Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A KÉPI INFORMÁCIÓ ÍRTA TÓSZEGI ZSUZSANNA

2011.09.30


A KÉPI INFORMÁCIÓ

ÍRTA
TÓSZEGI ZSUZSANNA



... Az írásbeliség az időben létrejött gondolatokat térben terjeszthetővé, objektíve érzékelhetővé teszi. Természetéből adódó korlátaira azonban már korán felfigyeltek a filozófusok. Az írásbeli forma kötöttsége nem alkalmas a gondolatok egyidejűségének és strukturáltságának, gazdagságának kifejezésére. A XVII. század végén már sokan tiltakoztak a könyvek számának növekedése miatt is. McLuhan saját mondanivalójának igazolására idézi Leibniz-et, aki 1680-ban ezt írta: "semmi haszonnal nem jár a könyvek tanulmányozása", hiszen nem hozta meg azt a változást az emberek gondolkodásmódjában, amelyet vártak tőle. Leibniz amiatt is aggódik, hogy az emberek visszahullhatnak a barbárságba: "... ehhez igen sokban járul hozzá az a rémes könyvtömeg, amely napról napra növekszik. Szinte meghaladhatatlanná lesz a zűrzavar; végtelenül sok szerző lévén, mindegyiküket az általános feledés réme fenyegeti..."[5] Chateaubriand vélekedése is hasonló volt: "Régebben másképp fogták fel a történelmet, mint mi... Mentesültek e végtelen sok olvasmány alól, amely agyonterheli a képzeletet és a memóriát -, mert akkor még kevés dokumentumot tanulmányozhattak!"[6]Az írásbeliség a nyelv hatalmát is kiteljesítette. Az egyedfejlődés során a nyelvvel együtt azonban az egyén egy sajátos világnézetet is elsajátít. A való világot - illetve azt, amit egy közösség annak tart -, a világról alkotott képet is a nyelvi relativitás határozza meg: "ez a kép a világnak nyelvünkre vonatkoztatott képe".[7] Nem véletlenül az ábécés írásmódot használó közösségekben alakult ki a démokritoszi-epikuroszi atomisztikus világkép - a kínai képírás más filozófiai alapon áll: a taoista világszemlélet azt vallja, hogy a megfogható anyagi szubsztancia nem különíthető el.



McLuhan már idézett művében a Gutenberg-galaxis végét is megjósolja. Nagy vihart kavart ezzel a megállapításával, de a könyve megjelenése óta eltelt 30 esztendő őt igazolta. Azóta már nemcsak a könyv, de egyenesen az írásbeliség, sőt a nyelv hanyatlásáról, válságáról is beszélnek. Szociológiai felmérések, pszichológiai vizsgálatok tényekkel támasztják alá az elektronikus, poszttipográfiai ember kialakulását, aki sokkal több időt tölt már az elektronikus, mint a nyomtatott médiumok társaságában. Az információszerzés legfontosabb eszköze a televízió lett, ezzel megszűnt az írás abszolút vezető szerepe. A vizuális élmény elképesztő mértékben árasztja el a világot: a korábbi misztikus és művészi ábrázolások szintjéről a köznapi információ szintjére lépett. Világméretű képi szimbólumrendszerek alakultak ki, amelyeknek értelmezése sokkal gyorsabb és könnyebb, mint az egy konkrét nyelvhez kötött, szöveges közleményeké. Ezek a vizuális kommunikációs rendszerek azt használják ki, hogy a képi közlésforma, a látás nyelve az egyik leghatékonyabb eszköz az ember és a tudás közti harmonikus egység létrehozására. A vizuális nyelv minden más kommunikációs eszköznél jobban közvetíti a tudást, a kép dinamizmusa életre kelti a statikus verbális fogalmakat. A vizuális közlés befogadása - amely a külső anyagi erők és az ember belső erőinek kölcsönhatására épül - alkotó integrációs tevékenységet igényel a nézőtől. Az optikai erőtérben a vizuális vonzás erői: a pont, a vonal, a sík stb. hatnak, de külső erő maga a fényenergia is, amely lehetővé teszi a látást. Az ember vizuálisan is érzékeli a tér-idő-történéseket. A gondolkodáshoz hasonlóan az érzékszervek felfogóképessége is fejlődik, illetve tudatosan nagymértékben fejleszthető. A vizuális ábrázolás egyetemes és nemzetközi érvényű jelrendszerrel dolgozik, amely az érzéki ingerek és a külvilág látható struktúrája közötti megegyezésre épül - írja Kepes György A látás nyelve című könyvében.[10] A verbális, illetőleg képi elemekből álló jelrendszerek közmegegyezésen, konvención alapulnak. De ismerjük-e, értjük-e, milyen rendező elvek mentén, milyen fiziológiai folyamatok indukálásával fejti ki hatását a technika teremtette új, komplex vizuális környezet?

"... a tömegtájékoztatási eszközök... nemcsak visszatükrözni, hanem formálni is tudják a véleményeket, és a szemléletalakításban is szerepet játszanak." A tájékoztató eszközök iparosodott jellegűvé váltak, amelyeknek végső célja ugyanúgy a fogyasztás növekedése, mint más termelő ágazatoké. Ahol az információ felülről lefelé áramlik, ott az információs eszközök könnyen a hatalom "szócsövévé válnak az önálló gondolkodás és a kritikus ítéletalkotás rovására."[11]

..."A tömegközlési eszközök jelentősége... abban rejlik, hogy olyan közleményeket képesek tömegesen termelni, amelyek tömegközönséget hoznak létre..." írja George Gerbner, majd így folytatja: "A modern társadalmi kohézió egyik fő eszköze ez a "közönségcsinálás"... Ezeket a közönségeket az állandó publikáció hozza létre... A publikáció tehát a közösségi tudat alapja..." Hatalma is ebben rejlik: az a döntés, hogy a publikumhoz milyen közlések jutnak el, egy meglehetősen szűk társadalmi csoport kezében van, amely befolyását éppen annak köszönheti, hogy több információval rendelkezik, mint amennyit "tömegfogyasztásra" közzétesz.[12]

... "A logorrheában szenvedő új kommunikációs műfajok óriási mennyiségben termelik a kihasználatlanul maradó nemzeti örökséget..." - mondja Guéno, pedig a "hagyományos" könyvek számának növekedésével is elegendő feladat lenne lépést tartani: az Unesco adatai szerint ma egy év alatt annyi kötet lát napvilágot, mint az egész XVIII. század folyamán. Csoda-e, ha a könyvtárak még a dokumentumok leírásával is alig birkóznak meg?[14] A hagyományos, nyomtatott információhordozók mai válságos helyzetét Fülöp Géza két okra vezeti vissza. A belső ok a fentebb már említett óriási mennyiségi növekedés, amely túltermelési válságot idézett elő, külső oknak pedig Fülöp az audiovizuális kommunikációs eszközök megjelenését tekinti.[15]

Az írás-olvasás társadalmi elértéktelenedésével párhuzamosan a vizuális kultúra előtérbe kerülése is a Gutenberg-galaxis végét jelzi. E világszerte tapasztalható jelenség egyik oka: amíg az írásbeliség erősen nyelvhez kötött, addig a képi ábrázolás gyakorlatilag független a nyelvi adottságoktól. Kepes György szerint ehhez hozzájárul még az is, hogy "tényeket és eszméket nagyobb mértékben és mélyebbre hatolva tud közvetíteni a vizuális nyelv, mint más kommunikációs eszközök...

" Ahhoz azonban, hogy ennek az új képi világnak ne csak "egydimenziós", passzív fogyasztói legyünk, hanem alkotó részvevői is, "ahhoz, hogy életünket olyanná tegyük, amit érdemes végigélni, új irányba kell indulnunk... A cél egy új, vitális szerkezeti rend, a társadalom új formája..."[16] Lussato számítógép-galaxisnak, Lancaster papír- és könyvnélküli, Masuda információs társadalomnak nevezte az előttünk álló új korszakot, "amely az információ köré szerveződve fejlődik és növekedik, és a bőséges anyagi fogyasztás helyett az emberi intellektuális kreativitás általános virágzó állapotát teremti meg"
-----------------------
---------------
1.11 Az érzékeléselmélet történeti fejlődése
Parmenidész például azt állította: a létező egy és oszthatatlan. Változás nincs; az érzékek világa: látszat. Az egész filozófia történetét végigkísérte Parmenidésznek az a gondolata, miszerint gondolni valamit, és a gondolat tárgyának létezni ugyanaz. Azt a szellemi irányzatot, amely az érzékeken keresztül szerzett ismeretek igazsága ellen tiltakozik, antiszenzualizmusnak nevezzük. Ez a filozófiai irányzat végül oda vezetett, hogy Gorgiasz levonhatta a végső következtetéseket:

"Semmi sem létezik;
de ha léteznék is, nem lenne megismerhető;
de ha megismerhető lenne is, nem lenne közölhető."

A klasszikus antikvitás nagy összefoglaló lángelméjének, Pliniusnak szinte ma is érvényes a következő megállapítása: "Az értelem a látás és a megfigyelés igazi eszköze, a szem csak mint csatorna működik közre, amikor továbbítja a tudathoz a láthatót."

Alhazen (más néven: Ibn al Haiszam) volt az első, aki leírta többek között a szem működését, valamint a camera obscura elvét. Ő volt az, aki megtanította a középkori Nyugatnak, mi a különbség az érzékelés, a tudat és a következtetés között. Alábbi megállapítása ma is megállja helyét: "Semmi láthatót nem értünk meg pusztán látással, csak fényt és színeket érzékelünk."

La dioptrique című munkájában már 1649-ben leírta, hogy a szemből látóidegek vezetnek az agyba, ahol a gondolatok is fészkelnek. A tárgyak nemcsak a szemmozgással láthatók, de az ember a látványt a lelkében is képes felidézni.

 Mind a mai napig Huygens nevéhez fűződik a fény hullámelmélete: "a fényt kibocsátó test meglöki a körülötte levő igen finom agyagnak, az éternek a részecskéit, majd ezek a meglökött részek rugalmas golyók módjára mozgásállapotukat továbbadják, és így a fény - ugyanúgy, mint a hang... - továbbterjed. Ahogy a levegő a hang hordozója, úgy az éter a hordozója a fénynek."

Newton barátja, Locke, az angol empirista iskola kiváló képviselője, tagadja a descartes-i filozófiában alapvető idea innata (velünk született eszmék) létezését. Szerinte születésünkkor elménk tabula rasa (fehér lap), amelybe az eszmék érzékeinken keresztül, tehát a tapasztalás útján kerülnek. Híres mondása: "Nihil est intellectu, quod non fuerit in sensu." (Semmi nem volt az elmében, ami nem volt előzőleg az érzékekben.). A tapasztalatban azonban különbséget tesz a külső érzékelés (sensation) és a belső elmélkedés (reflexion) között. Locke tabula rasa-jához Leibniz tette hozzá, hogy legföljebb az elménk maga volt jelen az érzéki tapasztalatok előtt az elménkben - ez a gondolat lesz később a kanti filozófia alapja.
-Locke rendkívüli hatással volt kortársaira. Szenzualista álláspontja - mely szerint az ember összes ismerete, a lélek valamennyi képessége az érzetekre vezethető vissza - a metafizikán kívüli ismeretelméleti vizsgálódások előterébe kerültek. Ráadásul az a következtetés, hogy az ember minden lehetősége az emberi természetből vezethető le, jelentős szolgálatot tett a bontakozó felvilágosodás eszméjének és a polgárosodásnak, hogy aztán éppen a nagy francia enciklopédista, Diderot fedje föl a szenzualista álláspontban rejlő ellentmondást Levél a vakokról című munkájában. Diderot szerint az igazi probléma az, miképpen lehetséges, hogy - annak ellenére, hogy érzeteink csupán mi magunk vagyunk - nemcsak saját magunkat ismerjük meg érzeteinkben. Akivel Diderot említett munkájában vitatkozik, Condillac problémafelvetése a következő: ha minden ismeretünk az érzetekből származik, és érzeteink egyben a saját lelkünk módosulásai, miképpen lehetséges, hogy a dolgokat és azok tulajdonságait önmagunkon kívül vesszük észre. A francia felvilágosodás kiindulópontjaként szolgáló híres szoborhasonlatában Condillac azt fejtegeti, hogy az ember "természeti állapota" egy szoboréhoz hasonló, amely a különböző szag-, hang-, íz- és fényhatásra szagot érez, hall, ízlel, lát, de önmaga számára nem lesz más, mint illat, hang, íz, stb. A "szobor" életében a tapintás jelent fordulatot - ennek köszönheti, hogy nemcsak a saját, de más testekről is közvetlen tudomást szerez.[29] A vita a XVII. század végétől kezdve tart arról, hogy a távolságérzékelés mennyiben köszönhető a látásnak, illetve a tapintásnak. A mi korunkban már elfogadott álláspont, hogy a taktilis érzéklet filogenetikusan idősebb a látásnál, de a térérzékelésben betöltött szerepe igazából még ma sem pontosan körülhatárolt.

Berkeley szubjektív idealista álláspontja, a híres "Esse est percipi" a Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről című értekezésében jelent meg 1710-ben. Híres-hírhedtté vált megállapítása a következő: "Az érzéki objektumok csak akkor léteznek, amikor észleljük őket: a fák tehát csak addig vannak a kertben vagy a székek a szalonban, amíg van, aki észleli őket. Amint becsukom a szememet, a szobában lévő bútorok semmivé válnak, és alighogy kinyitom, újrateremtődnek."

 Berkeley filozófiai gondolkodásának máig érvényesülő hatása azonban nem ebben, hanem a következőkben rejlik: "A szellem egyetlen egyszerű, osztatlan, aktív létező; amikor észleli az ideákat, akkor értelemnek hívjuk, amikor pedig létrehozza őket vagy egyéb műveleteket végez velük, akkor akarat a neve."[31] Mára a kifejezések ugyan kissé módosultak, de Berkeley óta meggyökerezett az érzéki (emocionális) és a tudati (racionális) tevékenység szétválasztása, sőt gyakran szembeállítása.

Hume szerint a külvilágról szerzett benyomásaink legföljebb támpontot nyújtanak a gyakorlati életben való eligazodáshoz, de arra már nem elegendőek, hogy a külvilág viszonyairól kellő tudáshoz jussunk. Hume agnoszticizmusa ösztönzi Kantot egy merőben új, antidogmatikus filozófia kidolgozására.

 Condillac Értekezés az érzetekről című munkájából két részlet, melyből az első az észlelet-emlékezet viszonyáról, a második pedig a tudatos észlelésről vallott felfogást mutatja be: "Érzőképességünk... megoszlik korábbi és jelenlegi érzetünk között: mindkettőt egyszerre vesszük észre, ám különféleképpen: az egyiket múltbelinek látjuk, a másikat meg jelenleg is meglévőnek... a jelenleg nem ható érzet úgy jelentkezik számunkra, mintha most is hatna. Az emlékezet tehát nem más, mint átalakult érzet."[34] "Nem állítom tehát..., hogy szemünknek meg kell tanulnia látni, hiszen a szem szükségképpen lát mindent, ami benyomást gyakorol ránk; de mivel nem elegendő látni ahhoz, hogy ideát alkothassunk, azt állítom, hogy szemünknek meg kell tanulnia nézni."[35]

a később Leibniz által képviselt monadológia alaptétele, mely szerint a lélek és a test egymástól független szubsztanciák, csak a harmadik szubsztancia, Isten létezése kelti a közvetlen kapcsolat látszatát.
A tudományos fejlődés egyik virágkora volt a XIX. század dereka, amikor a természettudományok eredményei a korábbiaktól eltérő világszemlélet, a materializmus kialakulását és elterjedését tették lehetővé. A fő magyarázó elv már nem elsősorban a harmadik szubsztancia, az isteni jelenlét lett - ennek helyét elfoglalta a klasszikus mechanika, az energia-megmaradás elve és az elektromágneses térszemlélet.

Helmholtz, aki már 1850-ben megállapította az ideginger haladási sebességét, leszögezte: az érzékelés, a stimulusok puszta regisztrálása nem azonos az érzéki benyomások felfogásának szellemi folyamatával. Az érzékletek nem célirányos feldolgozásából adódó öntudatlan következtetésről vallott felfogása már a XIX. század pszichológusai között is közhellyé vált.[38]

a XIX. század második felétől a XX. század első harmadának végéig az emberi érzékelés mechanizmusának felderítése meglehetősen lassan haladt előre. A kutatásokat gátolta a két ellentétes szellemi irányzat, a mechanikus materializmus és a szubjektív idealizmus kizárólagosságra törekvő érvényesülése is. Ebből a "patthelyzetből" a funkcionalizmus elve mozdította ki az érzékelés-lélektan kutatóit, akik ma már elfogadják, hogy az észlelés teljes egészében aktív, tudatos tevékenység - egyben önszabályozó rendszer is - és mint ilyen, jól beilleszthető a XX. század második felének paradigmatikus elméleti keretei: a kibernetika és a rendszerelmélet közé. Eszerint a felfogás szerint "az észlelő alany - mint önszabályozó rendszer - a perceptív alrendszerével specifikus módon leképezi, reprodukálja, modellezi a tárgyi környezetét, illetve ennek bizonyos elemeit, egységeit, s így közöttük és az észlelés eredményeként létrejövő saját belső állapotváltozásai között meghatározott szempontból megfelelési egyezés jön létre."

1.12 A vizuális érzékelés mai elmélete


A korábbi és a mai vélemények csak egyetlen pontban nem mutatnak eltérést: az észlelet minden ismeret forrása. Mint a történeti visszatekintésből kiderült, korábban az érzékelést a jelenségek ismeretét adó lelki tevékenységként definiálták - a modern doktrína szerint az észlelés élménye nem más, mint egy belső információ-feldolgozó folyamat. A mindennapi érzékelés absztraháló jellegű és mint ilyen, az adott helyzetek lényeges vonásait választja ki a megfigyelés, a felismerés, az általánosítás stb. számára. Bár a fizikai kép önmagában véve biológiai szempontból jelentéktelen, az emberiség absztrakt gondolkodásának fejlődésében beláthatatlan következményekkel jár az a tény, hogy az ember nemcsak az őt közvetlenül körülvevő valóságra, hanem a képek által reprezentált helyzetekre is tud gondolataiban vagy cselekedeteiben reagálni.
Amint már esett róla szó, az ideghártyán létrejövő valóságos kép megfelelő műszerrel egy külső szemlélő számára látható lenne, de maga az érzékelő személy nem látja e kettős képet. Ez a jelenség azonban csak a látszót, a látszatot adja, hiszen az érzetek (az ingerek) az optika törvényeinek megfelelően rendeződnek el a retinán. Balogh figyelmeztet arra, hogy az észlelési folyamat leírásakor sokan beleesnek a "nolens-volens" csapdájába: összetévesztik a jelenséget annak lényegével.[44] A vizuális érzékelésben a lényeg az absztrakt gondolkodásban van.
Neisser szerint a látásban a legfontosabb szerepet a kognitív struktúrák, az ún. anticipációs sémák játsszák; ezek funkciója, hogy az észlelőt előkészítsék arra, mely információkat vegyen inkább figyelembe - ezzel mintegy vezérlik a nézés tevékenységét. Szinte valamennyi elmélet hangsúlyozza a korábban megszerzett tudásnak az érzékelésben játszott döntő fontosságát. Neisser ezt így fogalmazza meg: "csak azt vagyunk képesek látni, amiről tudjuk, hogy hogyan nézzük" - tehát a már meglévő séma határozza meg, hogy mit észlelünk.[45] Gregory szerint: mivel az érzéki információ tökéletlen, "nem azt hisszük, amit látunk - bizonyos mértékig azt látjuk, amit hiszünk". Ezen állítására az intellektuális világkép megváltozását hozza fel bizonyítékul: az utóbbi évszázadok tudományos eredményei, illetve a bennünket szüntelenül elárasztó hatalmas mennyiségű vizuális információ lényegében meghatározza világlátásunkat.[46] Érdekesen rímel erre Richardson véleménye a XVIII. századból: "Nagy igazság az, hogy senki sem látja, milyenek a dolgok, aki nem tudja, milyennek kell lenniük." Ruskin még tovább megy: "kiműveletlen érzékszervekkel nem lehet meglátni a természet igazságát".[47] A kiműveltség, tudás, hit, séma és az információ-feldolgozás makromodelljeinek hosszú távú memóriatára között a megfelelés egyértelmű - ez az a bázis, amelyre évezredes kultúrák épülhetnek. Abból a folyamatból, amelynek eredményeként a nyugati kultúrákban nevelkedett ember megtanulja, hogy a látott dolgoknak nem az alakja, csak a térbeli helyzete, nem a színe, hanem a megvilágítása módosul a tér- és időbeli változásoktól függően, elsajátítja a dolgok állandóságába vetett hitet is. Innen már csak egy lépés az arisztotelészi különbségtétel a lényeg és az esetleges között - ez viszont nem más, mint a világ állandóságába vetett hit kodifikálása. Ezt az állandóságot egyes akcidensek (járulékos elemek) - mint a látás szöge, a fény visszaverődése vagy a távolság megváltozása - csak módosítják, de meg nem változtatják. Az egyes kultúrkörök látásmódját is meghatározzák a vizuális konvenciók: a nyugati kultúrákban nevelkedett ember számára például evidencia, hogy "a fény mindig felülről és balról jön".[48]

Ugyancsak konvenciónak és tanulási folyamat eredményének tartják a kétdimenziós képen a perspektíva szabályainak megfelelő térábrázolást. Az alaklélektan természetesen ezt a felfogást is elutasítja. A Gestalt-pszichológusok szerint az érzékelésben a tanulás és a tapasztalat szerepe minimális, szerintük az érzéki észrevevés nagyon is általános és szükségszerű ahhoz, hogy csak tanulás útján lenne elsajátítható.

A továbbiakra nézve fogadjuk el azt az állítást, hogy a kép tulajdonképpen nem más, mint a térbeli tárgy síkbeli kivetülése. "A vizuális érzékelés csodája az a képesség, hogy a szemben létrejövő optikai képből ki tudjuk olvasni a nem optikai valóságot." - írja Gregory, és ez más szavakkal azt jelenti, hogy noha a vizuális érzékelő rendszer: a szem és az agy a tér-idő dimenziót síkban és szimultán érzékeli, a tudat kiegyenlíti a sík vetületet úgy, hogy a fizikai valóságnak megfelelően tudunk a térbeli helyzetekre és az időbeli eltérésekre reagálni.[49] Mai tudásunk szerint az észleleti kép kialakulása több, időben egymást követő összetevőjű folyamat: az első a tárgy keresése és megtalálása, ezt követi a feladatnak megfelelő információs tartalom kiemelése a tárgyból, majd megismerkedés a kiválasztott tartalommal.

Az észleleti kép kialakulásának perceptuális cselekvései nagyban függnek az életkortól - erre példa lehet az, hogy a három éves kisgyermek még nem emeli ki a kontúrt, mint kötelező információs jegyet. Mint Arnheim írja, az észleleti fogalmakat a kisgyermek még nem képes individualizálni: számára kutyaság létezik, és nem egyes kutyák. Az életkorral együtt fejlődik a felismerési és a reprodukciós képesség is: minél több vizuális fogalmat őrzünk emlékeinkben, annál finomabb megkülönböztetéseket tudunk tenni az észlelt tárgyak között.[51]

...a nyelvi struktúrák fejlődése során a szimbólumrendszer régen elkülönült azoktól a közvetlen észlelési helyzetektől, amelyeket ábrázol. Ez a folyamat - a közvetlen külső észlelési vagy motorikus tevékenységből való absztrahálás - odáig jutott el, hogy a dolgok helyett már szimbólumokkal dolgozunk. Az észlelt dolgot és helyzetet szó és mondat helyettesíti - a szimbolikus nyelvi absztrakció a közvetlen észlelés és cselekvés összefüggéseivel szemben bizonyos önállóságra tett szert.[52]

Rövid és szükségképpen elnagyolt filozófiatörténeti kirándulásunkat zárjuk egy napjainkban egyre növekvő táború filozófiai módszer bemutatásával. Az egyes filozófiai irányzatok közötti párbeszédre törekvést, a korábbi eredmények átvételét, az adott kor filozófiai problémáival való szembesülést tűzi ki célul a B. Lonergan által a megértés megértésének definiált transzcendentális módszer. Három alapkérdése: "Mit teszek, amikor megismerek? Miért megismerés ez a tevékenység? Mit ismerek meg, amikor ezt teszem?" Először csodálkozunk, majd kérdezünk, később kutatunk. Az ember kutató szelleme mindenről mindent tudni akar. A kérdést megértés követi, majd ezt a fogalom, a definíció. Az emberi szellem megkülönbözteti az érzékelhetőtől az érthetőt, a gondolkodástól a létet. A transzcendentális elemzés kétfajta tudatosságot tételez föl; a kifejtett, objektivált, illetőleg az implicit, nem tárgyiasított tudást. A tudati tevékenység elemzése arra a következtetésre juttat bennünket, hogy a kérdésfeltevésben, a megértésben és az ítéletben egyaránt az "objektív valóság előzetes ismerete mutatkozik meg" - sőt, a kérdés önmagában hordozza a lehetséges válaszok mikéntjét.[53] (Vö. Ryle Dilemmáival a 2.2 sz., A sokarcú kép c. fejezetben)

1.13 A vizuális érzékelés folyamata

Valamely fizikai objektum helyét a térben a következőképpen érzékeljük: az egyes tárgyak külső felületeiről a fényhullámok egyenes vonalban terjedve jutnak a szembe, ahol a térkoordináták a recehártyán mintegy vetületben jelölik meg az egyes fénykibocsátó pontok helyzetét. A domborulatok érzékelését a két szem parallaktikus koordinátája járulékos módon fejezi ki.

 Az írott szöveg olvasása közben két, közel szimultán folyamat zajlik: a jobb félteke a betűk, szavak geometriai sajátosságait, a bal pedig a szavak hangzását, jelentését hasonlítja össze és azonosítja a memóriájában tárolt képi, illetve nyelvi elemekkel. (vö. Neisser kognitív sémáival) Ez a felismerés magyarázatot ad arra a megfigyelésre, hogy a fonetikus ábécét használó népeknél a verbális, analitikus, lineáris információ-feldolgozásban a bal, a vizuális, térbeli, szintetikus folyamatokban a jobb félteke vesz részt. Ezzel szemben a képírásra épülő közösségeknél a verbális, analitikus, szekvenciális feldolgozásban a jobb félteke szerepe dominál.


A vizuális érzékeléssel kapcsolatos kérdésekre századunk második felében már nagyrészt választ adott a tudományos kutatás. Többek között fény derült egy igen érdekes jelenség, a vizuális illúziók létrejöttének hatásmechanizmusára is. Ennek alapja az a fiziológiai tény, hogy ismételt erős ingerek hatására az idegsejtek elfáradnak (nem csak a látásban résztvevők), illetőleg alkalmazkodnak az állandó ingerülethez. Az agykérgi irányérzékelő receptorok részbeni szelektív kifáradása, illetve adaptációja az oka érzékcsalódásainknak. (Például ha sokáig nézünk egy folyót, majd hirtelen a partjára pillantunk, eleinte a partot is mozogni látjuk. Hasonló mechanizmus miatt az alábbi ábrán egy háromszög vonalait "látjuk" ott, ahol sem vonal, sem háromszög nincsen.) Mind a mai napig nincs azonban kielégítő magyarázat a háromdimenziós térlátásra. Általánosan elfogadott vélemény szerint a két szemben önállóan létrejövő két retinakép közti kismértékű arányeltolódás érzékelésének a képessége, a sztereoszkópos látás biztosítja a térlátást. Ennek ellentmond az a tény, hogy mélységérzékelésre azok az emberek is képesek, akik csak egy szemmel látnak. Erre a jelenségre azonban egyelőre még nem tud választ adni a fiziológia.

Mint az előzőekben nyomon követhető, a látás nemcsak reprodukáló, hanem értelmezési folyamat is: a látvány értelmezése jóval magasabb szintű tevékenység mint a külvilágról alkotott képmás létrejötte. A retinán, de még az agy felszínén reprodukált kép is kétdimenziós, az észlelet viszont lehetővé teszi a háromdimenziós térben való biztonságos tájékozódást is. Az emberi érzékelést tehát végső soron az agysejtek aktivitása határozza meg. A vizuális érzékelés végeredményét ugyan már a retinában végbemenő információ-feldolgozó folyamat kezdi kialakítani, de az észleleti kép szintetizálása a magasabb rendű élőlényeknél a látókéregre hárul.

1.2 Néhány megközelítés az emberi információ-feldolgozás folyamatához


Sokáig tartotta magát az az álláspont, hogy az emberi test a térben helyezkedik el, ahol alá van vetve mindazon mechanikai törvényeknek, amelyek az összes többi térbeli testet is irányítják. Ezzel szemben az emberi szellem nem térbeli, működése nem nyilvános és nincs alávetve mechanikai törvényeknek. A test és a szellem kölcsönösen hat egymásra, az ember a tudat, az öntudat és az introspekció révén és ez utóbbi folyamán szerez tudomást saját szellemi állapotáról és tevékenységéről. A fizikai lét tér- és időbeli, anyagból épül fel, vagy az anyag a funkciója, a szellemi lét viszont nem tér- és nem időbeli, tudatosságból áll, vagy a tudat a funkciója. Mindebből következően az ember két párhuzamos, egy belső és egy külső történetet él át.

Ryle szerint a szellem és az anyag nem azonos logikai típusú terminusok, ezért "szembeállításuk értelmetlen". az emberek tevékenység-stílusa és -módja önmagában az a mód, ahogy szellemük működik: "a szemmel látható értelmes tevékenység nem jele a szellemi működésnek, hanem maga a szellem működése." Az érzet fogalmát is rendszerint csak az észleletek specializált családjára vonatkoztatják. Ryle mesterkéltnek tartja az érzetfiziológia és érzetpszichológia terminus használatát, alkalmazását pedig egyenesen áltudományosnak, a karteziánus elmélet továbbélésének véli. Szerinte az érzetekben nincs semmi "szellemi"; "az érzetnek nincs mérete, alakja, helye, színe, szaga" stb., "az érzet nem jelent sem megismerést, sem tévedést". Az érzéki észlelés nyomán létrejövő képek "tulajdonosuk magántermészetű vizuális terét" töltik be - eredetük fizikai és fiziológiai, de nem feltétlenül pszichológiai.[63]

A vizuális érzékelés elválaszthatatlan az emberi gondolkodástól: az érzetek gondolattá alakulásának a folyamatát azonban nagyon nehéz adekvát módon leírni. A mai kor paradigmája, az információ- és rendszerelmélet az érzéki megismerés vizsgálatát is áthatotta: e felfogás szerint a környezetről nyerhető érzetek információkként szerepelnek, és ebben a folyamatban az ember információátvivő berendezésként vesz részt. Az élőlények mint információ-feldolgozó rendszerek működnek, amelyek jellegzetessége az önszervező képesség mellett a mintafelismerésre való alkalmasság; ez utóbbit tanulással tökéletesítik.

Az emberi gondolkodás kutatása arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan, milyen formában tároljuk ismereteinket? Hogyan dolgozza fel az ember a külvilágból származó ingereket? Mi az érzékelés, az emlékezés, a tanulás, az intelligencia szerepe? A megismerés (kogníció) komplex folyamatának vizsgálata nemcsak a megismerő tevékenység mibenlétét, de ennek modellezését is célozza. A kognitív tudomány paradigmája pedig egyenesen arra épül, hogy az emberi gondolkodás számos aspektusa megragadható számítógépes modellekkel. A kutatások két irányból is folynak: a holizmus azt vallja, hogy az egész több, mint a részek összege, a redukcionizmus szerint viszont az egész megérthető az összetevők mibenléte, módja, elvei, szabályai, mozgató rugói alapján.[64]

1.21 Biokibernetikai magyarázat, modellképzés, információ-feldolgozási makromodellek

A biokibernetika - sok egyéb kérdés között - azt a folyamatot elemzi, amely az élő szervezetben zajlik az információ felfogásától a választevékenységig. A baktériumokban az információ felfogására, átalakítására és a választevékenységre egyaránt egy-egy specifikus fehérjemolekula szolgál. Ezek a sejthártyában találhatóak meg, és külső inger - például hő - hatására struktúraváltozás indul meg bennük, ezzel késztetve a baktériumsejtet a válaszadásra - például mozgásra. Mivel az egysejtűeknél az információ felfogástól a választevékenységig terjedő mechanizmus egy sejten belül zajlik le, Ösawa ezt a sejtműködést molekuláris mechanizmusnak nevezte. A többsejtűekben ez a folyamat egy-egy specializált sejttípusra tartozik. A bemenő (input) információ a felfogó szerven (a látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés érzékszervén) keresztül jut az információt továbbító érzékelőideg sejtjein át az információ feldolgozást végző központi idegsejtekbe (magasabb rendű élőlényeknél az agyba). A válasz a mozgatóideg sejtjein át továbbítódik a tevékenységet létrehozó szervhez (pl. izomhoz vagy a kiválasztás mirigyeihez).

Atkinson és Shiffrin a korábbi észlelési, illetve memóriamodelleket szintetizálva megalkotta a megismerési tevékenységet magyarázó modelljét. Eszerint a külvilágból az inger az érzékelési információtárba jut, az ott töltött néhányszor tíz msec alatt különböző kódolási folyamatokon megy keresztül. Innen a rövidtávú memóriatárba kerül, ahol az azonnali emlékezést elősegítő újrafelidézési, kódolási, döntési és kontrollfolyamatok zajlanak. Ez a memóriatár tartalmazza a reakciókészséget és az információk gyors eléréséhez szükséges kikeresési tervet is. Az információ ebből a memóriatárból igen gyorsan átkerül a hosszú távú memóriatárba, és az ott lévő információkba beépülve ismeretté válik. A tárolt ismeretek felhasználása kikeresési feladatként apercipiálódik, ennek során az ismeret a hosszú távú memóriatárból a prompt memóriatárba jut, majd innen a rendszer kimeneteként jelentkezik. Atkinson és Shiffrin ismertetett modellje egyirányú sorozatként kezeli az információ-feldolgozás folyamatát, ezt később mások továbbfejlesztették.

Az ismeretek belső kifejezését és alkalmazását előtérbe helyező modellek megalkotói abból indultak ki, hogy a megismerő tevékenység elsődlegesen nem az egy irányba áramló információ eredményeként megy végbe - ennél lényegesebb, hogy a bevitt információ hatására megváltozik a memória belső állapota. A megismerő tevékenység ennek az állapotváltozásnak az eredménye, melynek vizsgálatához azonban nem elegendő a bemenő információ feldolgozásának analitikus vizsgálata. A hosszú távú memóriatárban a külvilágról tárolt információk nem elszigetelten, hanem egymással igen bonyolult kapcsolatrendszerben őrződnek. Collins és Quilliam ennek alapján építette föl propozíciós háló-modelljét, amelyben az általános fogalmakat csomópontok, a fogalmak közötti relációkat pedig összeköttetések reprezentálják az emberi memóriatárban. A modell működési elve a szétterjedő aktiválás hipotézise: a csomópontok ingerlésével az összeköttetéseken keresztül terjed az ingerület és aktiválja a relációk mentén található csomópontokat.

Az elmúlt 25 év makromodelljei sok részproblémára megadták a választ, de közben a kérdésfelvetés is változott. Ha a kontrollt mintegy külső hatásként, a motivációt ezzel szemben belső indítékként kezelve az alapvető kérdést nem így tesszük föl: mi kontrollálja az emberi viselkedést, megismerést?, hanem például így: mi motiválja az ember megismerő tevékenységét? - akkor talán valamelyest közelebb kerülhetünk a valós világhoz, ahol nem tökéletesen működő, azonos bemenetre azonos kimenettel válaszoló emberek élnek körülöttünk. Az információ-feldolgozás makromodelljeinek új kutatási irányai is az eddigi idealisztikus képtől eltérően fogalmazzák meg kiinduló feltevéseiket. Így például a meta-kognitív kutatások egyik ága azt a hipotézist vizsgálja, hogy az ember önmaga vezérli saját megismerő tevékenységét, melynek során a céllal való összehasonlítás útján kontrollt is végez. Az eddigi modellek arra a feltételezésre épültek, hogy amennyiben egy információ a hosszú távú memóriatárba beíródik, akkor a tárolt információt minden esetben elő is lehet hívni. A valóságban azonban ez nem így van, tehát a modellekbe be kell építeni azt az eshetőséget, hogy az ember nem mindig jár sikerrel, ha egy már ismert információt akar aktivizálni. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a valós világban az emberek elsősorban szükségleteiknek megfelelően alkotják meg a környezetüket reprezentáló modellt, tehát adott esetben szelektálnak, előítéleteik vannak, hibás döntéseket hoznak. Mindezeken túlmenően a modellalkotók fölhívták a figyelmet arra a hétköznapi tényre is, hogy az emberek nemcsak a józan ész alapján cselekszenek.[75] Az emocionális és a megismerő tevékenység szoros kapcsolatban van egymással, így az emberi információ-feldolgozást szimuláló makromodellek építése során az emocionális tevékenység sem hagyható figyelmen kívül.

1.22 A kognitív elmélet

A kogníció tulajdonképpen filozófiai, azon belül is ismeretelméleti fogalom, amely a valóság megismerésére és megértésére szolgáló tudatos törekvést jelenti. Jelzős szerkezetben több tudományterülettel kapcsolatosan is előfordul.

A kognitív pszichológia elmélete szorosan kötődik a harmadik generációs számítógépek kialakulásához.

 Ezek a számítógépek sok olyan műveletet képesek elvégezni, amelyek hasonlatosak az emberi információ-feldolgozás folyamatához: bemenő információkat vesznek föl, adatokat tárolnak és keresnek ki memóriájukból, szimbólumokat kezelnek stb., míg végül a folyamat eredményeként valamilyen értékelhető információt bocsátanak ki. Az ugyanezekben az években zajló társadalmi folyamatok (a közhelyszerűen információs forradalomnak nevezett jelenség) is segítették a kognitív pszichológia kialakulását. Az új szemlélet jegyében az információt dologként, termékként, a társadalmat pedig az információ termelési, továbbítási és fogyasztási rendszereként kezeljük, és az emberre úgy tekintünk, mint az információ előállítójára, fogyasztójára. Mindennek következtében az információ-feldolgozás mechanizmusa a társadalmi érdeklődés homlokterébe került.

A kognitív pszichológia szempontjából valamennyi addigi lélektani irányzat közös hiányossága az volt, hogy elhanyagolta az emberre döntően jellemző megismerési folyamat, tehát az ismeretek megszerzésére, megszervezésére és alkalmazására irányuló céltudatos és permanens törekvés vizsgálatát, elemzését. Ezen új megközelítés mellett Neisser a legtöbb pszichológiai kísérlet általános érvényességét korlátozó mesterséges laboratóriumi feltételek helyett azt ajánlja, hogy "... több figyelmet kellene szentelni a valóságos világnak, amelyben az észlelők és a gondolkodó emberek élnek, valamint az információ finomszerkezetének, amelyet ez a világ elérhetővé tesz számunkra." Más szóval: nagyobb hangsúlyt kell kapnia az ökológiai validitásnak, melyek hiányában a kísérletek a mesterséges környezeti feltételek miatt irreleváns eredményt is adhatnak.


 Az élő szervezetnek a mechanikus struktúráktól eltérő tulajdonságai - mint például a célirányos törekvés vagy az önmegvalósítási vágy - tudományos magyarázatra alkalmatlanok: ezt bizonyítja az ösztönelmélet (instinktivizmus) kudarca is.

A köznapi szólás: csak azt hiszem, amit látok éppen fordítva igaz: csak azt látjuk meg, amit el is hiszünk.[82]

A kép image a latin imago = képmás, szobor, illetve az imitari = utánozni szóból származik. A kép mint az objektív valóság egy létező darabja képmás-ként, tehát a látható világ egy részletének megtestesítőjeként funkcionál, de létezik egy belső, mentális képmás is, amely a vizuális érzékelés folyamán, a megismerő tudattevékenység erőterében a fogalomalkotással azonos értékű folyamat eredményeként jön létre.

2.1 A látható kép

Korunk vizuális kor" - ezzel az axiomatikus megállapítással kezdi Ernst Gombrich fenti című tanulmányát, majd így folytatja: "... olyan történeti korszak kezdetén vagyunk, amelyben a kép átveszi az írott szó helyét."


Mit jelent tulajdonképpen a vizuális? Miért teszünk különbséget írás és kép között, hiszen mindkettőt a szemünkkel érzékeljük? Mi is az a kép, mitől válik azzá, és meddig az?

Az érzékelés alapján megkülönböztethetünk látott (vizuális), hallott (auditív), tapintott (taktilis) érzeteket, illetve gyakran ezek valamilyen kombinációját. Eddig a dolog nagyon egyszerű, de amint az egyes jelenségeket eszerint kell(ene) tipizálni, kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű. Az írást például nem szoktuk a vizuális kategóriába sorolni, holott a betűket is a szemünkkel érzékeljük. Ha az írást jellemezzük, inkább a verbális címkével illetjük, gyakran (helytelenül) szembeállítva a vizuális közeggel. Rögtön látszik az ellentmondás, ha nem az általunk megszokott betűírásra, hanem például a hieroglif írásra gondolunk: az egyiptomi hieroglifák a mi számunkra sokkal inkább a vizuális, mint a verbális kategóriába tartoznak.


"Mi az írás? Nyelvileg kifejezett gondolatok maradandó rögzítésére szolgáló, kisebb-nagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere."[86] Ehhez viszont tisztáznunk kell, mi a nyelv: "...olyan történetileg kialakult verbális jelrendszer, mely a megismerés folyamatában a gondolatok megformálását, valamint a gondolatok és a velük kapcsolatos érzelmi, esztétikai, akarati élmények közlését (kommunikálását) szolgálja." A nyelv viszont "nem egyszerűen a jelrendszerek egyik típusa, hanem maga az alapvető, elsődleges jelrendszer", amely egyben tevékenységforma is.[87] Ha a nyelv, mint verbális jelek rendszere, elsődleges-nek minősíttetett, akkor kell lennie egy másodlagos-nak is. Ez a felfogás a másodlagos jelrendszerekbe a származékos jeleket sorolja, a természettudományok mesterséges jeleitől a művészi kifejezésformákig.

Az első megállapítás: a nyelv az emberek közti érintkezés során alakult ki. Az emberek közti érintkezés, a kommunikáció viszont nemcsak a beszéd révén zajlik - sőt, a gondolatközlést sem csak a beszéd valósítja meg. Emiatt a leegyszerűsítés miatt arra a következtetésre juthatnánk, mintha képi, zenei vagy más eszközökkel nem lehetne gondolatokat közölni. Ha azt elfogadjuk, hogy a nyelv egy sajátos jelrendszer, az emberi társadalom terméke, az emberek közötti kommunikáció és gondolatközlés legfőbb eszköze, akkor ennek megfelelően a szócikk második felét ki is bővíthetjük: a nyelvet meghatározott szabályok szerint szerveződő kifejezőeszközök alkotják, amelyek a beszélt nyelvnél a beszédhangokból, a vizuális nyelvnél a képi összetevőkből, az írott nyelvnél az írásjegyekből, a zenei nyelvnél a zenei hangokból áll. Ebbe a rendszerbe természetesen a többi társadalmi kommunikációs folyamatot is beilleszthetjük, mint például a testbeszédet és minden más, az emberek között a gondolatokat közvetítő jelrendszert.

Gombrich a bevezetőben idézett kérdéseire úgy próbál választ kapni, hogy összeveti a beszéd és a kép funkcióját. Ehhez Bühler felosztását veszi át a nyelvi funkciókról: kifejezés (szimptóma), felhívás (jelzés vagy szignál), leírás (szimbólum) - majd rámutat, hogy milyen fontos a szimptóma és a szignál: vagyis az érzelem kifejezésének, illetve kiváltásának a megkülönböztetése. A beszédnek a tónusa lehet egyrészről dühös vagy jókedvű (ekkor szimptomatikus), másrészről viszont a célja is lehet a düh vagy a jókedv kiváltása. Természetesen az is előfordulhat, hogy e két funkció egybeesik. Ha a vizuális üzenetet a nyelvi felosztás szerint vizsgáljuk, elsőként föltehetjük a kérdést: vajon egy kép a fent vázolt három funkció közül melyiket képes betölteni? A kép a felhívó szerepet nagyszerűen, a kifejezőt problematikusan, a leírót pedig egyáltalán nem tudja ellátni. Mint ahogy a szóról képre való fordítás is lehetetlen, ugyanúgy nem adható vissza egy képben egy állítás. Gombrich egy példával is illusztrálja ezt: ahelyett az egyszerű mondat helyett, hogy "a macska a szőnyegen ül", hiába rajzolunk le egy szőnyegen ülő macskát, ez akár azt is jelentheti: "a szőnyegen nincs elefánt", vagy: "a macska éhes". A vizuális közeg a nyelvnél kevésbé absztrakt, viszont érzelemkiváltó ereje nagyobb. Ezt az erőt már az ókorban fölismerték: bizonyíték rá az előző fejezet élén Horatius mottóként idézett Episztolá-ja. Később a keresztény egyház számára nagy dilemmát jelentett, hogy a bálványimádástól való féltében miként viszonyuljon a vallásos jelenetek képi ábrázolásához. Végül Nagy Szent Gergely pápa így oldotta meg a kétségeket: "a képek ugyanazt jelentik az olvasni nem tudók számára, amit a betűk az olvasni tudók számára".[90] Más részről viszont az is igaz, hogy aki nincs birtokában annak a tudásnak, amelynek ismerete elengedhetetlenül szükséges a vallásos képek értelmezéséhez, ahhoz éppen a kép mondanivalója, üzenete nem jut el.

H. Langer a nagyvárosi utcaképet vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy van egy bizonyos határ, amelyen felül hiába éri az embert számtalan vizuális inger, nem tudja őket felfogni. Egy vizsgálatot idéz, amelynek érdekes eredménye: az ember 1-2000 cselekvéssorozatból mindössze 80-at tud érzékelni, de ezek közül is csak 28-at képes tudatában regisztrálni. Ahogy Langer írja, a tudatos szint feletti vizuális ingerek szinte kioltják egymás hatását, és mintegy az "érzékelés peremére" kerülnek. Ezt a jelenséget egyenesen "vizuális inflációnak" nevezi.[97] Balogh ezzel ellentétben nem a képi környezet inflálódásától, hanem az informatika devalválódásától tart. Szerinte a valóságos "vizuális tapasztalás elszegényedése miatt a közlések mind nehezebben felfoghatók" - hiába látszik a "roppant potenciájú gépi informatikai rendszer a vizualitás irányába" fejlődni. Az "érzéki megismerés rangja" éppen azért nem csökkenhet, mert valóságos élmények híján a képen (képernyőn) látottak nem léphetnek a tudatos megismerés szintjére.[98


2.2 A sokarcú kép

Annyiszor hangoztatjuk, hogy mindenki másképpen látja ugyanazt a "világot" és benne a tárgyakat a korábban megszerzett ismeretei szűrőjén át, hogy előbb-utóbb fölvetődik a kérdés: miként létezik a világ és benne miként létezik a tárgy? Nelson Goodman így válaszol erre The Way the World Is (Ahogyan a világ létezik) című cikkében: a világ olyan sokféle módon van, amilyen sokféleképp igaz módon leírható, látható, leképezhető - ebből viszont az következik, hogy nincs semmi, amit a világ létezésmódjának nevezhetnénk.[100] Ryle is hasonló álláspontot képvisel Dilemmas című művében: egy asztalt általában szilárd testnek tartanak, holott nem más, mint atomok hemzsegése, folytonos mozgása. Ezen dilemmák miatt többen azt javasolták: "úgy juthatnánk el a világ létezésmódjához, hogy az összes különféle módot konjugáljuk."[101] Ez a javaslat azonban nem veszi tekintetbe, hogy a konjunkció már maga is bizonyos módszer, amely csak meghatározott előfeltételek megléte mellett alkalmazható (nem lehet például egy képet és egy bekezdést konjunkcióval összekapcsolni). Így az összes konjunkció nem eredményezne mást, mint a világ létezésének egyik módját (de ha szigorúan logikai szempontból nézzük, az összes konjunkció zérust határoz meg!). Akkor mi az a világ, ami ilyen sokféleképpen létezik? Milyen módokon van a világ - más szavakkal: milyen módokon lehet a világot leírni, képezni - ha már egyszer világ-leírásokról és világ-képekről beszélünk? Az a tény viszont, hogy ezek a "leírások", "képek" létrejönnek, még "nem implikálja azt, hogy van olyan egyedi dolog, amit leírunk, képezünk." [102]

A következő kérdés: milyen szemmel nézzük a világot? Már Gombrich felhívta a figyelmet arra a csapdára, amelybe oly gyakran beleesnek a kísérleti pszichológusok, amikor steril laboratóriumi körülmények között vizsgálják az érzékelés folyamatát, megfeledkezve arról, hogy "érintetlen" szem nincs. Ahogy Gombrich fogalmaz: az ember mindig "antikként", "saját múltjától megszállottan" közelít saját tevékenységéhez. Az ember szeme nem magában álló, önálló eszközként funkcionál, hanem egy "szeszélyes organizmus engedelmes része", és mint ilyen, szelektál, elemez, elutasít, szervez, osztályoz, szerkeszt. Goodman szerint az "érintetlen szem" és az "abszolút mértékben adott" állítás "gonosz cinkosai" egymásnak, hiszen a befogadás és az értelmezés egymástól elválaszthatatlan folyamat, egyik sem létezik a másik nélkül.[103]



2.3 A jel tudománya

Az ember a legfontosabb jelhasználó élőlény, vagy C.W. Morris szellemes megfogalmazásában: "Az ember a legfőbb jelhasználó állat." Morris szerint az emberi kultúra egésze jelekből, illetve e jelek használatából áll, vagy más oldalról: az emberi civilizáció léte jelektől és jelrendszerektől függ. Az emberi szellem működése elválaszthatatlan a jelek funkcionálásától; a társadalmi lét alapját olyan jelrendszerek adják, mint a beszéd, az írás, a vizuális jelrendszerek, a művészetek stb.[107] A jelekkel, jelhasználattal, a jelölő rendszerekkel foglalkozik a szemiotika. Tekintve, hogy a szemiotika tudományelméleti besorolásáról a viták még nem dőltek el, fogadjuk el Horányi Özséb mértékletes megfogalmazását, mely szerint a szemiotika egy integráló jellegű, interdiszciplináris stúdium.[108] Morris szerint viszont a szemiotika viszonya a többi tudományhoz kettős: részben önálló tudományként illeszkedik közéjük, részben pedig más tudományok eszközéül szolgál. Mint minden tudományág, a szemiotika felosztható elméleti, leíró és alkalmazott részre, illetve más megközelítésben: szintaxisra, szemantikára és pragmatikára.[109]

Barthes karteziánus mintára kijelentette: "Írok, tehát vagyok", illetve: "Beszélek, tehát vagyok."[110] Vagy Wittgenstein megfogalmazásában: "Nyelvem határai világom határait jelentik."[111] Barthes azonban már látta a nyelv abszolutizálásának korlátait is ("nem mi beszélünk, hanem a nyelv") - ezeken a korlátokon a generatív nyelvészet megteremtésével először Chomskynak sikerült túllépnie.


2.4 Kommunikáció, információ

Az eddigi fejtegetésekből is kitűnik, hogy a vizuális érzékelés adekvát módon csak részben írható le a rendelkezésre álló eszközökkel. Az érzéklet által kiváltott hatást - amely minden esetben az egyéntől függ -, különösen egyik fontos összetevőjét: emocionális tartalmát igen nehéz megragadni.


Egy fizikai kép érzékelése mindig a külső anyagi erők, illetve az ember belső erőinek kölcsönhatásából ered. A külső erők a környezettel együtt hatnak; az érzékelés létrejöttéhez a fényenergián kívül az optikai erőtérben ható vizuális vonzás erői (a pont, vonal, sík, görbület stb.) és a befogadó (aki érzékeli a térben és az időben körülötte történteket) egyaránt szükségesek.

Az érzékelésnek elvileg minden azonos korú embernél azonos módon kellene végbemennie - mégis, valamennyi kísérlet azt igazolja, hogy a vizuális összetevők által közvetített üzenet egészen más ingereket és más reakciókat vált ki a különböző emberekből. Mint az érzékelésszociológiai vizsgálatokból kiderül, a vizuális üzenetek befogadása erősen függ a kulturális környezettől, az életkortól, a nemektől, a társadalmi hovatartozástól - és emellett az egyén eddigi életétől, tapasztalataitól. Bizonyítást nyert, hogy a gondolkodáshoz hasonlóan az érzékszervek felfogóképessége is fejlődik, sőt, valamennyi képességhez hasonlóan jelentős mértékben fejleszthető. Mindemellett a vizuális ingerek által kiváltott hatás nagymértékben függ az egyéntől, öröklött és tanult képességeitől, valamint attól, hogy számára mit jelent a vizuális inger által hordozott üzenet. Ugyanez Gombrich megfogalmazásában: "...egy kép olvasása, bármely üzenet befogadásához hasonlóan, a lehetőségek korábbi ismeretétől függ; csak azt tudjuk felismerni, amit tudunk." [120]

Az eddigiekben sok szó esett arról, miként észleli és dolgozza fel az ember a környezetétől érkező vizuális ingereket: "információkat" és "üzeneteket". Tekintsük át most röviden, mit takarnak a következő fogalmak: információ, üzenet, közlés, kommunikáció stb. Az információ- és kommunikációelmélet megalapozói Warren Weaver és Claude Shannon voltak.

Információn MacKay azt a dolgot érti, amely igazolja a reprezentációs tevékenységet, vagyis amely lehetővé teszi, hogy valamely reprezentáció létrejöjjön.

Általános értelemben információ minden olyan jel, szimbólum vagy jelzés, amellyel az ember képes más emberre hatni oly módon, hogy ettől viselkedése megváltozzék. Az információt kibocsátó az adó, az azt befogadó a vevő, maga az információ mint üzenet valamilyen információtovábbító csatornán át jut a befogadóhoz. A kommunikáció az információk átadásával kapcsolatos kérdéskört öleli fel.

Az üzenet lehet térbeli, időbeli, vagy mindkettő együttesen. A térbeli üzenetek egy- (vonal, sor), két- (rajz, fénykép) vagy háromdimenziósak (épület, szobor) lehetnek.

Egy másik definíció szerint "Az információ valamilyen - rendszerint sajátos statisztikai szerkezettel rendelkező - jelkészlet jeleiből összeállított, időben vagy térben elrendezett, jelstatisztikai információmennyiséggel jellemezhető sorozat, amellyel az adó egy dolog, élőlény vagy jelenség állapotára, lefolyására vonatkozó adatokat, ismereteket közöl, s amely a vevőből valamilyen választ vált ki."

 Az információ fogalmát máshonnan közelíti meg J. Sztumski: "információ mindazon tartalom, amelyet a tudatban át kell alakítani a gyakorlati tevékenységben való esetleges felhasználás előtt."

A szakmai információ rögzítésének és tárolásának eszköze a dokumentum: egy olyan anyagi objektum, amely rögzített információt tartalmaz, és célja a szakismeretek térbeli vagy időbeli átadása.

3.1 A képi információ hordozói

A hagyományos könyvtári tipológia tartalmi és formai jellemzőik alapján sok szempont szerint csoportosítja a dokumentumokat, illetve az azokban tárolt információkat.


3.11 A képi információ mint faktografikus információ

A könyv témája miatt az információk tipizálása közül csak egyet emelek ki: azt a disztinkciót, amely a szolgáltatott információ minősége szerint különbözteti meg a faktografikus, a bibliográfiai és a forrásértékű információt.

3.2 A számítógép az információterjesztés szolgálatában

A számítógépet a gyakorlatilag korlátlan tárolókapacitás, rendkívül gyors műveleti sebesség és a nagy pontosság különösen alkalmassá teszi a nagy adathalmazok feldolgozására, a bonyolult tudományos számításokra és a működő rendszerek szabályozására.

3.21 A számítógépek fejlődésének rövid története

Ma a számítógép-fejlesztés két irányba halad. Az egyik út fő motivációja az egy műveletre eső fajlagos költség csökkentése, amelyet a műveleti sebesség növelésével, a mind nagyobb és gyorsabb ún. szuperszámítógépekkel érnek el.

3.22 Online információterjesztés

A harmadik generációs számítógépek működésének az információ megszervezésében és hozzáférhetővé tételében a korábbi módszereket kiváltó formája az online információterjesztés és -keresés. Ennek célja a "rögzített tudás hasznának növelése", amelyet felhasználóbarát módon, interaktív üzemmódban ér el. Az online rendszerben a keresőkérdést természetes nyelven lehet megfogalmazni és ugyancsak közvetlenül értelmezhető formában kapja meg a kérdező a választ. Az online keresés azonban "sokkal több, mint a kézi keresés meggyorsítása" - más keresési stratégiát, kérdezési technikát és értékelési módszert kíván meg, mint a hagyományos katalógusokban, segédletekben való tájékozódás. R. Summit véleménye szerint: "Ha valaki nem tudja megtalálni, amire szüksége van, nem is tudja elolvasni."[133] - vagyis (némi túlzással) a számítógépes információkereső rendszerek használatának készsége mára az írni-olvasni tudás képességével egyenrangúvá vált.

3.23 Mesterséges intelligencia

Az első fejezetben nagy vonalakban ismertetett neurológiai kutatások eredményeit jól hasznosítja a mesterséges intelligencia (artificial intelligence - AI). E dinamikusan fejlődő új terület célja, hogy alkalmassá tegye a számítógépet az emberi intelligenciával megoldható feladatok ellátására. A mesterséges intelligencia - az informatikához hasonlóan - egyrészt tudomány, másrészt technológia. Ha a megismerés újfajta szemléletének tekintjük, a természettudományok közé sorolható, de tekinthetjük műszaki tudománynak is, amelynek feladata egy adott működés minél jobb minőségű létrehozása.[138]

3.24 Optikai információtárolás

Az utóbbi néhány évben új információhordozó, az optikai lemez tört be minden eddiginél látványosabban a könyvtári-tájékoztatási szakterületre.

Az információközvetítés legújabb kori forradalma egy zseniálisan egyszerű elvre épül. Ha kellően kis szegmensekre bontjuk a feldolgozásra váró információ-halmazt, valamennyi eleméről megállapíthatunk egy adott kritérium szerint meglévő, illetve meg nem lévő tulajdonságot, amely egy adott logika szerint az igen vagy a nem egyértelmű megfeleltetése. Ez az ún. bináris elv vonul végig az egész számítástechnikán, amelynek kódolási alapelve a kettes számrendszerre épül, és ugyanezt a princípiumot érvényesíti az információrögzítésben is.

3.241 CD-ROM lemezes adatbázisok

Az egyes optikai lemezek más és más lehetőséget biztosítanak a multimédia információk tárolásához és kereséséhez. Közülük ma a legismertebb a CD-ROM (Compact Disk - Read Only Memory) rövidítéssel megnevezett kompakt lemez, amelyet - mint a nevéből látható - a felhasználó a rajta lévő adatokkal együtt, készen vásárol meg.

3.242 Képi információk elektronikus feldolgozása

A szöveges információk bináris kódokra átalakítása egyszerű; visszakeresésükre úgy tűnik, megfelelő módszer az indexfájlok széleskörű alkalmazása (ld. online információkeresés). A képi adatok tárolása és visszakeresése azonban még mindig problematikus. Ennek számos oka van, melyek közül a legfontosabb a szöveges és a képi információk közötti alapvető különbség, amelyet az előzőekben megpróbáltam érzékeltetni. Egy szöveg fogalmi jelentése adott: a dekódolással egyidejűleg annak tartalma is nyilvánvalóvá válik - egy letapogatott kép jelentése azonban a dekódolás után nem látható azonnal.[152]

3.243 Az optikai információs rendszerek könyvtári alkalmazása

Új információs korszak hajnalán vagyunk. Eljövetelét ünnepelhetjük eufórikusan, szemlélhetjük szkeptikusan, aggódhatunk is szeretett műfajunk, a könyv sorsáért magánemberként, de hivatásos információközvetítő szakemberként szembe kell néznünk az új kihívással, és - tetszik, nem tetszik - föl kell készülnünk az új médiumok fogadására.

3.25 Hipertext, hipermédia

Az utolsó évtizedben drámai változások zajlottak le az információtechnológia területén. Tanúi lehettünk a személyi számítógépek fantasztikus tömegű elterjedésének, az egész világot behálózó számítógépes hálózatok kialakulásának, az optikai lemez és más új információtároló eszközök születésének, a video- és képtechnika hihetetlen gyors fejlődésének, a számítógépes grafika elsöprő győzelmének és az adatbázisok gombamód szaporodásának.

A fejlődés olyan gyors és látványos volt, hogy lépést tartani is nehéz vele. Most, egy új évtized elején azonban a fejlődés újra nagy lendületet vett: a szinte messiásként várt ötödik generációs számítógépek fogadásának szellemi előkészületei is folynak a mesterséges intelligenciával és a hipermédiával kapcsolatos kutatásokkal.

Úgy tűnik, nemcsak a Gutenberg-galaxisnak, de a bináris elven működő számítógépnek is vége. Az emberi észlelési-gondolkodási folyamatok kutatásának egyik óriási jelentőségű eredménye, hogy az ember nemcsak önmagát, de a számítógépet is kiszabadította a lineáris lépések béklyójából, amikor kitalált egy új rendszerezési elvet, a hipertextet és a főként alfanumerikus adatok közlése helyett a szöveget, grafikát, mozgóképet, hangot együtt szolgáltató hipermédiát.

De mi is az a hipertext és hipermédia? A hipertext nem-szekvenciális olvasást és írást tesz lehetővé azáltal, hogy az emberi elméhez hasonlóan biztosítja a gondolatok és az információk szabad asszociációját, bátran alkalmazva az analógiákat, metaforákat és hasonlatokat.

Már Szókratész is aggódott amiatt, hogy az írásbeli közlés kapacitása nem lesz elegendő az "igazság legfontosabb elveinek kifejezésére". Rousseau pedig egyenesen azt jósolta, hogy a szabad és spontán kommunikáció hanyatlásának az első oka az írás lesz.[160]

Az írásbeli közlés szigorú kötöttségén többféleképpen is próbálnak segíteni. A megszokott kézikönyvek például különböző lásd, lásd még típusú utalókkal, lábjegyzetekkel, idézetekkel, hivatkozásokkal, ábrákkal és más illusztrációkkal igyekeznek az írás-olvasás merev linearitását oldani. Egy számítógépes hipertext-rendszer leginkább egy jegyzetekkel, hivatkozásokkal gazdagon ellátott enciklopédiához lenne hasonlítható, amelyben bármilyen irányban lehet közlekedni, navigálni, a benne foglalt tudásanyag valamennyi kapcsolata végigjárható, mégpedig nem előre meghatározott módon, hanem a felhasználó pillanatnyi szükségletei, érdeklődése, hangulata alapján.

 A mai számítógépes technológia azonban már lehetővé teszi, hogy bármilyen típusú információs forrást - legyen szó különböző szövegekről, adatokról, hangról, mozgóképekről, grafikáról - digitális kódok formájában tároljon és tegyen visszakereshetővé. A hipermédia (újabban inkább a multimédia elnevezést használják) éppen ezt a szintézist valósítja meg, amikor ugyanabból a felhasználói pozícióból teszi lehetővé az írás, kép és hang együttes elérését.

3.3 Pillantás a jövőbe: a jövő könyvtára mint a tudás iparág alappillére

 Sokan aggódnak amiatt, hogy a képek áradata nemcsak a betű egyeduralmát söpri el, de veszélybe sodorja a szabatosságot, a gondolkodás absztrakt voltát is. Az elektronikus információrögzítés, illetőleg a képi információ oldaláról ugyanakkor kérdés, jogosan tekintjük-e válságnak ezt a folyamatot. A kialakulóban lévő új helyzetet úgy is értékelhetjük, mint a nyelvi korlátoktól független, a nagyfokú absztrakciót lehetővé tevő vizuális ábrázolás, a képírás reneszánszát, az emberi elme újabb történeti korszakot meghatározó vívmányát. A jövő majd eldönti, melyik tábornak van igaza. A legvalószínűbbnek ma mégis az látszik, hogy kialakul egy új egyensúly a különböző fogalmi és képi szimbólumrendszerek, illetőleg az információhordozó médiumok között.

Hogy mit tehetünk mi, könyvtárosok ennek az új egyensúlynak a kialakításáért, szeretett könyveink megmaradásáért? Babits Mihály mellett válaszul engedtessék meg bemutatni a könyv végén egy kedves, érdekes, ugyanakkor hétköznapi megoldást arra, hogyan lehet kihasználni a képi információ figyelemfelkeltő szerepét a hagyományos könyvtári környezetben az olvasási kedv felkeltésére.


Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Babits Mihály: Ritmus a könyvről

Összefoglalás

Vizuális korban élünk - olyan korban, amelyben a képek áradata elsöpri a betű egyeduralmát. Megkondultak a vészharangok a Gutenberg-galaxis fölött; a könyvek diadalútjának végével együtt sokan már a könyvtárak létét is veszélyeztetve látják. Az információs robbanás okozta sokkból még alig ocsúdtak föl, az információs forradalom szülte dokumentum-hullámmal még alig birkóztak meg - máris újabb kihívás érte a könyvtárakat.

E könyv célja éppen az, hogy megismertesse olvasóit a vizuális érzékelés elméletének alapjaival, a verbális és a vizuális információk szemiotikai értelmezésével, majd a képi információk feldolgozására és tárolására alkalmas új eszközökkel.

Az érzékelés, az észlelés minden ismeret forrása. Ezzel a korábbi történelmi korszakokban is tisztában voltak, nem véletlenül alkotta meg minden korszak a maga jellemző filozófiai elméletét az észlelésről és azon belül is a különösen jelentős vizuális érzékelésről. A mai felfogás szerint az észlelés nem más, mint egy belső információ-feldolgozó folyamat. Az ember gondolataiban és cselekedeteiben nemcsak az őt körülvevő környezetre, hanem a képek által reprezentált helyzetekre is képes reagálni. A látás nem csupán reprodukáló, hanem értelmezési folyamat is: a külvilágról alkotott képmás a retinán, sőt még az agy felszínén is kétdimenziós, az észlelés mégis lehetővé teszi a háromdimenziós térben a biztonságos tájékozódást.

Az ember azonban társas lény; nemcsak érzékeli a körülötte lévő valóságot, hanem élményeit megosztja társaival is, tehát kommunikál velük. A környező világról valamennyi élőlény rendelkezik bizonyos ismeretekkel, amelynek a továbbadására, átörökítésére szolgáló jelrendszer egy élő organizmusnak éppoly fajspecifikus jellemzője, mint saját külső méretei, adottságai. A környezetükkel kapcsolatban az állatok csak az individualitás szintjéig tudnak eljutni; mai ismereteink szerint csak az ember képes a saját énjét meghaladó fogalmi leképezésre, ennek a leképezésnek szimbolikus jelrendszerekkel való visszatükrözésére, valamint a tér-idő történések maradandó rögzítésére. A térben és időben történt események rögzítésére az emberiség sajátos jelrendszereket dolgozott ki: a nyelvet, az írást és a képi ábrázolást. A nyelv a megismerési folyamatban a gondolatok, és a hozzájuk kapcsolódó érzelmek, szándékok stb. közlését szolgálja. Az írás a nyelvileg kifejezett gondolatok rögzítésére szolgáló egyezményes grafikai jelek rendszere. A képi ábrázolásnak van látszólag a legtöbb köze a valósághoz: valamilyen természetes hasonlóságra, analógiára épül. A valóságból egyetlen alaki tulajdonságot, többnyire a kontúrt használják fel a hasonlóság felidézésére a piktogramok, amelyek a képi ábrázolás egy sajátos csoportját alkotják. A leegyszerűsített ábrázolást gyakran közkeletű szimbólummal is párosítják - ennek köszönhetően alakultak ki azok a világszerte egységes vizuális jelrendszerek, amelyek segítségével a más nyelvet beszélő, más írásrendszert ismerő emberek is tudnak például közlekedni idegen országokban.

mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#18