Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dr. Gerald G. Jampolsky A SZERETET TANÍTÁSA

2012.04.17

mek.niif.hu/00100/00115/00115.htm

https://sites.google.com/site/pempentekestimedi/2012/2012-05-15-csodak-koenyve

www.youtube.com/watch

web.axelero.hu/polczerj/boldogsagkozep.htm
(...)
Dr. Gerald G. Jampolsky

A SZERETET TANÍTÁSA

Boldogságunknak csak olyan korlátok állhatnak útjába, amelyeket mi magunk állítunk oda.

*
Nemzedékeken át mindannyian belemerevedtünk abba a hitbe, hogy a múlt előrevetíti a jövőt, és hogy a józan ítélőképességű, érett ember, mielőtt terveit elkészítené, alaposan áttanulmányozza a múlt tanulságait.

*
Hisszük, hogy a múlt szabja meg az élet igazi törvényeit, és ez a hit felmérhetetlenül mélyen lakozik tudatunkban; nem is csupán abban nyilvánul meg, hogy igyekszünk befolyásolni az elkövetkezendőket. Szüntelenül a jövő körül járnak gondolataink, és elvárjuk, hogy olyan legyen, mint a múlt. Ábrándozásaink, tervezgetéseink közben a jövőre vetítünk a múltból származó emlékképeket - mégpedig azokat, amelyeket kellemes emlékként őrizgetünk. Azokat, amelyet kényelmetlenek vagy fájdalmasak voltak, igyekszünk kizárni.

Ha így gondolkodunk, voltaképpen nem teszünk egyebet, mint hogy nem gyakorlatiasan, ésszerűen, józanul tekintünk a jövő felé, hanem olyan tudatállapotot idézünk elő, amelynek szinte egyedüli összetevője a félelem. Hitünk szerint életünk eseményeinek rendes menetében nem bízhatunk meg, és mindenkire ellenségként, de legalábbis potenciális fenyegetésként tekintünk. Ez az attitűd aztán azt eredményezi, hogy önmagunkat szerethetetlennek tekintjük. Ez bűntudatot szül, a kiszolgáltatottság érzését, minden iránti bizalmatlanságot. Ennek hatására megpróbáljuk irányításunk alá vonni a valóságot, és önmagunkban csak azokat a képességeket fejlesztjük ki, amelyek a manipulációt segítik elő.

Ezt a hibát természetesen én magam is számtalanszor elkövettem. Másmilyennek mutattam magam a világ előtt, mint amit valóban éreztem. Legbelül esetleg rettegtem az eljövendőktől, de kívül egy tiszteletreméltó, életét szorosan kézben tartó férfi álruháját öltöttem magamra. És mint mindenki, aki álarcot hord, én is elszigeteltnek és meg nem értettnek éreztem magam.

Ha nem érezzük, hogy szeretnek, ha nem érezzük magunkat szeretetreméltónak, többnyire azt a hibát követjük el, hogy a külső körülményeken igyekszünk változtatni, úgy gondolván, hogy azok okozzák boldogtalanságunkat. Ennek érdekében szükségünk van a jövő fogalmára, hiszen vágyunk csak valamikor később teljesedik be. Következésképpen a jelen pillanat veszít értékéből. A jelen pillanathoz képest még a nyomorúságos jövő is vonzóbbnak tűnhetik, ha legalább egy kicsit képesek vagyunk befolyásolni.

 A félelem a boldogtalanságra irányuló vágyat gerjeszt a tudattalanban, hogy továbbra is a jövőre koncentrálhassunk. Valahányszor félelmet érzünk, tévesen azt hisszük, hogy a jelen pillanatban nem szabad átélnünk a szeretet és az öröm érzését.Nem csoda, ha ezzel az attitűddel azt éreztem, hogy nem szeretnek, sőt nem is vagyok érdemes a szeretetre. Nem vagyok érdemes, mert bűntudat gyötör valami megnevezhetetlen bűn miatt. Attól való féltemben, hogy bűnhődnöm kell, azt hittem, hogy a szeretet feláldozásával elkerülhetem a büntetést. Nincs szükség vallásos neveltetésre ahhoz, hogy valaki azt képzelje: szenvednie kell.


Hibáink elkövetésében nagyon magányosnak érezzük magunkat. Azt képzeljük: bűnünk egyedül a mi vállunkat nyomja.
Az élet - a szó igaz értelmében, a fűszerekkel, az örömökkel, a békével, a harmóniával megáldott élet - mintha csak a többi ember számára lett volna fenntartva. Mivel álarcot viseltem, elhittem, amit a többi ember álarca közölt velem: ők lehetnek boldogok, én nem.

Életem nagy részében azt hittem, hogy számomra ez az életszemlélet természetes. A szüleimtől örökölt gének és a környezet együttes hatására lettem ilyen, félelmektől és bűntudattól űzött ember, saját működésemtől és érzéseimtől teljesen függetlenül.

Sok embert ismerek, akik sokkal rosszabb környezetben nőttek fel, mint én, de úgy döntöttek, hogy nem hajlandók megrekedni a múltjukban. Én viszont átvettem szüleimtől az ő életfilozófiájukat, elfogadtam a környezetemben meglévő korlátozásokat.

Ma már világos számomra, hogy mindenki maga határozza meg a hitet, amely szerint él.

Ha meg akarunk változtatni valakit, vagy harag, vagy gőg lesz a végeredmény.
Nagyon fontos azonban azt is megértened, hogy amikor gondolkodásod megváltoztatásáról beszélek, nem csatába hívlak. Az eszközök, amelyek segítségével megváltoztatod gondolataid irányát, ugyanazok, mint maga az új irány. A békét békés úton érjük el. Szelíd eszközökkel valósítjuk meg a szelídséget.

Ha bármikor úgy érzed: nem vagy képes úgy gondolkodni, ahogy ez a könyv javasolja, kérlek, ne küzdj önmagad ellen. Oldódjék fel a feszültség. Ha csupán csak jóleső gondolatokat gondolsz, olyanokat, amelyek megnyugtatnak és ellazítanak, akkor jársz az általam javasolt úton. Semmi értelme, hogy erőszakkal próbáld megváltoztatni a tudatodat. Egyszerűen jegyezd meg gondosan, mi az, amire örömmel gondolsz, és mi az, ami elszomorít - tudatod önmaga fogja végrehajtani önmagán a szükséges változtatást.

 Tudják: az élniakarás vagy a halálvágy megszabhatja a kór lefolyását.

*
... igen gyakran csak a múltat látjuk az emberekben, akikkel találkozunk. Csakhogy amit rájuk vetítünk, az a saját múltunk, nem az övék. Következésképpen nem is őrájuk reagálunk, hanem saját előítéleteinkre. Ha arra törekszünk, hogy a másik embert olyannak lássuk, amilyen most, ebben a pillanatban, ezzel nagy lépést teszünk attitűdjeink megtisztítása felé. Nagyon kevés ellenszenves vagy visszatetsző vonást fogunk a többiekben fölfedezni, ha nem ítélkezünk fölöttük, ha nem vetítjük rájuk kicsinyes neheztelésünket. Múltbeli tapasztalataink a mai szeretetről mit sem mondanak. Emlékezni és látni - ez két külön dolog, szeretetre épülő kapcsolatok kiépítésében ezért vesszük oly kevés hasznát az emlékezetnek.
*
Úgy hittem: egyedül én, Jerry Jampolsky lehetek saját életem igazgatója. Csak én határozhatom meg, mi a jó nekem és életem többi résztvevőjének. Az akaratot a tudat részének tekintettem, és azt hittem, hogy minden test egy-egy különálló tudatot hord magában. Azt hittem: ahhoz, hogy betöltsem szerepemet az életben, össze kell ütköznöm más emberek akaratával.
Előfordult néhány futó pillanat, amikor mintha feltámadt volna bennem valami halvány szándék, hogy átengedjem Istennek az irányítást, de csak addig, amíg azt gondoltam, hogy képes leszek Őt az általam választott irányba terelgetni.

*
Isten útmutatásának az a célja, hogy megtanítson megszabadulni a félelemtől, hogy megismerhessük az Ő békéjét, hogy igaz szeretettel és érzékenységgel legyünk embertársaink iránt, amire nem vagyunk képesek, ha félelem uralkodik bennünk. Tehát mind az igent, mind a nemet Isten útmutatására kell hagyni.
*
Minden ember, akivel találkozunk, életünk minden eseménye a javunkat szolgálja, jóllehet a maga idejében ezt nem mindig ismerjük fel.
*
Felelős vagyok azért, amit látok.

Magam választom az érzéseket, amelyeket megtapasztalok, és én döntöm el, milyen célt érek el.

És mindent, ami látszólag megtörténik velem, én magam kértem, és úgy kapom meg, ahogyan kértem.

*
a való világ, amely az igazságot tükrözi, csak a szeretet spirituális látásmódjával szemlélhető, nem a fizikai érzékszervekkel.

Az illúziók világában, ahol csupán a testi szemünkkel látunk, mindennek van ellentéte, van ára, és semmi sem bizonyos, semmi sem állandó, semmi sincs nyugalomban.

A valóságos világban otthon vagyunk, mert ismerjük Isten szeretetét.

Még mindig olyanok vagyunk, amilyenné a Szeretet teremtett bennünket, de amilyennek látjuk önmagunkat, az nagyon nem hasonlít a Szeretet művéhez.
*

A másik, az érzékelés gondolati rendszere az, amelybe mélyre merítettük tudatunkat, azt hívén, hogy valóságos, és ezt a látszólagos valóságot halálunk pillanatáig védelmezzük. Holott valójában nem más, mint egy olyan hitvilág, amely szerint a valóságnak a test a középpontja és egyszersmind a határa is. A testet otthonunknak vélve azt képzeljük, hogy a születés a kezdet, a halál pedig végső összefoglalása mindennek, amit valaha gondoltunk vagy tettünk. E hitrendszer szerint a halál utáni életre nincs valódi remény, mert az életet azonosnak tekinti a testtel.

Ezt az érzékelési rendszert természetesen nagyban befolyásolja az, amit látunk és hallunk, ennélfogva a rendszer nem stabil és nem is pontos. Hiszen mi magunk döntjük el, mit hallunk és mit látunk meg. Amit a testünkön keresztül érzékelünk, valóságosnak tűnik, mert azt tükrözi vissza, amit látni-hallani akarunk. A Tanfolyam leszögezi: az érzékelést kivetítés hozza létre. Amit külvilágnak tekintünk, az csupán belső gondolataink és vágyaink leképezése. Önmagunkat azután leválasztjuk ezekről a képekről, és tagadjuk, hogy eredetileg a tudatunkban keletkeztek. A külvilágot, a többi embert úgy tekintjük, mint ami tőlünk tökéletesen elkülönülve létezik, és eltitkoljuk azt a tényt, hogy minden, amit érzékelünk, önmagunk más formában való visszatükröződése.

Ha saját viselkedésünket vizsgálva önkritikus szemléletet alkalmazunk, ha szeretetlenül kezeljük önmagunkat, akkor haragos, szeretetszegény, elkeseredett világot teremtünk önmagunknak. Ehhez járul aztán, hogy nem jövünk rá: nincs más ellenségünk, mint a saját támadó gondolataink, a szeretet nélküli attitűd, amihez ragaszkodunk.
------------------
Ha megtanuljuk felismerni ezeket a tévedéseket, begyakoroltathatjuk tudatunkkal, hogy lásson túl ezeken, és meglássa azt a világot, amely Isten alkotását tükrözi. Ha megszabadulunk torz önképünktől, felismerhetjük, hogy a szeretet az egyetlen valóság, amely mindig is jelen volt: az egyetlen Én, amelyet Isten teremtett.

A kalauzt, aki kivezethet a kétféle világ dilemmájából, sokféle, látszólag különböző névvel illették: Jézus, Vezető, Tanító, Isten Szava, intuíció, felsőbbrendű Én, belső én - számtalan más szót és fogalmat is alkalmaztak rá. Ez a belső hang állandóan jelen van, hogy segítségünkre legyen, ha kérjük, ha úgy döntünk, hogy hallgatunk a szavára. A megbocsátás által kijavítja azt az érzékelési hibát, amely elhiteti velünk, hogy különállók vagyunk. A megbocsátás pillanatában eltűnik a különállás illúzióvilága, és feltárul az igazi világ, amelyben egység van és szeretet. Az élet és a test ilyenkor nem tűnik azonosnak: az élet a maga örökkévaló mivoltában mutatkozik meg.

A Tanfolyam szelíden arra biztat bennünket, hogy ne egyedül hozzuk meg döntéseinket, hanem minden dologban hallgassuk meg a béke hangját önmagunkban. Meghallani a szeretet útmutatását - olyan képesség ez, amely a legtöbb emberben nem fejlődött ki. Pedig megvan valamennyiünkben. Csak annyi kell, hogy elkezdjünk figyelni rá. Minden olyan alkalom, amikor a békés megoldás mellett döntünk, teljesebbé teszi életünkben a béke élményét. A szeretet hangjának meghallása lényeges a fejlődésünk szempontjából, mert minden cselekedetünkben vagy a félelem, vagy a szeretet útmutatására hallgatunk. Harmadik út nincs.

A megbocsátás a boldogság kulcsa.

Hozzuk helyre azt a tévedést, hogy különálló egyedek vagyunk, és a többiek támadólag lépnek föl velünk szemben. Hagyjunk fel azzal, hogy kapcsolatainkat elemezzük, értelmezzük, értékeljük. Az attitudinális gyógyítás egyszerűen abból áll, hogy meglátjuk a többi emberből kisugárzó szeretetet, vagy észrevesszük, hogy félnek, és a szeretetünkért könyörögnek. Engedjük el a félelmet és a bűntudatot, lássunk mindenkit ártatlannak, beleértve önmagunkat is. Az attitudinális gyógyítás akkor történik meg, ha meghozzuk azt a döntést, hogy csak szeretetet tanítunk.

*
Ha a békét akarjuk terjeszteni, előbb magunknak kell szert tennünk rá.

...  Ha valaki a testi vagy érzelmi állapota alapján beillik valamelyik csoportunkba, akkor szívesen látjuk.

Most pedig következzék az attitudinális gyógyítás hét alapelve.

A HÉT ALAPELV

1. Az egészség: belső béke. Következésképpen gyógyulni annyi, mint megszabadulni a félelemtől. Ha azt tűzzük ki célul, hogy a testet változtatjuk meg, akkor megfeledkezünk arról: egyetlen célunk a belső béke megteremtése.

2. Létezésünk lényege a szeretet. A szeretetnek pusztán anyagi ok nem lehet akadálya. Ennélfogva hiszünk abban, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, nem létezik lehetetlen, és elvileg minden betegség megfordítható. És mivel a szeretet örök, a halálra sem kell félelemmel tekinteni.

3. Adni annyi, mint kapni. Ha figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy adjunk, hogy eggyé váljunk a többiekkel, akkor a félelem megszűnik, és mi képesek leszünk elfogadni a gyógyítást önmagunk számára.

4. Minden tudat összefügg. Következésképpen minden gyógyítás öngyógyítás. Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült elfogadnunk.

5. Más idő nem létezik, csak a “most”. A fájdalom, a bánat, a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál.

6. Döntéseinket úgy hozzuk, hogy a bennünk élő békevágyra hallgatunk. Nincs jó vagy rossz viselkedés. Az egyetlen érvényes döntés a félelem és a szeretet közötti választás.

7. Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás. Ha nem ítélkezünk, elengedjük a múltat, és jövőnket megszabadítjuk a félelemtől. Ha így teszünk, meglátjuk, hogy mindenki a tanítónk, és hogy minden pillanat újabb lehetőség a boldogságban, békében, szeretetben való gyarapodásra.

Ezek az alapelvek természetesen nemcsak gyerekekre vagy halálosan beteg felnőttekre vonatkoznak. Valamennyiünk számára van gyakorlati hasznuk.

Segédeszközként időnként alkalmazunk meditációs, relaxációs technikákat, pozitív imaginációt (mentális képek felidézését), művészi tevékenységet és imát. Egyéni, specifikus problémákban is segítjük egymást.

----
Az egészség: belső béke. Következésképpen gyógyulni annyi, mint megszabadulni a félelemtől. Ha azt tűzzük ki célul, hogy a testet változtatjuk meg, akkor megfeledkezünk arról: egyetlen célunk a belső béke megteremtése.

AZT KAPJUK, AMIT FELISMERÜNK

A belső nyugalomhoz, a megelégedettséghez, az egyre fokozódó szabadságérzethez az kell, hogy leszámoljunk saját régi identitásfogalmainkkal. Valóban test vagyok csupán, amely néhány pillanatig él, azután meghal? Valóban a test szabja meg erőm korlátait, valóban az diktálja, hogyan érezzem magam, az korlátozza be cselekvőképességem határait? Vagy odabent létezik még lehetőség, amely egyáltalán nem ismer határokat, és a boldogságra, a szabadságra való képessége végtelen?

Nincs olyan pont, amelyen a tudat és az akarat egyesült erővel túl ne tudna jutni, mert ha összefognak, a gondolatokat elárasztja a szeretet. Ma már sok olyan rendszer működik, amely elismeri, hogy a test nem korlátozza a tudatot, hogy a szemmel látható, füllel hallható tartományon túl létezik egy másik valóság, amely arra vár, hogy megismerjük, és hogy egyetlen Forrás egyesít minden tudatot egy itt és most is megtapasztalható szinten.

 a Silva-féle Agykontroll és vagy száz másik, bár részletekben különböznek egymástól, valamennyien azt tanítják, hogy gondolataink határozzák meg élményeinket. A tanfolyamok résztvevőinek azt tanítják, hogy fogják fel másként önmagukat és a világot. Az attitudinális gyógyításnak hasonló a célja, mert ha az egyén hozzáfog, hogy eltávolítsa az érzékelés korlátait, és tisztán felfogja a szeretet jelenlétét önmagában, ezzel már minden szinten és minden módon elkezdte önmaga gyógyítását.

Az attitudinális gyógyító nem azt tanítja, hogy szokjunk hozzá a fájdalomhoz, a halál gondolatához, hogy alkudjunk meg nyomorúságunkkal - hiszen mindenki számára ott a lehetőség, hogy némán meghallgassa a belső hangot, aki megtanítja a szabadsághoz vezető utat. Nincs hely, ahová a szeretet el ne jutna, és nincs ember, akit ne nyugtatna meg.
*

Legyen a jelen pillanat boldogságod kapuja, s meg fogod látni, hogy valahányszor békében visszatérsz ehhez a pillanathoz, ez a kapu mindig egy kicsivel szélesebbre nyílik.

Mi tehát a szeretet? Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy a szó jelentéssel töltődjék fel; nem is tudom másként meghatározni, mint így: a félelem teljes hiánya; felismerése az egységnek, amely összeköt bennünket mindennel, ami él. Akkor szeretünk valakit, ha felismerjük, hogy érdekeink nem különülnek el az ő érdekeitől, ezért csatlakozunk hozzá abban, amit igazán akar. Ez felsőbbrendű tudatok egyesülése, nem az egók szövetsége.

Szokványos módszerekkel a szeretet nem értékelhető, nem bizonyítható. Megmérni nem lehet, de ez mit sem von le abból, hogy valóságos. Pillanatokra mindannyian átéltük már a tiszta, feltétel nélküli szeretet megnyilvánulását. Kétségbevonhatatlan, hogy van bennünk valami, ami tudja, hogy a szeretet létezik. Akkor figyelhetünk föl erre, amikor úgy döntünk, hogy ítélkezés nélkül elfogadunk valakit, amikor adunk, anélkül, hogy arra gondolnánk, mit kapunk ezért cserébe. Ez például azt jelenti: a tiszta szeretet nem azért ad, hogy derűvé változtassa valakinek a rossz hangulatát, vagy a hálátlansága helyett hálát eszközöljön ki. Az igaz szeretet az adás tökéletesen tiszta, akadálytalan formája. Szabadon árad a többi ember felé, és jutalmát önmagában hordja.

*

A szülők gyakran a saját értékük megerősítését szeretnék elérni a gyerek által elért eredmények és a gyermeki tisztelet megnyilvánulásai által. A gyerek viszont gyakran csak akkor szereti szüleit, ha megkapja tőlük azt, amire - úgy hiszi - szüksége van, légyen az akár új tulajdontárgy, akár elismerés vagy dicséret. Az ilyen szeretet nem megbízható és nem állandó: ideiglenes jellege miatt azzal a rejtett félelemmel tölt el, hogy el fognak hagyni bennünket.
*
...  a bosszú kielégülést eredményez. Hogy akkor lehet igazunk, ha bebizonyítjuk: valaki más téved. Hogy ha megalázunk valakit, aki a terhünkre van, “egy kis nyugalmat” nyerhetünk. Logikusnak véljük, hogy gyermekeinket szigorral nevelhetjük szelídségre. Azt hisszük: vannak olyan emberek, akik a viselkedésük miatt megérdemlik, hogy veszítsenek, és igazságtétel a fájdalom, amelyben részesülnek. Az egyes ember iránti szeretetünket úgy akarjuk erősíteni, hogy kirekesztjük belőle a többit. Azt hisszük, hogy a bűn vonzó. Hogy a fájdalom kellemes lehet. Hogy nyerhetünk azáltal, ha valamit elveszünk. Aztán csodálkozunk, hogy ez az életszemlélet nem hoz számunkra békét, alapvető tévedéseink helyrehozására mégsem vagyunk hajlandók.
Világos: olyan élményre van szükségünk, amely helyreállítja elménkben a rendet. A szeretet az az érzés, amelyből valamennyiünknek többre van szüksége. Ahhoz, hogy mélyebben elmerülhessünk a szeretet közegében, nem a testünkkel kell azonosulnunk, hanem a szeretettel összefüggő érzéseinkkel, mert ezek az érzések arról beszélnek, ami mindig is megvolt bennünk, de gyatra énképünk eltakarta előlünk. Ahhoz, hogy meglássuk, az előtérbe kell hoznunk, hiszen csak a jóság terjesztése által győződhetünk meg arról, hogy a jóság bennünk van - mi magunk vagyunk jók. Az, hogy az előtérbe hozzuk, nem jelenti azt, hogy okvetlenül meg is cselekedjük - csupán szívünkben és elménkben helyezzük vissza jogaiba.
Ha túl sokat foglalkozunk a testtel és annak működésével, akkor a szeretet nem tud tökéletesen szétáradni bennünk, hiszen a testünk az, ami különbözik. A szeretethez föl kell ismernünk azt, ami közös bennünk és minden eleven dologban. A bennünk lévő szeretet egyesülhet a többiek szeretetével, de két testből sohasem lehet egy.

Minden érzelem, amely a testre koncentrál, a többiek kirekesztését célozza, ennélfogva vagy negatív, vagy önmegtagadó. Első lépésként őszintén és gyengéden tegyük föl önmagunknak a kérdést: milyen a testünk ahhoz képest, amennyi befektetésbe került a fenntartása; miként ékesítettük, hogyan becsültük meg, hogyan használtuk, és vajon jutottunk-e elég elismeréshez, hálához, befolyáshoz, pénzhez vagy népszerűséghez azért, amit a testünk cselekedett. Ugyanis minél magasabbra értékeljük a testet, minél inkább azonosulunk vele, annál kevesebbre becsüljük lényegünket, a szeretetet.
Ha gyengéden kérdőre vonjuk alacsony szintű énképünket, azzal még nem idézünk elő messzeható viselkedési vagy életmódbeli változásokat. Nem követel tőlünk többet, mint hogy őszintén nézzünk körül, és egyszerűen, higgadtan vegyük szemügyre a dolgokat, elsősorban odabent. Ha a belső értékeket felismertük, és külső változásokra is szükség van, azok a maguk idejében önmaguktól fognak végbemenni. Ha mindig arra koncentrálunk, hogy mit csinálunk, nem arra, hogy hogyan csináljuk, akkor fölöslegesen hátráltatjuk önmagunkat. Az attitudinális gyógyítás csak a hogyannal foglalkozik. Vajon szeretettel, békével, boldogsággal és biztonsággal cselekszünk? Mert ha igen, akkor bármit teszünk, helyesen tesszük.

előfordulhat, hogy mások a személyiségünk vagy az elért eredményeink miatt kötődnek hozzánk, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy az efféle érzéseken alapuló kapcsolatok mindig sekélyesek és mulandók. Igazából nem arra vágyunk, hogy az emberek a testi szépségünk miatt vonzódjanak hozzánk, hanem olyasmi miatt, ami nem múlik el. Arra vágyunk, hogy az emberek megértsenek, és azért szeressenek, mert megértenek. Ez pedig nem lehetséges addig, amíg csupán a testet látják belőlünk. Önmagunkban és másokban is a mélyről jövő, aranyszínű ragyogást akarjuk tudatosítani, nem csupán a csillogó felszínt, a látszatot. E törekvésünk kimenetele pedig egyedül attól függ, hogy mi magunk mivel azonosulunk. Hogy mentálisan és érzelmileg mit helyezünk előtérbe, mert a többiek ahhoz fognak viszonyulni. Vagy gyengédséget, örömöt, kedvességet, nyíltságot és békét árasztunk magunkból, vagy elrejtőzünk egy pusztán anyagi azonosító mögé. A kettő együtt nem megy, hiszen az egyik a szeretet, a másik a félelem.
*
a tudatnak nincsenek korlátai, és semmi sem lehetetlen. Megkértem, hogy vessen el magától minden negatív értéket, amit valaha felhalmozott, ne építsen korlátokat múltbeli vélekedéseiből, ne szorítsa önmagát egy olyan valóság kalodájába, amelyet csupán a fizikai érzékszervei közvetítenek.

Megbeszéltük egymással A Csodák Könyve egyik rendkívül fontos tételét:

A csodákban nincs nehézségi sorrend.

A csodákat úgy is meghatározhatjuk, mint az érzékelés egy különleges válfaját, amelynek jellemzője, hogy az ember tudatosan érzékeli a szeretet jelenlétét. Ennélfogva természetes eseményeknek tekinthetők. Jóllehet a csodák nem anyagi jelenségek, kísérőjelenségként olykor a fizikai síkon is végbemehetnek változások. Megosztottan Colleennel azt a meggyőződésemet, hogy mindenki képes változtatni az érzékelésén, meglátni a szeretet jelenlétét, és hogy ez az igazi látás.
...Kezdte megérteni, hogy a gondolataink határozzák meg, miként érzékeljük a világot. Elkezdett “pozitív mentális képeket” alkalmazni, és A Csodák Könyve elveit követte. Egyetlen célja lett a belső békét, Isten békéjét gyakorolni. Egyetlen működési elvévé a megbocsátást tette. Belső hangjára hallgatva, azt követve megtapasztalta a teljesség és az egység érzését. Kezdett megbocsátani Istennek és a világnak a vakságért. Keserűsége oldódott, és a helyét egyre fokozódó békesség váltotta fel.

*
Greg Harrison volt az első, aki meghalt a Központ gyerekei közül. Tizenegy éves volt. Amikor már nem akadt olyan gyógyszer, amit ki ne próbáltak volna, és nyilvánvalóan nem volt már sok ideje hátra, a csoportban a gyerekek megkérdezték Gregtől: - Mit gondolsz, milyen lesz meghalni? - A válaszát sohasem fogom elfelejteni. Azt mondta: - Szerintem ha meghal az ember, egyszerűen csak leveti a testét, ami úgyse volt igazi. Aztán ott van a mennyországban, együtt a többi lélekkel. Néha meg visszajön a földre, hogy valakinek az őrangyala legyen. Én ezt szeretném. - Greg viszonya a halálhoz megmutatja, hogy valóban lehetséges szeretettel tekinteni a világ minden eseményére. Ami természetesen nekünk is, másoknak is nagy megkönnyebbülést jelent.

*
 A szeretet túllát a különbségeken, mert észrevesz valami sokkal fontosabbat: azt, hogy mennyire egyformák vagyunk, mennyire olyanok vagyunk, mint maga a szeretet. Ha ezt egyszer becsületesen megfigyeljük, hamar megszabadulunk a másoktól való félelemtől, és bízni fogunk saját ártalmatlanságunkban is. Minél inkább beborítjuk a többieket ezzel az ártalmatlansággal, elengedvén gyanakvásunkat és védekezésünket, annál jobban felismerjük az egész világmindenség ártalmatlanságát - megértjük, milyen képtelenül lehetetlen, hogy bármely eleven teremtmény sokáig szenvedjen a szó igazi értelmében. A fájdalom véget ér. Van egy pont, amelyen a szenvedés nem hatolhat túl. Sohasem maradunk vigasz nélkül.
*
Sarah átélte a szeretet által való egyesülést valamivel, amiről addig azt hitte, kívül áll rajta. Egy percig megtapasztalta, hogy nincs egyedül. Amikor teljesen belemerült a szeretetbe, ami lényének lényege, nem figyelt az egóra és annak fájdalmaira. Egyszerűen leválasztotta magáról a fájdalmat azáltal, hogy leválasztotta magát a régi önképről, amely gyengének, kiszolgáltatottnak, elszigeteltnek és reményvesztettnek mutatta.

Sarah élménye mindenki által alkalmazható. A testi vagy lelki gyötrelem nem számít. A szeretet nem ismeri a fájdalmat. Mi azonban a szeretetet keressük, nem csupán a fájdalom enyhülését.

Az “ego” szót ebben a könyvben a mostanában mind általánosabb értelemben használom. Az önmagunkról alkotott, alapvetően teljesen hamis mentális képet jelenti. Nem vagyunk ugyanis különálló, könnyen megsebezhető lények. Gondolataink hatóköre sem ér véget ott, ahol a testünk. De mégis, ha figyelmünk fókuszát a gyengeséget, nyomorúságot ábrázoló önképre fordítjuk - márpedig általában ezt tesszük -, ezzel kizárjuk annak lehetőségét, hogy felismerjük igazi önmagunkat. Ezért aztán át is éljük mindazt, amit egy veszélyekkel teli, érzéketlen világban közlekedő, apró és kiszolgáltatott test átélhet.
*
Paul tizenhárom éves korában lett beteg. Azonnal agydaganatra gondolt, és a vizsgálatok igazolták a feltevését. Később, az év folyamán, miután elkészítette a végrendeletét, befeküdt a New York-i Presbiteriánus Kórházba. Életveszélyes állapotban volt, már egy hete nem evett, infúzióval táplálták. A család és az orvos felkészült rá, hogy egy-két napon belül meghal.

Ekkor csoda történt. Paul később így mesélte el nekem: - Éjszaka volt, nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy látomásom van, vagy teljesen ébren vagyok. Csak azt tudtam, hogy Istennel beszélgetek. Egy kis időt kértem tőle. hogy segíthessek a barátaimnak. Elmondtam Neki: belefáradtam a fájdalomba, a szenvedésbe. Belefáradtam a rák elleni harcba. És belefáradtam az Őellene folytatott küzdelembe is. Azt mondtam Istennek: az Ő akarata lesz az én akaratom; ha most kell meghalnom, nem bánom. De úgy érzem, még van mit adnom az embereknek, és időre volna szükségem. Isten azt felelte, pár percet gondolkozik a dolgon. Aztán beleegyezett. Adott még időt.

Másnap reggel mindenki megdöbbenésére Paul enni kért. A következő napokban meghízott, megerősödött. Hamarosan tolószékbe ülhetett, és hazaengedték a kórházból. Később már bottal is tudott járni, még az iskolába is visszatért.

Édesanyja, Barbara ekkoriban hallott először a programjainkról, és fölvette a kapcsolatot a Központtal. Néhány munkatársammal együtt épp akkor készültem előadást tartani New Yorkban; megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk Manhattanben. A beszélgetés egészen föllelkesítette: szerette volna szorosabbra fűzni velünk a kapcsolatot. Közöltem vele, hogy pár héten belül ismét előadást tartok, ezúttal a Columbia Egyetem belgyógyászati és sebészeti szakkollégiuma részére. Megkérdeztem: volna-e kedve Paulnak velem tartani, hogy az előadás keretében elbeszélgessek vele. Barbara megígérte, hogy megkérdezi a fiát, és még a héten visszahív.

Paul igent mondott. Az előadás előtt egy órával találkoztunk, de úgy éreztem, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Történetesen épp aznap forgatott riportot a kórházban Dr. Frank Field, az NBC tévétársaság munkatársa. Meghallotta, milyen beszélgetés készül a házban, és engedélyt kért, hogy filmre vehesse. Mi hozzájárultunk, és Paul nagyszerű tanítónak bizonyult. Elmondta Istenben való hitének történetét, és elmagyarázta, hogy egyetlen célunk van itt a földön: egymást szolgálni és segíteni. Nemcsak az orvosokból álló, népes hallgatóságnak nyújtott ezzel segítséget, hanem a tévéközvetítés révén emberek ezrei meríthettek lelki erőt az ő bátorságából.

Pár hónappal ezután Paul és édesanyja eljött Tiburonba. A fiú nagy izgalommal készült első látogatására a Központban, mert sokat hallott már az ottani gyerekekről. Később elmesélte szüleinek, hogy a Központ gyerekeit békésebbnek látta, mint bárki mást.

Paul és Barbara nálam szállt meg, és másnap kilenckor részt vettek a szokásos reggeli imán. Valamennyien különös erővel éreztük Isten jelenlétét. Szokásunk szerint némán, egymás kezét fogva imádkoztunk. Paul megjegyezte: - Szeretem, ahogy imádkoztok. Hogy nincs az a sok szöveg. - Délután azt mondta, a reggeli összejövetel “felpumpálta” energiával, és jobban érzi magát, mint hetek óta bármikor.

Egy másik alkalommal Paul nővérével, Kathleennel beszélgettem Paulról, a minnesotai Carleton Egyetemen, népes közönség előtt. A beszélgetés végén azt kértem a közönségtől, töltsünk el néhány csöndes percet együtt azzal, hogy szeretetet küldünk Paul felé, aki éppen Connecticutban tartózkodott. A szülei később elmesélték, hogy azalatt, míg mi imádkoztunk, Paul hatalmas energiaáradást érzett. Felállt, és a botja nélkül indult el, amit akkor már hónapok óta nem volt képes megtenni.

Újabb példája ez annak, hogy a szeretet gyógyítani képes, és hogy a tudatunk nem különül el egymástól. Néha megfeledkezünk arról, mennyi erő van a segítségnyújtás e néma formájában. Megengedjük magunknak a gyengeséget, mert az, aki a segítségünkre szorul, látszólag elérhetetlen távolságban van. Fontos, hogy sose feledjük el: ha némán áldást küldünk valaki felé, azt nem azért tesszük, hogy valami testi betegségét meggyógyítsuk, hanem hogy emlékeztessünk önmagunkat: a szeretet a kapocs, amely összeköti Isten minden gyermekét. Ha önmagunkból szeretetet adunk valakinek, annak láthatatlan következménye van valahol nagyon mélyen. A Paul által tapasztalt fizikai hatás nem annyira fontos, mint az őt és családját körülölelő szeretet, mert ez az áldás folytatódni fog.
*
Vajon hányszor fordul elő, hogy mások szerető gondolataikba vagy imájukba foglalnak, amikor nem is sejtjük? Lehet, hogy ez meg is növeli életerőnket. Ha az új kor tudósainak, látnokainak igazuk van, közös energia vagy életerő kapcsol össze bennünket, és az egyik ember gondolatai, energiái hatással vannak a másikra.

*
 A mosoly a szeretet néma üzenetét hordozza, hallgatólagos elismerést, ami ilyen gondolatokat kelthet bennük: “Lehet, hogy értékes vagyok. Ez az ember biztosan láthat bennem valamit”. Ha pedig szétszórt energiát bocsátok ki, és visszahúzódom kis szellemi jégkunyhómba, azzal a többieknek is azt sugallom, hogy hasonlóképpen cselekedjenek… Mennyi bezárkózás keletkezik, ha az utóbbit választom, mennyi melegség és megértés, ha az előbbit!
*
Az adakozásra tett kísérleteink sikertelenek maradnak, ha az ajándék átadásakor visszatartjuk szeretetünk egy részét. Mindegy, milyen formát ölt az ajándék, mert a valódi ajándék mindenképpen a szeretet mozzanata a szívünkben. Első, néma adakozási kísérleteink csekélynek tűnhetnek ahhoz képest, ami adható még marad bennünk, de ezek is elegendőnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy megérezzük, milyen határtalan az a kincs, amelyből adakozunk. És még egy tényre fölfigyelhetünk: minél többet adunk át békességünk, szeretetünk tárházából, annál bőségesebben termelődik újra.
*
Valamennyien összeköttetésben állunk mindennel, ami él, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Szenvedésünket viszont épp az okozza, ha ennek nem vagyunk tudatában.

Ha én mint tudat, kapcsolatban állok minden más tudattal, akkor befolyásolom is őket, akár akarom, akár nem. Ha viszont azt hiszem, hogy elkülöníthetem magam a Tudattól, akkor közönséges önbecsapásban mesterkedem, hiszen ezt éppúgy lehetetlen megtennem, mint ahogy az óceán hulláma sem válhat el az óceántól. Ha egy hullám valaha is azt képzelné, hogy sikerült tökéletesen függetlenítenie magát, ez a tény mit sem változtatna az óceán hibátlan működésén. Mindazok az érzéseim és gondolataim, amelyek azon a hiten alapulnak, hogy elszakíthatom magam az Élettől, nem befolyásolják az Életet. Más szóval: negatív érzéseink és gondolataink nem változtatják meg a valóságot; ez a fő oka annak, hogy minden bűntudat alaptalan és haszontalan. De ugyanilyen fontos belátni azt is, hogy félelmet tükröző, destruktív gondolataink nem szolgálják sem a saját érdekeinket, sem mások egészségét, boldogulását. Minden, amit gondolunk, vagy a probléma, vagy a megoldás része.

Testünk tanítógép. Képernyőjén azok az érzések, gondolatok jelennek meg, amelyeket beprogramozunk. Minden program számára a tudat a belépési pont: amit a testben tükröződni látunk, az nem egyéb, mint amit bevittünk a tudatunkba. A testünk vagy konfliktusos, szorongó gondolatokat tükröz, vagy békés, szeretetteljes, boldog gondolatokat. A testnek nincs ebben döntési joga, de nekünk van.

A test a tudat tartalmát tükrözi. Ha tudatunk békés, olyan a testünk is. Ám a békés tudatállapotot nem lehet kikényszeríteni, hiszen a kényszer nem békés. Tudatunk kapcsolatban áll a többi tudattal, és ha a mi tudatunkban béke van, a béke ajándékát adjuk tovább a többieknek. Ha elítélünk másokat, mert betegek vagy nehézségeik vannak, azzal nem segítünk sem rajtuk, sem önmagunkon. Ennek ellenére, ha tudatunk támadó gondolatokkal van tele, a többi tudat nem válik automatikusan a mi támadásunk áldozatává. Ennek egyszerű a magyarázata: a támadó gondolat arról a téves alapról indul ki, hogy a többi ember tudata céljaiban és szándékában különbözik a miénktől. Ha másokat megítélünk, ezzel arra teszünk kísérletet, hogy meggyőzzük önmagunkat: valamilyen szempontból előnyös a többieket önmagunktól alapvetően különbözőnek tekinteni. Ez a botor szándék nem befolyásolja a valóságot. Támadó gondolataink semmit sem javítanak testi közérzetünkön, nem járulnak hozzá a többi ember jóllétéhez és öröméhez sem, viszont nem is száguldják be a kozmoszt, hogy a rombolás magvát hintsék szerteszét. Egyszerűen csak a kollektív egóhoz, a kollektív tébolyhoz járulnak hozzá. Tökéletes időpocsékolást jelentenek, és már csupán emiatt sem érdemes foglalkoznunk velük.

Az ego - a tudat félelmet ismerő része - konfliktust és különállást akar, mert ezek jelentik táplálékát a túléléshez. A béke, a belső nyugalom az ego halálos ellensége. A szeretet és a béke pedig annyira összefonódik egymással, hogy külön-külön nem használhatók. Nem élhetjük át a szeretet ölelését, amíg bensőnkben békét nem teremtünk. Csakhogy ennek a békének semmi köze sincs ahhoz, ami körülöttünk a világban történik.

Jusson eszünkbe minden nap, minden percben, minden másodpercben, és kiváltképp jusson eszünkbe minden reggel, amikor felkelünk, hogy ha önmagunk számára elfogadjuk a békét, akkor a világon minden eleven lélek egy kis békéhez jut. Így alakul át a világ, nem pedig úgy, ha megtámadjuk azokat, akik a támadás pártján állnak.

... Érzem, hogy ez a lélek elhagyni készül a testet, de úgy távozik az örökkévalóságba, hogy megismerte a szeretetet, az elfogadást.

Fogom magam, elindulok tiszta ágyneműért, és közben magamban így fohászkodom: - Édes Jézusom, most tudom csak, mit érezhetsz a Föld minden gyermeke iránt, mikor látod, hogy eltévedünk és elveszünk önnön korlátaink között. Te átlátsz mindezen, a lényünk legmélyéig…
*

Ha betegség vagy fájdalom kínoz, általában különösen sokat foglalkozunk a múlttal meg a jövővel. Hajlamosak vagyunk végigtekinteni korábbi szenvedéseinken, és azon törni a fejünket, hogy vajon ezt még meddig kell elviselnünk. Ha betegek vagyunk vagy fáj valamink, gyakran úgy érezzük, hogy senki sem szeret. Sőt, mintha büntetésben volnánk, vagy támadás alatt állnánk valami miatt, amiről gyanítjuk, hogy a mi hibánk. Emiatt aztán túl sokat foglalkozunk a testünkkel, méricskéljük a betegség, a fájdalom fokát, spekulálunk, hogy vajon mivel érdemeltük ki ezt, és arra a következtetésre lyukadunk ki, hogy a következő pillanat bizonyára olyan lesz, mint az előző, ha nem még rosszabb. És persze ezt az előrejelzést hajlamosak vagyunk be is teljesíteni.

Mint már sokszor leszögeztem ebben a könyvben: a fájdalom bámulatos gyorsasággal képes megszűnni, ha figyelmünket önmagunkon kívülre, mások megsegítésére összpontosítjuk.

Ha igaz, hogy csak a jelen pillanat valóságos, akkor a múlt nem árthat nekünk, és nem is fog ártani, ha nem tesszük részévé a jelennek. A tudat mindig hajlandó befogadni a szeretetet ahelyett, hogy azon rágódna továbbra is, ami már megtörtént. Spongyát rá, legyen a pillanat a szereteté.

...Lecsöndesítem elmémet, és elmondom magamnak: Isten békéjére jobban vágyom, mint bármi másra. Imádkozom, kérem belső Tanítómat, hogy segítsen megbocsátanom, és köszönetet mondok azért, hogy mindenkivel összeköt a szeretet. Ha így teszek, gyakran elmúlik a feszültség a hátamból, és - ami fontosabb - újra érzem Isten állandó, szeretetteljes jelenlétét.

Ha olyannak látjuk az embereket, amilyenek most, a jelen pillanatban, akkor gyakoroljuk a megbocsátást. Ha csak azért nézünk rájuk, hogy felidézzük múltbeli hibáikat, akkor eszközzé válnak, hogy a segítségükkel továbbra is fájdalmat okozzunk önmagunknak. Az új gyakorlat szerint következetesen meg kell tisztogatni látásunkat a múlt összefüggéseitől. Mindent, amit látunk, a negatív, korlátozó emlékektől fel kell szabadítanunk.

Működik a mechanizmus: bűntudatot érzünk, a vádat átirányítjuk másra, ettől kezdve őt látjuk bűnösnek, a bűnük miatt haraggal támadunk rájuk, emiatt még több bűntudatot érzünk, és ezért a testünket büntetjük meg. Ebből a mókuskerékből addig nem szabadulhatunk ki, amíg azt hisszük, hogy a “bűn” szó valamely létező fogalom érvényes megjelölése. Az ártatlanság mellett kell döntenünk, ha a tartós lelki békét és a nyomában járó testi egészséget akarjuk elérni. A másik ember ártatlanságát nem múltbeli cselekedeteiben kell keresnünk. Lehet, hogy még a teste jelenlegi tevékenységében is nehéz volna megtalálni. Megtalálhatjuk viszont a bennünk lévő békében. Az ártatlanság túl van a személyiségen, a test viselkedésén, túl a mi saját képzettársításainkon. Olyan az, mint egy fénysugár, amely a szívünkben és a másik ember szívében világít, és ha egyszer megpillantjuk, sokkal valóságosabbnak látjuk majd, mint a másik ember bűnét, hiszen valóságosabb is. Az ártatlanság földerítése valamennyiünk számára fontos tennivaló. jószerével az egyetlen, amit meg kell tennünk, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, a bánattól, a depressziótól, a bűntudattól és a félelem egyéb formáitól.

Békében, boldogan élni a jelenben annyira egyszerű, hogy amikor először tudatára ébredünk, csak hitetlenkedni tudunk, hogy mi mindenbe hajszoltuk bele magunkat korábban. Milyen könnyű elfelejteni a múltat és a jövőt, és most elégedettnek lenni…

Milyen egyszerű volna belátni: csak most lehetünk boldogok, sohasem jön el olyan idő, ami ne most volna. Ha az eredményekre állítjuk a fókuszt, valóban a végtelenségig bonyolíthatjuk az életünket. Csak az erőfeszítést tarthatjuk irányításunk alatt. A siker titka abban rejlik, hogy hogyan cselekszünk, nem abban, hogy mások ezt miként értékelik.

... Milyen egyszerű dolog szeretni, milyen kimerítő mindig hibát keresni. Mert valahányszor hibát talál az ember, mindig arra gondol: tenni kellene valamit ebben az ügyben. A szeretet tudja, hogy nem kell semmi más, csak még több szeretet.
*

Az ego mindig tisztán szeretné látni az utat, mielőtt cselekszik. Egyszerű cselekedetek helyett szívesebben választja a konfliktust. Inkább megáll spekulálni, mint hogy simán, könnyedén továbbhaladna, s ezért többnyire a kedvenc halogató taktikájához folyamodik: a “helyes vagy helytelen” dilemmájához.

A jelenben semmilyen módszer nem létezik, amelynek segítségével pontosan kiszámíthatnánk akár a legapróbb cselekedetünk jövőbeli következményeit. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a múltba pláne nem mehetünk vissza, kijavítani vélt hibáinkat. Próbálkozhatunk minden erőnkkel, megismerni sem tudunk minden embert, akire a cselekedeteink hatással vannak, azt meg végképp nem tudjuk kiszámítani, hogy ez a hatás hosszú távon üdvös lesz-e rajuk nézve, vagy káros. Akkor pedig miért bonyolódnánk lehetetlen feladatokba, ha közben nyitva áll előttünk a lehetőség, hogy valódi gyengédséget és segítséget nyújtsunk a körülöttünk élőknek?
Ha ezt megértjük, megszabadulunk a jövőt célzó, bűntudattal terhes fontolgatásoktól, és megnyílik előttünk a lehetőség, hogy a szívünkben most zengő, békére és szeretetre szóló felhívásra hallgassunk. Mégis hangsúlyozni kell, hogy ehhez a folyamathoz kezdetben bizalomra van szükség. Egyszerűen úgy kezdünk cselekedni, ahogyan békeérzékünk diktálja, akkor is, ha nem tudjuk, mi lesz a következménye. Természetesen korábban sem tudtuk, de legalább az a hamis biztonságérzetünk megvolt, hogy mindent elkövettünk, amit lehetett. Most viszont nyíltan elismerjük: a békevágy megbízhatóbb alapot szolgáltat a döntésekhez, mint a következményekre vonatkozó találgatás.
*
“Nincs jó és rossz. Csak szeretet van.”
 csak az képes vigasztalni, aki maga is keresztülment mindezen, aki belülről ismeri a fájdalmat.

Ha belátjuk, hogy nincs jó és rossz eljárás, tökéletes bizalommal adhatjuk át magunkat a szeretetnek. A szívünkben élő békevágy szavát azonban csak akkor halljuk meg, ha leteszünk arról a félelem szülte elképzelésről, hogy konkrét válaszokat szeretnénk hallani. Fel kell ismernünk: számtalan megoldás kínálkozhat a vágyott béke és szeretet jegyében.

Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgunk ezentúl az legyen, hogy fölkeressük szívünkben a béke helyét. Megállunk egy pillanatra, és megpihenünk Isten szeretetében.

*
Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás. Ha nem ítélkezünk, elengedjük a múltat, és jövőnket megszabadítjuk a félelemtől. Ha így teszünk, meglátjuk, hogy mindenki a tanítónk, és hogy minden pillanat újabb lehetőség a boldogságban, békében, szeretetben való gyarapodásra.

Az ego azt hiszi, hogy ha megbocsát valakinek, aki vétett ellene, akkor ezt valamilyen viselkedéssel ki is kell fejeznie. Pedig az igazi megbocsátás nem követel meg semmiféle cselekedetet, bár olykor kísérheti egy-egy gesztus. A megbocsátás egy belső, lelki igazítás, amely könnyebbséget teremt a szívben. Elsősorban a mi saját lelki békénket szolgálja. Ha megtaláltuk a békénket, akkor másnak is jut belőle, márpedig ez a legmaradandóbb, legértékesebb ajándék, ami csak adható.

A megbocsátás annyiból áll, hogy elengedünk egy terméketlen, segítséget nem adó gondolatsort, visszaadjuk az egónak mint nem kívánatost. Megbocsátani annyi, mint gyengéden feladni a szeretet elleni védekezést. Felismerni azt, hogy a világon minden megbocsát. Elfogadni azt a szemléletet, hogy a világon mindenki szeretetet sugároz, vagy szeretetért sóvárog. A támadás minden formája segélykiáltás, és erre a kiáltásra válaszolni kegyes cselekedet.

ha elismerjük spirituális egyenlőségünket valaki mással, az nem azt jelenti, hogy le kell szállnunk az ő egójának szintjére; az, hogy felismerjük saját bűntelenségünket, még nem ad felmentést arra, hogy megismételjük múltbeli hibáinkat; az, hogy félelemmentesen élünk, nem ok arra, hogy önmagunkat vagy másokat veszélybe sodorjunk; ahhoz, hogy mentális nyugalomban éljünk, nem muszáj kivonulnunk a világból; a boldogság sem jelent egyet az ego állandó izgalmi állapotával. Ugyanígy a megbocsátás gyakorlása sem követeli meg, hogy az emberek tudomására hozzuk: megbocsátunk nekik, hogy eljátsszuk előttük a szentet. Az attitudinális gyógyítás elvei szerint az attitűd megváltozása együtt járhat ugyan a viselkedés bizonyos módosulásával, de ezt az ember általában csak visszatekintve veszi észre; a viselkedés megváltozása sohasem lehet első a fontossági sorrendben.
*
Minden hiba az egótól ered, és része a tanulási folyamatnak, amelyen mindenkinek át kell mennie.

Nemcsak az embereknek kell megbocsátanunk. Érezhetünk haragot városok, állatfajok, évszakok, ételek, ruhadivatok iránt - voltaképpen minden, amit a testi szem meglát, okozhat boldogtalanságot, akár fájdalmat is.

Az attitudinális gyógyítás célja az, hogy a tudat ne váljék csatatérré. Ha nyugodtan és őszintén szemügyre vesszük őket, a negatív érzések elpárolognak. Ez a folyamat gyakorta fokozatosan megy végbe. Csupán annyit kell tennünk, hogy gyengéden megpróbálunk megbocsátani, valahányszor hajlandóságot érzünk rá, vagy örömöt remélhetünk tőle. Ha egy újabb kényelmetlen, szorongató kötelességet, a megbocsátás kötelességét erőszakoljuk rá az életünkre, akkor egyáltalán nem értettük meg, hogy a megbocsátás a boldogság kapuja.

A kétségbeejtő, csüggesztő gondolatok elveszítik erejüket, ha békés szándékkal megvizsgálod őket. Minden negatív érzés azt jelzi, hogy az ego kér valamit. Ne félj meghallgatni, mit követel tőled az ego, mert akkor az is kiderül, hogy nem akarod megtenni. Ha földeríted igazi szándékaidat, meglátod majd, hogy te is maga vagy a szeretet.

Érdemes rászokni arra, hogy valahányszor nehézséget okoz tudatodat felszabadítanod a zűrzavarból, megállsz egyhelyben, és közvetlenül, részletesen megvizsgálod tudatod tartalmát. Támadó gondolataid csak akkor nyernek látszólagos hatalmat fölötted, ha nem mersz szembenézni velük. A béke fényében semmi nem állhat meg, ami negatív. De abba a csapdába bele ne ess, hogy analizálni kezded tudatodat.


-------------------------------------------------
LEO F. BUSCAGLIA

A szeretet

*
Bármim, amim van, megoszthatom veled. Nem fogom elveszíteni, mert marad belőle nekem is. Megtaníthatom neked például mindazt, amit tudok, de az én tudásom ettől nem lesz kevesebb. Számomra lehetséges - és teljesen magától értetődő -, hogy mindenkit egyforma intenzitással szeressek, és mégis megmaradjon bennem mindaz a szeretetenergia, amivel eredetileg rendelkeztem. Az emberi létnek rengeteg csodája van, de a legnagyobb talán a szeretet.
*
*
Ha az egész élet arról szólna, hogy megismerjük a növekedés, fejlődés, látás, érzés, tapintás és szaglás folyamatát, nem lenne egy unalmas percünk sem. Próbálom felrázni a diákjaimat: „Gondold csak el, mi vagy, és milyen óriási lehetőségek rejlenek benned!"Mintha az utóbbi időben nem csodálnánk annyira az egyén egyedi mivoltát. Vallom, hogy a személyiség gyűjtőfogalma mindama élménynek és tapasztalatnak, melyre életünk során a fogantatás pillanatától egészen mostanáig szert tettünk, nem tagadva természetesen az öröklődés szerepét sem. Van azonban valami, amit sokszor figyelmen kívül hagyunk. Nevezzük most X faktornak. Ez a valami minden egyes emberi lényben egyedi és különleges, ez az, ami meghatározza, hogyan látjuk, hogyan szemléljük a világot, és miként válunk különleges emberi lénnyé. Ez a különlegesség az, amiért aggódom, mert úgy érzem, teljesen kihagyjuk a képből és könnyen elveszíthetjük. Nem hangsúlyozzuk kellőképpen, és nem biztatjuk egymást arra, hogy lényünknek e részét felfedezzük és továbbfejlesszük.Mintha az utóbbi időben nem csodálnánk annyira az egyén egyedi mivoltát. Vallom, hogy a személyiség gyűjtőfogalma mindama élménynek és tapasztalatnak, melyre életünk során a fogantatás pillanatától egészen mostanáig szert tettünk, nem tagadva természetesen az öröklődés szerepét sem. 
Az oktatásnak és nevelésnek az lenne a feladata, hogy segítsen felismerni ezt a különlegességet, megtanítson arra, miképp fejlesszük ki és osszuk meg másokkal, hiszen a megosztás az értelme mindennek, ami e Földön csak létezik. Képzeljük el, milyen csodálatos lenne a világ, ha lépten-nyomon ezt hallanánk: „De jó, hogy különleges vagy! De jó, hogy más vagy, mint a többi! Mutasd meg, miben rejlik ez a különlegesség, talán én is tanulhatok belőle!" Ezzel szemben újra meg újra tanúi vagyunk annak, hogyan próbálják az embereket arctalan tömeggé formálni.
*

*
A felsőoktatásban kialakult helyzetért mi legalább annyira felelősek vagyunk, mint bárki más. Nem azt mondjuk: „Szárnyalj! Gondolkodj szabadon!" Ehelyett megosztjuk diákjainkkal hatalmas tudásunkat, és hangsúlyozzuk: „Látod, ez az, ami fontos. Ez az, ami nélkülözhetetlen." A professzorok többnyire a „legjobb módszert" tanítják, nem mondják azt: „Itt van jó néhány módszer, most menj, és alkosd meg a sajátodat. Kezdj el gondolkodni. Álmodozz! Mozgasd meg a képzeletedet! Találj ki valami újat!" Mintha lehetetlen volna, hogy a tanítványok között nagyobb álmodozók legyenek, mint ők maguk?! Pedig minden rajtad áll. Átadni csak azt tudod, amid van. Ne mondj le a fádról. Ragaszkodj hozzá. Egyedi lény vagy - egyedül lehetséges kombinációja mindazon elemeknek, melyek valaha is létrehozhatják a te fádat.
*

*
az ember csodálatos teremtmény. Embernek lenni a legnagyszerűbb dolog a világon, ugyanakkor néha elég lehetetlenül viselkedünk, és nem ártana, ha megtanulnánk nevetni ezen. Végül is tényleg vannak abszurd dolgaink. Megteremtettük például az idő fogalmát, hogy aztán az idő rabjaivá váljunk. Lehet, hogy a lelked mélyén most épp arra gondolsz, hogy tíz perc múlva ezt vagy azt kell tenned. Előfordul, hogy olyan helyen vagy, ahol valami hihetetlen és rendkívüli dolog történik, mégse számít.
*

*
A szerető ember spontán személyiség. Nagyon fontosnak tartom ezt, mert úgy érzem, elveszítettük a képességünket arra, hogy spontán módon éljünk és viselkedjünk. Mindannyian az idő szorításában élünk, beállunk a csatasorba. Elfelejtettük például, mit is jelent igazán, szívből jövően nevetni. Engedjük, hogy döntéseinkben mások véleménye irányítson, s hajlamosak vagyunk elnyomni saját érzéseinket. Talán már nem is bízunk saját érzéseinkben. „A férfiak nem sírnak" - tartja a közvélekedés. Ki mondta ezt? Ha úgy érzed, sírnod kell, akkor sírj. Én gyakran megteszem. Sírok, amikor boldog vagyok, sírok, amikor szomorú. Sírok, amikor egyik diákom valami csodálatosat mond vagy ha szép verset olvasok.
Ha érzel valamit, tudasd másokkal is. Ne riadj vissza a fásult arcoktól, melyek semmit nem árulnak el. Ha nevetni akarsz, nevess. Ha tetszik, amit valaki mond, menj oda hozzá, és öleld meg.
*
*
Nem szabad félnünk az érintéstől, az érzésektől, az érzelmek kifejezésétől. A világon a legkönnyebb dolog azzá lenni, amik vagyunk, amit érzünk. Sokkal nehezebb azzá lenni, amit elvárnak tőlünk, a világ mégis ezt a színjátékot játssza. Valóban önmagad vagy, vagy az, aminek az emberek látni szeretnének? Tényleg meg akarod ismerni önmagad? Ha igen, ez lesz életed legboldogabb utazása.
*
*
A szerető ember állandóan tudatában van az élet örömeinek és csodáinak. A médiával ellentétben nekem meggyőződésem, hogy valójában boldognak kellene lennünk, hiszen annyi csodálatos dolog van a világon: fák, madarak, virágok, emberi arcok. Nincs köztük két egyforma, ráadásul mindegyik szüntelenül változik. Hogy is unatkozhatnánk? Nem volt még két egyforma naplemente a világon. Vagy nézzük meg társaink arcát: mind különböző. Mindenkinek megvan a maga szépsége. Virágból sincs két egyforma. A természet ki nem állhatja az azonosságot. Még két fűszál is különbözik. A buddhisták egy fontos dolgot tanítottak meg nekem. Ők az „itt és most"-ban hisznek. Vallják, hogy az egyetlen valóság az, ami itt van velünk, az, ami itt és most történik kettőnk között. Ha a holnapnak élsz, ami csupán egy álom, akkor mindössze ez a megvalósítatlan álom marad neked. A múlt sem valóság, értéke mindössze annyi, hogy azzá tett, ami most vagy, nem több. így hát ne élj a múltban. Élj a mának. Amikor eszel, egyél. Amikor szeretsz, akkor szeress. Amikor beszélgetsz valakivel, beszélj. Amikor egy virágra nézel, láss. Ragadd meg a pillanat csodáját!
A szerető embernek nem kell tökéletesnek lennie. Elég, ha emberi. A tökéletesség fogalma megrémít. Lassan már semmit sem merünk tenni, mert nem tudjuk tökéletesen véghezvinni. Maslow szerint vannak olyan jelentős élmények, amelyeket mindenkinek meg kellene tapasztalnia. Például készíteni egy kerámiát vagy festeni egy képet, és felakasztani valahová, mondván: „Ez is én vagyok." Egy másik egzisztencialista elmélet így szól: „Létezek, mert alkottam valamit. Létrehoztam valamit - tehát vagyok." De mi mégse cselekszünk így, mert félünk, hogy nem sikerül jól, nem nyeri el mások tetszését. Ha úgy érzed, okvetlenül lilára kell festened a falakat, tedd azt. Mondd: „Ez belőlem fakadt, az én művem, és jó." Ne akarjunk tökéletesek lenni. Ne várjuk el gyermekeinktől sem, hogy tökéletesek legyenek.
*
*
Ha a te utad a szeretet, a cél nem érdekes, a folyamatnak lesz szíve.
Az úton önmagadat kell adnod. A világon a legnehezebb dolog olyannak lenni, amilyenek nem vagyunk. Ahhoz, hogy el tudjunk kalandozni önmagunktól, egyre közelebb és közelebb kell kerülnünk ahhoz a valakihez, akik valójában vagyunk. Ez nem nehéz, látni fogod. A legkönnyebb dolog önmagunkat adni. Sokkal nehezebb azzá lenni, amit mások várnak el tőlünk. Ne hagyd, hogy ilyen helyzetbe kényszerülj. Találd meg önmagad, azt, aki vagy, és légy, aki vagy! Akkor egyszerűen csak létezned kell. Akkor másra fordíthatod mindazt az energiát, amit abba öltél, hogy „fenntartsd a látszatot". Többé nem lesz látszat, amit fenn kell tartanod. Sem szerep, melyet el kell játszanod. Jelentsd ki: „íme, itt vagyok. Fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok, minden hibámmal és gyarlóságommal együtt. S ha ez nem megy, hagyjatok létezni."
*
*
ne csak beszéljünk, cselekedjünk is végre!) - „Elkezd érzékelni, látni, hallani, érezni és tapintani úgy, ahogy korábban még soha; felismeri és kerülni igyekszik az olyan helyzeteket, melyekben önpusztító módon viselkedik, ügyel a szavakra, melyeket feleségéhez, gyermekeihez, barátaihoz intéz, figyelni kezd önmagára, meghallgatja azokat, akik szólnak hozzá, és a szemükbe néz, megtanulja tisztelni azt az alkotó folyamatot, melynek ő maga is részese, és hisz abban, hogy mindezen keresztül eljut valahova. Nem szabad felednünk, hogy változás nem következik be kemény munka nélkül, és menet közben óhatatlanul hibákat követünk el. Nincsenek szabályok, nincsenek könyvek, melyekből megtanulhatom a fejlődés folyamatát. Tudásom mindössze ennyi: létezem, vagyok, itt vagyok, változom, én alakítom az életem, és ezt senki más nem teszi meg helyettem. Saját hiányosságaimmal, gyarlóságaimmal és hibáimmal önmagamnak kell szembenéznem. Az én nem létezésem miatt senki nem szenved annyit, mint én, de holnap jön egy új nap, amikor döntenem kell, hogy fölkelek és újra élni kezdek." És ha elbukom, nem hibáztathatlak téged, az életet vagy Istent."
*

*
ha az ember úgy nő fel, mint egy állat, akkor úgy is fog viselkedni, mert az embernek „meg kell tanulnia" emberré lenni. S miközben fokozatosan azzá lesz, megtanul emberi módon érezni és szeretni.
A pszichológusok, pszichiáterek, szociológusok, antropológusok és pedagógusok már sokszor kifejtették, hogy a szeretet tanult reakció, tanult érzés. Az, hogy hogyan tanulunk meg szeretni, szorosan összefügg a tanulásra való képességünkkel, azokkal, akik tanítanak bennünket, és befolyásolja az a tény is, hogy milyen kultúrában élünk. A családmodell például, vagy az udvarlási szokások, a házassági törvények és a szexuális tabuk erősen különböznek, attól függően, hol élünk.
*

*
A legtöbb ember úgy tesz, mintha a szeretet nem tanult jelenség volna, hanem olyasvalami, ami mindenkiben ott szunnyad, és csak arra vár, hogy valami csoda folytán életre keljen, és teljes valójában megmutatkozzék. Sokan egy örökkévalóságig várnak erre.
 
Minden ember a maga korlátozott módján éli meg a szeretetet, és nem gondol arra, hogy fájó konfliktusainak magányának köze lehet szeretettel kapcsolatos tudása hiányosságához.
*
*
Úgy tűnik, nem vagyunk hajlandók beismerni a nyilvánvaló tényt, hogy legtöbbünk egész életén át elkeseredetten próbálja megtalálni a szeretetet, próbál szeretetben élni, és végül anélkül hal meg, hogy valaha is meglelte volna.
Vannak olyanok, akik elutasítják a szeretetet, mondván, az kultúránknak csupán gyerekes és romantikus mellékterméke. Mások emelkedetten fogalmaznak, és kijelentik, hogy „a szeretet minden", „a szeretet a madarak üde éneke, a felvillanó fény a fiatal lányok szemében egy csillagos nyári éjszakán". Megint mások ellentmondást nem tűrve kijelentik: „A szeretet Isten." Akadnak olyanok is, akik személyes tapasztalataik alapján így fogalmaznak: „a szeretet erős érzelmi kötelék egy másik...",
*

*
A gyermek ma is ki van szolgáltatva tanítóinak: a környezetnek, amelyben él, illetve azoknak a személyeknek, akikkel kapcsolatban áll. Ők felelősek azért, hogy megtanítsák a szeretetre. A legfontosabb tanítók természetesen a szülők, ők vannak a legnagyobb hatással a gyermekre. Csak olyanfajta szeretetet képesek átadni neki, amelyet ők maguk is megtanultak, és azon a szinten, amelyen ők maguk elsajátították, hiszen ők is a szüleiktől és a kulturális környezetüktől vették át. A tanár csak azt képes megtanítani, amit ő maga is megtanult. Ha a szeretet, amit megtanult, éretlen, kusza, birtokló, romboló és kirekesztő, akkor ezt fogja továbbadni a fiataloknak. Ha azonban olyan szeretettel rendelkezik, mely érett, szabad, szüntelenül fejlődik és gazdagodik, akkor gyermekei is ezt veszik át.
*

*
a nyelv, amelyet megtanul és használ, nagymértékben megszabja, ki is lesz ő valójában, hogyan látja a világot, miképp igazodik el benne és hogyan mutatja meg saját világát másoknak.
Minden szónak van értelmi, tartalmi jelentéssíkja. Az „otthon" szó jelentését például nem esik nehezünkre meghatározni. Am a szavaknak van érzelmi jelentésük is. Távolról sem lenne olyan könnyű kifejtenünk az „otthon" fogalmát az emlékeink szerinti „első otthonhoz" viszonyítva. Vagy mindannyian ismerjük a „szabad" szó jelentését. De alapos fejtörést okozna, ha a szabadságot jelenlegi helyzetünkre vonatkoztatva kellene meghatároznunk.
Timothy Leary a nyelvvel kapcsolatos munkássága során a szavakat „a külső tudat lenyomatának (befagyasztásának)" nevezi. Kifejti, hogy valahányszor a szülő vagy a környezet megtanít a gyermeknek egy új jelet, egyben átadja annak értelmi-érzelmi jelentését is. Utóbbit a szülők és a környezet viszonyulása és érzései szabják meg... Ha a bevésődés (befagyasztás) megtörtént, a szavak mögötti személyekkel, tárgyakkal kapcsolatos érzések és viszonyulási formák állandósulnak, megváltoztatásuk sokszor teljességgel lehetetlen. A gyermek tehát nemcsak a szavak tartalmi jelentését tanulja meg, hanem hozzájuk kapcsol egy viszonyulásmódot is. így formálódik tudása a szeretetről. Egyfajta térkép rajzolódik ki benne, folytatja Leary, eléggé statikus térkép, és ennek koordinátái közt zajlik le minden későbbi magatartásforma elsajátítása és tudatosítása. Hogy milyen lesz a gyermek „térképe", az attól függ, hogy a tanult jelek mennyire állnak közel a valósághoz, hogyan érzékeli, építi be, elemzi és erősíti meg ezeket tapasztalatai alapján. így alakul ki a viselkedést, emberi kapcsolatokat, cselekvést, viszonyulási módokat, együttérzést, felelősséget, bizalmat, gondoskodást, örömet, reagálást meghatározó nagyon fontos nyelv - más szóval a szeretet nyelve.
*

*
 Ha a bevésődés (befagyasztás) megtörtént, a szavak mögötti személyekkel, tárgyakkal kapcsolatos érzések és viszonyulási formák állandósulnak, megváltoztatásuk sokszor teljességgel lehetetlen. A gyermek tehát nemcsak a szavak tartalmi jelentését tanulja meg, hanem hozzájuk kapcsol egy viszonyulásmódot is. így formálódik tudása a szeretetről. Egyfajta térkép rajzolódik ki benne, folytatja Leary, eléggé statikus térkép, és ennek koordinátái közt zajlik le minden későbbi magatartásforma elsajátítása és tudatosítása. Hogy milyen lesz a gyermek „térképe", az attól függ, hogy a tanult jelek mennyire állnak közel a valósághoz, hogyan érzékeli, építi be, elemzi és erősíti meg ezeket tapasztalatai alapján. így alakul ki a viselkedést, emberi kapcsolatokat, cselekvést, viszonyulási módokat, együttérzést, felelősséget, bizalmat, gondoskodást, örömet, reagálást meghatározó nagyon fontos nyelv - más szóval a szeretet nyelve.
*

*
Erich Fromm viszont azt tartja: „Az élet folyamatos újjászületés. Legtöbbünk számára az az igazi tragédia, hogy meghalunk, mielőtt igazán megszülettünk volna."
 A modern oktatás vajmi keveset tesz azért, hogy a gyermeket a halálba vezető útról az újjászületés felé terelje.
Önmagunk szeretetét - a pedagógusok kifejezésével élve az önbecsülést -, illetve mások szeretetét - a felelősségteljes viszonyulást a másik emberhez - nem tanítják az iskolában. A tanárok túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy „okosságukat bizonygassák". Ahogy Albert Einstein is mondta: „Kész csoda, hogy az oktatás nem fojtotta meg a szent érdeklődést. Hiszen e törékeny kis növényt a szabadságvágy élteti, anélkül elfonnyad, elszárad és menthetetlenül elpusztul."
így tehát az immár teljesen felnőtt egyén magányosan, tétován, elidegenedve, elveszve, dühösen hagyja el az iskolát; agya tele van összefüggéstelen, semmitmondó tényekkel, melyek halmazát - nevetséges módon - műveltségnek hívjuk. Nem tudja, kicsoda ő, hol van vagy hogyan került oda, ahol éppen van. Fogalma sincs, merre tart, hogyan jut el oda, és mihez kezdjen, ha egyszer odaér. Nem tudja, mije van, mit akar vagy hogyan érje el azt, amit akar.Olyan, mint valami lélektelen robot - idő előtt megöregedett, a múltban él, a jelen csak összezavarja és retteg a jövőtől, akárcsak a tanárai, akik ilyenné tették.
Útja során soha nem szembesült azzal, hogy a szeretet tanulható. A szeretetről való tudását közvetett módon szerezte, véletlenül vagy „próba szerencse" alapon. A legdöntőbb hatás (e téren sokszor az egyetlen) a tömegtájékoztatáson keresztül érte, mely a szeretetet mindig a saját érdekeire használja fel.

*

*
Ha a szeretetről akarunk tanulni, ott kell kezdenünk, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi is valójában, milyen tulajdonságai vannak a szerető embernek és miképp lehet ezeket kifejleszteni. A szeretetre való képesség minden emberben ott rejlik. A lehetőség azonban nem válik valósággá kemény munka nélkül. Ami nem jár szükségképpen fájdalommal. A szeretet elsajátításának legfontosabb eszközei ugyanis az őszinte rácsodálkozás, az öröm, a békesség és maga az élet.
*

*
a végső számvetéskor minden ember egyedül van. Nem számít, hányan veszik körül, lehet bármilyen híres, életének legjelentősebb pillanataiban nagy valószínűséggel magára marad. A születés perce egyszemélyes világ, a halálé szintén. E két legjelentősebb esemény között ott van a könnyek magánya, a változásért vívott harcok, a döntés pillanatai. Ezek azok a helyzetek, amikor az ember pusztán önmagára hagyatkozhat, hiszen senki más nem értheti igazán a könnyeit, a küszködéseit, a döntései mögötti bonyolult okokat. Legtöbbünk élete során lényegében idegen marad még azok számára is, akik őt a legjobban szeretik.
*

*
Néha egyedül kell lennünk ahhoz, hogy a szó legteljesebb értelmében újra önmagunkra találjunk. Időre van szükségünk, hogy gondolkodjunk, eldolgozzuk az elvarratlan szálakat, felfedezzük a kuszaság mögötti értelmet vagy egyszerűen csak szabadjára engedjük fantáziánkat. Tudjuk, hogy mindezt legjobban egyedül tudjuk megtenni. Albert Schweitzer rendkívül élesen fogalmazta meg ezt a kettősséget, miszerint a mai ember teljesen beleolvad a tömegbe, miközben majd meghal a személyes magánytól.
Sok ember képes megbirkózni a tudattal, hogy az egyedüllét rendkívüli lehetőség. De hosszú távon ők sem akarnak magányosak lenni. Az ember természetéből fakadóan társas lény. Mégis úgy véli, számára kényelmesebb az egyedüllét olyan foka, ahol ő maga döntheti el, milyen mértékben és mélységben létesít kapcsolatot másokkal.Ugyanakkor kénytelen felismerni, hogy minden egyes mély kapcsolat lépésről lépésre közelebb viszi önmagához, hogy mások segíthetnek neki abban, hogy erőt gyűjtsön, következésképp könnyebben nézzen szembe a magánnyal, így tehát folyamatosan igyekszik nyitni mások felé, próbál közelebb kerülni társaihoz. Mindezt képességeihez mérten teszi, illetve olyan mértékben, ahogy a többiek elfogadják őt. Minél inkább kapcsolatba kerül az élet dolgaival, beleértve a halált is, annál kevésbé fog félni az elszigeteltségtől. E célból jött létre a házasság intézménye, a család és a különféle közösségek.
*

*
Úgy tűnik tehát, hogy noha a gyermek nem ismeri, nem érti a szeretet bonyolult mechanizmusát, mégis olyan nagy szüksége van rá, hogy hiánya hátráltathatja fejlődését, sőt akár a halálát is okozhatja. Ez az igény a felnőttkorra sem apad el. Sok esetben a társas kapcsolat és a szeretet lesz az emberi élet fő célja és motivációja. Köztudott, miszerint sok idegrendszeri és lelki eredetű betegségnek a felnőttkorban is a szeretethiány az oka.
*

*
A magánytól és a szeretetlenségtől való félelem olyan hatalmas bennünk, hogy könnyen e félelem hatalmába kerülhetünk. Készek vagyunk még önmagunkat is feladni annak érdekében, hogy mások igényeit kielégítsük, remélve, hogy így bensőséges társra lelhetünk.
*

*
A felnőtteknél az elfogadtatás legjobb módszere szintén az, ha idomulnak azokhoz, akikhez tartozni szeretnének. Ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanolyan partikat adunk, ugyanakkora házat építünk, a csoport szokásainak megfelelően öltözködünk, hogy ezáltal a közösségben biztonságban erezhessük magunkat. Az udvarlás és a romantikus szerelem ideje alatt úgy változunk meg, hogy minél jobban megfeleljünk a szeretett lény elvárásainak.
Időskorunkban saját akaratunkból vagy kényszerből gyakran idősek otthonába kell költöznünk annak érdekében, hogy a fiatalok világából - ahol már nem tudják hasznunkat venni - elmeneküljünk egy olyan világba, ahol még eleven az összetartozás élménye.
Bármennyire tagadjuk is, nyilvánvaló, hogy életünk minden szakaszában mások felé mozdulunk el - gyerekként szüleink felé, serdülőként a barátok felé, felnőttkorunk elején a lehetséges társak felé, középkorúként a közösségek irányába és időskorunkra a megfelelő nyugdíjasklubok felé - egészen halálunkig.Szükségünk van másokra. Szükségünk van arra, hogy szerethessünk és viszontszeressenek minket. Biztos vagyok benne, hogy enélkül mi is - akár a magára hagyott gyermek - megtorpannánk a növekedésben, a fejlődésben, megőrülnénk, sőt, talán meg is halnán
*

*
A szeretet tanult érzelmi reakció. Válasz az ingerek és viselkedések tanult csoportjára. Mint minden tanult viselkedést, közvetlenül befolyásolja a tanuló és környezete közötti kölcsönhatás, az illető tanulási képessége, a megerősítések típusa, gyakorisága és erőssége, azaz hogy kik, hogyan és milyen mértékben reagálnak a kifejezett szeretetre.
A szeretet dinamikus kölcsönhatás, amelyet életünk minden pillanatában megélünk. Mindig ott van, mindenütt. Ezért nem lehet szerintem a szeretetbe „beleesni", aztán meg „kiesni" belőle. Az egyén megtanul valamilyen módon reagálni egy adott ingerre. Ez a reakció lesz szeretetének látható jelzése. Mindig úgy szeret,
*
*
ha azt mondjuk, hogy az ember növekszik a szeretetben. Minél többet tanul, annál több lehetősége lesz arra, hogy változtasson a viselkedésén és fejlessze a szeretetre való képességét. Az ember vagy folyamatosan fejlődik a szeretetben, vagy egy szinten marad, azaz stagnál. Lépései, kapcsolatai élete során kisebb-nagyobb mértékben, de állandóan változnak.
Ha valaki meg akarja ismerni a szeretetet, meg kell élnie a mindennapokban.
*

*
Ha egy ember úgy dönt, többé nem kíván együtt növekedni a szeretetben egy másikkal, a másik számtalan módon megkísérelheti őt visszatartani. Aljas eszközökhöz folyamodhat és megfenyegetheti; hirtelen bőkezűvé válhat és ajándékokkal halmozhatja el; érzelmileg zsarolhatja és bűntudatot kelthet benne; ravaszkodhat és valamilyen trükkel maradásra bírhatja, vagy nekiláthat megváltozni, hogy megfeleljen társa igényeinek. De bármit tegyen is, a másik szeretete már elmúlt, és erőfeszítéseiért cserébe mindössze üres testet kap, szeretet nélkül, élettelenül. Fáradozásai jutalmaként egész hátralévő életében kétségbeesetten kapaszkodhat majd egy szeretet nélküli, kiüresedett és élettelen emberi roncsba, szüntelenül ostromolva azt szeretetével. Ez, bármily megbotránkoztatónak is tűnjék, mindennapos jelenség, mozgatórugója legtöbbször a biztonság, a hírnév vagy a pénz. Még szomorúbb, ha belegondolunk, hogy az ilyen félrecsúszott kapcsolat eleve kizárja a szeretetben való folyamatos növekedés lehetőségét. Szeretni ugyanis csak kitárt karral lehet. Kitárt karral hagynunk kell, hogy a szeretet szabadon járjon-keljen, kövesse a maga útját. Ha magunkhoz szorítjuk, rá fogunk döbbenni, hogy már csak önmagunkat öleljük.
*

*
A szeretet egyetlen emberben sem lehet tökéletes, életünk minden egyes pillanatában a fejlettség más-más szintjén áll, ugyanakkor kész a változásra. Mindig van lehetőség a fejlődésre. Oktalanság azt gondolni, hogy szeretetünk valaha is maradéktalanul kiteljesedhet vagy kibontakozhat. A tökéletes szeretet meglehetősen ritka. Kétlem, hogy bárki is elérte volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy eleve lehetetlen, vagy nem lenne érdemes elszántan törekedni rá. Ez életünk legfontosabb feladata, hiszen az ember lényege és a szeretet egy és ugyanaz, és bármelyik jelfedezése mindkettő megvalósulását jelenti.
*

*
Az ember azért szeret, mert szeretni akar, mert ez örömet jelent számára, mert tudja, hogy fejlődése és önmaga megismerése ettől az élménytől függ...A buddhisták szerint az ember akkor lép a megvilágosodás útjára, ha „megszűnik vágyni"a dolgokra...A másik csak azt tudja és fogja adni, amire képes, nem azt, amit elvárunk tőle.
*

*
mindenkiben ott szunnyad a szeretetre való képesség, csak éppen emberenként különbözőképpen nyilvánul meg. Mindenki a saját tempójában fejlődik, a maga módján, a maga idejében, csakis rá jellemző módon. Ezért tehát teljesen felesleges a másikat megdorgálni, elítélni, vele kapcsolatban elvárásokat támasztani vagy róla bármit is feltételezni. A szeretet türelmes. A szeretet vár. Ez nem azt jelenti, hogy a szerető ember tétlenül ül a végtelenségig. Valójában aktív, folyamatosan új ajtókat és ablakokat nyitogat, hogy friss gondolatokat, új ötleteket fogadjon be. Megosztja másokkal ismereteit, és felajánlja segítségét a tanulási folyamatban. Étvágygerjesztő, ínycsiklandozó asztalt terít, és telerakja finomságokkal, de senkit nem kényszerít rá, hogy egyen. Mindenkinek megadja a szabadságot, hogy azt válassza, amit szeretne. A szeretet úgy tálalja fel magát, mint egy véget nem érő, pompás ünnepi ebéd.Minél többet csipeget belőle valaki, annál inkább megjön az étvágya, és feltöltődik energiával.
*

*
Amerikában például azt tanítják a gyermekeknek, hogy tartsák magukban érzéseiket, és érzelmeiket pusztán lelkük mélyén éljék át. A harsány nevetés, a keserves sírás éretlenség benyomását keltik. A sírás gyerekes dolog.
Ezek után nem meglepő, hogy a felnőtteknek nehezükre esik kimutatni az olyan erős érzelmeket, mint a szeretet. Üggyel-bajjal tudják csak érzéseiket szóban kifejezni; nincs hozzá megfelelő szókincsük és gyakorlatuk. A latin nyelvterületen élő szeretők híresek arról, hogy éppen aktuális szerelmüket lenyűgöző költői-seggel tudják elkápráztatni. E „romantikus" nyelvek (ilyen a francia, az olasz vagy a spanyol) bővelkednek az intenzív érzelmi töltésű szavakban. Az e nyelvet beszélő népeknél gyakori az élénk testbeszéd, a heves gesztikuláció, ami még jobban hangsúlyozza az érzelmi tartalmat. Mondanivalójuk lényegét általában nem nehéz megérteni, még akkor sem, ha egy szót sem beszélünk az adott nyelven.Minden embernek vannak erős érzelmei, enélkül nem lennénk emberi lények. Nem természetes, hogy elrejtsük érzéseinket, noha képesek vagyunk megtanulni, ha erre nevelnek. A szeretet arra tanítja az embert, hogy mutassa ki, amit érez. Soha nem feltételezi, hogy megfelelő kifejezés nélkül is felismerik.
Minden embernek vannak erős érzelmei, enélkül nem lennénk emberi lények. Nem természetes, hogy elrejtsük érzéseinket, noha képesek vagyunk megtanulni, ha erre nevelnek. A szeretet arra tanítja az embert, hogy mutassa ki, amit érez.Lassan eltűnnek a kultúránkból a könnyek. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy egy férfi sírjon, s még egy nőt is „túlérzékenynek" kiáltunk ki, ha könnyekre fakad. így tehát mindannyian magunkban sírunk, különben megkockáztatjuk, hogy esetleg gyengének vagy idegbetegnek neveznek...Pedig a szeretet nem fél az érzésektől.
*

*
Pedig az  érintés  sokszor mélyebb  kapcsolatról,  megértésről tanúskodik, mint bármely szó vagy kifejezés. Ha valakinek a vállára tesszük a kezünket, ezt mondjuk vele: „Látlak", „Veled érzek", „Törődöm veled". Láttam már olyat, hogy amikor valaki elsírta magát, a többiek feszélyezetten elfordultak. Megesett, hogy valaki felajánlott egy zsebkendőt, de ez volt minden.
*

*
Szükség van arra - legyen mégoly nehéz is -, hogy az emberek kinyilvánítsák vágyaikat. „Azt hiszem, nem bízunk az emberekben annyira, hogy elmondjuk nekik, mennyire szeretjük, ha megérintenek, mert attól félünk, esetleg félreértik. így inkább visszasüppedünk magányunkba, fizikai elszigeteltségünkbe." A szeretet igényli a fizikai megnyilvánulást.
A szeretet a jelenben él. Az emberek zöme a múlton mereng, vagy teljesen elmerül a jövő tervezgetésében. Sóvárogva gondolnak vissza a „régi szép időkre", a múlt biztonságát keresik a jelenben is. Aztán rájönnek, hogy egy helyben toporognak, de nem ismerik fel, hogy a mai rohanó világban egy helyben állni ugyanaz, mint visszafelé menni, ez utóbbi pedig egyenlő a halállal. A múlt halott, nem létezik többé. Értékét az adja, hogy milyen mértékben határozza meg a jelent.
Mások a holnapban élnek. Vagyonokat halmoznak fel és gondosan elraktározzák. Naponta megvonnak maguktól valamit annak érdekében, hogy méregdrága biztosításokat kössenek. Egész életükben valami ködös jövőre vagy éppen a halálra készülnek. Annyira leköti őket a holnap, hogy szinte nem is élnek a jelenben. Elfelejtik, hogy nincsenek állandó célok.
*

*
Az élet nem valamiféle elérendő cél, hanem folyamat. Nem a megérkezés a lényeg, hanem maga az utazás. Ennek fényében érthető Thoreau kétségbeesett megjegyzése: „O, Uram, úgy értem el a halál pillanatát, hogy rádöbbentem, nem is éltem."
Csak a pillanat számít. Az itt és most. Csak az valóságos, amit a jelenben tapasztalunk meg. Ez nem azt jelenti, hogy éljünk a mának. Azt jelenti, éljük meg a pillanatot. A kettő nem ugyanaz. A múlt értéke abban rejlik, hogy neki köszönhetjük, hogy ott vagyunk, ahol vagyunk. A jövőnek is van értéke, de az csupán az álmodozás, hiszen ki tudja megfejteni a jövőt?! Igazi értékkel csak a pillanat bír, mert az itt van. A szerető ember tudja ezt, ezért nem néz vissza - átélte a múltat, és igyekszik a legjobbat kihozni belőle. Nem tekint előre - tudja, hogy a jövőről szőtt álmok talán soha nem teljesednek be. A szeretet a „most"-ban él! Csak a jelen pillanatban valóságos. Csak a jelen pillanatban átélve van értelme.
*

*
ember élete végéig tanul, ismétel vagy felejt. Mindig van mit felfedeznie. Mindegy, mennyit tanulunk, tudásunk sosem lesz teljes. A szemantikával, azaz jelentéstannal foglalkozó nyelvészek ezért úgy fogalmaznak, hogy voltaképpen minden mondatnak a következőképpen kellene végződnie: „és így tovább".
Minden tanulás végső célja a változás. A változás három szakaszra tagolható. Első az önmagunkkal való elégedetlenség -üresség vagy valamiféle hiány érzete; a második a döntés, hogy megváltozzunk annak érdekében, hogy betöltsük az űrt, illetve a hiányt; a harmadik a tudatos elkötelezettség a fejlődés és változás mellett - azaz egy, a változásra irányuló szándékos cselekedet.
Az ember folyamatosan kifejezi magányát, kétségbeesését, csalódottságát és reményvesztettségét. A mindennapi életben nehéz ezeket az érzéseket őszintén megosztani és megérteni, nehéz másokkal együtt érezni. Az a benyomásunk, mintha nap mint nap hatalmas mennyiségű irigységgel, félelemmel, idegességgel és gyűlölettel kellene megbirkóznunk. Boldogtalanságunk okát hajlamosak vagyunk szüntelenül a körülöttünk lévőkben, illetve tágabb környezetünkben keresni: „A politikai rendszer korrupt, mindig is az lesz." „A háború elkerülhetetlen." „Az ember eredendően gonosz, képtelen megjavulni." „Igazság, béke és biztonság csak a gazdagoknak adatik; az átlagember a rendszer áldozata." „Az oktatásnak semmi köze a jövőhöz, belemerevedett saját tökéletlenségébe." „A lét zsákutca, végén ott a halál, kezében véres kés. Nincs visszaút, nincs menekvés."
Az ember tehetetlennek érzi magát, helyzetét reménytelennek. Mintha szándékosan keresné a szomorúságot. A negatív dolgokat könnyebben elfogadja, mint a pozitívakat, inkább kételkedik, mint bízik. Folyton aggódik jövője miatt, és csalódottan tekint a múltra. Boldogtalanságának forrását csak ritkán találja meg. Nevetségesnek tartja még a gondolatot is, hogy akár boldog is lehetne
*


*
 A régi jó mondás, miszerint „minden, ami jó az életben, az törvénytelen, erkölcstelen vagy egészségtelen", jól összefoglalja a lényeget. Igazolja ezt a keresztény etika is, miszerint az ember nem azért van a Földön, hogy örömben és elégedettségben éljen, hanem hogy végigmenjen azon a szenvedéssel teli úton, melynek végén örök békére lel. Ritkán kérdőjelezzük meg a tényt, hogy a világban sok gonoszság és szörnyűség van. De miért olyan nehéz elfogadnunk, hogy az élet rengeteg szépséget, vidám perceket is kínál, és lehetőségeink az örömre korlátlanok?
*

*
A „derék állampolgár" pedig általában olyasvalaki, aki „úgy gondolkodik, viselkedik és reagál a dolgokra, mint mindenki más". A pedagógusok is úgy vélik, hogy létezik egy alapvető tudáshalmaz, s az ő dolguk nem más, mint beletáplálni ezt a kásahegyet minden egyes gyermekbe. „Évezredek bölcsességét" tanítják, hangzik az érvük.
Szeretni önmagunkat annyit jelent, mint harcolni azért, hogy felfedezzük és megőrizzük különlegességünket. Annyit jelent, mint megérteni és elfogadni hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik önmagunkként élhetünk ezen a Földön, és ha meghalunk, velünk hal a bennünk rejlő összes fantasztikus lehetőség is. Fel kell ismernünk, hogy még mi magunk sem vagyunk tudatában mindannak a csodának, ami bennünk szunnyad. Herbert Ottó szerint emberi képességeinknek mindössze öt százalékát teljesítjük ki életünk során. Margaret Mead feltételezése szerint csupán négy százalékát. Mi van a maradék 95—96 százalékkal?... ebből fakadóan sokkal kevesebbek vagyunk annál, mint amik lehetnénk."
Itt vagyunk mi, alvó oroszlánok. Bennünk pedig a szunnyadó lehetőség, mely megvalósításra vár. Nem számít, hogy az intelligenciahányadosunk 60 vagy 160, biztos, hogy több van bennünk, mint amiről jelenleg tudunk. Igazi örömet és békét talán csak az adhat nekünk, ha törekszünk minél inkább kibontakoztatni a bennünk rejlő lehetőségeket.
 
*

*
Önmagunk felfedezése a legnagyszerűbb, legélvezetesebb és leghosszabb utazás a világon. Nem kerül sokba, mert mindössze folyamatos tapasztalásra, értékelésre, tanulásra és új dolgok kipróbálására van szükség hozzá. Hogy mi a jó nekünk, arról csak mi magunk dönthetünk.
A nyugati kultúra a verseny kultúrája. Az ember értékét itt mindig az fejezi ki, hogy mennyivel van többje másoknál. Ha tágasabb háza, elegánsabb kocsija van, híresebb iskolákban végzett, akkor bizonyára jobb ember is. Ezek azonban nem egyetemes értékek. Vannak kultúrák, ahol a legnagyobb tisztelet a szent embert övezi, a bölcs tanítót, aki egész életét önmaga megismerésével ésfelfedezésével töltötte, noha ennek pénzügyi mutatói értékelhetetlenek. Más társadalmakban az örömöt és a lelki békét többre tartják bármely vagyontárgynál vagy tevékenységnél. Abból indulnak ki, hogy mivel minden embernek - legyen akár szegény, akár gazdag - meg kell halnia, az élet egyetlen célja a jelen pillanat öröme és az én megnyilvánulása az örömben, nem pedig az anyagi javak halmozása. Vannak a világon olyan területek, ahol a természet mind a mai napig szigorúan ismétli ezt a leckét. Mi jó van abban, ha tárgyakat halmozunk fel vagy hatalmas villákat építünk az Etna lábánál? Mi értelme állandó lakásokat építeni, amikor minden évben jön a monszun, és mindent elmos a föld színéről?
 *

*
Önmagunk szeretete egyet jelent a felismeréssel, hogy mi csak önmagunk lehetünk. Ha megpróbálunk mások lenni, bármennyire ügyesen csináljuk is, csak a második legjobbak lehetünk. De önmagunkként mi vagyunk a legjobbak. Nincs ennél könnyebb, egyszerűbb és hálásabb dolog az életben. Ebből következik, hogy másokkal is úgy kell bánnunk, mint önmagunkkal.
Ha ismerjük, elfogadjuk és értékeljük önmagunkat és egyediségünket, akkor mások számára is lehetővé tesszük, hogy ugyanígy cselekedhessenek. Ha megbecsüljük azt, amit önmagunkban felfedeztünk, másokat is bátorítunk majd, hogy kezdjék megismerni önmagukat. Ha belátjuk, hogy szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy felfedezzük, kik is vagyunk, másoknak is megadjuk majd a szabadságot. Amikor felismerjük, hogy önmagunkként mi vagyunk a legjobbak, akkor végre elfogadjuk azt a tényt is, hogy ez másokra is érvényes. De minden velünk kezdődik. Minél jobban ismerjük magunkat, annál inkább képessé válunk másokat is megismerni, hiszen az emberek végül is inkább hasonlók, semmint különbözők. Ha szeretjük önmagunkat, akkor szeretni fogunk másokat is. Ahogyan és amilyen mértékben szeretjük önmagunkat, úgy leszünk képesek másokat is szeretni.
*

*
Az ember azért teremtette a szavakat, hogy felszabadítsa magát. Azért hozta létre a nyelvet, hogy közvetíthesse gondolatait másoknak, illetve megismerhesse mások gondolatait. Arra szánta a szavakat, hogy segítségükkel rendszerezze és lejegyezze a múlt bölcsességét és a jövő álmait. Rájött arra, hogy segítenek neki eligazodni a környezetében. Legfőképpen azonban arra használta a szavakat, hogy gondolkodjon és alkosson. Megteremtette a nyelvet, hogy felszabadítsa önmagát, és soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd ő maga válik a szavak rabjává.
*

*
Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, meg kell vizsgálnunk nyelvi környezetünket, „ki kell olvasztanunk" mindazt a befagyott gondolatot és előítéletet, amely a szavak és a címkézés eredménye.
Azt mondják, Buckminster Fullert annyira lefoglalta a szavak rá gyakorolt hatása, hogy két teljes évig azt tanulmányozta, mit jelentenek számára a szavak. Csak két év elteltével érezte magát annyira biztonságban a nyelvi csapdák aknamezején, hogy a nyelvet arra használja, hogy a dolgokat közelebb hozza egymáshoz, ahelyett hogy eltávolítaná egymástól.
A nyelvnek a személyiségre gyakorolt hatásával a pszicho-lingvisztika foglalkozik. E tudományág képviselői azt vizsgálják, hogyan befolyásolja a nyelv a viselkedést. Vannak olyan emberek, akik pozitív nyelvi környezetet tudnak kialakítani maguk körül. Szavaik kellemesek, örömteliek, a szépet tükrözik, megerősítik a jót. Mások a negatív töltésű szavak béklyójában szenvednek. Életükre a lélekölő, csípős, élettelen, sivár, unalmas, lehangoló szavak nyomják rá bélyegüket, öröm nélküli, kellemetlen, negatív hangulatot árasztva.
Az angol nyelvben talán a legpozitívabb és a szeretetben való fejlődést legjobban elősegítő szó az „igen". Az „igen" a legjobb eszköz arra, hogy a befagyott jeleket és gondolatokat „felolvasszuk". A szerető ember igent mond az életre, az örömre, a tudásra, az emberekre, a különbségekre. Felismeri, hogy mindenben és mindenkiben van valami, amit átvehet és megtanulhat.
Ha az „igen" túl félelmetesnek hangzik, akkor „talán" lehet a válasz. Nemet mondani valamire egyenlő azzal, hogy azt a bizonyos dolgot kizárjuk az életünkből, talán örökre.
Dag Hammarskjöld a következőket írja Jegyzetek című művében: „Nem tudom, hogy ki - vagy mi - tette fel a kérdést, azt sem tudom, hogy mikor. Arra sem emlékszem, válaszoltam-e rá. De azt tudom, hogy valamikor valakinek vagy valaminek igent mondtam, és attól a pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy a létnek van értelme, és hogy az életemnek a lemondáson keresztül célja van."
Ha valaki szerető emberré kíván válni, akkor igent kell mondania a szeretetre. Megteheti ezt úgy is, hogy gondosan ügyel arra, milyen szavakat használ, amikor feleségével, gyermekeivel, főnökével, munkatársaival, szomszédaival, közeli barátaival, az eladólánnyal vagy a benzinkutassal beszél.
A szavak ugyanis, melyeket használunk, elmondják rólunk, kik vagyunk, mit láttunk, mit tanultunk és hogyan. A szavaink is mi vagyunk, ezek a szavak pedig nagy és fontos lépést jelenthetnek a szeretet felfedezésének útján.
*
*
Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian összetartozunk, kölcsönösen kötődünk egymáshoz, így az, aki közelebb kerül önmagához, közelebb kerül másokhoz is.
Albert Schweitzer többször is kijelentette, hogy amíg a Földön akár csak egy éhező, beteg, magányos vagy félelemben élő ember él, ő felelősséget érez iránta. E magatartását egész élete igazolja: méltóságteljes, rendkívül tartalmas életet élt, tele örömmel és - ebből fakadóan - a legmélyebb szeretetben.
A társadalom nem sok Schweitzert nevel fel, de valamilyen mértékben mindannyian tisztában vagyunk vele és elfogadjuk, hogy felelősséggel tartozunk magunknak és másoknak. Embernek lenni valójában annyit jelent, mint felelősnek lenni.
Sokak számára még az is nehéz, hogy önmagukért teljes felelősséget vállaljanak, nem is beszélve a más egyénekkel vagy csoportokkal kapcsolatos felelősségről. Számukra az emberiség iránti elkötelezettségnek még a gondolata is felfoghatatlan és irreális.
Aki felelősen szeret, mindenkit szeret. Nincs más választása, mint elfogadni ezt a kötelezettséget, hiszen ha nem teszi, magányossággal, kétségbeeséssel és pusztulással kell szembenéznie. Számára ez a felelősség egyet jelent azzal, hogy részesévé válik a csodának és növekszik a szeretetben, valamint elkötelezi magát amellett, hogy segít másoknak felismerni a bennük lévő szeretetet. Egyszerűbben fogalmazva, a szeretet felelőssége azt jelenti, hogy segítünk másoknak szeretni. S ha mások segítenek nekünk tevékenyen kibontakoztatni szeretetünket, ez annak bizonyítéka, hogy valóban szeretnek bennünket.
*

*
Herbert Ottó ezzel kapcsolatban a következőket állítja: „Csak egy folytonos kapcsolatban van lehetőség arra, hogy a szeretet egyre mélyebb és teljesebb legyen, annyira, hogy végül egész életünket betöltse, és átterjedjen a közösségre is, melyben élünk." Csak egy mély kapcsolat teszi lehetővé, hogy „megtapasztaljuk a szeretet mélységének felfedezésével járó kalandot, emberségünk magaslatait. Megkívánja, hogy fizikailag és érzelmileg kockázatot vállaljunk; elhagyjuk régi szokásainkat és újakat vegyünk fel; képesek legyünk arra, hogy vágyainkat a maguk teljességében kifejezzük, ugyanakkor érzékenyek és fogékonyak maradjunk a másikra is; tudatában legyünk annak, hogy mindenki a saját tempójában változik, és merjünk segítséget kérni, ha szükséges."
Vannak, akik úgy érzik, hogy ami nem terjed ki az egész emberiségre, az nem is szeretet. Azzal érvelnek, hogy aki nem tud őszintén és mélyen szeretni minden embert, az egyetlen embert sem lesz képes, hiszen mindannyian egyek vagyunk.
*

*
A felelősség tudata riasztó lehet, ezért is félnek sokan az igazán mély kapcsolatoktól. Mert egy ilyen kapcsolat az egyén számára hatalmas felelősséggel jár. Tehernek érzi, szabadsága korlátozásának, és csak ritkán feltételezi róla ennek ellenkezőjét. Egyik diákom a szeretetórán például bevallotta: „Mindig is féltem az igazán mély kapcsolatoktól a felelősség miatt, amivel együtt járnak. Megriadtam a velem szemben támasztott elvárásoktól, attól tartottam, nem tudok majd megfelelni nekik. Csodálkozva vettem észre, hogy amikor bele mertem vágni egy kapcsolatba, erősebb lettem. Két elmével gondolkodhattam egyszerre az addigi egy helyett, négy kezem lett, négy lábam, és egy másik világgal lettem gazdagabb. A másikhoz kapcsolódva kétszer olyan erős lettem, mint azelőtt, és kétszer annyi választási lehetőségem nyílt. Most már könnyebben tudok másokat szeretni. Erősebb lettem, és nem félek annyira." Ez a diák fontos felismeréseket tett.
A szeretet egy másik feladata az örömszerzés. Az öröm mindig a szeretet szerves része. Az élet minden pillanatában meglelhetjük az örömet, nem számít, mennyire hétköznapi vagy ismerős.
Szeretetben dolgozni annyit jelent, hogy örömben dolgozunk. Szeretetben élni annyit, mint örömben élni. Lehet, hogy nem a legizgalmasabb vagy legsikeresebb nap áll előttünk, de tudjuk, hogy azt is meg kell élnünk. Tehetjük e napot pokollá: nyomasztóvá, unalmassá, idegtépővé, tartalmatlanná. De megélhetjük energikusan is, tele lelkesedéssel és eltökéltséggel, hogy életünk egyik legnagyszerűbb napjává tegyük - önmagunk és a körülöttünk élők számára. Úgy élhetjük meg minden egyes pillanatát, „mintha életünk utolsó napja lenne". A nap ugyanaz, ugyanannyi órából áll és ugyanannyi energia szükséges hozzá. A különbség az, hogy örömben éljük-e meg vagy nyomorúságosan. Miért ne választanánk az örömet?
*

*
Jóllehet fiatal korban a halál távolinak tűnik, az idő még a hajlott kort megérők számára is véges. Miért ne élnénk hát meg örömmel a rendelkezésünkre álló időt?
A felelős szeretet kifejezésre törekszik. A szeretet mindig kommunikáció. Ahogyan az ember felelős azért, hogy kimutassa örömét, ugyanígy felelős azért is, hogy tudassa bánatát vagy magányát a világgal. Minél letörtebb valaki, annál áthatolhatatlanabb védelmi rendszert épít maga köré, falakat emel, hogy mögéjük bújva annál jobban sajnálhassa önmagát. A világ félreérti őt. Kihasználja. Kirekeszti. Más szavakkal, minél nagyobb szüksége van szeretetre és megértésre, annál jobban elzárkózik a lehetőségtől, hogy része legyen bennük. Ha valakinek szüksége van valamire, tudatnia kell másokkal, különben igényét nem tudják kielégíteni. Még a szerelmesek sem képesek olvasni egymás gondolataiban. Gyakran, amikor az emberek kifejezik bizonyos igényüket vagy szükségletüket, ők maguk is meglepődnek a reakciókon. Például: „Fogalmam sem volt róla, hogy magányosnak érzed magad." „Mindig olyan magabiztosnak tűnsz, olyan elégedettnek. Őszintén örülök, hogy kiderült, neked is vannak problémáid."
Ahogy kimutatjuk szeretetünket mások iránt, ugyanúgy ki kell mutatnunk szeretetre való igényünket is. Nem várhatjuk el, hogy a többiek - akár a hozzánk legközelebb állók is - mindig tudják és értsék ki nem fejezett érzéseinket. Ha azt akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, felelősségteljesen meg kell mutatnunk magunkat.
*

*
Az együttérzés - noha a szót már meglehetősen elcsépelték - nagyon fontos dolog. Szó szerint annyit jelent, hogy együtt „érzünk" valakivel. Nem azt, hogy teljesen „megértjük". Igazán soha nem tudjuk megérteni a másikat, de mivel szeretetünkben sok a biztatóan közös elem, a reményt mégsem kell feladnunk. Ha társunk viselkedése ellentétes az elvárásainkkal, idegesítő vagy csalódást kelt, tekintsük úgy, mint múló állapotot. A szeretet egyenlő a szüntelen változással és tanulással. Elképesztően rugalmas. Segítségével az adott viselkedést abban a tudatban vagyunk képesek elfogadni, hogy átmeneti, nem állandó. Nem megbocsátásról van szó. A megbocsátás bizonyos értelemben leereszkedés. Szeretni ezzel szemben annyi, mint itt és most feltétel nélkül elfogadni a másikat olyannak, amilyen, tudva, hogy holnap már más lesz. A szerető ember ugyanis lankadatlanul figyel, fülel, várakozik, érez, alkalmazkodik és újra csak alkalmazkodik. Egyszóval: változik.
Ha két ember a szeretet fejlődésének terén eltávolodik egymástól, ez általában annak a következménye, hogy egyikük elutasítja a változást. Ez esetben a szerető ember dönthet úgy, hogy tudomásul veszi a helyzetet, szemet huny felette, vagy - minthogy már minden erőfeszítése hiábavaló - továbbáll. Az olvasóban jogosan merülhet fel a kérdés: „Vajon a továbbállás és a szeretet nem ellentétesek egymással?" Nem, távolról sem. Hiszen ha a szerető ember a másik útjába áll, akkor már nem szeret többé.
A felelős szeretet emberi mivoltunk elfogadásából fakad. Mindannyiunk közös vonása az, hogy a szó legmélyebb értelmében emberek vagyunk. A világon a legnagyszerűbb dolog embernek lenni, mindazzal az erővel és esendőséggel, ami ezzel jár. A történelem legkiemelkedőbb alakjai sokszor egyben a „legemberibbek" is voltak, anélkül hogy ezt úton-útfélen hangoztatták volna. Itt, a Földön Jézus magányosnak érezte magát, csalódottnak, kiábrándultnak, kétségbeesettnek; sírt és rengeteget szenvedett. Csak így érthette meg, mit jelent embernek lenni. Buddha tisztában volt a legalapvetőbb emberi vonásokkal: tanácstalanság, önzés, gőg, irigység. Gandhinak megaláztatás, lelki-fizikai kimerültség, betegség és kínzás volt a része, és szenvedett attól, amit ő maga „személyisége átmeneti tökéletlenségének" nevezett. Valamilyen mértékben mindannyian átéltünk már ahhoz hasonlót, mint Jézus, Buddha vagy Gandhi. S ebben a mértékben képesek vagyunk együtt érezni velük - ez köt össze bennünket.
*

*
 Egyszóval, ember voltunk az a közös nevező, amiből együtt érző képességünk fakad.
Ez az együttérzés késztet bennünket arra, hogy minden emberért felelősséget erezzünk. Valahányszor meghal egy ember a Földön, egy kicsit mindannyian meghalunk. Valahányszor szenved valaki, egy kicsit mi is vele szenvedünk. Valahányszor gyermek születik a világra, egy parányit mi is gazdagodunk általa. Lényegileg mindnyájan egyformák vagyunk; a különbség annyi, hogy más országban élünk, másféle szerepeket játszunk, másfajta jelmezben, eltérő díszletek között, más-más színpadokon, másik közönség előtt. Milyen érdekes lenne néha jelmezt cserélnünk! Milyen izgalmas lenne több színpadon is játszani életünk során! Mennyivel könnyebben megérthetnénk az ember egyetemes mivoltát!
Ha minden ember meztelen lenne, a virágáruslányt könnyen összetéveszthetnénk a királynővel, az udvari bolondot a királlyal, az elnököt a nincstelen bevándorlóval. Talán nincs is fontosabb tudás annál, mint hogy minden egyes ember a Földön - legyen bár szegény vagy gazdag - alapjában véve ugyanolyan ember. Bárkit kirekeszteni annyi, mint elveszíteni mindazt a lehetőséget, melyet a másik bensőséges megismerése és a vele való együttérzés nyújthat.
A felelős szeretet megosztja magát másokkal. Alapjában véve egyetlen ember sem birtokol mást, mint önmagát. A mondás, miszerint „úgysem viheted magaddal a sírba", bármennyire is elcsépelt, mélyen igaz. Nem birtokolhatunk kizárólagosan semmit és senkit. A szeretet megosztja magát másokkal. Mi értelme a tudásnak, ha nem adjuk át a tanítványainknak? Mi értelme a szépségnek, ha nem tesszük közkinccsé? Mire való a szeretet, ha nem adjuk önként? A szeretet mindig magában hordozza a cselekvő megosztást. Az ember az egész világnak odaadhatja szeretetét, neki akkor is megmarad. Semmit nem veszítünk el, ha megosztjuk másokkal, hiszen semmi nem a miénk. A szeretetnek csak akkor van értelme, ha adakozó.
*

*
A reményben nyilvánul meg az ember mélyről fakadó bizalma a változásra való képességében, bizalma a világegyetem egésze iránt, hite az új kezdetekben és az ismeretlen holnapokban. A remény létfontosságú az ember életében, hiszen nélküle nincs bátorsága élni. Remény nélkül élni elviselhetetlenül nehéz. Még nem tanultunk meg pusztán a munka öröméért dolgozni, a fejlődés érdekében tanulni, az önkifejezés és az élmény öröméért alkotni, vagy a szeretetben rejlő öröm kedvéért szeretni - még mindig jutalmat várunk. Míg nem tudunk lemondani róla, a remény marad egyetlen ösztönzőnk. Munkahelyünkön jobb fizetést és magasabb beosztást remélünk; a tanulás révén tudományos fokozatokat és címeket akarunk elérni; az alkotásban elismerésre, a szeretetben viszonzásra és biztonságra számítunk. Míg fel nem ismerjük, hogy az említett cselekedetek mindegyike önmagában hordja jutalmát, a reménybe kell kapaszkodnunk. Nem baj, ha reménykedünk a szeretetben; de ez csupán a második legjobb dolog.
Mindamellett a remény hatalmas teremtő erő. Norman Cousins erről a következőképpen ír: „A remény a tervek kezdete. Célt ad az embernek, irányt mutat, hogy merre menjen, és energiát ahhoz, hogy elinduljon. Növeli a fogékonyságot. Konkrét értéket ad az érzéseknek és a tényeknek egyaránt. A remény újra meg újra feléleszti az embernek egy nagyszerűbb életről szőtt álmát: törekvését, hogy értelme segítségével ésszerűvé és érzékennyé tegye világát és cselekedeteit; az egyéniség jelentőségébe vetett hitét; abbeli reményét, hogy képes új törvényeket alkotni, friss megközelítésekre tenni szert és ráérezni új lehetőségekre."
Mindez mélyen igaz. A szeretet azonban túlmutat a reményen.
A remény a kezdet. A szeretet örökkévaló.
*

*
Az ember alapvető érzelmi szükségletei a következők: igényli, hogy lássák, hallják, elismerjék, értékeljék, becézgessék és szexuálisan kielégítsék. Szabadságra van szüksége ahhoz, hogy a maga útját járja, a saját tempójában fejlődjék, hibákat kövessen el, és tanuljon belőlük. Szüksége van arra, hogy elfogadja önmagát, másokat, és hogy a többiek is elfogadják őt. Vágyik rá, hogy életében az „én" és a „mi" elve egyaránt érvényesüljön. Igyekszik azzá az egyedi lénnyé válni, aki valójában.
A szeretet mindezen szükségleteket elismeri, enélkül nem is beszélhetünk szeretetről. Ha a felsoroltak bármelyike kielégítetlen marad, az egyén soha nem tudja teljesen megvalósítani önmagát, lényének egy része - még önmaga előtt is - rejtve marad. Olyan ez, mint egy fa, melynek bizonyos ágait soha nem éri napfény. A többi rész háborítatlanul fejlődik, az árnyékban maradó ágak azonban soha nem fognak kizöldülni.
Lehet például, hogy egy ember rendkívül szorgalmas, intelligens, köztiszteletben álló tagja a közösségnek. Minden tekintetben olyan, mint egy egészségesen és egyenletesen fejlődő fa. Felesége azonban tudja, hogy ha ételről van szó, finnyás, akár egy válogatós kisgyerek, az ágyban pedig impotens. Érzelmi fejlődése valahol megakadt, bizonyos szükségletei kielégítetlenül maradtak. Annak érdekében, hogy továbbfejlődhessék, ezeket a szükségleteket félretette, étkezési és szexuális szokásai megrekedtek a gyermekkori szinten, énjének többi része ugyanakkor továbbfejlődött. Mindez természetesen a folyamatok leegyszerűsítése, hisz valójában jóval sokrétűbb és mélyebb problémákról van szó. A lényeg mégis az, hogy ha szükségleteink egy bizonyos téren kielégítetlenül maradnak, a fejlődés itt megakad, és ez szenvedést okoz.
*

*
A mai emberek többsége túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy rászánja az időt és meghallgasson másokat. Néha még a saját családjára sem figyel eléggé. Ezt a jelenséget én „láthatatlan ember" szindrómának hívom. Nap mint nap ott van a szemünk előtt a másik, együtt vagyunk vele az étkezéseknél, a nappaliban, a hálószobában. Tudjuk, hogy ott van, de nem látjuk őt igazán.
Ha szeretünk valakit, akkor figyelünk rá. Figyeljük, hogyan változik a szemünk előtt napról napra, milyen csodálatos fejlődésen megy keresztül. Ha nem tanulunk meg figyelmesen szemlélni, mindezt elmulaszthatjuk. Mikor volt utoljára, hogy alaposabban megnéztük férjünk, feleségünk, édesanyánk vagy gyermekeink arcát? Mikor történt meg velünk utoljára, hogy figyelmesen szemügyre vettük önmagunkat? És itt most nem a borotválkozás vagy a sminkelés alatti figyelemre gondolok, hanem egypercnyi csöndes szemlélődésre.
A fekete bőrű amerikaiak már régóta ismerik a láthatatlanság érzését, olyannyira, hogy „láthatatlan embernek" hívták magukat. Az egzisztencialisták egy egész eszmerendszert építettek azon gondolat köré, mennyire kilátástalan az egyén erőfeszítése azért, hogy elismerjék, hogy léte értelmét és igazolását megtalálja. A szerető ember felismeri, hogy társainak alapvető igényük, hogy lássák őket.
*
*
 Az embernek szabadon kell haladnia a saját ösvényén, a maga módján, a maga tempójában. Szabadnak kell lennie ahhoz, hogy elkövethesse a maga hibáit és tanuljon belőlük. Szeretetünk kitartást ad, erőt a biztos és örömteli továbbhaladáshoz, és bátorít nap mint nap. Segítségünk csakis arra irányulhat, hogy társunk megtalálja énjét, melyet már oly régóta keres. A szeretet csupán terelget, nem irányít. Az útját mindenkinek magának kell megtalálnia.
*

*
Az embert gyakran annyira leköti az, hogy mások mit fognak gondolni vagy mondani, hogy többé már nem figyel arra, hogy ő maga mit gondol vagy érez. A társadalom elvárja tőle, hogy egy bizonyos típusú házban éljen.
Ő ugyan mindig is egy kényelmes kis házikóban szeretett volna lakni, de ha ilyen házikót építene, a többiek bolondnak tartanák. Épít hát egy családi házat, ami majd őt bolondítja meg. Úgy tervezi, hogy a falai meleg színűek lesznek, például narancssárgák. Már gyerekkorában imádta a narancssárgát. A lakberendező azonban közli vele, hogy „senki nem festi a falakat narancssárgára", viszont „az avokádózöld rém vidám és nagyon menő". így hát - megfogadva a lakberendező tanácsát - falait zöldre festeti, az ablakokra mályvaszínű függönyöket aggat, a földre vörösesbarna szőnyeget terít - „a legújabb divat szerint". Valahányszor bemegy a szobába, fizikai rosszullét környékezi, de a szomszédok és a lakberendezője el vannak ragadtatva, ezért lassan meggyőzi önmagát, hogy bizonyára nem döntött rosszul. Mások diktálják neki, hogyan döntsön, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lenne.
Leragadunk a hétköznapi dolgoknál, jelentéktelen tárgyaktól reméljük megkapni a hőn áhított szeretetet. Nap mint nap egyre több időt töltünk a fürdőszobában. Felkelünk, húsz percet tornázunk, lezuhanyozunk, megtörülközünk, különböző porokat és krémeket kenünk magunkra, megmossuk a fogunkat, s még százszor átkeféljük a hajunkat, miután megmostuk, hajkondicionálót dörzsöltünk bele, formára szárítottuk és megfésültük. Dezodorokat használunk, szűk ruhákba préseljük magunkat, lábunkat idétlen formájú cipőkbe kényszerítjük, majd bedobjuk az ágyunkat, felhajtunk egy csésze kávét, és már készen is állunk az új napra. Egyesek este ugyanezt megismétlik, csak persze fordítva. Nem csoda, ha nem is tudjuk már, milyen az emberi test illata, és a természetes szagok iszonyattal töltenek el bennünket. Annyira tiszták vagyunk, hogy a szervezetünk semmiféle bacilusnak nem tud ellenállni. Annyira leköt minket, hogy mit kell tennünk, hogy eszünkbe se jut, mit szeretnénk tenni. Nem kívánok amellett érvelni, hogy mosakodjunk kevesebbet, és nem nézem le a ruhatervezők, lakberendezők vagy reklámszakemberek munkáját. Csak hangsúlyozni szeretném, hogy az embernek hallgatnia kell arra a bizonyos „belső hangra", különben elveszíti önmagát. A szeretet figyelembe veszi saját szükségleteit, értékeli egyediségét. Viszolyog a ténytől, hogy az emberek egyre kísértetiesebben hasonlítanak egymásra, és már nincs messze a nap, amikor az egyén azonosításának egyetlen módja a tb-szám lesz.
*

*
Az ember ugyanakkor tudja, hogy szeretetet csak akkor adhat és fogadhat el igazán, ha sebezhetővé teszi magát. De ha felfedi sebezhetőségét, könnyen előfordulhat, hogy félreértik és kihasználják. Ha viszont védekezésként lénye egy részét nem fedi fel, hanem magába zárja, akkor nem kaphat teljes értékű szeretetet. Egyetlen esélye tehát arra, hogy mély és teljes szeretetet kapjon, az, ha mindenét odaadja. S még ha ezt meg is teszi, gyakran tudomásul kell vennie, hogy semmit vagy csak keveset kap viszonzásul.
Tudja, hogy bíznia és hinnie kell a szeretetben, mert ez az egyetlen helyes magatartás. Ha azonban kifejezi eme hitét és bizalmát, a társadalom egy része gondolkodás nélkül kihasználja, vagy bolondnak nézi. Ha hisz a szeretetben és abban, hogy pusztán ezen keresztül valósulhat meg a szerető emberiség álma, akkor a társadalom kineveti, és az idealista álmodozó bélyegét süti rá. Ha viszont nem keresi buzgón a szeretetet, érzéketlennek és közönyösnek könyvelik el. Holott a szeretetet nem kell keresni, mert mindenütt jelen van; keresni a szeretetet egyenlő az önbecsapással. Ha az ember úgy dönt, hogy élete minden percét szeretetben éli le, abban a tudatban, hogy csak így lehet igazán emberi és teljesen önmaga, akkor a társadalom javíthatatlan álmodozónak fogja tartani.
Úgy tűnik, a szeretet és a világ teljesen ellentétesen működik, fényévekre van egymástól. Nem csoda, hogy sok ember meg sem kísérli áthidalni ezt a szakadékot, hiszen ez a gyakorlatban reménytelennek tűnik. Az egyik oldalon ott áll az ember, aki arra vár, hogy növekedhessen a szeretetben, a társadalom azonban ezt a fejlődési folyamatot rendkívül megnehezíti a számára. A társadalom valósága ugyanis különbözik a szeretet valóságától. Éppen ezért hinni a szeretetben több, mint amit az emberektől elvárhatunk. Sokkal könnyebb, ha félretesszük a szeretetet, csak bizonyos emberek számára, különleges alkalmakra tartogatjuk, és csatlakozunk a társadalomhoz, mely nem hajlandó tudomást venni a szeretet létezéséről.
Ahhoz, hogy nyitottak legyünk a szeretetre, hogy higgyünk, bízzunk és reménykedjünk benne és szeretetben éljünk, hatalmas erőre van szükségünk. Példát e magatartásra olyan ritkán látni a való életben, hogy a legtöbben nem is tudják, miképp viszonyuljanak hozzá, ha véletlenül találkoznak vele. Keresztre feszítik Jézust, lelövik Gandhit, lefejezik Morus Tamást, megmérgezik Szókratészt. A társadalomban nem sok helye van az őszinteségnek, gyengédségnek, jóságnak és törődésnek. Mindezek akadályozni látszanak a „világ rendjét". E jelenség számos nagyszerű alkotást ihletett az irodalomban és a filmművészetben, többek között Platón Államit, Dosztojevszkij A félkegyelműjét, Kazantzakisz Zorba, a görögjét vagy Luis Bunuel Nazarinjít. Olyan ez, mint egy játék. Az emberek keresnek egy alakot, akit maguk fölé emelhetnek, nagy körültekintéssel kiválasztják, rövid ideig hódolnak neki, aztán pedig örömüket lelik a lemészárlásában. Mintha nem tudnánk mit kezdeni a tökéletességgel, mintha arra kényszerítene bennünket, hogy önmagunkra vetítsük ki, és példájára megváltozzunk. Ennek azonban még a gondolata is rémisztő, kényelmetlen, sőt fájdalmas a számunkra. Egyszerűbb, ha nem foglalkozunk a tökéletességgel, meg se látjuk. így aztán nem kell elégedetlennek éreznünk magunkat tökéletlenségünk miatt.
Tény, hogy az egyén nem szerető emberek világában él. Ez a világ hajlik az önzésre, a kegyetlenségre, a csalásra, a manipulációra és hasonlókra. Ha az ember a szeretet terén megerősítést a rajta kívül álló, valós világtól vár, hamarosan kiábrándul, mert rá kell jönnie, hogy a társadalom és az emberek távol állnak a tökéletességtől. Ahhoz, hogy e felismeréssel meg tudjon birkózni, és képes legyen továbbra is szeretetben élni, hatalmas erőre van szüksége. Csak akkor marad állva, ha ez az erő benne van. Nem helyes, hogy ha szeretetét a világra ontja, de visszautasításra talál, akkor a világot hibáztatja érzéketlenségéért. Ha nem talál szeretetet, csupán önmagát okolhatja, hogy nincs benne elég szeretet. Mert az embernek a szeretetet önmagában kell megtalálnia. El kell magát köteleznie mellette, biztosnak és állandónak kell lennie benne. Ugyanakkor nem szabad oly ostobának lennie, mint Voltaire Candide-ja, aki jót lát ott is, ahol a rossz van jelen. Fel kell ismernie a rosszat, a gyűlöletet és az elvakultságot, mivel ezek létező jelenségek, de látnia kell, hogy a szeretet mindennél nagyobb erő. Ebben egy pillanatig sem szabad kételkednie, különben elvész. Nincs más választása, mint elköteleznie magát a szeretet mellett, ahogy Gandhi hitt az erőszakmentességben, Szókratész az igazságban, Jézus a szeretetben, Morus Tamás a tisztességben. Csak így lesz elég ereje ahhoz, hogy felvegye a harcot a kétellyel, a zűrzavarral és a bizonytalansággal. Bizonyosságot és megerősítést csak önmagából meríthet. Lehet, hogy ez az út magányos, de sokat segíthet, ha megértjük a következőket:

Az ember legfőbb feladata, hogy érvényre juttassa igazi énjét.

Ugyanilyen fontos, hogy segítsen másoknak megerősödni, és önmaguk egyediségét a lehető legtökéletesebben kifejezni.

Mindezt leginkább úgy érheti el, ha társainak lehetővé teszi, hogy kimutassák érzelmeiket, kifejezzék vágyaikat és megosszák álmaikat.

Tudnia kell felismerni a „rossznak" bélyegzett erőt, mely a szenvedőkből árad, akik hozzá hasonlóan szintén „emberek", és segítenie kell őket önmaguk tökéletesítésében.
 
Szeretetben élni a legnagyobb próbatétel az életben.
 
A cselekvő szeretet erejével fel kell vennie a harcot e gonosz erőkkel, tiszteletben tartva az egyes ember szabad önfelfedezésre való jogát.
Hinnie kell abban, hogy nem a világ rossz, kegyetlen és pusztító, csupán az emberek tettei mutatják annak.
Példát kell mutatnia. Nem a tökéletesség példáját, hiszen arra csupán kevesen képesek, hanem az emberiességét. Ez a legnagyobb dolog, amit az életben elérhet.
Meg kell tudnia bocsátania önmagának, amiért nem tökéletes.
El kell fogadnia a változás szükségszerűségét, és meg kell értenie, hogy ha a változás a szeretet és az önmegvalósítás irányába visz, akkor mindig jó.
Meg kell győznie magát arról, hogy egy magatartást csak úgy sajátíthatunk el, ha kipróbáljuk. „Lenni annyi, mint tenni."
El kell fogadnia, hogy nem szeretheti őt mindenki. Ez persze ideális lenne, de a valóságban ritkán fordul elő. Lehet, hogy ő a legfinomabb szilva a világon, érett, lédús és zamatos, de nem szabad felednie, hogy mindig lesznek emberek, akik ki nem állhatják a szilvát.
Meg kell próbálnia minden embert szeretni, még ha őt nem is szereti mindenki. Hiszen nem azért szeret, hogy viszontszeressék, hanem azért, hogy szerethessen.
Egyetlen embert sem szabad elutasítania. Fel kell ismernie, hogy valamilyen módon ő is része a másik embernek, és ha őt elutasítja, önmagát utasítja el.
Ha minden embert szeret, de őt egyvalaki elutasítja, nem szabad riadtan, sértődötten, csalódottan vagy haragosan visszahúzódnia. Ne hibáztassa a másikat. Lehet, hogy az egyszerűen nem állt készen arra, hogy elfogadja, amit felajánlottak neki. Az önként felkínált szeretet nem szab feltételeket. Az ember azért ad szeretetet, mert abban a szerencsés helyzetben van, hogy van mit adnia, mert örömét leli az adakozásban, s nem azért, mert remél valamit cserébe.
Meg kell értenie, hogy ha valaki vissza is utasítja a szeretetét, emberek százai várnak arra a szeretetre. A gondolat, miszerint csak egyetlen igaz szeretet létezik, hamis. Igazi szeretet sokféle van.
Ezek a gondolatok segíthetnek nekünk erőt gyűjteni a szeretethez, hiszen egyszerre kell rendelkeznünk a bölcsek éleslátásával, a gyermeki képzelőerővel, a művészek érzékenységével, a filozófusok tudásával, a szentek belenyugvásával, az elhivatottak toleranciájával, a tudósok ismeretanyagával és a magabiztosak állhatatosságával. Tekintélyes egy lista! De e tulajdonságok növekedni fognak abban, aki úgy dönt, hogy szeret, hiszen részei a benne rejlő lehetőségeknek, és a szeretet révén megvalósulhatnak. így érheti el, hogy szeressen, a maga módján, a szeretet kedvéért.
*

*
azáltal, hogy a szeretetről írtam, tudatosan kitettem magam a gúnyolódásnak, az elfogadásnak vagy elutasításnak. Sebezhetővé váltam. Márpedig a sebezhetőség mindig a szeretet középpontjában áll.
William Du Bay atya nálam sokkal találóbban fogalmazta meg ezt: „Eletünkben a legemberibb dolog, amit tehetünk, hogy megtanuljuk kifejezni legőszintébb érzéseinket és meggyőződéseinket, és vállaljuk értük a következményeket. Ez a szeretet első követelménye, mely egyben sebezhetővé is tesz minket a többiekkel szemben, akik talán kinevetnek. Mégis, sebezhetőségünk az egyetlen, amit az embereknek adhatunk."
*