Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


G MUSSO- Ott leszel?

2013.08.28

http://free-books.iblogger.org/Guillaume_Musso_-_Ott_leszel.pdf - Google keresés

 

GUILLAUME MUSSO

Ott leszel?

(...)

*

A műtét végeztével az orvos kiment, és letelepedett a bádoglemezzel és száraz levelekkel borí-

tott verandán. A beavatkozás hosszúra nyúlt. Két napja alig aludt, és érezte, hogy hirtelen elhatal-masodik rajta a fáradtság. Cigarettára gyújtott, és körülnézett. Az eső elcsendesedett. A felhők közti résen ragyogó fénysugár tört át, s az ég bíbor-narancs színben pompázott.

Nem bánta meg, hogy maradt. A Vöröskereszt megbízásából minden évben több hetet töltött

Afrikában vagy Ázsiában. Igaz, ezek a humanitárius küldetések mély nyomot hagytak a lelkében, mégis egyfajta kábítószerré váltak, mert így a maga módján időnként kiléphetett a kaliforniai fő-

orvos megszokott életéből.

Épp a cigarettáját nyomta el, amikor megérezte, hogy áll valaki a háta mögött. Megfordult, és rögtön ráismert az öregre, aki a kisfiút feltartotta a helikopter indulásánál. A falu vezetője lehetett. Görnyedt hátú, barázdált arcú öregember, hagyományos öltözetben. Köszönésképpen állához emelte összekulcsolt kezét, és feltartott fejjel az orvos szemébe nézett. Aztán intett, hogy kövesse a házba. Rizspálinkával kínálta, mielőtt megszólalt:

– Lu-Nannak hívják.

Az orvos kitalálta, hogy a gyerek keresztnevéről van szó, és bólintott.

– Köszönöm, hogy újjávarázsolta az arcát – tette hozzá az öreg kambodzsai.

A sebész alázatosan fogadta a köszönetnyilvánítást, és zavarában elfordította a tekintetét. Az üveg nélküli ablakon át a közelben burjánzó, sűrű, zöld trópusi erdőre látott. Különös érzés fogta el, mert eszébe jutott, hogy alig néhány kilométerrel távolabb, feljebb, a Ratanakiri hegy oldalá-

ban még élnek tigrisek, kígyók és elefántok…

Elmerengett, így aztán először nem is értette vendéglátója szavait, aki ezt kérdezte tőle:

– Mit kívánna, ha teljesülhetne egy kívánsága?

– Tessék?

– Mire vágyik a legjobban ezen a világon, doktor?

Az orvos először valami szellemes válaszon törte a fejét, de aztán a fáradtságtól leverten és egy ismeretlen, hirtelen támadt érzés sugallatára halkan így szólt:

– Szeretnék újra találkozni egy nővel.

– Egy nővel?

– Igen. Az egyetlennel… az egyetlennel, aki számított.

És abban a pillanatban, azon az isten háta mögötti helyen, a nyugati világ tekintetétől távol kü-

lönös ünnepélyesség költözött a két férfi közé.

– Nem tudja, hol van most az a nő? – kérdezte az öreg khmer, akit meglepett a kérés egyszerű-

sége.

– Meghalt harminc éve.

Az ázsiai a homlokát ráncolta, és gondolkodóba esett. Rövid hallgatás után méltóságteljesen felállt, és a helyiség végébe ment, ahol egy ingatag polcon egymás hegyén-hátán különleges szerzemények hevertek: szárított csikóhal, ginzenggyökér, formalinban eltett egymásba fonódó mérges kígyók…

Addig turkált a kacatok közt, míg rá nem akadt arra, amit keresett.

Az orvoshoz lépett, és egy fújt üvegből készült kis fiolát nyújtott át neki. Tíz pici aranysárga pirula bújt meg benne…
---------------------------
...    Furcsa megjelenésű férfi volt, égszínkék pizsamát viselt, és úgy tűnt, hogy a kávézó kirakatán keresztül egyenesen őt bámulja. Elliott hunyorgott, hogy alaposabban szemügyre vegye. A férfi hatvan év körüli lehetett. Sportos. Deresedő, rövid szakállával az öregedő Sean Con-neryra emlékeztetett. Elliott a szemöldökét ráncolta. Mit keres ez a fickó mezítláb, pizsamában, ilyen későn a repülőtéren?

Valójában ügyet sem kellett volna vetnie rá, de valami megmagyarázhatatlan erő hatására ő

mégis felállt a bárszékről, és kiment a kávézóból. A férfi elveszettnek tűnt, mintha a semmiből csöppent volna oda. Elliott elindult felé, és minél közelebb ért hozzá, annál kényelmetlenebbül érezte magát, bár ezt még magának sem merte bevallani. Ki ez a pasas? Talán az egyik közeli kórházból szökött meg…? Ha így van, neki orvosként kutya kötelessége segíteni rajta!

Már csak három méter választotta el őket egymástól, amikor rádöbbent, mi zaklatta fel annyi-ra. Az idegen elképesztő módon emlékeztetett az apjára, aki öt évvel azelőtt halt meg hasnyálmi-rigyrákban.

Döbbent arccal még közelebb merészkedett. A hasonlóság már szemet szúrt. Minden részlet

egyezett: a fejforma, a gödröcske az arcán, melyet ő is megörökölt…

Valóban ő lenne…?

Nem, lehetetlen! Legyen már észnél! Az apja halott. Semmi kétség. A szeme láttára tették be a koporsóba és hamvasztották el.

– Uram, segíthetek? – fordult hozzá készségesen.

A férfi hátrahőkölt. Ő is zavartnak tűnt, és felemás benyomást keltett. Lényéből erő sugárzott, Elliott mégis kiszolgáltatottnak látta.

– Segíthetek? – ismételte meg a kérdést.

– Elliott… – suttogta a férfi alig hallhatóan.

Honnan tudja a nevemet? És a hangja… Milyen ismerős!

Hogy az apjával soha nem volt jóban, az enyhe kifejezés, de mióta meghalt, Elliott olykor már sajnálta, hogy soha nem igyekezett megérteni.

Bárgyú arccal, és a feltevés lehetetlenségének tudatában, Elliott meghatottan, elcsukló hangon mégis megkérdezte:

– Apa, te vagy?

– Nem, Elliott, nem az apád vagyok.

Az ésszerű válasz furcsamód egyáltalán nem nyugtatta meg. Valami azt súgta, hogy az igazi

meglepetés még hátravan.

– Akkor ki maga?

A férfi Elliott vállára tette a kezét. Ismerős fény csillant a szemében. Néhány másodpercig habozott, majd így felelt:

– Önmagadat látod, Elliott…

A fiatal orvos hátrahőkölt, aztán mozdulatlanná dermedt, mintha villám sújtott volna le rá. A férfi befejezte a mondatot:

– …a harminc évvel idősebb önmagadat.

*
... Ez van. Az élet kockázatokkal jár. Soha nem törekedett steril életre, sem arra, hogy mindenáron elkerülje a létezéssel járó nehézségeket. Bizonyos ér-telemben véve a sorsban hitt. Szerinte a dolgok akkor történnek meg, amikor meg kell történniük, s az embernek csak az a dolga, hogy átélje azokat.

A két férfi farkasszemet nézett egymással. A fiatalembert szíven ütötték a szavak.

Hosszú idő óta először sírni támadt kedve. Sebezhetőnek érezte magát, bizonytalannak. Mint

akit kiütöttek, és mindjárt a földre kerül.

– Azóta gyötör a bűntudat, mert részben felelősnek érzed magad az anyád öngyilkosságáért.

– Úton-útfélen azt hangoztatod, hogy azért nem akarsz gyereket, mert manapság gonosz a vi-

lág és apokaliptikus a jövő, de nem ez a valódi ok, Elliott…

A fiatal orvos a szemöldökét ráncolta. Elképzelni sem tudta, mire akar kilyukadni a beszélge-tőtársa.

– Nem akarsz gyereket, mert mindig azt gondoltad, hogy a szüleid nem szerettek. És ma, ami-

kor rajtad a sor, kétségek gyötörnek, és attól tartasz, hogy te sem leszel képes szívből szeretni a gyerekeidet. Furcsán működik az emberi lélek, ugye?

------------

***
A lelke mélyén reszketett a félelemtől. Képtelen volt tudomásul venni, hogy hamarosan véget ér az élete. Hogy elszaladt az idő! Gyerekkor, serdülőkor, fiatalság, érett évek… Egy szempillantás, és már vége? Indulni kell? A rohadt életbe! Hatvan év! Az semmi! Korai még! Nem érezte magát öregnek. Mielőtt megállapították, hogy rákos, kitűnő formában volt. A humanitárius küldetéseken hegyet mászott, könnyedén maga mögött hagyta a harminc-negyven éves fiatalokat.  ...
-----------------

Kecses, karcsú, vízbe illő alakjával szép volt, akár egy sellő. Ragyogott, mint az üveggyön-gyök közé keveredő gyémánt. Néha, amikor étterembe vagy vásárolni mentek, és Elliott hagyta, hogy a lány lépjen be elsőként, az emberek egy pillanatig azon töprengtek, vajon milyen fickó kí-

sérhet egy ilyen meseszerű lényt. S amikor ő is követte, a rászegeződő tekintetekből mindig némi csalódottságot vélt kiolvasni.

Méltó ő egy ilyen nőhöz? Képes boldoggá tenni?

Sokáig kerülte ezeket a kérdéseket, megelégedett azzal, hogy átélte a lánnyal töltött perceket, de aznap készen állt arra, hogy feltegye őket magának.

Kétségtelen, hogy nagyon szerették egymást, de az élet és a munka bizonyos tekintetben mégis közéjük állt. A földrajzi távolság és a hivatásuk miatt a kapcsolatukból hiányzott a folytonosság.

Elliott gyakran eltöprengett, hogy vajon hol tartana az élete, ha tíz éve nem találkoznak. Vitathatatlan, hogy Ilenának köszönhetően jobb ember vált belőle. A lánynak nagy szerepe volt abban, hogy ő orvos lett. Önbizalmat adott neki, és felnyitotta a szemét a világ dolgaira. És ő? Vajon ő

mit tett Ilenáért? Mit adott neki? Lehet, hogy Ilena egy reggel felébred, és rádöbben, hogy csak az idejét vesztegette mellette.

Akkor bele kell törődnie, hogy elveszíti.

Elveszíthetlek téged… – suttogta neki, mintha a lány meghallhatta volna.

Megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy ez soha ne történjen meg. Mit adhat ő a lány-

nak? Kész lenne-e például feladni a kórházi munkáját és San Franciscó-i életét, hogy Orlandóba költözzön, és együtt éljenek? Ez a kérdés ilyen formában eddig még soha nem merült fel, és nem volt rá határozott válasza, de az már többször megfordult a fejében, hogy képes lenne életét adni a lányért, vagyis a válasz magától értetődik. A nyilvánvaló bizonyosság egészen felvillanyozta.

A pálmafák mögött kezdett nyugovóra térni a nap. Elliott közelebb lépett Ilenához.

– Szeretlek – mondta egyszerűen.

Ilena a nyakába ugrott, ő megforgatta a levegőben, úgy, mint mikor húszévesek voltak.

– Eszembe jutott valami… – szólalt meg Elliott, és gyengéden letette a lányt a földre.

– Ki vele – bátorította Ilena még mindig a férfi ajkán csüggve.

– Mit szólnál egy gyerekhez?

– Itt most menten? – kérdezte a lány Elliott repülőtéri válaszát idézve.

– Miért ne?

*
Ilena belöki a lábával az ajtót, az ablakhoz megy, és elhúzza a függönyt. Elliott elkapja, és próbálja magához húzni az ágyba. A lány először ellöki, de csak azért, hogy még nagyobb lendü-

lettel ránthassa maga felé, s aztán a falhoz szorítsa.

Elliott két tenyere közé fogja a lány arcát. Ilena haja még nedves, és tengervízillatot áraszt. A lány kicsatolja a férfi övét, és letolja a farmerét. Elliott a gombokkal mit sem törődve lerántja Ilena blúzát. Szájuk csókra nyílik. Ilena belekóstol a férfi bársonyos nyelvébe, aztán a nyaka köré fonja a karját, Elliott meg felemeli, s ő a férfi derekára kulcsolja combjait. Elliott megküzd a melltartóval, ujjait a lány mellén sétáltatja, lemerészkedik a meztelen hasára, majd még lejjebb.

Nyögés hallatszik. Te és én. Nevét a fülébe suttogja. Hűvös kezek simogatják a bordáit, majd fel-futnak a csigolyáin.

Egy fotel támlájának támaszkodnak, felborítják, a szőnyegre térdelnek, majd mindketten a falnak ütköznek. A lány kiegyenesedik fölötte, de Elliott visszafekteti a mellkasára. Ilena lélegzetét visszafojtva megmerevedik. Hideg borzongás, majd tűzforró hullám járja át a testét. Hasa megremeg, és az egész teste elernyed.

Ilena hevesen kapaszkodik a férfiba, ahol éri, a hajába túr, a bőréhez simul, az ajkára szorítja ajkát. Olyan hevesen ver a szíve, hogy szinte már fáj, mégis azt kívánja, örökké tartson a pillanat.

Aztán furcsa űr támad, a gyomrába mar, és valami megszakad legbelül. Hirtelen úgy érzi,

hogy kívül került az időn, az űrben lebeg, és elérte az öröklétet. Az érzés messzire repíti.

Máshova. Máshol jár.

*
Már majdnem elaludtak, amikor váratlanul megszólalt a telefon. Ilena felugrott, nyomban ma-

gához tért a kábultságból, maga köré tekert egy lepedőt, és felvette a telefont.

Figyelmesen hallgatott, majd így felelt:

– Rendben, azonnal jövök.

Letette a kagylót, és Elliotthoz fordult.

– Sajnálom, bébi…

– Ne mondd, hogy el kell menned!

– Sürgős dolgom van.

– Ki hívott? Egy delfin? Vagy egy gyilkos bálna, akinek altatót kell énekelni, különben nem jön a szemére álom?

– Hiányzik egy gondozó az előadáshoz, csak én tudom helyettesíteni.

A lány Elliott mellé kucorodott, és masszírozni kezdte a vállát.

– Milyen előadásról beszélsz? Este hét óra van.

– A szezon végéig este is tartunk egy bemutatót.

– Már majdnem október van. A szezonnak vége!

– Nehogy azt hidd, darling! Floridában vagy, itt ilyenkor még tart a nyár.

Egy utolsó csókot nyomott a férfi ajkára, és felkelt.

Ez van. A szerelemben soha nem tudhatod… Ne hidd, hogy amit egyszer megszerez-

tél, az örökre a tiéd is marad! Lehet, hogy utoljára szeretkeztünk…

– Mindenesetre jó volt.

– Ez viszont nem ér.

– Mi?

– Amit az imént mondtál.

– Nem jegyezhetem meg, hogy jó volt?

– Nem.

– Miért.

– Mert megtörik a varázs!

Ezek a nők…

– Minden együtt töltött pillanatot hűen őrzök a lelkemben, mint megannyi kisfilmet – magya-

rázta Elliott, miközben felvette a zakóját.

– Ez már kedves – felelte Ilena, és becsukta maga mögött az ajtót.

Elliott játékos kedvében volt, és Miss Abottra való tekintettel a hátsó lépcsőn távozott. Ilena már nem hallotta, de ő még mindig tréfásan motyogott magában:

– S gyakran visszapörgetem őket a fejemben, ha majd vénen és impotensen az öregek otthoná-

ban ülök, hogy emlékezzek arra, mennyire boldogok voltunk mi ketten.

S ebbe az érzésbe egy szemernyi kétely sem vegyült…
*
Elliott a lelátó közepén lépkedett lefelé az első sorokhoz. A világ legnagyobb delfinmedencéje három részből állt. A szélesebb keresztmetszetű fő- és a két kisebb mellékmedencéből. Az utób-biak egyikét az állatok gondozására, a másikat gyakorlásra használták. A medence teljes hosszá-

ban emelkedő, több mint hatvan méter magas üvegfalon keresztül a nézők nyomon követhették a hat kardszárnyú delfin víz alatti mozgását.

Az előadás káprázatos volt. A többtonnás gyilkos bálnák kecsesen siklottak a vízben, lebuktak a medence aljára, onnan nagy lendülettel a levegőbe emelkedtek, és többszörös szálló után nagyokat csobbantak. De Elliott csak Ilenát csodálta, le sem vette róla a szemét. A lány a medence széléről vezényelte a behemótok mutatványát.

Ennyi év után a viszontlátás áramütésként érte a férfit. Elmondhatatlanul, valószerűtlenül szépnek találta a lányt. Olyan volt számára, mint egy álombeli angyal. Az elmúlt harminc év alatt ezerszer megcsodálta a róla őrzött fényképeket, de azok nem adták vissza a lényéből sugárzó, megkapó varázst.

A megindultságtól lelkében egyszerre feltört a múlt, és megrohamozták a kérdések. Miért nem szerette jobban Ilenát? Miért nem értette meg? Miért nem tudta megvédeni? S a megbánáson túl hirtelen hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése, és a düh, hogy kénytelen fejet hajtani az idő

előtt, amely kíméletlenül elszáll, és lerombol mindent…

*
Az előadás a végéhez közeledett. A medence közepén két óriási kardszárnyú delfin elképesztő

sebességgel, nyílegyenesen hasította a vizet. A parthoz érve összehangolt félfordulatot tettek, a levegőbe ugrottak, majd egy jól irányzott, hatalmas hasassal tajtékot verve maguk körül, vissza-csobbantak a vízbe. A nyomukban feltörő szökőkút alaposan lelocsolta az első sorokban ülőket.

Elliott arcára is fröccsent egy kis tengervíz, de Ilena közelségétől elbűvölve ügyet sem vetett rá.

Ilena a látványos záró mutatványra készült. Felszaladt a medence fölé emelt palló tetejére, és a fogai közé szorított egy halat. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, míg Anuska, a medence úrnője hatalmas testével kiemelkedett a vízből, és egyetlen játékos mozdulattal megszerezte a zsákmányt.

A nézők kitörő tapssal ünnepelték Ilenát. A lány végigpásztázta a vendégsereget, és tekintete hirtelen megakadt egy idős férfin. Zavarba jött.

Ezt a hasonlóságot!…

A szívére hallgatott, és egy bizalomgerjesztő, ragyogó, forró mosolyt küldött felé. Megállt az idő. Elliott elmerült a lány mosolyában, és tudta, hogy ezt az emléket viszi magával a jövőbe.

Teljesült a kívánsága. Az öreg kambodzsai beváltotta az ígéretét. Halála előtt viszontláthatta a nőt, akit szeretett. Elégedett lehet.

Akkor hirtelen vér buggyant fel a torkán, és a száját fémes íz öntötte el. A lélegzete kihagyott, és elfogta a már jól ismert remegés, amely a jövőbe való visszatérést jelezte. Felállt, és a kávézó-

ba sietett.

Annyi ideje még maradt, hogy fiatalabb önmagától elköszönjön:

– Ezúttal örökre búcsúzom, Elliott. Felejts el mindent, amit mondtam, amit láttál. Éld az életet, mintha mi sem történt volna.

– Nem akar visszajönni többé?

– Nem. Ez volt az utolsó alkalom.

– Miért?

– Mert az életednek vissza kell térnie a rendes kerékvágásba, én pedig megkaptam, amiért jöttem.

Egyre erősebben remegett, de tudta, hogy a terem kellős közepén nem válhat köddé. Elliott

felsegítette rá a zakót, és elkísérte a mosdóba.

– Miért jött?

– Hogy viszontlássam Ilenát.

– Nem értem.

– Ne faggass!

De a fiatal orvos nem hagyta annyiban. Vadul megmarkolta az idős férfi gallérját, és megpró-

bálta feltartóztatni.

– Miért akarta viszontlátni Ilenát? – kiabálta, és a falhoz szorította.

– Mert meg fog halni – vallotta be kényszeredetten.

– Hogyhogy meg fog halni? Mikor?

– Hamarosan.

– Még csak huszonkilenc éves! Huszonkilenc évesen nem halnak meg az emberek!

– Hagyd ezt az ostobaságot! Orvos vagy, tudod jól, hogy bármikor megtörténhet.

– Miért halt meg ilyen fiatalon?

Az idős férfi szeme megtelt könnyel. Semmit nem felelt. Aztán mielőtt végleg eltűnt volna, ki-bökött egy elviselhetetlen mondatot:

– Mert megölted…
*
A harmadik pirulának köszönhetően, a halála előtt néhány héttel, viszontláthatta Ilenát…

Eddig minden egyszerűnek tűnt. Visszatért a múltba, és találkozott Ilenával. Teljesült a kíván-sága. Az utolsó látogatás után azonban mégsem a várva várt nyugalom költözött a lelkébe. Az időutazás felkavarta. Felszakadtak a régi sebek, újra bűntudat és megbánás marcangolta, de min-denekelőtt azért haragudott magára, mert úgy érezte, túl sokat mesélt a múltbeli énjének, és attól tartott, hogy a szavai súlyos következményekkel járnak majd. Ostobaság volt figyelmeztetni fiatal önmagát Ilena halálára! Nem engedhet a kísértésnek! Nem térhet vissza! Nem befolyásolhatja a dolgok menetét! Pedig hatalmas volt a kísértés. Ha bevenne még egy pirulát, megmenthetné Ilena életét.

Csakhogy a múltat nem lehet következmények nélkül megváltoztatni. Ebben biztos volt. Jövő-

ből érkező, egyszerű szemlélőként nem okozott galibát, de ha úgy dönt, hogy beavatkozik a múlt történéseibe, abból nagy bonyodalom származhat. Ma már mindenki tisztában van a pillangóhatás jelentőségével és a káoszelmélettel: a láncreakció hatására egy jelentéktelen esemény hosszú tá-

von katasztrófához vezethet. Japánban egy pillangó szárny csapása vihart idézhet elő

Floridában…
Még hét pirula maradt, de ő megfogadta, hogy nem vesz be többet.

Ha Ilena nem hal meg, a fiatal Elliott vele éli le az életét. Vesznek egy házat, lesznek gyerekeik, és Elliott soha nem találkozik Angie anyjával, ami azt jelenti, hogy fel kell áldoznia a lánya életét.

Bárhogy csűrte-csavarta a kérdést, mindig ugyanarra a végeredményre jutott: ha megmenti

Ilenát, megfosztja Angie-t a létezéstől.

Arról azonban szó sem lehetett, hogy ezt megkockáztassa.

*
... Valahol olvasta, hogy Hemingway imádta őket, és legalább ötven cicája volt. Elliott megtapogatta az arcát: a szelíd ragadozó üdvözlésképpen jól megkarmolta.

Hihetetlen! Én és az állatok…

Beljebb merészkedett, hogy megcsodálja a nagy író személyes tárgyait: a kopott írógépet, amely elkísérte a polgárháborús Spanyolországba, a Picassótól kapott kerámiatálat, a töltőtoll-gyűjteményt, a fenyegető afrikai maszkot, a kivágott újságcikkeket és a fényképeket…

A helyiségben varázslatos hangulat uralkodott. El kell ismerni, hogy az iszogatás és a halászat mellett Hemingway néhány irodalmi remekművet is alkotott Key Westben, ahol többek között a

Búcsú a fegyverektől és A Kilimandzsáró hava íródott.

Így már mindjárt más! – örvendezett Elliott, amikor visszatért a világítás.

Eloltotta a petróleumlámpát, és egy öreg gramofonhoz lépett. Óvatosan feltette a kezébe akadó első lemezt, és néhány másodperc múlva Django Reinhardtnak és Stephane Grappellinek, az

1930-as évek jazz virtuózainak hegedű- és gitárszólamai töltötték be a szobát.

A gramofon tűje hirtelen kisiklott, az égők sercegni kezdtek, és a helyiség újra sötétbe borult.

Ilyen az én szerencsém! – mérgelődött Elliott. Miért oltottam el a lámpámat?

Meggyújtotta volna újra, de a hálószobában felejtette az öngyújtót.

A dolgozószobában semmit nem lehetett kivenni. Elliott csak az ablaküvegen csorgó esőcsíko-

kat látott. Mozdulatlanná dermedt, és abban reménykedett, hogy egyik percről a másikra visszajön az áram.

Hirtelen emberi jelenlétet észlelt. Hallotta, hogy valaki lélegzik, majd egy fémes hang ütötte meg a fülét.

– Ki az? – kérdezte bizonytalanul.

Válaszul néhány méterrel távolabb egy öngyújtó lángja lobbant, s ő öregkori énjének csillogó tekintetére ismert a sötétben.

– Magyarázatot akartál? Megkapod.

*

Az idős orvos meggyújtotta a petróleumlámpa kanócát, és egy dohányszínű fotelbe telepedett.

– Árulja el, mi történik Ilenával! – kiáltott rá Elliott fiatalos hévvel.

– Ülj le, és ne ordítozz!

Elliott a türelmetlenségtől alig bírt magával, de fogott egy széket, és kelletlenül lehuppant be-szélgetőtársával szemben. Öregkori önmaga a zakója belső zsebében kutatott, majd egy fényképet húzott elő.

– Angie-nek hívják – kezdte, Elliott felé nyújtva a képet. – Húszéves, és ő a legdrágább nekem ezen a világon.

Elliott alaposan szemügyre vette a fotót.

– Ilena az…

– Nem, nem Ilena az anyja – előzte meg a kérdést az idős férfi.

– Miért nem?

– Mert a lányom születésekor Ilena már tíz éve halott volt.

Elliott szemrebbenés nélkül vágott vissza.

– Miért hinnék magának?

– Mert semmi okom nincs rá, hogy hazudjak.

A fiatal orvos végre az öregnek szegezhette a kérdést, amely előző este óta gyötörte:

– Tegyük fel, hogy igazat mond, de miért állítja, hogy én öltem meg?

A vele szemben ülő férfi kis szünetet tartott, hogy alaposan megfontolja a szavait:

– Mert rosszul szereted.

– Elegem van a baromságaiból! – fakadt ki Elliott, és felpattant a székről.

– Úgy szereted, mintha még mindig előtted állna az egész élet… Értsd meg, nem így kell sze-

retni!

Elliott sebtében mérlegelte az érvet, de nyomban el is vetette. Nem ez a legfőbb kérdés! Sürget az idő! Nem a szerelemről kellene fecsegni! Pontos felvilágosítást akar a történtekről! Minden apró részletre szüksége van!

Megpróbálta visszaterelni a szót arra, ami a legjobban izgatta:

– Milyen körülmények között hal meg Ilena?

– Baleset éri.

– Milyen baleset? És mikor?

– Arra ne számíts, hogy ezt elmondom!

– Miért?

– Mert nem akarom, hogy megmentsd…

Elliott percekig mozdulatlanul, némán meredt az üveghez tapadó esőfüggönyre. Úgy érezte,

hogy a beszélgetés felfoghatatlan, képtelen fordulatot vett. Értetlenül támadt az idős férfira.

– Most vagy soha! Nem szakaszthatja el a lehetőséget! Megtalálta a módját, hogyan utazzon

az időben, és tétlenül nézi, hogy meghal élete szerelme?

– Nehogy azt hidd, hogy jó szívvel teszem! – gerjedt haragra időskori énje, és öklével az asztalra csapott. –Harminc éve csak ez jár a fejemben. Ó, ha visszagombolyíthatnám az idő fonalát, ó, ha visszarepülhetnék a múltba, ó, ha megmenthetném, ó, ha…

– Ne sopánkodjon? Tegye meg!

– Nem!

– Miért nem?

– Mert ha megmentjük Ilenát, vele éled le az életedet.

– Na és?

– Nem születik meg Angie…

– Nem baj! Majd lesznek más gyerekeim…

– Más gyerekeid? Kit érdekelnek más gyerekek? Nem akarom elveszíteni a lányomat! Nem

akarok olyan világot, ahol nem létezik Angie!

– Én viszont nem hagyom, hogy Ilena meghaljon! –felelte elszántan Elliott.

A két férfi dühtől hajtva elindult egymás felé, majd a végső összetűzésre készen, már csak

érintésnyire a másiktól, farkasszemet néztek:

– Azt hiszed, kötélen rángathatsz, mert fiatalabb vagy? Nélkülem soha nem tudod meg, hogy

halt meg Ilena, és nem tudod megmenteni.

– Ha Ilena meghal, nem leszek Angie nemzőapja! Erre mérget vehet!

– Ha majd apa leszel, Elliott, megértesz. A gyerekedet nem hagyod el, még akkor sem, ha az-

zal megmentheted a nő életét, akit szeretsz…

Hosszú percekig álltak egymással szemben, és foggal-körömmel ragaszkodtak a saját állás-

pontjukhoz. A meghitt cinkosság, amely a legutóbbi találkozásuk alkalmával összekötötte őket, átadta a helyét a küzdelemnek, melyet egy férfi önmagával vívott. Az ütközetben fiatal és öreg énje csapott össze egymással. Mindkét fél eltökélte, hogy a végsőkig kitart. Az egyik azért, hogy megmentse a szerelme életét, a másik, hogy ne veszítse el a lányát. Zsákutcába jutottak.Akkor az öreg előtt hirtelen felcsillant egy lehetőség. Talált egy kiutat.

– Mire lennél képes, hogy megmentsd Ilenát?

– Bármire – felelte Elliott magabiztosan.

– Miről vagy hajlandó lemondani?

– Mindenről.

– Akkor lehet, hogy van egy ötletem…


– A kérésed jogos. Megértem, hogy meg akarod menteni Ilena életét, de ez csak akkor lehetsé-

ges, ha teljesítesz három feltételt…

– Három feltétel – ismételte Elliott.

– Az első, hogy soha senkinek nem beszélsz arról, ami velünk történik. Természetesen Ilená-

nak sem, de még Mattnek sem.

– Mattben tökéletesen megbízom – ellenkezett Elliott.

– Ez nem bizalom kérdése. Veszélyes vállalkozásba fogunk. Meggyőződésem, hogy hibát, óri-

ási hibát követünk el azzal, hogy a sors ellen fordulunk, és előbb-utóbb drágán megfizetünk érte.

A cinkostársad leszek, vállalom a kockázatot, de csak akkor, ha senki mást nem rángatsz bele.

– És mi a második feltétel?

– Ha sikerül megmentenünk Ilenát, szakítanod kell vele…

– Hagyjam el Ilenát? – kérdezte elkerekedett szemmel Elliott.

– Igen. Elhagyod, és soha többé nem találkozol vele. Ilena életben marad, de neked úgy kell alakítanod az életedet, mintha meghalt volna.

Elliott kővé dermedt, mert hirtelen ráeszmélt, milyen borzalmas következményekkel jár a terv megvalósítása. Tiltakozni próbált, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Tisztában vagyok vele, hogy rettenetes dolgot kérek tőled – jegyezte meg az öreg orvos.

– Mi lenne a harmadik feltétel? – kérdezte Elliott színtelen hangon.

– Kilenc év múlva, 1985. április 6-án, egy veronai sebészkongresszuson találkozol egy nővel, aki élénken érdeklődik majd irántad. Nem utasítod el a közeledését, és együtt töltesz vele egy hét-végét, hogy megfoganjon a lányunk. Így kell tenned! Ez az egyetlen megoldás, hogy megmentsük Ilenát és egyben Angie-t is.

Fenyegető mennydörgés rázta meg az eget. Elliott hallgatott, az öreg orvos hozzáfűzte:

– Ezt az árat kell fizetnünk, ha meg akarjuk változtatni a dolgok menetét. Szabadon dönthetsz.

Még meggondolhatod magad.

Az idősebb férfi felállt, gombolni kezdte a kabátját, és kimért léptekkel elindult lefelé a lép-csőn, ki a zivatarba.

Elliott rádöbbent, hogy nincs más választása, kénytelen elfogadni az egyezséget. Lelki szemei előtt egy pillanat töredéke alatt leperegtek az Ilenával töltött boldog évek emlékképei. Ugyanakkor megértette azt is, hogy a felhőtlen boldogság hamarosan véget ér, s nehéz évek jönnek.

– Elfogadom – kiáltotta.

A másik hátra sem fordult, csak ennyit felelt:

– Hamarosan visszajövök.

És halkan becsukta maga mögött az ajtót.

*
...  Az előcsarnokban talált egy szabad fülkét, és tárcsázta az Ocean World számát, remélve, hogy még ott találja a lányt. A telefonközpont jelentkezett, Elliott kérte, hogy kapcsolják az állatorvos irodájába.

– Halló? – szólalt meg Ilena.

– Én va… – kezdte Elliott, de nem folytatta, mert közben megszakadt a vonal.

Valaki átnyúlt a válla fölött, és lenyomta a gombot. Hátrafordult. Öregkori önmaga állt mögöt-te.

– Eljött a nap… – közölte az idős férfi.

– Milyen nap?

– Ma kell meghalnia Ilenának.

*
December 24-én reggel Elliott jókedvűen érkezett a kórházba. Ez volt az utolsó ügyeleti napja a téli szünidő előtt. Estére várta Ilenát, hogy másnap együtt induljanak Honoluluba, és egy hétig süttessék a hasukat a kókusz-pálmák alatt.

Még nem kelt fel a nap, amikor egy szirénázó mentőautó érkezett a kórház parkolójába. A

mentőben hordágy, a hordágyon egy súlyos égési sérült.

A történet valójában félórával korábban kezdődött, amikor a tűzoltókat kezdődő tűzvészhez riasztották a Haight Ashbury egyik lakóházába. Ósdi, lerobbant épület volt, ahova néha önkéntes lakásfoglaló junkie-k költöztek. Hajnali öt óra körül, a heroin-túladagolástól fellépő, hallucináci-

ókkal járó pánikroham, az úgynevezett had trip legkritikusabb pillanatában egy fiatal lány benzint locsolt magára, majd meggyújtott egy gyufát.

Emily Duncannek hívták. Húszéves volt, és már csak néhány órája volt hátra.

*

A sürgősségi osztálynak sebészre volt szüksége. Azonnali erősítésként Elliottot hívták. Amikor a páciens fölé hajolt, hogy megvizsgálja, elborzadt a látványtól.

A lány testének teljes felületét nyílt sebek borították. Harmadfokú égési sérülést szenvedett, amely formátlanná torzította a combját, a hátát, a mellkasát… A haja szinte tövig égett, arca el-tűnt a sebek alatt. Felsőtestét kiterjedt égési seb falta körbe, melle megégett záróizmainak fullasz-tó szorításában a mellkasa összeszűkült, és alig kapott levegőt.

A légzés megkönnyítése érdekében Elliott két oldalirányú bemetszés végrehajtására készült,

de ahogy a szikével a felsőtest felé közelített, hirtelen megtorpant, s keze remegni kezdett. Egy pillanatra behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és minden erejével a feladatra összpontosított.

A hivatástudat végül felülkerekedett a meg-indultságán, és biztos kézzel fogott hozzá a műtéthez.

Az osztály orvosai Emily mellett töltötték a délelőtt nagy részét. Mindent megtettek azért, hogy a lány a legjobb kezelésben részesüljön, és csillapodjék az erős, gyötrő fájdalom.

Ám elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Emily életét nem tudják megmenteni. Sérülései túl

mélyek voltak, súlyos légzési elégtelenségben szenvedett, és már a veséi is kezdték felmondani a szolgálatot. Megelégedtek hát azzal, hogy stabilizálták az állapotát, és vártak…

*

Kora délután, amikor Elliott benyitott Emily szobájába, a lány infúziókra kötve, tetőtől talpig bepólyálva feküdt. Az orvost meglepte a szobában uralkodó furcsa nyugalom. A halottvirrasztás előjátékának csendjét csak a monitorból kiszűrődő szívdobogás törte meg.

Elliott az ágyhoz lépett, és a lányt nézte. A vérnyomása nyugtalanító maradt annak ellenére, hogy a heroin már teljesen kiürült a szervezetéből, és úgy tűnt, eszméleténél van.

Legalábbis kellő mértékben ahhoz, hogy felfogja, halálra van ítélve…

Elliott fogott egy széket, és csendben letelepedett a lány mellé, akit nem ismert, és akiért már semmit sem tehetett. A hozzátartozóit nem sikerült felkutatni, és senki nem volt mellette, hogy az utolsó küzdelemben elkísérje. Elliott szeretett volna máshol lenni, de nem tudott menekülni a lány kétségbeesett tekintete elől, amely kérőn csüggött az arcán. A rettenetet olvasta ki belőle, és kérdéseket, melyekre nem volt válasza…

A lány suttogni próbált valamit. Elliott közelebb hajolt, leemelte az arcáról az oxigénmaszkot, és azt vélte hallani, hogy „fáj”. Elhatározta, hogy emeli a morfiumadagot, és már írta volna a láz-lapra az utasítást, amikor hirtelen megértette, hogy Emily nem azt mondta, hogy „fáj”, hanem, hogy „félek”.

Mit felelhetne erre? Hogy ő is fél, és hogy sajnálja, de nem tudja megmenteni? Hogy az olyan napokon, mint ez a mai, úgy érzi, nincs értelme az életnek?

Legszívesebben gyengéden a karjába vette volna, de egyben szerette volna kifejezni mélysé-

ges felháborodását is, amely reggel óta gyötörte. Mi vitte rá a lányt erre az őrült tettre? A körül-mények milyen összjátéka kellett ahhoz, hogy egy lepusztult, lakatlan házban a tudatvesztésig drogozza magát? Milyen fájdalom indokolta, hogy benzint locsoljon magára, és szénné égesse a testét, amikor még húszéves sem volt?

Mindezt szerette volna Emily fülébe kiáltani, de egy orvos ezt nem teheti meg…

Megelégedett hát azzal, hogy mellette maradt, s körbevette minden szeretetével és együttérzé-

sével, mert nem volt más, aki ezt megtette volna. Karácsony előestéje volt, a kórház csökkentett létszámmal működött, és a rendszer egyébként sem erre volt berendezkedve. A rendszertől azt várták, hogy gyógyítson, nem azt, hogy lelki támaszt nyújtson.

Emily egyre nehezebben lélegzett, és folyamatosan borzongott.

Elliott tudta, hogy a lányt a morfium ellenére is rettentő fájdalom gyötri. És azzal is tisztában volt, hogy soha többé nem fogja elfelejteni a tekintetét, amely kétségbeesetten, szüntelenül az ő

pillantását kereste.

Ebben a szakmában mindig azt hiszi az ember, hogy már mindent látott, de téved. Azt gondol-

ja, hogy már ismeri a legrosszabbat, de a legrosszabb mindig csak ezután jön, és a legrosszabbon túl mindig van még rosszabb.

*

Eltelt egy óra. Kettő. Délután háromkor Elliottnak lejárt a hivatalos munkaideje. Csendben fel-

állt.

– Visszajövök – ígérte Emilynek.

Kilépett a folyosóra, és hívta a liftet. Telefonál Ilenának, hogy este nem tud kimenni elé a re-pülőtérre, és valószínűleg csak késő éjjel ér haza.

Az előcsarnokban talált egy szabad fülkét, és tárcsázta az Ocean World számát, remélve, hogy még ott találja a lányt. A telefonközpont jelentkezett, Elliott kérte, hogy kapcsolják az állatorvos irodájába.

– Halló? – szólalt meg Ilena.

– Én va… – kezdte Elliott, de nem folytatta, mert közben megszakadt a vonal.

Valaki átnyúlt a válla fölött, és lenyomta a gombot. Hátrafordult. Öregkori önmaga állt mögöt-te.

– Eljött a nap… – közölte az idős férfi.

– Milyen nap?

– Ma kell meghalnia Ilenának.

*

A két férfi felment a kórház tetőteraszára. Tapasztalatból tudták, hogy ott többé-kevésbé nyugodtan beszélhetnek, hiszen a kollégák megvető pillantása elől menekülve, fiatalon és idősen is oda jártak cigarettázni.

Elliott izgatottan toporgott, és türelmetlenül várta, hogy idősebb énje végre belefogjon a magyarázatba. Az idős férfi magabiztos mozdulattal Elliott vállára tette a kezét.

– Erre a telefonbeszélgetésre nem kerülhet sor.

– Miért?

– Mert Ilena nem értené meg.

– Mit?

– Hogy magára hagyod egy beteg kedvéért, miután lejárt a munkaidőd. Három hete nem talál-

koztatok. Minden vágya, hogy kimenj elé a repülőtérre, és együtt töltsétek az estét.

Elliott magyarázkodni kezdett:

– Lent az a lány… haldoklik, rettenetes. Nincs senkije, és…

– Tudom – szánakozott az idős orvos. – Harminc éve én virrasztottam mellette egész éjszaka, és azóta sem felejtettem el.

Hangja megtelt szomorúsággal, és így folytatta:

– De hajnalban, amikor hazaindultam a kórházból, szörnyű hír várt: meghalt Ilena.

Elliott értetlenül tárta szét a karját.

– Mi köze van ennek a betegnek Ilena halálához?

– Mindent elmagyarázok – ígérte az öreg. – Még mindig áll az alku?

– Igen – felelte határozottan Elliott.

– Akkor most részletesen elmesélem, hogy mi történne az után a telefonbeszélgetés után.

Az öreg orvos belekezdett a történetbe. Sokáig mesélt, az emlékezés felzaklatta, és hangjába szomorúság és megbánás vegyült.

Elliott lehunyt szemmel hallgatta. Lelki szemei előtt, mint egy filmen, peregtek a képek…

Ilena: Halló?

Elliott: Én vagyok.

Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el, mit kapsz ajándékba! Légy türelmes, este megtudod!

Elliott: Figyelj, kicsim, van egy kis probléma.

Ilena: Mi történt?

Elliott: Nem tudok kimenni eléd a repülőtérre…

Ilena: Azt hittem, háromkor végzel.

Elliott: Igaz, végeztem…

Ilena: De?

Elliott: Itt kell maradnom egy beteggel. Ma reggel egy foglalt házban öngyilkos lett egy fiatal lány…

Ilena: Kábítószeres?

Elliott: Az most nem számít.

Ilena: Ha jól értem, a kórházban töltöd a karácsonyestét egy junkie-val, akit pár órája ismersz?

Elliott: A munkámat végzem.

Ilena: A munkádat! Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen, aki dolgozik?

Elliott: Figyelj…

Ilena: Belefáradtam a várakozásba, Elliott.

Elliott: Ezt hogy érted?

Ilena: Tíz éve várok rád, és észre sem veszed.

Elliott: Holnap reggel megbeszéljük…

Ilena: Nem, Elliott. Nem megyek többé San Franciscóba.

Legközelebb akkor hívj, ha majd biztos leszel benne, hogy velem akarsz élni.

Elliott percekig állt a telefonfülkében, és háromszor leemelte a kagylót, hogy visszahívja Ilenát, bocsánatot kérjen, és jóvátegye a hibát. Végül nem tette meg, mert képtelen lett volna ma-gára hagyni a két emelettel feljebb haldokló fiatal lányt.

Ilena fél óráig várt a telefon mellett, de mivel Elliott nem hívta újra, mérgesen összetépte a re-pülőjegyet, és a szemeteskosárba dobta. Ott végezte a karácsonyi ajándék is. Elliott soha nem tudja meg, hogy egy órát kapott volna, amelybe a neve kezdőbetűit vésték.

Ilena kifutott az irodából, és porig sújtva a kertbe menekült, ahol a bánatára fittyet hányó ró-

zsaszín flamingók és aligátorok unott tekintetétől kísérve kisírta magából lelke minden fájdalmát.

Aztán elhatározta, hogy lemondja a szabadságát, és visszamegy dolgozni. A késő délutánt a megszokott feladatoknak szentelte, mintha mi sem történt volna. Már besötétedett, mire az ellen-

őrző körút végére ért, de még egy utolsó pillantást vetett a kedvenc kardszárnyú delfinjére.

– Hello, Anuska! Te sem vagy túl jó kedvedben, igaz?

Néhány napja az Ocean World rangidős bálnája súlyos depresszióba esett. Nem fogadott el ételt, és nem vett részt az előadásokon sem. Uszonya ernyedten csüngött, és a mindig engedelmes állat rendkívül agresszívvá vált a gondozóival és a vele egy medencében élő többi bálnával szemben. Viselkedésének okát nem kellett messze keresni: elszakították tőle alig nyolcéves lányát, Ericát, mert Európába vitték, hogy részt vegyen egy szaporodási programban. Vasládába zárva, gondozó nélkül utazott több mint húsz órán át egy repülőn.

Őrület!

Ilena mindent megtett, hogy megakadályozza az áttelepítést. Elmagyarázta, hogy az egy cso-portba tartozó vándor kardszárnyú delfinek természetes élőhelyükön soha nem szakadnak el egymástól, s hogy az elválás súlyos traumákat okoz. De az igazgatóság gazdasági szempontokra hi-vatkozva nem vette figyelembe a szakvéleményét. A cetfélék fogságba ejtését megakadályozó esetleges újabb tilalomtól tartva a tengeri vidámparkok igyekeztek helyben megoldani az utódpótlást, és megpróbálták növelni a fogságban születő cetfélék számát.

Ilena a víz fölé hajolt, hogy a parthoz csalogassa a kardszárnyú delfint, de Anuska nem felelt a hívására. Eszeveszetten rótta a köröket, és panaszosan fújtatott. Ilena attól félt, hogy ha megsé-

rül, legyengül az immunrendszere. A látszat ellenére ezek a behemótok rendkívül érzékeny állatok, a legapróbb mikroba is halálos veszélyt jelent a számukra. A vese- és a légzőszervi fertőzé-

sek szinte mindennaposak náluk. Jó példa erre a medence uralkodó hímjének esete: Joachim hat hónappal ezelőtt egy sérülés nyomán vérmérgezésben pusztult el. Olykor ez a sors jut az óriásoknak. Játszva végez velük egy parányi kórokozó.

Ilenát egyre jobban zavarta a bezártság gondolata. A tengeri vidámparkokba telepített delfinek és gyilkos bálnák élete korántsem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt a látogatóknak lefestet-ték. Négy fal közé zárva, vegyszerekkel kezelt vízben bugyborékoltak naphosszat, és vitaminokkal, antibiotikumokkal tömték őket.

Mutatványaikkal kétségkívül elbűvölték a közönséget, de vajon nem sértő ez a fajra nézve, mely a kognitív képességek terén az emberrel vetekedik!

Anuska minden különösebb ok nélkül hirtelen dührohamot kapott, és a fejével vadul ütni kezdte a medence fémkorlátját.

– Hagyd abba! – parancsolt rá Ilena, és egy fémrúddal megpróbálta visszalökni az állatot a vízbe.

Látott már öngyilkos hajlamú kardszárnyú delfint, és nyilvánvaló volt, hogy Anuska meg akarja sebesíteni magát. Aggódva bedobott neki pár halat, hogy elvegye a kedvét a halálos tervtől.

– Nyugalom! Nyugalom, szépségem!

Az állat rohamai fokozatosan csillapodtak, és úgy tűnt, hogy Anuska megnyugodott.

– Jól van, Anus – dicsérte Ilena megkönnyebbülten…

… míg észre nem vette a vizet pirosra színező vércsíkot,

– Jaj, ne!

Az állat mégis megsérült. Ilena a víz fölé hajolt. Első látásra az állkapcsa szakadt fel.

Ilenának be kellett volna tartania a gondozókra vonatkozó két pontból álló aranyszabályt: ne hívd magadhoz a kardszárnyú delfint, ha agresszív, és kizárólag akkor ereszkedj be mellé a vízbe, ha meggyőződtél együttműködési szándékáról.

Be kellett volna kapcsolnia a riasztót.

Segítséget kellett volna kérnie a kollégáitól.

Igen, kellett volna…

De az Elliottal folytatott beszélgetéstől feldúlva gondolkodás nélkül beugrott a medencébe, ahol Anuska újra őrjöngő körtáncba kezdett.

Amikor az állat meglátta, hogy Ilena közelít felé, egy mozdulattal rávetette magát, hatalmas állkapcsával ráharapott, és magával rántotta a mélybe.

Ilena kapálódzott, de a kardszárnyú delfin sokkal erősebb volt nála. Valahányszor a lány felbukkant a víz színére, a cet azonnal lecsapott, és visszanyomta a víz alá, anélkül hogy ő levegő-

höz jutott volna.

Ilena tapasztalt úszó volt, több percig képes volt folyamatosan a víz alatt maradni.

De egy hat méter hosszú, négytonnás állattal nem küzd sokáig az ember…

Pedig amikor már egyáltalán nem hitt benne, egy óvatlan pillanatban mégis sikerült fellöknie magát a felszínre, és visszanyerte a lélegzetét. Kétségbeesett tempózásba kezdett a medence széle felé, és már majdnem elérte, amikor…

Egy pillantást vetett a háta mögé, és meglátta a bálna hatalmas farkuszonyát, amint elképesztő sebességgel csap le rá.

Hatalmas ütés volt, és az azt követő fájdalom olyan erős, hogy majdnem eszméletét vesztette.

Ellenállás nélkül merült a mélybe. Utolsó világos pillanatában, miközben a tüdeje kezdett megtel-ni sós vízzel, felmerült benne a kérdés, hogy vajon Anuska, akit évek óta odaadóan gondoz, hogyan támadhatott rá ilyen őrült dühvel. De a kérdésre nem volt ésszerű válasz. Négy fal közé zár-va egy idő után a legszelídebb állat is megvadul…

Utolsó gondolata a férfié volt, akit szeretett. Arra készült, hogy majd együtt öregszenek meg Elliottal. Ilena abban az évben leli volna harmincéves.

A sorsunkat nem mi választjuk. Ahogy általában ez lenni szokott, helyettük is az élet döntött.

A félelem és a rettegés szorításában, a sötétség ölelésében érezte, amint magával ragadja egy halálos örvény. Miközben végleg átbillent a túlpartra, azt fájlalta a legjobban, hogy összeveszett Elliottal, s hogy a képen, amelyet a férfi róla őriz majd, foltot ejt a keserűség és a neheztelés.

A vad szél fagyos leheletével fújta tele a kórház tetejét. Elliott, mintha rémálomból ébredt volna, lassan kinyitotta a szemét, miközben öregkori önmaga a történet végére ért.

Egy ideig némán, mozdulatlanul álltak egymás mellett. A fiatal férfit elborzasztotta, amit hallott, az öreget újra megviselte, amit mesélt.

Elliott percekig a fejét rázta, de mielőtt szóhoz jutott volna, az öregember egy megsárgult pa-pírdarabot húzott ki a zsebéből.

– Ha nem hiszel nekem…

Elliott szinte kitépte a kezéből a lapot. A Miami Herald ból kivágott, régi újságcikk volt. A kopott betűk fölött a másnapi dátum állt: 1976. december 25.

Elliott remegő kézzel olvasta a szöveget, amelyet egy Ilenáról készült nagyméretű fotóval illusztráltak.

Kardszárnyú delfin végzett egy fiatal állatorvossal

Borzalmas katasztrófa az orlandói Ocean Worldben. Egy gyilkos bálna meg-

magyarázhatatlan okból a gondozója életére tört.

A delfinnek elég volt néhány perc, hogy megtámadja és vízbe fojtsa Ilena

Cruzt, a tengeri vidámpark állatorvosát, holott ő csak a zaklatott állat segítségére

sietett.

A baleset pontos körülményei egyelőre tisztázatlanok, de a fiatal gondozónő

állítólag figyelmen kívül hagyott néhány biztonsági előírást.

A delfinárum vizsgálatot indított az ügyben, és az eredmények nyilvánosságra

hozataláig az igazgatóság nem kívánja kommentálni az eseményeket.

Mire Elliott végzett a cikkel és felemelte a fejét az olvasásból, öregkori hasonmása távolodni kezdett a ködben.

– Most rajtad a sor! – kiáltott vissza búcsúzóul, majd kinyitotta a csapóajtót, és eltűnt.

Elliott magára maradt. Kis ideig még bódultan a hidegtől, a rémülettől és a bizonytalanságtól mozdulatlanná dermedve bámult maga elé a tetőteraszon, majd hirtelen abbahagyta a töprengést, mert ráeszmélt, hogy azonnal cselekednie kell.

A lépcsőházba sietett, hogy mielőbb telefonáljon.

Nem számít, mit hoz a holnap.

Nem számít, milyen árat kell fizetnie.

Megmenti Ilena életét.

Semmi más nem érdekelte.

*
Rakétaként száguldott le a lépcsőn, át az előcsarnokon, és néhány kollégáját félrelökve megragadta az egyik telefonkagylót.

Vonalhang… Első csengetés… Végtelen hosszúnak tűnő másodpercek, majd végre meghallot-

ta Ilena hangját:

Ilena: Halló?

Elliott: Én vagyok.

Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el, mit kapsz ajándékba! Légy türelmes, este megtudod!

Elliott: Figyelj, kicsim…

Ilena:Mi történt?

Elliott: Semmi. Megyek eléd a repülőtérre, ahogy megbeszéltük.

Ilena: Alig várom, hogy lássalak…

Elliott: Én is.

Ilena: Olyan furcsa a hangod. Jól vagy?

Elliott: Most már jól.

Miután Elliott letette a telefont, képtelen volt visszamenni Emilyhez. Nem bírta volna elviselni a haldokló lány tekintetét. Az egyik ügyeletes ápolónőt kérte meg, hogy időnként vessen rá egy pillantást, majd felkapta a kabátját, és a parkolóba sietett.

Volt valami értelme ennek az utolsó telefonbeszélgetésnek? Van esély arra, hogy megváltoz-

tassa a saját és Ilena jövőjét? Elég, ha felcserél egy mondatot, és máris más irányt vesz a sors –

zakatoltak a fejében a kérdések.

Elliott a kocsija felé tartott, s közben megszokásból cigarettára gyújtott. Szabad kezét a zsebé-

be mélyesztette, hogy felmelegítse, s akkor ujjai a papírlaphoz értek. Hirtelen szöget ütött a fejé-

ben egy kérdés. Ha megváltoztatta a jövőt, Ilenát nem érte baleset, egy újságíró sem írhatta meg azt a cikket, vagyis a cikk nem létezik!

Izgatottan előkapta a megsárgult lapot, széthajtogatta, ide-oda forgatta, szemügyre vette egyik oldalát, másik oldalát… Akármilyen hihetetlen, a cikk tartalma megváltozott. Ilena képe különös varázslat folytán eltűnt, és a fiatal állatorvosnő haláláról szóló cikk helyén egy másik napihír állt a címlapon:

Az Ocean Worldben elpusztult egy kardszárnyú delfin

Anuska, az orlandói Ocean World rangidős kardszárnyú delfinje belehalt egy

állkapocssérülésbe, melyet a medence fémkorlátjának ütődve szerzett.

Az állat állítólag szántszándékkal sebesítette meg magát.

A delfinárium újságíróknak nyilatkozó igazgatója elismerte, hogy a delfin való-

színűleg végső elkeseredésében kezdett önpusztításba, a vidámpark ugyanis el-

szakította a lányától, akit egy másik állatkertnek adtak el. A személyzet egyetlen

tagja sem sérült meg.
-------------------------------
Karácsony van. December huszonötödike. San Francisco szürke, hideg reggelre virrad. A vá-

ros most New Yorkra emlékeztet, az ember már-már azt hihetné, hogy bármelyik pillanatban leeshet a hó.

A ház csendes, a hajnal fakó fényeiben fürdik. Ilena Elliott vállára hajtott fejjel békésen alszik.

A fiatal orvos azonban holtsápadt, mint aki egész éjjel le sem hunyta a szemét.

Elliott Ilena felé fordul. Gyengéden megcsókolja, és óvatosan, hogy fel ne ébressze, percekig csodálja, mert tudja, hogy ezek az utolsó együtt töltött pillanatok. Még egyszer utoljára belélegzi a lány hajának illatát, ajkát végigsétáltatja bőre bársonyán, és hallgatja szívverésének muzsikáját.

Könnyei a lepedőre hullnak. Felránt egy pulóvert és egy farmernadrágot, majd csendben ki-

oson a szobából.

Képtelen elhinni, hogy el fogja hagyni. Tudja, hogy tartania kell magát az egyezséghez. De

most, hogy Ilena megmenekült, mi akadályozhatja őket abban, hogy együtt maradjanak? Vajon

milyen megtorlással fenyegetné a másik énje, ha mégis megszegné az alkut?

Gyötrődve járkál fel-alá a házban, s bár nem hiheti, mégis reménykedik, hogy felbukkan öre-

gedő énje, s ő kiöntheti keserűségét, és tudtára adhatja mély felháborodását. De az öreg hasonmás nem mutatkozik. A hatvanéves Elliott állta a szavát. Most rajta a sor, hogy betartsa az ígéretét.

*
Elliott tudja, hogy nincs más megoldás. El kell hagynia Ilenát. Erre sarkallja a lelke mélyén munkálkodó külö-

nös erő. Ezt súgja a belső hang. Ő egy báb csupán, melyet a színfalak mögül, zsinóron rángat egy ismeretlen hatalom.

Lelke kiüresedett, minden önbizalma odaveszett, s ő irányt vesztve lebeg a létben, melynek működését már egyáltalán nem érti.

A félelmetes ismeretlenség hálójában vergődik, nem alszik, nem eszik, és lehetetlen kérdések kínozzák. Miért épp vele történik mindez? Szerencse vagy átok ez a találkozás? Épeszű ő még egyáltalán? Őrjítő, hogy senkivel nem beszélheti meg a gondját.

Zajt hall. Megreccsen a parketta. Ilena jelenik meg kis bugyiban és a csípőjén csomóra kötött blúzban.

Huncut mosolyt küld felé, miközben egy ABBA-számot dúdol magában. Elliott tudja, hogy

utoljára látja boldognak. A lány elviselhetetlenül szép, és még soha nem voltak ennyire szerelme-sek egymásba.

De pillanatokon belül minden romba dől…

Ilena Elliotthoz lép, a férfi nyaka köré fonja a karját, de rögtön érzi, hogy valami nincs rendben:

– Mi történt?

– Beszélnünk kell. Nem bírom tovább ezt a színjátékot.

– Milyen színjátékot?

– Hát, mi ketten…

– Mi… miről beszélsz?

– Megismerkedtem egy másik nővel.

Elég volt két szempillantás. Két szempillantás, hogy meginogjon egy tízéves szerelem. Két

szempillantás, hogy elváljon egymástól, ami oly szorosan összeforrt…

Ilena megdörzsöli a szemét, és leereszkedik Elliott elé a földre. Azt gondolja, hogy csak rossz tréfa az egész, hogy bal lábbal ébredt, hogy rosszul hall…

– Viccelsz?

– Úgy nézek ki?

A lány lesújtva, értetlenül mered Elliottra. A férfi szeme vörös a kialvatlanságtól, arca nyúzott.

Néhány hónapja gyakran érezte, hogy Elliott megviselt, feldúlt, s olykor szokatlanul nyugtalan.

Nekiszegezi a kérdést:

– Ki az a másik?

– Nem ismered. Egy ápolónő a Free Clinicről. Együtt ügyelünk.

Ilena még mindig nem akar hinni a fülének. Valószerűtlennek tűnik minden szó. Arra gondol,

hogy álmodik. Nem ez az első ilyen rémálma. Igen, csak képzelődik. Mindjárt vége. Ő mégis to-vább faggatózik.

– Mióta találkozol vele?

– Két hónapja.

Erre már nem tud mit felelni. Hirtelen ráeszmél, hogy a csoda, melyet tíz éve gondosan épít-getnek, egyszerre darabokra hullik. Elliott folytatja a romboló hadjáratot:

– Úgy érzem, hogy a kapcsolatunk egy ideje megrekedt.

– Ezt még soha nem említetted…

– Nem tudtam, hogy kezdjek bele… Igyekeztem fokozatosan a tudtodra adni…

Ilena szeretné befogni a fülét, hogy semmit ne halljon. Titkon azt reméli, hogy a beszélgetés a hűtlenség beismerésével véget ér.

De Elliott másképp gondolja.

– Szakítani akarok, Ilena.

A lány megpróbál felelni, de a fájdalom elnémítja. Tehetetlennek érzi magát. A könnye pata-

kokban folyik arcán.

– Nem vagyunk házasok, gyerekünk sincs… – folytatja Elliott.

Ilena most már csak arra vágyik, hogy a férfi elhallgasson, mert minden szó tőrdöfés a szívé-

be, és úgy érzi, már nem bírja sokáig. S akkor minden büszkeséget félredobva, heves vallomásba kezd:

– Te vagy a mindenem, Elliott, a szeretőm, a barátom, a családom…

Közelebb hajol a férfihoz, hogy hozzábújjon, de Elliott elhúzódik.

A lány esengő pillantásától Elliott szívébe fájdalom hasít. Érzi, hogy rég túllőtt a célon, mégis kiprésel magából egy utolsó mondatot.

– Nem érted, Ilena? Nem szeretlek már.

*
Karácsony napja van, lusta kora reggel. San Francisco szokatlanul lassan ébredezik. A folyton nyüzsgő nagyváros utcái kihaltak, és a boltok nagy része zárva tart.

Sok családban ünnepnap a mai. A gyerekek már fenn vannak, és kíváncsian bontogatják az

ajándékokat. Zeneszó és örömteli kiáltás hallatszik szerte a városban. Máshol, másokra azonban nehéz nap vár. Ilyenkor a magány a megszokottnál is nagyobb súllyal nehezedik az ember lelké-

re. A Union Square környékén a hajléktalanok összebújnak a köztéri padokon. A Lenox Kórház-

ban, egy zaklatott éjszaka után egy húszéves lány belehal égési sérüléseibe. Valahol a Marinán nemrég szakított egy szerelmespár…

Egy taxi közeledik az üvegborítású házhoz, és magával viszi Ilenát a repülőtérre.

Elliott is menekül otthonról. Kocsiba ül, és bánatosan, szégyentől mardosva végighajt a városon. Többször kis híján balesetet okoz. A kínai negyedben karácsonykor is nyitva tartanak a boltok. Elliott leparkol, betér az útjába akadó első bisztróba, beront a mosdóba, és a vécékagyló fölé hajolva mindent kihány.

Akkor valaki megáll a háta mögött. Érzi a jelenlétét, melyet most már könnyen felismer, s

amelytől retteg…

Nagy hévvel megfordul, és ökölbe szorított kézzel gyomorszájon vágja idősödő önmagát, aki

nekiesik a csempézett falnak.

– Maga a hibás!

Az idős orvos kábultan csuklik össze a fal mentén, de aztán feltápászkodik, s a következő üté-

seket már derekasan állja.

– Maga tehet róla, hogy Ilena elment! – átkozódik Elliott.

A két férfi közül most az idősebb ront neki a fiatalnak. Megragadja a tarkóját, és ágyékon rúg-ja. Aztán percekig állnak egymás mellett, és keserű haraggal telve kifújják magukat.

A hallgatást Elliott töri meg elsőként.

– Ilena volt az egész életem… – zokogja keservesen.

– Tudom… Ezért mentetted meg – feleli az öreg, és gyengéden megérinti Elliott vállát.

Majd vigasztalásul még megjegyzi:

– Nélküled már nem élne.

Elliott felemeli a fejét, és a másik önmagára szegezi a tekintetét. Furcsa. Még mindig csak egy idegennek látja. A férfihoz képest, akiben meglehetősen nehezen ismer magára, ő még csak fél életet élt. Öregkori énje harminc évvel előtte jár, harminc évvel több tapasztalat, ismeret és ismeretség van a birtokában… Ugyanakkor lehet, hogy harminc évvel több lelkiismeret-furdalás és megbánás is?

Érzi, hogy az időutazó indulni készül. Felismeri a jellegzetes remegést és orrvérzést.

Az öreg orvos papírkendővel próbálja elállítani a vérzést. Ezúttal szeretett volna hosszabb ideig maradni, mert tudja, hogy fiatal önmagára nehéz évek várnak. Sajnálja, hogy nem találta a megfelelő szavakat, amelyek útravalóul szolgálnának, bár tudja, hogy a szavak csak pehelysúlyú segítőtársak a szenvedésben és a sorscsapásban.

Leginkább az bántja, hogy szinte minden eddigi találkozásuk az értetlenség jegyében zajlott és összetűzéssel zárult, akár egy apa-fiú kapcsolat, amely megrekedt a módszeres ellenállás fázisá-

ban.

Nem hajlandó azzal a gondolattal távozni, hogy egy verekedésen kívül mást nem adott neki.

Meggyőződése, hogy utoljára látja magát harmincévesen, és mivel pontosan emlékszik a mérhe-

tetlen szomorúságra, melyet akkoriban átélt, vigasztaló szavakkal próbálkozik:

– Neked legalább megmarad a tudat, hogy Ilena életben van valahol, míg én egész eddigi éle-

temben gyötrődtem, mert úgy éreztem, hogy a halála az én lelkemen szárad. És hidd el, a különb-ség óriási…

– Menjen a fenébe… – jött a válasz.

Nehéz önmagunkkal szót érteni, annyi szent! – gondolta az öreg orvos, miközben elragadták a sodró idő hullámai.

Az utolsó kép, melyet agya rögzít, fiatal önmagáé, aki kezét ökölbe szorítva, középső ujját fel-tartva, keményen beint neki.
*
Magasan az égen, a szeles, nyirkos ködben egy ezüsttollú madár szeli át a felhőket, és ereszkedik le San Francisco városára. Nyílvesszőként suhan el az Alcatraz és a Treasure Island fölött, majd leszáll a Golden Gate egyik tornyára. A híres, hatalmas és elegáns híd két kilométer hosszan íveli át az öblöt Sausalitóig. A roppant pillérek szilárdan horgonyoznak a Csendes-óceánban, s nincs félnivalójuk sem a fagyos tengeri áramlatoktól, sem a sűrű ködtől, amely borostyánként te-keredik vörös színben pompázó fémszerkezetük köré.

A madár a pillér tetejéről a mélybe tekint, és a kétszáz méterrel lejjebb sürgölődő emberek éle-tét szemléli.

A hídon az autók hat forgalmi sávban bemutatott, véget nem érő táncban keresztezik vagy elő-

zik egymást. A zenei kíséret fülsiketítő zaj, dudaszó és fémes hangzavar.

A gyalogosoknak fenntartott sétányon hirtelen feltűnik egy törékeny nő. Kötéltáncosként lépked. Készen arra, hogy bármelyik pillanatban leeshet.

Ilena maga sem érti, mit keres itt. Csak azt tudja, hogy képtelen volt repülőre szállni, hogy ha-zautazzon Floridába. Megkérte a taxisofőrt, hogy forduljon meg, és vigye vissza a városba. Aztán hagyta, hogy a lába vigye, így került a hídra.

A szakadék szélén áll, olyan elviselhetetlen fájdalom fogságában, amelyről addig fogalma sem volt. Mindenki erősnek, szilárdnak, kiegyensúlyozottnak hiszi, holott ez csak álca. Valójában sebezhető, védtelen, kiszolgáltatott. „Nem szeretlek már, Ilena.” Alighogy elhangzott ez az egyszerű mondat, érezte, ahogy kicsúszik lába alól a talaj, s ereje és életkedve tovaszáll.

A biztonsági korlát fölé hajol, és lenéz a vízre. Részegítő, szédítő látvány tárul elé. Forgószél kerekedik, a hullámok tajtékot vetve megtörnek, forr az óceán. Elliott volt egész élete. Mivé lesz nélküle?

Ilena gyengének, elveszettnek érzi magát. A fájdalom túl erős, elfojtani lehetetlen. Egyszeriben jobban fél az élettől, mint a haláltól, és rádöbben, miért hozta ide a lába.

A mélybe veti magát.

*
 Golden Gate magasából négy másodpercig zuhan az ember.

Négy másodpercig tart a végső utazás. Négy másodpercet tölt két világ között, a valódi senki földjén.

Négy másodperc, miközben nincs már egészen életben…

…és még nem is igazán halott.

Négy másodperc a teljes kiüresedés állapotában. Merészség vagy őrültség? Bátorság vagy

gyengeség?

Négy másodperc múltán százhúsz kilométer per órás sebességgel csapódik a vízbe. Négy má-

sodperc múltán… …meghal.

*
Télen hamar esteledik. A délután már csak emlék.

A városban sorra gyulladnak fel az utcai lámpák, s kifli alakú hold kukucskál a felhőtakarón támadt apró résen.

Elliott lehúzott ablakokkal hajt végig a partot szegélyező széles sugárúton, az Embarcaderón.

Azok után, amit aznap átélt, nem volt elég bátorsága, hogy üvegpalotájába zárva, egyedül töltse az éjszakát. Attól félt, hogy megőrül, hogy valami ostobaságot követ el…

Szélsebesen suhan, s a fények útján átrepül az üzleti negyeden, ahol a csillogó díszbe öltözött, nyílvessző alakú új felhőkarcoló, a Transamerica Pyramid tündököl. Tanácstalanul gondol Ilená-

ra, aki bizonyára már a repülőn ül. Vajon ő hogyan vélekedik a szakításról? Megpróbálja elhitetni magával, hogy Ilenának nem lesz nehéz dolga, hogy hamar talál magának egy másik férfit, aki sokkal jobban szereti majd, mint ő. Ugyanakkor még a lehetőség gondolatától is iszonyodik.

Beveszi a szokásos kanyarokat, s végül a kórház parkolójában köt ki. Elvesztette a szerelmét, elvesztette a barátját. Nem maradt más, csak a munkája. Műteni persze most nem fog, és betegeket sem fogad, mert az alkohol és a kábítószer hatása még nem szűnt meg teljesen, de ismerős környezetre vágyik, s a kórház az egyetlen ilyen hely.

A parkolóban a szokásos helyére áll. Kiszáll a kocsiból, s akkor a sötétben vadul szirénázó mentőautó vágódik a sürgősségi osztály bejárata elé. A megszokás ereje azonnali cselekvésre készteti, és nem tudja megállni, hogy ne siessen a mentősök segítségére. Aznap Martinez és Pike teljesít szolgálatot, a 21-es egységből. Jól ismeri őket, dolgozott már velük. Mindkét ápoló holtsá-

padt, amiből Elliott arra következtet, hogy a beteg állapota nagyon súlyos.

– Kit hoztatok, Martinez?

A fiatal dél-amerikai, aki feltételezi, hogy Elliott az ügyeletes orvos, gyors tájékoztatást ad:

– Harmincéves nő. Többszörösen sérült. Kómába van. Félórája ugrott le a Golden Gate-ről…

– Túléli?

– Szerintem nem sok esélye van rá…

A fiatal nőt már újraélesztették. Elhelyezték a centrális vénás katétert, és nyakmerevítőt kapott, amely eltakarja az arca alsó részét.

Elliott segít a két férfinak kiemelni a hordágyat.

Majd a sérült fölé hajol.

És felismeri.
*
Elliott szorongva várta, hogy Ilenát kihozzák a műtőből. Mivel aznap nem volt szolgálatban, nem akarták, hogy ő operálja meg, és mivel kissé még másnapos volt a herointól, nem is erőskö-

dött.

A vizsgálati eredmények katasztrofálisak voltak: kétoldali comb- és lábfejtörés, csípő- és váll-ficam, mellkas-falzúzódás… Az erőteljes becsapódástól megrepedt a medencéje, amelynek kö-

vetkeztében megsérültek a kapcsolódó szervek. Attól tartottak, hogy a veséje és a lépe is károsult, s a hüvelyi vérzés miatt bél- vagy húgyhólyagrepedés gyanúja is felmerült.

Elliott idegesen járkált fel-alá, majd lecövekelt a műtő üvegajtaja előtt. Eleget látott már, és nem ringatta magát illúziókba. Ő maga is gyakran kezelt súlyos balesetet szenvedett, többszörö-

sen sérült betegeket, és szembe kellett néznie a valósággal. Ebben a stádiumban a túlélés esélyei rendkívül csekélyek. A hasonló típusú balesetek során gyakran megsérül a gerincoszlop és a ge-rincvelő, melynek összenyomódása részleges vagy teljesen bénulást eredményezhet…

Lelki szemei előtt megjelent Ilena, amint magatehetetlenül ül egy tolókocsiban, s ez egy pillanatra eltakarta a sellőtermetű lány képét, aki a minap még boldogan merült a víz alá, és önfeledten úszkált a delfinekkel.

Mindez miatta történt! Idősödő önmagával azt hitték, hogy megmentették Ilena életét, de csak meghosszabbították pár órával. Nem egy kardszárnyú delfin fojtotta vízbe, hanem öngyilkos lett, leugrott egy hídról. Szép munka volt! Megpróbáltak szembeszegülni a sorssal, de a sors erősebb volt.

*
A szabad akarat, a képesség, hogy magunk alakítjuk sorsunkat, illúzió csupán. Létünk előre elrendeltetett, s ez ellen felesleges küzdeni. Bizonyos események kivédhetetlenek és megmásíthatatlanok, mint például a halál órája. A jövő nem fokozatosan rajzolódik ki. A lényeget illetően a fő csapásirány már ki van jelölve, és nincs más választás, követni kell. A múlt, a jelen, a jövő egy egységes egészet alkot, amely arra a szörnyű névre hallgat, hogy végzet.De ha minden előre meg van írva, vajon ki a szerző? Egy felsőbb hatalom? Egy Isten? És mi a végső cél?

----
Az eső monoton zaja álomba ringatta a kórházat. Ilena csukott szemmel pihent a kis kórházi

szoba félhomályában. Feje fölött kusza infúziórengeteg, szájában a mesterséges lélegeztetőgép csöve.

Elliott mellette ült. Gyengéden feljebb húzta a lepedőt, hogy Ilena meg ne fázzon. Zaklatottan, remegő kézzel megérintette a lány arcát. Ahogy bőre a bőréhez ért, úgy érezte, éles pengék kasza-bolják a szívét.

Hiába volt a szörnyűségesen feldagadt arc, az elkékült ajak, Elliott érezte, hogy Ilena testében lüktet, küzd az élet.

Egy élet, amely egy hajszálon függött.

Egy élet, amely bármelyik pillanatban kihunyhatott.

Halkan nyílt az ajtó. Elliott hátrafordult. Azt gondolta, hogy az ügyeletes ápolónő lép a szobá-

ba. De nem ő volt.

– Azonnal meg kell operálni! – sürgette öregkori énje ellentmondást nem tűrő hangon.

Elliott felugrott.

– Operálni? Mivel?

– Extradurális vérömleny az agyban.

A fiatal orvos rémülten felemelte Ilena szemhéját, de vérömlenyre utaló pupillaegyenetlenségnek nyomát sem látta.

– Honnan veszi?

– A halotti jelentésből. És ha lenne CT-felvétel, te is tudnád…

– Álljon meg a menet! – védekezett Elliott. – Még csak 1976-ban vagyunk. A műszerek köny-

nyen meghibásodnak, a programok minden második vizsgálatnál leállnak. Nem emlékszik?

Az öreg orvos nem felelt, mert már az EKG-görbét tanulmányozta.

– Szólj, hogy gyorsan készítsék elő a műtőt! – utasította Elliottot, és a fali telefonra mutatott.

– Várnunk kell, súlyos mellkasi sérüléseket szenvedett. Ha most felnyitjuk, túl nagy kockázatot vállalunk.

– Ha nem nyitjuk fel, akkor biztos a halál.

Elliott fontolóra vette az érvet, mielőtt újabb ellenvetéssel állt elő.

– Kizárt, hogy Mitchell egy egyszerű megérzésre hagyatkozva nekifog a műtétnek.

Az öreg megvonta a vállát.

– Ki mondta, hogy Mitchell műti…

– Akkor ki?

– Én.

Elliott természetesnek vette, hogy ebbe az „én” be ő is belefér, de még így is megvalósíthatat-lannak tűnt a feladat:

– Nem operálhatunk ketten! Szükségünk van még legalább egy altatóorvosra és egy ápolónőre.

– Ki az ügyeletes aneszteziológus?

– Samantha Ryan, azt hiszem.

Az öreg orvos bólintott, majd a faliórára pillantott.

– Tíz perc múlva a műtőben! – mondta, s elindult kifelé. – Készítsd elő Ilenát, én addig beszé-

lek Ryannel.

A hatvanéves Elliott az előcsarnokba sietett, ahol alig lézengtek páran, és ahol erős éterszag terjengett. Zakóját fehér köpenyre cserélte, hogy ne keltsen feltűnést. Úgy ismerte a kórházat, mint a tenyerét, könnyen megtalálta a szobát, ahol Samantha Ryan pihent.

– Jó estét, Sam – köszöntötte, és felkapcsolta a villanyt.

A fiatal nő, aki az ügyeleti éjszakákon megszokta a szaggatott alvást, azonnal felugrott, és a hirtelen támadt fényességtől hunyorogva a szeme elé kapta a kezét. Ismerősnek találta a férfit, mégsem jött rá, hogy kit lát.

Elliott egy csésze kávét nyújtott felé. A lány elfogadta, s közben félresöpört néhány arcába hulló rakoncátlan tincset.

Különc lány volt. Harmincéves, ír származású leszbikus és gyakorló katolikus. Két éve dolgozott a kórházban, miután minden kapcsolatot megszakított New Yorkban élő családtagjaival.

Apja és fivérei a New York-i rendőrségen dolgoztak.

Az elkövetkező években ő és Elliott jó barátok lesznek, de abban az időben Samantha még

magányos, magába zárkózó lány volt, akiről lerítt, hogy rosszul érzi magát a bőrében. A kórházban senkivel nem barátkozott, és a kollégái csak autistának csúfolták.

– Sam, szükségem lenne magára egy műtétnél.

– Most rögtön?

– Most rögtön. Egy légzési elégtelenséggel küzdő páciens agyából kell eltávolítani egy szub-durális hema-tómát.

– Az öngyilkos nő? – kérdezte a lány, és kortyolt egyet a kávéból.

– Eltalálta.

– Nem fogja túlélni – közölte nyugodtan.

– Az a jövő zenéje – feleselt Elliott.

A lány alumíniumpapírba csomagolt Oreo kekszet vett elő.

– Ki operálja? – kérdezte, s belemártott egy cookie-t az italba.

– Én.

– És megtudhatnám, ki maga?

– Valaki, akit jól ismer.

A fiatal nő Elliottra szegezte a tekintetét, és elbizonytalanodott. Egy röpke pillanatra az a benyomása támadt, hogy a férfi úgy olvas a lelkében, mint egy nyitott könyvben…

– Igyekeznünk kell – figyelmeztette Elliott. Samantha tagadólag rázta a fejét.

– Mitchell a kezelőorvosa. Szó sem lehet róla, hogy belemenjek ilyen kalózkodásba. Azonnal

kirúgnak.

– Van némi kockázata – ismerte be Elliott –, de biztosra veszem, hogy segíteni fog.

– Nem kötelezhet rá. Semmivel nem tartozom magának – felelte Samantha vállvonogatva.

– Nekem nem, de Sarah Leevesnek tartozik valamivel…

Elliott nem fejezte be a mondatot. A lány rémülten nézett rá. Sarah Leeves egy szerencsétlen prostituált volt, aki két éve lépte át a kórház küszöbét, miután csúnyán összeverték és késsel meg-szurkálták. Sürgősen megoperálták, de belehalt a műtétbe.

– Kezdő volt még itt a kórházban – emlékeztette Elliott. – Ön kiváló aneszteziológus, Sam, az egyik legkiválóbb, de aznap este nagyon elszúrt valamit…

Samantha behunyta a szemét, és századszorra újra felidézte magában a jelenetet. Egy rossz

mozdulat volt. A kezdő baklövése. Felcserélt két orvosságot, s az a szegény nő soha többé nem ébredt fel.

– Ügyesen eltussolta a tévedését – folytatta Elliott –, és valljuk be, egy prostituált eltűnése nem kavar nagy port.

Samantha csukott szemmel hallgatta. Nagyot hibázott akkor, mert elkalandozott a figyelme.

Lélekben máshol járt. New Yorkban, az apjánál, aki „szajhának, ribancnak, mocskos kis kurvá-

nak” tartja, az anyjánál, aki megállás nélkül azt szajkózza, hogy „szégyent hoz” a családra, és fi-véreinél, akik végül rávették, hogy hagyja el a várost.

A lány kinyitotta a szemét, és megfélemlítve meredt Elliottra.

– Honnan tudja mindezt?

– Magától. Elmesélte nekem.

Samantha hitetlenkedve rázta a fejét. Soha senkinek nem említette az esetet, még gyónás közben sem. Viszont két éve minden hitét latba veti, hogy feloldozást nyerjen. Leghőbb vágya az, hogy visszafordítsa az idő kerekét, s azt az átkozott napot kitörölje a naptárból. Hányszor fohászkodott az éghez megváltásért!

– Mentsen meg egy életet, azzal talán jóváteheti… – súgta Elliott, aki kitalálta a lány gondolatait.

Samantha habozott, majd begombolta a köpenyét, és így szólt:

– Megyek a műtőbe.

Elliott a lány után indult, de akkor elkezdett remegni a keze. Máris!?

Az éjszaka kellős közepén szerencsére kihalt volt a mosdó. Riadtan vette tudomásul, hogy

kezd köddé válni. A mosdókagyló fölé hajolt, hogy lelocsolja az arcát. Samanthával ellentétben ő

nem hitt Istenben, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hozzá fohászkodjon.

Hagyd, hogy megoperáljam! Hagyd, hogy egy kicsit tovább maradjak!

De az Isten, amelyben nem hitt, fütyült a könyörgésére, és Elliottnak nem volt más választása, hagyta, hogy beszippantsák a sodró idő örvényei.

*
Elliott előkészítette Ilenát a műtéthez. Leborotválta a haját, lekapcsolta a lélegeztetőgépről, egy felfújható tömlővel helyettesítve azt, hogy a lány levegőhöz jusson, míg a műtőbe viszi.

Mire felértek, Samantha Ryan és egy ápolónő már várták őket, de öreg énjét sehol nem látta.

Akkor valaki megkopogtatta az üveget. Az idős orvos intett, hogy menjen a fertőtlenítőbe, és Elliott szó nélkül csatlakozott hozzá. Könyökig feltűrték a köpenyük ujját, módszeresen ledörzsöl-ték a kezüket, műtőruhába bújtak, gumikesztyűt húztak, arcuk elé maszkot s a fejükre papírsapkát tettek.

*
A két orvos belép a műtőbe.

Elliott kissé háttérbe húzódik, és hagyja, hogy idősebb önmaga vezényelje a műveletet. Az

öreg rendkívül nyugodt. Otthonosan mozog. Először összehangolt mozdulatokkal átemelik Ilenát a műtőasztalra. Ő tartja a lány fejét, szigorúan tengelyirányban, gondosan kerülve minden esetleges hajlító vagy csavaró mozdulatot. Lassan, óvatosan fektetik az asztalra, mert tudják, hogy a gerince is sérült, és nem akarják súlyosbítani a bajt.

Végre elkezdődik a műtét. Az idősebb orvost különös érzés keríti hatalmába. Két hónapja nem operált, és azt gondolta, hogy soha többé nem vesz kézbe szikét. Kimért, határozott mozdulatokkal dolgozik. Idővel megtanulta, hogyan kezelje ezeket a szélsőségesen feszült pillanatokat. Pontosan tudja, hol és mit kell megnyitni, a keze nem remeg, minden a legnagyobb rendben zajlik.

Egészen addig, míg…

– Kitől kaptak engedélyt a műtétre?

Mitchell lép a helyiségbe, a dühtől tajtékozva. Végigméri őket. Sorban szemügyre veszi őket, Samantha Ryant, az ápolónőt, Elliottot és öregkori hasonmását.

– Hát ez meg ki az ördög? – tudakozódik, és állával az öreg sebész felé bök, aki nyugodt, ki-mért hangon megjegyzi:

– Mitchell doktor, nem fertőtlenítette magát, és figyelmen kívül hagyott egy vérömlenyt.

Mitchell sértődötten a szája elé tesz egy maszkot, és fenyegetőzni kezd:

– Ezt nem hagyom ennyiben!

– Mitchell doktor, kérem, fertőtlenítse magát – ismétli a fiatal Elliott, arra kényszerítve az orvost, hogy elhagyja a műtőt.

Az operáció szokatlanul derűs hangulatban folytatódik. Kint vihar tombol, dörög az ég. Hall-ják, ahogy az eső az ablaküveget ostorozza, és patakokban folyik le az ereszen. A harmincéves Elliott csodálattal vegyes kétkedéssel szemléli öregkori énjét, míg a hatvanéves Elliott kizárólag a feladatra összpontosít. Minden rendben zajlik, de a vérömleny elhelyezkedése, mérete és Ilena légzőszervi sérülései miatt nem mer jóslatokba bocsátkozni a műtét sikerét illetően. Tisztában van vele, hogy a kómás állapot már önmagában iszkémiás eredetű keringésleállással jár, s így komoly szövődményeket okoz.

Vajon mennyi esély van arra, hogy életben marad?

Orvosi szemmel talán öt százalék.

És talán egy ezrelék annak az esélye, hogy nem szenved maradandó károsodást.

De Elliott pályafutása során megtanulta, hogy a statisztikák néha csalnak. Ismert olyan beteget, akinek az orvosok három hónapot jósoltak, és még tíz évig élt. És az is előfordult, hogy egy rutinműtét katasztrófával végződött.

Töprengés közben hirtelen vér spriccel az arcára.

Megtörtént, amitől tartott. A vérömleny nyomására kifakadt egy sérült vénás öböl. Iszonyúan vérzik, de a többiek azonnal a segítségére sietnek, és óvatosan felitatják a vért. Komoly erőfeszí-

tésébe kerül, hogy kordában tartsa az érzéseit, és kizárólag a beavatkozásra összpontosítson. Még azt is megpróbálja figyelmen kívül hagyni, hogy Ilenát operálja. Mert tudja, hogy ha maga elé képzeli a lányt, elkezd remegni a keze és elhomályosul a látása.

A beavatkozás teljes nyugalomban zajlik, míg az egyik főorvos kíséretében be nem toppan új-

ra Mitchell. Megállapítják a szabálysértést, de eszük ágában sincs félbeszakítani a műtétet, amely már egyébként is a végéhez közeledik.

Még mielőtt elfogná a remegés, a hatvanéves Elliott fiatal énjéhez fordul:

– A többit már meghagyom neked. Varrd össze!

Leveszi a sapkát, lerántja magáról a műtősruhát, a véres kesztyűket, és a kezét szemléli. Remegés nélkül kiállta a próbát, hosszabb ideig, mint remélte.

– Köszönöm – súgja, anélkül hogy tudná, kinek mond hálát.

Ez volt az utolsó operációja. Életében a legfontosabb. Miközben a műtőben összegyűltek sze-

me láttára köddé válik, arra gondol, hogy sikerrel teljesítette a feladatát. Már nem fél a haláltól.
*
Elliott 60 éves

Elliott kórházi irodája hideg kőpadlóján, egy kisebb vértócsában fekve ébredt. Kábultan feltá-

pászkodott. Még mindig ömlött orrából a vér. Érrendszere ismét drágán fizetett az időutazásért.

Több vérzéscsillapító tamponra volt szükség, hogy megállítsa az áradatot.

Hajnalodott. Első gondolata az volt, hogy vajon sikerült-e megmenteni Ilenát.

A számítógép elé ült, és megnyitotta az internetes telefonkönyvet. Előző nap az Ilena Cruz

névhez semmiféle adatot nem talált a gép. Elliott újra próbálkozott, és a keresési kiterjesztette az egész Egyesült Államokra.

Ezúttal sikerrel járt. A képernyőn egy észak-kaliforniai kis falu neve jelent meg: Weaverville.

Jó nyomon jár? Vagy korai még az öröm?

Egyetlen módon szerezhet bizonyosságot…

Az irodából az előcsarnokba sietett, rövid kitérőt tett a kávégépnél, majd a parkolóba ment. Ha minden jól megy, hat óra alatt Weaverville-be érhet. Öreg bogárhátúja megfáradt, csakúgy, mint ő, de remélte, hogy kis ideig még kitart alatta…

Hajnalban indult útnak. A nap még nem kelt fel, és az éjszakai esőzések acélkékre festették az eget.

San Franciscót a 101-es autópályán hagyta el, ahol hamar megtette az első kétszáz kilométert.

Leggett után nem sokkal lekanyarodott a sztrádáról, és rátért egy panorámaútra, amely Cape

Mendocinót megkerülve szorosan a part mentén kígyózott Ferndale-ig. Vízbe nyúló meredek

sziklák fölé épült, s a Csendes-óceán magasba törő hullámai ostromolták. Elliott Arcatánál elhagyta a partot, és ráfordult a 299-es országútra. Ez volt az egyetlen járható út, amely kelet-nyugati irányban átszelte a hegyeket. Óriási mamutfenyő-szálerdőivel, nagy kiterjedésű védett öveze-teivel és az ég felé törő karcsú ezüstfenyőivel a vidék még őrizte vadregényes jellegét.

Több mint öt órát autózott, mire az eldugott faluba, Weaverville-be ért. A főutcán leparkolta a bogárhátút, és bement a sarki fűszereshez, hogy megkérdezze Ilena pontos címét. Egy erdei utat mutattak neki, amely a falu végéről indult. Elhatározta, hogy gyalog vág neki. Húsz perc múlva az úttól pár méterrel lejjebb egy faházat pillantott meg. A közelben vízesés csobogott. Elliott megállt, és egy mamutfenyő mögé bújt, amely átvészelte az előző század nagy erdőirtásait. Az erős napsugárzástól hunyorogva, kél kezével szemellenzőt formált.

A ház teraszán, a hóval borított hegyekkel szemben egy nő ült. Háttal Elliottnak, de ő egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy akit lát, az Ilena.

Harminc éve elválasztotta őket egymástól a sors, most már csak harminc méter volt közöttük.

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy odasétál hozzá, mindent elmesél neki, a karjába szorítja, és még egyszer beszívja haja illatát.

De már túl késő volt. A legutóbbi időutazások nagyon legyengítették. Minden eddiginél tisz-

tábban érezte, hogy eljárt felette az idő, hogy életét már csaknem teljesen maga mögött tudja, s hogy a testét marcangoló betegséggel vívott csatát elveszítette.

Leült, és az öreg fa törzsének dőlve csodálta Ilenát.

Enyhe szellő fújdogált a magányos, nyugodt erdőben, s Elliott végre megszabadult a nyomasz-

tó idő és a fájó gondok súlyától.

Soha nem érzett nyugalom szállta meg.

*
Elliott 30 éves

Ilena operációja óta két nap telt el.

A lány a műtét után nem sokkal felébredt a kómából, de még mindig nem volt biztos, hogy

életben marad.

A beavatkozásnak hamar híre ment a kórházban, de csak kétkedést és hitetlenséget keltett. A felelősök órákon át tanácskoztak, hogy mit tegyenek. Jelentsék az esetet a rendőrségnek? Veszé-

lyeztessék a Lenox Kórház szakmai hírnevét? A kórházigazgató és a sebészeti osztály főorvosa, akik mindennél jobban ragaszkodtak a saját jó hírükhöz, nem szívesen írták volna alá a „semmiből előbukkanó férfiról” szóló jelentést, aki később „a műtő kellős közepén kámforrá vált”. Vé-

gül megelégedtek azzal, hogy két hónapra kitiltották a kórházból Elliottot és Samanthát. A fiatal orvos épp átvette az engedélymegvonásról szóló határozatot, és indult volna a kórházból, amikor egy ápolónő utána kiáltott:

– Doktor úr, önt keresik – azzal átnyújtotta Elliottnak a fali telefon kagylóját.

– Halló?

– Itt várlak szemben – közölte idősebb önmaga.

– Szemben?

– Harrynél. Rendeljek neked valamit?

Elliott nem vesztegette az időt azzal, hogy válaszoljon. Letette a telefont, kirohant az épületből, és átvágott az utcán.

Az orráig sem látott. Sűrű ködtakaró nyújtózkodott a szélben, beterítve a kültéri lámpákat és a kocsikat.

A Harry's Diner egy vasúti kocsiból átalakított, hosszú étterem volt, a sürgősségi osztály bejá-

ratával szemben. Az ötvenes évekre jellemző kinézetével retrohangulatot árasztott. Elliott benyitott, és legelőször a kollégáiba botlott, akik munka előtt beugrottak egy gyors reggelire.

A füstös terem végén észrevette öreg énjét. Egy kávésbögre előtt ült az asztalnál.

– Mi hír a jövőből? – kérdezte Elliott, és leült a bársonnyal kárpitozott padra.

– Megmenekült.

– Ilena életben van?

Az idős orvos bólintott.

Elliott kételkedni látszott, aztán megkérdezte:

– Maradandó károsodás?

Az öreg kitért a kérdés elől.

– Életben van. Megmentettük…

Elliott nem faggatózott tovább. A két férfi percekig egyfajta különös áhítatban, szótlanul ült egymással szemben.

Megviselt arcuk, karikás szemük kimerültségről árulkodott. Mindkettőjükön látszott a kialvatlanság és az utóbbi napokban felgyülemlett feszültség. Minden erejüket összeszedték a sorssal folytatott furcsa harcban, amelyből szemlátomást győztesen kerültek ki.

Az ifjú Elliott omlott össze elsőként. Potyogtak a könnyei, s maga sem tudta, hogy a sírástól megkönnyebbül-e, vagy még nagyobb zűrzavar lesz úrrá a lelkén.

Megtörölte a szemét, és kinézett az ablakon. A köd tejfehér hullámokban terjedt tova az utcán, elöntötte a járdákat, és bekebelezte a tűzcsapokat.

– Ne aggódj! Minden rendben lesz…

– Hogy mondhat ilyet? Mindenkit elveszítettem, akit szerettem. Mattet, Ilenát! Maga tehet ró-

la!

– Így alakult. Be kell tartanod az egyezséget, ahogy én is betartottam…

– Maga könnyen beszél!

– Ezen már túl vagyunk. Nem tudom, milyen csoda folytán sikerült megmenteni Ilenát, de

most ne ronts el mindent. Éld az életed, ahogy ígérted, mert egy dologban biztos vagyok: a csodák nem ismétlődnek.

– Elviselhetetlen lesz…

– A következő néhány év valóban nehéz lesz – ismerte el Elliott. – Aztán jobbra fordul a sorod. Elég erős vagy, képes leszel elviselni a helyzetet, de egyedül kell megbirkóznod vele.

Elliott a szemöldökét ráncolta. Az öregember így folytatta:

– Most találkozunk utoljára.

Elliott megvonta a vállát.

– Ezt már máskor is mondta.

– Ezúttal tényleg így lesz. Nem jöhetek vissza, még ha nagyon szeretnék, akkor sem.

Néhány szóval elmesélte a pirulák történetét. Elmondta, milyen körülmények között jutott

hozzá, beszélt furcsa, váratlan hatásukról, mely lehetővé tette az időutazást…

Elliott ezernyi kérdéssel ostromolta volna, de az öreg már felállt, és távozni készült. A fiatal sebész megértette, hogy nem tudhat meg többet, és hogy valóban ez volt az utolsó találkozásuk.

Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Ilena operációja közben elkápráztatta az öreg szaktudá-

sa és az a képessége, hogy jókor jó döntést hozzon. Sajnálta, hogy ezután nem lesz már alkalma alaposabban megismerni.

Az öreg orvos komótosan begombolta a kabátját. Érezte, hogy közeledik az indulás pillanata, de tapasztalatból tudta, hogy van még két perce.

– Jobb, ha nem itt az étteremben válok köddé…

– Egyetértek. Nehezen tudnám megmagyarázni.

A hatvanéves Elliott búcsúzóul a harmincéves vállára tette a kezét, és elindult a kijárat felé.

Az ajtó elé érve hátrafordult, és még egyszer utoljára fiatal önmaga felé biccentett. Tekintetük találkozott, és ifjúkori énje szemében felismerte azt a mély szomorúságot, amelyet oly gyakran látott egyes betegeinél. Azoknak az embereknek a szomorúságát, akik gyerekkori sérüléseikből soha nem gyógyultak ki.

Ahelyett, hogy kiment volna az étteremből, visszafordult. Mondania kell még valamit fiatal

önmagának. Egy egyszerű mondatot, melyre ő maga sokáig várt, de soha senki nem súgta a fülé-

be, és egy egész élet kellett ahhoz, hogy valódi jelentését megértse.

– Nem a te hibád.

A fiatal sebész eleinte értetlenül nézett rá, ezért újra elismételte.

– Nem a te hibád.

– Mi?

– Anya öngyilkossága, apa pofonjai…

A hatvanéves Elliott nem fejezte be a mondatot. Hangja el-elcsuklott. Nagy levegőt vett, hogy még egyszer elismételje, mint egy litániát:

– ...Nem a te hibád.

– Tudom – lódította Elliott, akit felkavart a váratlan fordulat.

– Nem, most még nem tudod – suttogta a férfi, akivé harminc év múlva válik majd. – Még

nem tudod…

Hirtelen különös egyetértés, varázslatos harmónia támadt a két férfi között, de csak egy szempillantásig tartott, mert az öregre rátört az indulás pillanatát jelző remegés.

– Búcsúzom. Most rajtad a sor! – kiáltotta, és gyors léptekkel elindult kifelé.

Elliott visszaroskadt a padra, és az ablakon keresztül nézte, ahogy öregedő önmaga eltűnik a ködben. Soha többé nem látta viszont.

Elliott 31 éves

Nyáréjszaka San Franciscóban

Elliott a kórház tetején cigarettázik. Tekintete a távolba vész. Lába alatt terül el a város, de ő

ügyet sem vet rá. Ilenát átszállították Miamiba. Azóta nem látta a lányt, és belehal a hiányába.

Egy heves széllökés port kavar. A fiatal sebész az órájára pillant, majd elnyomja a csikket. Öt perc múlva újabb műtét várja. Aznap a hatodik.

Kísértetként él. Ájulásig dolgozik. Minden ügyeletet elvállal…

Hogy életben tartsa magát…

*

Ilena kinyitja a szemét. Miamiban akkor kel a nap. Hat hónapja fekszik egy kórházi ágyon,

roncstesttel, toldozott-foldozott lábbal. Már négy műtéten van túl, de még nincs vége.

A lelkében még nagyobb a zűrzavar. Dühödt, vad ragadozók üvöltenek, ajtók csapódnak.

Keveset beszél. Látogatókat nem fogad. Sem Mattet, sem a kollégáit…

Sebezhető. Tehetetlen.

Hogyan szabadulhatna a fájdalomtól és a szégyentől?

*
Ilena 32 éves

Január. Florida. Rehabilitációs Központ. Chopin Nocturne-jei szólnak. Az évszázadban elő-

ször hull hó Miamiban. A kerekes székben ülő nő az ablakból csodálja az égen puhán keringő, fe-hér pelyheket.

Bárcsak meghaltam volna… – sóhajtja Ilena.

*
Ilena 34 éves

Tél van. Kihalt a strand. Homokszemeket sodor a szél. Ilena botjára támaszkodva megtesz pár métert, és a nedves homokra huppan.

* Non-governmental Organization – Nem kormányzati szervezet

Az orvosai biztatják. Fiatal még, vasakarata van, egy nap újra önállóan fog járni. Hasztalan falja az érzéstelenítőket. A fájdalom mindenhol jelen van. A testében, a fejében, a lelkében.

*
Hajnali két óra. A Lower Haight egyik kis lakása. Elliott óvatosan kicsusszan az ágyból, hogy fel ne keltse a mellette alvó nőt, akivel néhány órája találkozott egy belvárosi bárban. Összeszedi az alsónadrágját, a farmerét, az ingét, és csendben felöltözik. Már épp távozni készül, amikor egy hang szólítja:

– Elmész?

– Igen, aludj csak nyugodtan. Kitalálok egyedül. Becsapom az ajtót magam mögött.

– Lisának hívnak! – veti oda duzzogva a lány, és eltűnik a lepedő alatt.

– Tudom.

– Akkor miért hívtál Ilenának?
*
Telnek a napok, a hetek, az évek… Ilena szemében újra értelmet kapott az élet. Újra jár. Bice-bócán, sántikálva, a lábát húzva, de jár. A régi mesterségét nem folytathatja, de talált helyette újat. Ereje teljében tengerbiológiát tanít a stanfordi egyetemen, és a Greenpeace egyik igazgatója-ként aktív részt vállal a radioaktív hulladékok tengerbe juttatása elleni kampányban, és a Párizs-ba, valamint Londonba tervezett, első európai kirendeltségek létrehozásán fáradozik.

*
Verona. Kora tavasz.

Elliott két napja érkezett Olaszországba, egy sebészkongresszusra. Ha emlékezete nem csal,

ma találkozik a lánya anyjával.

Verona főterén, a Piazza Brán, egy trattoria teraszán ülve a naplementét csodálja. Narancsszínben pompázó napsugarak simogatják a teret uraló csodálatos római amfiteátrum, az Aréna falait.

– Ez az öné, uram… – hajol hozzá a pincér, és letesz elé egy pohár száraz Martinit, melynek tetején két olívabogyó úszkál.

Elliott az italát szürcsölgeti, de képtelen nyugalmat erőltetni magára. Mitévő legyen? Tudja, hogy a sorssal van találkozója, és attól tart, hogy lemarad a fontos eseményről. Fejében szünet nélkül öreg önmaga szavai ismétlődnek. Már lassan tíz év telt el azóta, de soha nem felejtette el:

„1985. április 6-án, egy veronai sebészkongresszuson találkozol egy nővel, aki élénken érdeklő-

dik majd irántad. Nem utasítod el a közeledését, és együtt töltesz vele egy hétvégét, hogy megfoganjon a lányunk.”

Meglepetten felemeli a fejét, mert a mondat angolul, New York-i kiejtéssel hangzik el. Egy fiatal nő áll előtte fakó rózsaszín kosztümben. Lehet, hogy kiszúrta magának a sebész előtt fekvő

International Herald Tribune-t… Mindenesetre rettentő boldognak látszik, hogy honfitársára akadt.

Elliott bólint, és felkínálja neki a széket. A nőt Pamelának hívják, egy híres szállodaláncnak dolgozik, és üzleti ügyben jár Veronában.

Ő lenne az? – teszi fel magának a kérdést, és hirtelen izgalomba jön. Bizonyára. Minden ösz-szevág. Öreg énje egy szóval sem említette, hogy a nő olasz… Elliott alaposan szemügyre veszi, miközben a nő rendel magának egy valpolicellát. Valódi nyolcvanas évekbeli szépség, magas termet, tökéletes szoborszerű idomok, dús szőke haj, kiegészítve az executive woman nélkülözhetetlen jellemvonásaival.

Mire a pincér kihozza nekik az előételt, ők már túl vannak a bemutatkozáson, és a beszélgetés az újdonsült Amerika hőseire terelődik. Reaganról, Michael Jackson-ról, Spielbergről, Carl Le-wisról csevegnek. Elliott automatavezérlésre kapcsolja magát. Derekasan helytáll az eszmecseré-

ben, de agya máshol jár.

Furcsa! Egyáltalán nem ilyennek képzeltem…

Képtelen elhinni, hogy ez a nő lesz a lánya anyja! Nehéz lenne megmagyarázni az okát. Lát-

szólag minden rendben van vele, azt leszámítva, hogy ostobaságokat beszél, megjegyzései kiszá-

míthatóak. Republikánus, inkább birtokolja a világot, mint létezik benne, és tekintetéből hiányzik az a kis apróság, az a szikra, melyet bájnak nevezünk.

Megvan! Neki elvileg nincs tudomása arról, hogy éppen ez az a flört, amelyből gyerek szüle-

tik. Csak azért tudhatja, mert találkozott időskori önmagával!

Mindegy. Akkor sem értem, mit keresek egy ilyen érdektelen, locsifecsi nő társaságában…

Pár óra unalmas blablát persze követhet forró éjszaka, de Pamela vitathatatlan vonzereje ellenére Elliott nem biztos abban, hogy valódi gyönyörre lelne a karjaiban.

Elliott fizetne, de a pincér késlekedik, ezért feláll, és a bárpulthoz megy. Miközben a főnök ki-

állítja a számlát, Elliott kivesz a zsebéből egy szál Marlborót, és az ajkához emeli. Már épp fel-kattintaná az öngyújtóját, amikor láng perzseli a cigarettája végét.

– Nem volt rossz a ma reggeli előadása, doktor úr!

Elliott felnéz. A bárszéken egy harminc év körüli nő ül fehérbort szürcsölgetve.

– Ön is részt vett a konferencián?

– Giulia Batistini – mutatkozik be a nő, kezét Elliott felé nyújtva. – Milánóból jöttem. Sebész vagyok.

Zöld szemű, bohókás vörös hajjal. Nem sok olaszos vonást fedez fel rajta.

Giulia tekintete összetalálkozik az övével, s a nő szemében felfedezi a bájt, azt a kis szikrát, melyet Pamela pillantásában hiába keresett.

Elliott megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy nem a New York-i bombázó, hanem a bájos

Giulia lesz a lánya anyja!

– Szívesen beszélgetnék még önnel – folytatja a nő –, de…

– De?

Giulia a terasz felé vág a szemével.

– Azt hiszem, a barátnője várja…

– Azt hiszem, ő nem a barátnőm.

Könnyed mosoly bujkál a szája szegletében, annak a nőnek a szerény győzelmét hirdetve, aki

hajlandó lett volna tovább harcolni a kiszemelt férfi kegyeiért, ebben az esetben…
*
Elliott 40 éves

San Francisco. Hajnali öt óra. Telefonhívás Európából. Egy olasz akcentussal beszélő női hang fittyet hányva az időeltolódás szabályaira, közli vele a hírt, amelyet ő már régen tud.

Elliott repülőre ül, és Milánóba utazik. Taxiba ugrik, a kórházba viteti magát, felrohan a negyedik emeletre, és bekopogtat a 466-os szobába. Hello, Giulia, hello, Giulia új élettársa, hello, doktor, hello, nővér…

Végre a bölcsőhöz ér. A kórházban nap mint nap találkozik csecsemőkkel, de ez most egészen

más. Ez a kisbaba az övé. Eleinte attól tart, hogy semmit nem érez majd, de amint megpillantja, az aprócska lény magához láncolja egy életre.
*
1989  Angie hároméves. Pálcikabetűkkel és vastag filctollal le tudja írni a nevét.

Március 24-én Alaszka partjainál zátonyra fut az Exxon Valdez tankhajó, és 300 ezer tonna nyersolaj ömlik az óceánba. Hatalmas kiterjedésű olajfolt szennyezi a vizet. A CNN tévécsatornán a Greenpeace heves tiltakozásának ad hangot a szervezet új szóvivője: Ilena Cruz.
*
1990 A mozi előtt kígyózó sorok állnak.

Az első sort főképp családok alkotják. Gyerekzsivaj hallatszik. Elliott és Angie a legújabb Walt Disney-filmre, A kis hableányra várnak, míg a sorban állók másik csoportja Meg Ryant akarja látni a Harry és Sally című filmben.

Angie kicsit fáradt. Megráncigálja apja ingujját.

– Apa, vegyél fel!

– Figyelem! Felszállás! – kiáltja Elliott, és karjába kapja a kislányt.

Miközben megemeli a kislányt, Elliott félrefordítja a fejét, és a szomszédos sorban megpillantja… Mattet.

Tekintetük fél másodpercre összetalálkozik, majd lassított felvételben elfordulnak egymástól.

Elliott szíve megdermed. Már majdnem tizenöt éve nem beszéltek egymással. Tiffany szomorkás mosollyal csodálja Angie-t, majd elkapja a fejét. A két „pár” végül két különböző terembe ül be.
1991 Most már megérti öreg énjét, és erőfeszítését, hogy Ilena életét oly módon mentsék meg, hogy Angie ne essen áldozatul. Valahányszor a lányára néz, felderül a lelke, bár ez a derű olykor némi aggodalommal párosul. Az élet megtanította arra, hogy a boldog pillanatokért néha nagy árat fizet az ember. Elliott tanult a leckéből. Hat éve újra édes az élet, de tisztában van vele, hogy az idillnek bármelyik pillanatban vége szakadhat.

A boldogsággal csak az a bökkenő, hogy hamar hozzászokik az ember…
1997 Decemberi szombat délután. Először fordul elő, hogy Angie a barátnőivel megy moziba, és

nem vele.

Mint a kamaszok milliói, ő is látni akarja, ahogy a Titanic fedélzetén Di Caprio megcsókolja Kate Winslettet.

Elliott békésen kávét főz magának a konyhában. Minden rendben. De akkor miért érzi magát

egyszeriben olyan borzalmasan magányosnak?

Felmegy az emeletre, és benyit Angie szobájába, ahol még mindig szól a zene. A hifitorony

erősítőiből a Spice Girls slágere bömböl: Wannabe. A falon, az elpusztíthatatlan Simpson család képe mellett, tévésorozatok plakátjai lógnak, melyekről Elliott soha nem hallott: Barátok, Beverly Hills-i zsaru, South Park…

Hirtelen furcsa ürességet érez, és tudatára ébred, hogy a lánya már nem egészen gyerek.
2000 Aztán aranyhörcsögöt, iMacet, iPodot, DKNY atlétát, Diesel farmert, szőrmetáskát, New Ba-

lance tornacipőt, bohóchalat, Burberry esőkabátot, Marc Jacobs parfümöt, D&G napszemüveget, csincsillát, Hello Kitty táskát, vízi teknőst, Hilfiger pólót, IKKS atlétát, csikóhalat, Ralph Lauren pulóvert…
Elliott 56, 57, 58, 59 éves

„Nem az a baj, hogy kevés idő áll a rendelkezésünkre, hanem főképp az, hogy sokat elfe-

csérelünk abból, ami adatik.”

SENECA

Elliott 60 éves

Manhattan. Január második hete.

Elliott kivett néhány nap szabadságot, hogy segítsen Angie-nek berendezkedni New Yorkban,

ahol a lány hamarosan megkezdi orvosi tanulmányait.

Miközben Angie-t az új élet tartja izgalomban, Elliott pár órára magára hagyja, mert magánjellegű intéznivalója akad. A taxi egy fémszerkezetes üvegtorony előtt teszi ki, a Park Avenue és az 52. utca sarkán. Az épületben felmegy a lifttel a harmincharmadik emeletre. Belép a nagy hírű orvosi rendelőbe. Előző nap minden szükséges vizsgálatot elvégeztek, a vérvételtől a röntgenfelvé-

telekig, s most az eredményre vár. Elliott szívesebben vizsgáltatta ki magát New Yorkban, mint San Franciscóban, mert ott az orvostársadalom fele ismeri. A hivatás elvileg orvosi titoktartásra kötelezi őket, de ebben a körben, csakúgy, mint bárhol máshol, gyorsan terjed a pletyka.

– Fáradj be, Elliott – szólítja John Goldwyn, a rendelő egyik orvosa.

A két férfi együtt járt egyetemre Kaliforniában, és azóta is tartják a kapcsolatot. Elliott leül egy fotelbe, miközben Goldwyn egy kartondossziéból előveszi a röntgenfelvételeket, és kiteríti őket az íróasztalán.

– Nem kertelek, Elliott… – kezdi, és kollégája felé nyújtja a leleteket.

– Rákos vagyok, igaz?

– Igen.

– Súlyos?

– Attól tartok.

Elliott vár néhány pillanatot, hogy megeméssze a hírt.

– Mennyi időm van még hátra?

– Néhány hónap…

Negyedórával később Elliott újra a dudaszótól hangos utcai forgatagban, felhőkarcolók között találja magát. Kék az ég, de hideg sarki szél fúj.

A betegség hírétől lesújtva, elveszetten, dideregve, céltalanul bolyong az utcákon.
Elliott 61 éves

A halál előtt három perccel…

Elliott a verandán takaróba burkolódzva fekszik a kanapén, és utoljára megcsodálja, ahogy

San Franciscóban lemegy a nap.

Vacog, és az oxigénmaszk ellenére nehezen lélegzik.

Úgy érzi, hogy teste kezd semmivé válni.

A halál előtt két perccel…

Elérkezett hát a rettegett pillanat. Kezdődik a nagy utazás.

Gyakran mondják, hogy az élet becsét nem az adja, hogy milyen hosszan, hanem hogy, milyen

módon éltük.

Könnyen mondja, aki kicsattan az egészségtől!

Ő a maga részéről mindent megtett. De vajon elégedett embernek mondhatja-e magát?

Aki él, majd meglátja.

Aki hal, majd meglátja.

Utolsó perc…

Egy zen mester derűjével szeretne meghalni. Nem egyszerű feladat. Védtelen, akár egy kis kö-

lyök. Fél.

Nem figyelmeztette Angie-t. Senki sincs mellette.

Mégsem akar egyedül távozni az életből. Ilenára gondol. Nagyon erősen. És abban a pillanat-

ban, amikor az utolsó lehelet elhagyja ajkát, sikerül elhitetni magával, hogy Ilena ott van az oldalán.Három nappal később

Vakító téli napfény ragyogta be a greenwoodi temető zöldellő sétányait, parkjelleget kölcsö-

nözve a helynek.

Elliott koporsóját leeresztették a sírba, és azok, akik végső búcsút akartak venni tőle, sorban elvonultak a tátongó gödör előtt, és egy marék földet vagy egy szál virágot dobtak bele.

Angie ment elöl. Anyja kísérte, aki Milánóból érkezett a temetésre. Aztán következtek a kollé-

gák, majd számtalan beteg, akiket Elliott az elmúlt harminc évben gyógyított. Ha látná, nyilván meglepné és mélyen meghatná az emberáradat. Egyvalakinek a jelenléte különösen megrendíte-né. A nyugdíjas Malden nyomozóé, aki már elmúlt kilencvenéves, ennek ellenére hősiesen menetel a sír felé, hajdani kollégája, Douglas kapitány karjára támaszkodva, aki ma már a város rend-

őrfőnöke.

A szertartás félóráig tartott, alkonyat előtt ért véget. A gyülekezet hamar szétszéledt. A részt-vevők sietve beszálltak a parkolóban hagyott puha, meleg, biztonságos autóikba. Hazatérve sokan mondogatták magukban:

„Egyszer az én napom is elérkezik. Remélem, a lehető legkésőbb.”

*
-----------------------
Matt becsukta a füzetet, és nagy nehezen felállt. Szédelgett. A latouros üveg tartalma alaposan megcsappant, de ahhoz nem volt elég, hogy lelkiismeret-furdalását és bűntudatát enyhítse.

Mitévő legyen? Igya ki az egész üveget, és fojtsa alkoholba bánatát? Kézenfekvő megoldásnak tűnt, de hamar lemondott róla. A borkóstoló pult mögé lépett, és lefröcskölte az arcát hideg vízzel. Felkapta a kabátját, és kilépett a hideg éjszakába. A fagyos szél néhány lökése kijózanította.

Elliott halott. Ezen már nem változtathat. Egyvalamit azonban még megtehet.

De jogában áll-e?

A garázsba sietett, de nem a roadsterbe, hanem a terepjáróba szállt be. A birtokról kihajtva bekapcsolta a GPS-ét, bepötyögött egy észak-kaliforniai címet, és a hegyek felé vette az irányt.

*

Egész éjjel vezetett, egyre nyugatabbra, egyre havasabb tájakon át vitt az útja. Tél volt, a síkos utakra néhol vastag ködtakaró borult.

Willow Creek után nem sokkal kifogyott a kocsiból a benzin, s csak egy fűszeresnek köszön-

hette, hogy továbbmehetett, akitől aranyáron vett egy kanna üzemanyagot. Mire Weaverville-be ért, a köd feloszlott, és a Trinity Alps hófedte ormai közül előbukkant a nap.

Rákanyarodott az erdei ösvényre, és hamarosan a faházhoz ért, ahol Tiffanyval már járt.

A terepjáró motorzúgását hallva Ilena kijött a verandára.

– Matty! – kiáltotta. – Mi szél hozott erre?

Matt az útról integetett neki, majd leszaladt a házhoz, és a karjába zárta.

Valahányszor meglátta Ilenát, különös érzés kerítette hatalmába, melybe szívből jövő együtt-

érzés és mély tisztelet vegyült. Ilena jóformán végigküzdötte az egész életét. Először le kellett győznie a balesetből maradt fogyatékosságát, majd szívéhez közel álló, világméretű ügyekért harcolt.

– Jól nézel ki – állapította meg Matt.

– Te viszont ijesztően! Mit történt?

– Mindjárt elmesélem, de előbb kínálj meg egy kávéval.

Ilena visszament a házba. Matt követte. A rendkívüli ízléssel berendezett erdei ház falait hagyományos és formatervezett, modern elemeket vegyítő faburkolat fedte. Üveges veranda, kan-

dalló, új keletű számítástechnikai berendezések… A kényelmes, puha meleg otthonból semmi

sem hiányzott.

– Hallgatlak – kezdte Ilena, bekapcsolva a kávégépet. – Kitette a szűrödet az asszony?

– Még nem – felelte Matt mosolyogva.

Gyengéd pillantással kísérte Ilena mozdulatait. A számtalan megpróbáltatás ellenére Ilenából még mindig igéző báj sugárzott. Továbbra is tanított a stanfordi egyetemen, ahol a campus egyik sztártanárjaként tartották számon. A jövőbeli csúcsértelmiségiek és Nobel-díjasok „keltetőjében”

sokan próbálkoztak kifinomult csábítási trükkökkel, de minden alkalommal felsültek. Matt tudta, hogy a baleset óta Ilena lemondott az érzelmi életről, és senkit nem engedett magához közel. A kórházban minden erejét annak szentelte, hogy túlélje a műtéteket. A Greenpeace-ben szenvedé-

lyes harcot vívott különböző lobbik és kormányok ellen. De a szerelem soha nem talált rá újra…
– Itt a kávé – szólt Ilena, és letette Matt elé a két gőzölgő csészével és teasüteményekkel meg-rakott tálcát.

Egy selymes hosszú szőrű macska bukkant fel a nappaliban, és aznapi első ételadagját követel-te.

Ilena ölbe vette, és megsimogatta. Majd elindult a konyha felé, de akkor Matt hirtelen kibökte:

– Meghalt Elliott.

Súlyos csend telepedett a házra. Ilena leejtette a perzsamacskát, aki panaszos nyávogással ért földet.

– A cigaretta végzett vele? – kérdezte Ilena.

– Igen. Tüdőrák.

Ilena töprengve csóválta a fejét. Úgy tett, mintha nem rázta volna meg a hír, de Matt látta, hogy a szeme könnybe lábad.

Ilena a konyhába sietett. A macska hízelegve a nyomába eredt.

Matt egyedül maradt. Tekintete a hegyek oldalán kilúgozott lávaként lezúduló gleccserekbe

veszett.

Hirtelen hangos csörömpölés verte fel a házat. Összetört valami. Matt a konyhába sietett. Ilena arcát a kezébe temetve, magába roskadva ült egy széken, és szabad utat engedett bánatának. Matt letérdelt mellé, és nagy-nagy szeretettel, szorosan átölelte.

– Annyira szerettem… – fakadt ki Ilena Matt vállába kapaszkodva.

– Én is…

Ilena Mattre emelte könnyes tekintetét:

– Mindazok ellenére, amit velünk tett, én továbbra is szerettem.

– Valamit tudnod kell… – suttogta Matt, azzal a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzta a füzetet. –

Elliott hagyta rám. A halála előtt – magyarázta, átnyújtva Ilenának.

Ilena remegő kézzel vette át.

– Mi ez?

– Az igazság – felelte Matt, majd sarkon fordult és a kocsijához ment.

Ilena hirtelen megrökönyödéséből magához térve utána szaladt, hogy marasztalja, de Matt már elhajtott.

A napsütés ellenére hűvös volt a reggel. Ilena a vállára terített egy kendőt, és beült a hintaszékbe.

Kinyitotta a bársonyborítású füzetet, és mikor meglátta Elliott írását, úgy érezte, mintha egy jégcsap fúródott volna a szívébe.

Elolvasta az első sorokat, és rögtön megértette, hogy hamarosan végre választ kap a kérdésre, amely harminc éve kínozza.

Miért hagytál el?

*
... Matt kétrét görnyedt a görcstől, s úgy rázkódott, mintha áramütés érte volna.

– Azért jöttem, hogy megmentsem az életedet – préselte ki magából nagy nehezen.

Annyira reszketett, hogy Elliott kénytelen volt leültetni a földre.

– Hogy szándékozol megmenteni? – kérdezte, és leguggolt mellé.

– így – szólt Matt, és egy határozott mozdulattal kirántotta Elliott szájából a cigarettát, majd elnyomta az étkező kőpadlóján.

Elliott nyugtalanul nézte a barátját. Matt tarkója megfeszült, és minden végtagját izomgörcs rázta.

– Nemcsak te menthetsz életeket – mormolta Matt, és mosolyogni próbált.

– Ha életben maradok, találkozzunk 2007-ben – felelte Elliott.

– Ajánlom, hogy ott légy!

– Harminc év sok idő – fűzte hozzá Elliott, és megfogta Matt kezét.

– Ne aggódj! Hamar elszáll.

Matt lélegzete feltűnően érdes lett, tekintete üveges, és görcsbe rándult az arca, de annyi ideje még volt, hogy megjegyezze:

– Túl hamar…

S egy fájdalmas kiáltás kíséretében eltűnt.

Elliott aggódott Matt miatt. Úgy tűnt, számára nagyobb fájdalommal járt a jövőbe való vissza-térés, mint öreg énje esetében. Vajon szerencsésen megérkezett? S ha igen, vajon milyen állapotban van?

Idegességében ösztönösen a cigaretta után nyúlt, és kapkodva rágyújtott. A zápor ellenére kinyitotta az ablakot, és elbűvölve nézte az égből érkező vízzuhatagot.

Elliott lassan, komótosan szívta el a cigarettát.

Tökéletesen megértette Matt üzenetét.

Tekintete a semmibe veszett, és arra gondolt, milyen hatalmas kockázatot vállalt Matt, hogy megmentse az életét.

– Bevallom, öregem, elkápráztattál! – jegyezte meg, remélve, hogy a lélek szárnyán eljut Matthez az üzenet.

Elnyomta a csikket az ablakpárkányon, az éppen megkezdett cigarettás dobozt a szemétkosár-

ba dobta, és elhagyta az étkezőt.

Az volt élete utolsó cigarettája.

*

Elmúlt hajnali 2 óra, de Ilena kis háza még mindig fényárban úszott.

Az íróasztalon, a hordozható számítógép és egy bögre hideg tea mellett a bársonykötésű füzet feküdt. Ilena az utolsó oldalon tartott.

A sok sírástól bedagadt, fájó szemmel, félig az asztalra borulva már majdnem elaludt, amikor a kanapén szundikáló perzsamacska hirtelen felébredi, a szőrét borzolta, és szokatlanul prüszkölt.

A következő pillanatban leugrott a földre, és bebújt egy kis komód alá.

A ház megremegett. Reszkettek a falak, elpattant egy égő, és egy váza darabokra tört a földön.

Ilena rémülten egyenesedett fel a székén.

Tompa morajlást hallott, melyet erős szívóáramlat követett, és a bőrkötésű füzet a szeme láttá-

ra eltűnt!

A rezgés lassacskán csillapodott, a macska előjött a rejtekéből, és panaszosan nyávogott.

Ilena még mindig dermedten ült, de lelkében őrült remény ébredt.

Ha a füzet nem létezik többé, az azt jelenti, hogy Elliott nem írta meg. Ha nem írta meg, az azt jelenti, hogy… él.
*
Matt kinyitotta a szemét. A terepjáró kormányára borulva ébredt. A kocsi két oldalán egy-egy aggódó rendőr tudakozódott a hogyléte felől.

Matt felegyenesedett, és kioldotta a központi zárat.

– Hívok egy mentőt – kiáltott fel az egyik rendőr, amikor meglátta Matt vérfoltos ingét.

Matt siralmas állapotban volt. Zúgott a feje, és úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Kiszállt a kocsiból, és kezével napellenzőt formált a szeme elé. Végtagjai megmerevedtek, mintha több hó-

napig tartó téli álomból ébredt volna.

A rendőrök kérdésekkel bombázták.

Miután áttörte a fémkorlátot, a terepjáró a város legmeredekebb utcáját szegélyező lépcsőn állt meg. Matt bemutatta a papírjait, elismerte, hogy teljes mértékben ő a felelős a balesetért, és bele-egyezett, hogy a helyszínen elvégezzék a véralkohol-vizsgálatot is, melynek eredménye negatív lett.

Miután a közrend őreivel szemben fennálló kötelességeit teljesítette, Matt elhajtott a Lombard Streetről. A mentőt nem várta meg.

Az előző napi vihar után a város szeles, de szép, napfényes reggelre ébredt.

Matt letaglózva és szédelegve érkezett meg a Marinára. Lelkében vihar dúlt. Teljesen elbi-

zonytalanodott. Álmodta az időutazást, vagy valóban járt a múltban? Sikerült megmentenie Elliott életét?

A házhoz érve dörömbölni kezdett az ajtón.

– Nyisd ki, Elliott! Nyisd ki ezt a rohadt ajtót!

De a ház üres volt.

Az idő nem törölte el a barátságukat, bizonyára a barátságuk sem volt képes eltörölni az időt.

Matt kimerülten roskadt le a járda szélére, és kábán meredt maga elé, mígnem a Fillmore sar-káról egy taxi kanyarodott ki, és megállt előtte.

A kocsiból Ilena szállt ki reménytől sugárzó arccal, de Matt a fejét rázva azonnal tudatta vele, hogy vállalkozása kudarcba fulladt.

Nem tartotta meg a szavát, nem tudta visszahozni Elliottot.

*

Ilena átment az úttesten, és elindult a part felé. Közel volt a Golden Gate, és a tragikus esemény óta most először volt képes felnézni az átkozott hídra, amelyről harminc éve a mélybe vetette magát.

A híd még mindig lenyűgözően hatott, mágnesként vonzotta az embert.

Ilena a reggeli nap fényétől elvakítva mintegy hipnózisban közeledett az óceánhoz.

A parton egy férfi lépkedett a tajtékok nyomán. Hátrafordult. Ilena meglátta az arcát. Összeszorult a szíve.

Elliott volt az.