Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M Péter Titkos tanítások

2010.06.26

MÜLLER PÉTER, Titkos tanítások


A sorsteremtő gondolatcsírák a mélyből indulnak.
De hogy melyik győz végül is a sok közül?
Füst Milán azt mondja: "A legerősebb szenvedély dönti el."
Ez igaz.
A gond ott van, hogy ezt a "legerősebb szenvedélyt" nemigen
ismerjük magunkban.
Utólag derül ki, mi volt az, amikor már életté, sorssá vált.
Amikor már létrejött a varázslat.
Ezért érdemes először nem a lelkünket, hanem az életünket
vizsgálni.
Itt ugyanis már szemmel látható, hogy mit "varázsoltunk"
magunknak.
Nézd meg, hogyan élsz, kivel élsz, mi történik veled, milyen
mesévé szövődött az életed, s milyen szereplőkkel - s ebből       
visszakövetkeztethetsz a Varázslódra.
--------------------------
Jézus sokakat meggyógyított, kenyeret, bort varázsolt, még vízen
is járt - de amikor azt mondták neki, ha mindenható vagy, gyere
le a keresztről, nem jött le.
Pedig megtehette volna.
De nem tette meg.
Úgy döntött, hogy benne marad a szenvedésteli sorsában.
Végigéli a gyötrelmeit, s meghalja a halálát.
Mert ahogy élete során mindig, a halála pillanatában sem
felejtette el, hogy hová tartozik.
Nem felejtette el, hogy kihez tartozik, és hogy mi a vállalt
sorsa.
Amíg ezt nem értjük, nem értjük sem magunkat, sem az életünket...

Mert a legmélyebb, leghatalmasabb gondolat nem az önmegmentés
kétségbeesett ösztöne, nem is a világ átvarázsolása, nem a
hatalom, hanem az a másik, egyetlen igaz gondolat, amely ott
tartja az embert a keresztjén és a sorsát, bármilyen nehéz is,
hűségesen végigcsináltatja vele.
Ezt a legmélyebb és leghatalmasabb gondolatot úgy hívják, hogy
szeretet.

A szeretet mágiájával egy egész világot boldoggá lehet tenni, de
nem lehet vele varrógépet hajtani, villanyt gyújtani, még egy
képszöget sem lehet kilökni vele a falból.

És mégis - egyedül jövünk a világra, és egyedül is távozunk.
A méhen belül növekvő, lehunyt szemű embrió saját álmaiba zárva
lebeg az élet vizében, mint egy magányos kis búvár, akit csak
egyetlen energiacsatorna köt az anyavilág univerzumához, így
érkezünk, s a halál kapuján is egyedül kell átmennünk. Hiába
segítenek bennünket a földi világból okos orvosok és riadtan
búcsúzó hozzátartozók, s hiába várnak odaát a szellemi világban
bölcs segítők, lelki társak s tán angyalok is: a döntő lépést, a
Nagy Átváltozást egyedül kell megtennünk.
------
A viharban az a fa marad állva, amelynek mélyek és erősek a
gyökerei.
Ilyen gyökere az embernek a múltjában már magáévá tett erkölcsi,
lelki és szellemi, sőt gyakran az egész fizikumát átható tudás.
És ez a "tudás" bármilyen nagy szónak tűnik is, nem lehet
kevesebb, mint annak a végső kérdésnek a megválaszolása, hogy:
"Miért élek én ezen a Földön?"
Vagyis hogy mi az életem értelme?
Ezt kell tudni - de elvehetetlen bizonyossággal.
2-------
Évezredeken át lehet vitatkozgatni azon, hol lakik az Isten:
fölöttünk, vagy bennünk - kívül, vagy belül -, de abban a
pillanatban, amikor valakire rázuhan a halálos magány, rá kell
döbbenjen, hogy benne is és fölötte is: mert ez a kettő egy.
Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem:
lezuhanok.

S ha magamban nem bízom, csakis másokban, hogy majd csak
elkapnak, majd csak megsegít valahogy a Jóisten: a nagy ugrásra,
a "salto mortáléra" vállalkozni sem szabad...

Én még megéltem azt a fordulatot, amikor kiderült, hogy amit egy
életen át tanultam az iskolai könyvekből, legjobb, ha azonnal
elfelejtem, mert minden soruk politikai maszlag volt, kolosszális
félreértés, sőt tudatos félrevezetés - egyszóval gyermekrontás.
A gyermekrontás - Jézus szerint is - azért a legnagyobb vétek,
mert ilyenkor az egész inkarnációt alapjaiban elrontják; a
felnőtt csak emberfeletti munkával tudja megtisztítani lelkének
beteg területeit, amelynek eredendő tisztaságát mérgezték meg
valaha.
--------
A szeretet a szívben lakik.
Hallod? Érzed? Tudod? Emlékszel rá?
Mégpedig nem azért, mert a szív "érez", hanem azért, mert a szív
a Közép és a középben a szeretet él.
Onnan ered.
Nem magából a megnyilvánult, dobogó bonctani hússzívből - bár,
hogy úgy mondjam, ez a háza; ha azt kérdik, "ki vagy?", a
szívedre mutatsz. A mellkasodat böködöd ösztönösen, a szíved
helyét. Ott vagy leginkább az, aki te vagy: onnan kezdett el
működni benned a saját, önálló életed is. Előtte anyád szívét
használtad, "kölcsön-szíven" nőttél fel a mama kozmoszában, s
ezért az anya-gyermek kapcsolat az ember legdöntőbb élménye; volt
idő, amikor anyád volt az "istened", az ő "középpontja", s ezért
senki a szeretet széttéphetetlenségéről, mindent legyőző erejéről
és főleg melegéről nem tudhat, csakis az anyád, s te is csak
annyit, amennyit piciny gyermekként, vagy éppenséggel a méhen
belüli léted során átéltél s most mint eltemetett emléket
hurcolod magaddal.

És most jön a meleg.
A szeretet melegére bizonyosan emlékszel pici korodból.
S ha nem, ha most csak a hideg jut eszedbe, ha nem érzed át ennek
a "meleg" szónak a létjogosultságát, az azt jelenti, hogy
valamilyen karmikus oknál fogva nehéz sorsot vállaltál,
nehezebbet, mintha betegen születtél volna. Az embervilág ugyanis
régóta itt sérül a legfájdalmasabban: képtelen a szeretetre. Ha
ez a kifejezés, hogy a "szeretet melege" idegen a számodra, ha
hidegen hagy, vagy éppenséggel taszít, mert úgy véled, hogy ez
egy "ciki" kifejezés, tudd, hogy sérült vagy, vak, aki nem látja
a színeket, s ennek mindig sorsszerű oka van. A sérülést
megtalálhatod a gyermekkorodban, anyád hidegségében - de az is
lehet, hogy a szeretet élményének hiányát mélyebb múltból hoztad
magaddal.
Szeretni csak az tud, akinek "közepe" van.

A "forró" szeretet: szenvedélyes.
Tele van érzékiséggel: az ember nem bír magával.
Forr, fölforr - s aztán kihűl.
A forró szeretet az, ami lehűl.
Sőt megfagy.
Mégpedig azért, mert a szenvedély minden esetben önös. A másik
csak azért kell neki, hogy őmaga kielégüljön. Hogy lehűtse magát.
Hogy sóvárgását megszüntesse.
(Idézd emlékezetedbe, régi szerelmeidet. Lángoltál értük valaha,
s ma: idegenek. Néha a postáshoz több közünk van, mint egykori
szerelmünkhöz, akiért valaha "meg tudtunk volna halni".)
3---------
Gyakran kérdezik, jobbá teszi-e a művészet az embereket?
Én még azt is kérdezem: jobbá teszi-e mű magát a művészt?
A válasz sajnos az, hogy nagyon ritkán.
Legtöbbször nem.
A színész, aki a színpadon már tud szeretni, s nemcsak játssza,
de átérzi, ismeri és megéli egy jó házasság minden titkát - a
"valóságban" boldogtalan és magányos, sőt néha összeférhetetlen
fráter.

művész színpadon és papíron már tud élni, ott már működik, ismeri
a nagy és a kicsiny titkokat, tudja, hol nyerhet és hol veszíthet
csatákat, néha önfeláldozó hős lesz, és még a szentség tiszta
állapotát is képes átélni - csak éppen a hétköznapi élete
zűrzavaros, mert tudását nem képes valóra váltani.
Milyen földöntúli harmóniában lebegett, amíg zenélt, s közben
milyen rémületesen zűrzavaros és diszharmonikus életet élt meg
egy olyan géniusz, mint Mozart! Biztos, hogy nem így akart élni.
Életünk számtalanszor bizonyítja, hogy valójában nem azt akarjuk,
amit akarunk.
-------
- ami a fizikai testben mint hajlam jelenik meg, az minden
esetben elmúlt inkarnációk szokásaiból, tetteiből, akarati
megnyilvánulásaiból állt elő. A "hajlam", hasonlóan a feltételes
reflexekhez, nem egyéb, mint megismételt cselekvések kódolt
állapota. Amikor már sokadszor akarunk, gondolunk és csinálunk
valamit, az ismétlés rögzíti az "információkat", s végül a miénk
lesz. Belénk épül és működik.
Ez a karma folyamata.
De még az ilyen hajlamot is képes megszüntetni egy nagyobb,
katartikus sorserő: a koncentrációs táborokban nem voltak
kövérek.
A "mágust", életünk irányítóját akkor lehet fölismerni, amikor
elénk kerül egy tejszínhabos torta.
Odáig rejtőzik.
De itt, a "beleharapok, vagy nem harapok bele" pillanatában már
nem lehet elbújni, s ha harapok, még mindig nem tudom, miért
erősebb bennem ez az éhség, miért kell az édesség annyira, hogy
inkább kövér leszek... szóval az okát még pontosan nem ismerem,Valaki
bennem annyira éhes, hogy inkább állandó rossz lelkiállapotban
tart, csakhogy ő jól lakjon.
Sőt gyakran azt is látom, hogy mindezt nem éhségből teszi, hanem
föl akar fújni, ducivá akar tenni, hogy valamiféle sorsfeladatnak
ne tudjak megfelelni.
4
Ahogy egy képből a festőre, egy regényből az íróra, életünk
eseményeiből vissza lehet következtetni arra, hogy ki a
legerősebb bennünk, ki az a valódi Hatalom, aki a cselekmények
szálait láthatatlanul szövi.
A görögök "daimonnak" nevezik.
Mindannyiunknak van.
Több is.
Az önismeret vagy - ami ugyanaz - az emberismeret ott kezdődik,
amikor megismerjük a daimont.
..az emberismeret ott kezdődik,
amikor megismerjük a daimont.
Valaki panaszkodik neked. Elmondja hitét, reményét, elveit,
meggyőződését, bajait, világnézetét, elmondja, mi mindenben hisz
- de ha meg akarod ismerni valójában, bele kell nézned a lelkébe,
mélyen a homloka mögé, a szemei mögé, sőt még a gondolatai és a
kimondott szavai mögé is, és meg kell pillantanod azt a daimont,
akit szolgál ez az ember.
És ugyanezt kell megtenned önmagaddal - csak ott sokkal nehezebb.
A másik emberre legalább van valami rálátásod, és daimonjának
megközelítéséhez kapsz egy viszonylag megbízható térképet, ami
nem más, mint a tényleges élettörténete. Az eseményekből, amik
történnek vele - s amiket esetleg ő nem szeret és amikről
panaszkodik - biztosan következtethetsz a "daimonjára".
Önmagunknál ez a ráismerés azért nehezebb, mert a mi daimonunk
nemcsak észrevétlenül és "inkognitóban" írja életünk regényét, de
ráadásul el is hiteti velünk, hogy mindez a külső körülmények
műve. A legutolsó, amit hajlandóak vagyunk beismerni, hogy az
életünk hasonlít ránk, hogy ami történik velünk, az nem véletlen,
nem is balszerencse: daimonunk meséjét éljük.
Daimonunk kihasználja, hogy a tudattalanunkban lapul, mint egy
mélyvízi ragadozó, amely soha a felszínre nem bukkan, s bármi
történik velünk, bárhogy örvénylik is a sorsunk, mi azt a külső
események hullámjátékának véljük, mert csakis azokat észleljük:
nem feltételezzük, hogy az örvény a mélységből kavarog föl, hogy
ott lent, mint a Loch-Ness-i tóban, egy rejtélyes lény pörög és
háborogva csapkod, s ez nem egy idegen szörnyeteg, ez a mi saját
daimonunk, mi szültük, mi neveltük, mi hizlaltuk s juttattuk
hatalomra - s most ő kavarja a felszínt.
Nem tudunk róla.
Abban a tévhitben vagyunk, hogy életünket a külső körülmények
irányítják.
Hogy mindennek mások az okai.
Vagy a véletlen.
S a mélyben ott lapul a daimon.
Herakleitosz azt mondta: "A sors: a daimon."Két kérdés van.
Hogyan lehet daimonunkat felismerni?
És a másik: hogyan lehet legyőzni?
A két kérdés szorosan összefügg: amíg nem tudod, ki ellen
harcolsz, győzni sem tudsz ellene.
Vagyis a ráismerés, a rálátás vagy a rádöbbenés meg kell hogy
előzzön mindent - ami azt jelenti, hogy Tudás nélkül egyetlen
üdvös lépés sem tehető.
Először látni kell.
Enélkül semmiféle vallás, pszichotechnika, lelki gyakorlat,
meditáció vagy érzelmek által irányított imádság nem segít - az
"Add, Uram, hogy lássak!" az első és legfontosabb kérésünk, mert
sötétben a daimon legyőzhetetlen.A látást rendszerint megelőzi egy - még homályos, de - állandóan
visszatérő kellemetlen tapasztalás: hogy az életemnek az
alakulását nem szeretem.
Ismétlődnek olyan események, amelyek miatt rosszul érzem magam.
Újra és újra benne vagyok valamiben, amit nem szeretek.
Nem "akarom", és mégis csinálom.
El akarom kerülni, és mégis mindig ott van.
Ez az elégedetlenség, állandó rossz közérzet, ez az "Elegem van
ebből!" a nyitánya minden változásnak.
5
Semmi biztosíték, hogy utána is történik valami: az emberek
elmondhatatlanul nagy többsége ebben a sivárságban megtorpan és
ott is marad. Nem tudják, hogy a depresszió nem végérvényes
állapot, hogy az apály egy lehetséges dagálynak az előjátéka, s
ezért az elveszettségben benne maradnak, s ezt a tehetetlen és
reményvesztett érzésvilágukat átviszik magukkal a halálon túli
létállapotba.Fontos tudni, hogy a daimon a halálunkkal nem hal meg!
Mesterem tanításai és az általam megismert túlvilági sorsok arról
szólnak, hogy a szenvedélyek túlélik a földi életeket. A
szomjúság nemcsak folytatódik odaát, de új és új létesülésbe
kényszeríti a lelkünket. A Mester ugyanazt mondja, mint Buddha,
hogy a tanha, a "létszomj" életünk alapvető oka. És ez nem
"életösztön", hanem valami ősibb és sóvárgóbb szenvedély, amely
sokféle célra irányulhat, hol erre, hol arra, de a dinamikája
hatalmas, s amíg nincs legyőzve, működik. Sokszor
tapasztalhattad, hogy a szenvedély erősebb, mint az életösztön.
Rágyújt, pedig tudja, hogy belehal. Iszik, pedig tudja, hogy
belepusztul. Nekem volt olyan barátom, dúsgazdag ember, akit
három infarktus után sem lehetett lebeszélni a napi tizennyolc
órás pénzhajszáról. egy-egy ilyen
szomjúságot legyőzzön végre. Ez egy folyamatos karmalánc, amely
csak akkor lesz nyilvánvalóvá, ha reinkarnációk egész sorozatát
tudjuk áttekinteni. Én jelenleg olyan "szenvedélyeim" ellen
küzdök, amelyek évezredek óta tartanak fogva, és új és új
formában térnek vissza. És az, hogy "új forma", lényeges, mert
itt nem csupán arról van szó, hogy, mondjuk, egy szenvedélyes
dohányos vagy alkoholista átviszi magával a túlvilágra a
cigaretta vagy az ital iránti vágyát (ez is igaz, de nem
lényeges), hanem arról, hogy azok a valódi lelki motívumok,
amelyek alkoholistává vagy dohányossá tették, megoldatlanul
mennek vele tovább. Ez ugyanis a "daimon", aki nem hal meg
fizikai létünk megszűnése után, hanem átjön velünk a lélek
világába, ott is nyomaszt, és előbb-utóbb egy új inkarnáció oka
lesz.
A szenvedély, a karma és a reinkarnáció elválaszthatatlanul
összefüggnek - ha ezt valaki nem így gondolja, az egész életet
nem értheti. Nem érti a lelkének legmélyebb és legerősebb
dinamikáját, nem érti a lét törvényszerűségét, amely újra és újra
szembesíti a megoldatlan gonddal, és azt sem érti, hogy ez egy
ciklikus folyamat, ahol a születés és a halál egy-egy új
spirálkör, amelyben a szenvedély mindaddig visszatér, míg le nem
győzzük.
Ebben a győzelemben rejlik az isteni teremtés oka és végső
értelme is.Embernek lenni azt jelenti, hogy ezt a küzdelmet soha senki meg
nem harcolhatja helyette. A halál nem szünteti meg, és a kudarcok
és szenvedések sem oszlatják el.
Pörgethet is a daimon, különösen manapság. Ez a pörgős "nem lehet
leállni" daimon, amely végigkerget egy életen, úgy, hogy abban
semmi öröm sincs, csak a rohanás. A "pörgős" daimon egyfajta
önkívületet ad, ügyről ügyre hajszolja az embert, s megszabadítja
attól a kellemetlen élménytől, hogy egyszer is szembesüljön
magával. Nem ér rá élni, és rendszerint meghalni sem - a pörgős
élet gyakran végződik hirtelen halállal. De még odaát is rohanna
tovább. Szellemi segítők szólnak neki, hogy itt már nem érdemes
rohanni, mert nincsenek "ügyei" - kivéve saját magát. Aki
életében nem tanulta meg a csendet, a nyugalmat és a befelé
fordulás időtlen örömét, az halála után sem tud megnyugodni -
olyan lesz, mint a tanácstalan mókus, akinek elvették a kerekét,
de a lábai a semmiben is futnak tovább...Ahhoz, hogy egy "programtól" megszabaduljunk, a programnak le
kell járnia.
El kell jutni odáig, hogy végleg csalódunk benne.
E nélkül a kiábrándulás nélkül nem lehet váltani. És nem is akar
senki, mert nincs rá oka. Egy jó lapjárásnál és főleg azzal a
csontjait is átható hittel, hogy "Nyerni jó!", senki sem áll föl
a kártyaasztaltól.
6
Még a vesztés, sőt az állandó, szüntelen vesztés sem elég.Katarzis kell, nagy baj, valami olyan megriadás, hogy: "Ha így
megy tovább: elveszek!"
Ez az a pillanat, amikor a daimon hatalma, ha nem is megrendül,
de meginog és kérdésessé válik.
A sorscsapás ereje kell ahhoz, hogy legalábbis fölismerhető
legyen, hogy egy rossz varázsló igéjét teljesítettük. És a
"sorscsapás" itt olyasmit jelent, ami nagyobb, mint a halál. A
katarzis mélyebben van, mint bármilyen halálfélelem. A
katarzisban az ember rádöbben, nem arra, hogy elvész az élete,
mert a lelke mélyén tudja, hogy az lehetetlen, hanem arra, hogy
elvész a lelke! A katarzis a halálnál mélyebb zuhanás: a fény
teljes kialvásának egy olyan végső fenyegetése, amely az embert
megfordulásra készteti.
A következő stáció a "pálfordulás".A "pálfordulás" azt jelenti, hogy ÉN-élmény.
A sorsváltozás és a világnézet cseréje már csak következmény. Az,
hogy üldözőből üldözött, dogmatikus rabbiból hithű keresztény,
gyilkosból áldozat, ravasz és egoista földi érdekpolitikus
helyett a szellem szolgája lesz-e valaki - már következmény.
A döntő pillanat az a villanásszerű felismerés, amelyben meglátom
valódi magamat: ráébredek arra, hogy ki vagyok én.gazságra jön rá, nem
pártkönyvet cserél - hanem felismeri, hogy Jézus benne van!
Benne él. Belőle szól.
Innen kezdve arra a kérdésre, hogy Jézus hol van, a saját szívére
mutat válaszképpen.
És a hívek szívére.
Ez nem "megszállottságot" jelent, hanem valóságos ÉN-élményt, és
itt pontosan az történik, mint Buddha követőivel. Buddha azt
mondta: "Legyetek Buddhákká!", Jézus pedig azt, hogy "Én bennetek
vagyok!", ami azt jelenti, hogy a felébredt, vagy "megtért"
szellemiségek identitástudata istenazonos.
(Ezt most azon a modernista nyelven mondtam, amelyen nem szeretek
beszélni. Mondhatnám egyszerűbben is: az ÉNélmény a legmélyebb
válasz arra a kérdésre, hogy: "Ki vagyok én?" És akire
rádöbbenünk, az az igazi valónk, sorsunk kapitánya, aki most
átvehetne a kormányt a daimoni legénységtől.)
Az ÉN-élmény azonban önmagában még nem vált sorsot. Még nem győzi
le a daimont, aki továbbra is ott lapul a homályban - de most már
legalább látni.
Az ÉN az, aki "lát" bennem.
Aki ismer engem.
Aki tud rólam.
És persze tud daimonomról is.
Tanúként pillanat rá személyiségemre, és látja, hogy mi az a
szenvedély, amely eluralt engem.
Nem lehet eldugni előle semmit. A bennem kinyíló Szem nemcsak
néz, hanem mint búvárokon lévő lámpás, világít is a mélységekben,
s fényt vet az elsüllyedt félelmek, szenvedélyroncsok és vágyhínárok
mögött lapuló még mindig lüktető és működő daimonra, aki
korántsem adta föl a csatát - sőt, a küzdelem még csak ezután
kezdődik!
Itt jön az a fázis, hogy: "Akarom ugyan a jót, de mégis: amit nem
akarok, a rossz cselekszik bennem."
Itt jön az, hogy Péter, a kőszikla - bár azt hiszi, hogy szereti
Jézust - mégis elárulja őt.
És nem egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor, s utána
sírógörcsöt kap.
És a sírógörcs után még évekig összevissza kapkod.
Erről a nagy sárkányölő küzdelemről szól az a történet, amelyről
keveset tudunk: Jézus megkísértése a pusztában. Ez negyven nap
véres háborújának a története volt, amelyet saját daimonjával
folytatott. A negyven szimbolikus szám. Egy emberöltőnyi időt
jelent. Ez föltehetően az a közel húsz esztendő, amely Jézus
életének leírásából kimaradt. Közben sok csatát nyer a daimon.
Sokszor "cselekszik bennem a rossz, amit nem akarok". Sokszor
kapok sírógörcsöt. Sokszor veszem észre, hogy hiába tudom, mégse
cselekszem a jót.
7
Az Én akaratát nem tudja keresztülvinni, mert a daimon is akar,
és nem könnyű ellenfél.
Küzdenek.Az Én már fölismeri a daimont, amely többé nem lapulhat a
tudattalan mély vizeiben. Látja, s leleplezi a működését, tudja,
hogy mit miért csinál. Tudja, hogy mi az a "rossz", amit nem
akar, de - most már tudva és látva és leleplezve is - működik
tovább.
Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus.
Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni.
A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van.
Erről a szakadékról mindenki tud.
Ezt már a gyereknek is mindennap le kell győznie, amikor nincs
kedve iskolába menni, de egy magasabb cél miatt mégis muszáj
neki. Sőt már előbb is, amikor Énje azt súgja, hogy "Járj! Állj
föl és járj!", de minduntalan a fenekére ül. És mégis föláll. És
újra visszaesik.
Aztán újra föláll. Most már diadalmasan - de megint visszahuppan.Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában
meg kell erősítenie a most már tisztán látó benső centrumát,
állandóan éberen figyelnie és főleg gyakorolnia kell, mint jó
sportolónak, aki rendszeresen edz, és a sok edzés sok kis győztes
csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát
is a végső győzelemhez.

Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.
Egyébként - jó, ha ezt tudod - a daimon is így született benned,
s foglalta el hatalmi helyzetét. Nagy munkája van benne, s ezért
nem adja fel könnyen.
Az első krémestől még senki sem lett kövér, és tíz-húsz elszívott
cigarettától sem dohányos.
A rászokás folyamata döntő.
S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni.
Vérré, reflexé, ösztönné, jellemmé és végső soron sorssá csak az
lesz, amit sokszor ismételünk...
Hogy "Mit tegyek?", azt már tudom.
De ez még kevés.
Az igazi akaratot onnan lehet fölismerni, hogy azt hétfőn,
kedden, szerdán, októberben, novemberben, decemberben, jövőre és
még húsz év múlva is akarom.
"Az igazi akarat - mondja Nietzsche - egy akaratot sokáig
akarni."
Tulajdonképpen ez a jóga.
Ramana Maharsi a megvilágosodott bölcs azt mondja:
"A béke időtartama az ismételt gyakorlatok árán megszerzett
mentális erővel arányos. Csak a megerősödött lélek képes arra,
hogy önmagát a béke áramlásában megtartsa."
Daimonunkat ugyanis nem lehet megölni - csak leépíteni.
A valódi emberek és a valódi történelmi korok mögött mindig ott
áll a rendszeres testi és lelki gyakorlatok életrendje.
Másképp nem lehet a magasabb színvonalat fönntartani...
---------------------------------------------------
És most, kérlek, figyelj, mert ha létezik még "titkos tanítás",
ez az. Ez a titok úgy van elrejtve, olyan ügyesen, hogy senki sem
kutatja - mégpedig azért, mert ott van mindenki előtt. Éli, csak
éppen nem tudja, hogy titok.
A titok nem az emberé, nem is az Istené, hanem az ördögé.
Ördög alatt értem itt most a Fődaimont.
Mert vannak a mi személyes kis daimonjaink, lelkűnkben lapuló
lázadó erők és szenvedélyek, de ezek a parányi kis varázslók,
ezek a mini-manók mind-mind egy nagy hatalmas Fődaimonnak a
katonái, s ugyanazt akarják, mint ő, csak nem világméretekben,
nem "multinacionális", hanem egyéni kisvállalkozások formájában.
Az én daimonom, a te daimonod, és mindenki daimonja egy Nagy
Főnököt szolgál, egy Fődaimont, akit most ideiglenesen, csupán
azért, hogy értsük egymást, "Ördögnek" fogok nevezni. Madách
Lucifernek hívja, Goethe Mefisztónak, én inkább Ördögnek hívom -
nem a neve fontos, hanem amit akar.
Ez az Ördög azt akarja, hogy a világon ne legyen rend.
Isten a káoszból teremtette a világot, és az Ördög vissza akarja
lökni a világot a káoszba.
Isten világrendet teremtett.
Az Ördög ezt a rendet meg akarja zavarni, föl akarja dúlni, szét
akarja rombolni - lényegében fel akarja számolni a teremtést.Zűrzavart akar. Zaklatottságot. Idegességet. Szétszórtságot.
Rendetlenséget. Tébolyt. Őrületet. Sietséget. Rohanást.
Célja: megsemmisíteni a Teremtő művét s visszarántani az egészet
az őskáoszba.
Azt akarja, hogy elméd örökösen szétszórt legyen. Ne tudj
megnyugodni.
Figyelj százfelé, de sehová se igazán. Szerelmedet hagyd el,
házasságodat dúld fel, barátságaidat áruld el, senkivel ne érts
egyet, senkivel hosszú távon ne tudj kiegyezni, érvelj,
vitatkozz, vádolj; ha gyereked van, ne legyen időd rá; nejeddel
vagy férjeddel ne érts egyet a nevelési elvekben, a gyerek érezze
a diszharmóniát, hogy ide-oda ráncigálják, hogy otthonában - mint
szülei lelkében - nincs rend, hogy a papa rohan, a mama rohan és
ideges, és vibrál a levegő, s hogy az utcán karjánál fogva
ráncigálják az óvodába, ahová nem akar menni; élje át a gyerek,
hogy a szülei nem szeretik egymást, gyűlölködnek, marakodnak,
elválnak és kettéfűrészelik még a bútorokat is; minden menjen
szét, távolodjon el, hulljon ezer darabra, hogy ember ember ellen
éljen, hogy üvöltsön a zene, ne is halljuk sem egymást, sem
önmagunkat; magánéletünk ne legyen, dúlja fel a telefon, a
mobiltelefon, az e-mail, a televízió, a rádió; ha összejönnek
emberek, vágjanak egymás szavába, ne hallgassák meg egymást,
beszéljenek összevissza, és terméketlenül, mint egy parlamentben;
hogy amikor valaki meghal, elmondhassa azt, amit a káoszba
kergetett Macbeth, hogy élete olyan, mint egy őrült meséje, de
semmi értelme nem volt.Miközben éljük, nemigen vesszük észre, csak a vége felé, hogy ez
valóban egy tébolyult mese volt, s ha magunkon nem is, mások
sorsán és a történelmen, amelyet átéltünk, látjuk, hogy ez nem
normális emberek történelme: ezt őrültek csinálták, a szónak
gyakran klinikai értelmében is.
Lázálmok, téveszmék, értelmetlen tömeggyilkosságok, rögtönzések,
elvetemült mániák és olyan hazugságok, amelyeket senki sem hisz
el.
8
Az Ördög rendetlenséget akar.
A téboly nem egyéb, mint rendetlenség. Összevissza van benne
minden, mint egy törött kaleidoszkópban, s ha egy parányi részén
rendet teremt a lélek, az még veszélyesebb, mert az nem rend
lesz, hanem rendszer.
A Rend mindig az egész rendjét jelenti - a rendszer egy beszűkült
részlet elvakult és paranoiás szisztémáját.
A rendszer még pusztítóbb, mint a káosz, mert nem emberi, hanem
ördögi.
Ez is az Ördög titka: a rend gyilkos paródiája, amit úgy hívunk,
hogy "rendszer".
Egy kristályban vagy egy hópehely szerkezetében rend van.
A kozmoszban: rend van.
Egy bölcs ember lelkében rend van...

====================================
És most jön a gondolatmenetünk lényege:
A daimont úgy lehet legyőzni, hogy az ember rendet teremt.
Ahogy Isten kozmoszt - vagyis egy szép Mindenséget - teremtett a
káoszból, úgy az ember rendet teremt a zűrzavaros, széthulló
életében.
"Dolgozni csak pontosan, szépen / ahogy a csillag megy az égen, /
úgy érdemes" - mondja a költő.
Ez a rend.
Ahogy a csillagok működnek.
Ahogy az egészséges szív működik.
Így kéne működni az embernek is a nap huszonnégy órájában s a
négy egymást váltó évszakban.
Rendben kelni, rendben kezdeni a napot, rendben delelni, rendben
esteledni s rendben elaludni.
És rendben dolgozni, rendben enni, rendben beszélgetni, rendben
hallgatni és rendezett lélekkel imádkozni és rendben meditálni,
ami azt jelenti, hogy más a hajnali, más a déli és egészen más az
esti meditáció.
Rendben kell tevékenykedni és rendben kell pihenni.Rendben kell tartani az otthont és a család életét.
És nem szabad beleavatkozni a természet rendjébe, mert abban Örök
Rend van.
A rendet nem kell az embernek kitalálni, mert az van.
A rendet csak követni kell, és főleg megőrizni - mert az Ördög
szétdúlja.
Valamikor, a paraszti életben még rend volt.
Hajnalban, reggel, délben, délután és este: rend volt.
S a hetedik napon - szombaton, ha zsidó, vasárnap, ha keresztény
- megpihentek az emberek, nem azért, mert hullafáradtak voltak,
hanem azért mert ez volt a rend: a teremtés hetedik üteme után új
oktáv indul - előtte csendre van szükség. Nyugalomra.
Összeszedettségre. Letisztulásra.
Volt idő, amikor az emberek még köszöntek egymásnak.
Az idegeneknek is.
Sőt szállást is adtak nekik, mert ez volt a rend.
Minden "szent" ünnep egyben természeti ünnep is volt, sőt
kozmikus ünnep, amely a szakrális - tehát valódi - életrend
szerves része volt. A földi ünnep csillagászati ünnep is volt -
mert tudták, hogy az igazi rend nem családi, népi, emberi rend,
hanem - világrend.Sajnos, visszük magunkkal a rendetlen lelkünket is.
De még így is megnyugszunk az erdőben, a vizeken, a magas
hegyeken - főleg, ha sikerül elfelejtenünk, hogy az Ördög milyen
alapos felforgatást vitt végbe bennük-, ha elfelejtjük, hogy a
szép táj fölött már mérgezett a levegő, a víz fertőzött, és a
nemrég még éltető napsugár ma már veszedelmes.
Az életrend nem más, mint visszatérés a normálishoz.
Ma ez nagyon nagy erőfeszítést követel, mert nem vagyunk
normálisak.
Életrend nélkül, azaz állandó odafigyelés, önnevelés, a jóhoz
való kitartó hozzászoktatás és a rosszról való szigorú
leszoktatás mindennapos munkája nélkül, az abnormális, beteg és
ördögi életünk szüntelen leleplezése nélkül a daimont még
senkinek sem sikerült legyőznie.
Itt van vége ennek az írásnak:
Teremtsünk rendet az életünkben!
..   ..   ..   ..   ..   ..    ..   ..   ..   ..  ..
Kétféle titok van.
A megismerhető - és a megismerhetetlen.

A Bibliában a kétféle titkot két fa jelképezi.
Az egyik - amelynek almájából ettünk - a megismerhető titkokat
rejti magában.
Ez a - jó és rossz - Tudás fája.
A másik - amelyet bukásunkkal elvesztettünk, amelyet az Isten
kerubokkal őriztet - a megismerhetetlen Titkok gyümölcseit
érleli.
Ez az "Élet fája".
És itt máris érdemes fölfigyelni egy lényeges dologra.Az első: ahhoz, hogy a megismerhető titkokhoz hozzáférjünk, ki
kellett zuhannunk a Paradicsomból, a földre hullottunk,
asszonyaink szenvedéssel szülnek, s "orcánk verítékével" keressük
a kenyerünket.
Ez azt példázza, hogy titkokat megfejteni csak akkor lehet, ha
azzá válunk, amit egy-egy titok rejt.
Ha valaki a pokol titkát akarja megfejteni, annak a pokolra kell
mennie.
És ez nem elég - meg is kell élnie a poklot.
Sőt még ez sem elég - azt is meg kell tudnia, miért került a
pokolba.
Belemerülni, átélni és megfejteni, hogy miért jutottam ide - ez
minden pokoljárás célja s értelme.Ha az utolsó lépés kimarad, ha nem találom meg az okát, s azt
mondom: a vak véletlen hozott ide, a balszerencsém vagy mások
gonoszsága, akkor hiába volt az egész. Hiába szenvedtem
bármennyit, ha nem tudom, hogy miért, akkor ki vagyok téve annak
a veszélynek, hogy újra vissza kell jönnöm, mert a bennem lévő
okot, a szenvedélyt, ami a pokolba csalt, nem sikerült
megtalálnom, titkon működik tovább, és újra ide fog hozni.
Magyarán szólva: ahhoz, hogy a poklot megismerjük, nem elég ott
kíváncsi turistának lenni - ahhoz bizony ördöggé kell válnunk,
diadalmas és vesztes, elvetemült és szenvedő ördöggé.
Minden pokoli helyzetbe a saját ördögségünk csal bele. Sőt:
minden poklot a saját ördögségünk teremt.
9
Ha valaki az anyagvilágot akarja ismerni, annak bele kell
varázsolnia magát az anyagvilágba, szembesülnie kell a
betegséggel, a szenvedéssel, a halállal, annak hinnie kell abban,
hogy az anyag az Isten; testet kell öltenie, s át kell élnie,
hogy a sejtek uralkodnak rajta, s nem ő a sejteken.
Az ember csak a tudásra vágyott, és nem sejtette - hiszen még nem
tapasztalta -, hogy ennek az lesz a következménye, hogy
azonosulnia kell a testtel, a fájdalommal és a múlandósággal.
Erre nem számított, s ma sem számít rá: abban a tévhitben tartja
magát, hogy a világ, amelyben él, "objektíve" megismerhető.
Vagyis itt vagyok én - amott a világ, s én ennek a rajtam kívül
lévő világnak a titkait úgy tárom föl, hogy én abba nem vagyok
belevarázsolva, hogy engem az ne is érintsen, hiszen én azzal nem
vagyok azonos: nem én vagyok az asztal, a szék, az erdő, a
hegycsúcs, a többi ember, nem én vagyok az ország, a történelmi
kor, amelyben élnem kell, a víz, amit lenyelek, az étel, amit
megeszem, a fogam, ami fáj... a baktérium, ami megbetegít... Nem
én vagyok mások gonoszsága... Nem én vagyok az árvíz, a vihar és
a háború... Idegen erők játékszere vagyok, amelyek rendszerint
ellenségesek, és én ezt a rajtam kívül élő, ellenséges világot
figyelem, mint vadász a vadkant... s ha kell, le is lövöm.Az a tudat, hogy én nem vagyok azonos a világgal, amelyben élek,
éppen az alma hatására keletkezett az emberben. Megmérgezte a
szeretetét, s így kirántotta abból a nem tudatos, de valóságos
létélményéből, hogy ő másokkal és mindennel szétválaszthatatlanul
Egy, hogy nincs "külön", hogy az élet nem olyan játék, amelyet a
partvonalon kívülről is lehet szemlélni. Ami kint van, az bent
van, és ami bent van, az kint van - és ez a kettő:
egy. Minden és mindenki én vagyok.
Ezt az élményt szeretetnek nevezik, és az Éden kertjéből való
kizuhanásunk története a Tudás megszerzésének és a Szeretet
elvesztésének hatalmas metaforája.
Szeretet helyett okosak lettünk.Tudatunk kettétört külsőre és belsőre, szubjektív és objektív
látásra.
A Jó és a Rossz innen kezdve szétvált, s örökösen jelmezt és
maszkot változtatva történelmet szül, világdrámát, egyéni
kalandot. S csak most jutunk el lassan, az "idők végén" ahhoz a
ma már nemcsak a próféták által megjósolt, de a bőrünkön is
megtapasztalható felismeréshez: jó, hogy nagyon okosak lettünk s
az anyagvilág titkait megfejtettük, és rossz, hogy a szeretet
hiányába belepusztulunk.
A tudásnak, a "megismerhető megismerésének" az ára a szeretet
elvesztése volt.
Az a slágerszövegnek is banális közhely, hogy "Szeretet nélkül
nem lehet élni", ma, az utolsó időkben, civilizációnknak ebben a
legvégső fázisában, amelyet az írások "apokalipszisnek" neveznek,
új értelmet kap.Nem azt jelenti, hogy szeretet nélkül az élet pocsék, sivár és
örömtelen, hanem azt, hogy meg is semmisül. A megismerés
"almáján" élő ember nem szereti sem önmagát, sem embertársait -
közeli hozzátartozóit és családját is ritkán és rosszul -, nem
szereti az állatokat, az erdőket, a tenger halait, az égboltot, a
csillagokat; nem szereti a Földet, s ezért lelkifurdalás nélkül
kirabolja és tönkreteszi.A szeretet, más szóval Egységtudat, az a létélmény, hogy én
Őbenne vagyok, és őénbennem, és mi ketten s mindannyian úgy
vagyunk külön, hogy közben egyek vagyunk. Ez körülbelül az az
alapvető élmény, amit a testünkben élő valamennyi szerv és sejt
átél - amíg létezünk. Ha meghalunk, és elhagyja szervezetünket az
éltető "szellem", vagy más szóval a testünk minden molekuláját
szeretettel összetartó "isteni tudat", az egész szétesik,
szétoldódik, szétválik, szétmállik és szétrohad. A szeretet
nélküli élet: a halál. Oka nemcsak az lehet, hogy az élet
hordozója, a szellem magára hagyja a biológiai testet, de az is
például, hogy a test valamelyik sejtje föllázad a Szellem
hatalma, vagyis az életet összeszervező szeretet törvénye ellen,
s önálló vállalkozóvá válik. Szervezetünkben ilyen egységtudatát
elvesztett sejt, a ráksejt. A szaporodásnak induló önző sejt
megismétli a paradicsomi "bűnbeesés" históriáját.
10
A ráksejt Isten szerepét akarja játszani a testben, hiszen
mindent tud, amit a Teremtő, kivéve egyet: szeretni.
Szeretni nem tud, s ebbe belepusztul.
S nem csak ő: az egész szervezetet magával rántja.

az embernek azzá kell válnia, amit meg akar ismerni.
Keleten ezt karmának nevezik.
Sok érthetetlen magyarázat született erről.
Legpontosabban nagyanyám mondta el, miről is van itt szó:
Amit főztél, edd is meg!
Itt különbséget kell tennünk két szó között.
Az egyik a "megértés".
A másik a "megismerés".
"Megértem" a szakácskönyvet, amikor elolvasom és főzök belőle
valamit - de "megismerni" a főztömet csak akkor tudom, ha meg is
eszem.
Ha belém megy, ha megemésztem, és eggyé válók vele. A hindu karma fogalma, ami szó szerint
"cselekvést" jelent, ezt a három stációt jelenti együtt:
gondolat-tett-tapasztalás. És íme, mindjárt itt vagyunk az élet
talán legnagyobb titkánál. Amikor a bölcsek azt mondják, hogy
"karma", ezt a három fázist értik rajta együtt: megvágyni -
megtenni - és megtapasztalni. Valami lappang a tudattalanomban -
megszülöm és átélem. Vagyis megszenvedem. Ez minden cselekvés
szétválaszthatatlan folyamata. A titok nem ez. A titok az, hogy
ami lappang (vágy, szenvedély, gondolat, elképzelés), az már -
akár akarjuk, akár nem - megvalósul! Azt már nem lehet
megállítani, mert - ahogy az elhajított kő repül s földre hull -
föltartóztathatatlanul lebonyolódik. Nem lehet elfojtani,
megölni, elfelejteni. S ezért, ha egy bölcset a karmáról
kérdezel, legyen az egy olyan nagy drámaíró, mint a görög
Szophoklész, olyan próféta, mint Mózes, azok a szent
szellemiségek, akik a Biblia íróit inspirálták, vagy éppen egy
Vjásza risi, vagy Buddha, mind azt mondják a maguk nyelvén, hogy
a karma az "eredendő vétekkel" indul, az ember létbe zuhanásával,
az Éden kertjéből való kiűzetéssel - vagyis, hogy lelkűnkben van
valami eredendő szenvedély, amely a lét kerekét beindította,
amelyen pörgünk, pörgünk mindaddig, amíg ezt a szenvedélyt,
vagyis létesülésünk eredendő indítékát át nem minősítjük, meg nem
váltjuk. Amíg sötétségünket nem tesszük világossá. És ez úgy
történik, hogy van lelkűnknek egy titkos szenvedélye, van a
megvalósítás, s van a megszült szenvedély átélése és
megtapasztalása. A karma nem "ok és okozat", nem "bűn és
bűnhődés", hanem Sors, ami azt jelenti, hogy mindennek, ami
titokban lappang, meg kell nyilvánulnia. Ez a megtisztulásnak s a
fejlődésnek az útja.Az első fázis: lappangó, láthatatlan, és magunk se tudunk róla.
A második: amikor megtesszük.
A harmadik: amikor megszenvedjük.
Amikor Jézus azt mondja, hogy minden fertőzés belülről jön, és
hogy a házasságtörés már a gondolattal, a kívánsággal
megtörténik, ezt érti alatta.
De hogy ez valójában mit jelent, csak akkor tapasztaljuk meg,
amikor életünk romjain ülünk. Nem a következő meg az azt követő
házasságban, hanem hűtlen természetünk zaklatott és magányos
zűrzavarában. Ekkor jövünk rá, hogy nem egy másik valaki vagy sok
valakik jöttek az életünkbe - hanem vágyaink vonzották be őket, s
épp ezért minden kapcsolatunk előbb-utóbb kiüresedett.
"Mit gondolsz - kérdezte derűsen a nagyanyám -, miért nem ízlik a
legtöbb asszonynak a saját főztje?"Nagyanyám filozófiáját azért szerettem jobban az elvont
bölcseleteknél, mert ugyanazt mondta, amit a nagy filozófusok -
csak érthetőbben.
Olyan nincs, hogy valaki nem eszi meg a főztjét.
Hogy megszül egy vágyat, egy gondolatot, egy tettet - és a
következményétől megmenekül. Ez nem lehetséges, mert az ok össze
van kötve az okozattal, a jó a rosszal, a fény az árnyékkal, sőt
nem csak össze van kötve: a kettő egy, amit csak azért nem
érzékelünk, mert időbeli elcsúszás van: mire visszacsap arcunkba
a gumiszalag, elfelejtjük, hogy mi húztuk meg. S a mindennapjaink
történetében nem fedezzük föl saját varázshatalmunkat: mire
sikerül a mágia, elfelejtjük, hogy a nyulat mi magunk tettük a
cilinderbe.
Az ok elmerül a tudattalanunkban.
De miért?Miért távolodik el az ok az okozattól oly messzire, hogy nem is
látjuk már az összefüggését?
Miért mossa el az idő a tett, sőt a tettet kiváltó gondolat és a
tanulság közötti tapasztalást?
Miért késik néha évtizedeket, sőt századokat az okozat?
Egyelőre tegyük félre ezt a kérdést.
Térjünk vissza Éva almájához.A megismerés: karmikus folyamat, amely pontosan úgy működik, mint
a paradicsomi bukás jelképes történetében: az első tett megszülte
a következményét.
Mégpedig nem olyan egyszerűen, hogy ettünk a tiltott gyümölcsből,
s ezért kidobtak bennünket az Éden kertjéből - mert a folyamat
nem itt indult.
A folyamat ott indult, hogy akármilyen boldogságban éltünk is,
megvágytuk azt a gyümölcsöt! Kísérthetők voltunk, mert valahol,
minden harmónia és jólét és békesség dacára, kellett nekünk.
Mi?
Mi hiányzott?
Mi hiányozhat az Édenkertben, a Paradicsomban?!
A Tudás.
11
Pontosabban: a hatalom. Az egyéni - isteni egységtől független -
hatalom.A Tudás hatalma.
Olyanok akartunk lenni, "mint az istenek", jó és rossz tudói,
azzal a végtelen hatalommal, amit a tudás nyújt. Csak eggyel nem
számoltunk - mert nem tapasztaltuk még soha -, hogy a Paradicsom
elveszíthető.
Vagyis, hogy a tudásnak ára van.
A megismerés folyamata pedig azóta is így történik: lappang
bennem valami. Vágy, ambíció, akarat, elképzelés, gondolat,
szenvedély. Nem tudom mi, hiszen nem ismerem még. Ahhoz, hogy
megismerjem, meg kell szülnöm, mert csak ha megvalósítom, ha
kivetítem magamból és látom, ha megélem és megtapasztalom...
vagyis ha "megeszem, amit főztem", csakis akkor ismerhetem meg,
mi az, ami lappangott bennem, s amiről eddig nem tudtam, mert
rejtve volt.
A megismerés tehát két fázisban történik.Az első a "jó" fázis, amikor álmaimat megvalósítom.
A második a "rossz", amikor szembesülök a következményeivel.
De másképp is mondhatom: az első a "jó" fázis, amikor - szinte
teremtői hatalommal - varázsvilágot teremtek.
A második a "rossz" fázis, amikor saját varázsvilágom magába zár,
azonosulni kényszerülök vele, s elszenvedem minden
következményét.
Vagyis a fejemre omlik az egész.
A két élmény összetartozik. A megismerés kikerülhetetlen stációi
ezek - s mivel az ember kozmikus feladata éppen a megismerés,
vagyis a tudattalanban lapuló sötétség világossá tétele s az
őskáosz renddé formálása, e két stáción sorsszerűen megyünk
keresztül.Sorszerű alatt itt azt a törvényt értem, hogy ami lappang, annak
megkell nyilvánulnia. Ez az élet alaptörvénye. Nem azt jelenti,
hogy ami valakiben rejlik, az kiderül, hanem azt, hogy meg kell
élnie! Őseink tettében nem az volt a "vétek", hogy ettek az
almából, hanem, hogy lelkük mélyén éhesek voltak rá, éhesek az
egyéni hatalomra; "megkísérteni" az embert csakis olyasmire
lehet, amire hajlamos. Később az emberéletnek ez az alapvető
tapasztalata lett az imádság főmondata: "Ne vigy minket
kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól."
Az ember létélménye tehát kettős: születik, de meghal. Győz, de
veszít. Naggyá nő és senkivé válik. Amit nappal épít, éjjel
összedől. Amit tudatlanul "kiálmodik" magából, mint "valóságot"
elszenvedi.A folyamatnak ezzel még nincs vége, s ezt legjobban a bűn és
bűnhődés ellentétpárnál láthatjuk: azzal, hogy valaki
"megbűnhődik", még nem zárult le a folyamat, csakis akkor, ha
rádöbben arra, hogy ez egy széttéphetetlen karma-kör: ha
szenvedésében felismeri a mély okot, vagyis hogy nem azért
szenved, mert véletlenül "lebukott", nem is azért mert - ahogy
manapság vélik: az "élet értelmetlen", hanem mert ő maga idézte
saját magára a szenvedést, azzal a homályos vágyával, amit
valaha, öntudatlanul "jónak" vélt.
Ezt a pillanatot hívjuk úgy, hogy "megismerés".
Akinél ez nem következik be, visszaesik.
"Tudni" valamit személytelenül is lehet - "megismerni" csak
akkor, ha abban én is benne vagyok, ha gondolataimnak
következményeit nemcsak látom, de át is élem a saját bőrömön.Amit tudok, elfelejthetem, mert csak "tudok" róla, de nem az
enyém. Amit "megismerek" az már jön velem, mert hozzám tartozik,
megszenvedtem érte s az enyém. Enyém, mégpedig nem azért, mert
belekeveredtem, hanem mert én csináltam. Olyan szerepet játszok,
amelyet - bár elfelejtettem - én magam írtam, vagy még
érzékletesebb példával: olyan álomba vagyok belebonyolódva, ahol
mindenféle zavaros és nyomasztó események történnek velem, sok
szereplő kerget, véd, elárul, szeret, fenyeget, gyötör és
ijesztget, de amikor felébredek, rádöbbenek, hogy ezt mind én
álmodtam - én csináltam, én teremtettem! A sztorit is én
álmodtam, és az összes szerepeket, akikkel magamat gyötörtem a
saját varázsvilágomban, én játszottam. A legboldogabb felismerés,
ami az ébredő embert éri, hogy mindenki eltűnik körülötte, az is,
aki üldözte - csupán azért, mert kinyitotta a szemét. A szó igazi
értelmében ilyen a megismerés:életem eseményeiben "megismerem" önmagamat, a külső eseményekben
"ráismerek" a saját álmomra.
Ahogy ezt az álmot csakis én álmodhattam, ezt az életet csakis én
élhetem.
Azért olyan, mert én élem. Mert belőlem jön - lelkem olyan
rejtett mélyéről, amelyről keveset tudok. Más a helyemben egészen
mást élne.
A megismerés mindig önmagunk megismerése is - s ez egyrészt azért
nehéz, mert nem látunk befelé, másrészt azért, mert a világot
nemcsak mi, hanem mindannyian együtt is "álmodjuk" - kollektív
álomban élünk -, s ebből kitépni magunkat csakis akkor lehet, ha
ráébredünk arra, hogy hol közös ez az álom, vagyis mi az, amit én
álmodok, mi az, amit a többiek - s főleg, ha rájövök arra, hogy
miért veszek részt benne.Nem "véletlenül" születünk éppen ide és éppen most és éppen azok
közé, akikkel életünket leéljük.
Sorsteremtő álmainkban kell hogy legyen valami közös.
Ezt hívjuk "korszellemnek".
Ezt nemcsak megéljük, de valamennyien csináljuk is.
A felelősség alól nem lehet kibújni: aki itt van, valamiért ide
került, valami olyan szenvedély hozta ide, amit csak mostanában
lehet megélni, és csakis azokkal együtt, akikkel életünket
leéljük, bármennyire taszítanak is!
A megismerés ott kezdődik, amikor fölfedezem, hogy ebben a közös
lázálomban, ebben a kollektív létrontásban én magam mennyire
vagyok részes, mekkora az a "gerenda", amit a saját szememben nem
veszek észre.  Ha csak annyit látok a világból, hogy az elvetemült
és pocsék, és az emberek kétségbeejtően sötétek benne, az nem
megismerés, mert saját varázshatalmamra és felelősségemre nem
döbbentem rá. Így aztán föl sem tudok ébredni a káprázataimból, s
főleg nem tudok egy másik, jobb világot álmodni, mert abban a
tévhitben élek, hogy azt mások álmodják, nem én.
Mint az őrültek az elmegyógyintézetben, meg vagyunk győződve
róla, hogy valami hatalmas félreértés miatt kerültünk ide, mi,
egyedüli normálisok.
A megismerés nem más, mint tudatára ébredni annak, hogy Isten
varázshatalmat adott nekünk, s varázslatainkért felelősek
vagyunk.
Ez az első axióma.
12-----------------------------------------------------------------
A második ugyanilyen fontos:Amit hétköznapi értelemben "valóságnak" nevezünk, nem egyéb, mint
tudattalan tartalmaink sorssá válása. Semmi sem maradhat
tudattalan. Ami lelkünk mélyén csak egy ismeretlen vágy volt,
abból szövődik életünk meséje - s ezért mindabból, ami velünk
történik, meg lehet látni, mi lakott bennünk. A "megismerés" nem
egyéb, mint ráismerni önmagamra az életem eseményeiben: azért
élem ezt az életet, mert az enyém, mert belőlem született, s vált
körülöttem "valóvá".
A harmadik pedig a legfontosabb:
Mindannyian egyszerre vagyunk tettesek és áldozatok.
Ha valaki szól hozzánk, pontosan érezzük, hogy ez az ember csak
"tud", vagy már "ismer" is. A "tudó" ember csak elveit,
elméleteit, információit mondja - az "ismerő" saját magát. Az
egyik csak okos - a másik bölcs.És most térek vissza ahhoz a kérdéshez, amelyet otthagytam
lebegni a levegőben.
Miért távolodik el az ok az okozattól?
Miért van az, hogy teszek valamit (ok), s cselekvésem
eredményével (okozat) csak jóval később szembesülök? Miért van
az, hogy gyermekkori, sőt számtalan előző életbéli traumát
hurcolunk magunkkal? Miért nem látjuk a tett pillanatában azonnal
a következményt is? Miért merülnek el élményeink a felejtés mély
vizében, miért süllyednek le a "tudattalan" követhetetlenül
zavaros homályába, hogy csak jóval később bukkanjanak föl,
elkésve és felismerhetetlenül?
Vagyis hogyan működik a karma?Mi ez a késedelem, s egyáltalán mi értelme van a késleltetésnek,
ha mindabban, ami történik velem, nem ismerem föl régi tetteim
következményeit?
Bűnhődök, és nem tudom, miért?
Elborít a hullám, s nem emlékszem rá, hogy ezt én keltettem
valaha, egy távoli, ma már fölidézhetetlen mozdulatommal?
Nagy kérdés ez, az emberélet talán legégetőbb kérdése.
A válasz pedig - mint minden igazság - egyszerű.
Mindez a szeretet hiánya miatt van.
"Szeretet" alatt az egységélményt értem - a mindennel való
egységet.
A testeddel például tökéletes egységben élsz, s ezért ha
belenyúlsz a tűzbe, azonnal fölüvöltesz a fájdalomtól, mert az
ujjaddal egy vagy, s ezért az ok és okozat, a tett és tapasztalás
között nincs időbeli elcsúszás.  Ha valakit valóban szeretsz,
azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán,
hanem, mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat,
neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki,
neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem
távolságot. Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történik
vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépsz
az időből, s az örökkévalóságot éled tovább: látod, hogy a
bimbóban ott a virág, a virágban a hervadás, s elhervadt virágban
az új élet csírája. Akik szeretik egymást, azoknak nem lehetnek
titkaik, mert látják egymást nemcsak ma, holnap és holnapután, de
ezer inkarnáció múlva is látják, és tévedhetetlenül fölismerik
egymást. Bármilyen jelmez és maszk mögött is: ő az! Ismerem!
A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted
azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen -
hogy felejtsd el, akivel egy vagy.

Vagyis a karma folyamata azonnal lebonyolódik: a gondolat, a tett
és a megismerés egyetlen, egészen rövid időpillanat műve.
A szeretet a világ egységének... tudása? érzése? ereje? hatalma?
Nincs rá szó, csak annyi, hogy ez olyan szoros összeforrottságot
jelent, amelyben sem időbeli sem térbeli távolság nincs:
minden együtt van, az ok az okozattal, itt és most, azonnal és
együtt.
Nincs késedelem.
Nincs "karma".
13
Anyák, akik mélyen szeretnek, ettől szenvednek legtöbbet, mert
előre látják, hová vezet gyermekük vétke, vagy "hülyesége" -
látják az okban az okozatot, késedelem nélkül most és azonnal
érzik, miközben a gyermeknek sok esztendőre, sőt gyakran egy
egész életre van szüksége, míg a tetteinek okaival és
következményeivel szembesül. S tegyük még hozzá: mivel szeretik a
gyermeküket, ami neki fáj, nekik is fáj - mert egyek vele. És
nemcsak akkor fáj, amikor megtörténik a baj, hanem jóval előbb,
amikor a későbbi szenvedés okát a gyerekben megpillantják. Már a
babában, már a kisgyerekben - nem "megérzik" a jövőt, mert a
szeretet nem ösztönös, de a legszellemibb élmény -, hanem
meglátják az eljövendő sorsát, és szorongva figyelik
beteljesedését.

Az oknak és az okozatnak ez az időbeli "elcsúszása" tehát az
egységélménynek a szeretetnek az elvesztése miatt történik:
mivel messzire szakad egymástól az én és a te, az én és a mi, az
én és az ő, és még messzebbre az én és az Az, ha belekiáltok a
magamról letépett és távolra taszított, idegennek vélt világba,
csak késve érkezik hozzám a visszhang, néha olyan elkésve, hogy
föl sem ismerem már a saját hangomat benne.Amit itt elmondtam, az egész természeti világra vonatkozik. Ma
már az elméleti fizika igazsága, hogy a legkisebb változtatással
az egészet azonnal megváltoztatom - még akkor is, ha azt, mint
természeti katasztrófát csak késve tapasztalom. (Aki járatos a
mai kor legfejlettebb tudományában, a fizikában, pontosan tudja,
hogy amiről itt szó van, nem egy "idealista", vagy "vallásos"
elmélet, hanem tudományos tény:

Manapság azonban tökéletes szeretetlenségben élünk, pontosabban
szólva a szeretetlenség karmáját éljük.
Az első stáció a megértés. Ez még csak észbeli fokozat.
A tudományos gondolkodás szinte teljes egészében a megértés
fokáig jutott el. Ezt hívjuk "objektív szemléletnek", amely a
világot, mint rajtunk kívül álló s tőlünk független, "objektív
valóságnak" látja, s úgy is vizsgálja. Csak látom, de nem
tartozom hozzá. Benne élek, de csak úgy, mint egy idegen. Sőt még
azt is mondjuk, hogy "Az embernek le kell győznie az ellenséges
természetet".

A "megismerés" tulajdonképpen egy olyan stáció, amikor az ember
azzá válik, amit megteremtett, amikor át is éli mindazt, ami
eddig csak egy "gondolat-kísérlet" volt, amikor belebújik abba a
varázsvilágba, amelyet szeretettelenül megteremtett. Így aztán a
"megismerés" sok mindennel párosul: bűntudattal, szenvedéssel,
lassan bontakozó felelősségérzettel nem csupán magammal, de
másokkal, sőt az egész világgal szemben is, amelyet valaha -
éppen az értelmi rövidlátásom miatt - elrontottam.
Fájdalmas folyamat ez, nem szívesen vállalkozunk rá.
Manapság szinte senki.

Megismerése annak, hogy a szenvedés kerekét én magam forgatom,
hogy sorsomért, életem eseményeiért a felelős én magam vagyok.
"Honnan tudjuk, hogy bűneink megbocsáttattak? - kérdi Hamvas
Béla.
"Onnan - feleli -, hogy többé nem követjük el őket."
Sokféle ismeret van, de az egyetlen és legfontosabb megismerés
nem egyéb, mint annak az átlátása, hogy a szenvedéseimnek belőlem
eredő oka s egyetemes értelme van.
-------
A megismerés én-ismeret.
A szó legmélyebb és legtágabb értelmében vett önátélés.
A szellem anyagba zuhanása tulajdonképpen önkívületi állapot.
A lélek önmagából kilép, csak kifelé lát, és azt hiszi, hogy
minden rajta kívül van: főleg ami kellemetlen, rossz,
vállalhatatlan és sötét, de kívül van minden hatalom, amely
sorsát meghatározza: ezt hol természeti körülménynek, hol
politikának, hol istennek nevezi.
A megérthető titkok mind kívül vannak.
"Kívül" alatt itt persze nem csupán a másik ember értendő,
nemcsak a környező természet, hanem az egész megtapasztalható
világ.
------------------------------------
A szenvedély jó szó. Buddha is ezt használta: tanha. A szenvedély
szomjúsága.
Jézus ugyanerre mondta, hogy "gonosz".
Ez az, ami bennünk van, és amitől meg kell szabadulnunk.
Minden egyéni és közösségi életet, minden történelmi "izmust", de
hozzátehetném, hogy minden nívós színpadi drámát is egy-egy ilyen
uralkodó szenvedély mozgat, amely az embert tragédiába sodorja,
amelynek végén, ha megéli katarzisát, megtisztulhat. A hőst vakon
űzi egy szenvedély, meggyőzhetetlenül, elvakultan és
lebeszélhetetlenül sodródik, míg a végén belerohan egy
megnyerhetetlen csatába; itt összetörik, tébolya romokká hullik,
vérével és könnyeivel oldja ezeket a romokat, míg végül
keménységük lágyul, cseppfolyóssá válnak, mint az olvadó jég
szilánkjai, míg végleg eltűnnek... elfolynak... elpárolognak. ...
Az a sokféle történelmi "valóság", amelyet az emberiség megélt, s
az a "rossz valóság", amelyet éppen élünk, mind ilyen hatalmas
ősszenvedélyeknek a megnyilvánulása. Szó sincs "világnézetekről"
- a tudattalan szenvedély szüli a "valóságokat. (Én rövid életem
során hat teljesen különböző valóságot éltem meg, de már látom
sajnos a hetediket is.)
14
Aki itt van, azért van itt, mert benne is ott lappang az, amit
odakint botránynak lát, csak éppen önmagában nem veszi észre - a
rossz valóságot mindenkinek meg kell élni.
Már egy inkarnáció kiválasztásánál is alapvető szempont, és
sorsfeladatunk döntő része, hogy: ebben a korban és ebben a
"valóságban" válthatod meg magadat a sötétség hatalmából - mert
ez a sötétség benned is ott él!
Nagyobb hibát nem követhetünk el, minthogy ahelyett, hogy
megvizsgálnánk lelkünket, vajon mennyire munkál bennünk a
külvilág látható őrülete, inkább az ártatlan áldozatok közé
soroljuk magunkat.

Mindig, mindenhol csakis a pénzről van szó.
A politikus a pénzről beszél, a pap a birtokjogról s az állami
támogatások összegéről; a fizetés, a megélhetés, a mibe kerül, a
mennyit kap, a mennyije van s mennyit lopott központi kérdés.
Egy műalkotás, ha nem hoz a konyhára, értéktelen.
Értéke annak van, amit sokan vesznek.Éhező, nyomorgó tömegek hallgatják a milliárdos, billiárdos és
multibilliárdos költségvetési vitákat, s bár nem értik, de
tudják, hogy most a sorsukról van szó.
A jólét szenvedélye mindent irányít, gátol, elnyel és letarol.
És igazol.
Igazolja például azt, hogy a Tízparancsolat egyetlen törvényét
sem tartjuk be; nem is lehet, mert akkor nem tudnánk pénzhez
jutni. Ahhoz sajnos lopni, ölni, paráználkodni, aranyborjút
imádni kell, s Istent nem lehet szeretni, mert már van nagyobb s
igazibb szerelmünk: a pénz.
----------------------------------
Ha valakit mélyen
szeretünk, minden ölelés után nem csupán "kielégülést" érzünk,
hanem szomorú árulást is... ürességet, hogy nem azt kaptuk, amire
vágytunk, és mi lesz ezután: megszűnt a vágy - minek ez a másik
ember egyáltalán?
--------------------------------------
A papok minden vallásban, Tibettől Rómáig azon
dolgoznak, hogy az eltávozó lélek szárnyait kinyissák: repülni
tanítják a haldoklót.
Minden avatott író tudja, hogy az utolsó mondatok roppant
fontosak. Egy kötetet lehetne összeállítani a színpadi hősök
búcsúszavainak listájával - ezek a szavak mindig a
leglényegesebbet mondják el az emberről. Kosztolányi Dezső odáig
megy el, hogy magának az írónak is úgy kellene írnia, mintha a
siralomházban ülne, hogy csakis a legfontosabbat, életének
gyémántként összesűrűsödött, végső és legértékesebb igazságát
mondja el. Siralomházban, mondja Kosztolányi, már nem lehet
hazudni...
------------------------
 "De hát amit látok, amit megszagolok és
megfogok, az tényleg van! Abban nem kell hinnem, mert abban
bizonyos vagyok!" És erre azt feleli nemcsak minden metafizika,
de ma már a tudományos fizika is, hogy igazából csak káprázat és
hiedelem az, amit látsz, szagolsz és megfogsz! Élnél csak
röntgenszemekkel, tapintanád az energiát, érzékelnéd a
rezgéseket, akkor tapasztalnád valójában, hogy durva
érzékszerveid szuggesztióját vélted valóságnak.

 Először hiszek, aztán tudok... Soha semmiben nem
hiszek... A hit: a primitív emberek mankója... A hit: veszedelmes
őrület! Az emberiség zömét különféle hitek miatt kínozták és
ölték meg!"
-----------------------
Az élet nagy szavainak isteni eredete van - ahogy már írtam -, s
az emberlét legnagyobb szellemi teljesítménye azoké az őseinké
volt, akik a szavakat "lehozták" magukkal a megnyilvánuló
világba.
A szavak, vagyis a jelképek a szellemhazánkból erednek.
A név nem a két lábra emelkedő majom, hanem a megtestesült
emberi-isteni szellem műve: a nyelv az emberiség történetének
legnagyobb és legintelligensebb alkotása.
Nagy népeknek nemcsak nagy tanítói, költői és tudósai, de
elsősorban és mindenekelőtt nagy nyelvük volt.
Mélyre látó, sűrű, mindentudó nyelvük, olyannyira, hogyha csak
néhány szót megértünk ezekből a nyelvekből, a szentírás sok ezer
oldalnyi tanítását is pótolhatjuk velük.
------------------------------------
15
Ahogy a testünk levegőt, vizet és táplálékot vesz magához, hogy
éljen, úgy egónk tudata időt szív be, időt iszik, időt eszik, s
ha ezt nem teheti: elpusztul.
Ezért kerül pánikba az ego, ha meg kell állnia.
A meditáció célja: az elme működésének, rezgésének (csittavritti,
ahogy a hinduk nevezik) a leállítása.
Ilyenkor az egóra rájön a fulladás érzése.
Inkább rohan, inkább száz helyen van egyszerre, inkább zaklatott,
ideges, nyugtalan és feldúlt, mintsem hogy megálljon - mert akkor
vége.
Minél erősebb az egónk, annál jobban iszonyodunk a nyugalomtól,
mert úgy érezzük, a létünket fenyegeti.
Mégis vannak pillanatok, amikor az egónk elájul.
Amikor elménk nem "rezeg", s én-tudatunk lebénul.
Tetszhalottá válik.
S ekkor váratlanul az történik, hogy az eszméletlen ego s a
megvakult és kiüresedett tudatunk helyén megjelenik egy másik,
fölényes és biztos látás, egy időtlen és végtelenül nyugodt,
szinte rebbenetlen Tekintet - s ez nemcsak lát, de ugyanakkor
cselekszik is - vagyis a tudni és a tenni egyidejű számára -, s
az egész problémát, amitől a tanácstalan ego elájult, néhány
fölényes és magabiztos mozdulattal elintézi.
Ez a lélekjelenlét.
Semmi köze az Itt és Mosthoz.
A lélekjelenlét transzcendens állapot.
Időtlen.
A Lélek lát és cselekszik ilyenkor, aki örökkévaló.
Az ember ekkor egy magasabb dimenzióba lép át, a szellemi
dimenzióba, ahol nincsen idő.
Nincs benne volt, van és lesz.
Nincs idő.
A szó, hogy lélekjelenlét, nem azt jelenti, hogy a lélek a
"jelen" időállapotába került, vagyis megállt, mint egy elromlott
óra mutatója - hanem azt, hogy a Lélek JELEN van.
Eddig nem volt jelen.
Csakis az ego volt, ő pedig nem tudott "jelen" lenni, mert örökké
rohant.
Nem is tudtunk róla, hogy lelkünk van, arról meg különösen nem,
hogy ez a tökéletesen elfeledett Lélek, ha jelen van, a nehéz
sorshelyzetet, amelyből az egónk öngyilkos módon kiájult,
végtelen nyugalommal megoldja.
A Léleknek ugyanis nincs ideje.
Mivel az Örökkévaló gyermeke, ezért örökké Van.
Más dimenzióban él, mint ahol a múlt-jelen-jövő folyama sodródik.
És ezért a Lélek számára a volt is van - és a lesz is van. Most
fáj neki, ami sok éve történt, s most éli meg, ami csak később
lesz, mint aki beleolvas egy regény végébe.
Robogsz az országúton, hirtelen szembejön egy meggondolatlanul
előző autó... elfog a félelem, az iszonyat, az egész lényedet
markába szorítja a rettenet... s aztán történik valami:
hirtelen megszáll egy olyan különös nyugalom, amelyet sohasem
ismertél... s biztos kézzel és félelem nélkül olyan műveleteket
csinálsz a kocsiddal, amelyeken később magad is elképedsz;
átrohansz az útpadkán, átugratsz egy keskeny árkot, beleszaladsz
egy erdőbe, de úgy, hogy kikerülöd a fákat, majd visszakanyarodsz
az országút felé, de nem futsz rá, hanem óvatosan, hogy ne
penderülj meg, fékezel, ügyesen kormányozol, miközben jobb
kezeddel finoman és erőteljesen hátranyomod a melletted ülő
útitársadnak, mondjuk, a gyermekednek vagy feleségednek a
vállát... Vigyázol rá... Tenyeredből sohasem tapasztalt erő és
nyugalom árad...
Végül megállsz...
Állsz... lefulladt motorral... s még csak nem is vagy
megdöbbenve.
És eltelik néhány perc, míg újra visszatér a félelmed, elfog a
remegés, s most már visszaemlékezve, csodálkozva tapasztalod,
hogy itt egy olyan feladatot oldottál meg, amelyre "hétköznapi"
tudatoddal képtelen lettél volna. Emlékezetedben - sokszor még
évek múlva is! - visszajátszod az elmúlt pár pillanat
"katasztrófa-filmjét", s döbbenten látod, hogy mennyi mindent
észleltél egyetlen másodperc alatt, s ezzel együtt hány virtuóz
műveletet hajtottál végre... vagyis az észlelés és cselekvés
teljesen egyidejű volt benned... s ami a legkülönösebb: nem
féltél.
Ha megmaradsz a "hétköznapi" tudatod szintjén - már nem élsz.
Talán a feleséged vagy a gyermeked sem.
Ha benned marad a félelem és az iszonyat görcse - már nem élsz.
Egy másféle tudatállapot s egy másféle lelkiállapot kellett
ahhoz, hogy életben maradj.
Ez a ken.
Ez a lélekjelenlét.
Egy pillanatnyi "megvilágosodás" - emberfeletti tudatállapot:
lelked, azaz Önvalód egy pillanatra jelen volt, átvette sorsod
felett az uralmat, elintézte az elintézhetetlennek tűnő gondodat,
s aztán eltűnt, mint a jó "tündér" - aki azért kapta talán ezt a
nevét, mert ilyen tünékeny. (A tündérek tünékeny tünemények.)
Azt mondják az utólag magyarázgató nagyokosok, hogy itt nem
történt egyéb, minthogy vegetatív idegrendszered vette át az
uralmat, a benned lévő állati ösztön. Mint minden materialista
magyarázatban, ebben is ott van egyrészt az a rondaság, hogy
lefelé érvel, s azt magyarázza, hogy állatként jobban működsz s
bölcsebb vagy, mint emberként - másrészt az a féligazság, hogy a
ken élménybe valóban beleszólt az ösztön is, mert ha a tudat
kikapcsolódik, akkor az emberalatti és emberfeletti lényünk veszi
át a dolgok irányítását.
Ezt jó tudni.
16
Vagyis mit?
Az, hogyha egy cselekvés spontán, még nem jelenti azt, hogy
lélekjelenlét.
Ez a különbség, amit jól ismernek a bölcs mesterek.
Hogy a tudat pillanatnyi kiiktatásával éppúgy lehet valaki egy
isteni Lélek, mint egy gátlástalan vadállat.
Egy sértésre is lehet spontánul felelni - azonnal belerúgok -, de
az ilyen gátlástalan visszahullás nem az állat, hanem sokkal
inkább az elvetemült ember ingerülete, amelyet "gonosznak"
nevezünk.
Az állat nem gonosz.
Az öncélú gyilkolást, a bosszút és mások elpusztításának kéjét az
állat nem ismeri. Szadista állat nincs. A szeretetlenségnek és
hatalomszomjnak erre a fokára nem tud zülleni: ilyesmire csak az
ember képes.
De mindezt csak zárójelben mondom.
Az igazi lélekjelenlét állapotában - amelyet mindenki ismer, s
amelyet a bölcs rabbi szerint kétszer-háromszor mindenki megél -
az ember nemcsak a bőrét menti, hanem hirtelen olyasmiket is
megtud, amiket eddig nem tudott.
Visszatérve az előbbi helyzethez: tudja például, mire gondol a
szemberobogó autó vezetője. Tudja, mire gondol a mellette ülő
társa, a mögötte haladó kocsi vezetője (anélkül, hogy
hátranézne!) tudja, mit művel majd a fák között, holott sohasem
járt még autóval erdőben. Tudja azt is, hogy most meghal-e, vagy
élni fog. Tudja azt is, hogy ami most történik vele, az véletlene,
vagy sorsszerű.
De ennél jóval többet is!
Azt, hogy Isten segíti-e, vagy sem.
Hogy a szellemvilág segítői jelen vannak-e, vagy sem.
Sokan hangokat hallanak ilyenkor.
Tanácsokat, sugallatokat: "Erre menj! Arra menj! Ennek meg kell
történni!..."
Az őrangyalokról való tudás ebből a tapasztalatból ered.
Ami pedig a legkülönösebb élmény, s amit még sohasem élt át: hogy
nincs benne félelem.
Egész életében félt és szorongott, hogy valami baj lesz - és
most, hogy itt a baj, a legnagyobb baj, ami csak emberrel
történhet, hogy meghal ő is, a kedvese is: nem fél!
Miért?
Mert jelen van a lelke - Önvalója, aki halhatatlan.
Nincs félnivalója, mert nem halandó.
Amíg a lelke jelen van, addig örökkévaló, sebezhetetlen és
elpusztíthatatlan.
Nem lehet neki ártani.
Nem halhat meg, mert ahol most van, az már a "túlvilág".
Ezért nem fél.
A ken: túlvilági élmény.
Ezért gyakran másféle csodákkal is párosul.
Csak néhányat sorolok fel:
Elmúlik egy betegségünk... Olyasmit művelünk, amit egyébként nem
tudnánk: nagyobbat ugrunk, olyan óriási súlyt emelünk fel,
amelyet normális körülmények között meg sem bírnánk mozdítani...
Olyan tulajdonságok, képességek bukkannak fel bennünk, amelyeket
születésünkkor nem hoztunk magunkkal: bátorság, nyugalom, erő, az
összefüggések zseniális átlátása... Olyan megértések, érzések és
átélések, amelyeket eddig nem ismertünk... tévedhetetlen
emberismeret... jövőbelátás.. . és sorolhatnám tovább a ken
csodáit, amelyek nem egyebek, mint az isteni váratlan betörése a
hétköznapi tudat lefokozott világába.
Ez a ken.
Sajnos nem tart sokáig.
S még nagyobb kár, hogy idővel elfelejtjük.
17

A Mester egy pillanatra megéleti tanítványával a szíve titkát, s
innen kezdve tudja, hogy amit keres, benne van.
Azt mondja: "Figyelj! Érzed? Látod? Éled?... Ez vagy te!... Az
elkövetkezendő éveid arról szólnak majd, hogy ami most felbukkant
belőled, azt felszínre hozd! Most eltűnt - de ott van! Sok időbe
és fáradságos munkádba kerül, míg igazi lényedet megvalósítod!
Most üzent a mélyből! Kopogott, mint rab a föld alatti börtönből:
Itt vagyok!... Szabadíts ki!... Az üzenetre azért volt szükség,
hogy tudd: kivé leszel majd utad végén!
Ennyit akartam mondani.
Nem tudom, az olvasás közben fölvillant-e benned ez a szavakkal
leírhatatlan élmény.
Ha igen, akkor jól írtam.
És ha most összegyűjtöd saját ráébredésed emlékeit, magad is
látod, milyen sok közöttük az, amit nem a halálveszély vagy
sorscsapás okozott, hanem a művészi élmény.
A valódi művészet az embert megrendíti és halhatatlanságára
ráébreszti.
Amelyik mű ezt nem teszi meg: nem művészi alkotás.
Az ember a szépségtől s az igazságtól megrendül.
A művész: mester, aki nézőjét, hallgatóját vagy olvasóját -
Hamvas Béla szavaival - "isteni származására ráébreszti".
Ha egy versből, zenéből, színházból, egy dalból vagy egy
regényből hiányzik a megrendítő érzés - biztos jele, hogy
alkotója nem az igazi művészek rendjéből való.

---------------------------------

Valójában azonban ez is lelki kérdés: az ember azzá lesz, amivé
teszi magát. Az a hatalom uralkodik benne, aminek odaadja magát.
"Gazdag" az, aki a pénznek odaadta magát, belevarázsolta a
lelkét, s mint egyetlen életcéljával, azonosult vele. Nem kell,
hogy sok pénze legyen. Elég, ha csak sóvárog utána. "Ahol a
kincsetek - ott a szívetek", s a gazdag ember a szívét helyezte
abba a rögeszmébe, hogy a pénz boldoggá teszi.
"Szegény" pedig az, akinek nem fontos a pénz - akkor se, ha van
neki.
A lelki értelemben vett szegény úgy megy bele a nagy vagyonba, s
úgy jön ki belőle, hogy meg sem érinti: lepereg róla, mint a liba
tolláról a víz.

--------------------

Szülők, ha nem tisztelik
gyermeküket, megnyomoríthatják. S a férj, ha nem tiszteli a
feleségét, alkalmatlan a házasságra.
Megpillantani a hitványban is a rejtőző nemeset: ez a tisztelet.
Azt, hogy király és királynő lakik az emberi szívekben.
Aki nem látja az elvarázsolt királyi fenséget a másik békában, az
csakis a ronda békaságát látja, s az mindig taszító.

A legcsúnyább arcon is találni valami szépet, és minden idegen,
taszító ellenszenves és "rossz" emberben is van valami szeretetre
méltó.
Addig kell keresni, forgatni, nézni a másikat, míg rátalálok a
szép oldalára. Mert van! Mindenkinek! A hatodik faj gyermekei
kiábrándultak abból az évezredes reflexből, amely mindenkiben
azonnal a sátánt keresi. Azt, ahol aljas, ahol téved, ahol
ostoba, ahol csúnya, ahol gonosz, ahol elítélendő, ahol
félelmetes, ahol lenézhető, megvethető - ahol idegen.
Mi másokban az angyalokat keressük.
S meg is találjuk mindenkiben!
A bukott angyalt.
Soha még ennyire nem volt rögeszmés és megszólíthatatlan az
ember, mint most, az utolsó időkben. Történelme során a
legfélelmetesebb arcát mutatja - az egész földi életet fenyegeti.
És mégis: sajnálatra méltó.
És szeretni kell, mert soha még ennyire kevéssé nem tudta, hogy
mit cselekszik.
Nem tudom, hogyan alakulnak ki testünkben az örökítő sejtjeink,
hogyan sűrítik össze génjeim testem és életem minden jó és rossz
tapasztalatát, mik azok a kódjelek, amelyek azt üzenik majd
utódomnak, hogy "így!" és főleg, hogy "így ne semmiképp, mert ez
tévút, bukás és szégyen!"... de az biztos, ezek a gének, ezek az
újra- és újratermelődő örökítő sejtjeim valahol mást akarnak,
mint én, s bizonyos értelemben elárulnak engem: én az elmúlásra
készülök, s minden más sejtem a fönnmaradásért küzd,
eszeveszetten küszködik s egyre reménytelenebb csatát vív, hogy
ideig-óráig fönntartsa még ezt a széthullani akaró, idejét múlt
szervezetemet - miközben örökítő sejtjeim már hittel és reménnyel
csakis a jövővel foglalkoznak!... Nem a haldoklóval, hanem a
születővel!... Nem azzal, aki itt elmúlik, hanem azzal, aki majd
lesz!... Valamennyi sejtem reménytelen honvédő háborút folytat a
múlandóság ellen - génjeim már egy másik, szebb és értelmesebb
életre készülnek.

18


A hagyomány azt mondja, hogy az emberi elme eredendően szétszórt.
Hogy ez miért van, nem tudom.
Azért talán, mert végtelen sok rezgést kelt s fogad magába?
Vagy azért, mert félünk, s mint a riadt majmok egyszerre sokfelé
kapkodjuk külső-belső tekintetünket?

Az elme szétszórtságára külön szó van a szankszkrit nyelvben
(viksipta), s megszüntetése a titkok titka: ez a jóga, a
felébredés, a mélyvalóságunkhoz s az Istenhez vezető út első, sőt
bármilyen meglepő, utolsó állomása is.
A szétszórtság az Istentől való eltávolodás tünete.
Ö lelkünk nyugodt Középpontjában él, s körülötte vibrálva száguld
a periféria. Minél távolabb élsz lelked közepétől, annál
sebesebben pörögsz, annál gyorsabban és szétszórtabban élsz.
Ahhoz, hogy "Isten felé láss", figyelmedet koncentrálni kell,
vagyis meg kell találnod magadban azt a Középpontot, ahonnan éntudatod
ered, s aki - bármilyen zűrös is az életed - ott él a
lelked mélyén, és néz.
A koncentráció minden nagy emberi teljesítmény alapja,
művészetben, sportban, tudományban, vallásban, de életed minden
lényeges pillanatában is: azért nem halljuk sem önmagunkat, sem
másokat, sem a láthatatlan világ üzenetét, mert nem tudunk
figyelni.
Gyakran kérdik, mi a medialitás titka?
Miért nem halljuk a szellemvilág sugallatait?
A válasz: mert nem tudunk figyelni.
A Szent Szellem hangját azért nem halljuk, ami miatt a másik
embert sem "halljuk", s önmagunk mélyvalóságát sem halljuk: nem
tudunk figyelni.
Ez ilyen egyszerű.
A koncentráció szó jól fejezi ki, hogy itt a figyelem a
centrumba, a középpontba, a téma szívébe összpontosul: ott van,
ahol a lényeg, ahol a nagy Titok még nem tört cserepeire, s nem
szóródott szerteszét a külvilág örvényeiben.
Abban a pillanatban, amikor valaki "koncentrál", s valóban
megszületik benne a középpont élménye: csoda történik.
Tízes körbe lő, megnyeri a csatát, rájön az igazságra, ihletett
állapotba kerül, szép verset ír, tudományos fölfedezést tesz,
léleklátó lesz, gondolatolvasó, jövőbe látó; minden pozitív
istenélmény ilyen állapotból ered...
Testben ülni, gondolatban ülni, lélekben ülni.
Csak ülni szépen, és nyugodtan és békésen figyelni: és
megszületik a csoda!
Azt hinnénk, mi sem könnyebb ennél.
S mégis, a világ legnehezebb dolgáról van szó. Az ember inkább
körberohanja a világot, elválik, tönkremegy, összevesz,
összeomlik, megbetegszik, s vállalja a boldogtalanságát, csak ne
kelljen egy helyben békésen ülnie és nyugodtan figyelnie úgy,
hogy közben sem képzeletében, sem vágyaiban, sem gondolataiban
nem nyargal sehová.
Hogy miféle lázadás dúl bennünk, akkor tudjuk meg igazán, ha
figyelni tanítjuk magunkat. A viszketéstől kezdve, a vadul
örvénylő gondolatokon át egészen a kétségbeesett menekülési
ösztönig minden megszólal bennünk: ilyenkor látjuk, hogy a
szétszórtság nem pusztán egy rossz lelki szokásunk, hanem éppúgy
az ősi "szellembukással" előidézett állapot, vagy biblikus
nyelven: isteni ítélet, mint az, hogy fájdalommal születünk, s
"orcánk verítékével" keressük a kenyerünket.
Amikor ettünk a Jó és Rossz Tudás fájáról: szétszórtak lettünk.
A szétszórtság azt jelenti, hogy egyszerre sokfelé figyelek,
miközben nem tudom, ki vagyok én... vagyis nem tudom, ki az, aki
figyel?
És azt hiszem, nem járok messze az igazságtól az oroszlán
példával: a szétszórtság, a szüntelen mentális zaklatottság
szoros összefüggésben van a félelemmel. Márpedig jól tudjuk, hogy
minden félelem, még a legkisebb, legjelentéktelenebb hétköznapiszorongás is a halálfélelem rokona.
Valaki fél és reszket bennünk, s ezért vibrál a szeme, és sokfelé
néz, és riadtan asszociál; kapkod, mint aki úgy érzi, hogy nincs
elég ideje, és ha nem vigyáz, baj lesz. Ezért nem tudjuk
összeszedni magunkat, mert valami benső rémület azt súgja, hogy
sietni kell. Nincs idő figyelni, mert lemaradunk, lekésünk
valamiről, nem érjük el, elveszítjük vagy bajba kerülünk, mert
nem vettünk észre valamit: száz átsuhanó gondolatból és kétszáz
külső benyomásból nem kaptuk ki a Nagy Halat, s most már késő...
Ez a sorsüldözött, zaklatott és félelemben élő valaki az egónk...
ez az énünk, akit erre az egyetlen életre formáltunk magunkból, s
akit az életkör végén bizony levetünk, mint színész a jelmezét s
szerepét, persze hogy fél, hiszen ő valóban meghal a színdarabvégén.
Tudatunk pedig - mint ujjaink hegyén a tapintás, jórészt ennek az
egónak az "érzékszerve". Okossága, esze, logikája, gondolkodása,
érzései a halálra ítélt ego érdekei és főleg szorongásai szerint
működnek.

 

Nem is sejtjük, hogy a léleklátás képessége itt kezdődik, a
szemeknél. Első tanítómesterem szeme olyan volt, mint egy
oroszláné, biztos, belülről néző, erős és rendkívül nyugodt.
Talán melegebb volt, mosolygóbb, sok szeretet volt benne -
nemcsak látott, de simogatott is a nagy, mélybarna szemeivel.
És döbbenetes volt, mi mindent olvasott ki mások tekintetéből.
Nem lehetett becsapni.
A szemek fényéből látta, ki mond igazat, és ki hazudik. Mennyire
ismeri önmagát, mennyi benne az őszinte elszánás, mennyi a
gyávaság, a gyengeség, az erő, a hiúság, a félelem... az
önbecsapás... Látta, hogy valaki beteg, vagy beteg lesz, hogy
mikor élt utoljára nemi életet... főleg a férfiak tekintete
árulkodó... és látta néha egy-egy ember múltját s egész
sorstörténetét.
"A szemek - mondta - nemcsak passzívan tükröznek, de aktívan
teremtenek is. Nemcsak azt látom, hogy milyen ember néz rám, de
azt is, hogy mit akar - mert a szemével nemcsak lát, de teremt is
az ember. Látom a szemében, mit akar létrehozni, s azt előbbutóbb
létre is hozza. Van, aki a félelmével, van, aki a
nagyravágyásával, van, aki áttörhetetlen önvédelmével, szorongásával
vagy a szeretetre való szomjúságával teremt, s ez mind
látszik, sugárzik a szembogarából, s előbb-utóbb életre kel.
Megvalósul: mindenki azzá lesz, amit belülről lát. S így a
szemekből a jövő is kiolvasható!"
A szétszórt tekintetben az Istentől való távolság tükröződik.
Öntudatlanság.
A "nem tudom, ki vagyok" nyugtalansága.
Egyszerre sokfelé kell figyelnem, mert a "bennem látó Élőről" nem
tudok.
Az az "Isten szeme mindent lát!" - jelképes nagy Szem a háromszög
közepén, amely a templomok sok festményén a Teremtőt
szimbolizálja, bennem csukva van.
Háborúban állok a külvilággal, s csak szorongó várvédőim és
biztonsági őreim kémlelik az odakinti terepet, mert erős
kapitányom alszik.
Isten a nyugodt középpont - s a világ körülötte a száguldó
periféria.

19

A megbocsátás: egy letapadás megszüntetése.
Ott van a haldoklásban is. Az agónia néha éppen azért nyúlik
elviselhetetlenül hosszúra, amiért egy-egy fájdalmas lelki sebet
is egy életen át hurcolunk magunkkal: képtelenek vagyunk a
letapadást megszüntetni. Lelkünk már menne, de nem tudjuk
elengedni. Belenőttünk vágyainkkal, szokásainkkal, idegeinkkel,
vérereinkkel - nem tudjuk elengedni. Shakespeare darabjai teli
vannak ilyen megbocsátásra képtelen lelkekkel, akik visszajárnak
kísérteni az élőket, mert égnek a bosszú szomjától odaát.
A lényeg a megszabadulás.
És ez nem könnyű, mert ahogy lelkünk a testünkhöz, sérelmünk a
lelkűnkhöz ezer idegszállal s százezer hajszálérrel van
hozzánőve.
Ha húztak már fogadat, tudod, miről beszélek.
Akármilyen fájós az a fog: a tiéd!
Nehezen adod...
Valódi, isteni Énünket nem lehet sem megbántani, sem megsérteni,
sem megölni. Ami bennünk sérül: a halandó egónk. Az ego az, aki
sebezhető, akinek fáj, akinek érdekeit bántják - aki jóvátételre,
bosszúra szomjas, mert nem tud felejteni.
Az ego az, aki a másik egóval engesztelhetetlen harcban áll, aki
ha sért, nem veszi észre, ha pedig sérül, nem felejt, és örökké
nyalogatja sebeit.
Az ego az, aki a karma kerekét hajtja, hajtja, hajtja.
Az ego mindenért meg akar fizetni, mindent meg akar torolni
százszorosan, vagy ha ő maga nem képes rá, azt hiszi, hogy az
Isten fog helyette bosszút állni.
A bosszúálló Isten képét az elvakult, ostoba ego vetíti az égre -
s csalódik, ha azt tapasztalja, hogy istene nem működik.
Az ego a "szemet szemért" törvényvilágában él, s benne is marad
mindaddig, amíg él.

A karma-oldás művészete a legnehezebb dolog a világon.
S ez mindig: elengedés.
Ha sikerül, szabad leszel.
S aki szabad, az nem elmélkedik, nem pszichologizál, aki szabad,
az erős lesz, és aki erős, azt nem lehet megbántani.
Sőt, régi sérelmeit is elfelejti.
---------------
Az ember alapvetően közösségi lény, mint ahogy az egész
teremtésben minden és mindenki az: nincs magányos sejt, fűszál
vagy égitest, mert minden összefügg és minden és mindenki:
egy. "Külön" létezés nincs.
Más kérdés, hogy ez a sok "külön" úgy van megteremtve, hogy
önmagában is teljes és egész: vagyis ha alaposan megvizsgálnál
egyetlen embert, mondjuk a házad előtt éppen elhaladó postás
testét, lelkét és szellemét, azt tapasztalnád, hogy az egész
Univerzum összes titka benne van, az ősrobbanástól napjainkig.
Testében az atomok és molekulák, sejtek, sejtcsoportok, szervek,
lelkében az állati ösztönök és az emberlét tapasztalatainak
valamennyi mélyen eltemetett vagy éppen a felszínen felbukkanó
titka; megtalálnád benne (ugyanúgy mint magadban) az élet
ősélményének kitörölhetetlen emlékeit: a boldogság, a szeretet, a
jóság, a szabadság, a halálfélelem s a halhatatlanság valamennyi
ismerős tapasztalatát, s ha egészen mélyen lelátnál benne,
megtalálnád a postásban az Istent is...
Egyszóval: muszáj elviselnünk egymást.
Sajnos.
Mint sejtek a testben, úgy élünk a családban, a munkahelyen, az
országban, a nagyvilágban: külön-külön nem létezhetünk. S
miközben magunk is szétsugározzuk érzéseinket, gondolatainkat,
még leheletünket is, átvesszük mások érzéseit, gondolatait,
idegállapotát, és belélegezzük, amit mások kilélegeztek.
(Milyen érdekes: lélegzettel, csókkal, nyállal, öleléssel
terjednek a fertőzések - de mindezekből születik az új élet is!)
-----------------------
Nyilvánvaló, hogy, aki harmonikus közösségben él, annak az élete
felragyog. Úgy él, mintha állandóan segítenék és fölemelnék:
képességei felfokozódnak, kedve lesz élni, könnyebben gyógyul,
hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi.
De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?
Mi van akkor, ha egy beteg, feldúlt, zaklatott, erőszakos, önző,
boldogtalan, elvetemült, kétségbeesett, ideges és elkeseredett
világban élek?
Mert ebben élek.
S bizonyos fokig minden jelző rám is érvényes: én is elkeseredett
vagyok, önző, ideges és zaklatott.
Hogyan teremtsek békét magamban?
S ha nagy nehezen megteremtettem, hogyan őrizzem meg?
Egy beteg világban nehéz élni, nemcsak azért, mert magunk is e
világ gyermekei vagyunk, s a zűrzavar - ahogy egy koszos tenger
minden cseppje koszos - bennünk is ott van, hanem azért is, mert
ha néha nagy nehezen sikerül harmóniát teremteni magunkban, a
külvilág azonnal szétdúlja.
Lehúz, felborít, átgázol rajtunk.

A finom lelkű ember például zajérzékeny. Tudja, hogy a nagy
dolgok csendben születnek, s ott is érlelődnek. Csendben,
nyugalomban, ahol nincs lárma és zűrzavar. Tengerpart, sivatag,
magános hegycsúcs: itt születtek a csodák.
Istenközelben csend van.

Az ember másokban pillantja meg azt, ami miatt önmagát nem tudja
elviselni.
S amíg nem fejti meg s nem küzdi le saját rejtett
"elviselhetetlenségét" - csak védőmaszkot tehet fel, elfojthatja,
magába zárhatja beteg és sérült lélekrészeit, de bármikor
kizökken és ugrik - mert hangolt a rossz sugarakra.
Azt mondják: bölcs az, aki minden sorsot kibír.
S bölcs az is, aki... minden embert elvisel.

Egy finomabb, tisztább és magasabb dimenziójú muzsika is hallható
már, ha valakinek rá vannak hangolva az antennái.
"Szféraváltásnak" hívja ezt a szellemvilág.
De közben tart az elviselhetetlen hangzavar.
S minden pillanatban fölmerül a megkerülhetetlen kérdés:
mennyire lehet az őrülettel közösséget vállalni?
A válasz pedig az: nézd meg, de ne tedd magadévá.
Értsd meg, de ne azonosulj vele.
Ismerd meg, de ne kerülj a hatása alá.
Ne add oda magad ennek a világnak.
Volt már a miénkhez hasonlatos korszak itt a Földön, amikor
valami látványosan meghalt, és közben a sötétben, a veszedelmes
és eszeveszett bomlásban új csírák jelentek meg.
Az ősi hagyományok behatóan foglalkoznak azzal, hogyan kell egy
rohadó világban élni, s főleg: hogyan kell az új csírákat
megóvni.
A kínai hagyomány a bölcs teknősbéka példáját említi: kidugja a
fejét, ha dolga van, s visszahúzódik páncéljába, ha a fénytelen
világ aljas ingerei érik.

20

MÜLLER PÉTER, Titkos tanítások

Miközben az újszülött első óráját tölti a földi világban, tehát
tényleg "vadonatúj" - gyakran érezzük, hogy nagyon öreg; egy
kórház újszülött-osztályán rengeteg öreg kis arcocska van; sokat
élt buddhák, gondterhelt vezérigazgatók, ráncos bácsik és síró
vénségek. Mintha ismernék az emberlét tragikumát, az arcocskák
zöme nem a bűbájos, csillogó szemű kiskutyusok gondtalan báját
tükrözi - hanem azt, hogy nehéz embernek lenni.
Ha a mama jól megfigyeli gyermekének első néhány napját, szinte
az egész sorsát megsejtheti, főleg azt, hogy milyen ember lesz,
ha felnő.
----------------
Az ego átvette a totális hatalmat a lelkűnkben, a
párkapcsolatainkban, a társadalomban, a politikában, a
művészetben, az életrendben és - természetesen - az ő igazi
vadászterületén, a gazdaságban is.
Hogy mit jelent a minden önáltatástól megfosztott ego
rémuralmában élni, arról elmondom a saját tapasztalatomat.
Az ego - mint a sarokba szorított patkány - akkor mutatja ki foga
fehérjét, amikor szembesül a halállal.
Odáig hitegeti magát, elbűvöl másokat is okos elméleteivel, de
amikor jön az a pillanat, hogy "Most véged!" - megvadul.
Átéltem.

Két énünk van.
Az egyikről tudunk, a másikról nem.
Az egyik halandó, a másik nem.
Ezt a két ént ne úgy képzeld, mint az ellipszis két fókuszát - ne
úgy képzeld, hogy életünk két középpont körül kering, mert Közép
csak egy van. Ahogy nem lehet senkinek két szíve, egy
naprendszernek két napja s egy atomnak két magja, úgy az embernek
sem lehet két énje.
Az embernek egyetlen valódi énje van: az, amelyikről sajnos nem
tud.
A másik- amiről tud - ennek a valódi Énnek a teremtménye,
eszköze, szolgája, árnyéka, földi szerepe. A valódi én a teremtő
"atyja" az egónak, Ő varázsolja, formálja ki magából, hogy a
rövidre szabott földi hústörténetét végig tudja élni. Ennek az
Énnek sokféle neve van: Önvaló, Atman, Self, Önmagam,

"Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, Atyám!", de
amikor végül teljesen átadja magát, így szól: "Én és az Atya
egyek vagyunk!

Az ÉN a szeretet világában él, melyben "ÉN benned vagyok s
te ÉNbennem". Ez a kijelentés nem az egókra vonatkozik, mert az
egók világában ilyesmi csakis akkor jöhet létre, ha testileg,
azaz nemileg egyesülünk.

 A test
lefokozott, dadogó nyelvén a csók, az ölelés, a simogatás és a
nemi érintkezés azt üzeni: szeretlek.
(És amiről nem beszélek most: ezért van szüksége a
szellemvilágnak médiumokra. A médium lényegében egy
transzformátor-állomás. S közülük csak kevesen képesek a "magas"
létfokozatú adások átalakítására.)
A világ teremtését így írják le a kabbala bölcsei: Isten
világokká csökkentette magát.
Ez a pontos megfogalmazás.
Nos, az ego nem egyéb, mint az ÉNnek ilyen lefokozott, egyetlen
létciklusra megteremtett, csökkentett változata.

 a valóságos földi élet "színpada". Nem véletlenül
használja a lélektan a játékterápiát, mert az életben is ilyesmi
történik, gyakran persze úgy, hogy egy-egy játék száz évig tart.
Minden szerepnek van egy sorsa. Ezt hozza magával, bele van írva
a jellemébe. Nietzsche pontosan látja, hogy a hősök nem
"belekeverednek" egy rajtuk kívül lévő tragédiába, hanem ők maguk
idézik elő a tragédiát. Ha nem olyanok lennénk, amilyenek
vagyunk, akkor az események is másképp alakulnának körülöttünk.

mlék is fönnmarad. A szerep,
melyet valaha éltünk, bennünk marad örökké, mert - s erről talán
beszélek még - az emlékek sohasem halottak, hanem élők. Amit mi
emlékeknek nevezünk, azok nem lepréselt virágok, nem halottak
sírja fölé állított fejfák, hanem eleven, izzó, teremtő
valóságok, s ilyen értelemben - bár ÉNem többé nem játssza el ezt
a szerepet, de - a Müller Péter nevű ego is örökké élni fog, és
mindig hasonlítani fog "szerzőjére", mert belőle való, az ő
lélekrésze.

Az ondósejtek és petesejtek összecsapódásakor tizenhatmilliárd év
kozmikus töltésű emlékkódjai teremtenek egy új világot.
Az emlékezet ugyanis a lét legaktívabb funkciója!
Más kérdés, hogy ennek a hatalmas ősenergia-tengernek a tudatosan
felidézhető része valójában nem több, mint a víz hártyája.
A többiről, ami alatta kavarog, nem tudsz - de működik.
És mindent a mélység dönt el.

Amit szellemi Mesterem tanított, pontosan fedi az ősi tudást: a
végtelen múltból nem hozunk magunkkal mindent - csak ami egy-egy
sorsfeladathoz szükséges. Ezek azok a "karmák", amelyek
lelkűnkből fölfakadnak, és sorssá válnak. Vannak azonban olyan
múltbeli emlékek, melyek teljes mértékig kívül maradnak egy-egy
inkarnáció körén. Ezek olyanok, mintha nem is lennének: nem
aktiválhatok. Az, hogy ez így van, hogy múltunknak csak egy-egy
fejezete folytatódik jelenlegi életünkben, s nem az egész regény,
pontosan azért van, amiért sok életünk is van: egyetlen életben
az öntudatlanság homályából az isteni fénybe eljutni
lehetetlenség.

Nem véletlenül repíti a katolikus hagyomány Szűz Máriát a
mennyekbe.
Jung nagy pszichológiai bölcsességet lát ebben gyönyörű
mítoszban: a női princípium az, melynek - bármennyire is
eltiporták a hatalomszomjas és felelőtlen férfi-erők - még mindig
van annyi bölcsessége, jósága, türelme és talán energiája is,
hogy megmentse az elvetemült emberiséget.

Az ilyen anyák gyermekei nagy segítséget kaptak.
Ez a segítség a karma súlyának könnyítését jelenti.
A karma éppolyan eleven és megkerülhetetlen törvény, mint a
szabadesés, de nem mindegy, hogy valaki öntudatlanul puffan a
földre, vagy egy tigrisbukfenccel átfordul a fején, s így
gyengíti a zuhanás erejét.
A Nagy Anyák gyermekei éppen ezt a "tigrisbukfencet" tanulják
meg. Egyrészt azzal, hogy az élethez szükséges eredendő
bölcsességből rendkívül nagy adagot kaptak, mégpedig nem
elméletben, nem rideg, férfias papírszavakkal, hanem például az
anya testéből és lelkéből sugárzó erőkből, melegségből,
nyugalomból - másrészt pedig azzal, hogy sok szeretetet
szívhattak magukba. Egy életre szóló üzemanyagot. Bajban ugyanis
csak ez a két dolog segít: a bölcsesség és a szeretet. Hamvas
Béla szerint ez a kettő: egy. Én csak azért választom szét, hogy
világossá tegyem: a bölcs, ha nem szeret, nem bölcs - s ha valaki
csak szeret, bölcsesség nélkül, az nem szeret.
Egymás nélkül egyik sem valódi.
Nos, anyánk, ha "Nagy", ezt kapjuk tőle: bölcs szeretetet.
A spirituális hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Anyától születni:
érdem.
Hitvány anyától pedig a legsúlyosabb próbatétel.
De meg is lehet látni akár egy fél évszázad múlva is, hogy valaki
egy "Nagy Anya" gyermeke volt-e, olyan asszonyé, aki tudta, vagy
legalábbis sejtette, hogy mi a sorsfeladata.

nyák még ebbe a mai veszedelmesen omló romvilágba is szülnek, és
minden kétségbeesésüket, magányukat legyőzve, bizakodva nevelik a
gyerekeiket.
Ez az egész emberiség karmájának könnyítése. Meg vagyok győződve
arról, hogy a régóta feltornyosuló apokaliptikus erőket a
végzetes lezúdulástól a nők tartják vissza. Ha a nők is föladnák,
s olyan színvonalra süllyednének, ahol mi férfiak tartunk, ennek
a világnak, vagyis a civilizációnak vége lenne.

a Rend
és a Káosz küzdelme lobbantotta fel a "Legyen világosság"
parancsszavával, s azóta ég és lángol, mindaddig, míg legyőzi a
káoszt, míg kiég belőle minden korom, s elfüstöl belőle mindaz,
ami nem eredendő Tiszta Fény.
Ezt képletesen írtam le, hogy értsük a lényeget:
Minden élet küzdelem!
Kivétel nélkül minden élet és minden sors harc és háborúság: a
sötétnek és világosnak, a méltónak és méltatlannak, az életnek és
halálnak, a szeretetnek és a démoni önzésnek a harca.
A küzdelem önmagunkkal való küzdelem.
A külvilág ezt a küzdelmet csak tükrözi. Láthatóvá teszi.

Az ember úgy jön a világra, hogy hozza magával a sorsát.
Mélyen-mélyen a lelkébe írva.
S mivel életét nem éberen, hanem a földi világtól elvarázsolt
tudatállapotában éli, ezt a sorsot, vagyis a saját élettervét nem
ismeri fel. Csak elindul a világban, mint egy varázsszigeten, azt
hiszi, hogy minden és mindenki először bukkan elé, s nem tudja -
Jézus hasonlatát használva -, honnan jön és hová megy.

Az ember egy egész élettervet hoz azért, hogy valahol "kivasalja"
magát, s eltüntessen lelkéből egy fájdalmasan csúnya és sok
gyötrelmet okozó gyűrődést. Mert egy egész mese kell ahhoz, hogy
akár csak egyetlen csomót megoldjunk, egy egész gyönyörűséges
történet ahhoz, hogy egy "nemből" "igen", a gőgből szelídség, a
gyűlöletből megbocsátás legyen

Minden emberi sors tragikus.
Tragédiátlan élet nincs és sohasem lesz.
A felhőtlen élet illúziója csak megnyomorítja az embert, nemcsak
azért, mert előbb-utóbb kipukkad, hanem azért, mert ebben a "kék
madár" vadászatban bajt bajra halmoz, s végső soron olyan rossz
karmákat vesz magára, melyeket sok életen át sem tud ledolgozni.