Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SOKOLDALÚ EMBER Szöveggyűjtemény az embertan és az etika tanításához,

2010.05.12

 

---------------------------------------------------

A SOKOLDALÚ EMBER


Szöveggyűjtemény az embertan és az etika tanításához,
illetve osztályfőnöki órákhoz


*
ANDRÉ MAUROIS: AZ ÖREGEDÉS MŰVÉSZETE

Az árnyékos határ

Mikor kezdődik az öregség? Sokáig abban reménykedünk, hogy még nem ért utol bennünket. Szellemünk friss, erőnk teljében vagyunk. "Vajon fel tudok-e futni erre a domboldalra ugyanolyan gyorsasággal, mint fiatalságomban?... Igen! Igaz, hogy kissé lihegek, mire a csúcsra érek, de ugyanannyi idő alatt tettem meg az utat, mint hajdanában. De hát nem lihegtem-e akkor is, amikor még fiatal voltam?

A fiatalságtól az öregségig olyan lassú átmenet vezet, hogy az ember maga észre sem veszi a változást. Ugyanígy, amikor az ősz követi a nyarat, s a tél az őszt, a természet olyan fokozatosan változik, hogy nemigen tudjuk nyomon követni. Holott, mint egykor a Macbethet ostromló sereg, már közeledik az ősz, a nyárnak még alig-alig rozsdásodó leveleitől takartan. S egy novemberi reggel hirtelen forgószél kerekedik, letépi az arany álarcot, s mögötte feltűnik a tél sovány csontváza. A levelek, amelyekről azt hihettük, hogy az ifjúság erőteljes zöldjében pompáznak, már halottak voltak, már csak néhány gyönge rost kötötte őket szárukhoz. A vihar csak felfedte, nem ő okozta a bajt.

A betegségek az emberi erő viharai. Íme egy férfi, egy nő, aki kora ellenére még fiatalnak látszik! - Csodálatos asszony! - mondjuk. - Micsoda ámulatraméltó - férfi! Csodáljuk tetterejüket, szellemük élénkségét, szavuk friss pattogását. De megtörténik, hogy egy nap kirúgnak a hámból, s amiért fiatalságukban csak egy erős fejfájással vagy egy náthával fizettek volna meg, azért most súlyosabban kell lakolniok, a tüdőgyulladás vagy a szívszélhűdés őszi vihara eldönti őket. Néhány nap leforgása alatt elhervad az arc, meggörbül a hát, a tekintet kialszik. Egy másodperc aggastyánná tesz bennünket. Mert nem tudtuk, nem éreztük, hogy már régóta öregszünk....
*
*
ISAAC BASHEVIS SINGER: RÖVID PÉNTEK

Jahid és Jehidá

A börtönben ahol a Seólra induló lelkek várják az elmúlást - ott Földnek hívják - egy Jehidá nevű női lélek röpdösött. A lelkek nem emlékeznek származásukra. Purá, a Felejtés Angyala - aki szétoszlatja Isten fényét és elrejti az Ő arcát -, uralkodik mindenek felett, ami Istenen túl van. Jehidá, megfeledkezve arról, hogy a Dicsőség Trónjáról származik, vétkezett. Féltékenysége számtalan bajt zúdított a világra, amelyben lakozott. Minden női angyalt gyanúsítgatott, hogy viszonyt folytat szeretőjével, Jahiddal, s nemhogy káromolta Isten nevét, még meg is tagadta. A lelkek, úgymond, nem teremtetnek, hanem a semmiből származnak: se küldetésük nincs, se rendeltetésük. Noha a hatóságok végtelenül türelmesek és elnézőek voltak, végül Jehidát halálra ítélték. A bíró kitűzte leszállásának időpontját a Föld nevű temetőbe.

Az ügyvéd föllebbezett Jehidá érdekében a Mennyei Legfelső Bírósághoz, sőt kérvényt nyújtott be a Metatronnak, az Arc Urának. Jehidá azonban velejéig romlott és oly elvetemült volt, hogy semminemű hatalom nem menthette meg. Az őrök megragadták, elszakították Jahidtól; szárnyait lenyesték, haját lenyírták, hosszú, fehér lepelbe bújtatták. Nem hallgathatta többé a szférák zenéjét, nem szívhatta be a Paradicsom illatát, nem elmélkedhetett a Tóra léleküdítő titkain. Többé nem mártózhatott meg a balzsamforrásban. Börtöncellájában már alvilági sötétség ölelte körül. De legkínzóbb gyötrelmét Jahid iránti vágyakozása jelentette. Már nem érte el telepátia útján. Üzenetet se tudott küldeni neki, minthogy minden szolgájától megfosztották. Jehidának csak a halálfélelem maradt.

Ahol Jehidá élt, a halál nem számított ritkaságnak, de csak közönséges, elcsigázott lelkeket sújtott. Hogy pontosan mi történt a halottakkal, Jehidá nem tudta. Ő meg volt győződve róla, hogy a Földre leszálláskor a lélek megsemmisül, ellenben az istenfélők azt állították, hogy szikrányi élet marad benne. A halott lélek azon nyomban oszlásnak indul és hamarosan egy ragacsos, ondó nevű anyag borítja be. Ezután egy sírásó belehelyezi egy méhbe, ahol valami gombamód növekvő dolog lesz belőle: ettől fogva gyereknek hívják. Később elkezdődnek a pokol kínjai: születés, növekedés, gürcölés. Ugyanis az erkölcstannal foglalkozó könyvek szerint a halál nem a legvégső állomás: a megtisztult lélek megtér forrásához. Vajon mi igazolja e hiedelmeket? Jehidá tudomása szerint még senki sem jött vissza a Földről. A felvilágosult Jehidá hitte, hogy a lélek rövid ideig bomlik, majd porrá enyészik a sötétségben, ahonnét nincs visszaút.

Most következett el a pillanat, amikor Jehidának meg kell halnia és leereszkednie a Földre. Hamarosan megjelenik tüzes pallosával az ezerszemű Halál Angyala.

Jehidá eleinte szakadatlan zokogott, de később felszáradtak a könnyei. Legyen ébren vagy álomban, állandóan Jahidon járt az esze. Hol lehet? Mit csinál? Kivel van? Jehidá tisztában volt vele, hogy Jahid nem fog örökké az ő elvesztésén siránkozni. Csodaszép nők vették körül, szent állatok, angyalok, szeráfok, kerubok, ajralok, mindegyikük csáberővel rendelkezik. Meddig képes egy Jahid kordában tartani vágyait? Ő, akár Jehidá, hitetlen volt. Tőle tanulta, hogy a lélek nem teremtés, hanem evolúció eredménye. Jahid nem ismerte el a szabad akaratot, a végső jóban és rosszban sem hitt. Mi fékezhetné meg? Több mint valószínű, hogy már valamely istennő ölébe bújva fekszik, ugyanazokat a történeteket mesélve önmagáról, melyeket Jehidának is előadott.

De ő mitévő lehetne? Itt a tömlöcben minden kapcsolata megszakadt a külvilággal: az összes ajtó zárva. Oda sem könyörület, sem szépség nem hatol be. Az egyedüli út a börtönből lefelé vezet, a Földre - a testnek, vérnek, idegeknek és légzésnek nevezett borzalmakhoz. Az istenfélő angyalok feltámadást ígértek. Azt prédikálták, hogy a lélek nem bolyong örökkön-örökké a Földön, hanem büntetését letöltve megtér a magasabb szférákba. Ám Jehidá, modernista lévén, mindezt babonának tartotta. Hogyan is mentesítené magát a lélek a test bomlásától? Tudományos szempontból ez lehetetlen. A lélekvándorlás álom, a primitív és megfélemlített lelkek együgyű vigasza.

F: Balázsi József Attila
*
*

JUAN MONTALVO: A SZÉPSÉGRŐL

A serdülőkor a szépség csodás mintaképeit teremti meg a női nemben: ez a bájos lény, aki ugyan még nem igazi nő, de már nem is kislány, homályosan megsejteti, hogy milyenek voltak az angyalok, amint éppen ott álltak a szerelem és romlottság kapujában...

(...) Nézzétek csak meg azt a bájos és kecses tartású ifjú hölgyet, aki hercegnőhöz méltón lépdel: magas a homloka, ártatlan a tekintete(...).

A testét virágként és harmatként beborító tizennégy évtől nyeri azt a tökéletes frissességet, amelynek majd be kell érlelnie az élet gyümölcsét: a haja - két szőke fürtre van választva - ráborul a hátára, s úgy omlik onnan lefelé, mint a vér melegétől felerősödött fénynek a sugara; az arcbőre csupán takaró, amely elfedi azt a keringő, éltető nedvet, mely melegséggel tölti el testének minden tagját: csak az orcáján torpan meg ez az örök utazó, s - a szégyenérzetnek ott fészkelő tüzébe kapva - fel-fellobban egy pillanatra. A szeme őszintén tekint ránk, még nem fátyolosítják el a gyilkos fájdalmakról árulkodó könnyek, s a közepén megláthatjuk a leány - boldog avagy szerencsétlen - sorsának a képét.

F: Scholz László
*
*
JOSÉ ORTEGA Y GASSET: VÁLASZTÁS ÉS SZERELEM

Fontos rámutatnunk, milyen nagy szerepet játszanak a szerelemben az arc és a mozgás egyes elemei, hiszen ezekben nyilatkozik meg legkifejezőbben a személynek, akit épp miattuk kedvelünk, sajátos lénye. A távolabbról megragadóbb szépség annyiban más, hogy noha tagadhatatlanul rendelkezik jellegzetes arckifejezéssel és a létezés egy egyedi módját teszi érzékelhetővé, emellett még önálló esztétikai értéke is van, szinte tárgyiasult, szoborszerű varázsa, s ez az, amire a szépség szó valójában vonatkozik. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez a szabályos szépség ihlet rajongó szerelemre! Mindennapi tapasztalat, hogy a szoborszerű szabályosság értelmében legszebb nők mily kevéssé gyújtják fel a férfiak szerelmét. Hiszen nincs olyan társaság, melynek ne volnának meg a maga szépségei, azaz mindnyájuk szerint szép hölgyei, akiket úgy mutogatnak színházakban, vigasságokon, mintha önmaguk emlékművei volnának. Mégsem ők azok, csak nagy ritkán, akik szenvedélyt, személyükre szólót ébresztenek férfiakban. Az effajta szépségben annyira túlteng az elvont esztétikum, hogy műtárggyá teszi, s ezáltal elválasztja és eltávolítja mint nőt mitőlünk. Csodáljuk, s ebben benne van, hogy távolinak érezzük; ámde nem szeretjük. Ha kívánkozni kezdenénk is közelébe, ami pedig még csak előszele a szerelemnek, tüstént úgy ítélnénk, hogy ez az egész képtelenség.

F: Gilicze Gábor
*
*


MARSILIO FICINO: A SZÉPSÉGRŐL

Valamely személy alakja nem annyiban tetszik a léleknek, amennyiben az a külső anyagban van, hanem amennyiben annak a képét a látás érzéke által a lélek felfogja; és ez a kép a látásban és a lélekben nem lehet testi, minthogy a látás és a lélek maguk sem testiek. Miképpen tudná ugyanis a szem kicsiny pupillája az égbolt akkora térségét felfogni, ha testi módon fogná fel? Sehogyan sem. De a szellem a test egész nagyságát egyetlen pontban, szellemi módon és testetlen képben fogja fel. A léleknek egyedül az a kép tetszik, amit felfog. És legyen bár ez egy külső test hasonmása, mégis lélek és testetlen. Tehát a testetlen kép az, ami tetszik; és az, ami tetszik, kellemes, és ami kellemes, az szép. Ebből következik, hogy a szerelem a nem testi dolgokhoz tartozik; a szépség pedig inkább szellemi hasonmása egy dolognak, mint testi alak.

A szerelem testi megtekintés vagy tapintás által nem elégíthető ki. Tehát nem a testnek valamely természetét, hanem csakis a szépségét keresi. Ebből következik, hogy nem lehet testi dolog. Mindezekből a dolgokból látható, hogy azok, akik szerelemre lobbantak, a szépséget szomjuhozzák, ha pedig ezzel az itallal akarják eloltani égető szomjuságukat, akkor meg kell keresniök kínzó szomjuk eloltására a szépség legédesebb nedüjét, amely az anyag folyamában és a mennyiség, a forma és a színek patakjaiban rejtőzik.

De nehogy elmélkedésünk túllépje a kitűzött célt, összegezzük röviden: a szépség egy bizonyos isteni kegyelem, élő és szellemi. Az isteni sugáron keresztül először az angyalokba ömlik, azután az emberek lelkébe, azután pedig a formákba és a testetlen hangokba, és ez a kegyelem az értelem, a látás és hallás által megindítja és gyönyörködteti a lelkünket, a gyönyörködtetésben pedig magával ragad, és ebben az elragadtatásban lelkünk izzó szerelemre lobban.

F: Kardos Tiborné
*
*

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZÉPSÉG

De mi is az a szép?

- Ami érdek nélkül tetszik - fújtuk hajdan az iskolában Kant szavait.

Ez a meghatározás hosszú, szívós harc eredménye, melyben a legnagyobb gondolkodók és bölcselők tevékeny részt vettek. Arisztotelésztől és Aquinói Szent Tamástól kezdve Schellingig és Schopenhauerig mindenki azt igyekezett megértetni a csökönyösen önző, birtoklásra hajlamos emberiséggel, hogy a szépség káprázat és öncél, a véges dolog végtelen visszfénye, mely többet ér, mint maga az a dolog, melyből kiárad, s a csöndélet akkor is szép, ha nem ehetjük meg azt a fácánt és nyulat, melyet ábrázol, a költemény akkor is szép, ha nem visszhangozza meggyőződésünket, és nem mozdítja elő közvetlen érdekeinket. A szépség hősi szabadságharca volt ez. Végül az emberiség belátta, hogy így is van. De ekkor se jutott közelebb a szépség rejtélyes mivoltához. Nem tudott számot adni, hogy miért is tetszik neki valami, vagy nem tetszik. Az újabb széptudomány már nem is meghatározásokat, fogalmi megkülönböztetéseket keres, hanem lélektani úton igyekszik belehatolni a művészi teremtés s a művészi élvezés titkaiba. Miért szép például valamilyen szín? Ezt gondolattársulásokkal, régi emlékek fölidézésével próbálták magyarázgatni. A magyarázat azonban mindig egyéni, sohasem általános. A mi gyerekeink általában a pirost tartják a legszebb színnek, talán azért, mert ez a legélénkebb szín, talán azért, mert a vérre emlékezteti őket. Japánban és Kínában azonban a legszebb szín a sárga, az a sárga, amely a mi lélekbúváraink szerint elszomorítólag hat ránk, s a halottak sápadtságát, a kicsépelt szalmát, az elmúlást juttatja eszünkbe. Nem lehet tehát eldönteni általános érvénnyel azt sem, hogy melyik szín a vidám, és melyik a szomorú. Gyászunk színe a fekete. Ellenben egyes néger törzsek pirosban gyászolnak, a japánok fehérben, a kínaiak halványlilában, az egyiptomiak sötétsárgában, az abesszíniaiak szürkében. Az az egykor elterjedt hiedelem is megbukott, hogy a szépség tulajdonképpen az épség, a testi és szellemi egészség, s ép testben okvetlenül ép lélek lakik. Ha ez így volna, akkor labdarúgóbajnokaink vezethetnék az emberiséget. De nincs így. A púpos Leopardinak, a sánta Byronnak, a nyavalyatörős Dosztojevszkijnek, az iszákos Poe-nak, a rögeszmés Tolsztojnak, az idegbajos Nietzschének, az asztmás Proustnak mégis többet köszönhetünk, mint nekik. Be kell érnünk azzal, hogy a szépség fogalma egyénenként és népenként nagyon viszonylagos, amit egy újabbkori tudós abban a kétségbeesett mondatban fejezett ki, hogy a szépség tudatos önámítás.
*
*

MAX STIRMER: IGEN ÁM, DE NINCS JOBB, MINT A SZABADSÁG

Ha pedig mégis szabadságra törtök törekvéseitekkel, vonjátok le a végkövetkeztetéseket. Ki az, aki szabad legyen? Te, én, mi. Mitől szabad? Mindentől, ami nem te, nem Én, nem mi. Én vagyok tehát az, aki minden burkolattól megválttassam, minden szorító héjtól megszabadíttassam. Mi marad tehát, ha mindentől, ami nem én vagyok, megszabadíttatom? Csak Én, semmi egyéb, csak Én. De ennek a szabadság semmit sem adhat. Hogy mi történjék, miután Én magam szabad lettem, erről hallgat a szabadság, mint ahogy kormányaink a foglyokat a letelt büntetés után csak elbocsátják, és az elhagyatottságba taszítják ki.

F: Hajnal Anna
*
*
KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

Szabad akkor leszel valóban, ha napjaid nem gond nélkül valók, sem éjszakáid nem szükség és bánat nélküliek, hanem ha mindezek befonják életedet, és te mégis, mezítelenül és kötelékek nélkül fölébük emelkedel.

És miként emelkedhetnél nappalaid és éjszakáid fölébe, ha nem töröd szét a láncokat, melyeket eszmélésed hajnalán a délidőhöz kötöttél?

Amit szabadságnak neveztek, a valóságban e láncok legerősebbike, akkor is, ha a láncszemek csillognak a napfényben, és elkápráztatnak benneteket.

F: Révbíró Tamás
*
*
BUDA BÉLA - SZILÁGYI VILMOS: PÁRVÁLASZTÁS

Ha két fiatal hosszabb ideig együtt jár, erős, kölcsönös ragaszkodásukban nagy szerepe van a szerelemnek. A szerelem különös jelenség. Sajátosan emberi megnyilvánulás, hatalmas érzelmi energiák megmozdítására képes, nagy késztetés, motivációs töltés rejlik benne. Sokáig azt hitték, ez is valamilyen biológiai sajátossága az embernek, valamilyen természettől meglevő erő, ami párkapcsolatait munkálja. Viszonylag nem régen foglalkoznak pszichológusok és szociológusok is a szerelemmel. Megfigyeléseik során eléggé nyilvánvalóvá lett, hogy a szerelem lélektani lényege és társadalmi funkciója nem az ember veleszületett, alkatából eredő, "nembeli" képesség, hanem ez is társadalmi hatásokra kialakuló lehetőség, az érzelmi-indulati folyamatok sajátos szerveződése. A szerelem érzelmi állapotához tartozik egy magatartásmód, amely társadalmi sémát követ, amelyet az emberek eltanulnak, és amely koronként, társadalmanként - vagy egy társadalmon belül is rétegenként, közösségenként - más lehet.

A szerelem az individualizált ember sajátja. Csak a fejlett ókori civilizációkban - így a görög-római kultúrában - találjuk meg első megjelenését, de itt már csaknem a jelenkori formában mutatkozott meg. Sok adat mutatja azonban, hogy ezekben a kultúrákban inkább csak egyesek, az uralkodó réteghez tartozók kiváltsága volt. A nagy tömegek párválasztása és házassága társadalmi kényszerpályákon át, sokkal kisebb érzelmi hőfokkal bonyolódott le. Bizonyítható, hogy a szerelemnek ekkor már kultusza volt, sokat beszéltek és írtak róla, ezeken és személyes példákon át a szerelmi kapcsolatoknak meghatározott sémája, szerepjátékszerű váza alakult ki, amelyet el lehetett sajátítani.

Már ekkor része volt a szerelem magatartási sémájának a partner túlértékelése, a rajongás, az áldozatkészség, a vágy hevességének hangoztatása, a szerelem eseményeire és a szerelem tárgyára beszűkült gondolat- és érzelemvilág. E sémának szinte tartozéka volt, hogy a szerelmi kapcsolatban nehézség, probléma legyen, hogy a környezet a kapcsolattal ne értsen egyet, vagy éppen a szerelmi láz viszonzatlan legyen. A beteljesületlen szerelem tüzelte fel mindig is leginkább az embereket, az egész világirodalom szerelmi lírájának zöme is ilyen helyzet nyomán született. Az elérhetetlen szerelem különös divattá vált a középkorban, amikor a lovagok egy-egy kiválasztott hölgy szolgálatába szegődtek, és annak kedvéért óriási lemondásokra és teljesítményekre vállalkoztak. A hölgy többnyire apró, inkább képletes kegyekkel jutalmazta ezt a rajongást. A kultúrtörténeti adatokból világos, mennyire felvett magatartásséma volt ez, és mennyire nem közvetlenül egy személynek szóló érzelem. A lovag tisztában volt azzal, hogy szíve hölgyét nem kaphatja meg.
*
*


 

ERICH MARIA REMARQUE: A DIADALÍV ÁRNYÉKÁBAN

Aprócska fény, fata morgana, te arc, amelynek olyan különös hatalma van rajtam, itt ezen a bolygón, ahol százezerszámra vannak mások, jobbak, szebbek, okosabbak, kedvesebbek, hűségesebbek, megértőbbek nálad - te éjnek idején utamba vetődött, életembe belehullott véletlen, te hozzám sodort, meggondolatlan, birtokló, álmomban a bőröm alá furakodott érzés, te, aki szinte semmit sem tudsz rólam, csupán annyit, hogy ellened szegültem, és ezért rám vetetted magad, míg csak fel nem adtam minden ellenállást, és akkor máris tovább akartál menni - légy üdvözölve! Itt állok, lám, pedig azt hittem, sohasem fogok így állni már sehol. Az eső az ingem alá csurog, melegebb és hűvösebb is, és bársonyosabb, mint a kezed meg a bőröd; itt állok nyomorultul, féltékenység mardossa a gyomrom, kívánlak, megvetlek, csodállak és imádlak, mert belőled pattan ki a villám, amely engem lángra gyújtott, a villám, amely ott rejtőzik minden asszonyi ölben, a szikrányi élet, a fekete tűz; itt állok, és nem vagyok többé szabadságos halott, egy kevés cinizmus, szarkazmus és némi bátorság, hideg sem vagyok már, élek újból, mit bánom én, ha szenvedni kell is, kitárulkozom az élet viharainak, mert újraszülettem, visszajöttem, a te egyszerű hatalmad által.

F: Szinnai Tivadar
*
*

6. DAL

Az én galambomnak dombon van a háza,
Két keréken fordúl csikorgós kapuja,
Az ablakja alatt két szép korona fa,
Kire a galambom neve van ráírva.
Ha én madár volnék: oda fészket raknék,
Ott minden hajnalban szépen énekelnék,
Az én galambomnak elébe repülnék.
Piros orcájára egy pár csókot vinnék.

(Szeged, 1878)
*
*

JÓZSEF ATTILA: CSUDÁLKOZUNK AZ ÉLETEN

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbúvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide...
Mező álmodhat össze annyi jót-
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
*
*


LAMINE DIAKHATE: EGY FEKETE SELYEMBE ÖLTÖZÖTT LÁNYNAK

(részlet)

Téged ölellek, ha magamhoz ölelem a fényt.
Nézd, milyen sugárzóak a kagylók,
melyek a tam-tam őrületbe ájult
lánytestvéreink villámló combját díszítik.
E lányok szájával
lélegzik hazád,
s veled lélegzem én, míg szórod a csillagokat.
Ó a te világmindenségedben oly égitestek keringnek,
melyek az idők gomolyából szakadtak ki.
Belőlük süt a te végtelen vágyad -
S ez, a reménység keresztútján átsöprő fény,
világít majd a lábaidnak.

F: Csoóri Sándor
*
*


 

PETŐFI SÁNDOR: SZERETLEK, KEDVESEM

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted,
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok,
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek, szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséret és
Díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

*
*

DAVID DIOP: RAMA KAM

(Dal egy néger nőhöz)

Szeretem tigris-tekintetedet
És mangó-zamatú szádat
            Rama Kam
Tested a fekete fűszer
Melytől dalolni kezd a vágy
            Rama Kam
Amerre jársz
Féltékeny a legszebb nő is
Csípőd forró-buja ritmusára
            Rama Kam
Ha táncolsz
A tam-tam Rama Kam
A tam-tam feszülőn akár a diadalmas nemiség
Zihál a mágus doboló ujja alatt
S ha szeretsz
Ha szeretsz Rama Kam
Tornádó tombol
Tested villámló éjjelében
S betölt dagadó viharoddal
            Ó Rama Kam!

F: Rónay György

*
*


ORPHEUSZ ÉS EURÜDIKÉ

Orpheusz Kalliopé múzsának és Oiagrosz folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az Alvilág urait is meglágyította.

Felesége, Eurüdiké, a folyó partján játszott társnőivel, a Drüaszokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Arisztaiosz, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előre Eurüdiké, és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta, és a kígyómarás halálát okozta. Betöltötte hangos siratóénekkel a Drüaszok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhészosz harcias földje, a geták népe és a Hebrosz folyó és egész Thrákia.

Maga Orpheusz lantja zengő hangjában keresett vigasztalást, és egyedül bolyongva a parton, csak Eurüdikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az Alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az Alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje az emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét.

Énekére megindultak az Erebosz mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogyan a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok, és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókütosz folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg, és a Sztüx kilencszer körülfolyó árja tart fogva.

Elcsodálkozott az éneken Hádész palotája, sőt maga a Tartarosz legbelsőbb zuga is, és az Eumeniszek, akiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberosz, és a kerék, amelyhez kötve Ixion bűnhődött, megállt.

Perszephoné, az Alvilág királynéja is megilletődött, és visszaengedte Eurüdikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra, s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheusz. Hanem Orpheusz eszét elvette a vágy hitvese után - megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismerték a megbocsátást az alvilági istenek -, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen, és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az Alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornosz mocsár felől, és szomorúan mondta Eurüdiké:

- Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheusz, a te meggondolatlanságod veszített el. Íme, visszahív már a kegyetlen végzet, s elhomályosuló két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül, és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. - És eltűnt Orpheusz szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharon, az Alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az Alvilágot elzáró mocsáron Orpheusz.

Mit tehetett, hova vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurüdikét már, mint hűvös árnyékot, a Sztüx vizén vitte a csónak.

Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Sztrümon folyó elhagyatott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántóvető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket.

Orpheusznak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új mennyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hüperboreoszok földjén, a Tanaisz folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.

*
*


EDMOND ROSTAND: CYRANO DE BERGERAC

(részlet)

CYRANO

... Féltő, szenvedélyes
Vad indulat, amit a szívem érez,
Gyötrő, komor... valódi szerelem!
De nem kér semmit önző módra! Nem!
Hogy boldogabb légy, üdvösségemet
Akármely percben átadnám neked,
S jó tettemet nem rónám soha föl,
Hogy meg se tudd... Csak néha, messziről,
Gyönyörködném sugárzó életedben,
S örömmel súgnám: Ezt én cselekedtem!
Ha rám tekintesz, egy-egy új erény
Sarjad ki bennem s jobbá válok én!
Kezded-e látni? Ó, érted-e már,
Hogy e homályban, mint meleg sugár
Röpül feléd a lelkem? Drága éj,
Kedves homály, fönséges szenvedély!
Én, én beszélek és ő hallgat ott!
Bohó szívem szebbet nem álmodott
Soha, soha mint e csodás valóság!
Küldj rám halált most, ó, isteni jóság!
Az én szavamtól reszket odafönn
A kék galyak közt!... Úgy van, reszket ön,
Gyöngéd levél a levelek sorában...
Érzem, hogy reszketsz lelked mámorában!
Zavart kezecskéd, gyönyörű virágom,
Hozzám remeg e nyíló jázmin-ágon!

F: Ábrányi Emil

*
*

 

CSALÁDI ÜNNEPEK

HOLTOMIGLAN - HOLTODIGLAN

A szerelem a vér gyorsabb lüktetéséből származik, a szeretet a lélek melegénél fejlődik. Múló, ajándékos szépség az egyik, megbízható és állandó bizonyosság a másik.

A szerelem nem több, nem hosszabb életű a vadgesztenyefa rózsaszínű gyertyavirágánál: megsemmisül az első komoly viharban.

A szeretet kőszikla, amelyen nyugodtan megépülhet az élet vára is.

A szerelem fárasztó. A szeretet pihentető. A szerelem könnyű és színes báli öltözék, gyorsan gyűrődik. - A szeretet puha gyolcs, melegítő és oltalmazó, melyben jól esik betakarózni, amikor megfáradunk, vagy ránk ver a hajszás élet.

A szeretet szerelme egy kicsit Isten ajándéka, nem jussollhatja akárki: csak az, aki megtisztult már önmagában.

Boldog az, akit így szeretnek. És boldog az, aki így szeret. Boldog az, aki szívét tudja odaadni egyetlenegy szál margarétában, és nincs kétsége benne, hogy az az egy szál margaréta erősebb kapocs a lobogó vér rabláncánál.

*
*

KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

... Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És amikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is.
Amiként növekedéseteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban....

... A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet....

F: Révbíró Tamás

*
*


 

LUX ELVIRA: SZERETET - LÉTSZÜKSÉGLET - KONDICIONÁLÁS

A szeretet meghatározása igen nehéz, szinte lehetetlennek látszó feladat. Már a magasabb rendű (azaz pszichikummal rendelkező) állat számára is létfontosságú, hogy szeressen, hogy szeressék. Mennyi állattörténetet hallottunk, olvastunk már, amelyek arról szólnak, hogy a társaitól izolált állat belebetegszik, majd elpusztul a magányba. Mennyi megható kutyatörténet szól arról, hogy a kutya utánahal gazdájának. Nemcsak könnyfakasztó históriákat, hanem tudományos kutatások eredményeit is olvashatjuk e témában.

Az emberi pszichikum számára is fontos a szeretet. Az embernek éreznie kell, hogy szeretik, különben neurotizálódik. Aki nem tud szeretni, elsivárosodik, beszűkül, eltompul, megbetegszik. Ahhoz, hogy valaki szeretni tudjon, meg kell tanulnia szeretni. A szeretet és a velejáró viselkedésformák tanulás eredményei. Életünk mindenféle viselkedésének tanulás az alapja. Mindenfajta tanuláshoz tanítóra van szükség, mintára, példára, ami vagy aki segít az újszülöttnek magával hozott reflexei, ösztönei helyes alkalmazásának megtanulásában. A belső öröklött programok és a külső környezeti ingerek együttműködésével valósul meg a különböző helyzetekhez illő, megfelelő magatartás.

*
*


PIERRE TEILHARD DE CHARDIN: LÉT-ÉRTÉK

A keresztény szeretet érthetetlen azok számára, akik nem ízlelték meg. Hogy szeretni lehet a végtelent és megfoghatatlant; hogy az emberi szív igaz szeretettel doboghat embertársaiért: számos ismerősöm előtt egyszerűen lehetetlennek - sőt borzalmasnak tűnik. És - akár illúzión alapul, akár nem - mégis van ilyen érzés, sőt ez természetellenesen hatalmas - hogyan kételkedhetnénk ebben, ha csak nyersen regisztráljuk is a körülöttünk szüntelenül ható eredményeket? Nemde pozitív tény, hogy két évszázad óta a misztikusok ezrei ennek lángjától nyertek oly szenvedélyes izzást, amely tiszta fényével messze meghaladta bármiféle emberi szerelem lángolását? Az is tény nemde, hogy ha ezt a szeretetet megízlelik, a férfiak és nők újabb ezrei mondanak le minden más örömről és ambícióról, azt az egyet kivéve, amelynek örömmel és fáradtságos szorgalommal adják oda minél jobban magukat? S végül - kezeskedem róla, hogy ez is tény -, ha Isten szeretete kialudna a hívek lelkében, akkor az Egyházat képviselő rítusok, ranglétrák, tantételek gigászi épülete azonnal visszahullana a porba, ahonnan vétetett.

A Föld jelentős régióján megjelent és növekedett egy szellemi zóna, amelyben az igazi, egyetemes szeretet megfogant, és nemcsak hirdettetett, hanem pszichológiailag lehetőnek és gyakorlatban hatásosnak bizonyult - ez a jelenség az emberi Tudomány számára annál fontosabb, mert ez a mozgalom nemhogy csökkenne, hanem gyorsasága és feszültsége révén állandóan teret nyer.

F: Rónay György, Bittei Lajos

*
*


ISMERETLEN SZERZŐ: ANYÁNAK LENNI EZT IS JELENTI:

hozzászokunk a piszkos kezecskékhez, amelyek a homokozás
után, de még a fürdés előtt viharos öleléssel fejezik ki
szeretetüket

tudomásul vesszük, hogy a homok, a sár és a tócsa
ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak

lemondunk az esti híradó megtekintéséről egy hosszú
gyermekdal kedvéért

rúzsunkat és a körömlakkot először gyermekeink kacatjai
között keressük

lemondunk arról, hogy táncosnők leszünk, és szeretettel
karunkba ölelünk egy gördeszkán száguldozó vadembert

a gyermekszobában a rendetlenséget elfogadjuk, mint a
kreativitás különös jelét

megbarátkozunk azzal a gondolattal, hogy általában minden új
és modern jó, sőt jobb,

a ponyvairodalmat "fontos információs forrásnak" tekintjük

elviseljük a teljes hangerővel játszott popzenét
vígasztalunk, ha valami nem sikerült, ott vagyunk,
ha szükség van ránk, és elengedjük akkor is a gyerekeket, ha fáj

Az anyaságba még az is beletartozhat,
hogy hirtelen szembetaláljuk magunkat egy felnőtt
emberrel, aki - bár alig nőtt ki a gyermekcipőkből - máris
megváltoztatná a világot.

*
*

PETER LASLETT A GYERMEKSZERETETRŐL

Vegyünk egy, a női természet vagy legalábbis az anyaság történetével kapcsolatos példát: a szülők és a gyermekek közti szeretet kérdését. A legújabb biológiai és pszichológiai megfigyelések a legtöbb kutatót meggyőzték arról, hogy a kisgyermek vagy a csecsemő iránti szeretet velünk született, és nélkülözhetetlen a faj fennmaradásához. Egyetlen anya sem vállalná el és csinálná végig mindazt, amit végig kell csinálnia ahhoz, hogy a gyermek életben maradjon, ha nem szeretné. A gyermeknevelés mérhetetlenül sok munkát jelent. (...)

Ugyanakkor számos bizonyítékunk van arra nézve, hogy a régi Európában a parasztszülők nemegyszer teljes közömbösséget mutattak gyermekeik iránt. Hátborzongató beszámolókat olvashatunk a Japánban, Tokugaván elkövetett gyermekgyilkosságokról, de a gyermekgyilkossággal felérő dajkaság európai gyakorlatáról is. Franciaországban a XVIII. században számos gyermeket adtak be a Talált Gyermekek Intézetébe, ahol táplálásuk olyan körülmények között folyt, hogy a szülők nehezen áltathatták magukat azzal, hogy életben maradnak. Sőt, mint az antropológusok beszámolóiból kitűnik, vannak olyan társadalmak, amelyekben "egyszerűen nincs helye a szeretetnek, még a szülők és a gyermekek viszonylatában sem", "és a gyermekeket csak hároméves korukig táplálják, mivel riválisoknak tekintik őket, akik elől el kell rejteni a táplálékot". De mondhatja-e ezek alapján a történész a biológusnak, hogy a közelmúltban, legalábbis ami a nyugat-európai történelmet illeti, e tekintetben változás történt, és a korábbi helyzetet, amelyre alapjában véve az anyák és a gyermekek közti szeretet hiánya volt a jellemző, felváltotta az általános szeretet?

*
*


KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és lányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé halad, sem meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az ij, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.

F: Révbíró Tamás

*
*
PILINSZKY JÁNOS: KÖNYÖRGÉS

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

*
*

 

FRIEDHART KLIX: A TÁRSADALMI VISZONYOK ARCHAIKUS SZABÁLYOZÁSA

A mítoszok eredetileg történetek, melyeket a szájhagyomány ad tovább nemzedékről nemzedékre. Lehetséges, hogy a népek meséi évezredekre visszamenő mitikus elemeket tartalmaznak. Jó és rossz cselekedetekről szólnak, emberfeletti veszélyek legyőzéséről felfokozott testi erővel, melyet a dolgokból vagy azok érintéséből mágikus úton nyernek....

A mítoszok mindent meseszerűen interpretálnak. Az állatokat mozgató indítékok egyeznek az emberekével; a növények beszélnek, a kövek szándékosan cselekednek. A mítoszok megmagyarázzák a megmagyarázhatatlannak tűnőt: a halál feletti győzelmet vagy a természetfeletti erők okait. S ebben megalapozzák a mágiát, melynek feladata, hogy kikényszerítse a szükségest. A varázslat ereje a gondolatok és szavak hatalmába, az elképzelések valóságformáló hatásába vetett hitből származik. A varázslás különféle formáit írták le: az érintés erőt kölcsönöz, vagy éppen betegséget gyógyít stb. A mágikus tevékenységben úgy bánnak a szellemekkel vagy démonokkal, mint az élő emberekkel: ízletes eleséggel engesztelik őket, elűzik őket a totem által való varázslattal.

A mágikus tevékenység lényege tehát az a kísérlet, hogy a kívánt hatásokat a gondolat hatalmával elérjék. Ez a felelősök számára kockázatos vállalkozás, mert csak véletlen események igazolhatják őket. Biztosítékuk kétirányú. Egyrészt: meghatározott személyek vagy a személyek kisebb csoportjai specializálódnak ezekre a mágikus varázslásokra. Sikeres akcióik mély társadalmi szükségletnek felelnek meg, és "legendává" válnak. Társadalmi presztízsük ennek megfelelően nagy. Ugyanakkor kockázatuk is. Számos természeti néppel kapcsolatban fennmaradt, hogy a kudarcot valló mágust - legyen az jós, sámán vagy varázsló - nemegyszer elűzték.

F: Bacsó Béla
*
*

 

KÓSA LÁSZLÓ: NÉPI KULTÚRA - NEMZETI KULTÚRA

A népi kultúra iránti érdeklődés korábban sosem volt olyan gazdagon rétegzett, mint napjainkban. Virágzik a ma már hagyományosnak számító pódiumművészet, amely a klasszikus előadás szabályai szerint viszi színpadra a néptáncot és a dalt. A többszáz öntevékeny és a néhány nagy tudású hivatásos együttes ma is szép sikereket arat. Köztük a legnagyobb múltú, az Állami Népi Együttes az elmúlt huszonöt évben a fél világnak ízelítőt nyújtott népművészetünkből. Míg azonban ez a fajta művészi előadásmód szemlélő közönségre számít, a közelmúltban született új közművelődési formák mozgósítják a népi kultúra híveit, és a passzivitásból aktív résztvevőké változtatják őket. A nagysikerű "Röpülj páva" népdaléneklési verseny - elsősorban falun - százával tömörítette azokat, akik még a szájhagyomány ezer éves törvényei szerint szüleiktől tanulták a dalokat, s most föltámadt bennük az éneklés igénye. Sorra alakultak a páva-körök, hogy a helyi népzenei hagyományokat továbbadják és fenntartsák. A városi, elsősorban a nagyvárosi fiatalság a társadalom legmozgékonyabb, minden újra legfogékonyabb rétege is megteremtette a maga sajátos közművelődési alkalmait. Ezeknek a munkásfiataloknak és diákoknak halvány ismereteik és emlékeik vannak a parasztság hagyományáról. Legfeljebb nagyszüleik falusi házának padlásán találkoztak a letűnt világ poros pókhálós emlékeivel, vagy elbeszélésből tudnak a paraszti ünnepek hajdani szertartásairól, a népviselet pompájáról. Szüleik, akik nagy tömegben az első városlakó nemzedékhez tartoznak, többnyire szégyellték, levetkőzni igyekezték a régi visszahúzó életmódnak minden emlékét. Gyermekeiket ezek az érzések már nem zavarják, előítélet nélkül közelednek hozzá. Popzenének érzik a népi muzsikát, kitűnő szórakozásnak a táncot, az öltözködést élénkítő ruhadarabnak a hímzett mellényt vagy blúzt. Ezek éppúgy kielégítik mozgási és öltözködési igényeiket, kifejezik érzéseiket, mint a modern nyugat-európai eredetű táncok és tömegzenei divatok. A spontán alakult zenekarok, együttesek, amelyek klubokban, szakkörökben találtak otthonra, szervező központjai a mai érdeklődésáram öntevékeny ágának. Külön figyelmet érdemel a közös művelődési és szórakozási alkalmak legvonzóbbika, a táncház.

*
*

 

WOLFHART PANNENBERG: HAGYOMÁNY ÉS FORRADALOM

A ma emberét már igen-igen vékony szálak kötik a tradícióhoz. Még csak nem is valamely hagyomány vált kétségessé, hanem - úgy tűnik - az élet és a gondolkodás áthagyományozott formáinak jelentősége iránti érzék gyengült meg. Az áthagyományozott formák kötelező ereje ma már észrevehetően csökken az élet minden területén: a társadalmi életben és játékszabályaiban, a politikai cselekvésben, a vallás, a művészet és a szépirodalom szellemi hagyományában. Meglehet, az emberek olyan támaszra vágyódnak, melyet a korábbi nemzedéknek az a hagyomány biztosított, ami éltette őket. A felvilágosodás óta újra meg újra feltörő ellenszenv a hagyomány iránt, mely végül századunk elején átütő erővel az ifjúsági mozgalmakban nyilvánult meg, a második világháború után többé nem jelentkezhet hasonló intenzitással. Nincs szükség lázadásra valóságos vagy akár puszta külsőséggé vált életformák ellen. Ahol mégis előfordul, ott a társadalom fejlettségének jelenlegi fokát tekintve túlzottan olcsó s egyúttal veszélyes magatartás lenne, minthogy szenvedélytől fűtött megmozdulásokat válthatna ki. Ma már, ha valami lényegeset és előremutatót szeretnénk megfogalmazni, nem elégedhetünk meg az egykori kultúrkritika receptjével. Korunk jellemző vonásának számít ugyanis az emberi kapcsolatok legkülönbözőbb területeken tapasztalható formátlansága, talajtalansága, mely esetenként felkelti a vágyat az áthagyományozott életformáknak a védelmező ereje iránt, melyek nélkül még a számunkra fontos tartalmak is szétesnek. És mégis, ha a mai élet nihilista jellegétől való mélységes félelemből hagyományaink maradékához, vagy egyáltalán, a gondolkodás és az élet letűnt formái felé fordulunk, az áthagyományozott érték és forma akkor sem bizonyul magától értetődő mértéknek. A hagyomány igazságát újra meg újra vissza kell nyernünk.

F: Boros István
*
*

 

KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

... Akkor beszélsz, amikor gondolataiddal nem vagy barátságban.

És amikor nem élhetsz immár tovább szíved magányában, akkor ajkaidon élsz, a hang pedig kitérő és időtöltés.

És beszéded nagy részében a gondolat félig meggyilkoltatik.

Mert a gondolat a szabad tér madara; a szavak kalitkájában kibonthatja szárnyait, de föl nem repülhet.


Vannak közöttetek, akik azért keresik a beszédeseket, mert félnek az egyedülléttől.

Az egyedüllét csöndje feltárja előttük meztelen önmagukat, és szeretnének elmenekülni előle.

És vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék, olyan igazságot fednek fel, amelyet maguk sem értenek.

És vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem mondják el.

Az ilyenek keblében lakik a csend, amelynek ritmusa van....

F: Révbíró Tamás

*
*
KALÍLA ÉS DIMNA

Összegyűltek pedig egykor a különböző égtájak királyai, Kínából, Indiából, Perzsiából és Bizáncból. Így beszéltek: "Mindegyikünknek mondania kell egy olyan mondást, amelyet lejegyezve örökül hagyunk az utókornak."

A kínai király így szólt: "Nagyobb a hatalmam afölött, amit nem mondtam, mint afölött, hogy álljam a kimondott szót."

Az indiai király ezt mondotta: "Csodálkozom azon, aki beszél. Ha szava mellette szól, akkor sem használ neki, ha ellene szól, elpusztítja."

A perzsák királya így szólt: "Ha kiejtek egy szót, a hatalmába kerít engem, ha nem ejtem ki, én tartom hatalmamban."

A bizánci király pedig így szólt: "Soha nem bántam meg azt, amit nem mondtam ki." A hallgatás a királyoknál üdvösebb a fecsegésnél, amely semmi jóra nem vezet, s az embernek a nyelve az, amely ellen leginkább oltalmat kell keresnie.

(69) 15. o.

 

KUNG MESTER BESZÉLGETÉSEI A SZAVAK HELYES HASZNÁLATÁRÓL

Ce Lu szólt:

- Vej herceg várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi legyen első teendője?

A Mester így szólt:

- A szavak helyes használatának helyreállítása.

Ce Lu szólt:

- Ez az egész? Most az egyszer a mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?

- Milyen együgyű vagy te, Jü! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és a művészet nem virágzik; ha az erkölcs és a művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja, hova lépjen, és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká s a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy a szavaiban rendetlenség legyen.

Minden ezen múlik.

F: Hamvas Béla

*
*

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A VILÁG NYELVEI

Az emberek élnek, lélegeznek, és beszélnek. Életünk egyik fontos tevékenysége - pusztán külső szemléletre is - az, hogy gondolatainkat, érzelmeinket szavakkal közöljük, hogy mások gondolataira, érzéseire figyelünk, azokat a nyelv közege által fölfogjuk, megértjük. Attól a pillanattól fogva, hogy a világra születtünk, mindaddig, míg meg nem halunk, beszélünk. Megsemmisülésünknek jellegzetes ismertetőjele nemcsak az, hogy elsápadunk, hogy meghidegedünk, hanem az is, hogy elhallgatunk. A halott és a halál "néma". Viszont az élő és az élet hangos. Bölcsőnktől kezdve koporsónk zártáig hangok és szavak miriádjai zümmögnek körülöttünk. Még álmunkban is azokkal bíbelődünk. Sőt, ha hallgatunk, akkor se vesztegelnek bennünk tétlenül a szavak. Állandóan ott libegnek ezek öntudatunk mélyén vagy öntudatunk felületén, hogy kifejezzék lelki élményeinket. Ilyenkor a belső - nem hallható - nyelv működik bennünk.

*
*
NÁDAS PÉTER: HELEN

Vettem ezt a szót, hogy ország. Ha magyarul mondom, akkor tágas, nyitott, szél járja át. Ország. Egy jó nagy kerek o-val kezdődik, a végét az á nyitja ki, hangzásában egyszerre mély és magas, s kettős mássalhangzójával még a felette fúvó szelet is megsziszegteti. Meglehetősen kicsi ország polgára vagyok, de van hozzá egy levegős szavam. S ennek megfelelően az országról is ilyen a képzetem. Ha most németül mondják nekem, hogy ország, akkor a szó jelentését megértem, azt is tudom, hogy ez nagyon nagy ország, mégis úgy fogják föl az érzékeim, mintha egy súlyos és sötét göröngy lenne. A légköri nyomás valósággal a földhöz préseli ezt a szót. (...)

A szavak hangalakjába rejtett mitikus és mágikus tartományokat a nyelvek kölcsönösen elzárják egymás elől, s nem mondhatnánk, hogy ennek az elzártságnak ne lennének olykor pusztítók a következményei, de tudom, hogy vannak ilyen tartományok. Ahhoz, hogy értsük egymást, a közkézen forgó szótárak szócikkeinek nem csak a szavak jelentését kéne a fülünkbe súgniuk, hanem mindazt, amit a szó megérint és eleven képzetként jelenít meg. Amíg nincsenek ilyen összehasonlító szótáraink, addig papagájként fecsegünk egymás nyelvén, s kölcsönösen nyeljük a félreértések következményeit.

*
*

CSO GI CSON: A PATAKKAL BESZÉLGETEK

Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át,
selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg...
Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
nappal meg éjjel, tovább és tovább...
Az útja még nehéz és meredek,
de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet...

Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak,
hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
Tovasuhansz a fehér falakon,
s ezer szilánkra osztod önmagad,
ezer tükör-szilánkra, mint a nap!

Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon,
s dalomba ömlik a te éneked...
Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más,
csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás!
Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek...

F: Balássy László

*
*

ASSZISZI SZENT FERENC: NAPHIMNUSZ

Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
tied a dicséret, dicsőség és imádás,
és minden áldás,
minden egyedül téged illet, Fölség,
és nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
legfőképpen urunk-bátyánk, a nap,
aki a nappalt adja, és aki ránk deríti a te világosságod,
és szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
a te képed, Fölséges

Áldjon, Uram, téged, hold nénénk és minden csillaga az égnek.
Őket az égen alkotta kezed, fényesnek, drága szépnek!
Áldjon, Uram, tégedet szél öcsénk,
levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden te alkotásod.

Áldjon, Uram, téged víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő,
oly drága, tiszta és alázatos!
Áldjon, Uram, tűz bátyánk;
vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

Áldjon, Uram téged, Földanya nénénk,
ki minket hord és enni ad,
és mindennemü gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, tégedet minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát,
és aki tür gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, akik tűrnek békességgel,
mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
és boldogok, kik magukat megadták te szent akaratodnak.
A második halál nem fog fájni azoknak.

Dicsérjétek az Urat, és áldjátok,
és mondjatok hálát neki,
és nagy alázatosan szolgáljátok.

F: Sík Sándor

*
*

RADNÓTI MIKLÓS: A MÉCSVIRÁG KINYÍLIK

A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

*
*

KIÁLTÁS A VÍZ ALATT

Arión, a görög lantos-énekes és költő egész Itáliát elbűvölte gyönyörű dalaival, így gazdag ajándékokkal megrakottan hajózhatott haza Korinthoszba. A hajó matrózai mit sem törődtek azzal, hogy egy álmodozó költőt visznek a fedélzeten, de annál figyelmesebben vették szemügyre kincseit. És döntöttek. Ariónt örökre elnémítják, a zsákmánnyal pedig elvitorláznak. Amikor a költő rájött szándékukra, minden vagyonát felajánlotta, hogy megkíméljék életét. A gazfickók azonban mindenképpen meg akartak szabadulni a veszélyes szemtanútól, ezért csak annyi engedményt tettek, hogy választhat: önként a tengerbe veti magát, vagy ők ölik meg, és a holttestét eltemetik.

Arión a tengert választotta. De még utoljára elővette lantját, és legszebb énekével mondott búcsút a földi életnek. Azután megadóan a vízbe vetette magát. De csodák csodájára nem merült el. Egy játékos delfincsapat vette körül, amelyet valószínűleg a különös hangok csaltak a közelbe. Az állatok hátukra vették Ariónt, és a Tainaron-fokig vitték. A csodás menekülés emlékére a meghatott költő nemsokára bronzból készült delfinszobrot állíttatott a parthoz közeli templom szentélyébe.

Arión különös megmenekülésének történetét Hérodotosz, a görög történetírás atyja jegyezte fel, s azóta is számtalan változatban dolgozták fel témáját írók, költők, festők és szobrászok. Csak éppen senki nem vette komolyan. Pedig az utóbbi évtizedek kutatásainak fényében egyre elképzelhetőbbnek tűnik a történet. A delfinek valóban közös erővel segítik megsebesült társukat a felszínre, ugyanezzel az ösztönnel sietnek a fuldokló ember segítségére is. Erről számtalan érdekes esetet jegyeztek már fel.

A delfinnek nem nehéz megtalálnia egy vízbe merült embert, hiszen olyan találmánnyal rendelkezik, amelynek hasonmása csak az utóbbi évtizedekben terjedt el a hajózásban: ultrahangos lokátora van!

*
*

 

AZ INDIÁN NAGYFŐNÖK JÓSLATA

1854-ben a washingtoni Nagy Fehér Főnök ajánlatot tett egy hatalmas indián terület megvásárlására, amiért cserébe egy rezervátumot ígért.

Seattle nagyfőnök szívhez szóló válasza a környezetre vonatkozó legbölcsebb megfigyeléseket tartalmazza, csodálatra méltó gyermeki egyszerűséggel ábrázolván az indiánok világnézetét, életfilozófiáját.

"Hogyan vásárolhatja meg vagy adhatja el valaki az eget és a föld melegét? Ez a gondolat furcsa számunkra. Ha nem mi vagyunk a levegő frissességének és a víz hűsének birtokosai, hogyan vásárolhatják meg mások ezeket?

E föld minden egyes röge szent az én népemnek. Minden egyes fenyőtű, homoksáv, a sötét erdő tisztása, párafelhője és minden zümmögő rovar szent az én népem tapasztalatában és emlékezetében. A fákban folyó nedv a vörös ember emlékét hordozza magával. A fehér emberek elfelejtik szülőföldjüket, amikor »a csillagok közé mennek sétálni«. Ám a mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodálatos földet, a vörös ember igazi édesanyját.

Egymás részei vagyunk. Az illatos virágok a leánytestvéreink. A szarvas, a ló, a fenséges sólyom mind-mind a mi testvéreink. A sziklahasadékok, a rétek nektárnedve, a csikók és az emberi test melege - mind egyazon családhoz tartoznak. A földhöz tartozunk, s a föld pedig hozzánk tartozik.

E hely a mi számunkra szent. A hűs patakok és csillogó folyók vize nem akármilyen, nem közönséges víz, hanem a mi őseink vére. Ha el is adjuk a földet, fehér testvéreinknek emlékezniük kell arra, hogy e föld szent, s ezt kell tanítaniuk gyermekeiknek is. Sohase feledjék, hogy a tavak tiszta tükrének rejtelmes visszfénye az én népem tetteiről, emlékéről beszél, s hogy a víz zúgása apáink hangja.

A szomjúságunkat csillapító folyók a mi testvéreink. Ők hordozzák kenuinkat, és táplálják gyermekeinket. (...)

Tudjuk nagyon jól, hogy a fehér ember nem érti a mi útjainkat. Számára egy darab föld ugyanolyan, mint a másik, mert idegen ő, aki az éj leple alatt jön, és elrabol a földtől bármit, aminek csak szükségét érzi. Így a föld nem testvére, hanem ellensége, s mihelyt leigázta és kizsákmányolta azt, odébbáll, maga mögött hagyva elődei sírját. Semmivel sem törődik, a földet saját gyermekei elől rabolja el, ősei sírját, gyermekei születési jogát elfelejti. Saját édesanyját, a Földet és édestestvérét, az Eget úgy kezeli, mint megvásárolható dolgokat, melyek kizsákmányolhatók és eladhatók, mint a juhok vagy a csillogó-villogó ékszerek.

(...) A fehér ember városaiban lehetetlen egy csendes és nyugodt helyet találni. Nincs egyetlen olyan hely, ahol tavasszal hallani lehetne a levelek susogását vagy egy rovar zümmögő hangját. De talán ezt is azért látom így, mert én egy "értelmetlen vad" vagyok.

Az indián inkább választja a tó fölött átsuhanó szellő lágy, susogó hangját és a déli esőktől megtisztított, fenyőfák illatosította szél illatát. Igen, a levegő értékes a vörös ember számára, hiszen egy és ugyanazon lélegzetben osztoznak valamennyien - az állat, a fa és az ember. Mind ugyanazon lélegzet által léteznek.

Úgy tűnik, a fehér ember nincs tudatában annak, amit lélegzik, és hasonlóan a napok óta haldoklóhoz, érzéketlen a bűz iránt. (...)

Én, mint »vadember« nem értem, hogyan lehet a pipáló vasparipa fontosabb a bölénynél, amit mi csak azért vadászunk, hogy életben maradhassunk. Mi az ember az állatok nélkül? Ha eltűnnek az állatok, az ember is ki fog pusztulni, ha másért nem, nagy lelki magányossága miatt. Mert bármi történjék is az állatokkal, az ember sorsává is válik hamarosan. Minden egybetartozik, és szoros összefüggésben áll egymással.

Gyermekeiket meg kell tanítaniuk arra, hogy a lábuk alatt lévő föld nagyapáik hamva. Mondják meg nekik: a földet saját fajuk élete gazdagítja, s így majd tisztelni fogják azt.

Tanítsák meg gyermekeikkel azt, amit mi is megtanítottunk a mieinkkel - hogy a föld a mi anyánk. Bármi, ami a földet éri, a fiaira is hat.

Meggyőződésünk, hogy nem az ember tulajdonosa a földnek, hanem fordítva. Számunkra ez világos.

A családot összetartó vérhez hasonlóan minden dolog összetartozik. A Föld sorsa ezért a Föld fiainak sorsa is. Nem az ember szőtte az élet hálóját; ő csupán egy szála annak. Bármit cselekszik a hálóval, saját magával cselekszi azt. Még a fehér ember sem lehet kivétel a közös sors alól.

Egy dologgal tisztában vagyunk, amire egy napon a fehér ember is ráébred majd: a mi Istenünk és az ő Istenük egy és ugyanazon Isten.

Hihetik, hogy ők birtokolják Istent, mint ahogy a mi földünket is birtokolni akarják, ám ez lehetetlen.

Ő az ember Istene, aki ugyanolyan kegyes úgy a vörös, mint a fehér emberhez. Számára a föld nagyon értékes, ezért a földet bántalmazni ugyanaz, mint teremtőjét megvetni.

A sápadtarcúaknak is el fog jönni az órájuk; lehet, hogy gyorsabban, mint minden más törzsé. »Piszkíts az ágyadba, s egy napon saját piszkodban fogsz megfulladni.« Haldoklásukban Isten hatalmától izzva fognak fényleni, aki idehozta, és valami különleges oknál fogva e föld és a vörös ember urává tette őket.

A jövő rejtelem számunkra, mert nem tudjuk, mikor jön el az idő, amikor az összes bölény kipusztul, minden vadló szelíd lesz, az erdők rejtelmes zugait a sok-sok fehér ember nehéz szaga váltja fel, az aranysárga dombokat pedig a beszélő drótok fogják megcsúfítani.

- Hol van az erdő? - Kipusztult.

- Hol van a sólyom? - Kihalt.

Ez az élet vége, és az átvészelés kezdete"

F: A forrásban nincs megjelölve

*
*

 

STING - JEAN-PIERRE DUTILLEUX: AZ EMBERISÉG KERTJE

Az alatt az idő alatt, amíg Ön ezt a fejezetet olvassa, Földünk esőerdőiben kb. 600.000 fát vágnak ki, és senki se tudja pontosan megmondani, mi lesz a következménye. A legkülönbözőbb előrejelzések láttak napvilágot. Mindenképpen egyre világosabban látszik, hogy az esélyeink romlanak, ha továbbra is felelőtlenül veszélyeztetjük bolygónkat, ha a cégek és konszernek továbbra is csak a rövid távú hasznukat nézik, és mi, egyes emberek, az életünket csak rövid távra rendezzük be. Meleg légáramlatok, szárazság, áradások és pusztító viharok - ez csak a kezdet. Bár az emberiség csodálatra méltó alkalmazkodási készségről tett tanúbizonyságot, mégis, miközben egyre csak alkalmazkodni próbálunk, a drámai éghajlatváltozások olyan szociális, gazdasági és politikai káoszt fognak előidézni, amilyent a világ eddig még nem élt át. Az amazóniai esőerdő pusztítása a mértani haladványnak megfelelően nő. Ha semmi sem változik, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy alig ötven év alatt nem marad több erdő - néhány zárvány kivételével, amelyet talán még meg tudunk védeni.

Az indiók túlélése és az esőerdő túlélése kölcsönösen feltételezik egymást. Néhány évtizeddel ezelőtt ez még nem feltétlenül volt így, mert egyszerűen hihetetlenül sok volt az őserdő. Most meg kell végre értenünk, hogy mi mindnyájan bizonyos értelemben az esőerdő gyermekei vagyunk. Mindnyájunkat véd és táplál. Ezért kötelességünk, felelősségünk, hogy az egész emberiség kertjét ápoljuk és megőrizzük. E problémára, amely az egész Földünket érinti, csak globális megoldás létezhet. Mindnyájunknak az esőerdő védőivé és őrzőivé kell válnunk.

F: Soltész Judit

*
*

ANCSEL ÉVA: SZÁZKILENCVENNÉGY BEKEZDÉS AZ EMBERRŐL

(CLXXXIX.)

Ha a fák, füvek vagy akár az erdei állatok szólni tudnának, látván az embert és viselt dolgait, azt mondanák szánakozva: Óh, te szerencsétlen, honnan tévelyedtél ide, és hogyan fogsz te itt élni? Azt hallottuk, hogy minket is csoportosítottál, nevet adtál nekünk, de még a csillagokkal is foglalkozol, és egyáltalán mindenbe beavatkozol, bár a lábad lassúbb a zergéénél, fogaid gyöngék, a gégédből pedig olyan hangok jönnek elő, hogy a hozzád hasonlók sem értik meg mindig.

Rajtunk pihenhetsz, mondanák a füvek, de ki ne tépkedj bennünket a földből, mert neked fogunk hiányozni. Mialánk menekülhetsz az eső meg a tűző nap elől, mondanák a fák, de ne akarj minket leigázni, mert akármilyen furcsa, idegen jövevény vagy, azt az oxigént szívod, amit mi, növények kibocsátunk, azon a fehérjén élsz, amihez csak általunk juthatsz hozzá.

Egyszóval hiába minden: bricsesznadrágodban és a motorbiciklis sisakodban és az űrhajós-szkafanderedben se tudod letagadni, hogy a természet egy darabja voltál, és az vagy ma is.

Úgy döntöttél, hogy ilyen kényelmetlenül, csak a hátsó végtagjaidat használva közlekedsz a földön. Azért, hogy tőlünk magadat megkülönböztesd? Enélkül is látnánk, hogy jövevény vagy, de azért ne félj tőlünk, inkább békülj meg velünk! Próbáld meg, és járj el dolgainkban és dolgaidban a természet és saját mértéked szerint!

*
*


FEKETE JÁVORSZARVAS

(Black Elk, oglala sziu)

Ha az indián tesz valami, mindig kör szerint teszi. Ez pedig azért történik így, mert a Világ Hatalma mindig körben hat, és minden dolog kerek akar lenni. Hajdan, amikor népünk hatalmas és boldog volt, mindenféle hatalmunkat a szent gyűrűtől kaptuk. Amíg a gyűrű szét nem nyílt, népünk virágzott. Az eleven gyűrű kellős közepén virágzó fa magasodott; a világ négy tájékának öve sugárzott abba hatalmat. Kelet békét és fényt adott, dél meleget, nyugat esőt; észak dermesztő hideg szelei pedig erőt és kitartást adtak.

Ezt a tudást vallásunk hozta el a világ burkából.

A Világ Hatalma mindig körökben működik. Kerek az égbolt, és azt hallom, hogy a föld is kerek, mint a labda; kerekek a csillagok. A szél, amikor a legnagyobb, körben jár. A madarak körberakják fészküket, mert az ő vallásuk is az, mint a mienk. A nap körben jár feljöttében és lementében is. A hold ugyancsak, és mindegyikük kerek.

Még az évszakok is kört írnak, és mindig visszatérnek oda, ahol már jártak. Az ember élete gyermekségtől gyermekségig kör, és kör formájú minden, amiben hatalom van jelen. Sátrainkat kerekre húztuk, ahogy a madarak rakják fészküket; körbeültettük őket, nemzetünk nagy gyűrűjében. Ez a gyűrű fészekből rakott nagy fészek volt; mindig ott raktuk, ahová a Nagy Szellem új sarjadékunk világra jöttét elrendelte.

F: Kodolányi Gyula

*
*

KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA

Nem taníthatom meg nektek, szavakkal miként imádkozzatok.
Isten nem hallgat szavaitokra, kivéve, ha Ő maga nyilatkozik meg a ti ajkatok által.
És nem taníthatom meg nektek a tengerek imádságát, sem az erdőkét és a hegyekét.
De ti, akik hegyekből és erdőkből és tengerekből születtetek, szívetekben megtalálhatjátok az ő imádságukat,
És ha csupán az éjszaka csendjére figyelmeztek, meghalljátok majd, amint csendben ezt mondják:
- Istenünk, aki önmagunk szárnyaló lénye vagy, a te akaratod akar mibennünk,
- A te vágyad vágyakozik mibennünk,
- A te bennünk munkáló szándékod változtatja éjszakáinkat, melyek a te éjszakáid, nappalainkká, melyek a te nappalaid.
- Nem kérhetünk semmit tetőled, hiszen ismered kívánságainkat, még előbb, semmint megszületnének,
- Te vagy a mi kívánságunk; s ha önmagadból többet adsz, mindent megadsz nekünk.

... Óráitok szárnyak, melyek lélektől lélekig szállnak a téren át.
Az, aki az erkölcsét ünneplő ruhaként viseli, jobban járna mezítelenül.
A szél és a nap nem tépi fel a bőrét.
És akinek viselkedését erkölcs szabja meg, az énekes madarát kalitkába zárja.
A legszabadabb dal nem rácsok közül száll fel.
És akinek az imádság ablak, mely kinyitható, de be is zárható, az nem látogatott még el lelke házába, hol az ablakok hajnaltól hajnalig érnek.
Mindennapi életed a te templomod és vallásod.
Valahányszor belépsz, vidd magaddal mindenedet....

... És ezért, ha Istent ismerni akarjátok, ne talányok megfejtésével foglalkozzatok;
Inkább tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint gyermekeitekkel játszik.
És nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár; villámlással kitárja karját, s az esővel visszaszáll a földre.
Látni fogjátok, amint a virágokban mosolyog, azután fölemelkedve felétek int a fákban.

F: Révbíró Tamás

*
*

 

SZENTGYÖRGYI ALBERT: PSALMUS HUMANUS

(Részlet)

Uram, Ki vagy?
Szigorú Atyám lennél,
Vagy szerető Anyám,
Akinek méhéből a Mindenség megszületett?
Te lennél a Mindenség maga?
Avagy a Törvény, mely uralkodik felette?
Adtál életet, hogy visszavedd?

Te alkottál engem, vagy Téged én,
Hogy a magányt és a felelősséget megosszam?

Uram! Nem tudom ki vagy,
De Hozzád fordulok nagy bajomban,
Rettegek embertársaimtól és saját magamtól is!
Talán nem érted szavaim
De megérted zenémet.


Első zsoltár: ISTEN

Uram!
Hatalmasabb vagy, mint a világ, amit Te alkottál,
A mindenség a Te otthonod.

A magam képére formáltalak,
Azt hittem, kegyetlen vagy, kapzsi és hiú.
Dicsőítésre és áldozatokra áhítozó,
Bosszúra éhes, látván kisszerű vétkeimet.
Én házakat építek Neked
Miközben hajlék és élelem nélkül hagyom embertársaimat.

Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé teszem a Teremtés rámeső zugát,
Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és örömmel
Töltöm meg világomat.

*
*


JÓZSEF ATTILA: IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván
Dícséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
                                             Akarom.
*
*
TAGORE: ÁLDOZATI ÉNEKEK

61.

Tudja-e valaki, hogy honnan jön az álom, mely a kis gyermek szempillái körül repdes?

Az a hír járja, hogy ott van lakása valahol tündérországban, az erdő árnyában, melyet csak homályosan világítanak meg szentjános-bogárkák, ott csüng két félénk kis varázsbimbó. Ezekből száll elő, hogy csókdossa a kis gyermek szemét.

F: Szentirmay Gizella
*
*

WOLFHART PANNENBERG: VILÁG IRÁNTI NYITOTTSÁG ÉS ISTENRE VALÓ NYITOTTSÁG

... nemcsak arról van szó, hogy az ember nyitott a világ számára, hanem a kérdéses meghatározást úgy kell értenünk, hogy az ember teljes egészében arra van rendelve, hogy nyitott legyen. Minden egyes tapasztalatán, minden egyes adott szituációján túl is nyitott, s az marad mindig is. Nyitott a világán túlra is, nevezetesen úgy, hogy túllép minden képen, melyet a világról bármikor is alkot, de minden lehetséges világképen túl, s egyáltalán, a világképek fölvázolásának törekvésén túl is nyitott marad - bármennyire elengedhetetlenek is ezek -, amennyiben tovább kérdez és tovább kutat. Ez a mindenen túllendülő nyitottság a föltétele annak, hogy a világot mint világot tapasztalja meg. Ha rendeltetésünk nem sarkallna bennünket az állandó meghaladásra, nem kutatnánk szüntelenül tovább - konkrét indítékok nélkül is.

Az ember természeti világon túlra való nyitottságának tehát az lenne az értelme, hogy csak saját teremtő tevékenységben találhat megnyugvást, amennyiben a természet világát mesterséges világgá változtatja? Az lenne az ember rendeltetése, hogy kultúrát teremtsen? Manapság számosan képviselik ezt a véleményt. Csakhogy saját alkotásaiban sem lel maradandó nyugalmat az ember. Nem pusztán a természetet változtatja kultúrává, hanem lankadatlanul újabb és újabb kulturális képződményeket állít a korábbiak helyére. Az, hogy saját teremtő tevékenységének alkotásaiban sem talál végső kielégülést, hanem törekvésének pusztán átmeneti állomásaiként azonmód ismét maga mögött hagyja, azt föltételezi, hogy rendeltetése túlnyúlik magán a kultúrán is - a jelenlegin éppúgy, mint a majdan kialakítandón. A kulturális átalakítás folyamata, főként annak pazarló gazdagsága, csak akkor érthető, ha az ember látja, hogy hajtóerői túllendítik őt minden alkotásán, s hogy művei csak lépcsőfokok azon az úton, mely ismeretlen cél felé vezet.

F: Gáspár Csaba László

*
*

KASSÁK LAJOS: A KÖLTŐ MEG A FESTŐ VARÁZSPÁLCÁJA

1.

Gyerekek, mielőtt ezt a mesét elolvassátok, gondoljatok vissza az előző mesékre. Most már mind jóbarát, - emberek - akiknek ismeritek a munkáját, sorsát, de varázslók is, akik szerszámaikkal, mint valami csodálatos varázspálcával a fából sámlit, apró-cseprő alkatrészből százlóerős gépet, a betegségből egészséget, a tengerből lazacot és a földből gabonát varázsoltak. Mind-mind ismeritek, de honnan? A költő elővette varázsszerszámát, a tollat és megírta, a festő elővette ecsetjét és megfestette. Talán az ő sorsuk is érdekel benneteket?

2.

A költő és a festő kisgyerekek voltak, éppen mint ti. Jó pajtások, akik egymás kezét fogták és így sétáltak a földműves földjén.

3.

Ragyogott a nap s ők örömükben bukfencet vetettek. Először hangosan nevettek, de azután sírtak, mert megütötték magukat.

4.

Hazamentek s a konyhában leültek ketten egy sámlira, amit Péter, a boldog asztalos készített és hallgattak.

5.

Édesanyjuk megjelent az ajtóban és azt kérdezte:

- Miért hallgattok?

Egyszerre válaszolták:

- Gondolkodunk.

- Min gondolkodtok?

- Azon, ami ma történt velünk.

- Hát mi történt ma veletek?

Az egyik azt mondta:

- Nevettünk a réten, mert a földműves földje megsimogatott, aztán sírtunk, mert a föld megvert.

A másik nem szólt semmit, mert nem szeretett sokat beszélni, csak néhány krix-kraxot mutatott, ahogyan a fű simogatja és veri őket.

6.

Anya csóválta a fejét és látszott, hogy nem nagyon hisz nekik. Bánatukban kimentek a tengerpartra s leültek ott, ahonnan a halász szokott elindulni ladikjával és hálójával. Két ujjukat a szájukba tették és füttyentettek.

7.

Pillanat alatt összegyűltek pajtásaik.

- Valami baj van? - kérdezték.

- Anya nem hiszi el nekünk, hogy a fű megsimogatott s aztán megvert.

- Így ni - mondta a másik és megmutatta a rajzot.

A gyerekek szájtátva hallgattak és néztek és hittek.

8.

Úgy érezték, a világ összes gyerekeinek el kell mondani és megmutatni a csodát. De hogyan? Iskolába mentek, hogy ott megtanuljanak írni, olvasni, meg rajzolni, hogy leírhassák és lerajzolhassák azt a sok csodát, ami naponta történik velük.

9.

Sok mindent tanultak és mindig szebb és több csoda mutatkozott meg előttük. Már tudták, hogyan varázsolják a sámlit, a gépet, a gabonát, az egészséget, s akkor a költő tollat tintát vett és leírta mindezt szép fehér papírra, a festő festéket és ecsetet vett és fehér vászon fölé hajolt és megfestette.

10.

Mikor ezzel készen voltak, elmentek a nyomdába. A gép mellett, amit torzonborz lakatos készített, áll a nyomdász, kezében az író írásával és a festő képével. Üres papírlapokat rak be a gép egyik végén és a másik végén kijön a kész képeskönyv.

11.

Ezek a könyvek nemsokára a kereskedők kirakataiban láthatók, ott virítanak sárgán, zölden, kéken, szépségükkel szinte versenyeznek egymás közt. Naponta sok-sok kíváncsi gyerek áll meg a kirakatok előtt s azon tanakodnak, melyiket kérjék születésnapi ajándékul.

12.

Íme itt van az új és a legnagyobb csoda, a költő és a festő felemelték varázspálcájukat s most, hogy leírták és megfestették, amit láttak, már nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is hisznek nekik s ámulva olvassák az írást és nézik a képet.

*
*

LU CSI: A KÖLTÉSZETRŐL

IV.

A költői mesterségben igazi gyönyörűséget találni,
Ezért a régi bölcsek mindig is nagyra becsülték.
Küzdünk a nemléttel, hogy rákényszerítsük a létre,
Megkopogtatjuk a csendet, zenét követelve tőle.
Végtelen tereket foglalunk egy lábnyi papírlapra,
Vízözönt árasztunk szét egy hüvelyknyi szívből.
Szavaink nagyra nőnek s egyre tágasabbá válnak,
Gondolataink megszilárdulnak s mind mélyebbre hatolnak.
Füvek és virágok pompás illata árad a szavakból,
Zöldellő hajtások duzzadó bősége sarjad belőlük.
Kacagó szél száll és kanyarog felfelé,
Sűrű felhők emelkednek ki az ecsetek erdejéből.

F: Tőkei Ferenc

*
*

 

VEJ HUNG: FELJEGYZÉSEK A ZENÉRŐL

1. A zene alapjai

Minden zenei hang az emberek szívéből fakad. Az emberi szív megindulásait a külvilág dolgai okozzák. Ha a külvilág valamely dolga feltámaszt egy érzést, akkor az beszédhangokban testesül meg. Amikor a beszédhangok kezdenek egymáshoz illeszkedni, hangmódosulások jönnek létre; a hangmódosulásokat pedig, ha szabályszerű egységbe állnak össze, zenei hangoknak nevezzük. Ha pedig e zenei hangokat úgy párosítják egymással, hogy örömöt okozzon a hallásuk, valamint pajzsok, harci bárdok, toll-legyezők és ökörfark zászlók látványával is összekötik, akkor beszélünk zeneműről.

A zene tehát a hangokból keletkezik, s gyökere azokban a megindulásokban van, amelyeket a külvilág dolgai támasztanak az emberi szívben. Ez az oka annak, hogy amikor a szívet bánat indítja meg, akkor a beszédhang fojtott és elhaló; amikor a szívet öröm indítja meg, akkor a hang könnyed és szabad. Amikor a szívet vidámság indítja meg, akkor a hang szárnyaló és szerteáradó; s amikor a szívet harag indítja meg, akkor a hang durva és kegyetlen. Amikor a szívet tisztelettudás indítja meg, akkor a hang egyenes és szerény; amikor pedig szeretet indítja meg a szívet, akkor a hang békés és lágy. Ez a hat megnyilatkozás nem természettől fogva meglevő tulajdonságunk, hanem azokból a megindulásokból fakad, amelyeket a külvilág dolgai támasztanak bennünk. Ezért a régi királyok igen nagy figyelmet fordítottak mindarra, aminek segítségével megindíthatták az emberek szívét. Így a szertartásokkal mutattak utat az emberek becsvágyának, a zenével tették harmonikussá beszédhangjaikat, a rendeletekkel tették egységessé cselekvésüket, s a büntetésekkel szabályozták meg kicsapongásukat. A szertartások, a zene, a rendeletek és a büntetések végső fokon egy és ugyanaz: eszköz, amelynek segítségével egységessé lehet tenni a nép szívét, hogy ezáltal megvalósulhasson a jó kormányzás elve.

Minden zenei hang az emberek szívéből fakad, mégpedig úgy, hogy a bensőben érzelmek keletkeznek, amelyek a beszédhangokban öltenek testi formát, s ha a beszédhangok művészi szépséget hoznak létre, akkor zenei hangoknak kell neveznünk őket.(...)

Minden zenei hang az emberek szívéből fakad, s a zene összefüggést teremt az emberek kölcsönös viszonyának elvei között.

F: Tőkei Ferenc

 

 A SOKOLDALÚ EMBER

 

--------------------------------------------------



Paulo Coelho


Tizenegy perc


Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok
miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már
szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem
tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem,
nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez...

Érezte, hogy most kezdődik el az, ami után annyira sóvárgott
kislányként és kamaszként a brazil vadon közepén, ahol csak a
szárazság van, a jövőtlen fiatalság
a tisztességes de szegény város és a monoton, szürke hétköznapok...
Ebből elég: szíves-örömest változik a világ úrnőjévé. Itt van egy férfi,
aki állást kínál neki, dollárt, egy pár méregdrága cipőt és egy nagyon
szép ruhát! Sminkkészlet sem volt nála, de a szálloda recepciósnője
kisegítette, és nem mulasztotta el figyelmeztetni, hogy nem minden
külföldi rendes ember, és nem minden riói bűnöző. Mária oda se figyelt
rá, gyorsan felvette a ruhakölteményt, aztán órákig állt a tükör előtt,
gyönyörködött magában, és sajnálta, hogy nem hozott magával
fényképezőgépet, mert most megörökíthetné ezt a pillanatot. Aztán
észbe kapott, hogy máris késésben van, és úgy szaladt, mint
Hamupipőke...

az életre?
Egyszer már hibáztam, amikor tizenegy éves voltam, és egy fiú
kölcsönkért tőlem egy ceruzát. Akkor megértettem, hogy nincs mindig
második lehetőség, és jobban tesszük, ha elfogadjuk a sors ajándékait.
Persze hogy kockázatos, de vajon nem ugyanilyen kockázatos-e felülni
az autóbuszra, és negyvennyolc órát zötykölődni hazafelé? Bármikor
balesetet szenvedhet az ember. Ha hűségesnek kell lennem valakihez
vagy valamihez, leginkább magamhoz kell hűségesnek lennem. Ha
meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell
megtalálnom. Meg kell ismernem a középszerű szerelmeket is, hogy
elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire
idáig szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek,
minden csak illúzió - és ez egyaránt igaz az anyagi és a szellemi
javakra. Aki már veszített el olyasvalamit,
amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor
előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs.

Ezt a
tanácsot adta hát a lányának:
- Egyetlen kincsem, hidd el, sokkal jobb boldogtalannak lenni egy
gazdag férfi oldalán, mint boldognak lenni egy szegény férfi mellett. És
abban a távoli országban nagyobb esélyed lesz rá, mint itt, hogy
boldogtalan gazdag nő legyen belőled. Ha pedig mégsem sikerül, csak
felszállsz a buszra, és hazajössz...

- Majd meglátod.
Mária naplójából, svájci tartózkodásának második hetében:
Elmentem a bárba, és találkoztam egy koreográfussal, aki egy Marokkó
nevű országból jött. Lépésről lépésre be kellett tanulnom egy táncot,
amelyet ő - aki még soha nem járt Brazíliában - szambának nevezett.
Arra sem volt időm, hogy kipihenjem a hosszú repülőút fáradalmait,
rögtön a legelső éjszakán táncolnom kellett, és ráadásul mosolyognom.
Hatan vagyunk itt lányok, és egyikünk sem boldog, és egyikünk sem
tudja, mit keres itt. A vendégek isznak és tapsolnak, csókot dobnak, és
titokban pornográf jelzéseket mutogatnak, pedig ilyesmiről itt szó sincs.
Tegnap kaptam fizetést, de csak egy tizedrészét annak a pénznek,
amiben megállapodtunk - a szerződés szerint a többiből fizetik az itt
tartózkodásom és a hazautazásom költségeit. Vivian számításai szerint
egy évig is eltarthat, amíg a félretett pénzből összejön a repülőjegy ára
- ami azt jelenti, hogy addig nem tudok innen megszökni...

Visszament Roger irodájába, és ezúttal egész jól beszélt franciául,
annyira, hogy az „ügyvéd" szót is tudta használni. Aztán kisebb
szitkozódások közepette
és ötezer dollár végkielégítéssel a zsebében távozott - ennyi
pénzről még csak nem is álmodott soha, és mindez csak azért, mert
kiejtette az „ügyvéd" szót. Most már szabadon járhat az arabbal,
vásárolhat néhány ajándékot, lefényképezheti a havat, és
dicsőségesen hazatérhet, ahogy elképzelte.
Első dolga az volt, hogy felhívta a szülei szomszédját, és elmondta,
hogy nagyon jól van, szép karrier áll előtte, és senki ne izguljon miatta.
Aztán, mivel haladéktalanul el kellett hagynia a szobát, amit Roger
bérelt neki, elindult az arabhoz, hogy örök hűséget fogadhassanak
egymásnak, aztán áttérjen a fiú vallására és hozzámenjen feleségül -
még akkor is, ha kötelező lesz hordania azt a furcsa kendőt az arca
előtt. Végül is mindenki tudja, hogy az arabok gazdagok, és ez elég.


Mária a kisfiúra gondolt, aki ceruzát akart tőle kérni, a fiúra, aki a
csukott száját csókolta, a boldogságra, hogy megismerhette Rio de
Janeirót, a férfiakra, akik kihasználták, és nem adtak cserébe semmit,
a szenvedélyekre és szerelmekre, amelyeket elveszített élete során.
Élete - bár szabadnak és boldognak tűnt - valójában nem állt másból,
mint örökös várakozásból. Várta a csodát, az igaz szerelmet, a
kalandot, ami olyan romantikusan végződik, mint a filmekben és a
könyvekben. Egy író azt írta egyszer, hogy az idő nem változtatja meg
az embert, a bölcsesség sem változtatja meg az embert - az egyetlen
dolog, ami megváltoztatja az embert, az a szerelem. Micsoda
baromság! Aki ezt írta, csak az érem egyik oldalát ismerte.
Valóban igaz, hogy a szerelem képes megváltoztatni az ember életét
egyik pillanatról a másikra. De az éremnek két oldala van. És a másik
oldalon ott van a csalódás. Lehet, hogy a szerelem megváltoztathat
valakit, de a csalódás még gyorsabban letéríthet minket az útról,
amelyen járunk. És most mi lesz, Mária? El kéne menekülni innen,
haza Brazíliába, franciatanárnőnek menni, és összeházasodni a
textilüzlet tulajdonosával. Vagy inkább egy kicsit továbbmenni?
Végül is egyetlen éjszakáról van szó, egy olyan városban, ahol nem
ismer senkit, és őt sem ismeri senki. Vagy lehet, hogy egyetlen éjszaka
és a könnyen szerzett pénz elindítja egy olyan úton, amelyről soha
többé nem tud letérni? Miről van itt szó: egy soha vissza nem térő
alkalomról, vagy a Szűzanya próbatételéről?
Az arab azt sem tudta, hova nézzen: tekintete a Miró-képről átsiklott
Fellini kedvenc asztalára, majd a ruhatároslányra és a többi vendégre.
- Maga nem tudta? - kérdezte végül.
- Kérek még bort - válaszolt Mária, még mindig könnyek között.
Imádkozott, hogy a pincér ne jöjjön közelebb, nehogy észrevegye, mi
történik - de a pincér mindent látott a szeme sarkából, és imádkozott,
hogy végre fizessenek, mert tele volt az étterem, és már sokan vártak
üres asztalra.Végül mégis megszólalt a lány:
- Azt mondta, ezer frankért egy italt?
Maga Mária is megdöbbent a saját hanghordozásán.
- Igen — felelte az arab, de már megbánta, hogy ilyen ajánlatot tett. -
De semmiképpen nem szeretném, ha...
- Fizesse ki a számlát. Azt az italt már a szobájában isszuk meg.
Megint idegennek érezte saját magát. Azelőtt kedves, jól nevelt,
mosolygós lány volt, aki soha nem beszélt ilyen hangon. De úgy tűnik,
ez a lány örökre halott: egy új lét tárult fel előtte, ahol egy ital ezer
frankot ér, vagy, egy ismertebb pénznemben, körülbelül hatszáz dollárt.
Minden pontosan úgy történt, ahogy elképzelte: elment az arabbal a
szállodájába, megivott egy pezsgőt, jól berúgott, aztán széttárta a
lábait, megvárta, míg a férfi elélvez (esze ágában sem volt
megjátszani, hogy neki is jó), lezuhanyozott a márvány fürdőszobában,
elvette a pénzt, és megengedte magának azt a luxust, hogy taxival
menjen haza.

Ilyen a világ:
mindenki úgy beszél, mintha mindent tudna, és ha van merszed
kérdezősködni, kiderül, hogy nem is tudnak semmit.

„Az élet nem más, mint siralomvölgy" - mondta láthatatlan társnőjének.
„Lehetnek álmaink, de az élet kemény, kegyetlen és szomorú. Mit
akarsz mondani? Hogy az emberek el fognak ítélni? Senki sem fogja
megtudni, és különben is ez csak egy rövid korszak lesz az
életemben."
A láthatatlan társnő kedves, de szomorú mosollyal az ajkán eltűnt.
Mária elment a vidámparkba, fölült a hullámvasútra, ugyanúgy
kiáltozott, mint a többiek, de tudta, hogy nincs veszélyben, mert ez az
egész csak játék. Megebédelt egy japán étteremben, anélkül hogy
tudta volna, mit eszik - csak azt tudta, hogy nagyon drága -, és úgy
érezte, hogy minden fényűzést megengedhet magának. Nem kell
várnia semmiféle telefonhívást, és nem kell számolgatnia fillérenként,
hogy mennyit költött.

A tisztességemet. A méltóságomat. Az önbecsülésemet. De ha jól
meggondolom, eddig sem volt meg bennem egyik sem. Nem én
kértem, hogy megszülethessek, nem találtam senkit, aki szeretne, és
mindig rossz döntéseket hoztam. Most döntsön az élet helyettem.

A világ körülötte olyan lett, mint egy lassított felvétel, és Mária úgy
érezte, hogy kilép a testéből, és
kívülről szemléli önmagát.

De az élet nagyon hamar megtanította neki, hogy csak az erősek
maradnak életben. Hogy erős lehessen, tényleg a legjobbnak kell
lennie - nincs más választása.
Mária naplójából, egy héttel később:
Nem test vagyok, amelynek lelke van, hanem lélek, aminek van egy
látható része, amit testnek hívnak. Ezekben a napokban, éppen
fordítva, mint ahogy elképzeltem, sokkal inkább jelen volt ez a lélek.
Nem mondott semmit, nem tett szemrehányást, nem is sajnált: csak
figyelt...

 hogy a csókot meg kell őriznie arra az alkalomra, amikor
találkozik élete szerelmével, aki mint a királyfi Csipkerózsikát,
felébreszti mély álmából, és visszaröpíti a tündérmesék birodalmába,
ahol Svájc újra csak a csokoládé, a tehenek és az órák országa lesz.
Semmi orgazmus, semmi gyönyör, semmi izgalom.


 A világ egy olyan dolog körül forog, ami csupán
tizenegy percig tart.
És ezért a napi tizenegy percért (ha feltesszük, hogy mindenki
mindennap szeretkezik a feleségével, ami meglehetősen abszurd és
hamis feltételezés) megházasodnak, eltartják a családot, elviselik a
gyerekek sírását, magyarázkodnak, amikor későn érnek haza, több tíz
vagy több száz nőt kinéznek maguknak, akivel szívesen sétálgatnának
a Genfi-tó körül, drága ruhákat vásárolnak maguknak, és még
drágábbakat ezeknek a nőknek, örömlányoknak fizetnek, hogy
pótoljanak valamit, ami hiányzik az életükből, és fönntartanak egy óriási
ipart, amely kozmetikai és fogyókúrás cikkeket gyárt, edzésben tartja a
testüket, és pornográf magazinokkal meg filmekkel szórakoztatja őket.
De amikor más férfiakkal találkoznak -a legendával ellentétben -, soha
nem beszélnek a nőkről.
Valamit nagyon elrontottunk a civilizált világban, és ez nem az
amazonasi esőerdők irtása, nem az ózonlyuk, nem a pandák kihalása,
nem a cigaretta,
nem a rákkeltő élelmiszerek, nem a fegyházak botrányos állapota, nem
az, amit az újságok harsognak.
Nem. Hanem éppen az ő szakmája: a szex.

És mindezt azért a napi tizenegy percért? Az nem lehet. Most, hogy a
Copacabanában új tapasztalatokra tett szert, már tudta, hogy nem ő az
egyetlen magányos ember. Az emberi lény ugyanis el tud viselni egy
hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, hogy nincs
fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és minden
szenvedés közül a magány a legrosszabb. Ezek a férfiak, és a többi is,
aki fizetett neki egy kis együttlétért, ugyanúgy szenvedtek ettől a
pusztító érzéstől, mint ő. Az érzéstől, hogy nem fontosak senkinek.
Hogy ellenálljon a szerelem kísértésének, a lelke csak a naplójában
volt jelen.

Egyszerre rájött, miért érzi magát olyan kényelmetlenül: hónapok óta
először történik meg vele, hogy valaki nem úgy néz rá, mint egy
tárgyra, és nem is úgy, mint egy nőre - hanem úgy, mint valamire, •amit
nem ért. Mária azt gondolta: „Látja a lelkemet, félelmeimet, a
törékenységemet, látja, hogy képtelen vagyok megküzdeni egy olyan
világgal, amely ¦fölött látszólag uralkodom, és amelyről nem tudok
semmit."

Csak az arcát rajzolta le. Hasonlított rá, de ha úgy nézné, mintha nem
tudná, ki volt a modell, azt gondolná, hogy olyan nőt ábrázol, aki sokkal
erősebb nála, és akiben van valami „fény", amit ő a tükörben soha nem
látott.

 Maga ragyog.
A fénye belülről árad, az akaratából, egy olyan ember lelkéből, aki
fontos dolgokat áldoz fel olyan dolgokért, amelyeket még fontosabbnak
tart. A szemei. Ez a fény a szemeiből árad.

- Látja ezt az ánizslikőrt? - folytatta a férfi. - Nos, maga csak egy
ánizslikőrt lát. Én viszont, mivel nekem az egész lelkemet bele kell
adnom a munkámba, látom a növényt, amiből készült, látom a
viharokat, amelyek megtépázták ezt a növényt, a kezeket, amelyek
összegyűjtötték a magokat, látom, hogyan utazott egy másik földrészről
idáig egy hajón, és látom, ahogy - mielőtt belekerült az alkoholba -
otthagyta színes és illatos nyomát mindazokon, akik megérintették. Ez
mind-mind az ánizslikőr részévé vált. És ha egyszer lefesteném, ez
mind rajta lenne a képen, bár maga azt hinné, hogy ott is csak egy
pohár ánizslikőrt lát. És ugyanígy, miközben maga az utcát nézte, és
Szent Jakab útjára gondolt - mert tudom, hogy arra gondolt -, én
lefestettem a gyermekkorát is, és a kamaszkorát, szertefoszlott múltbéli
álmait, és eljövendő álmait, és lefestettem az akaraterejét - ez izgat
magában a legjobban. Amikor meglátta az arcképét...

Egyiküknek sem jutott eszébe
megkérdezni, mit keresnek ők itt, egymás mellett, ezen a
zarándok-úton. Úgy ballagtak szótlanul, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga. A férfi mindent tudott a nőről, a nő viszont
semmit sem tudott a férfiról.

 Mintha Isten egy követ dobott volna arra a
helyre. Az energiahullámok elértek engem és egy férfit, aki egy
sarokban ült és festett. Ő is megérezte a hullámokat, amelyeket a
csobbanás keltett, és én is. És most? Hogyan tovább?
A festő rögtön tudja, mikor talál rá egy modellre. A zenész is tudja,
mikor szóljon a hangszere. Itt, a naplómban, én is biztos vagyok benne,
hogy bizonyos mondatokat nem én írok le, hanem egy nő, aki ragyog a
fénytől, és aki én vagyok, de ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.
Élhetek továbbra is úgy, mintha nem történt volna semmi sem. De úgy
is tehetek, mint a kiskacsa,
és szórakoztathatom magam a hullámmal, ami egyszer csak
megjelent és fölkavarta a vizet.
Neve is van ennek a kőnek: szenvedély. Leírhatnám két ember
találkozásának vibráló szépségét, de nem állhatok meg itt. Izgat az
ismeretlen, a váratlan, a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel
csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom.

 Az életnek csak akkor
van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.

Kezdett rádöbbenni, hogy ennyi önuralom után lelkének
vulkánja egyszer csak jelét adta annak, hogy nemsokára ki fog törni, és
abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, elveszíti minden hatalmát az
érzelmei fölött.
Ki ez az átkozott művész, akinek talán egy szava sem igaz, akivel csak
néhány órát töltött együtt, aki nem érintette meg, és nem próbálta
elcsábítani? Lehetne ennél rosszabb?
Miért kiáltozik ilyen kétségbeesetten a lelke? Miért gondolja, hogy ő is
ugyanezt érzi - persze biztosan téved. Lehet, hogy Ralf Hart csak meg
akarja találni azt a nőt, aki képes feléleszteni benne azt a tüzet, amely..

Mária okos nő volt, már
hónapok óta egyfolytában olvasott, és figyelte az embereket; volt egy
életcélja, de sajnos lelke is volt, amit meg akart ismerni, és amiben
meg akarta látni azt a „ragyogást".

 Két napig használtam, addig dolgoztam vele, amíg el nem
fáradtam. Egy kicsit én is benne vagyok: a verejtékem, a
koncentrálásom, az akaraterőm. És most neked adom.
Finoman Ralf tenyerébe helyezte a tollat.
- Ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyat
adok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot.
Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem
szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele
lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem
egy darabkája, amit szabad és hirtelen támadt elhatározásomban
adtam neki.

Most tanítalak, mert fölfedeztem valamit, amit
eddig én sem tudtam. Az ajándékot. Valaminek az átadását, ami a tiéd.
Odaadni valamit, mielőtt kérnénk valami fontosat. Tiéd a kincsem: a
toll, amivel leírtam az álmaimat. És enyém a kincsed: egy játékvonat
egyik vagonja, a gyerekkorod egy része, amit nem éltél meg. És
mostantól magammal hordom a múltad egy darabját, te pedig
magadnál hordhatod a jelenem egy darabját. Ez nagyon jó.

Részlet Mária naplójából - aznap éjjel, amikor a játékvonatot kapta:
A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk
valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd
játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé
lökte őket -, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen,
tiszta vágy.
1 Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő
beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át,
és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.
Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket
meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis
bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy
megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pilla-
; nat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek
el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden
egyes pillanat fontosságával.


 A
legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással,
amikor a testek még nem is látták egy-
Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen
határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A
találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk,
hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már
nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet
-, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából.
Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal
születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia,
visz-sza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel
nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie
néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse
a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban. Igen, van egy
vezérfonál.
És akkor a testek megtanulnak a lélek nyelvén beszélni, és ez a szex,
ez az, amit odaadhatok annak a férfinak, aki visszaadta a lelkem, bár ő
még nem tudja, milyen sokat jelent nekem. Ezt kérte tőlem, és meg is
fogja kapni. Azt akarom, hogy nagyon boldog legyen.

 azok az ember legfontosabb tapasztalatai, amelyek elviszik a
végső határig. Csak ezekből tanulunk, mert ezekhez minden
bátorságunkra szükségünk van. Ha egy gazda megalázza a cselédjét,
vagy egy férfi megalázza a feleségét, az nem bátorság, hanem
gyávaság, bosszú az életért. Ezek az emberek soha nem mertek a
lelkük mélyére nézni, soha nem kérdezték, honnan származik a vágy a
vadság felszabadítására, soha nem gondoltak még arra, hogy a szex, a
fájdalom és a szerelem az
emberi lét korlátait feszegető tapasztalatok. Csak az ismeri az életet,
aki ismeri ezeket a határokat. Minden más felesleges időpocsékolás,
unalmas ismételgetés, öregedés és halál, anélkül hogy az ember
megtudná, mit keres ezen a földön.

Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át
akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi
életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a
háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen
harcolnak.
Egy nő találkozása önmagával egyszerre játék és komoly kockázat.
Isteni tánc. Amikor megtaláljuk önmagunkat, két isteni erő csap össze
bennünk, két univerzum ütközik össze. S ha a találkozásból hiányzik a
kellő alázat, az egyik univerzum elpusztítja a másikat.

az embereket kettéhasították, és
most keresik a másik felüket, keresik az ölelést, ami egyesítheti őket.
Ez az ösztön. De egyben arra is magyarázatot ad, hogy miért kell
elviselnünk minden nehézséget, ami a keresés közben felmerül. ..Nem tudhatod,
hogy aki itt ül melletted, valóban az elveszített másik feled-e, és én
sem tudhatom. De valami vonz, és hinnünk kell benne, hogy ez az...

 Mindketten
eljutottak a végső határig, a képzeletük segítségével, és örökkévaló
boldog pillanatokat éltek át együtt. De most meg kell állniuk. Még egy
lépés, és a varázslatot tönkreteszi a valóság.

Aki képes érezni, az tudja, hogy anélkül is át lehet élni a gyönyört,
hogy megérintenénk a másikat.

- Aki nyitott szemmel jár, és észreveszi azt az embert, akiről mindig is
álmodott, az tudja, hogy a szexuális energia megelőzi magát a szexet.
A legnagyobb gyönyör nem is a szeretkezés, hanem a vágy, amit
közben éreznek. Ha már nagyon nagy lánggal ég a szenvedély, akkor
jöhet a szex, hogy befejezze a táncot, de soha nem az övé az első
lépés.

Minden embernek van egy vágya, ami csak az övé, és ez a vágy
sokakat eltaszíthat tőle, de azt, aki fontos, közelebb hozza hozzá. Ez a
vágy a lelkem mélyéből fakad, és olyan erős, hogy mindenkit
megfertőz, aki a közelemben van.

De rosszindulatú megjegyzésekbe még senki nem halt bele -
egyszerűen hozzátartoznak az élethez, főleg, ha az ember sikeres
valamiben. Jobb nem is törődni velük.

Persze a féltékenység teljesen normális dolog, bár az élet megtanította
rá, hogy ostobaság azt gondolni, hogy birtokolhatjuk a másikat - aki azt
hiszi, hogy ez lehetséges, az önmagát csapja be.

ilyen az emberi természet. Amióta kiűztek minket a
Paradicsomból, vagy mi szenvedünk, vagy másoknak okozunk
szenvedést, vagy megint mások szenvedését nézzük.

... Időnként ok nélkül kapott egy-egy
pofont, érezte a fájdalmat és a megaláztatást -ami rosszabb és
fájdalmasabb volt, mint a testi fájdalom -, és úgy érezte, hogy egy
másik világban van, ahol nincs semmi más, csak a fájdalom, és az az
érzés, hogy megsemmisül, hogy szolgál, hogy elveszíti ¦ az énjét, a
vágyait, a saját akaratát, már-már vallásos hevülettel töltötte el. Anélkül
hogy értette volna, mi történik, rettenetesen fölizgult, és nedves lett az
öle.


„nézze, drága uram, jobban kéne értenie a női testet".
Miért nem beszélnek erről nyíltan a könyvek?
Talán senkit nem érdekel igazán. Mert a férfi úgyis csak a kalandot
keresi, mindig az újat - valójában még ma is vadászó barlanglakó, akit
a fajfenntartási ösztöne hajt. És a nő? Személyes tapasztalata szerint a
nő csak az első néhány évben próbál orgazmusra törekedni a párjával.
Azután csökken a szeretkezési
kedve, és valóban egyre ritkábban él nemi életet - de erről senkinek
nem beszél, mert azt hiszi, hogy egyedül ő küzd ezzel a problémával.
És hazudik, panaszkodik, hogy a férje mindennap kívánja a szexet. És
hazugságával a többi nőt is kétségbe ejti.

Ó, Ralf nem is tudod, mennyire szeretlek. Azt hiszem, álmaink férfijába
mindig első látásra beleszeretünk, bár az eszünk azt súgja, hogy hibát
követünk el. És elkezdünk harcolni az ösztöneinkkel, de nem akarjuk
ám igazán legyőzni őket. Aztán egyszer csak elérkezik a pillanat,
amikor megadjuk magunkat az érzésnek.

. A szerelem művészete olyan, mint a
festészet: egyformán fontos a technika, a türelem, és főleg a közös
tapasztalat. De kell hozzá merészség is, hogy a szerelmesek túl
tudjanak lépni azon, amit a többi ember úgy nevez: „szeretkezés".
| Kész.

Miért nem olyanok, mint te, és miért csak a szexre gondolnak?
- Ki mondta, hogy a férfiak csak a szexre tudnak gondolni? Éppen
ellenkezőleg: évekig próbáljuk magunkat meggyőzni arról, hogy a szex
fontos dolog. Megismerjük a szerelmet, egy prostituált vagy egy
szűzlány oldalán, fűnek-fának elmeséljük az élményeinket, aztán
idősebb korunkban fiatal szeretőt tartunk, hogy mindenki lássa:
megfelelünk a nők elvárásainak. De ha kíváncsi vagy az igazságra,
elárulom, hogy szó sincs erről. Semmit nem értünk. Azt hisszük, hogy a
szex és az ejakuláció egy és ugyanaz, pedig -ahogy te is mondtad az
imént - ez nem így van. De ezt csak akkor tanulnánk meg, ha lenne
bátorságunk megkérni a nőket, hogy tanítsanak meg minket testük
rejtelmeire. Vagy ha a nőknek volna bátorságuk azt mondani: gyere,
megtanítalak
rá, hogy miként működik a testem. De se ti, se mi nem vagyunk
elég bátrak, így hát megmaradunk azon a kezdetleges szinten, amely
csak a fajfenntartás ösztönére korlátozódik.

Ez nem tizennégy perc volt, hanem az
örökkévalóság, mintha mindketten kiléptünk volna a testünkből, és
tökéletes boldogságban, barátságban és megértésben sétáltunk volna
a Paradicsom kertjében. Nő és férfi voltam, ő pedig férfi és nő volt.
Nem tudom, mennyi ideig tartott, de mintha minden megállt volna,
mintha az egész világ egy néma
fohász lett volna, mintha az élet megszűnt volna létezni, hogy valami
névtelen, időtlen szentséggé változzon.

 Hogy szerethetsz bele egy prostituáltba?
- Eleinte én sem értettem. De sokat gondolkodtam rajta, és végül arra
jutottam, hogy mivel tudom, hogy a tested nem lehet csak az enyém,
jobban odafigyelek a lelkedre.
- És a féltékenység?
-A tavasznak sem mondhatjuk: „Remélem, hogy hamar jössz, és
sokáig maradsz." Csak azt mondhatjuk: „Gyere, ajándékozz meg a
reménnyel, és maradj, ameddig tudsz."

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.