Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bocsáss Meg és Felejts - Lewis B. Smedes

2012.05.15

 (...)

Bocsáss Meg és Felejts - Lewis B. Smedes

8, 8. Ha elég sokáig élsz, komoly esélyed van rá, hogy valaki, akitbarátodnak tartasz, megbántson. Ha te is olyan vagy, mint én,hagyod a sérelmet elmérgesedni egészen addig, amíg mársemminek sem tudsz örülni. Amikor ez bekövetkezett, eljutottála megbocsátás első lépcsőjére. Tudod, arra a fájdalomra gondolok, mely csillapíthatatlanuléget és emészt, és szinte percnyi nyugtot sem hagy nekünk.Lehet, hogy mások számára sebeink csak horzsolásnak tűnnek,de végtére is az számít, mi mit érzünk.
*
 Gyakran elszomorodunk, ha fontos emberi kapcsolatainkról- melyekről azt hittük, örökké fognak tartani - kiderül, hogyvégesek. Elválnak útjaink, elhagyjuk egymást. Vannak barátságok, melyek véget érnek, szerelmek, melyeknem bizonyulnak tartósnak. A szakítás rendszerint - legalább azegyik embernek - fáj. Ám abban a világban, ahol minden, amielkezdődik, véget is ér, a szeretet azzal a kockázattal jár, hogy alélek megsebesül. Talán nincs igazságtalanabb sérelem - jóllehet nem szándé­kos -, mint ha valaki megbetegszik, meghal és magunkra hagybennünket.
*

*
 A gyűlölet az a legmélyebbről jövő belsőerőszak, amely elszakítja az embereket egymástól. A szakadás gyakran saját lelkünkön belül történik meg: egyikfelünk szeret, a másik gyűlöl. Ugyanazt az embert egyszerreszeretjük és utáljuk.
*
 Valóban, éppen azokat tudjuk legfájdalmasabbangyűlölni, akiket a legszenvedélyesebben szeretünk. A gyűlöletből előbb-utóbb ki kell gyógyulnunk! Akár passzív,akár agresszív, a gyűlölet rosszindulatú érzés, és mint ilyen,veszélyes, akár végzetes is lehet, ha nem szabnak gátat neki.Semmi jó nem származik a mások iránt táplált gyűlöletből, arrólnem is beszélve, hogy sokkal jobban fáj annak, aki érzi, mintannak, aki a tárgya. Semmiképpen nem szabad összetévesztenünk a gyűlöletet aharaggal. Gyógyítani csak az előbbit kell. A harag annak a jele, hogy élünk és egészségesek vagyunk.A gyűlölet arra figyelmeztet, hogy betegek vagyunk, gyógyítás­ra szorulunk. Az egészséges düh arra késztet, hogy változtassunk azon, amikiváltotta, energiát ad dolgaink jobbra fordításához. A gyűlölet­nek nem az a célja, hogy bármit is rendbe hozzon, ellenkezőleg:azt akarja, hogy legyen minden a lehető legrosszabb.  Lássuk most a gyűlölet azon tulajdonságait, melyek miatt olynehezen gyógyítható betegség.
    31. Nemcsak a rosszat, magát az embert gyűlöljükA mondás úgy tartja: „gyűlöld a bűnt, de szeresd a bűnöst". Ha eztmeg tudjuk valósítani, gyűlöletünk hasznos is lehet. Be kell azon­ban vallanom, hogy nekem ez nagyon nehezemre esik. A gyűlöltbűn úgy tapad a gyűlölt személyhez, mint bőr a testhez; csakritkán tudom különválasztani őket. Ezért nem a kegyetlenség, hanem a kegyetlen emberek gyű­löletéről beszélek. Nem az árulás, hanem az árulók gyűlöletéről.
*
agadjuk, rejtegetjük, sokszor el is nyomjuk azigazi érzelmet, mely lelkünk mélyén fortyog. Márpedig a gyűlölet létezik. Csak szentek vagy érzéketlenfatuskók járják az élet útjait anélkül, hogy valaha is gyűlöltekvolna - legalább passzívan - valakit az indulat kitörő rohamaival. Amikor a gyűlölet érzését letagadjuk, kerülő úton jutunk el amegbocsátáshoz. Elnyomjuk indulatainkat, megpróbálunk alkal­mazkodni, és úgy hisszük, túl jók vagyunk ahhoz, hogy gyűlölnitudjunk. Az igazság ezzel szemben az, hogy nem merjük vállalnia kockázatot, amit az érzés bevallása jelent, hiszen nem akarjukkitenni magunkat annak, hogy esetleg megbocsátanánk. Elhitetjük magunkkal, hogy nincs semmi baj, s eközben afelszín alatt tombolnak az indulatok. Ott lent pedig, elrejtve és
    32. elnyomva, gyűlöletünk munkálkodni kezd: megnyitja a földalatti méregcsapokat, melyek fokozatosan a lehető legkiszámít­hatatlanabb módon minden emberi kapcsolatunkat tönkrete­szik.
*
Miért olyannagy baj az, ha tisztességes emberek utálják a nekik ártókat? Azért, mert a személyre irányuló gyűlöletből nagyon nehézkigyógyulni. Ha csak valami esemény vagy dolog hibáját gyűlöl­jük, indulatunk elszáll, amint a dolog hibája megszűnik. Amikorazonban embereket gyűlölünk, gyűlöletünk még jóval azután isébren marad, amikor már régen megfeledkeztünk rossz tettünk­ről, valahogy úgy, ahogy az üszkös fa szaga még sokáig körül­lengi a kiégett házat. Érzelmeinket ahhoz a pillanathoz kötjük, amelyben a sérelemtörtént, és halhatatlansággal ruházzuk fel.
*
Amikor megbocsátunk valakinek, aki megbántott, lelki operá­ciót hajtunk végre: eltávolítjuk az okozott fájdalmat annakérdekében, hogy az „ellenséget" a lélekgyógyító varázsszemüve­gen át láthassuk. El kell választanunk az embert a fájdalomtól,majd szabadon engednünk, ahogy a gyermek nyitott kezébőlröppen ki a pillangó. Ezután visszafogadhatjuk az illetőt gondolatainkba tiszta lap­pal, mintha kettőnk történetének néhány fejezetét újraírtákvolna, s a rossz emlékek szorítása alábbhagyna. Fordítsuk meg afájdalom látszólag visszafordíthatatlan áradatát. Első új képességünk, hogy mélyebben belelátunk a másikemberbe. Miközben megbocsátunk valakinek, fokozatosan felderengelőttünk egy mélyebb igazság, amelyet gyűlöletünk addig elfe­dett előlünk, s amelyet csak akkor láthatunk meg, amikor különtudjuk választani az illető személyét a tetteitől.
*
 A fájdalom, amit valaha okoztam,nem áll kapcsolatban irántam táplált jelenlegi érzéseiddel. A megbocsátás tehát nem más, mint új látásmód és az új ér­zelmek képessége. Ugyanezt találjuk a Bibliában, az isteni bűnbocsánatot magya­rázó részben. A bűnbocsánat ősi drámájában Isten levett mindenbűnt az ember hátáról, és egy kecskére kötözte, azután bűnöstülelzavarta a „kietlen földre", miáltal a vétkező megszabadultbűneitől. Bűnbak? Ez annak a folyamatnak a metaforája, mely Isten gon­dolataiban megy végbe. Eltörli az emlékeket; ettől kezdve mind­az, amit régebben csináltunk, nem befolyásolja rólunk alkotottképét. Ilyen, amikor mi bocsátunk meg először valakinek.
*
Fájó múltunk sebei begyógyul­nak, de gyógyulásunknak korlátot szabnak azok az események,
    52. melyek az eltávolodás óta történtek. A nagy újrakezdések nemonnan indulnak, ahol voltunk vagy ahol lenni szeretnénk, ha­nem onnan, ahol vagyunk, s úgy, ahogy lehetőségeink engedik. A korlátok elfogadása önmagában is egyfajta tisztesség. Azújrakezdés csak a körülményeink által kijelölt pályán mozoghat.Ma kell megbocsátanunk, nem máskor, s lehetőségeink számba­vételével kell belevágnunk a kibékülés kalandjába.
*
A megbocsátás nem felejtésAmikor megbocsátunk valakinek, nem felejtjük el a fájdalmatkiváltó eseményt. Először is: amit elfelejtesz, egyáltalán nem leszel képes
    54. megbocsátani. Elfeledett bűnt nem lehet megbocsátani. Éppenazért van szükség a bocsánatodra, mert nem tudod feledni, amitörtént, az emlékezeted pedig még jóval azután is életben tartjaa fájdalmat, hogy kiváltó oka abbamaradt. Az emlékezés a fáj­dalom elraktározása. Pontosan ezért van szükség a megbocsá­tásra. A felejtés gyakran veszélyes kibúvó a megbocsátás névenismert szívsebészeti eljárás alól. Rendszerint kétfajta fájdalmattörlünk ki emlékezetünkből: az egyik a túl apró, amin nemérdemes bosszankodni, a másik a túl borzasztó, amivel nemtudunk megbirkózni. Hála Istennek, nem emlékszünk minden apró-cseprő sérel­münkre, melyben osztályrészünk volt éltünk során. Ha a sebnem túl mély, megvárjuk, míg begyógyul, aztán pedig elfelejtjük. ...Legveszélyesebb fájdalmaink azok, amelyekre nem merünkemlékezni. Rettegünk, hogy szembenézzünk valamivel, amiegyszer már óriási fájdalmat okozott, s tudatalattink feketelyukába gyömöszöljük, azt remélve, hogy ott nem csinálhat bajt.így is visszajön azonban, legfeljebb álarcban, angyalarcú démon­ként. Egy darabig csendben lapul, hogy aztán később alattomo­san ránk támadjon. A felejtés olyan, mint az orosz rulett; ugyanaz a játék, amit a nő
    55. játszik, aki „elfelejti" a kis csomót, amit a mellében érzett egyhónappal ezelőtt. Ennyi talán elég a figyelmeztetésből: sose keverd össze afelejtést a bocsánattal!Ha azonban a megbocsátás bekövetkezett, újonnan szerzettszabadságunkban már nyugodtan felejthetünk is. Ez esetben afelejtés az egészség jele, s nemcsak ügyes trükk, hogy kibújjunka lélek operációja alól. Éppen azáltal válik lehetségessé, hogymeggyógyultunk. Az, hogy megbocsátás után könnyebb a felejtés, nem jelentiazt, hogy ezen kell lemérnünk bocsánatunk sikerét. Gyógyulá­sunk jele a fájdalom megszűnése, nem pedig az, hogy nem em­lékszünk a történtekre. Kétségtelen, hogy a Biblia azt mondja: Isten megígérte, hogymegbocsát nekünk és elfelejti bűneinketJeremiás így beszélnevében: „Megbocsátom az ő bűneiket és vétkeikről többé megnem emlékezem." (Jeremiás, 31, 34) De úgy feled-e vajon Isten,ahogyan mi nem emlékszünk, hová tettük a kulcsainkat? Nyilvánnem szenved amnéziában; a kijelentést, miszerint elfelejtibűneinket, úgy kell értelmeznünk, hogy akként érez irántunk,mintha nem emlékezne arra, amit elkövettünk. Parancsra nem lehet felejteni. Ezért hagynunk kell, hogy amaga tempójában történjék, nem szabad siettetnünk vagy két­ségbe vonnunk megbocsátásunk valódiságát csak azért, mertmég nem következett be.
*
 56. Az elnézés nem megbocsátásAz elnézés éppen a megbocsátás ellentéte. Olyankor tesszük,amikor meggyőződünk róla, hogy valaki nem hibáztatható azért,ami -történt. Lehet, hogy az ördög bújt belé, lehet hogy akörülmények kényszerítették; mindenesetre nem tehet a dolog­ról. Akkor pedig miért kellene megbocsátanunk neki? Megbo­csátani a vétkesnek szoktunk. Olyankor tanúsítunk elnézést másokkal szemben, amikormegértjük, hogy nem tehettek mást. Egy francia közmondásszerint "Aki mindent ért, mindent megbocsát." Ez nem teljesenigaz, inkább úgy mondanám: Aki mindent ért, mindent elfogad. Az elnézéshez nem kell életmentő kegyelem, csak egy kisbelátás. Mindannyiunknak sok elnézésre van szüksége. Mindannyian részben szüleink, tanáraink, őseink miatt let­tünk olyanok, amilyenek. Azokkal a lapokkal kell játszanunk, melyeket születésünkkorkaptunk. Szerencsére vannak jó lapjaink, sőt a pakliban vannéhány dzsóker is. Természetesen nem gyenge lapjaink miattszorulunk megbocsátásra, hiszen ezeket kaptuk, nem kértük,nem akartuk őket. A felelősséget csak azért viseljük, s ígymegbocsátásra is csak azért lehet szükségünk, ahogyan a ke­zünkben lévő kártyákkal játszunk. Gondolj ki néhány okot arra, miért nem te tehetsz valamidisznóságról, amit elkövettél. A génjeid.Kromoszómáidban X van, ahol Y-nak kellenelennie. Génrendszered ingatag. A hiba a DNS-edben található.Nem megbocsátani kell teneked, hanem az egészet újracsinálni! Jellemfejlődésed. Szörnyű gyerekkorod volt, apád passzív-ag­resszív, anyád mániás-depressziós. Ők ketten tehetnek róla,hogy ilyen lettél. Nem megbocsátás kell neked, hanem pszicho­terápia.
    57. Társadalmi háttered. Olyan vagy, amilyenné környezeted tett.Arra szoktattak, ami ezen belül örömöt okozott, attól tiltottak,ami fájdalmat. Nem kérsz a bocsánatunkból; ha mindenáronsegíteni akarunk, változtassuk meg a társadalmat, mely személyi­ségedet kialakította. Látod, nem kell ide semmiféle kegyelem. Elég, ha arról vannémi fogalmad, hogyan működik az ember: Ha azonban a végén azt mondod: „Tettére nincs magyarázat"- abban a pillanatban elismerted a szabad akarat kifürkészhetet-lenségét, és máris beléptél abba a szférába, ahol a megbocsátásaktusa működni kezd. Legyünk őszinték: a különbség sokszor alig észrevehető.
*
Elfogadjuk szeretteinket részben azért, mert kötődünk hozzá­juk, részben mert bosszantó szokásaik elviselésével tisztesüzletet kötünk, hisz megkapjuk jó tulajdonságaikat is. A megbocsátás sokkal több annál, mintha elnézünk egy kishibát a mögötte lévő szépség miatt. Az a nő, aki megbocsátjaszeretőjének, hogy kifecsegte titkát, tisztában van vele, hogy ezegyáltalán nem ugyanaz, mintha kellemetlen lehelete ellenéreelfogadná őt. Egyetlen szó van, mely kifejezi azt a kivételes pillanatot, ami­kor feloldozzuk azt az embert, aki mély sebet ejtett életünkön.Ez a szó pedig nem az elfogadás, hanem a megbocsátás.64. A megbocsátás nem toleranciaBocsáss meg, és meggyógyulsz. Nézz el mindent, amit ellened elkövetnek, és sok bajnak nézhetsz elébe. Megbocsátani szinte bármit lehet, elnézni azonban nem. Amikor emberek együtt élnek vagy együtt dolgoznak, megha­tározzák, mi az, amit eltűrnek és mi az, amit nem. Az a csoport,mely mindenfajta viselkedést elvisel, egy idő után saját magátpusztítja el.
*
Úgy tűnik, a józan megfontolás arra ösztönöz bennünket,bocsássunk meg a bűnösnek, akár bánkódik, akár nem. Először is: az idő múlása miatt senki sincs velünk örökké.A bűnös meghalhat, mielőtt módja lenne megbánást tanúsítani.Ettől még meg kell bocsátanunk neki. Másodszor: mindenki saját magáért felelős. Senkit sem kény-szeríthetünk, hogy megtérjen, nem rángathatjuk vissza magunk­hoz, mint kutyát a pórázon. Legyen az ő baja, ha nem tud ismétközel kerülni hozzánk. Miért hagynánk, hogy a mi gyógyulásun­kat bárki is megakadályozza? Magunk miatt kell hát a megátalkodottnak is megbocsátanunk,hogy bele ne fulladjunk bánatunkba. Hogy a másik miként intéziel magában, az ő dolga. Nagyon szeretem azt A tizenkét pátriárka testamentuma címűősi zsidó írásban talált szentenciát, miszerint: „ha valaki vétke­zik t e e l l e n e d , . . . ha megvallja és bánatot tanúsít, bocsáss meg ne­ki. . . . De ha nem ismeri a szégyent és kitart a bűnben, akkor isszívedből bocsáss meg neki, a bosszúállást pedig hagyd Istenre!"
*
88. Mersz-e feloldozást adni mai énednek a tegnap elkövetett vét­keid súlya alól? Mersz-e megbocsátani önmagadnak? Nagy bátorság kell hozzá. Végül is ki vagy te, hogy egyszer csaklerázd magadról vitathatatlan bűneidet, és úgy tegyél, minthasemmi közük nem volna mostani énedhez? Miért van jogod - és képed - megbocsátani magadnak, amikormások szerint porban kellene csúsznod a szégyentől? Hogyanmerészeled mégis megtenni? A válasz így szól: jogod azért van hozzá, mert a szeretetfeljogosít rá; merszed pedig azért, mert a szeretet felbátorít. Ezaz a forrás, ahonnét erőt meríthetsz, hogy semmissé nyilvánítsda vádat, mellyel kínzod magadat. Ha úgy élsz, hogy múltbelibűneid nem befolyásolják mostani önmagadról alkotott képe­det, a szeretet hatalma még az önvádból is kiszabadít. Mindennek nélkülözhetetlen eleme azonban az őszinteség.Enélkül az önbocsánat csak lélektani hókuszpókusz. Fontosszabály, hogy addig nem tudunk teljesen megbocsátani magunk­nak, ameddig szembe nem nézünk az elkövetett hibával, ésnevén nem nevezzük azt. Az elfogulatlan ítéletre azért van szükségünk, nehogy sajátvállunkat veregető öntömjénezés legyen a dolog vége. Hadd ismételjem meg még egyszer, melyik a megbocsátásnégy szakasza: fájdalom, gyűlölet, gyógyulás, megbékélés.  89. Az ember gyakran okoz fájdalmat saját magának; előfordul,hogy nem is kicsit. Csak Isten a megmondhatója, mennyire megbánjuk, amikorostoba módon becsapjuk önmagunkat. Sokáig cigarettáztam, ésmiközben napi egy dobozt elfüstöltem, rettegtem, hogy eljön azidő, amikor azt kell mondanom: látod, te szerencsétlen, meg­halsz idő előtt és magadon kívül senkit sem okolhatsz érte. Aztánott vannak a kihasználatlan lehetőségek, betartatlan elvek,beidegződött rossz szokások, melyek mind homályos bűntuda­tot okoznak. Ám akkor a legerősebb a vágy, hogy megbocsáss magadnak,amikor valakit igazságtalanul bántottál: ha hazudtál annak, akibízott benned; ha eszedbe jut, hogy nem törődtél egy gyerekkel,aki csak rád számíthatott; amikor elfordultál valakitől, akineksegítségre volt szüksége. Ezek és ezer más emlék tépázza fo­lyamatosan az önmagunkról alkotott képet. Nem kell ahhozgonosztevőnek lenni, hogy gonoszságot kövessünk el. Ha nemígy lenne, egészen boldog világban élnénk. Ügyetlenségbőllegalább annyi kárt okozunk, mint gonoszságból. Minél érzékenyebb a lelkiismeretünk, annál jobban fáj ma­gunknak is a másnak okozott igazságtalan fájdalom. Fájdalmunkidővel gyűlöletté változik, a másoknak okozott fájdalom öngyű-löletté lesz. Mérlegelünk, ítéletet hozunk, kiszabjuk a büntetést.Mindezt rendszerint titokban. Van, aki csak passzív gyűlöletet érez önmaga iránt. Hiányzikbelőle a szeretet energiája, hogy saját magát elfogadja. Ha bele­néz a tükörbe, nem tudja azt mondani: amit látok, azért érdemesvolt megszületni. A saját magunkkal való azonosság boldogságátmegfojtja a passzív gyűlölet. Mások belesüppednek énjük agresszív gyűlöletébe, dühösönmegvetésükkel ízekre szaggatják saját magukat. Ők sajátmaguk legeltökéltebb ellenségei. Néha bekövetkezik a tragédia,és az öngyűlölet önpusztításba torkollik.
    90. A belső hang talán fölöslegesen okvetetlenkedik; lehet, hogyvádjai hamisak, ostorozása igazságtalan. Másfelől: nemegyszerelőfordul, hogy jobbik énünk söpör önelégültségből a szőnyegalá valami igazi vétket. Becsapjuk önmagunkat, csakhogy elke­rüljük a szembesülést lényünk sötétebb oldalával. Akárhogy is van, a belső hangnak csak egy bizonyos határigérdemes hinni. Ne felejtsük el azonban, hogy - mivel a legke­ményebb kritikusunk - nem árt jóban lenni vele. Beszéljünk most már a szeretet bátorságot adó erejéről. Mi játszódik le, amikor végül megbocsátunk magunknak? Amikor megbocsátok magamnak, újraírom életem forgató­könyvét.        ***A megbocsátás azt jelenti, hogy amit most csinálok,többé már nem függ attól, mit csináltam az előző jelenetben.Az első felvonás negatív hőse eltűnt, a második felvonásban mára pozitív hőst játszom. Kiszabadulok a tegnap béklyóiból, s a bűntudatot hátrahagyvalépek a holnapba.***
*
 Ez a feloldozás azonban nem jön könnyen. Éned vétkes felemindenhová veled tart. Lelked egyik szeglete rád kacsint és aztmondja: „Nem rossz, öregfiú, de azért mind a ketten tudjuk,micsoda ocsmány alak vagy valójában, igaz?" Csak a megbocsátáscsodájával szabadulhatok meg a szívem zugaiban bujkáló kö­nyörtelen inkvizítortól. Talán senki sem ismerte jobban az önmegbocsátás keservesútját, mint Dosztojevszkij. A Bűn és bűnhődés című regényben agyilkos Rogyion Raszkolnyikov hosszas belső vívódás után el­nyert önmegbocsátásának történetét rajzolja meg. Raszkolnyikov a lehető legnagyobb bűnt követte el: kegyetle­nül meggyilkolt egy védtelen, öreg zálogosasszonyt, aki persze
    91. fukar és komisz volt, de végül is ártatlan. Raszkolnyikov tettefelfoghatatlan. Ekkora bűn terhét egyetlen lélek sem tudja egyedül cipelni,legalábbis nem sokáig. Előbb-utóbb el kell mondania valakinek.Raszkolnyikov összetalálkozott egy angyallal, Szonyával és beval­lotta neki, mit tett. Sorra elmondott mindent. Szonya rábeszélte, hogy menjen el a rendőrségre. Így istörtént. Raszkolnyikovot szibériai börtönbüntetésre ítélték. Szonya követte és várta, hogy Raszkolnyikov végre megbo­csásson önmagának, és elfogadja szerelmét.
*
Az önfeloldozás akkor teljesedik ki, amikor újra eggyé válunkönmagunkkal. A hasadás begyógyul, belső éned, mely eddigdühödten vádolt, végül magához ölel. Egy vagy és teljes egész;kibékültetek.
    93. Ettől még nem leszel elégedett magaddal. Nagyon is észbentartod, hogy vétkeztél, és vétkedet semmiképp sem akarod ismételkövetni. De azt már nem engeded, hogy előző éned mostaniénedet gyalázza. Lendülettel veted bele magad az életbe, ahováa megbocsátás erejéből tértél vissza. Mindez nem egyszerre és megmásíthatatlanul következik be.A hajdani gyűlölet vissza-visszatér, s te újra megtagadod magadatazért, amit tettél. Aztán ismét megbékélsz. Aztán megint ésmegint. A megbocsátásnak talán legnagyobb csodája, ha valaki sajátmagával szemben gyakorolja. Hogy mi a módja? Először is őszintének kell lenned. Enélkül nem sikerülhet.A legfőbb eszköz a tisztánlátás; olyan gondolkodás, mely nemfogadja el a hamisságot, és szembe tud nézni a tényekkel. Higgadt mérlegelés hiányában csak az öngratulációig juthatsz.Ez pedig a megbocsátásnak épp az ellentéte. Vannak felszínesemberek. Önvizsgálatmentes életüket önelégültségben töltik;inkább legelésző tehenekre, mint emberi lényekre emlékeztet­nek. Az önelégült és a magának megbocsátó ember között akkoraa különbség, mint egy jól bekábítószerezett és egy valóbanboldog ember között. A szív bocsánatának elnyeréséhez tiszta fejre van szükség. Fontos például, hogy különbséget tudjál tenni önbecsülés ésönfeloldozás között. Önbecsülést olyankor érzünk, amikor felfedezzük, hogy vanmit becsülni magunkban, hogy méltóak vagyunk a becsülésre.Az önbecsülés az, amikor lelked legmélyén érzed: nagyszerűajándék vagy, akárki büszke lehet rád, Isten egyik műalkotása, ateremtés lélegzetelállítóan gyönyörű műve vagy. Ebbe az állapotba sokan csak akkor jutnak el, amikor megbé­kélnek a rossz lapokkal, melyeket a sors osztott nekik.
*
**Boldogok az önbecsülők, mert meglátták saját lelkük szépsé­gét. **
*
Boldogok az önbecsülők, mert meglátták saját lelkük szépsé­gét. Ám az önbecsülés nem azonos az önfeloldozással. Az előbbiannak az eredménye, hogy felfedezted jó tulajdonságaidat, azutóbbi azé, hogy rádöbbentél hibáidra. Önbecsülésed annakszól, hogy jó ember vagy, megbocsátásod pedig a vétkeidnek. Ha nem érted a különbséget, ezerszer vállon veregethetedmagad, mégsem fogsz eljutni a megbocsátásig. Ezért különösenfontos, hogy pontosan értsd, mi megy végbe benned. Bátorságra is szükséged lesz. Az önfeloldozás a szeretet leg­merészebb aktusa. A nehézséget részben az okozza, ahogyan a többi emberviszonyul az önmegbocsátókhoz. Az öntelt ember nem akarja,hogy megbocsáss magadnak. Azt látná szívesen, ha életed végéigaz örök szégyen fekete esernyője alatt bandukolnál. Megértem, aki így gondolkodik: magam is egy vagyok közü­lük. Valami a lelkem mélyén azt kívánja, hogy a vétkes -különösen, ha híres ember - lehajtott fővel járjon, utolsónakálljon be a sorba, beszéde legyen alázatos. Csúszkáljon egy kicsita porban. Vagy inkább sokat. Ezért amikor úgy viselkedsz és úgy beszélsz, mint aki függet­len bűnös múltjától, bátorságra lesz szükséged, hogy szembetudj nézni az önteltek hadával. A megbocsátásnak mindig konkrétnak kell lennie. Meg fogsz fulladni öngyűlöleted keserű levében, ha nem
    95. határozod meg pontosan, miért is akarsz magadnak megbocsáta­ni. Az önfeloldozás szinte sosem sikerül, ha ezt elmulasztod.Sokan próbálják megbocsátani maguknak, hogy olyanok,amilyenek: csúnyák, gonoszak, kicsinyesek, veszekedősek vagyellenkezőleg: túl jók, puhák, mint a kelt tészta, mindenki lábakapcái, alázatos szolgái bárkinek, aki csak ki akarja használni őket. Pedig aki azért akar megbocsátani magának, mert igazi csőd­tömeg, egyáltalán nem szerény ember: valójában olyan büszke,hogy legszívesebben istenként látná magát.
*
 A szeretet olyan, mint a hirtelen gyorsulás.Megjelenése - bárkire irányuljon is - azt jelzi, hogy végrebirtokában vagy az önmegbocsátás adta erőnek. Vegyél szerelmednek ajándékot, hívd el barátodat vacsorázni,látogass meg egy beteget, ölelj meg egy régi ismerőst, ahogymég sohasem tetted, írj köszönőlevelet, mondd el apádnak,mennyire szereted. Bármelyikkel megerősíted, hogy véghez­vitted a megbocsátás csodáját. A szeretet felhatalmaz, hogy megbocsáss magadnak.Erőt is adhozzá, legalábbis ahhoz, hogy elkezdd. Lehet, hogy a gyógyulásnem lesz gyors, de jobb, ha csigatempóban haladsz, minthaönvádba betonozva, egy helyben állsz. Amikor magadnak bocsátasz meg, az a misztérium játszódikle, hogy a megbocsátó és a megbocsátást elnyerő egy és ugyanaza személy. ítélkezel magad felett, éned ezzel kettéválik, aztánmegbocsátasz, s így ismét egy leszel. Az, hogy ezzel az egyszerű módszerrel képes vagy meggyógyí­tani magad, annak jele, hogy Isten szeretete ad erőt hozzá.
*
Van-e olyan ember, akinek nem jár bocsánat? Hogy lehet ezteldönteni? Egy nyomós ok mindenesetre az ellen szól, hogy a legször­nyűbb bűnök elkövetőinek megbocsássunk. Ha a világ nagy gonoszai elnyerik bocsánatunkat, ezzel elje-lentéktelenítjük gaztetteiket, tartják sokan. A megbocsátás általaddig zsugorodnak, amíg a toleráns emberi társadalom normá­lis működése során egyszerűen lenyeli és feldolgozza ezeket. A regényíró Cynthia Ozick tisztesség iránti szenvedélyétőlhajtva azt írja: ,A szörnyetegek feloldozása elhomályosítja a
    98. szenvedést és a halált. A gyilkossal való együttérzésre buzdít -az áldozat rovására." Cynthia Ozick pontosan oda helyezi a hangsúlyt, ahová kell: aszenvedők iránti méltányosságra. Én viszont őszintén hiszem,hogy létezik másik megközelítési mód is. A megbocsátás nem csökkenti a bűn nagyságát. A hatalmasbűn megbocsátása egy millimétert sem farag le rettenetesméretéből. Könyörtelen szembenézés és tárgyilagos megítéléshiányában nincs megbocsátás. Amikor a bűnt megbocsátjuk,nem elnézzük, nem eltűrjük, nem eltussoljuk. Szembenézünkvele, nevén nevezzük, engedjük, hogy borzalmassága sokkoljon,megdöbbentsen és felháborítson, és csak ezután bocsátjuk meg. A bűn nagysága egyébként nem kizárólag mennyiségi kérdés. A fájdalom mércéje nemcsak az, hányan érzik. Ha két embervan egy szobában, és egyikük hasogató fejfájástól szenved, nemduplázódik meg a fejfájás mennyisége attól, hogy a másikembernek is elkezd fájni a feje.  Ha valaki elárul, egymagad átérzed az emberiség történelmé­nek összes árulását. Száz árulás fájdalma éppúgy nem összegez­hető, ahogyan el sem osztható az elárultak között. Minden egyesáldozat átéli az árulás okozta szenvedést akkor is, ha rajta kívülmég egymillió embert árultak el. Akit megerőszakoltak, nem azzal foglalkozik, meg lehet-eannak bocsátani, aki száz nőt megbecstelenített. Kizárólag azt akérdést teszi fel, hogy ő megbocsáthat-e annak, aki őt erősza­kolta meg. Ha a gonoszságot számokkal mérnénk, ki és hogyan dönt­hetné el, átlépte-e a vétkes a megbocsáthatóság határát? Megér­zés alapján? ENSZ-bizottságot állítanánk az atrocitások mérlege­lésére? Vagy a Harvard egyetem filozófusaiból hívnánk összedöntőbíróságot? Semmiképp sem. Elég, ha bárkit megkérde­zünk (nem fontos, hogy tanult legyen), akit súlyos sérelem ért,és azután kigyógyult fájdalmából.
    99. Ha azt mondjuk, hogy a szörnyetegek kívül vannak a megbo-csáthatóságon, megengedhetetlenül nagy hatalommal ruházzukfel őket. Áldozatukkal szemben óriási előnyre tennének szert,hiszen életük végéig be nem gyógyuló sebeket okozhatnánaknekik.Ha nem bocsáthatók meg vétkeik, gonoszságuk tovább élazok lelkében, akiknek a legtöbb szenvedést okozták. Áldozata­iknak életük végéig együtt kell élniük múltjuk fájdalmas emlé­keivel. Így a gonoszoké az utolsó szó joga. Végül pedig - s ez a dolog iróniája -, ha nem bocsátunk megnekik, éppen az ő kívánságukat teljesítjük. A szörnyetegek nem kérnek a megbocsátásból. Éppen aztakarják, hogy kiközösítsék őket, hogy ezáltal felmagasztalódja-nak a világ szemében.Szinte az összes náci elítélt azt remélte -még a nürnbergi ítélethozatalkor is -, hogy eljön a nap, amikora németek emlékművet állítanak a tiszteletére. Ha tehát a bűnözők legnagyobbjait kizárjuk a megbocsátáslehetőségéből, a legkegyetlenebb dolgot követjük el áldozataik­kal, miközben nekik éppen azt adjuk, amit akarnak.

Amikor kijelentjük egy gonosztevőről, hogy kívül esik amegbocsátás hatósugarán, egyszersmind azt is mondjuk, nemkell neki megbocsátani. A bűnös ezáltal felmentődik az ítéletalól, hiszen tette nem mérhető emberi mércével. Ezért parado­xon, ha bárkiről kijelentjük: íme az abszolút gonosz ember. Töprengjünk tovább ezen egy kicsit, hogy az előbbi állításaimmég érthetőbbek legyenek. Vegyük például Adolf Eichmannt, a holokauszt főmérnökét.Eichmann olyan irtózatosan nagy bűnt követett el, melynekborzalmát talán senki sem érezte még át teljesen. Az izraelibíróság emberiség elleni bűnben találta vétkesnek, és Jeruzsá­lemben felakasztották.100. Meg lehet-e Eichmann-nak bocsátani? Hannah Arendt Jeruzsálemből tudósított a tárgyalás meneté­ről, figyelte Eichmannt, hallgatta, amit mond, tanulmányozta,azután írt egy könyvet, melynek címe: Eichmann Jeruzsálemben:Beszámoló a gonoszság banalitásáról.
    101. Banalitásról beszélni - ekkora bűn esetében? A kifejezésrőlbutaság, hiúság, laposság, üresség, unalom jut eszünkbe. Ho­gyan jellemezheti vele Eichmannt és szörnyű tetteit? Arendt nem azt állította, hogy amit Eichmann tett, nem voltrettenetes. Arra próbált rávilágítani, hogy Eichmann nem voltemberfölötti ember, még csak emberfölötti gazember sem:buta, unalmas, felszínes átlagfigura, aki emberi szabadságát anáci gépezet szolgálatába állította. Sokan felháborodtak Hannah Arendt megfogalmazásán. Sze­rintem ők estek áldozatul egy másik kísértésnek. Nem tették-eEichmann bűnét emberfelettivé? Nem kreáltak-e belőle gonoszistenséget? Szerintem igen. Számukra Eichmann vált a tömény gonosz­ság, a bűn leglényegének megtestesítőjévé, magává az ördöggé.Ő lett a gonoszság istene, akinek emberi külseje maszk csupán,hogy elfedje azt a tömény gonoszságot, amelyre csak egy istenképes. Ha Eichmannból olyan szörnyet csinálunk, akinek nem lehetmegbocsátani, elbocsátjuk az emberi felelősség kötelékeiből,kívül helyezzük a jón és a rosszon. Az ördögnek senki sembocsát meg. Hogy miért? Azért, mert túl van a jó és a rosszharcán, pusztán és tisztán csak rossz, ezért kizárjuk a megbocsá­tás lehetőségéből. Ez a paradoxon.Likvidáljuk hát Eichmannt. Agyoncsapjuk, mint egy halált hozószúnyogot. Lelőjük, mint valami veszélyes állatot, mely a fa­lunkba tévedt. Nem ítélkezünk fölötte, mint felelősségre von­ható emberi lény fölött, úgy végezzük ki, mintha nem is volnaember. Az igazság az, hogy nagyon átlagos emberek is követnek elkivételes bűnöket. Meg kell ítéljük tettüket, és ha tudunk, meg iskell bocsátanunk nekik; hiszen szeretnénk meggyógyulni. Ha a megbocsátás gyógyír a fájdalmas múltra, senkitől sem
    102. tagadhatjuk meg a megbocsátás lehetőségét, az áldozattól pediga gyógyulás esélyét. A megbocsátással a szeretet hatalma által megszegünk min­den „szemet szemért" elvet. És mit gondoljunk, vajon képes-e megbocsátani az áldozat?Meg tud-e tényleg bocsátani a szörnyetegnek? Ez már egy másik,egészen más kérdés.A válasz nem magától értetődő. Csak annak a szívéből fakad­hat, aki pokoli pillanatokon vagy éveken keresztül szenvedettegy szörnyeteg kínzásától. Sem tőlem, sem olyantól nem szár­mazhat, aki nem volt áldozata ilyen gaztetteknek, csak azoktól,akik saját szemükkel látták a rémet, akik saját életükben tapasz­talták gonoszságát. A választ talán nem is az ész adhatja meg. Talán csak a fájda­lomtól megtört szív, melyet végül eltölt a reménység.
*
 103. Van egy réges-régi történet a szabóról, aki a zsinagógából kijövettalálkozik a rabbival. - No, és mit csináltál a zsinagógában, Lev Ashram? - kérdezi arabbi. - Imádkoztam, rabbi. - Derék. És megvallottad bűneidet? - Igen rabbi, megvallottam kis bűneimet. - A kis bűneidet? - Igen, bevallottam, hogy néha rövidebbre vágom a szövetetés minden méter gyapjúból lecsalok néhány centit. - Ezt elmondtad Istennek, Lev Ashram? - Igen rabbi, és még mást is mondtam neki. Azt mondtam:„Uram, én csalok a posztóval, te meg hagyod, hogy kisgyerekekmeghaljanak. De ajánlok neked egy üzletet. Te megbocsátod azén kis bűneimet, én pedig megbocsátom neked a nagyokat". Harold Kushner rabbi azon a kimondhatatlan szenvedésenment át, hogy végignézze, amint fia meghal még azelőtt, hogybetöltötte volna a tizenötödik életévét. When Bad ThingsHappen to Good People (Amikor rossz dolgok történnek jóemberekkel) című könyvében felteszi a kérdést: Hol van Isten ésmit csinál olyankor, amikor tisztességes embereket igazságtalan,mély fájdalom ér? Kushner nem hibáztatja Istent a bennünket értrosszért; szerinte Isten egyszerűen nem tud mindenre odafi­gyelni, így hát megbocsáthatunk neki. De Kushner mégis
    104. kételkedik: „Képes vagy-e megbocsátani... Istennek..., amikormagadra hagyott és csalódást okozott azzal, hogy megengedi azáltala teremtett világban a balsorsot, a betegséget, a kegyetlensé­get, és hagyja, hogy ezek téged is sújtsanak?" Talán automatikusan azt válaszolod: Istent nem lehet semmi­vel sem vádolni, tehát megbocsátani sem lehet Neki. Ahogyan aZsoltárok könyve mondja: „Igaz az úr minden ő utában és min­den dolgában kegyelmes." (Zsolt. 145, 17) Istennek sosem kellbocsánatot kérnie. Amikor Istenre kerül a sor, ösztönös könyörületünk a segítsé­gére siet, hogy megvédje őt saját elégedetlenségünktől. Talán így van. De nem szabad, hogy elfojtsuk azok segélykiál­tásait, akik úgy érzik, Isten magukra hagyta őket, s bábként sod­ródnak a fájdalom viharában. Bánná-e Isten, ha belső békénketazáltal találnánk meg, hogy megbocsátunk Neki az elszenvedettfájdalmakért? És ha találunk valami módot, hogy megbocsáthas­sunk Neki anélkül, hogy előzőleg felelőssé tettük volna? Külön­leges viszony - különleges megbocsátás. Ellenére volna? Próbál­juk meg, beszéljünk egy kicsit az Istennek való megbocsátásról.Mit mondtunk, melyik a megbocsátás négy szakasza? Az elsőkettő: a fájdalom és a gyűlölet. Először: a fájdalomAzokra a fájdalmakra gondolj most, amelyek mélyek és igazság­talanok. Ne próbálj Istennek megbocsátani, amiért nem lettélszebb vagy okosabb. Azért se, hogy nem adott neked gazdagabbszülőket, zseniális génekkel. Az életben senki sem kaphat megmindent. És mindenképpen elvárható, hogy ne Istennek akarj a sajátvétkeidért megbocsátani. Ha húsz éven át napi két dobozcigarettát szívtál el, ne okold Istent, ha tüdőrákod lesz.105. Néha azonban minden különösebb ok nélkül ér bennünketnagy szenvedés, miközben kevésbé méltó embereknek semmigondja. Az egyik asszony tíz évig imádkozik sikertelenül, hogygyermeke szülessen; a tizenéves lány szórakozik egy kicsit, aztánelszalad a kórházba, hogy megszabaduljon attól, amit ez azasszony mindennél jobban szeretne. Valaki egészségesen él, ésmeghal harmincöt éves korában agydaganat következtében, mígbarátja iszik, dohányzik, tekintélyes pocakot növeszt, mégis elélnyolcvanöt évig. Ilyenkor nem ártana, ha Isten besegítene egykicsit. Néha alig kellene valamit csinálnia.
*
Titokban. Ha nincs is bátorságunk gyűlölni a Teremtőt, gyűlöljük aművét. A világot, amelyet teremtett vagy magunkat. Amikorbecsukjuk a szemünket életünk igaz örömei előtt, amikorbánkódunk, ha barátainkkal valami jó történik, amikor lelkünkvisszautasít minden örömteli benyomást, voltaképpen passzívgyűlöletet táplálunk Istennel szemben. Lehet, hogy az ateisták tudják nyíltan gyűlölni Istent. A hívők inkább Jeremiásra hasonlítanak. Nem merik Istentgyűlölni, ezért inkább az életet átkozzák. Amikor Jeremiás úgyérezte, hogy Isten teljesen elhagyta, gyűlöletét maga ellenfordította. ,Átkozott az a nap, amelyen születtem; az a nap, amelyenanyám szült engem, ne legyen áldott. Átkozott ember az, akiörömhírt vitt az én atyámnak, mondván: Fiúmagzatod születettnéked, igen megörvendeztetvén őt." (Jeremiás 2 0 , 1 4 - 1 5 )
    107. A hívő Isten legbecsesebb teremtményének gyűlöletén ke­resztül gyűlöli Istent. Gyűlölheted Őt, érezheted úgy, legkedvesebb barátod el­lened fordult.

 134. Maradhat-e harag a megbocsátás után?Igen, gyakran. Ezen nem lehet segíteni.Sokan azt hiszik, nem lenne szabad haragot érezniük, miutánmegbocsátottak. Ezzel nem értek egyet. Úgy gondolom, a haragés a megbocsátás élhetnek együtt ugyanabban a szívben. Nemmondtál csődöt a megbocsátásban pusztán amiatt, mert mégmindig haragszol, ha valaki súlyosan megbántott. Tökéletesen valószerűtlen az az elképzelés, hogy egyetlenmegbocsátó gesztus elűzheti az összes haragvó indulatot. A düh az emberi tisztesség végrehajtó hatalma. Ha nemlennénk képesek haragra gyúlni és dühösnek maradni, amikorvalami rossz dolog történik, emberségünk egy darabját veszíte­nénk el. Ne feledd, hogy kiradírozni nem tudod a múltat, legfeljebb afájdalmat gyógyíthatod, melyet maga után hagy. Ha valami rosszat tesznek velünk, ez a rossz életünk eltörölhe-tetlen tényévé válik. Amikor megbocsátunk, kigyógyítjuk ma­gunkat a gyűlöletből, melyet e tény okozója iránt érzünk, magáta tényt azonban nem változtatjuk meg. És nem semmisítjük megminden következményét sem. A halottak halottak maradnak, asebesültek gyakran megrokkannak. A gonosz létezése és a kár,melyet az embereknek okoz, nem szüntethető meg csodatétel­lel, és mindig nagyon feldühíthet bennünket. Az egyik férfi nem felejti el, hogy apja gyerekkorában megaláz-
    135. ta. A másik nem felejti el, hogy a főnöke azzal hitegette, milyenfényes jövő vár rá a vállalatánál. Az ember nem felejti el, hogyvalaki, akit szeretett, pusztán hasznot akart húzni belőle, ésegyszerűen faképnél hagyta, amikor a kapcsolat már nemvoltkifizetődő a számára. Még azt is ki merném jelenteni, hogy Jézusnem felejtette el Júdás árulását. A holokauszt túlélői nem felejtikel pokoli élményeiket. És amikor az ember felidézi a történteket, hogyan tehetné eztmásképp, mint haraggal? Visszatekinthet-e az ember a fájdalmas pillanatra vagy keserűévekre anélkül, hogy szenvedélyes, őrjítő és fájdalmas vágyat neérezne: bárcsak ne történt volna meg, ami annyira fájt? Néme­lyek talán képesek rá, de nem hiszem, hogy ilyen könnyedénmeg lehetne szabadulni az iszonyú emlékektől. Ám lehet úgytovábbra is mérges az ember, hogy haragja nem jár együttgyűlölettel. Amikor elindul valaki a megbocsátás útján, lassan elhagyja agyűlölködés okozta kielégülést. A gyűlölet eltávozik, miközbena harag megmarad.. Amikor a megbocsátás megkezdi felszaba­dító tevékenységét, a gyűlölködés - mely egykor hegesztőpisz­tolyból előtörő, vakító lánghoz hasonlított - lassan kihuny. Egy férfi egyszer azon veszi észre magát, mennyire kívánja,hogy volt felesége boldog legyen új házasságában. Az apameglepődve tapasztalja, milyen kétségbeesetten szeretné, hogylázongó lánya boldog legyen. Áldást kívánunk arra, aki megsér­tett, bármilyen igazságtalan és súlyos is volt a sérelem. Mi történik ilyenkor? A gyűlölet lassan elhalványul, mintahogyan az ember feje egyre kevésbé lüktet a harmadik aszpirinután. Haragot érzünk gyűlölet nélkül, és ez annak a jele, hogymegbocsátásunk valódi. A gyűlölet nélküli harag reményt ad.
*
Ha azt érdemlik, hogy valaki meg­váltsa őket saját őrült gonoszságuktól, váltsa meg őket Isten.Nekünk arra van szükségünk, hogy kigyógyuljunk a gyűlöletfertőzéséből, mely az általuk ejtett sebekből megmaradt. Végül pedig: akár egy imát is elmondhatunk a gyűlölt személylelki békéjéért. Ha így teszünk, lehet, hogy a megbocsátás újabb titkátfedezzük fel; nem kell elfojtanunk haragunkat, elég, ha -önmagunk kedvéért - nem kívánunk többé rosszat másoknak.A gyűlölet betegség, melyet gyógyítani kell. A harag energia,melynek irányt kell szabni. A gyűlölet után hagyjuk, hogy a haragelvégezze átalakító munkáját. A megbocsátás és a harag társaklehetnek a jó ügyben.
*
Összefoglalásként tehát: a gyógyító megbocsátás arra irányul,amit az emberek csinálnak, nem pedig arra, hogy milyenek.A megbocsátás gyógyító művészetét fokozatosan kell alkalmaz­ni, legalábbis a legtöbb ember esetében. A hétköznapi embereknek akkor sikerül legjobban a megbo­csátás, ha apránként hajtják végre, és mindig konkrét cselekede­tekhez kötik. Kudarcot vallanak, ha minden területre ki akarjákterjeszteni, mert a teljes körű megbocsátás majdnem mindigkudarcba fullad. Istent kivéve senki sem képes rá. Márpedig nekünk, halandóknak a megbocsátás első játék­szabálya, hogy észben tartsuk: nem vagyunk istenek.142. Sohasem vagyunk annyira szabadok, mint amikor visszanyúlunka múltunkba, és megbocsátunk valakinek, aki fájdalmat okozottnekünk. Senkit sem lehet erőszakkal rávenni, hogy megbocsásson.Senki sem a vak ösztön szavára bocsát meg, és senki sem képeskötelességből megbocsátani. Akkor lépünk túl azon, amit a kö­telesség diktál, amit az ösztön súg, és akkor lépünk át a szemé­lyes szabadság mezejére, ha valóban megbocsátunk annak, akiigazságtalanul bánt velünk.
*
  153. Számos érvet sorakoztathatnánk fel amellett, miért ne bocsás­sunk meg azoknak, akik ellenünk vétettek. Miért is gázolhatná­nak át az életünkön, vérző sebeket hagyva maguk után, elvárva,hogy megbocsássunk nekik, és úgy tegyünk, mintha mi semtörtént volna? A megbocsátás lázadás a hagyományos mindenért megfizetnielv ellen. „Koldusok menedéke" - írta George Bemard Shaw.Ezért aki a megbocsátás szépségéről prédikál, tartsa eszében,hogy amire buzdít, ellentétes minden tisztességes ember igaz­ságérzetével. Meg kell birkóznunk a szkeptikusok gyanújával, miszerint amegbocsátás nem több, mint vallásos trükk, amely ráveszi azembereket, hogy elviseljék a méltánytalan sérelmeket. Ne felejtsd el, hogy olyan dolgok megbocsátásáról van szó,melyeket elviselhetetlennek érzünk, és nem az élet elkerülhe­tetlen apró bosszúságairól.
*
Olyanoknak való megbocsátásról beszélek, akik bajt, mély ésigazságtalan fájdalmat okoztak, s akik miatt megalázottságunk-ban úgy éreztük magunkat, ahogy Isten egyetlen teremtményé­nek sem szabadna éreznie magát soha.
    154. Nem szabad eleresztenünk a fülünk mellett azokat az érveket,amelyek ilyen esetben a feltétel nélküli megbocsátás ellenszólnak. Ha figyelünk rájuk, a saját szívünkben is nemegyszer vissz­hangjukra lelhetünk. A becsületes szív ugyanis felháborodik, ha az igazságtalanfájdalmat olcsó csodaszerekkel próbálják gyógyítani. Hallanisem akar a megbocsátásról, ha az az áldozatot kiszolgáltatja, azelkövetőt pedig további fájdalomokozásra serkenti. Feltesszük tehát a kérdést: miért bocsássunk meg? Válaszunk pedig ez: mert a megbocsátás az egyetlen eszköz,amellyel igazságtalan világunkba némi igazságot csempészhe­tünk. Mert a megbocsátás a szeretet lázadása az igazságtalanfájdalom ellen, s egyedül ez ad reményt arra, hogy sebeinkegyszer begyógyulnak. 155. Igaza volt-e Shylocknak? Mint tudjuk, ő a klasszikus meg n e mbocsátó. De ki az, aki az ő szemszögéből nézné a történetet? Shylock Shakespeare A velencei kalmár című darabjábanszerepel. Sokat szenvedett. Hallgasd meg panaszát, mellyelAntoniót vádolja: „Lepocskondiázott... Nevetett, ha vesztettem;csúfolt, ha nyertem; gyalázta a népemet; megakadályozta azüzleteimet, hűtötte a barátaimat, fűtötte az ellenségeimet..."(Vas István ford.) De miért? Miért tiporta sárba Antonio Shyloc-kot? Shylock - uzsorás voltán túl - azért is részesült ilyen durvabánásmódban, mert zsidó volt. Miért kellene hát megbocsátania és úgy tennie, mintha semmisem történt volna közöttük? Nem kért többet, csak amennyitmegérdemelt, Antonio pedig belement az alkuba. Shylock korlátolt igazságérzete nem engedte, hogy használjaa józan eszét. Nem kellett hozzá lángelmének lenni, hogy végülkifogjanak rajta.A keresztények megnyerték a játszmát. Minketnem az érdekel azonban, okos volt-e Shylock, hanem hogy igazavolt-e. Shylock példáját csak azért hoztam fel, hogy felvethessem amegbocsátás igazságosságának kérdését. Simon Wiesenthal elmeséli saját rettenetes élményét a meg­bocsátásról egy koncentrációs táborban, és mi megborzongunk,amint újból felteszi a kérdést: valóban igazságos-e a megbocsá­tás? Wiesenthal szöges ellentéte az emberhúst követelő, meg-
    156. átalkodott, bosszúálló Shylocknak. Közönséges, egyszerű embervolt, a foglalkozása építész. A nácik karmaiba kerülve csak abbanreménykedett, hogy túlélheti a holokausztot. A történet egy lengyel koncentrációs táborban játszódik.Wiesenthalt aznap kórháztakarításra osztották be egy németkatonai kórházban. Egyszer csak odalépett hozzá egy nővér,karon ragadta és felszólította, hogy kövesse. Felvitte az emeletre,ahol bűzlő sebesültek sora mellett elhaladva odavezette az egyikágyhoz. Fiatal, haldokló SS-katona feküdt benne, fején gennyáztatta kötés. Lehetett talán huszonkét éves. A katona - Karinak hívták - megragadta Wiesenthal kezét.Görcsösen szorította, mintha attól félne, hogy elszalad. Beszél­nie kell egy zsidóval, mondta. Be kell vallania rettentő bűneit,hogy feloldozást nyerhessen, különben nem tud nyugodtanmeghalni. Hogy mit tett? Egy orosz faluban harcolt, ahol néhány százzsidót gyűjtöttek össze. Az egysége azt a parancsot kapta, hogyegy bizonyos házba teli benzineskannákat hordjanak. Azutánmintegy kétszáz embert tereltek be oda, míg azok már mozdulniis alig tudtak, majd kézigránátokat dobáltak be az ablakon, és aház kigyulladt. A katonáknak megparancsolták, hogy mindenkitlőjenek le, aki megpróbál kiugrani az ablakon. A fiatal katona nem tudott szabadulni a szörnyű képektől."Az egyik emeleti ablak mögött egy férfi állt kisgyerekkel akarján. Mellette fiatal nő, nyilván a gyerek anyja. A férfi szabadkezével eltakarta a gyerek szemét, aztán kiugrott az ablakon.Másodpercek múlva az anya is követte őket. Lőttünk... Iste­n e m . . . sosem fogom elfelejteni, máig gyötör az emlék." Kis szünetet tartott, aztán így folytatta: „Tudom, hogy szörnyű,amit elmeséltem. Nagyon szerettem volna elmondani egy zsidó­nak, és bocsánatát kérni. Tudom, hogy szinte lehetetlent kérek,de amíg nem kapom meg, nem tudok nyugodtan meghalni."157. Csend következett. A nap magasan járt. Hogy Isten éppen holvolt, azt nem lehetett tudni, de a két, egymásnak idegen emberott és akkor teljesen magára maradt a megbocsátás drámájában.A „felsőbbrendű faj" képviselője az elátkozott faj egy tagjánakkönyörgött megbocsátásért. Wiesenthal elmondja, mit tett. „Felálltam, ránéztem. Láttamkönyörgésre kulcsolt kezét. Végül egyetlen szó nélkül kimen­tem a teremből." A német úgy halt meg, hogy az emberi bocsánatnem lett osztályrésze. Wiesenthal túlélte a koncentrációs tábort, ám a fiatal katonátsosem felejtette el. Hosszú időn át őrlődött: nem kellett volnamégis megbocsátania neki? Azután Sunflower (Napraforgó)című könyvében elmesélte a történetet, befejezésül az olvasó­nak szegezve a rettenetes kérdést: „Te mit tettél volna?" Nem tudom, mit tettem volna. Sosem lehetünk biztosakbenne, mi hogyan viselkednénk valaki másrettenetes dilemmá­jában. Csak azért mondtam el történetét, hogy arra késztessekmindenkit, jól gondolja meg, mielőtt bárkit - magát is beleértve- megbocsátásra késztet. Jól tette volna Wiesenthal, ha megbocsát? Vagy mégsem? Harminckét közmegbecsülésnek örvendő ember írta megvéleményét Wiesenthalnak. Legtöbbjük Josekkal, Wiesenthalfogolytársával értett egyet. „Nem volt jogod megbocsátani azok­nak az embereknek a nevében, akik nem hatalmaztak fel rá. Amitvalaki ellened követ el, azt megbocsáthatod és elfelejtheted, haakarod. A te dolgod. De rettenetes bűn lett volna, ha másokszenvedésével terheled lelkiismeretedet." Rettenetes bűn lett volna megbocsátani! Miért? Azért, mertsenkinek sincs joga megnyugtatni egy bűnöző lelkiismeretét,csak magának az áldozatnak. Az a tény, hogy Wiesenthal igazságosan cselekedett az áldoza­tokkal szemben, még nyitva hagyja a kérdést: az SS-katonával éssaját magával is igazságosan járt-e el?
    158. Néhány író megfogalmazta: az SS-katona nem érdemelt bo­csánatot. Herbert Marcuse valószínűleg azt mondta ki, amit alegtöbben gondoltak: „Nem lehet, és nem is szabad, hogy valakividáman gyilkoljon és kegyetlenkedjen, aztán a megfelelő pil­lanatban egyszerűen bocsánatot kérjen és kapjon." Senki sem emelte fel szavát olyan szenvedélyesen a megbo­csátás ellen, mint Cynthia Ozick. „Legtöbbször azt halljuk: abosszú eldurvít, a megbocsátás finommá tesz. De az ellenkezőjeis igaz lehet. A rabbik azt mondták: aki ma könyörületes akegyetlennel, holnap közönyöslesz az ártatlannal. A megbo­csátás fájdalmat okozhat... arca nyájas, de a lemészároltaké kő-merev. Haljon csak meg az SS-katona kegyelem nélkül. Jussonpokolra." Miért kellene, hogy nyugodtan haljon meg? Miért kellenefeloldozást kapnia bűnéből egy zsidótól? Miért bocsásson megbárki is ennek a gyilkosnak, hogy szabadon engedje, minthaéletében egy puskát sem sütött volna el? Hát nem érdemeltemeg, hogy bocsánat nélkül haljon meg? Igazságos lett volna a megbocsátás magával Wiesenthallalszemben, aki maga is rettenetes szenvedéseket élt át. Ez a rend­kívül erkölcsös ember a koncentrációs táborba zárt többiekkelegyütt arra volt ítélve, hogy meghaljon. A nácik szinte mindené­től megfosztották: megölték nyolcvankilenc hozzátartozóját. Ésmost, egy váratlan pillanatban, kezében tartja egy náci sorsát.Miért ne vágná el a torkát a felsőbbrendűnek néma megvetésegyilkos élével? Nem követett volna el maga is égbekiáltó igaz­ságtalanságot, ha a megbocsátás vigasztaló szavaival fordul a né­methez? Vannak, akik Wiesenthal története nélkül is tudják, hogy amegbocsátás igazságtalan. Saját bőrükön, lelkük katlanjábanérezték.
*
 Most pedig lássuk, tudunk-e érveket felsorakoztatni az igazsá­gos megbocsátás mellett. Két nézőpontot javasolok.
    161. A megbocsátás utat nyit az igazságosság feléElőször is: a megbocsátás igazságot szolgáltat a tényeknek.Nem próbálja megváltoztatni a múltban történteket. Csak ahamisítók hiszik, hogy a történelmi tényekkel manipulálni lehet.A történelem kérlelhetetlen. Csak akkor indulhatunk el amegbocsátás felé, ha elutasítjuk a gumigerincű kísértést, hogy avelünk történt rosszat esetleg ne is lássuk olyan tragikusnak. Valakit sérelem ér. Ha túl büszke ahhoz, hogy beismerje, sem­mirekellő férje fájdalmat tudott okozni neki, a krízist elodázhat­ja. Ha túlságosan félünk saját fájdalmunktól, és ezért nem merjükteljesen átengedni magunkat ennek az érzésnek, lehet hogy csakkörüljárjuk a megbocsátás kérdését. A válság akkor következikbe, amikor tudomásul vesszük a tényt, hogy valaki méltatlanulbánt velünk, holott módjában állt volna ezt elkerülni. A megbo­csátás csak azok kiváltsága, akik hajlandók tárgyilagosan elis­merni az igazságtalan fájdalom szomorú tényét. A megbocsátás paradox módon a vétkes emberi méltóságánakis jót tesz. Ha hiszel abban, hogy minden cselekedetünketrajtunk kívül álló erők előre elrendelték, sosem fogsz belépni amegbocsátás körébe. Ha úgy gondolod, hogy a téged megbán­tók csupán sorsuk tehetetlen áldozatai, hogy nem tudnak kisza­badulni neurotikus szüleik által kialakított életstílusukból, hogynem tehetnek arról, amit csinálnak, felesleges megbocsátanodnekik. Esetleg sajnálhatod őket, segíthetsz nekik, megbocsátaniazonban nem bocsáthatsz meg.Ezt csak akkor teheted, ha oda mersz állni az illető elé, hogyszemébe mondjad: felelősnek tartod azért, ami történt. A meg­bocsátás tehát igazságos a vétkezőkkel szemben is, hiszen sza­bad emberi mivoltuk figyelembevételével mérlegeli tetteiket. De térjünk vissza a lényegre. Valóban méltó módja-e a meg­bocsátás annak, hogy megbirkózzunk a fájdalommal, amit egyfelelős ember tőrdöfése okozott? 162. Nos, mi lehet a megbocsátás alternatívája? Kell-e, hogy a múlt egy kegyetlen történésének igazságtalan­sága megkövüljön? Azt akarod, hogy magánéleted megmereved­jen a visszafordíthatatlan múlt egyetlen szerencsétlen pillanatá­nál? Vagy tudsz jobb megoldást? Tegyük fel, hogy nem nyugszol bele a történtekbe, de meg­bocsátani sem vagy hajlandó. Van harmadik megoldás is? Netána bosszú? A bosszúvágy a kiegyenlítés szenvedélyes kívánása. Hevesvágy, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzál, amilyen téged ért:„szemet szemért". Így igazságos. A bosszúval az a baj, hogy sosem éri el a célját. Minden bosz-szúálló akció láncreakciót indít el, mely aztán parttalanul höm­pölyög tovább. Sértőt és sértettet egyaránt a fájdalom lavinája alátemet, és addig nem szabadulhatnak, ameddig kiegyenlítést kö­vetelnek. Vajon miért folytatódnak a családi viszályok egészen addig,ameddig mindenki meg nem hal, vagy túl öreg és fáradt nemlesz a harchoz? Egyszerű az ok: két ember, két család sosem méri ugyanazzala mércével a fájdalmat. Amit én érzek, mindig erősebb fájdalom­nak tűnik, mint amit másoknak okozok. Te mindig súlyosabbnaklátod az általam elkövetett bűnt, mint én. A kapott és az adottfájdalom tehát sosem egyenlíti ki egymást; úgy különböznekegymástól, mint az emelkedő és a lejtő a hegy két oldalán. Ha bántasz, és én viszonzom, gondolhatom, hogy csak aztkapod, amit megérdemeltél. Te azonban a kapott fájdalmatelfogadhatatlanul nagynak fogod találni. Szenvedélyes igazság­vágyad arra fog késztetni, hogy visszavágj, ezúttal már kemé­nyebben. Aztán megint én jövök. De mikor lesz vége? A„szemet szemért" elv következő lépcsőfoka a lábat lábért,majd végül életet életért. Akármilyen fegyvert használunk is -szavakat, bunkósbotot, nyílvesszőt, puskát, bombát vagy nukleá-
    163. ris rakétát - a bosszúállás az erőszak láncreakcióját indítja el.Igaza volt Gandhinak: ha mindenki a „szemet szemért" elvalapján élne, a fél világ vak volna. Egyetlen kivezető út van, ezpedig a megbocsátás. A megbocsátás nem azért lehetséges megoldás a bosszúálláshelyett, mert finom és erőszakmentes; azért valódi alternatíva,mert az egyetlen kreatív módszer az igazságtalanság mérséklé­sére. A megbocsátás esélyt ad a kibékülésre; lehetőség a közöséletre a közös halál helyett.Az akaraterő csodája, mely eltávolítjaaz emberek közötti akadályokat, s a csoda akkor teljesedik ki,amikor két elidegenedett ember a körülményekhez képestlehetséges legtisztességesebb alapokra helyezett kapcsolatbantalál egymásra. A kibékülés alternatívája a szüntelen önpusztítás. A kiválóamerikai teológus, Reinhold Niebuhr ezt értette meg a másodikvilágháború után, és így írt: „Végül meg kell békélnünk ellensé­günkkel, vagy mindketten elpusztulunk a gyűlölet ördögi köré­ben."

A bosszú sosem ad teljes megelégedést. Néha nem is tudunkvisszaütni. Lehet, hogy bánatunk okozója nem él már, lehet, hogymagunk vagyunk öregek és gyengék. Mi más marad akkor ne­künk, mint saját haragunk? Főhetünk mérgünk keserű levébenbosszúállásra és megbocsátásra egyaránt képtelenül. Tehetetlenbénaság. így nem lesz igazság. A bosszú elsüllyeszt a fájdalmas és igazságtalan múlt iszapjá­ban. Ahelyett, hogy korrektebb kapcsolatok új rendszeréndolgoznánk, a bennünk munkálkodó bosszúvágy egyre mé­lyebbre nyom a régi igazságtalanság mocsarába. S mindezt - nefeledjük - a „fair play", a tisztességes játék elvének nevében.

*
Tévesen gondolkodsz azonban, ha azt hiszed, hogy a megbo­csátás által igazságtalanságot követnél el önmagaddal szemben,és ezért nem vagy rá hajlandó. Ellenkezőleg: a megbocsátás azegyetlen lehetőség, hogy igazságosan bánj magaddal. A kiegyen-lítősdi eleve vesztes játszma; a végső kudarc, hiszen befejezése­kor jobban fáj, mint amikor elkezdted. Idézd fel a meg nem érdemelt bántás fájdalmát, a hátbatáma-dottság, becsapottság, megalázottság érzését. Emléke táplálja aharag tüzét, felmelegíti a sérelmet; ismét fáj, igaz? Képzeld el,hogyha sosem bocsátasz meg, ahányszor csak eszedbe jut valaki,aki bántott, annyiszor éled újra a fájdalom. Előfordulhat, hogyképtelen vagy másra gondolni, mint őrá. Saját régi fájdalmadfoglyává válsz, magad építette kínzókamrává lesz életed.Az idősegített volna a fájdalom elhalásában, de te életben tartottad,hagytad, hogy újra és újra leteperjen. Emlékezeted mindannyiszor újrajátssza a sérelmet, végtelení­tett videoszalagként idézi fel megállás nélkül egykori találkozá-
    165. sodat a fájdalommal. Kikapcsolni nem lehet. Te meg mint egyszenvedélybeteg, függsz tőle, nem tudsz leszokni a fájó múltraemlékezéstől. Minden alkalommal, amikor memóriád leforgatjaa szalagot, végigvág rajtad a fájdalom korbácsa. És ez szerintedigazságos magaddal szemben? A meg nem bocsátás nyomorúsá­gos igaza? Ennél igazságtalanabb már nem is lehetnél önmagad­hoz. A magától nem múló fájdalomra egyetlen gyógyír létezik: megkell bocsátanod okozójának. Ha ezt megteszed, a fájdalom nemtér többé vissza; ahogyan emlékeid egyszer csak más színbenkezdenek feltűnni, úgy ki is gyógyulsz fájdalmas felidézésükből. Amikor a bűnöst feloldozod bűne alól, rosszindulatú dagana­tot távolítasz el a lelkedből.

Ha túl könnyű a bocsánat, túl gyors a felejtés; ártatlanemberek válhatnak ragadozók prédájává, akik a legkevésbé semkíváncsiak megbocsátásunkra. Ha megbocsátasz a náciknak, szól az érvelés, idővel elfelejteda holokausztot. Ha az örmények megbocsátanak a törököknek,gyermekeik nem fognak emlékezni a mészárlásokra. Ha azukrán „kulákok" megbocsátanak Sztálinnak, gyermekeik nemfogják tudni, hogyan hagyta éhen halni szüleiket. Ha a kambo-
    167. dzsaiak megbocsátanak Pol Potnak, gyermekeik nem fognakemlékezni az ártatlanok milliói ellen elkövetett tömeggyilkossá­gokra. A felejtés kockázata egyszerre magán- és közügy. Ha egyszermegbocsátunk, és megtanuljuk lenyelni öklendezés nélkül atörténelem bűzös mocskát, arra eddzük magunkat, hogy a jövőszörnyetegeinek legmocskosabb tetteit is meg tudjuk emészte­ni.

*
Nézzük meg az érem mindkétoldalát. Lehet, hogy történelmünk szörnyalakjai nem is voltakolyan gonoszak, mint áldozataik hitték. Átlagemberekre nem lehet bízni a megbocsátást, tartják egye­sek. Isten meg tud úgy bocsátani a bűnösöknek, hogy közben nefeledkezzen meg magáról a felháborító bűnről. Tudja, hogy abocsánatot nyertekben maradt elég romlottság ahhoz, hogy újravétkezzenek. A halandók legtöbbjénél azonban a megbocsátáseltörli az emlékezést, elfeledteti velük a bűn keserű ízét. Olya­nok, mint az iszákosok; csak addig gyűlölik az italt, míg tart amásnaposság. Ahogy emlékeik elhomályosodnak, ők egyre engedékenyeb­bé válnak. Gyengeségüket bölcs éleslátásnak álcázzák. Miutánmegbocsátottak, szorgalmasan keresik az enyhítő körülménye­ket: a történelem súlya, a nehéz idők, a szegénység sújtotta tár­sadalom, a terhelt család, a gének.így volt rendelve, mondják.
    168. Óvakodj a könnyű megbocsátás zavaros fejű puhányságától! Lehet-e ennél súlyosabb érveket felhozni a megbocsátásellen? A kockázat csökkentésének egyik módja, ha egyszerűenelhatározzuk, hogy nem engedjük a következő generációkatfelejteni. Beszélhetünk gyermekeinknek a múlt borzalmas tet­teiről, minden generációnak hegyi beszédként adhatjuk tovább,múzeumokat építhetünk a népirtás mementójaként, emlékmű­veket állíthatunk az áldozatoknak. Megfogadhatjuk, hogy gyer­mekeink és azok gyermekei sosem mondhatják majd: nemtudtam róla. Tudatában kell lennünk azonban, hogy az emlékezés is prob­lémákat vet fel. Ha a felejtés az ismétlődés melegágya, úgy azemlékezés az állandósulásé.Az emlékezés táplálja a gyűlöletet,és olyan belső feszültséget teremthet, amelyet csak a kiegyenlí­tés tud feloldani. Kiegyenlíteni azonban nincs mód, még ha mil­lió évig próbálnánk is. így az emlékezés éppen azokat sújtja, akika legtöbbet szenvedtek.„Csak vigyázz magadra ésőrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, a melyeket
    169. láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljeséletedben, hanem ismertesd meg azokat a te fiaiddal és fiaidnakfiaival." (Mózes V. 4 , 1 0 ) Felejteni nem szabad soha. Ha elveszted emlékeidet, elvesz­ted identitásodat. És elveszíted személyes befolyásodat népedjövőjére.

Emlékezz Jézus ször­nyű halálára, amíg el nem jön ismét az idők végeztével - ezt ta­nították korai követői. Céljuk nem az volt, hogy a Jézus igazságta­lan halála elleni felháborodás dühét táplálják; épp ellenkezőleg. Nem akarom alulbecsülni a kockázatát annak, hogy felejtésün­ket az emberek kihasználják. A kegyelem mindig szerencsejáték.Isten tudja. Ő tudja, milyen megbocsátani, hogy aztán a vakmerőismét ott álljon előtte, s újra a bocsánatát kérje. „Vétkezz, hogy akegyelemben sokasodjál!" Miért ne? Ha szívesen megbocsátasz,akár többször is megszerezzük neked ezt az élvezetet. Isten azonban vállalja a kockázatot, s így tesz mindenki, akimegbocsát. Nem az tehát a kérdés, veszélyes-e a megbocsátás, hanemhogy van-e biztonságosabb tét; legtöbbször ez ugyanis a megha­tározó szempont. A megbocsátás kockázatos vállalkozás, de van mód növelniesélyeinket. Az egyik éppen az, ha az emlékeinkben élő szörnyű­ségeket feloldó emlékekké alakítjuk. Azt hiszem, érdemes vállalni a kockázatot.
*
Ha valóban szereted magadat, egyben tiszteled is. És éppen azönmagad iránt érzett tisztelet visz bele azokba a helyzetekbe,melyekben a megbocsátás igénye felmerül. Ha tiszteled önmagad, határt szabsz a rossz bánásmódnak,amelyet hajlandó vagy eltűrni figyelmetlen vagy kegyetlenemberektől, még ha szereted is őket. Bizonyos sérelmeket nemfogsz elviselni azon egyszerű oknál fogva, hogy önbecsülésednem engedi. Nem tűröd el, ha barátaid, akikben bízol, hűtlenekhozzád, ha házastársad, akit szeretsz, megcsal, ha imádottgyerekeid komiszkodnak veled. Ezek a sérelmek túl vannakazon a határon, amit egy önmagát becsülő ember még elvisel.

 A legnagyobb tiszteletet akkor tanúsítod az emberek iránt,amikor lehetővé teszed, hogy felelősséget vállaljanak tetteikért.A szeretet erre is képes; megengedi, hogy a vétkes felelősségetvállaljon azért, amit ellenünk tett. A szeretet nem fedez minden gonoszságot, nem keres min­denre mentséget, nem véd meg mindentől.
*
Amikor valakit tisztelve szeretünk,számon kérhetjük rajta, mit tesz velünk. Ezután belekerülünk amegbocsátáshoz vezető válságba. És most következik a csodálatos fordulat: a szeretet, amelyválságba juttatott, ahhoz is erőt ad, hogy kikerüljünk belőle. A szeretet révén tisztelünk valóságos emberi lényekkéntmásokat még akkor is, ha úgy bántak velünk, mint a ronggyal. Akia fájdalmat okozta, nem elfajzott szörnyeteg: bonyolult emberilény, nem csupán gonosz és hibbant. Van rá lehetőség, hogyjobb, igazabb emberré váljon, mint akkor volt, amikor belédmart. Ha tiszteled őt, könnyebben meglátod az embert a disznómögött. így könnyebben elindulhatsz a megbocsátás útján. Az igazi szeretet meri vállalni az odaadást valaki más iránt;ebben rejlik kiszolgáltatottsága és ereje.180. Amikor odaadással viseltetsz egy másik ember iránt, a kifür­készhetetlen jövőbe nyúlsz, és elkötelezed magad, hogy történ­jék bármi, együtt leszel azzal, akit szeretsz. Amikor ezt teszed, aztvárod, hogy ő is hasonló elkötelezettséget vállaljon. De mekkora kockázattal jár megbízni valakinek az ígéretében,nem utolsósorban a saját magunkéban! Egyáltalán nem lep meg,hogy az emberek megszegik fogadalmaikat, inkább azon csodál­kozom, honnan veszik az erőt, hogy teljesítsék őket. A kötelezett­ségvállalás rendkívül kiszolgáltatottá tesz. Ha nem mered vállalni a megbocsátás kockázatát, legjobb, hakerülsz minden elkötelezettséget. Minden eshetőségre készenélj becsomagolt bőrönddel, hogy mindig kicsusszanhass azajtón, ha a kapcsolat, amelybe belementél, már nem elégkifizetődő.Elszaladhatsz a fájdalom elől, lehetőség szerint minélgyorsabban, majd mások összerakják, amit leromboltál. Vagylehetsz városi remete, soha meg nem engedve magadnak, hogymélyebb kapcsolatokba bonyolódj, mint amennyi a munkádelvégzéséhez szükséges. Ha ki tudsz bújni a szeretet kötelezett­ségei alól, sokáig élhetsz anélkül, hogy valaha is meg kellenebocsátanod. Aki azonban eléggé szeret ahhoz, hogy merjen kötelezettsé­get vállalni, jó esélye van rá, hogy megbocsátani kényszerül,hiszen amikor szeretete elkötelezi, sebezhetővé lesz: fájdalomjárja át, ha partnere megszegi ígéretét.
*
 Mindig ártatlan báránynak érezzük magunkat, ha igazságtala­nul bántanak. Ám korántsem vagyunk olyan tiszták, amilyennekhisszük magunkat. Elárultak, megcsaltak, megrágalmaztak vagyezer más módon vétkeztek ellenem, miközben szerintem olyanártatlan vagyok, mint a ma született bárány. De attól még én nemleszek jó, ha más rosszul bánt velem. Ahogyan Reinhold Niebuhrírta évekkel ezelőtt: „Minden emberi lélek a különböző indíté­kok útvesztője, minden cselekedet, jó és rossz egyaránt, bonyo­lult belső vita és feszültség eredménye." Túlságosan összetettekvagyunk, hogysem tiszták lehetnénk. Ráadásul a legritkább esetben vagyunk teljesen vétlenek.Gyakran magunk is hozzájárulunk sebezhetőségünkhöz, szintekiköveteljük a sérelmet.Nem mindig azért, mert túlságosanszeretünk valakit; sokszor egyszerűen csak butaságból. Lehet,hogy magunk is tehetünk róla, ha becsapnak, mert túl lustákvagyunk, hogy alaposan megvizsgáljuk, milyen üzletbe szállunkbele. Talán részben mi idéztük elő partnerünk hűtlenségét, ha
    183. érzéketlenül nem vettünk tudomást szükségleteiről és vágyairól.Nemegyszer ítéleteink merevségében vagy indulataink zabo-látlanságában kereshetjük az okát gyermekeink lázadásának.Az mindenesetre bizonyos, hogy ha most éppen mi vagyunk is asértett fél, ártatlanok nem vagyunk. Az erény mindig viszonylagos; sosem vagyunk olyan ártatla­nok, mint gyűlöletünkben eleinte gondoljuk, ha sérelem ér. Saját hibáink csökkentik a szakadékot közöttünk és azokközött, akik bántottak.

Elfogadni a megbocsátást anélkül, hogy a képességet gyakorol­nánk, abszurd dolog; olyan, mintha úgy próbálnánk kifújni alevegőt, hogy nem szívjuk be, vagy mintha úgy akarnánk járni,hogy közben nem mozgatjuk a lábunkat. A megbocsátás tulajdonképpen attól is függ, hogyan éled azéleted. Általában mit csinálsz, ha bánt valaki? Minden esetben atorkának ugrasz? Bosszút forralsz, akárhányszor rosszul bánnakveled? Lehet úgy élni, hogy mindenért megfizetünk? Ha sohasenkinek sem akarsz megbocsátani, ha egyetlenegyszer sempróbáltál megszabadulni egy gyűlöletes emléktől és helyreállí­tani egy szeretetteljes kapcsolatot, nagy bajban vagy. Ha próbálsz megbocsátani, még ha döcögősen megy is, ésegyik nap megbocsátasz, másnap megint gyűlölsz, aztán megintmegbocsátasz, jó úton jársz. Legtöbben amatőrök vagyunk, néhaügyetlen kontárok. Na és? Ebben a játékban mindenki kezdő.* Kínai fogalompár. A jin a sötét, negatív ( n ő ) ; a jang a világos, a pozitív (férfi).

Bocsáss Meg és Felejts - Lewis B. Smedes

 

Lewis B. Smedes - Bocsáss meg és felejts

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 


F.M.DOSZTOJEVSKIJ

MEGALÁZOTTAK ÉS MEGSZOMORÍTOTTAK




*
 ... Ez az arc éppen azzal taszított, hogy kifejezése mintha nem a sajátja lett volna, hanem mindig mesterkélt, kieszelt, kölcsönzött, s az emberben az a vak meggyőződés támadt: sohasem fogja látni az igazi arcát. Jobban szemügyre véve, azt gyanította az ember, hogy az örök maszk alatt gonoszság, ravaszság és szerfelett nagy önzés rejlik. Különösen megragadta a figyelmet látszatra nyílt, gyönyörű, szürke szeme. Mintha egyedül ez a szempár nem tudott volna teljesen engedelmeskedni akaratának. Úgy látszott, lágyan és kedvesen akar nézni, de tekintetének sugarai mintegy széthasadtak, s a kedves, lágy sugarak között kemények, gonoszak, bizalmatlanok és fürkészők villantak meg...

*
*
 ...- talán apjától örökölte -, hogy mindig dicsérje az embert, a valóságnál jobbnak lássa, és erősen túlozza jó oldalait. Az ilyen embernek később keserves a csalódás; még keservesebb, amikor érzi, hogy maga a hibás. Miért várt többet, mint amennyit adhattak? Az efféle emberekre pedig lépten-nyomon ilyen csalódás vár. Még az a legjobb, ha nyugodtan megülnek a zugukban, és nem mennek ki a világba;

*
*
...- Mosolyogni próbált, és különös tekintetet vetett rám, mintha a lelkében megszólaló jó érzéssel küszködne. Szegényke! Szerető, gyengéd szíve megmutatkozott embergyűlöletén és elkeseredésén keresztül is.

*
*

...

A könnyek már elfojtották szavát. Olyan erővel tört ki belőle a zokogás, mint tegnap a rohama idején. Térdre esett előttem, a kezem, lábam csókolgatta...

- Szeressen engem! - ismételte. - Egyedül csak maga, csak maga!...

Görcsösen átölelte a térdemet. Oly sokáig elfojtott érzései feltarthatatlanul, hirtelen törtek felszínre, s én megértettem különös makacsságát, amellyel szűziesen rejtegette szívét, annál makacsabbul, annál zordabbul, minél erősebb volt benne a vágy, hogy megnyilatkozzék; ez aztán elkerülhetetlenül ilyen kitöréshez vezet, amikor az ember az önfeledtségig átadja magát a szeretet, a hála érzésének, a becézésnek, a könnyeknek...

Zokogása hisztérikus rohammá fajult. Nagy nehezen fejtettem le magamról ölelő karját. Felemeltem, és a díványhoz vittem. Még sokáig sírt, arcát a párnába fúrva, mintha szégyellne rám nézni, de kis keze erősen szívére szorította a kezemet.

Lassan-lassan lecsillapodott, de csak nem emelte fel az arcát. Egyszer-kétszer rám pillantott a szeme sarkából, s tekintetében sok gyengédség és ismét valami rejtőzködő, félénk érzés tükröződött. Végül pirulva elmosolyodott.

*
*
...

Igen, könnyek a szegény Nelli miatt, ámbár lázongó méltatlankodás is támadt bennem: most nem nyomorúságában koldult, nem volt elhagyatva, kiszolgáltatva a sors önkényének; nem sanyargató ellenségeitől szökött meg, hanem barátaitól, akik szerették és becézték. Mintha el akart volna képeszteni, meg akart volna ijeszteni valakit a tettével; szinte kérkedett vele! De valami titkos érzés is érlelődött a lelkében... Igen, az öregnek igaza volt; megszomorított lény ő, a sebe még nem gyógyulhatott be, s úgy látszott, szándékosan tépi fel sebét ezzel a rejtélyességgel, ezzel az irántunk tanúsított bizalmatlansággal; szinte élvezi fájdalmát, a szenvedésnek ezt az önzését, ha lehet így kifejezni. A fájdalomnak ezt a felkavarását és ennek élvezetét megértettem: sok sorsüldözött, igazságtalanságot tapasztaló, megszomorított és megbántott teremtésnek az élvezete ez. De hát mi milyen igazságtalanságot követtünk el Nellivel szemben? Mintha bennünket akarna meghökkenteni és megrémíteni szeszélyeivel és vad kitöréseivel, mintha csakugyan kérkedne előttünk...

*
*

... Menj el, nem bírok rád nézni! Menj! Menj!

Megértettem, hogy jelenlétem az őrjöngésig fokozhatja dühét, s ez érthető is, így hát jobbnak véltem távozni. A lépcsőházban leültem a legfelső fokra - és vártam. Néha felkeltem, benyitottam, odaszólítottam Mavrát, és kikérdeztem: a leány sírt.

Így telt el másfél óra. Nem is tudom elmondani, mit álltam ki közben. A szívem egészen megdermedt, határtalan fájdalom szaggatta. Hirtelen kinyílt az ajtó, Natasa szaladt ki kalapban, köpenyben. Szinte öntudatlan volt, s később maga mondta, hogy nem emlékszik, nem tudja, hová és milyen céllal akart futni.

Még fel sem tudtam ugrani, hogy valahová elbújjak előle, amikor meglátott, s mintha villám sújtotta volna, mozdulatlanul megállt előttem. "Váratlanul ráeszméltem - mondta később -, hogy én, kegyetlen, őrült teremtés, képes voltam elkergetni téged, a barátomat, a testvéremet, a megmentőmet! S amint megláttam, hogy te szegény, akit megsértettem, ott ülsz a lépcsőmön, nem mégy el, hanem várod, mikor hívlak újra - istenem! -, ha tudnád, Ványa, mi történt velem akkor! Mintha kést szúrtak volna a szívembe..."

- Ványa, Ványa! - kiáltotta, felém nyújtva a kezét. - Itt vagy!... - És a karomba rogyott.Felkaptam, és bevittem a lakásba. Eszméletlen volt. "Mit tegyek? - gondoltam. - Láza lesz, az bizonyos!"

*
*

...- Nem bocsátott meg! - válaszolt Nelli, és kínlódva igyekezett erőt venni magán. - Egy héttel a halála előtt mama magához hívott, és így szólt: "Nelli, menj el még egyszer utoljára nagyapához, és kérd meg, hogy jöjjön el hozzám, és bocsásson meg; mondd meg neki, hogy néhány nap múlva meghalok, s téged egyedül hagylak a világon. S mondd meg azt is, hogy nehezen halok meg..." El is mentem, bekopogtam, nagyapa ajtót nyitott, s mikor meglátott, tüstént be akarta csukni előttem, de én mind a két kezemmel belekapaszkodtam az ajtóba, és kiabálni kezdtem: "Mama haldoklik, magát hívja, jöjjön!..." Ő azonban ellökött, és becsapta az ajtót. Én visszatértem mamához, lefeküdtem melléje, átöleltem, és nem szóltam semmit... Mama is megölelt, és semmit sem kérdezett...Halála előtt, az utolsó nap estefelé a mama odahívott magához, megfogta a kezem, és azt mondta: "Ma meghalok, Nelli", beszélni akart még, de már nem bírt. Nézek rá, hát mintha már nem is látna, csak a kezemet szorítja erősen. Óvatosan kihúztam a kezem, kilopóztam, és egész úton szaladtam, amíg csak nagyapához nem értem. Amint megpillantott, felugrott az asztaltól, csak nézett, és úgy megijedt, hogy egészen elsápadt, és remegni kezdett. Megragadtam a karját, és csak annyit mondtam: "Rögtön meghal." Ekkor hirtelen kapkodni kezdett: fogta a botját, és utánam sietett; még a kalapjáról is megfeledkezett, pedig hideg volt. Felkaptam a kalapot, a fejébe nyomtam, és kiszaladtunk. Siettettem, azt mondtam, üljünk bérkocsiba, mert mama mindjárt meghal; de nagyapának hét kopejka volt minden pénze. Megállított bérkocsisokat, alkudozott, de azok csak nevettek, Azorkát is kinevették, mert Azorka velünk volt, úgy futottunk egyre tovább. Nagyapa elfáradt, zihálva lélegzett, de azért sietett, szaladt. Egyszer csak elesett, a kalap lerepült fejéről. Felsegítettem, ismét fejére tettem a kalapot, és karonfogva vezettem tovább, de éjszaka lett, mire megérkeztünk... Anya már holtan feküdt. Ahogy nagyapa meglátta, összecsapta a kezét, remegve megállt mellette, de nem szólt semmit. Akkor odamentem a halott mamához, megragadtam nagyapa kezét, és rákiáltottam: "Nézd, te kegyeden, gonosz ember, nézd!", mire nagyapa is felkiáltott, és összeesett...

*
*


...  - Nelli, mi történt veled, gyermekem? - kérdezte Nyikolaj Szergejics, és meg akarta ölelni. De Nelli különös, hosszú pillantást vetett rá...

- Mama, hol a mama? - szólalt meg, mintegy önkívületben. - Hol van, hol az én mamám? - szólt ismét, felénk nyújtotta remegő kezét, majd hirtelen átható, szörnyű kiáltás tört fel a torkából, arca görcsösen eltorzult, és borzasztó rohamában összerogyott...

*
*
...
Három nappal halála előtt, egy gyönyörű nyári este azt kérte, húzzuk fel a függönyt, és nyissuk ki hálószobája ablakát. Az ablak a kertre nyílt; sokáig nézte a sűrű zöld növényzetet, a lenyugvó napot, és hirtelen megkérte Ihmenyevéket, hogy hagyjanak minket magunkra.

- Ványa - szólalt meg alig hallható hangon, mert már nagyon gyenge volt -, én nemsokára meghalok. Nagyon hamarosan, s azt akarom mondani neked, hogy ne feledj el. Emlékül ezt hagyom neked (s rámutatott a nagy talizmánra, mely a mellén függött a kereszttel együtt). Mama hagyta rám, amikor meghalt. Ha meghalok, vedd magadhoz, és olvasd el, ami benne van. Ma mindnyájuknak megmondom, hogy egyedül neked adják oda ezt a talizmánt. S ha elolvastad, menj el hozzá, és mondd meg: meghaltam, de neki nem bocsátottam meg. Mondd meg azt is, hogy nemrég olvastam az Evangéliumot. Ott az áll: bocsássatok meg ellenségeiteknek. No, hát én olvastam ezt, és neki mégsem bocsátottam meg, mert amikor mama haldoklott, és még bírt beszélni, az utolsó szava az volt: "Megátkozom őt." Így hát én is megátkozom őt, megátkozom, nem magam miatt, hanem a mama miatt... Beszéld el neki, hogyan halt meg a mama, hogyan maradtam ott egyedül Bubnovánál; mondd el, hogyan éltem én Bubnovánál, de mondd meg azt is, hogy inkább maradtam Bubnovánál, de hozzá nem mentem el.

*
*
...Anna Andrejevna maga adta át nekem a talizmánt, amelyet levett Nelli kebléről. Ebben a talizmánban volt anyja levele a herceghez. A kislány halála napján olvastam el. Az asszony elátkozta a herceget, kijelentette, hogy nem tud megbocsátani neki, leírta életének utolsó szakaszát, minden szörnyűséget, ami Nellire vár, s könyörgött, tegyen valamit legalább a gyermekért. "Ő az öné - írta -, az ön lánya, maga is tudja, hogy édesleánya. Meghagytam neki, hogy halálom után menjen el önhöz, és adja a kezébe ezt a levelet. Ha nem taszítja el Nellit, ott tán megbocsátok önnek, s az ítélet napján a bíró elé állok, és kérem, hogy bocsássa meg az ön bűneit. Nelli ismeri levelem tartalmát; elolvastam neki; megmagyaráztam neki mindent, ő mindent tud, mindent..."Nelli azonban nem teljesítette végakaratát; tudott mindent, de nem ment el a herceghez, és megbékélés nélkül halt meg.

*

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ: MEGALÁZOTTAK ÉS MEGSZOMORÍTOTTAK - FELJEGYZÉSEK A HOLTAK HÁZÁBÓL