Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Konrad Lorenz “Mentsétek meg a reményt” Beszélgetések Kurt Mündllel

2010.07.29

Konrad Lorenz

“Mentsétek meg a reményt”

Töredék

Ha az ember nem tenne fel állandóan kérdéseket a kezdet kezdetétől fogva, nem volna haladás; s ha az ember a tudomány oldaláról kezdi faggatni a törzsfejlődést, néha igazán furcsa, egyenes és, kerülő utakat talál.
Sokszor előfordul, hogy a természet “szándéka” végül másképp valósul meg, mint eredetileg “tervezte”. Ez egy olyan kastélyhoz hasonlítható, amely semmi más célra nem alkalmas, aztán mégis váratlanul kolostorrá vagy iskolává “avatják”. És ugyanez megjelenik a törzsfejlődésben is. Az ilyen irányváltozások kiváltója gyakran a kreativitás; a “találmány” szót kerülni szeretném. Találmányokra akkor van szükség, ha ezt egy új helyzet megköveteli...

Az emberi kultúra és vele együtt az életfeltételek olyan gyorsan változnak az egész földön, hogy a törzsfejlődés gyakorlatilag irrelevánssá vált. Olyan, mintha az evolúció szünetelne. Persze vannak állatok, amelyek ezt túlélik, mert nagy alkalmazkodóképességet örököltek. Ezek azonban nem a specializálódott fajok, hanem általában a mindenevők, például a patkányok, rókák és borzok.

A harmónia és diszharmónia felfedezése

Sok emberből hiányzik a fogékonyság a természet szépségei iránt. Különösen a városiakban figyelhető ez meg, akiknek már nem adatik meg a harmonikus táj látványa, a békakoncert és más hasonlók.
Az, hogy valamit szépnek és harmonikusnak látunk, az érzékszerveink munkája mellett az agy működésének köszönhető. Érzékszerveink eme munkáját formaérzékelésnek nevezzük. Erre a folyamatra az jellemző, hogy nem a “ráció” szabályozza, tehát nem racionális eredetű, inkább “raciomorphnak” nevezhetnénk. Mindezt többek között Karl Bühler írásaiból tudjuk. Ezek szerint e folyamatokat nem tudjuk saját magunkon megvizsgálni. Más szóval: a formaérzékelés a legkülönbözőbb érzéki benyomások felhalmozódásán alapul, amelyeket az agyunkban tárolunk, aztán egyszer csak – mintha világosság gyúlna benne – összefüggésbe hozzuk őket egymással, s így jutunk el egy új felismeréshez. Ez a teljesítmény a komputer működéséhez hasonlítható. Csakhogy észlelésünkben szerepet játszik az intuíció, persze az érintett számára ez teljesen öntudatlan, mert ő úgy véli, hogy kívülről kapott valamiféle sugallatot. Ám ez mégsem csoda – a szó hagyományos értelmében –, hanem a tényanyag egyszerű felgyülemlése, felhalmozódása.
De a formaérzékelésnek is – mint minden más funkciónak – feltétele a tanulás, a “tréning”.
Ehhez kapcsolódik egy érdekes és igaz történet Ferenc József császárról, aki meghívta egyszer Sziám akkori királyát. A vendéglátó Ferenc József többek között egy opera-előadásra is elvitte a sziámi uralkodót. Mikor véget ért az előadás, illendően megkérdezték tőle, mi tetszett neki a legjobban. És a király, mindenki megrökönyödésére, azt válaszolta: – Az az egészen halk rész, még mielőtt felment a függöny.
Mint kiderült, ezt nem a nyitányra értette, hanem a zenekar hangolására!
Nos, hiba lenne ezt az embert kinevetni, mert számunkra ugyanolyan idegen az észak-afrikai vagy közel-keleti népek zenéje, mint a sziámi királynak az opera. Hallott már valaha török zenét? Az valami összevissza nyögdécselés, amelyben látszólag semmi törvényszerű sincs. Otto Koenig, aki sokat járt Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, “belehallgatta magát” abba a zenébe, és vette a fáradságot, hogy magnóról lejátsszon nekem “jó” és “rossz” arab zenét. Vagyis először klasszikusnak nevezhető arab zenét, mondjuk “arab Beethovent”, majd egy “értéktelen” arab zenét. Hát istenem, én semmi, de semmi különbséget nem hallottam! Erre Otto Koenig azt kérdezte:
– De hát nem hallod, hogy az egyik borzalmas? Mire én azt válaszoltam:
– Nem. A klasszikus nekem ugyanolyan borzalmas. Egyszerűen azért, mert egyiket sem ismertem, és egyáltalán nem tudtam követni. Ugyanez a helyzet azzal a harmóniával, amit optikailag érzékelünk: a természet szépségével, az erdők, a tájak szépségével. Az embernek bizonyos tréningre van szüksége ahhoz, hogy, mint említettem, öntudatlanul különbséget tudjon tenni harmónia és diszharmónia között.

Azok, akik vakok a környezet értékeire – majdnem minden politikus és gyáros –, legtöbbször nagyvárosokban nőttek fel, ahol kevés természeti szépséget szívhattak magukba. Az, aki csak toronyházakat lát, csak a toronyházakat találja szépnek, és egyszerűen nem látja szépnek a kis parasztfalut, melynek épületei belesimulnak a környezetbe. A modern építészet bizony sok mindenben hibás. Ha egy karcinómát mikroszkóppal megnézünk, mégpedig egy olyan keresztmetszetet, amelyben még egészséges szövetdarabkák találhatók, ez hajszálpontosan úgy néz ki, mit egy légi felvétel egy olyan városról, ahol a régi részeket új, szabálytalanul vagy szabályosan beépített területek zárják körül. A rosszindulatú daganatok és a hanyatló kultúrájú városok kialakulása között messzemenő hasonlóság figyelhető meg.
A legsivárabb környezetben tapasztalták a legnagyobb bűnözési hajlamot is. A bécsi Neuerlaa minden rendőrfőnök réme és egyszersmind a legszörnyűbb képződmény, amit Ausztriában valaha is létrehoztak. Hogy ilyesmi létrejöhet, annak az az oka, hogy az építészek nem képesek meglátni, felismerni a természet harmóniáját. Ennek nem szabadna így lennie! Tenni kellene ez ellen valamit! Csak arra lenne szükség, hogy a gyerekeknek és a fiataloknak elegendő képet adjunk a harmóniáról, ezzel biztosan megakadályozhatnánk, hogy vakká váljanak vele szemben, másképp nem is történhet. Tréning kérdése, hogy a harmóniát a diszharmóniától meg tudjuk különböztetni. Rettenetes az a gondolat, hogy mind több fiatal nő fel nagyvárosokban. Ezekkel a fiatalokkal szemben rossz a lelkiismeretem, mert én magam harmonikus környezetben nőttem fel. Hogy lesznek belőlük olyan felelősségteljes és főleg belátó felnőttek, akik egyszer majd politikusként vagy a gazdaság szervezőjeként irányítják a Föld mint biológiai egység sorsát, ha sohasem tanulták meg, mit jelent a természet szépsége és harmóniája?
Természetes, hogy baromfit ketrecben tartani állatkínzás, miért kell akkor az embereket a betonblokkokban ketreclakókká degradálni? Ez nem mehet így tovább! Ne felejtsük el, hogy az ember természetéből adódóan nem arra született, hogy bárkivel helyettesíthető, névtelen individuum legyen, mint a dolgozók a méheknél vagy a hangyáknál: ha az egyik meghal, a következő ugyanúgy folytatja. Jó példa viszont a veteményeskert, ahol az emberek, még ha kevésbé fogékonyak is a harmóniára, személyiségüktől függően a legkülönbözőbb alakzatokat hozzák létre. Nincs két olyan veteményeskert, amely egyforma volna. Mindegyik más-más elképzelést tükröz. A harmonikus természet és a harmonikusan – szépen – kialakított környezet egyformán fontos az ember számára ahhoz, hogy lélekben ne károsodjon. Erre próbáltam rávilágítani Az emberiesség leépülése című könyvemben. Ennek a kvintesszenciája, alapgondolata az, hogy mai társadalmunkban az emberi lelket erőszakkal megfosztják a harmóniától. Ezáltal végső soron a vakságunk felelős a harmónia széthullásáért, s ez szerencsétlenséghez vezet. Káosz keletkezik, és a káosz valójában maga az ördög.


Köztudomású, hogy a természetben nincs részvét. Tudja, miben hal meg a jávorszarvas? Az öreg állat éhen hal, mert az őrlőfogai lekopnak egészen a fogbélig, az megnyílik, és csúnyán begyullad, így a rágás annyira fáj neki, hogy már nem eszik eleget. És az Ile Royale-i megfigyelési lista szerint azok az öreg jávorszarvasok, melyeket farkas tépett szét, majdnem mindig fogsipolyoktól szenvedtek.
Ha úgy vesszük, a zsákmányállat bizonyos értelemben rá van utalva a természetes “vadászra”, “aki” kiválasztja a betegeket az állományból, amely így egészséges marad. Ez a kölcsönhatás az elfogyasztó és az elfogyasztott között nemcsak a húsevőknél létezik, hanem a növényevőknél is. Vannak olyan patás emlősök, például az antilop, amelyek egy bizonyos fajta füvet szeretnek. Ezeknek a fűfajtáknak azonban szintén szükségük van arra, hogy a legelés és a taposás ne engedje őket megnőni. Ha mégis megnyúlnak, mert kevesebb az állat, akkor ezeket a füveket nemsokára kiszorítják más fajták, melyek természetükből adódóan jobban burjánzanak. Ugyanez vonatkozik az angol gyepre is. Csak rendszeresen nyírva marad sűrű monokultúra. Ha abbahagyják a rendszeres nyírást, ellepik a legkülönbözőbb lágyszárúak, és előbb vagy utóbb virágos rét lesz belőle margarétával és oroszlánszájjal. Nekem személy szerint ez sokkal jobban tetszik, de például a schönbrunni kertésznek aligha. Elmondhatjuk tehát, hogy a gyep optimális kölcsönhatásban áll a fűnyíró géppel. Ugyanez megfigyelhető a természetben is, például az Alpokalja legelőin, ahol pompás orchideák és kosborok virulnak, mert a birkák és a tehenek nem hagyják nagyra nőni a füvet. Ha nem volnának, mindenféle más is elburjánzana, és a flóra nagyon gyorsan megváltozna.

Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy a mai emberiség egyik nagy problémája, hogy a mindennapi munka során legtöbben csak élettelen, nagyrészt mesterséges tárgyakkal kerülnek kapcsolatba. Olyan dolgokkal, amelyek nem különösebben szépek, és semmiképp sem alkalmasak arra, hogy elismerést, csodálatot váltsanak ki. Ezért a legtöbb ember elfelejtette, hogy kell bánni az élőlényekkel, rendszerekkel. És megint csak ez az oka annak, hogy az emberiség, ahol csak kapcsolatba kerül a természettel, pusztulással fenyegeti, pedig benne és belőle él.
A népművelés egyik feladata, hogy az embereket ránevelje, hogyan kellene a környezetrombolást (és ami ebből közvetlenül következik: az önpusztítást) elkerülni, hogyan kellene nagyobb figyelmet tanúsítani a bonyolult élő rendszerek és szabályozóik iránt, melyeket nem rombolhat le, ha életben akar maradni. Ehhez a legkülönbözőképpen lehet hozzáfogni.
A tömegkommunikáció nagy szerepet, sőt meghatározó szerepet játszik. Mindebben nagyon alkalmas eszközök még a “képeskönyvek” – képekkel illusztrált könyvek az ökoszisztémáról – és a természetfilmek. Elsősorban ezek hivatottak rá, hogy a természetet az emberek szeme elé tárják. Ám nyilvánvaló, hogy csak a harmonikus, meg nem zavart természet lehet szép, bár a “szépség” fogalma filozófiai értelemben igen sokrétű. De bármelyik jelentését alkalmazzuk is a természetre, az idősebb generáció, a gyárosok és a politikusok, akik a világ sorsát irányítják, nem értik meg, nem tulajdonítanak jelentőséget neki. Ezért minél öregebb leszek, annál fontosabb számomra, hogy szót emeljek világunk érdekében, a tudatlanság és a vakság veszélyei ellen. Az, amit hirdetek, olyan egyszerű, hogy minden értelmesebb kamasz gyereknek meg kell értenie. Vagyis: az exponenciális gazdasági növekedés, vagy egyáltalán az energiafelhasználás ebben a véges térben katasztrófához kell hogy vezessen. Feltétlenül! Minél jobban öregszem, annál jobban közeledem a zöldekhez. Az utóbbi években azonban kevésbé vagyok borúlátó, mint korábban. Mert látom, hogy amit én hirdetek, és amit mások, okos emberek hirdetnek, az ifjúság körében egyre nagyobb visszhangra talál. Egyre több az olyan fiatal, aki ugyanúgy kötelességének érzi hirdetni a többieknek a természet ismeretét és tiszteletét. E szavaimmal arra a filmre utalok, melyet fiatal beszélgetőtársam forgatott egy kollégájával. Ez a film a természetről szól, és nem a film készítőiről, mint annyi más film.

 Az emberek érdekes módon mindig a vad változatot tartják nemesnek és szépnek a háziasított változattal szemben. Az előadásaimon ezt mindig példákkal is illusztrálom. A bal oldalon mutatom a vaddisznót, a farkast és a vadpontyot, a jobb oldalon pedig a házi sertést, a mopszlit és a fátyolfarkú aranyhalat. És szinte senki sem akad, aki ne a vad változatot tartaná szebbnek. A háziasítás tipikus jegyei (túlzott zsírlerakódás, lógó has, kevesebb izom, deformálódott csontváz, kisebb koponyaalap) visszataszítóan hatnak. Csak egy kivételt ismerek: ha egy vadló, egy Przewalski-ló képét tesszük egy arab telivér mellé, akkor már egy kis időre van szükségünk, hogy tudatosítsuk magunkban, melyik a vad és melyik a háziasított változat. Az arabs telivér esetében az embernek nem volt érdeke, hogy zsír- vagy húsfelesleg alakuljon ki az állaton, mert nem a táplálkozást szolgálta – mint a marha vagy a sertés –, hanem gyorsnak kellett lennie. A háziasítás előbb említett jellemzői (zsírtöbblet stb.) manapság az emberen is megfigyelhetők. A nagy pocak a jólét jelének számított, de most már senki sem tartja mutatósnak. És ezt már az antik szobrászok is így látták. Ha megnézi a görög szobrokat, ott a testnek éppen azok a pontjai olyan túlzottan izmosak, amelyek a legkönnyebben lesznek hájasak. De a kérdés az, hogy a domesztikáció testi jelenségei mennyiben párhuzamosak az etikai normák leértékelődésével, azokéval, amelyek emberré tesznek bennünket. Ha egy New York-i metróállomáson összeesik egy szívbeteg öregember, akkor nemigen akad, aki “emberi” módon törődne vele. A részvétlenség sok helyen ijesztő méreteket öltött. Én az egész emberiség egyik legnagyobb veszélyének tartom ezt a degenerációs jelenséget, amikor az emberből eltűnik, ami emberi, és ezzel a kultúra is hanyatlásnak indul. Sokáig foglalkoztam ezzel a speciális problémával, legújabb könyvem is (Az emberi lényeg leépülése) ezzel foglalkozik. Az emberiség nem feltétlenül az oxigénhiány miatt, a tengeri algák vagy a trópusi erdők kipusztulása miatt halhat ki, vagy mert tudatosan kiteszi magát a radioaktivitás veszélyének, elég lesz hozzá, ha a “modern ember” kitörli magából az összes nemes, emberi értéket. Ettől a fenyegető veszélytől ugyanúgy kell óvakodni, mint a többi elemi, környezetromboló hatástól, amely civilizációnkat sújtja.

...Az erdeifenyőnek és a lucfenyőnek inkább vízszintesen szétterjedő gyökerei vannak, és ez azzal jár, hogy a hatalmas viharok, melyek azért néhány évtizedenként nálunk is előfordulnak, úgy kicsavarják őket, mint a gyufaszálakat. Ugyanis nincs köztük más fafajta, amelynek a mélyre ható gyökereivel összefonódva megtarthatnák magukat. De ami a monokultúrás erdőnek legtöbb kárt okozza, az a gyakori fakitermelés, ami az úgyis kevés állatot még tovább ritkítja. Az sem jó, ha a kivágott erdőt azonnal újrafásítják – persze a talajerózió ellen hasznos, az állatoknak viszont árt.
Létezik egy törvény, amely a kivágott erdők azonnali újratelepítéséről rendelkezik. Ez azért káros az állatoknak, mert a lekopasztott részeket, a tisztásokat gyorsan benövi a szeder és hasonló növények, melyek a szarvas és az őz táplálékai. És a nagy vadkárok egyik oka az (most a vaddisznóról beszélek), hogy az erdő túl mesterséges, és nem kínál elegendő élelmet a nagyvadaknak. Így az állatok rákényszerülnek, hogy éjszaka a parasztok földjeire járjanak élelemért, és ezzel nagy károkat okoznak.
Meg vagyok tehát győződve arról, hogy a monokultúra telepítésének okai üzleti eredetűek, és arról is, hogy azoknak az embereknek, akiknek ezt tudniuk kéne, fogalmuk sincs róla, mit is csinálnak.
Nézze, ez már a manapság divatos könyvekkel kezdődik, mint például Tolkientől A gyűrűk ura, melyet majdnem minden gyerek olvasott. Ebben az erdő valami szörnyűség, a rossz szellemek birodalma, amit a szerző ördöginek ábrázol. És ezek a helytelen, irodalmias elképzelések nagyon veszélyesek az erdőre! Amerikában persze biztos nagy tetszést aratnak. Az erdőellenes amerikaiak biztos örülnek, ha azt hallják, hogy az utálatos erdőben szörnyek és gonosz törpék élnek. Remélem, ez a szemlélet nálunk nem talál majd követőkre.
Bár az előbb elmondottakkal ellentétesnek tűnik, mégis úgy gondolom, hogy az egyes fák külön-külön előkelőbb helyet foglalnak el a szívünkben. Ha az ember egy öreg fákkal teli kertben nő fel, és fára mászni is szokott (mint az unokáim, akik olyan fákra másznak, melyeket nem az apjuk, nem is a nagyapjuk vagy a dédapjuk, hanem még az ükapjuk ültetett), akkor azt hiszem – ha saját családom alapján következtethetek –, hogy az ember nagyon megszeret egyes fákat, valósággal a szívéhez nőnek. Az ilyen kert majdhogynem erdővé nő, hiszen a fák egyre öregebbek és nagyobbak lesznek, akárcsak az én kertemben, amely már több mint százéves. De ha virágokat is szeretnénk, akkor időről időre fel kell áldoznunk egy fát, hogy nap érje az ágyásokat. De jellemző, hogyha feleségemmel, gyerekeimmel és unokáimmal kivonulunk a kertbe, hogy kimondjuk a halálos ítéletet egy fa fölött, mindig akad egy családtag, aki égre-földre esküdözik, hogy ezt a fát nem szabad kivágni, és a véleményét alaposan meg is indokolja. A nagy hikkori az ablakom előtt már majdhogynem lakhatatlanná teszi a szobámat, mert nyáron vaksötét van bent. De kivágni gyilkosság lenne. Isten őrizz! A legszörnyűbb vandalizmus volna. És azok az emberek, akiknek nem ilyen az értékrendjük, idegenek számomra, nem tudom megérteni őket.
Csak hát azt is tudom, hogy az ilyen gondolkodás nevelés kérdése is. A városi kalickákban élő fiatalok nem tehetnek róla, ha nem szeretik a fákat, mert hiszen nem is ismerik őket. Jó pedagógusok és még jobb, megértőbb szülők kellenének, akik a gyerekeket kirándulni viszik és megismertetik velük a fák, az erdők szépségét. Azt hiszem, manapság az emberek már nem tudják, hogyan kell járni az erdőt. Az erdőben a helytelen viselkedés terjedt el. Pedig az igazi erdei séta a létező legjobb pihenés az embernek. Lehetőleg egyedül kell menni, vagy maximum a kutyával, ha az nem vadászkutya. Az emberi társadalomban egyre nehezebb beleolvadni a természet harmonikus egységébe. Az erdei séta megtérést, visszatérést jelenthetne a természetbe. Egy emberpár még igen, de hárman, négyen vagy még többen már nem tudják magukba szívni az erdőt. De sok más neveletlenség is előfordul. Emlékszem, feleségemmel egyszer egy tóparti rét közelében fekvő, gyönyörű lombos erdőben sétáltunk. Csodálatos énekes rigókat hallottunk, de volt ott léprigó, füzike és sok más madár is. Csodaszép tavaszi kirándulás volt, a legpompásabb hangzatokkal, amit csak el lehet képzelni. Egyszer csak egy hangszóró üvöltött fel, rockzenével, és a dombra vezető ösvény tetején feltűnt egy talán tizenöt-tizenhat éves fiú a kerékpárján, egy pokolian ordító rádióval a csomagtartón. Erre a feleségem így szólt: – Biztos fél, hogy esetleg meghallja a madarak énekét.
De ennek a tréfás megjegyzésnek nagyon komoly magva volt: sok az olyan ember, aki a rossz esztétikai nevelés következtében a popzenét, a rikító színeket és más kétes, modern dolgokat tekint a teremtés netovábbjának. Ezeket a szegény ördögöket a természet, az erdő harmóniája nemhogy nem vonzza, hanem inkább taszítja. Nekem az a nyomasztó érzésem, hogy tudatában vannak ők a saját romlott esztétikai ideáljaiknak, csak éppen hallani sem akarnak más harmóniáról, mint az elektronikáéról és a komputeres játékokéról.
A legszigorúbb büntetéssel kellene sújtani a tiltott lerakóhelyeket is. Sajnos néha több a szemétlerakat az erdőben, mint a hangyaboly. És ez nemcsak Ausztriában van így, hanem Bajorországban is. Például az intézetem közelében – éppen Bajorországban – van egy csodaszép erdőrész, amelyet délről szántóföldek határolnak, és látni lehet onnan a hegytetőket, az Alpok egész hegyvonulatát. És éppen itt található a legközelebbi falu szemétlerakata. Ez nagyon szomorú dolog.
De azzal, hogy ez undorító, még nincs az ügy elintézve! Az erdők sok engedély nélküli szemétlerakó helye valóságos ketyegő méregbomba, amely életveszélyes károkat okozhat. A hulladék lerakatok legtöbbször közvetlenül érintkeznek a talajvízzel. És hiába pellengérezi ki őket a sajtó, a rádió és a televízió, ha közben a legközelebbi helység összes kútja megfertőződik, és az ott lakók kínlódva, méregtől felfúvódott hassal fekszenek a kórházban. Ezek a káros folyamatok azért olyan veszélyesek, mert nem lehet őket azonnal észrevenni. Ha már jelzik, hogy a talajvíz mérgezett, akkor bizony késő. A jövőben megelőző intézkedésekre van szükség, ezeket azonban nehéz lesz keresztülvinni. Szerencsére a legtöbb erdő nem olyan könnyen érhető el a nagyvárosokból. Így legalább van rá remény, hogy nem keletkeznek az erdőben óriás szeméttelepek.

...A természetvédelem gyakran furcsa utakon jár, és kérdéses, hogy mit is értünk e fogalmon. Elég, ha a horgászást vesszük példának. Amerikában és Angliában csomó olyan horgász él, akik különben a természetet szerető és védő emberek. Mégis, ezekben az országokban nem szokás leütni a halakat. Fogják egyiket a másik után, bedobják a csónakba, ahol a legkegyetlenebb módon kiszáradnak, megfulladnak. Ám itt megszűnik a részvét, a természet- és állatvédelem, mert ezt ott nem nevelték bele az emberekbe már gyermekkoruktól. Pedig éppen a gyerekekben lehet a leginkább tiszteletet ébreszteni az élőlények, az élő rendszerek iránt. Vegyünk például egy gyereket, egy tízéves kisfiút, akinek sajnos városi lakásban kell felnőnie. Nagyon jól rá lehet nevelni a természetvédelemre, ha lehetőséget kap rá, hogy kapcsolatba kerüljön élő állatokkal. Az akvárium és a kalitka kiváló nevelőeszköz. Ha a gyerek felelősséget érez egy élő állat iránt, bizonyára érez majd felelősséget a környezet iránt is. A gyermekkorban, ha valami rosszul üt ki, abban is van valami jó: ha mondjuk egy kanári éhen pusztul a kalitkában, mert a gyerek elfelejtette megetetni, akkor azért mégis nyertünk egy embert, akinek rossz a lelkiismerete, mert megölt egy állatot. Ennek a rossz cselekedetnek az a felismerés a pozitívuma, hogy így nem lehet csinálni. Tehát ez a felismerés és a rossz lelkiismeret együtt fejti ki hatását. Ha így vesszük, az áldozat, az éhen halt kanári többet ér, mint tíz élő az állatkereskedésben.
És ugyanaz vonatkozik a nagyvárosban élő pudlikutyára is. Ő is szenved – ugyanúgy, mint ahogy a ketrecben éhen halt kanári is mártír –, de a szenvedése áldásos. A nagyvárosban ugyanis a kisállattartás az egyetlen lehetőség az ember-állat kapcsolat helyreállítására. A gyerekekre nagyon mély benyomást tesz, ha kapnak egy ketrecet két zebrapinttyel, amik költenek, és egyszer csak nyolcan lesznek! Ez az egyik útja-módja, hogy a nagyvárosi gyereket rávezessük a természetvédelemre. De! A ketrecben tartott zebrapinty jobb ugyan, mint semmilyen állat – ezt ne feledjék –, de még jobb az ablakpárkányon etetett feketerigó. De a legeslegjobb megoldás arra, hogy gyerekeinket természetvédelemre neveljük: vidékre kell vinni őket! Nincs jobb módszer, mint megmutatni nekik a különbséget. Tudja meg a gyerek, mennyivel szebb egy pisztrángos patak, mint egy ipari szennyvizet szállító csatorna!

...Előrebocsátom, hogy az érvelésnél nem tudom legyőzni magamban a magatartáskutatót. Az emberi közösség alapjában véve nagyon hasonlóan viselkedik, mint a patkányoké. Egy zárt nemzetségen belül a patkányok nagyon békésen, sőt szociálisan viselkednek. De ha egy másikkal találkoznak, “aki” egy másik nemzetséghez, “párthoz” tartozik, akkor máris valódi ördögökként viselkednek, és ölik egymást. A Föld helyzetét egy olyan hajóéhoz hasonlítanám, ahol már mindent felfaltak a patkányok, és az agresszió hullámai egyre magasabbra csapnak. Csakhogy egy ilyen öldöklés után mindig marad elegendő patkány, hogy fenntartsa a fajt. Az atomfegyverrel harcoló embernél ez egyáltalán nem olyan biztos.
Azok az antropológusok, akik afrikai ősünk, az Australopithecus nyomai után kutatnak, arra a következtetésre jutottak, hogy ezektől a lényektől örököltük a ragadozó természetet, ezek ugyanis nagyvadakra vadásztak. Velük táplálkoztak, ezért kellett brutálisan megölniük őket.
Valójában azonban az ember viszonylag ártalmatlan mindenevő, aki a környezet veszélye ellen nem tudott igazán jól védekezni, mert nem volt olyan speciális fegyvere, mint az agyar, a rémisztő karmok vagy más hasonlók. Az igazi ragadozók (oroszlánok, farkasok), melyek falkákban élnek, természetes fegyvereik ellensúlyozásaként bizonyos gátlásokkal születnek, és ezek megakadályozzák, hogy fajon belül felhasználják gyilkos “szerszámaikat” (kivéve persze a riválisok harcát és más ragadozók elleni védekezést). Ha nem lenne bennük ez a gátlás, már rég kipusztították volna saját magukat.
Az embernél máshogy alakult. Veleszületett fegyver hiányában nem tudta megölni a társait, halálra harapni vagy karmolni nehéz lett volna őket. Túl soká tartott volna, és az áldozat elmenekült volna. Ezért az emberben nem fejlődött ki az a gátló mechanizmus, amely megakadályozhatná, hogy egymást elpusztítsák. Kezdetben erre nem is volt szükség. De aztán az evolúció hirtelen a kezébe adta a követ, az éles, kemény szakócát. És ezzel a fegyverrel már lehetett ártani a szomszédnak, már meg lehetett ölni.
Most már, hála istennek, az “ember-lét” a természeti adottságok mellett feltételez bizonyos felelősségérzetet is. És a két dolog nagyjából kiegyenlítődik. Az ősember tehát feltette magának a kérdést, érdemes-e megölnie rossz hangulatában a társát, akivel egyébként jól megértik egymást. Ha az emberi értelem nem lenne képes kérdéseket feltenni és azokra válaszolni, az emberi faj már régen nem létezne.
Sajnos ez a morális felelősség azonban nem jelent százszázalékos védelmet. Az emberiség igenis elpusztíthatja önmagát. Az atomfegyverekre célzok.
Annak ellenére, hogy a szakóca felfedezése óta a fegyverek fejlődése hihetetlen méreteket öltött – bonyolultság és technikai tökéletesség szempontjából egyaránt –, az a bizonyos gátlás mégsem fejlődött hasonló tempóban. Elsősorban azért nem, mert az ölés sokkal egyszerűbb lett, mivel az az ember, aki csak az ujját görbíti be vagy megnyom egy “piros gombot”, már egyáltalán nem szembesül közvetlenül borzalmas tettével. Nem kerül abba a helyzetbe, hogy tétovázzék, mert az áldozata száz méterre vagy még messzebb van, és ő, a szörnyűség előidézője nem is látja, ahogy a puskagolyó felszakítja ellenségének a hasfalát – aki mégiscsak saját fajtájához tartozik –, és ahogy kiömlenek a belei. Talán egy hasonlat mindezt jobban megvilágítja: Képzeljük el, hogy a vadászok hajtáshoz készülődnek gyönyörű zöld öltözékben, de nincs náluk fegyver, puska, de még nyíl vagy íj sem. Ekkor jön a nyúl. Hát melyik épeszű ember lenne képes rá, hogy ezt a nagy szemű, nagy fülű, puha bundájú nyuszit saját körmével vagy fogával tépje szét?

Az atombomba okozta drámai pusztítás sokkal gyorsabb, de azért nem fájdalommentes. Ez az egész az agresszió kérdése. A modern ember is szívesen használná a szakócát, hogy fejbe vágja vele a szomszédját, ha az nem kedves hozzá. Az agresszivitás kétségkívül az emberi viselkedés alkotórésze. Ha nem volna bennem agresszivitás, akkor munkakedv és büszkeség sem, akkor nem mosakodnék és borotválkoznék. Emlékszem, amikor hadifogoly voltam, sok orvoskollégámmal egy szűk barakkban laktunk együtt. Egész nap operálnunk kellett, összefoltozni a sérült, szétroncsolódott emberi testeket. Ebben a stresszhelyzetben borzasztóan megnőtt bennem az agresszivitás. Elég volt egy szó, s az ember legszívesebben a barátja torkának ugrott volna. Így aztán egyik este kimentem a barakkból, és összetapostam egy üres benzineskannát. Kellett valami, amin levezethetem a dühömet, hogy ne a barátomon vezessem le. Mindig fel kell ismerni a kiváltó okot és az okozatot, így az ilyesmin úrrá lehetünk.

Az egyik müncheni állatkertben egy elefánt játék közben akaratlanul súlyosan megsebesítette az ápolóját. Amikor a szegény állat látta, hogy mit tett, nagyon elkeseredett, és óvó szándékkal az ápoló fölé állt. Sajnos ezzel megakadályozta a gyors orvosi segítséget is. Öreg barátom, Grzimek professzor egyszer elmesélte, hogy egy csimpánz dühében jó erősen a kezébe harapott. (A csimpánzok harapással csúnya sebet tudnak ejteni!) De pár perc múlva, amikor már elmúlt az agresszivitása, megpróbálta összenyomni Grzimek sebét, hogy megállítsa a vérzést.
Mit akartam ezekkel a példákkal megmutatni? Azt, hogy az ember remélhetőleg elég okos ahhoz, hogy az atomfegyverek célját és hatását kellőképp mérlegelje, és ne fordítsa dühében ezt a modern szakócát felebarátai ellen. Ha csak utólag bánná a tettet, már késő lenne. De talán joggal reménykedhetünk, mert tudom, hogy az agresszivitáson könnyebben lehet uralkodni, mint mondjuk a szexualitáson. Biztos, hogy a szerelem több szenvedést okozott a világon, mint a gyilkosság. Mert ahhoz, hogy valakibe beleszeressünk, nem kell különösebb ösztönzés. Megtörténik egy szempillantás alatt, és a logika, az értelem tehetetlen vele szemben.

Lorenz professzor úr! Néhány éve beszélgettünk az atomenergiáról és az atomerőművekről. Ön már akkor megmondta, hogy egyáltalán nem tart kizártnak egy reaktorbalesetet. Nos, megtörtént, igaza lett.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik, és hogy még én is megérem, hogy a kérdést ennek a fényében újratárgyaljuk. Csernobilról a következő a véleményem: A baleset túl kicsi volt. Annak ellenére, hogy néhány tucat ember elvesztette miatta az életét, és nem tudjuk, hányan fognak még szenvedni késői következményeitől. Ez persze paradoxul hangzik, és úgy tűnhet, részvétlen vagyok az érintettekkel szemben. Nem azt akarom mondani, hogy még több ember halálát kívántam volna, Isten őrizz! De maga a katasztrófa ahhoz túl csekély volt, hogy fordulópontot, változást jelentsen azoknak az embereknek a gondolkodásmódjában, akik támogatják és felépítik az atomerőműveket. Az emberiség szempontjából olyan reaktorkatasztrófa lenne a “leghasznosabb”, amely például New York minden lakosát elpusztítaná. Ez talán eléggé drámai lenne ahhoz, hogy a gondolkodásukban változás következzen be. Etikai problémával állunk itt szemben. Már apám megmondta (aki ortopéd orvos volt, és nyomorékokat állított talpra), hogy az, ami az egyénnek jó, a közösségnek rossz lehet. Vagyis ha milliós embertömeg pusztulna el egy reaktorbaleset következtében, akkor az nagyon fájdalmas és sajnálatos volna ugyan, de talán mégis hasznosabb. Máskülönben továbbra is gombamód szaporodnak az atomerőművek, s hiába beszélhetünk ma nagyobb biztonságról, hatékonyabb biztonsági intézkedésekről, a veszély összességében semmivel sem lett kisebb. Ezért nem változott meg a véleményem az atomenergiáról. Ennek veszélyeit a felelősök még mindig alábecsülik, így továbbra is lesznek atomerőművek. Sajnos a tömegtájékoztatás, amely elénk tárta a csernobili pusztulás szörnyű képeit, szintén tehetetlen. Egyrészt úgy érezzük, hogy mindez túl messze van, másrészt olyan sok más rettenetes hír kerül mellé, hogy a hétköznapi ember nemigen tudja őket rangsorolni.
---
Ember a világban


“Az ember kétségkívül egészen különleges lény. Szentségtörés egyszerűen csak azt állítani, hogy a főemlősök rokonságába tartozik. Az ember az, ami csak az ő sajátja, valami egészen más, mint egy emlős, sokkal okosabb lény, egyszóval: ember.”

Öregek és fiatalok

Az idősebb és a fiatalabb generáció öröktől fogva konfliktusban áll egymással. Hogy vélekedik erről az általános problémáról ön, professzor úr, mint az idősebb generáció egy tagja, mint ember és mint tudós?

Az öregek és a fiatalok mindig is szemben álltak egymással. Az öregek mindig a konzervatív elvet képviselték, a fiatalok hozták az újdonságot, az előremutatót, a fejlődést. Egy adott kultúra életében mindkettőre szükség van, ugyanúgy, ahogy egy faj fejlődéséhez is egyaránt nélkülözhetetlenek a változást és az állandóságot hordozó gének. Változások híján – mutáció, illetve kulturális forradalom híján – egy élő kövület jönne létre, vagyis egy merev rendszer, amely nem tud továbbfejlődni.
Ha a konzervatív elv hiányzik, akkor viszont furcsa, torz képződmény keletkezik. Egy faj vagy egy kultúra egészséges fejlődése (nem vegetálása) azon múlik, hogy egyensúlyban van-e egymással a fiatalok által képviselt változtató, valamint az öregekben élő konzervatív irányvonal. Ezt az egyensúlyt ma sokkal nehezebb fenntartani, mint valaha volt, mert a kulturális fejlődés az exponenciális görbe szerint állandóan gyorsul. Ez azt jelenti, hogy a generációk közötti kulturális különbség nemzedékről nemzedékre nő.
A túl gyors fejlődés magában hordozza azt a komoly veszélyt, hogy a tradíció “szétesik”. Ma már sok fiatal nem tudja, milyen fontos, milyen tradicionális tudásra van szükség egy ország vagy egy nép egészséges kulturális és szociális életéhez. Másrészt viszont sok idős ember elzárkózik mindenféle változástól. Ez ugyanolyan rossz! Amit pedig öreg-fiatal egyaránt nem szívesen hall: mindkettő része egy rendszernek, ahol kiegyensúlyozott harmónia uralkodik, és ahol állandó egyensúlynak kell fennállnia ahhoz, hogy ez az élő rendszer – a kultúra ugyanolyan élő rendszer, mint egy szervezet, egy faj – tovább működhessen.



Túlnépesedés

Az embernek mind nagyobb területre van szüksége, és ezzel párhuzamosan csökken a természeti tájak kiterjedése. Nem vezet-e zsákutcába fajunk fejlődése?

Egy török barátomnak, aki San Franciscóban a nemzetgazdaság professzora, volt egyszer egy velős mondása: Az emberiséget fenyegető veszélyek között egy sincs, amely végső soron ne a túlnépesedés következménye lenne. És egy sincs, melyet ne lehetne átneveléssel megoldani. Ezt a nézetet én is feltétel nélkül osztom.
Ezek megdönthetetlen tények.
Ám máig megoldatlan az a probléma, hogy lehetne úrrá lenni ezen az áldatlan folyamaton. Ez feltétlenül a legnehezebb dolgok közé tartozik, mert jórészt etikai probléma.
Az exponenciális növekedés egy behatárolt területen előbb vagy utóbb katasztrófához vezet, ezt a kamatoskamat-számítás még a gyerekekkel is megérteti. A nagy kérdés: hol az a pont, ahonnan már nem megy tovább? De erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Csak maga a tény biztos.
Persze megpróbálnak ellenintézkedéseket tenni, de ezek nemcsak hogy hatástalanoknak tűnnek, hanem valóban azok is. Az orvostudománnyal ugyanúgy állunk. Az orvosok már régóta képesek felismerni a betegségek okát, és mégis képtelennek látszanak rá, hogy ezeket az okokat megszüntessék. S ha netán jelentkezik egy új vírus, akkor az emberiség tehetetlen. Most azt hiszem, az AIDS-helyzet ilyen veszélyes. Talán századunk vagy a következő század pestise lesz, nem lehet előre tudni. Vagy jön valami más betegség, amely világviszonylatban megtizedeli a lakosságot. De remélni vagy számítani rá nem lehet, hogy ez majd megoldja a túlnépesedést.
Ezzel a problémával kapcsolatban már sok újságíró megkérdezte tőlem – olyanok, akik ilyesmivel foglalkoznak –, nem viselkedik-e az emberi faj a lemmingekhez hasonlóan. Mindig azt válaszolom: Nem, egyáltalán nem, mivel a lemmingek tovább vándorolnak, ha kell, ha már nagyon elszaporodtak, de az emberrel ellentétben nem pusztítják el azt a területet, amelyen és amelyből élnek.
Ez a nagy különbség!
Az állatok között sok példa van rá, hogyan lehet elkerülni a túlnépesedés okozta katasztrófát. Már magának a lakótérnek a behatároltsága is szabályozza a népességnövekedést. Az állatok gyakran nem is párosodnak addig, míg nem találnak megfelelő lakóteret. A nyulakban például kifejlődött egy olyan gátlás, amelytől a már fejlődésnek indult embrió is elpusztul, ha az adott területen túlnépesedés következik be. És ez kölcsönösen összefügg az őket pusztító farkasok számával. Ha sok a nyúl, akkor a farkasok nem gyűlnek falkába, és így minden nőstény megtermékenyíthető. Így sok lesz a farkaskölyök is, mert elegendő a táplálék. Ha kevesebb a nyúl, akkor falkákat alakítanak, mert akkor nagyobb zsákmányt kell elejteniük, például jávorszarvast is. S mivel a farkasok igen bonyolult szociális rendszerben élnek, a falka élén ilyenkor a vezérnőstény áll, csak ő termékenyül meg, és így évente csak egy nősténytől lesz szaporulat. Így működik a születésszabályozás, aminek köszönhetően egy állat sem éhezik vagy hal éhen.

Ebből következik az a kérdés, hogy nem kellene-e az embernél is születésszabályozást alkalmazni, hogy a túlnépesedésen úrrá lehessen lenni.

Ez a kérdés nagy dilemmához vezet. Engem is már régóta foglalkoztat, de valahogy megoldhatatlan aporiának tűnik. Nézze, minden, amit az emberség diktál az embernek ebben a kérdésben, az a születésszabályozás ellen szól. A tudomány és az orvosok legfőbb parancsolata, hogy a hónapokkal korábban született csecsemőt is minden rendelkezésre álló eszközzel életben tartsák. Ugyanilyen etikátlannak tartom, ha egy meg nem született ember életét abortusszal kioltják. Hiszen ő nem csupán egy embrió valamilyen testben, hanem az első perctől kezdve ember, csak még nem fejlődött ki teljesen. És mégis a születésszabályozás jelenti a megoldást, de csak elméletben, mert morálisan nincs erre válasz. Ha a születésszabályozást egy kormány, egy hatalom törvényesen írja elő, akkor ez az önkény leggonoszabb formája, és azokat a borzalmas eseményeket idézi, amelyeket Adolf Hitler kormánya kényszerített az emberekre.
Ebben a kérdésben természetesen azoknak a családi és kulturális értékítéletnek a foglyai vagyunk, amelyek szerint élünk. Már az ötvenöt évvel idősebb apám is tisztában volt vele, hogy ami jót tesz az orvostudomány az egyénnek, az a faj számára kedvezőtlen. Ha például mint orvos, nővér vagy vöröskeresztes eljut valaki a trópusokra, akkor a lelkiismeretére hallgatva nem tudja megállni, hogy ne csökkentse a csecsemőhalandóságot. Ha látja a hatalmas hasú éhező gyerekeket, akik különben csontvázsoványak és csúnya betegségekben szenvednek, akkor az utolsó szelet kenyerét is odaadja, ami az elemózsiás csomagjában van. S ha én mint orvos elmegyek egy indián vagy néger faluba, ugyanezt teszem, mert ha nem ezt tenném, az öngyilkosság lenne. Ha az ember megsérti az általa felállított erkölcsi követelményeket, akkor annyira megsérti önmagát, hogy abba belepusztulhat. Ez annyit jelent, hogy ha az orvos nem segít a betegen, az számára öngyilkosság. Ez így van, jóllehet a legrosszabb, amit egy természeti törzzsel tehetünk, ha lecsökkentjük a csecsemőhalandóságot. Az ilyen sivár területeken, ahol évezredek óta élnek emberek és a sovány földből szerzik meg táplálékukat, ott egészen természetes, hogy a mi nyugati normáink szerint borzasztó magas a gyermekhalandóság. Ha túl sok gyerek marad életben, akkor a faluközösség gondjai még súlyosabbak lesznek, egyszerűen azért, mert a talaj, a víz nem tud több embert eltartani, mint eddig. Ezek a népek a történelem folyamán nagyon jól megvoltak nélkülünk, de ha már egyszer jóhiszeműen beavatkoztunk az életükbe, akkor már nincs visszaút. Ez circulus vitiosus! Vagyis ördögi kör.

Az ember csak egy lény a sok közül, és jelenleg a legfejlettebb, de nagyon labilis helyzetben van, mert túl okos lett. Annyira okos, hogy kellően átlátja a természeti adottságokat ahhoz, hogy maradandóan lerombolja őket, ahhoz viszont nem elég okos, hogy ezeket az adottságokat megőrizze. Ha ez így megy tovább, az ember nem kihal, mint ahogy előbb vagy utóbb bekövetkezne, hanem önmagát pusztítja ki egy radioaktivitás okozta Holocausttal, vagy általános környezetmérgezéssel, vagy mással. Ez nagy felelőtlenség! Ha az ember kihal, odavan a legmagasabb rendű élőlény. De ha valaki nem találja értékesnek az embert, az azt mondhatja: jó, az ember eltűnt, most jöhet egy másik élőlény, amely valószínűleg ugyanolyan fejlődést tesz meg, és ő lesz a legmagasabb rendű élőlény. Ez elképzelhető. Néhány százezer évvel ezelőtt csak állatok és növények voltak a világon, ember nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól működött, még jobban, mint az emberrel együtt. De a nagy veszély abban rejlik, hogy fajunk kipusztítja magát, és még sok más élőlényt is magával ránt, és ez már erkölcstelen! Az ember kétségkívül egészen különleges lény. Szentségtörés egyszerűen csak azt állítani, hogy a főemlősök rokonságába tartozik. Az ember az, ami csak az ő sajátja, valami egészen más, mint egy emlős, sokkal okosabb lény, egyszóval: ember. És éppen ezért kár lenne, ha az ember eltűnne. Az ember önmagában nem ember. Szükségszerűen tagja a közösségnek. Ez kevésbé érvényes a csimpánzokra és a libákra, a fekete kagylóra pedig egyáltalán nem.
Sok olyan kortársunk van, aki vallásos meggyőződése miatt szilárdan hiszi, hogy az emberrel semmi sem történhet. Azt hiszik, hogy a technika és a tudomány segítségével olyan védőburát lehet építeni, ami örökké életben tart minket. Hát nem tudom. Talán eljön egy olyan jövő, amikor mindenki városban él, mesterségesen előállított tablettákat eszik, és oxigénmaszkban jár. Mindez technikailag talán tényleg kivitelezhető. De ha idáig jutunk, akkor az ember mégis kivész, hiszen ilyen körülmények között kihalnak a kulturális és emberek közti kapcsolatok, és kihalnak az érzelmek, ami pedig csakis az emberre jellemző. Ezeknek a tulajdonságoknak a leépülése ugyanolyan tragikus, mint az élővilág harmóniájának (melytől mindnyájan függünk) a megbomlása. Azt kell szem előtt tartani, hogy az eddig élt emberek 90 százaléka “vadász” és “gyűjtögető” volt, és csak a maradék foglalkozott növénytermesztéssel és állattenyésztéssel, iparral pedig csak egy elenyésző töredék. Valószínűleg az utánuk jövő emberek sem fognak különbözni a kőkorszakiaktól. Mindenesetre a kulturális fejlődés gyorsabb volt, mint a törzsfejlődés. A mai modern kultúra pedig nagy tévedésekhez vezeti az embereket.

 Mindenki a kívánsága azonnali beteljesülését keresi minden területen, és ezt könnyítik meg ma mindenhol. Az senkiben sem tudatosodott, hogy közben a pénzvilág rabszolgáivá válnak.
Már a tanárom, Oskar Heinroth is megmondta: “Homo homini lupus” – Ember embernek a farkasa. Mély igazság rejlik ebben.
Régen a kardfogú tigris és a barlangi medve szelektálta az embert, ma viszont maga az ember, állandó harcban a szakmai és pénzügyi sikerekért. És ez azért nagyon veszélyes, mert azok az értékek, amelyek nem megvásárolhatók, így veszendőbe mennek. Ezért könnyen meglehet, hogy az emberiség a közeljövőben lassú, kínos véget ér, méghozzá a demoralizálódás következtében. De én optimista vagyok. Az állatoktól tudjuk, hogy a “hazugság” nem válik be az udvarlásban, a reklámban. Optimizmusomnak az az oka, ha a tömegtájékoztatásra gondolok, hogy ma már egy kicsit javult a helyzet. De az emberiségnek még sokat kell tanulnia, és az ijesztő az, hogy gyorsan kell. A múlt már megmutatta, hogy ez nem megy, mert a tömegek nehézkesek. Ha viszont ugyanezen az úton haladunk tovább, minden megtörténhet. Ha nem állítjuk meg Európa, főleg Közép-Európa erdeinek pusztulását, akkor majdnem biztos, hogy óriási területek válnak pusztasággá. Ha kiirtják a pótolhatatlan trópusi erdőket – részben már kiirtották, s évről évre egy nyugat-németországnyi területtel lesz kevesebb –, akkor megváltozik az éghajlat, a sarkvidéki gleccserek egy része elolvadhat, és szörnyű áradást okozhat. Ha elpusztítják a tengereket, akkor az életünkhöz nélkülözhetetlen szervezetek halnak ki, az algák is, melyek az oxigént termelik. Lehetne tovább sorolni, részletezni a kasszandrai jóslatokat. Íme a jövő veszélyeinek színes mozaikja. S nem söpörhetjük őket a szőnyeg alá, mint ahogy ma tesszük. A politikusoknak, a hatalom birtoklóinak nem lenne szabad csukott szemmel járniuk a világban! Rajtuk múlik a továbblépés. Ha valakit perforált vakbéllel kórházba szállítanak, akkor az orvosok nem mondhatják, hogy: “Ezt még meg kell fontolnunk, és csak utána döntünk, hogy mit csinálunk, a döntést pedig a jövő hétre vagy a jövő hónapra halasztjuk!” De akkor már a páciens halott lesz. Így áll a helyzet az emberiség sürgető gondjaival is. Ha túl sokáig várunk, végzetesekké válnak.
Egyik ismerősöm, egy igen jámbor kvéker mondta egyszer: “A vallásosság az a tudat, hogy teljes felelősséggel egy olyan közösséghez tartozunk, amely sokkal nemesebb, mint az egyén, mint mi magunk.” Remélem, hogy a világ sorsa iránti személyes felelősség érzését fel lehet ébreszteni az emberekben akkor is, ha nem tudják, mit jelent az, hogy biológia.