttesben, maga is rezgés, örvény egy határtalan energiatérben.
Közelebb járunk a valósághoz, ha egy rádió adó-vevőhöz hasonlítjuk magunkat, melynek legfontosabb funkciója a hangoltság.
Mindig az szól benne, amire rá van hangolva.
A rossz erőktől naponta meg kell tisztítani magunkat.
Az „ördögűzésnek", az ártó „rossz szellemektől" való megszabadulás titkának minden ősi hagyomány a tudatában volt. Egy sámánnak, egy gurunak, egy tibeti gyógyítónak, egy kínai bölcsnek éppúgy feladata volt az ördögűzés, mint bármilyen papnak, vagy magának Jézus Krisztusnak. Mielőtt tanítói működését elkezdte volna - megfelelően „behangolta magát". Negyvennapos küzdelme a Sátánnal erről szól. A „Sátán" itt mindazokat a sötét világerőket jelentette, amelyekkel nem csupán önmagában, de később Jeruzsálem utcáin is találkozott - ott volt a főpapok lényében, a nép szívében, Pilátus ravaszságában, de gyakran még a legjobb tanítványainak lelkében is. (Távozz tőlem, Sátán! - mondta Péternek.)

Hallgass olyan zenét, melyet nem a káosz, hanem egy magasabb rend szült.
Könnyű megkülönböztetni, mert az utóbbi szép.
Hozd helyre magad, naponta.
A légkör, amelyben élsz, szennyes. Tele van negatív adással, fullasztó, boldogtalan, koszos gondolattal.

A legtöbb életvezetési tanácsadónak, álezoterikus vagy lélektani könyvnek itt van a csődje. Jó tippet adnak, még trükköket is, hogy mit tégy, és mit ne tegyél. Ne légy féltékeny! Gondolkozz pozitívan! Higgy magadban! Szeresd magadat!... légy jó!... higgy abban, hogy gazdag leszel!... ne félj!... légy bátor!... stb. stb... Ezek a parancsok semmit sem érnek, egyrészt, mert eddig is tudtad, másrészt, mert nem teszik hozzá, hogy munka nélkül, mégpedig sok munka nélkül semmit sem lehet megvalósítani.
Ez minden realizálás, s az „ezotéria" alapja.
Nem véletlen, hogy ritkán szólnak erről, mert egy olyan könyvet, mely nagy munkát és főleg áldozatot kér az olvasótól, nem lehet eladni.
Először nehéz, mert a gyakorlatra „nem áll rá" sem tested, sem lelked.
Erőt kell venned magadon.
Később, a gyakran megismételt cselekvések lassan - nagyon lassan - elkezdenek szokássá változni.
A szokás már megkönnyíti a gyakorlatozást, mert megtanítottad testedet-lelkedet arra, hogy odaadja magát a rendszeres munkának. Már nincs benned tiltakozás és lázadás.
És főleg lustaság - azaz egy benső nem akarás.
Csinálod nap mint nap azt a valamit, aminek eredményében először csak bizakodsz. A szokás vezet, egyelőre még sikertelenül, gyakran kudarcokkal, de néha-néha már kifejezett jó érzéssel, amit az öröm ad, hogy megtanultad legyőzni magadat.
Ez jó érzés. Nagyon jó érzés. Hogy erősebb vagy magadnál!
Hogy hatalmat érzel a gyengeségeid felett.

Nap mint nap arra tanítottad magadat, kitartóan, eréllyel és szeretettel, hogy az történjen veled, amit „ÉN AKAROK!"(...)
Vagyis hiába telt el sok évtized, még mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, melyeknek különös jelentésük van.
És ezzel nem csak én vagyok így.       
Gyakran tapasztalom, hogy nekünk, férfiaknak kellene egy tolmács.
Aki lefordítja nekünk, mi jár mások lelkében. Mik azok a titkos gondolatok, ki nem mondott érzések, meg nem fogalmazott félelmek, melyeket nem értünk.

Pedig de jó lenne! Egy angyal, aki megfejtené, mi jár a fejében. Mit érez, mi az, amit némán közölni akar? És mi az, amit el akar rejteni? Még önmaga elől is. Amiről ő se tud, talán.

Amit igazán akarnak, nem mondják ki.
Soha.
Az ott lappang a szöveg alatt.
Ott is marad. Szerelmes - és az időjárásról beszél. Szenved - és viccel. El akar menni - de marad. Apró, jelentéktelen kis dolgokról fecseg vagy filozofál, miközben az öngyilkosságra gondol. És főbe is lövi magát. De hogy erre készült, sohasem mondta ki.
Lehet, hogy nem is gondolta komolyan. Ott volt a pisztoly a fiókjában... Mi lenne, ha most?... puff!... És megbánta, de már nem lehet visszacsinálni.
A „szövegalatti" az igazság világa, amelyről nem beszélünk, nem is tudunk, talán. És ez a lényeg! Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk... És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.
Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a „szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk.
Vagy nem akarunk érteni!
Ilyen is van.
Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.
A baj ott van, amikor ezt már természetesnek veszem.
Hogy ilyen az élet: hamiskártyázás. Hogy csakis a felszín van,  önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy
miért.
Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mélyvalósága meg se szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor már semmi közünk sincs egymáshoz.
Úgy hívják: szeretetlenség.  (...)

4

Nem ritka, hogy nagy írók kitalálnak maguknak egy országot, és abban élnek. Egy képzelt világban. Minden művük ott játszódik, mert csakis ezt ismerik, a valódit nem igen. Vagy kitalálnak egy nyelvet, és azon írják a verseiket. Vagy álmodnak maguknak egy nőt, és abba szerelmesek. Dante például ezt tette. Gyerekkorában látott ugyan egy kislányt az utcán, a nevét is tudta, állítólag párszor beszélt is vele - de szerintem ezt is csak az utókor hazudta, nehogy kiderüljön erről a halhatatlan szerelmeséről, Beatricéről, hogy nem is létezett, egyáltalán. Nagy blama lenne, ha megtudnánk, hogy minden idők legnagyobb szerelme, az Örök Nő máig is érvényes szimbóluma csakis a költő fejében élt.
Vagyis hogy hazudta, de nagyon ügyesen.
Tudjuk, hogy Dulcinea sohasem létezett, csak Don Quijote lelkében. Halálosan szerette, még az életét is föláldozta volna érte.
A középkor legnagyobb szerelmes verseit rendszerint olyan nőkhöz írták, akik sohasem léteztek. De még a Szűz Mária-kultusz mögött is ott rejlik az emberi léleknek az a titokzatos, mágikus teremtő képessége, hogy nem kell látnia valakit ahhoz, hogy számára ő legyen a Mindene, életének értelme.
Aki a lelkűnkben él - az él.

Persze az ilyen nagy fantáziájú, odaadó szeretetnél, mely csakis a fejben játszódik, nehéz megkülönböztetni a szeretet műfaját: hogy ez most kifejezetten apai szeretet vagy testvéri szeretet, vagy - Uram bocsa'! - szerelem? Ezt nem lehet pontosan megállapítani. (Ez egyébként az életben is gyakran összemosódik: néha szerelmesek vagyunk a gyermekünkbe, s a gyermekünk belénk, lány az apjába, fiú az anyjába. Néha a testvérek is egymásba. Jól ismeri ezt a pszichológia. Azért van így, mert SZERETET csak egy van. És a különféle műfajai összekeveredhetnek bennünk.)

Előttünk a színesen pörgő, látványos kavalkád. A ritmus, a hajlékonyság, a robbanékonyság, a merészség csodája.
 
(...)A mindennapi élet szüntelen közelharcában csak ritkán szólal meg a „mélyvalónk". Rendszerint akkor, ha a másik bajba kerül. A vad és goromba csatából ilyenkor minden átmenet nélkül csendes és rémült összetartozás lesz; a mentőautóban tudjuk igazán megfogni társunk kezét. Amikor belép a sorsba a végzet, a belső szemünk hirtelen kinyílik, s egy pillanatra átlátjuk, hogy miről is szól ez az egész.
Ezek a „se veled, se nélküled" kapcsolatok sokkal gyötrelmesebbek, mint a közönyös viszonyok, mert ott nem köti össze a társakat eleven, fájó idegszál. Együtt vannak, megszokásból, érdekből, talán gyávaságból: hidegben élnek, de bírják.
A legforróbb pokol olyan családokban van, ahol szeretik egymást.
Ahol csak közöny van, ott nem vagyunk sérülékenyek. Ott nem fáj az életünk, legfeljebb üres. De ahol érzelmek kötnek össze bennünket, láthatatlan energiahálók, érzékeny hajszálidegek, ott fájdalmat okoz a másik. Minden mozdulatával megránt valamit bennünk. Sebekhez ér. Nem mindegy, mit mond és hogyan szól hozzám, nem mindegy, mit tesz és hová megy - úgy működünk, mint a sziámi ikrek: egymásnak fájunk, és idegvégződéseink összeérnek.
(Társas táncban, balettben és műkorcsolyában az a legszebb pillanat, amikor a nőt olyan messzire röppenti a társa, hogy alig látják már egymást. Külön útra tértek... magányosak lettek... és mégis összetartoznak. Két ellentétes végtelenből - de érzik egymást.
A műkorcsolyában látod, hogy a párok szétfutnak, vagy messzire hajítják egymást, de a jégpálya legtávolabbi pontjain, külön-külön forogva is teljesen együtt táncolnak.
És ez nemcsak szép, de néha még „erotikusabb" is, mint a szoros ölelkezés.)

A másik magányába nem szabad belegázolni.
De nem szabad benne sem hagyni őt, ha látod, hogy ott már nem jó neki.
Egy jó párkapcsolat épp olyan műalkotás, mint egy vers, egy tánckettős vagy egy hegedű-zongora szonáta.
Sajátos benső rend, s valami intelligens lelki kultúra működteti.
Intelligencia alatt én a sokat tapasztalt, érett lélek tudását értem.
Régóta nincs már.
Nem is tudjuk, mi az, mert senki sem nevelt rá minket. Hiányzik a fejünkből és az életünkből. Sőt, ma már a művészetünkből, a táncainkból és a zenénkből is. Nem a rend, hanem a káosz muzsikál, üvöltve, dübörögve és zavarosan. Nem csoda, hogy a családok legtöbbje az őrültekházához hasonlít.
Ilyenkor nincs nagyobb tévedés, mint a baj okát csupán az érzelmek között kutatnunk - s nem a pszichénk benső zűrzavarában.
5
Sorsunk rejtélyes utakon szövődik. Az óriási rendező pályaudvarnak, melyet Életnek nevezünk, mi csak az e világi vágányait ismerjük, azt se mind - de arról már fogalmunk sincs, honnan érkeznek a vonatok, milyen távoli, számunkra nem létező világokból.
De azt tudnunk kell, hogy nincs „magántörténetünk".
Még, ami kifejezetten két ember között történik, a legnagyobb intimitásban, az is egy végtelenül nagy, és láthatatlan hálózat része.

Miért van az, hogy a hím oroszlán olyan a pompás sörényével, mint egy reneszánsz fejedelem, és mellette a nősténye, mint egy izmos, lestrapált mosónő?
És milyen hatalmas, mesebeli koronát viselnek a szarvasbikák, s milyen kopott kis fejecskéjük van sovány, kis termetű nejüknek!
A pesti utcán ez éppen fordítva van.
Figyelted már?
Észrevetted már, hogy a férfiak mennyire nem adnak magukra?
Nemcsak azért, mert manapság a rongyos farmer és a kopott zakó a divat, mert ugyanez a nőkön egészen másképp mutat.
A nők zöme még a divatos rongyokban is ápolt, csinos. Hajuk rendezett, ki van találva, látszik rajta a fodrász nyoma. Ápolt a körmük, és ha elmennek melletted, árad belőlük a jó illat.
Ruháik szebbek, csinosabbak.
Arcuk festett. Soknak divatos műmelle van.
Nem sorolom.
Az általános kép, hogy a nők adnak magukra.
És a férfiak nem - vagy csak nagyon ritkán.
Még azt is hozzáteszik, józanul, hogy mindez azért van, mert nőnek lenni manapság nagy hendikep. Mindazt az igyekezetet, amit az állatvilágban a hímek kénytelenek megtenni, hogy egyáltalán nőstényhez jussanak, nálunk éppen fordítva van: a nőknek kell megtenni. A természetben a hím nehezen tudja „eladni" magát. Küzdeniük kell egymással, és a nőstények válogatósak. Egy szarvasbika néha elveszti pompás agancsát, s hősiesen belepusztul az őzért való halálos viadalban - nálunk a szegény nőstények az „eladók", nekik kell törekedni, hogy valamelyik lompos hím egyáltalán befogadja őket.
Így is kevés esélyük van, hogy egy jó élettársat vagy férjet találjanak.
Nagy a kereslet.
Manapság nekünk, férfiaknak, semmiféle csomagolásra nincs szükségünk, hogy eladjuk magunkat.

Egy új BMW, egy virágzó vállalkozás, ház, nyaraló és bankbetét - és nem kell hurcolnom magamon a súlyos agancsomat és a meleg sörényemet, elhullathatom a tarka kakastollaimat. Jó leszek ezeknek kopaszon, szürkén, sunyin, elhízva, testi és lelki szexepil nélkül is.
Amiről itt szó van, úgy hívjuk, hogy értékválság.
Mert ha tekinteted optikáját még élesebbre állítod, azt látod, hogy kevés a jelentékeny arcú férfi. Kevés a tiszta szem, a nemes arcvonás, a tiszta homlok, a sugárzó, nyílt tekintet. Hiányzik rólunk az, ami nagyapáink és dédanyáink fényképein szembeötlően ragyog: hogy ők még voltak Valakik.
Hiányzik rólunk a Nagy Egyéniség bélyege.

Ma ez sajnos már ritkaság, mert nemcsak a „civil" emberek, de a legtöbb színház is elgatyásodott. Ami azt jelenti, hogy az ősi misztériumokat már elfeledtük, és nem ismerjük a test és lélek rejtélyes összefüggését. Nem tudjuk már, amit még egy indián vagy egy pápua harcos is tudott, hogy az ember nem másoknak, hanem az isteneknekfesti ki magát. Tolldíszt a főnök nem azért vett föl, hogy jobban kívánja a felesége, nem is azért, hogy népe tisztelje, hanem azért, mert át kellett élnie, hogy ő most a Nagy Szellem földi képviselője.
Itt Ő AZ.
Ünnepi tolldíszben nem ember volt, hanem isten.
Ma már ezt nem is értjük.
Murisnak tartjuk.
Jó színészek ma is vannak, kitűnő, tehetséges játékosok, értékes művészek, de felejthetetlen Nagy Egyéniségek alig akadnak közöttük.
Amikor lányos szülőkkel beszélgetek, szinte mindegyik sóhajt, ha szóba kerül a társkapcsolat kérdése. Főleg, ha arra nevelték lányukat, hogy az életben igazi értékeket keressenek. Azt latolgatják, hogy „eladó lányuk" esetében hol van a megalkuvások alsó határa.
Sok közöttünk, férfiak között, a kopasz páva, a gyáva oroszlán és az elhízott, szarvatlan szarvasbika - és még több az olyan, aki értékét nem a lelkében hordja, nem is a testén-arcán, hanem valahol kívül: tárgyakban, pozíciókban. Ha meghalljuk a szót, hogy érték, nem a szívünkre, nem a fejünkre, hanem az új kocsinkra vagy a hitelkártyánkra gondolunk.
Nem így van?

Ez nem csupán „ösztön", nem is hiúság, hanem egy magas szellemi látásnak az emléke, mely nem húst, bőrt, csontot, izmot, körmöt, bőrt és hajat lát a testben, és az arcban nemcsak egy eleven, síró-nevető csontkoponyát - hanem alkotást, a Lélek mágikus művét, melyért esztétikailagfelelős.
Az állatokat s a virágokat az Isten öltözteti - az embert önmagának kellene.
A száj nem csak evésre való.
Nem csupán csókra és beszédre.
De szépnek is kell lennie.
A szemnek is!
És ha homlokunkról hiányzik is a harmadik, látó csillagszemünk: oda kell festeni, vagy egy kis piros ponttal jelezni legalább, hogy ott volt, tudom.
Az arc és a szemek festését minden magaskultúra ismerte.
„Natúr" még nem kész az ember. Meg is kell szépíteni. Ami az állatoknál a teremtés rejtélyes műve, nálunk a tudatos szellemé.
„Magától", vagyis a szellemtől elhagyatva, az ember csak egy csúnya, bűzös, szőrtelen állat.
6
Szép emberpéldányt színpadon ma már főleg csak a balettben lehet látni. Itt ugyanis nem lehetett elsikkasztani a test és az esztétika szétválaszthatatlan összefüggését. Egy táncos teste nem azért szép, mert sokat gyakorol, hanem éppen fordítva: azért gyakorol sokat, hogy a Szépséget minden mozdulatával, tartásával, járásával, gesztusával - még a mozdulatlan egy helyben állásával is - kifejezze. A Szépséget gyakorolja reggeltől estig, és ez látszik is rajta.

Lehet egyszerre két nőbe szerelmesnek lenni?
Létezik olyan szerelem, mely, mint a kétágú láng, mindkét irányba egyenlően perzsel? Voltál már úgy, hogy nagy szerelemben éltél, s egyszer csak jött valaki, akibe ugyanúgy beleszerettél, és kétlelkű lettél?
Meditáció.
Kipróbálom a lelkemet az íróasztalom előtt, csendes, zavartalan körülmények között. Belenézek magamba, és figyelem, hogyan működik a szívem. És persze sok embert is faggatok közben - kutatom, mások hogyan élik meg az ilyesmit. Nem az a lényeg, amit mondanak, hanem amit látok bennük. Mert itt egy olyan finom, hajszálvékony különbséget kell megtennünk, amelyre csak egy nagyon érzékeny, sokat tapasztalt és pontosan látó lélek képes.
Ez a szexuális vonzalom és a szerelem közötti különbség.
Egyetlen, közös gyökérből táplálkoznak. Sokáig teljesen azonosak is - a görög „erosz" szó ezt a szétválaszthatatlan egységet érzékelteti -, de aztán mégis megjelenik egy tiszta, fehér hajtás, egy hófehér virág, mely már nem a föld sarából táplálkozik, hanem föntről, a fényből. Nem a testből, hanem a lélekből.
Nevezzük mély, lelki vonzalomnak.
TEVAGYAZ-élmény.
A kérdés az, hogy létezik-e két, egyenlő intenzitású TE VAGY AZ.
Sokáig úgy láttam, hogy igen!

Igazán és mélyen mindig csak egyetlen embert lehet szeretni.
Tekintetünknek sincs két fókusza, csak egy. Akit nézünk, azt látjuk; a másik mögötte eltávolodik, arca élettelen lesz, és a homályba vész.
Valahol persze ottmarad azért, de az érzés egyre gyengébb lesz, halványabb és elmosódott - eluralja a másik, az egyetlen TE.

A test sok testet kívánhat. A test nem ismeri a hűséget. Nem ismeri a TE-t. Elég egyszer végigmenni a meleg, nyári utcán, amikor könnyebben öltöznek a nők - s utána előhívni rejtett gondolatainkat.
Van úgy, hogy a Dob utca és a Wesselényi utca között járva képzeletünkben háromszor is megcsaljuk a feleségünket.
És sok embert szerethetek is egyszerre, valódi, őszinte szeretettel. A gyerekeimet, például. Vagy a barátaimat. Még az ismerőseimet is.
De szerelmem csak egy lehet!
Pontosabban szerelmem is sok lehet - de nem egyszerre.
Mert az a hely, ahová Őt teszem a lelkemben: egyetlen hely.
Sok kis „te" jöhet az életünkben - de TE, így nagybetűsen, mindig csak egy...
lelki társunk csak egy van.
Minden Ádámnak egyetlen Évája.
És fordítva: egyetlen Ádámot keresnek bennünk a nők.
Hétköznap ezt persze nem tudjuk.
Abban az ideges, meghajszolt és szerelemtelen homályban, melyet manapság „életnek" nevezünk, erről nem tudunk. Nem is hiszünk benne. Kis vonzalmacskák, szerelmecskék jól megférnek egymás mellett is. Kettőt, hármat is lehet „szeretni", egyszerre.
De abban a pillanatban, amikor a felszínre tör lelkünk mélyvalósága, vele robban ki, mint a forró ősmagmából a láva, a lehazudhatatlan felismerés: hogy társunk csak egy van.
Egyetlen másik felünk van.
Akkor is, ha ezt a megrendítő hiányérzetünket, a TE hiányát időnként más és más szereplőkkel próbáljuk betölteni.
És amikor nincs senkink - a hiány mindig egyetlen valaki. Akkor is, ha nem ismerjük. Akkor is, ha sohasem találkozunk vele. Aki mélyre néz magában, látja, hogy ott, azon a helyen, ahol a szerelem lakik, csak egyetlen üres trónus áll.

A lelkünk „magokba" sűríti a múltunkat. Egy ilyen emlékmagban minden benne van. Nemcsak a halál, a búcsú, a pánik és a gyász - hanem minden. A sorsunk, a szerelmünk, a megismerkedésünk, a jó és rossz napjaink, csókjaink, menekülésünk; az egész életünk - minden. A hinduk úgy hívják ezeket az emlékmagokat, hogy szamszkárák. És ezekben nemcsak a múltunk, de a potenciális jövőnk is benne van, éppúgy, mint egy DNS-spirálban.
Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. Sőt, a testi sebeink fájdalmát nem is igen tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy fájt és sajgó tt, például egy műtét utáni kötözés, de az érzetét nem igen tudjuk felidézni. Csípett? Hasított? Vagy égetett? Rossz volt, de nem tudjuk pontosan, milyen is volt az a „rossz".
A fizikai érzeteink emlékei homályosabbak.
A húsunk hamar gyógyul, a csontunk már lassabban, az idegeink még lassabban, de vannak lelki sebeink, melyek még fél évszázad múlva is fájnak.
Mintha ez is azt mutatná, hogy inkább vagyunk lélek, mint test.
A léleknek ugyanis nincs elmúló ideje, legalábbis úgy nincs, mint a fizikai testnek s ezért a regenerációja is sokkal tovább tart - néha úgy tűnik, hogy a fájdalmunk (vagy a félelmünk) időtlen.
A görög tragédiaírók, akik a psziché természetéről lényegesebben többet tudtak, mint mi, azt tanították, hogy az áldozatokat lélekben is el kell temetni. Velük a kapcsolatunkat át kell minősíteni, le kell zárni, különben nem tudjuk sem az egyéni, sem a kollektív történelmünket tovább folytatni.
Hamvas pedig azt írja, hogy a lélek a túlvilágon csak akkor nyugszik meg, ha akad a földön valaki, aki élete igazságát kimondja.
Ha ez nem történik meg - ahogy nálunk, az országban nem történt meg! -, akkor a légkör tele van boldogtalan rezgésekkel, váddal, gyilkos gyűlölettel, rossz lelkiismerettel, elfulladt bosszúvággyal, feloldatlan görcsökkel.
Nehéz olyan világban élni, ahol a szeretet nemcsak állandóan sérül, de senki sem akad, aki a sebeket begyógyítsa.
Nehéz olyan világban élni, ahol valaki, ha múltjára emlékeznie kell, újra félni kezd, és elsírja magát.
Még akkor is, ha az a múlt réges-régen elmúlt.
7
Egyáltalán: mi az igazi jótett?
Néha egy jól irányzott, hatalmas pofon. Egy őszinte üvöltés. Egy könyörtelen mondat, ami örökké beleég a lélekbe, mint bélyeg a húsba, és sohasem felejthető. Az emberrel gyakran az Isten is keményen beszél: darabokra töri, szétrombolja illúzióit, rádönti a világát, és az életét is visszaveszi.
A jóságnak két szeme van.
Az egyik szeme gyengéd.
A másik szigorú.


Nemcsak az emlékeid tévednek, nemcsak a múltadat varázsolod át a kancsal képzeleted önző és öntörvényű hatalmával, de a jelenlegi „itt és most" élményeidet is! Nem azt látod, ami jelenleg van, hanem amit félelmed, önzésed, érzelmeid, hiúságod, reménységed, vagy éppenséggel az ostoba előítéleted a „valóságból" lefordít számodra.
Az emberi léleknek ugyanis saját mítoszteremtő működése van.
Mindenki a saját varázsvilágában él. Nem lát ki belőle. Megvannak a saját rémei, démonai, istenei. Belelépsz valakinek a világába, és angyalt vagy ördögöt csinál belőled. S mindenkit, még a gyerekeit is átfesti a saját érzelmeinek, gondolatainak, sőt képzeletének a színeivel.
Az, hogy hibásan nézel vissza, nemcsak azt jelenti, hogy valaha eleve hamis adatot őriztél meg az emlékezetedben, hanem azt is, hogy azóta még sok mindent rá is hazudtál, tovább szőtted az emlékeidet, sőt, mondja Frankl, a mostani jelenedet vetíted vissza a múltadra.
Tehát például a mai érett eszeddel próbálod a gyermekmagadat megérteni.
Ami lehetetlen!
Abba a tudati világba, amelyben gyerekként éltél, már nem vagy képes visszalépni, és a mai tudatodat vetíted rá az emlékeidre.
És azt hiszed, úgy volt, ahogy a mai, érett fejeddel, a kibomlott események tudatában gondolod.
Elfelejtetted, hogy közben többször is fejet cseréltél - ez már nem ugyanaz az ember.
Saját varázsvilágunkban járunk.
A kriminalisztikában kétségtelenül vannak objektív tények. Ujjlenyomat, génvizsgálat, magnószalag, fotók. De az emberi lélekben csakis erők vannak. Lüktető érzések, dinamikus vágyak, gondolatok, látomások, hiedelmek. Önigazoló érvek, látásmódok, elképzelések. Ezek mind a mi zárt, önmagában örvénylő s önmagát szüntelenül megtermékenyítő énvilágunk teremtményei. Saját univerzumunk belső képzetei. Nem tudunk az „Isten szemével" látni. Ezért egy olyan „bűnesetet", melyet csakis a tanúvallomások hitelesítenek, sohasem fogadnék el valóságos ténynek.
Nagyon helyes, hogy különválasztjuk a humán- és a reáltudományt.
Csakhogy én sok „humánt" nem fogadok el tudománynak.
Sem az irodalomtudományt, sem a történelmet, sem a lélektant. A politikáról már nem is beszélek. Ahol a lelkünk ilyen sorsdöntő szerepet játszik, ott nincs és nem is lehetséges „objektív" igazság. Amíg ember él a földön, a történelmét mindig újra fogja írni. Nem a dátumokat és a dokumentumokat, hanem a lényegét: a mozgató okokat, az eszméket, a hiteket és a morális elveket. Ahogy a jelenéről, a történelmi múltjáról, sőt a régmúltjáról is saját víziója van minden embernek, és minden, ideig-óráig fennálló társadalomnak, amiből képtelen kilátni. S ez a lelki tartalmainktól átfestett káprázat minden korban más és más. Mai víziónkat vetítjük vissza a múltba, mert azt tartjuk „valóságnak", s azt képzeljük, hogy régen is ugyanez a „hiedelem" működött.
Hogyan működünk hát?
A titkot a Védák fejtik meg.
A Lélek világában - így tanítják - avidja van. Átvarázslás. Nem-látás. Másképp látás. Elménk az életet nem tárgyilagosan tapasztalja, „olyannak, amilyen", hanem átteremti magában a saját „képére és hasonlóságára".
A huszadik században a fizika tudománya is rádöbbent hogy az érzékszervi tapasztalatok nem a Valóságot közvetítik számunkra. A világ megismerésének legobjektívebb tudománya felismerte, hogy a szubjektívtől függ: nem azt látjuk, „ami van " - hanem, amit látni akarunk.
Az ember a szemével csak érzékel, de a képzeletével lát. Azt és úgy, ahogy benső világa akarja.
Ezért mondja Jézus, hogy „a test lámpása a szem" - mert nemcsak a külső fényt látjuk vele, de önfényünkkel világítunk is. És akinek „piszkos a lámpása", piszkosan látja még a tisztát is.
Nagy misztérium ez!
Ezért is mondja az írás, hogy „Ne ítélkezzetek!" Mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az embereket megítéljük! Nem látunk ki a saját fejünkből, hogy megpillantsuk azt, ami másokban tényleg van.
- Hogyan? - kérded. - Nem látom a gyerekemet?!
Látod, látod... de nem olyannak, amilyen valójában! Nem olyannak, mint amilyennek ő a saját világában megéli önmagát.
És ha egy csoda folytán látnád is, ami a fejében van, még mindig nem Őt látnád, hiszen neki sincs tiszta képe önmagáról; saját belvilágát még annyira sem látja „objektíven", mint téged.
Vagyis a gyereked sem lát téged?
Nem!
Még annyira sem, mint te őt.
Nem ismeri a múltadat, a régmúltadat, s főleg az önmagad előtt is elrejtett s csak ritkán vagy sohasem tudatosuló, benső, titkos életedet.
Te talán azt hiszed, ismered magadat?
Vagy azt képzeled, hogy amit magadról tudsz, te vagy?
Miért várod el a gyerekedtől, hogy olyasmit is meglásson benned, amiről te magad sem tudsz talán?!
Ő is csak a „képzeletén" keresztül lát, és átbűvöli magában a lényedet.
Nagy a zavar.
De ebben élünk.
Mit tegyünk hát?
Szeressük egymást, azt mondom. Szeressük így, sejtve, érezve, félreértve, „átképzelve" és ismeretlenül. Így, vakon tapogatózva is szeressük egymást, és bocsássuk meg minden hibánkat és tévedéseinket.
És mit feleljünk arra a kérdésre, hogy „Mi van?"
Mi az, ami tényleg és valóban van?
A legjobb, ha azt mondjuk: „Isten tudja!"
Mert a lelkünk valódi igazságát csakis Ő ismeri, aki minden fejbe belelát! Aki ezt a sok-sok fejet teremtette, és ismeri lelkünk Tőle örökölt csodálatos és öntörvényű varázshatalmát, és tudja, hogy mindegyikünkben gyári hiba van: nem fejünk van, hanem önfejünk.
8
A fájdalomból többet tanulunk, mint a pillanatnyi örömökből. Mert fölébreszt, és arra figyelmeztet, hogy homokból nem lehet örökkévaló várat építeni.
Gondold csak el; idejön a kisbaba, és bőg. És mi azt hazudjuk neki, hogy: Ne bőgj! Nem olyan rossz hely ez a földi élet, te nem tudod még, mert pici vagy és butácska! Ezt próbáljuk valahogy elhitetni vele, miközben mi magunk is sokszor sírnánk, mert a szenvedés végigkíséri az egész életünket.
És a vége?
Bizony, itt minden múlandó, semmi sem örök.
Nagy bölcsek sohasem azt tanították, hogy menekülj a fájdalomtól, és kerüld a szenvedéseket.
Hanem azt, hogy éld át bátran, ha már benne vagy - mert életed termékeny talaja mindkét tapasztalás -, a lényeg nem az élmény elfojtása vagy legyőzése, hanem megváltása.
Ha valami jól fáj - gazdagabbá tesz.
Fájdalmas megrendülés nélkül nincs felébredés.
Ebből születik minden bölcsesség, jóság, harmónia.
Az igazi szeretet is.
Nem láttad még, hogy a lelki fájdalom megszépíti, megnemesíti az arcunkat?
Azt mondtam az asszonynak:
- Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha valódi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük... És most figyelj jól, mert én másképp gondolom, mint a legtöbb spirituális könyv vagy tanító... Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!... Ezt az élményt mindenki ismeri, bár csak kevesekben tudatosul... A kisbabád sír, s te azt hiszed, a hasikája csikar, de lehet, hogy egészen más fáj neki! Lehet, hogy ott kellett hagynia a lélektársát a szellemvilágban, aki most hiányozni fog neki, egy hosszú inkarnáción át!... Te csak azt látod, mint kismama, hogy valaki megérkezett hozzád. De hogy honnan jött, és kit hagyott ott, azt nem tudod... Lehet, hogy odaát a társa is szomorú... Nem tudják egymást elengedni... Ne hidd, hogy csak mi vagyunk szomorúak, ha a halállal elvesztünk valakit! A szellemvilág lakói is nehezen válnak meg attól, aki a földre születik. Ahhoz a kicsinek nagyon bele kell feledkeznie a földi életébe, és el kell majd távolodnia a szellemitől, hogy ez a hiány ne égesse szüntelenül a lelkét... Jönnek majd persze itt új barátok, társak, kalandok, szerelmek, találkozások, és a hiányérzet, de főleg az elszakadás fájdalma mélyen-mélyen a tudata alá merül... Beleszokik ebbe a világba... De jól figyelj: nem elfelejti társát, mert az lehetetlen, hanem aki most hiányozni fog neki, egy hosszú inkarnáción át!... hagyja elmerülni lelkének mély valóságába. Engedi elsüllyedni magában azt az alapvető élményét, hogy ők csak ketten együtt lehetnek egyek.
Lassan-lassan beleszokik az itteni létbe.

Csak ha fölhozod a mélyből, s kiszabadítod a palackból, érzed majd úgy, hogy fáj - újra fáj megint.
S jó, hogy így van, isteni bölcsesség ez - mert így lesz minden, amit valaha átéltél: a tiéd.
Semmi sem vész el. Semmilyen tapasztalás.
Ebből a végtelen emléktárból táplálkozik az életünk s a művészet.
És lehet, hogy fura, amit mondok: de így működik a vallásos élmény is.
A valódira gondolok.
Ha találkoztál már igazán vallásos emberrel - ilyen nagyon kevés van! -, annak fáj, hogy nem lehet együtt az Istennel. Annak az istenélmény nem azt jelenti, „sugárzik rám felülről a szerető Jóistenke napja, s ezért én most kellemes melegben járok, s jó nekem itt", hanem hiányzik neki az együttlét! Jézus egy szót sem szólt, amikor az emberek elhagyták, elárulták, eladták, megtagadták, megkínozták, összeverték. Jelét sem adta a fájdalomnak.
Nem az érzelmek szemével nézte az életét.
Egyetlen egyszer szakadt ki belőle egy kétségbeesett, fájdalmas kiáltás:
-Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!
Ez fájt neki.
A korbács, a kereszt tűrhetőbb volt.
Ez az egyetlen, és talán legemberibb pillanat az életében, amikor elviselhetetlen kínjában felüvölt.
A miatyánk tele van ezzel a rejtett fájdalommal. Hogy „Szeretnék végre Veled lenni, de nem tudok, mert lehúz a gyengeségem, a gonoszságom, a hűtlenségem és a konok önakaratom, de hiányzol, és gyere, és segíts, hogy ez a fájdalmam megszűnjön! Hiányzol, Atyám, Te, és az Országod, hiányzik itt a földön is!"
Ezt az imádságot csak az tudja őszintén elmondani, aki ennek a kozmikus elszakadásnak a fájdalmát átéli.
„Nem tudok Nélküled élni!" - erről szól az istenszerelem nagy imája.
Ez a sóvárgás, ez a honvágy szülte a nagy hagyományokat és vallásokat - ez az elhagyottság-érzés az alapja minden gondolkodásnak, filozófiának és művészetnek.
Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl.
Nem azt, hogy elfelejtelek, örökre.
Nem közönyt jelent.
Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján!
Üzend meg eltávozott párodnak:
„Olyasmit akartunk, látod, kedvesem, ami itt, a futóhomokban nem lehetséges!
A Múlandóság országában rövid a »veled« és hosszú a »nélküled«.
Itt, látod, minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás. Szemek ismerős összevillanása. És a szerelem: néhány ölelés. Találkozás - és máris búcsúzás. Az »együtt« itt egy suhanó repülés a szakadék fölött.
Jövünk-megyünk.
Ez nem a mi országunk, kedvesem - ezért fáj most nekünk.
Tudom, hogy neked is fáj, hiszen szeretsz.
Jelzi, hogy ebben az ingatag én-világban nem lehet megmaradni. Sem neked, aki elmentél már, s valahol félúton, a két világ között visszavágyódsz hozzám - sem nekem, aki itt maradtam, és csak sejtelek valahol az ismeretlenben, s jövök majd utánad
- ha lehet.
Addig külön leszünk.
Mint a kincskeresők az erdőben - te erre mész, én arra.
Külön... és mégis együtt.
Minden múlandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet.
Amíg ezt nem tudjuk átélni, addig a fájdalmunk, ha csillapodik is, sőt el is múlik, a hiányérzet megmarad.
Már nem nagyon fáj. Lehet, hogy egyáltalán nem is fáj
- csak hiányzik belőlem valaki.
Az élettanban ezt úgy hívják: fantomfájdalom. Arra emlékeztet, hogy nem vagyok teljes.
Tudjuk, hogy ezzel a hiánnyal nagyon szépen együtt lehet élni.
Nem is gondolunk rá.
De hirtelen ez bukkan föl, ha sok-sok inkarnáció múlva találkozol egy idegennel, s azt gondolod: „Ismerlek!... De honnan?... Nem tudom...Csak azt, hogy TE VAGY AZ.
Megszólal benned a Hiány.
Mert az arcok változnak, az én-szerepek változnak, a jellemek, testek, mesék, sorsok és életek változnak - de megmarad a szeretet. Ám ez átsüt minden testen, jelmezen, maszkon, változáson, időn, téren és a múlandó, földiégi színjátékon.
9

Ha elfoglalja magát az ember olyasmivel, ami a figyelmét leköti - nem fáj a fájdalom.
Miért?
Mert arra figyel.
Kisgyereknek, ha megüti a térdét és üvölt, azonnal elmúlik a fájdalma, ha csörgőt rázol az orra előtt, ha földobálod a levegőbe, vagy valami nagyon érdekeset és nagyon gyorsan mondasz neki - mert lelke ilyenkor másra összpontosít, nem a fájdalmára.
Az ember mindig azt éli, amire erősen gondol.
Akire és ahová figyel: ott van.
Az lesz a valósága; minden egyéb a háttérbe kerül és homályba borul.
Mintha nem is lenne fájdalma olyankor.
Ezért tudott Radnóti Miklós - hogy egy jól ismert példát mondjak - verset írni a kivégzése előtt. Nem a halálveszélyre figyelt, hanem a születendő versére. Ráadásul pont arról írt, hogyan fog meghalni. Mégis inkább a rímre, a ritmusra, a gondolatra és a szépségre koncentrált, és nem arra, hogy „Jaj, istenem, mi lesz velem?! Megölnek!" És nem félt. A múzsájára figyelt, és nem a halálára. Ehhez nagyon kellett szeretnie a múzsáját.
A lelked végtelen.

A mi világunkban, vagyis az önző egó világában csakis a birtokjogot ismerjük el mint egyetlen összetartozási lehetőséget. Vagy az enyém vagy - és akkor hatalmam van fölötted, vagy nem, és akkor semmi közöm hozzád!
Ez így van nemcsak a társunkkal, de mindennel, a házunkkal, a tárgyainkkal, még a növényekkel is.

De néha egy-egy pillanatra azért kinyílik a szemem.
Ilyenkor lelátok, mélyebbre.
És föl, a magasba.
Ilyenkor, mint egy végtelenre állított lencsén át, megpillantom azt az Időtlen Időt, a messzi múltat és távoli jövendőt, és azt az Erőt, mely két lelket elindított valaha, és terel a hosszú-hosszú úton, sok kalandon, válságon, örömön és ütközésen át. És hol külön-külön mennek, hol együtt vándorolnak, amott a láthatatlanban, s itt, ebben a látható és ismerős földi életben, és egymáson csiszolódnak.
Innen nézve száz év is csak egy villanás!
És akkor azt mondom, hogy ami összehozta őket, az a SORS.
Így, nagy betűkkel, mert nemcsak az övék.
De néha egy-egy pillanatra azért kinyílik a szemem.
Ilyenkor lelátok, mélyebbre.
És föl, a magasba.
Ilyenkor, mint egy végtelenre állított lencsén át, megpillantom azt az Időtlen Időt, a messzi múltat és távoli jövendőt, és azt az Erőt, mely két lelket elindított valaha, és terel a hosszú-hosszú úton, sok kalandon, válságon, örömön és ütközésen át. És hol külön-külön mennek, hol együtt vándorolnak, amott a láthatatlanban, s itt, ebben a látható és ismerős földi életben, és egymáson csiszolódnak.
Innen nézve száz év is csak egy villanás!
És akkor azt mondom, hogy ami összehozta őket, az a SORS.
Így, nagy betűkkel, mert nemcsak az övék.
Egymás démonait is meg kell szenvednünk.
Az összetartozás csak a legvégén boldogság - de addig próbatétel és csiszolódás és fájdalom és elviselés és megértés és tűrés és megbocsátás.
Az a valódi szeretet, amelyik minden sorsot kibír.

Nincs ember, aki a saját tükörképét önmagával azonosnak tartaná.
Legfeljebb úgy érzi, hogy hasonlít rá.
„Ez nem én vagyok!" Nem ez az első reakciónk? Nők ki is mondják néha. Később csak azért halványodik el bennünk ez a gondolat, mert hozzászokunk a látványhoz.
Így is, ha változás van az arcunkon, hirtelen fogyás, elhízás vagy nagy szenvedés nyoma, a döbbenet és idegenségérzet újra visszatér.
„Úristen, hogy nézek ki!"
Egyébként megszokjuk, hogy ha ez az alak jelenik meg a tükörben, az „én vagyok".
Ilyennek látszunk „kívülről". Tudjuk. Ilyennek látnak mások, az emberek, a külvilág, mindazok, akik nem ismernek, s főleg nem szeretnek igazán.
De én nem ez vagyok!
Az ember azért riad meg nemcsak a tükörképétől, de még a legjobb fényképétől is, mert tudja, hogy ez nem ő - Ő ennél sokkal szebb és nemesebb.
És kortalan.
Úgy is mondhatnám: örök fiatal.
Nem azért, mert fiatalkorában még kívánatos - hanem mert fiatalon, frissen kibomolva hasonlít a legjobban az ember külső képe a belsejéhez, akkor igazán az, AKI.
Ahogy egy rózsa is csak teljesen kibomolva igazán rózsa. A bimbó még nem az, csak készül a rózsaságára, színezi, növeli, kitárja magát - onnan kezdve pedig, hogy megélte lényének teljességét csak fonnyad, hervad, színét veszti és kopaszodik.
Vagyis mindenki csakis a csúcson igazán az, aki.
Persze vannak, akik öregen a „legszebbek. Ekkor hasonlítanak legjobban benső magukra. De ezek az öregek belül nagyon fiatalok. Valahogy - rejtélyes okból - ott maradt a szemükben vagy a szívükben az ifjúság.


Hagyni kell a dolgokat maguktól alakulni.
Éppen úgy, mint amikor valaki verset ír vagy zenét szerez: a művész mindig elindul valami eltervezett úton, de egyszerre csak, a saját legnagyobb meglepetésére, kiszakad valahonnan a lelke mélyéről a számára is ismeretlen mondanivaló.

A szerelem addig tart, míg az ember a társába minden pillanatban beleszeret.
Nincs benne múlt idő.
Mint az Örök Élet forrásában: nincs benne tegnapi víz.
A zen buddhizmus ezt úgy hívja: a „kezdők szelleme".
Bölcs nem az, aki sokat tud - akinek „tele van a feje" -, hanem az, aki állandóan születőben van, és minden pillanatot és minden gondolatot, mint új életet és új gondolatot üdvözöl.


Kívánhatsz valakit úgy is, hogy egyáltalán nem vagy belé szerelmes.
Ez nőknél is előfordulhat, bár ott viszonylag ritkábban, mint nálunk, férfiaknál, mert a női lélek „ösztönösen" igyekszik fölemelni ezt a lesüllyedt élményt az alsó csakrák sűrű, érzéki vonzásvilágából a magasabb régiókba, oda, ahol valami más szomjúság is lakik.
Ezért van az, ha nőnek születtél, hogy az ölelés előtt kell még az is, hogy valamennyire szerelmes is légy.
És ő is beléd.
Ezért van az, hogy az ölelés után kívánjátok még a gyengédséget is.
Vagyis mit?
Mit kívántok?
Mi az, amit nem kaptatok meg a testtel és a puszta kéjérzettel?
A szerelmet.De mi, férfiak is, csak a nagyon testünkbe süllyedt, húsba zárt állapotunkban érezzük azt az „ájult" kielégülést, azt a „hátat fordítok neki, és alszom"-közönyt, amiről a könyvek beszélnek. Egy férfi, ha szerelmes, nemcsak hálás a nőnek azért, mert megszabadította őt a felgyűlt, csakis egy robbanással levezethető feszültségtől, de jólesik neki még benne maradni az ölelés csendjében, az érintésben, az átkulcsolt lábak összefonódásában, az érzékek nyelvén kifejezhetetlen együttlét örömében, hogy „Itt vagy... közel vagy... jólesik az illatod, a bőröd melege... nem engedlek el... akkor sem, ha már messze vagy tőlem..."
A szerelmes férfit nem lehet „kielégíteni" - vagy ha igen, akkor nem szerelmes. Mert az ölelés után az „Azt hittem, végre együtt vagyunk - és lám, mégsem vagyunk együtt!" rejtett szomorúságát is átéli.
A szerelmesek pedig vonakodnak azonnal a test nyelvére fordítani az érzelmeiket, mert úgy érzik, hogy ezzel lehúznak, elrontanak valamit.
A szerelmes fiúk gyakran impotensek. Sóvárognak - mégse megy. Nem azért, mert „még sohasem csinálták" - hanem mert öntudatlanul tudják, hogy ezt a szentséget most össze kell törni.
És ha egy szerelmest - legyen az a legföldhözragadtabb, már-már állati ösztönnel élő, primitív férfi - elhagy a szerelmese, hosszú ideig nem kell neki senki.
Nem impotens lesz; egyszerűen nem hiányzik neki a nő.
Sorsvert ember lesz.
A „Minden a szex!" bajnoka kilókat fogy napok alatt.
Ilyenkor szoktuk a nemi szervükre és potenciájukra büszke híres kandúrokat kinevetni.
Az már a gyógyulás halvány jele, ha sikerül neki lefeküdnie valakivel.
És a szerelmes lányok nem csupán taktikából, hanem egy sokkal mélyebb, lelki okból sem adják oda magukat könnyen és azonnal.
Az érzéki vonzódás természetesen mélyen benne él a szerelemben.
Az érzelmi feszültség is, az energiák felgyülemlése és kirobbanása; a vonzás és taszítás, az önfeledt boldogság és az újra visszatérő sivárság.
Az ölelésben a test is hazatalál.
De ennél sokkal több is történik!
A „szerelem" szavunk a világ legmélyebb szellemi tényét mondja ki: a polaritás nagy törvényét.
A SZERELEM: A DUÁL SZERETET.
Két „félbevágott" lélek egységélménye.
Ez a lényeg.
Más nyelvek nem találtak erre szót.
Nem tudom miért, de így van.
Mint minden szeretetfajta, ez is „egység-élmény", de semmi mással nem azonos, és a többihez nem is nagyon hasonlítható.
Nem barátság, nem szülői szeretet, nem gyermeki szeretet, nem testi szeretet, nem „felebaráti" szeretet - pedig ezek is mind-mind mély és alapvető állapotai a lelkünknek.
A Szerelem más.
A Szerelem döbbenti rá a lelket, hogy ő csak egy fél.
És a másik felét magába szeretné ölelni, és eggyé akar válni vele. Arcát beleálmodja a saját arcába, testét a testébe, lelkét a lelkébe, hajával akar takarózni, ujja hegyével érezni és a nyelvével ízlelni és a szemével látni - belelép, visszaálmodja magát bele, és többé nem kíván külön lenni és félbetörten élni.
Szerelmesek, ha ölelkeznek, nem akarnak szétválni, soha többé.
Testükben ugyan kisül a testi energiák feszültsége, de a lelkükben soha. Mert ha ez megtörténne, egy olyan Őshiány szűnne meg, mely a teremtés kezdete óta él... bennem?...
Benne?...
A tantra és a taoista jóga ezt célozza meg: nem engedi testi síkon kisülni a találkozás misztériumát, nem engedi a fizikai orgazmust - fölrepíti a párt a legmagasabb szférába, a hús fölé, a lélek fölé, hogy szellem a szellemmel ölelkezzen, s ott váljon a kettő eggyé.)
10
De amíg ez nem jön létre: minden hiányzik.
Az érzéki ember kielégülni - a szerelmes beteljesülni akar.
Ha ez létrejönne, soha nem tudnánk, mi az, hogy egyedül. Nem is kéne embernek születni és meghalni, mert amit kerestünk, megvan.
De amíg ez a beteljesülés nem jön létre, mindig egyedül vagyunk.
Mindig.
Akárhányan vesznek körül. És akármennyire szeretjük őket.
Istenhez imádkozni a kettőnek együtt kell.
Ahogy ez valaha, az emlékezetünk előtti ősállapotban volt.
S Hozzá visszajutni - a jelképes édenkertbe, ahol a szétszakadás történt -, csakis együtt lehet.
Ez a szerelem.
Szerelem nélkül senki sem él!
Soha, senki.
Ez az emberlét főszava - s ezért ez benne van minden emberben.
Aki nem szerelmes - az is szerelmes, csak nem tud róla.
Abban lappang.
Néha egy életen át.
Nem jön felszínre.
De ha nem is tudatosul benne, mert egész jól hozzászokott a sivár hétköznapokhoz, a magányhoz, a gyorsan elsuhanó, unalmas naptári időhöz, és azokhoz a kedves emberekhez, akik akkor is távolabbi lelkek maradnak, ha közel állnak hozzá, és nagyon szereti őket; egyszóval, ha megszokta ezt a fél-test, fél-lélek fél-ember életet, a kérdése - a nem is tudja, kinek szóló kérdése - mégis ott van az „életképzeletében":
- Szeretsz engem?
És ha a válasz: „Igen" - a szerelem előbb-utóbb akkor is elmúlik.
Itt minden elmúlik.
Elhervad.
Vagy úgy, hogy benned, vagy úgy, hogy bennem. Néha mindkettőnkben. Élünk, élünk egymás mellett - de ez már mégsem az! És ha a megszokás nem tudja kihűteni és elhervasztani a csodát, és még mindig lángol - akkor a halál vet véget neki.
Ez egy túl magasról jött szó.
Túl forró. Túl isteni. Mint egy távoli végső valóságból lezuhant meteor.
Ezért „beteljesült szerelem" nincs. A világirodalomban ilyen nem is létezik, mert a legnagyobbak tudták, hogy ez csak akkor jöhet majd létre, ha mi magunk is beteljesedünk.
Utunk legvégén.
Addig a legtöbb, amit átélhetünk itt, a múlandóságban: ízelítő az örökkévalóságból.
Ez a szerelem.
Ezért van ebben a szóban a legnagyobb boldogság és a legkeserűbb, leggyötrőbb fájdalom.
Édes hazatalálás és szorongással teli, halálos hontalanság.
Öröklét-élmény, hogy nem hiányzik semmi már - és minden árvaságnál fájdalmasabb elhagyatottság.
Olyan, mint fény és sötétség együtt.
Nincs külön.
Az emberlét csúcsélménye ilyen kettős.
Bölcs az, aki mindkettőben örömöt talál.
És most térek vissza az ígéretemhez.
Azt írtam... emlékszel? - azt írtam, hogy Tevje és hitvese szerették egymást.
Mit jelent itt ez a szó?
Most már a házasságról beszélgetünk.
A házasságnak lehet ugyan szerelem-alapja, de ez hamar átalakul, mivel már nem két ember ügye! Egy „nagy szerelembe" nem férnek bele a gyerekek és a rokonok. Annak ott kéne végződni az esküvőn, amikor kimondják: „Igen". Csók - és függöny. Még a rokonság sem jöhetne el, papa sem, mama sem, barátok se, senki - mert ez két lélek misztikus magánügye.
Amíg szerelem.
Ha azonban ebből család lesz, az már nem „szerelmi történet".
Egy családban már nem lehet megélni a dualitás vad, és csakis két lélekre tartozó drámáját.
Más minőségű szeretetnek kell belépni ahhoz, hogy ebből család legyen! És ennek más lélektana, metafizikája, célja és dinamikája van.
Ezt főleg azoknak mondom, akik szerelemből nősülnek, s utána nem tudnak már mit kezdeni az egésszel. Nem fedezik fel, hogy közben egy óriási műfajváltás történt. Más misztérium lép az életbe. A mai ember őrületes tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy a szerelem biztos alapja lehet egy jó házasságnak.
Szó sincs róla!
Indulhat szerelemmel - de nem folytatódhat vele, mert teljesen másról szól már az egész.
Rómeó és Júlia történetét folytatni lehetne úgy is, hogy nem halnak meg, hanem elmenekülnek Veronából. Júlia négy gyereket szül, az egyik korán meghal, a másik egy kicsit beteges, gyenge a tüdeje, s az öregedő Rómeó, amíg bírja a fájós dereka, vívóleckékből tartja fönn a nehéz körülmények között tengődő, száműzött családját. Aztán jönnek az unokák. .. Júlia nagymama lesz; valaha szűziesen szép arca fura lett ráncosan és fogatlanul. De ez már nem szerelmi, hanem egy más minőségű szeretettörténet; másról szól, mint a shakespeare-i mese, ahol ők, csakis ők ketten az egész világ ellen éltek, és a halálban örökre találkoztak.
Ez már sorstörténet.
Érzed a különbséget?
És most mondom ki a lényeget:
A családban élők legnagyobb gondja: hogyan tudjuk megvédeni magunkat egy olyan világgal szemben, mely a valódi szeretetet nem ismeri, sőt gyűlöli és szétrombolja? A mai életünk soha nem tapasztalt módon vált egocentrikussá.
Kemény lett. Durva, anyagias és önző.
Sok tekintetben aljas.
És hazug.
A családról csak papolnak - valójában olyan zaklatott, kaotikus és tébolyult világot kényszerítenek ránk (kívül-belül!), mely alapjaiban szétrombolja.
Lényünket ez a kor oly mértékig teszi önzővé, hogy szeretetképtelenné válunk. Én-pánikban élünk. Én-görcsben. S ha önmagunkkal rossz viszonyban élünk, hogyan éljünk bárkivel jó viszonyban? A család: maradandó közösség. Ennek egybetartásához kitartás kellene. Főleg: önfeláldozás. Az én-pánikban élő ember azonban úgy érzi, hogy lemarad valamiről; áldozatképtelen.
A családban azt a lázas szerelemmámort, mely csakis két lélek összecsapódása, már nem lehet megélni - még a feleségünkkel sem! Mert akkor továbbra is csak ő kell nekem! Csakis ő, senki más! És ha mi ketten mindig egymás szemébe nézünk: mi lesz a többiekkel? A gyerekek csak zavarnak. Ha valahol megtörténik, hogy folytatódik tovább a családban a kétszemélyes szenvedélytörténet, az én-te dráma, vagyis a szerelem, ott a házaspárnak nagyon okosan és ügyesen vigyázni kell arra, hogy a kettőjük között húzódó ívfénynek a sugarába a gyerekeket is bevonják valahogy, különben nagy sérüléseket okoznak nekik, mert úgy élik meg sorsukat a családban, mint másodlagos teremtmények. Statiszták maradnak. Terhes és fölösleges néma szereplők egy vad, kétszemélyes szerelmi drámában.A szerelem: elvakultan, önfeledten és rögeszmésen csakis a kettőnk ügye! S mint ilyen, süket, közönyös, sőt néha kegyetlen is a környezetéhez. Átlép az apán, az anyán, a barátokon, az érdekeken, a józan megfontolásokon: ha kell, odadobunk érte mindenkit.
Nem ritkán a gyerekeinket is.
Sajnos.
S itt van az áldozat drámája: amikor le kell mondanunk erről az Én-Te mámorról - a többiekért.
Gyakori, mindennapi válságunkról beszélünk most.
És ha egy házasságba, mely sorsközösség, betör kívülről a szerelem, annak rendszerint olyan hatalmas intenzitása és metafizikai ereje van, hogy minden más eresztéket szétbont, és darabokra zúz.
A szerelem úgy működik, mint a fanatikus vakhit - ha kell, meghalunk érte. S föláldozunk érte másokat is. Még akkor is, ha lelkifurdalásunk van miatta egy életen át.
A két szerelmes egymás szemébe mered, senki mást nem látó, vak tekintettel. Csakis Őt, a másikat nézi mindkettő - s közben nem veszik észre, hogy körülöttük lángol a világ, melyet ők gyújtottak fel.
A mai ember, bár mindezt gyakran megéli, sajnos nem tudatosul benne a különbség. A kétfajta szeretet spirituális minőségét nem tudja szétválasztani, s azt hiszi, hogy a szerelemhez minden esetben joga van!
Nem veszi észre, hogy más istent imád, ha szerelmes, és mást, ha a feleségét szereti.
Tevje nem azt kérdi a feleségétől, hogy szeretsz-e engem.
Angolul ugyanis ezt nem lehet pontosan kifejezni.
Hanem azt kérdi: szerelmes vagy belém?
És hitvese, Golde, lényegében azt mondja neki, okosan és őszintén, hogy: Nem! Nem vagyok beléd szerelmes, nem is voltam soha - én szeretlek téged.
Szereti a férjét, bölcs, odaadó, megkarcolhatatlan gyémánt-szeretettel.
Apa-Anyaisten szeretete ez, mely egy világot teremtett, s a halálig, sőt még azon túl is felelős ezért a világért.
Egy ilyen Sorsközösségben nem fordulhat elő, hogy bármelyikük is elinduljon az önmegvalósításnak azon az útján, amin a Rómeók és a Júliák járnak.
Lehetetlen.
S amikor Jézus Pétertől azt kérdi: Szeretsz engem? - többször is elismétli, és mindkét szóval megkérdi tőle. A szerelmet is, és a szeretetet is megkérdi. Mert a tét itt már nemcsak az Én és a Te drámája, hanem az is, hogy az embernek az Istennel való egysége helyreállt-e. Ha ez megtörténik, a kettőt együtt úgy hívja a hagyomány, hogy teleiosz. Teljesség.
Ahol a szeretet és szerelem eggyé válik. Erről szól az Énekek éneke.
Aki családot akar - és ez manapság hősies vállalkozás -, annak a világ ellen kell élnie. Ernyőt kell vonnia a családja köré, mint egy álarcos védőköpenyt kolerajárvány idején. Meg kell szűrnie még a levegőt is.
Ezt a védőköpenyt borította Tevje a családja köré. (Amíg képes volt rá. A romlást nem tudta megállítani, szegény.) Ezt a köpenyt nem szerelemnek hívják - ami egyébként szent -, hanem szeretetnek.
Ez nemcsak érzelem, hanem józan és értelmesen átlátott felismerése annak, hogy ők összetartoznak, s hogy Istennek - és önmaguknak - felelnek egymás sorsáért.
Ezt tudni kell!
Hogy összetartozunk! Együtt játsszuk az életet. Együtt öregszünk. Egymás karjában halunk meg.
És főleg: segítünk egymásnak élni.
Nemcsak anyagi, de lelki, s főleg szellemi értelemben.
Ehhez nem elég a meleg érzelem - ehhez tudás is kell.
Tudni kell, hogyan vagyunk képesek megóvni magunkat és a hozzátartozóinkat attól, hogy bele ne romoljunk ebbe a mai értelmetlen és lélektelen életbe.
Nehéz árvízben, amikor minden értéket darabokra törve sodor a szennyes áradat, biztonságos szigetet teremteni.
Most erre van szükség.