Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A felsőbbrendű Én Paul Brunton

2010.09.23

A felsőbrendű Én

Paul Brunton

...
Mi a lélek? Van-e halhatatlanság? Mit jelent az “örökkévalóság” szó? És hol az Ég? Ezekre a kérdésekre nincs rövid és meggyőző felelet. Ezek a problémák már az őskor és különösen a Kelet bölcseit foglalkoztatták. Ők mélyre nyúltak, megtalálták a megoldásokat és felfedezéseiknek olyan nyelven és olyan stílusban adtak kifejezést, amilyen éppen orszá-gukhoz illett. Ezek az ősrégi bizonyítékok és primitív kultúrák tartalmazzák a valódi és kor-rekt választ a létnek a modern szellemet is nyugtalanító rejtélyeire. Ezek a bölcsek ezenfelül mások számára is lehetővé tették, hogy ugyanezeket a felfedezéseket maguk is megtehes-sék. Kidolgozták a vallási megközelítés és lélektani technika módszereit, amelyek kulcsként szolgálnak a lényeges személyes tapasztalatokhoz a szellem területén. Ezek a módszerek valóban hatásosak voltak, de aligha felelnek még mai ízlésünknek, kedélyállapotunknak és
2
életkörülményeinknek. India magányos jógi-jai, Kína szelíd bölcsei, Egyiptom hatalmas beavatott papjai, Perzsia Istentől elszakadt sufi-jai, az ősi Britannia eltűnt druidái és Ame-rika előkelő Inka-papjai voltak többek között a pszichológiai tudomány őrei. Ismertek bizonyos utat – némelyik közülük járt is rajta –, amely csodálatos szellemi változást idézett elő bennük. Mai jelentéktelenebb utódaik nagyrészt megfeledkeztek erről az útról vagy nem méltatták figyelemre, és csak kevesen vették gyakorlati hasznát. Számunkra, napnyugatiak számára a megmentést jelentené, ha ezt a homályos őskor árnyékában már csaknem fele-désbe merült módszert ismét megtanulnánk, saját körülményeinkhez alkalmaznánk, modern kifejezésmódba öltöztetnénk és szabályos gyakorlások révén elsajátítanánk.

Nem érzünk többé rokonságot azzal a titokzatos néppel, amely szellemi problémáit Egyiptom magas templomfalain és pylon-kapuin belül oldotta meg, és abban sem tudunk hinni, hogy Yukatan groteszk építészete a mienkéhez hasonló szellemi vágy kifejezése vol-na.
3
A régi tanítások közül a legkiemelkedőbb Indiáé, mert az még ma is él, míg a többiek elpusztultak és mert India az a föld, amely a legmélyebb gondolatokat szülte az emberről, mint ahogy Egyiptom a legcsodálatosabb mágia apja volt, Görögország pedig a szépség után való legmagasabbrendű törekvést testesítette meg.

A hinduk, akik Patanjali módszerét szakadatlan hagyományok révén már a Sokrates előtti idők óta gyakorolják, ugyanezt tapasztalták. A szerző különböző példáit látta hasonló transz-állapotoknak a ma élő jógi-k között. Bármilyen érdekesek is azonban ezek a primi-tív elgondolások és eljárások a mai olvasó számára, való igaz, hogy azok csak saját régeb-bi koruknak felelnek meg, nem pedig a mi korunknak; csak egyszerű környezetükhöz ille-nek, nem pedig a modern ember bonyolult hátteréhez. Valóban szükséges tehát revíziójuk és a mai tudományhoz való alkalmazásuk. Bár az őskor bölcseit a legnagyobb tiszteletben tartjuk és Indiának, az átfogó vallások, nagyszerű bölcseleti
4
tanítások és jelentős jóga-rendszerek anyaföldjének a legalázatosabb hódolattal tartozunk, mi európaiak mégis kény-telenek vagyunk meggondolni, hogy a szellemi megközelítésnek ezek a régi formái életkö-rülményeink és szükségleteink között nehezen alkalmazhatók. Akár akarjuk, akár nem, az őskortól és annak a mai Keleten élő örököseitől csak azt a táplálékot vagyunk kénytelenek átvenni, amely számunkra megemészthető. Ezt a látszólag olyan távoleső tudományt gya-korlati hasznot hajtó cikké kell változtatnunk. A bölcsesség pedig nem lesz kisebb, ha a XX. század felfrissíti.

Igyekeznünk kell, hogy megvilágítsuk ezt a rendkívül kényes kérdést. A szellemi ön-uralmat tényleg nem lehet egy sor határozott szabály és elv határain belül megvalósítani, mint egynémely más művészetet. Az előírt gyakorlatok nagyon is törékenyek és bizonytala-nok ahhoz, hogy lélektelen, nyomtatott lapokon taníthatók lennének. A régi, bevált módon: személyi adottságokkal rendelkező tanítótól kellene megtanulni őket. Ilyen tanítót azonban nehéz lenne találni az elmélyedést kevésre becsülő korunkban. A legtöbb jelölt már a
5
kez-detnél csődöt mond, ha a szerencse kedvezése egy időre látókörükbe is hoz ilyen mestert. Ennek oka az, hogy még nem tudják megállani azokat a hallgatag próbákat, amelyeknek azok a törvények, amelyek hatása alatt dolgozik, alávetik őket – vagyis nem érettek ösztö-nös adottságaik, szellemi érettségük, buzgóságuk és a hűség próbáira. Nagyon is lehetséges azonban az elmélyülés kezdeti okait és közbenső fokozatait tanító segítsége nélkül is elsajá-títani és uralmunk alá hajtani és ezt a tanítást már könnyen írásban is lehet adni. Ennek a könyvnek célja éppen az, hogy ennek a művészetnek egyszerű, pártatlan és gyakorlati ma-gyarázatát adja, bár lehetetlen néhány oldalra összeszorítani mindent, amit a sokesztendős kutatás erről a minden tárgyak legfontosabbjáról felfedezett.
Számos útja van annak, miképpen lássunk hozzá ezekhez a gyakorlatokhoz; mind-egyik útnak megvannak a maga követői és egyik ezt, a másik azt az embert juttatja gyor-sabban sikerhez. A végső cél szempontjából egyik módszer ugyanolyan jó lehet, mint a másik, feltéve, hogy személyes adottságainknak, kedélyállapotunknak és hajlamainknak megfelel. Rendszerint azonban
6
továbbsodródik az ember anélkül, hogy tisztán látná, milyen mélységek rejlenek lényének felülete alatt, hasonlóan az úszó jéghegyhez, amelynek legna-gyobb része a víz alatt rejtőzik. William James professzor, a Harvard-egyetem ismert pszi-chológusa a “tudatalatti”-nak felfedezését a legnagyobbnak tartotta mindazok között, me-lyeket az ember valaha is tett. ki-lencven százaléka tökéletesen tudatunk nélkül, a tudat alatt zajlik le. Az elmélyülés vala-mennyi módszere tehát egy határozott elven alapul, azon, hogy a tudatos gondolkodást néhány lelki, szellemi és érzelmi műfogással kikapcsoljuk, hogy azután a tudat mélyebb rétegeibe ereszkedhessünk.
Az emberek végtelen különbözősége folytán ennek az eljárásnak nincs mindenki szá-mára egységes módszere. A bölcs ember tehát nem fog az “út”-on vitatkozni. Mindenkinek tökéletes szabadságot ad, hogy azt az utat válassza, amely neki a legmegfelelőbb – mert pontosan tudja, hogy a végső tökéletességnek mindenki számára ugyanannak kell lennie. Csak egy magasabb hatalom van a világegyetemben, és aki azzal ma kerül érintkezésbe, ugyanolyannak fogja találni, amilyen kétezer
7
esztendővel ezelőtt volt és amilyen a követke-ző kétezer esztendő múlva lesz. Az isteni lényeg nem változik – csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.változik – csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.
Az elmélyülésnek a nyugati népek között legismertebb formája: a vallási miszticizmus. A kereszténység nagy szentjei, mint Augustinus, Justinus, Keresztelő János, Teréz, Kempis Tamás beszámoltak misztikus élményeikről, arról, hogy miképpen emelkedtek a vallási extázis és belső szemlélet csodálatos magasságaiba azzal, hogy fennkölt vezérük, Jézus Krisztus szellemi képét, életét és tanítását újra meg újra maguk elé idézték, miközben gyak-ran szigorú aszkézisnek vetették alá magukat és az önmegtartóztatást gyakorolták. Felesle-ges hangsúlyoznom, hogy ennek a formának hatásos volta részben az illető vallásos érzüle-tének mélységétől, részben attól a bensőséges odaadástól függ, amely az ilyen néma imádat során felbuzog.
Az ember Istennek, vagy testet öltött küldötteinek bensőséges imádata révén és meg-tisztult érzületének
8
segítségével a vallási tapasztalatnak valóban ugyanabba a magasságába emelkedhetik, amelyben aztán ő is érzi, hogy egyénisége a lélek távolabbi létébe olvad bele. Ebben az okos, mindent átkutató és meglehetősen kétkedő korban azonban sok ember akad, akit az ilyen út nem vonz. Semmiféle vallásos személyiség nem kelt már mély tisztele-tet vagy örvendező bámulatot bennük, bár őszinte becsülésüket meg tudja nyerni. A vallás és törvényei elvesztették meggyőző erejüket és az ilyen emberek gyakran valami félig kriti-kus, félig közömbös légkörben élnek. Legjobban az értelmet tisztelik, míg a tudomány hi-deg szobra megkülönböztetett helyet foglal el szentélyükben. Nem szabad ócsárolni őket. A vallási dogmáknak és üres formáknak értékelése oda vezetett, hogy az igazságból szo-fizma keletkezett. És ez a teológiai tanok akrobatáit az emberiség uraivá tette...

 Az önvizsgálat módszere önmagában külön kategóriát alkot. Egyedülálló annyiban, hogy mindenki és min-den időben gyakorolhatja. Csaknem minden más eljárásnak van valami jellegzetes címkéje, mindegyik megkíván valami tiltó aszkézist vagy a gyakorló részéről mély hitre,
9
vagy széles körre kiterjedő, élethosszig tartó fáradságra, erőfeszítésekre tart számot. Az önvizsgálat művészete azonban egyszerű, közvetlen, értelmes és mentes minden kultusszal vagy vallás-sal való összefüggéstől. A mohamedán ugyanúgy gyakorolhatja, mint a keresztény és nem kevésbé eredményesen, mint a buddhista; a munkás éppúgy, mint a társaságbeli ember. Ezért az önvizsgálat művészete az egyetlen eljárás, amelyet itt ajánlunk. Ez az út nem csu-pán gondolatbeli elvonatkoztatás, képzelt eredményekkel – megvalósítható tényeket mutat fel és nem agyrémeket. Az ember megismerkedik a lélekkel, nemcsak beszélni hall róla. Igaz, hogy vannak más, rövidebb eljárások is – azok azonban nem a vezető nélkül dolgozó tanuló számára valók. Azokba csak hivatott tanító avathatja be kevésszámú tanítványait, akiknek rátermettségét és hűségét az idő már kipróbálta. Az ilyen tanító kegyét rendkívüli odaadással kell megnyernie az illetőnek, mielőtt a beavatást elvárhatná. Akik súlyt helyez-nek rá, foglalkozhatnak tehát a szellemi önvizsgálattal, amely ésszerű megalapozottsága és minden egyoldalúságtól mentes volta miatt az egyetlen, amelyet
10
 a szerző több év óta általá-nos használat céljaira kifejtett. Ez nem a miszticizmus és a jóga régi, ortodox módszereit utánozza, hanem egyszerűsített és rövidített eljárás, amely éppen a mai időkhöz illik. Ko-runkban, amely az emberek többségét szakadatlan tevékenységre kényszeríti, a kizárólag elmélyülésnek szentelt élet úgyszólván lehetetlenség.
A szerző belátja, hogy az átlag-európainak sem ideje, sem türelme nincs a keleti ke-resők hosszú gyakorlatai számára, de azt is felismeri, hogy valódi értékű gyakorlatok is vannak bennük – épp ezért kivonatolja őket. Kevesen vannak ma, akik az elmélyülést ide-jüket betöltő főtevékenységükké tehetik; kevesen vannak, akik naponta félóránál többet szentelhetnek neki. Az itt ismertetett út az ilyen emberek számára való, nemcsak álmodo-zók és megszállottak, hanem a gyakorlati üzletemberek, hivatalnokok és gyári munkások, vagy más hivatásrendbeliek és az olyan kolostori lelkületűek számára is, akik készek a vi-lágról lemondani.
11
Aki ezeket az igazságokat elfogadja és ezekkel a módszerekkel gyakorlatilag is él, szellemét megszabadítja a nyugtalanságtól, békességet ad neki, bensőségesebbé teszi és megerősíti összpontosító erejét. Így felszerelve készen fog állni arra – mint már az előző fejezetben jeleztük – hogy egy magasabb fokú utat járhasson: a végső valóság, a megdönt-hetetlen igazság útját. Ám legrosszabb esetben is át fogja élni a lélek nagy megújhodását, a fény zuhatagát és élete új tavaszban fog kivirágozni. Emersonról beszélik, hogy azok között a hallgatók között, akik felolvasásait leggyakrabban látogatták, volt egy egyszerű, művelet-len mosónő is. Amikor ettől megkérdezték, hogy mennyit értett meg a filozófus magasrendű fejtegetéseiből, ezt felelte: “Bármi legyen is, amit nem értek – egy dolgot mindenesetre mond nekem, mégpedig azt, hogy nem vagyok Istentől elhagyott bűnös és hogy valóban jó asszony lehetek. Megmutatta nekem, hogy még én is érek valamit Isten szemében és nem vagyok megvetendő teremtmény, mint ahogy mondják.”
Ha ezek a lapok az illető mai embereket meggyőzhetik arról, hogy ehhez a mosónő-höz hasonlóan nem kell
12
pillanatnyi bűnös voltuk tanúival törődniük, és megjósolhatnák ne-kik egy isteni állapotba való felemelkedésüket, akkor a szerző boldognak érezné magát...

Ezt már az önmagunkra alkalmazott tulajdonképpeni megjelölés, a rövid “Én” szó is kifejezi. Egyedülálló ez a szótárban, mert sohasem lehet más személyre, vagy más valamire alkalmazni, senki sem nevezhet mást Én-nek; ez a szó csak saját tulajdonosára vonatkozhatik. Mert legbensőbb, legmélyebb, de tudattalan valóságunkat fejezi ki, azt, hogy az “Én” lényünk legmélyén gyökerezik.
Egy pillanatra hunyjunk le a szemünket, húzódjunk vissza az elemző gondolkodás te-rületére és kezdjük el “Én”-ünket tervszerűen, legteljesebb jelentése tekintetében megvizs-gálni.
Vizsgálatunkat azzal kezdjük, ami számunkra legmegszokottabb, legszembeszökőbb és legismertebb: saját szerves testünkkel. Ha Én-t mondunk, ezen fizikai testünket értjük? Én a test vagyok? “Igen” – nyilván ez az a felelet, ami rögtön agyunkba villan; olyan
13
felelet, amelyet az általános logika és a köznapi tapasztalás diktál. Valamennyien tudattalan materi-alistáknak születünk, mert a természet munkálkodása életünk első negyedében legelőször és szükségszerűen egy rendkívül fejlett fizikai eszköz kiépítésének szól, amelyen keresztül minden ember többé-kevésbé hatásos érintkezésbe kerül azzal a planetáris játszótérrel, amelyet a természet teremtett gyermekei számára és ahol azok önmagukról szóló tapaszta-latokat szerezhetnek.Csaknem valamennyi gondolatunk – bármily különbözőek legyenek azok a tárgyak, amelyekkel foglalkoznak – rendszerint gyöngyszemekként ennek a képzetnek a zsinórjára vannak felfűzve, hogy “Én a test vagyok”.
De jelenítsd meg a testet, mintha valami idegené volna és gondolatban boncold fel a műtőasztalon, vizsgáld meg darabról-darabra – és kiderül, hogy az nemcsak csontok és hús, vér és velő, érzék- és belsőszervek szövedéke. Ezeknek a részeknek egyike sem az “Én”, mert különben tudatunk nyilván arra az egy részre korlátozódnék.Az emberi tudat elve a születés és a halál közé eső évek során még akkor sem csor-bul meg, ha csontok
14
széttörnek, kezeket vagy lábakat levágnak, vagy ha az egész test megbénul is. Ilyen szörnyű körülmények között sem érzi senki kevésbé azt, hogy “Én va-gyok”. Még ha az Én-t az aggyal azonosítjuk is, meg kell gondolnunk, hogy ha a fejet olyan ütés éri, amely a múltat illető minden emléket eltöröl – ilyen okból sokan hónapokra is elve-szítették emlékezőtehetségüket –, az Én-érzet akkor sem törlődik el, hanem csorbítatlanul megmarad.

...Annak bebizonyítása, hogy a szellemet a testtől el lehet választani, elegendő annak az állításnak alátámasztására, hogy az Én nem azonos a testtel. Ez a bizonyság világosan meg-mutatja, hogy az Én mint tud mindenféleképpen hatni és működni, mégpedig a hipnotikus transzban éppen olyan tökéletesen, mint a köznapi létben – csak éppen fizikai eszközét, a testet, a hipnózis előidézte élettelen állapota miatt nem tudja használni.
15
Ahol tudatos értelem van, ott életnek is kell lennie, amely foglalkoztatja. Ezekből a kí-sérletekből is látjuk, hogy az élet a szellemet a fizikai test-tudattól való különválásánál is elkíséri, anélkül, hogy a test halálát okozná, mert ez a különválasztás csak átmeneti. Eléggé nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a test útján nyilvánul meg, mint ahogy például az elektromos áram a villanykörtén keresztül válik láthatóvá, bár saját léte mégsem tőle függ egészen. A kettő valóban mindenképpen abban a helyzetben van, hogy a másiktól függetle-nül is funkcionálhat, amint ezt az alvás és a hipnotikus transz anormális állapota is megvilá-gítja.
További bizonyítékot – olyat, amely talán könnyebben visszautasítható – szolgáltatnak a lélektani kutatás és a spiritizmus eredményei. Ezek talán kevésbé lesznek megfelelők, mert ezzel a tárggyal kapcsolatban a nagy tömeg bizonyíték minőségileg rendkívül különbö-ző és míg az egyik szembeszökően világos, a másik felháborítóan sületlen, vagy nyilván magán viseli a szélhámosság bélyegét. Ha azonban részrehajlatlanul vesszük szemügyre az ilyen jelenségekről szóló
16
beszámolókat, felfedezhetjük bennük a valódi tényeknek olyan kis maradványát, amely szintén arra mutat, hogy az egyéniség fennmarad még a test totális el-pusztítása után is, mint például a halottégetésnél.
A lélektani kutatásokra alakult társaság több mint félszázadon keresztül számos jelen-tést gyűjtött össze szellem-jelenségekről, médiumok üléseiről, stb. Sir William Crookes, Sir Oliver Lodge, Hans Driesch professzor és Sir William Barret – csupa tekintélyes tudós – a médiumok felhasználásával folytatott kiterjedt kutatások után kénytelenek voltak amellett a spiritiszta alaptétel mellett állást foglalni, hogy a halottak tovább élnek, és hogy bizonyos körülmények között érintkezni lehet velük. A médiumok egyike, akinek szolgálataihoz Sir Oliver Lodge gyakran folyamodott, az elhunyt Alfred Vout Peters, véletlenül a szerző egyik barátja volt. Peters rendkívül ritka és nevezetes adottságokkal született: a “halotta-kat” nemcsak tisztán látta, hanem velük beszélgetve a hátramaradottak számára üzeneteket is át tudott tőlük venni. Életének nagy részét egész Európára kiterjedő utazásokkal töltötte el és a továbbélés valóságáról
17
próbákat és bizonyítékokat szolgáltatott számos híres sze-mélyiségnek, akikhez – mint egyszer tréfásan megjegyezte – Európa valamennyi koronás fejének legalább a fele tartozott.

...Más hiteles esetek százairól számol még be a jelentések egész sokasága azoknak, akik nem sajnálják a fáradságot, hogy átvizsgálják ezt az irodalmat. Ezek a kutatások mind azt mutatják, hogy van egy nem-materiális világ, amelyben az ember tudatos énje vagy szelleme értelmesen és a testtől – még ha az a sírban fekszik is – teljesen függetlenül tud működni.

.. Röviden, mivel magát a témát nem tartják elfogadhatónak, valamennyi bizonyítékát sem tartják annak. Az ilyen emberek azonban azt a kérdést: “Ki vagyok én?”, a testre vonatkozóan a spiritiszta irodalom segítsége nélkül is megvizsgálhatják. Van ugyanis a tanúbizonyságoknak egy figyelemreméltó sora, amelyeknek bizonyságai kétségtelenek és amelyek következményei világosak. A szerző különböző alkalmakkor és Ázsia meg Afrika különböző részein
18
találkozott jógik-kal és fakírokkal, akiknek megvolt az a rendkívüli ké-pességük, hogy lélegzésüket kikapcsolják, szívtevékenységüket és vérkeringésüket megál-lítsák, sőt, miután néhány órán vagy napon keresztül légüres koporsóban vagy a föld alá “eltemették” őket, életre is tudtak újra ébredni. A szerző, hogy meg tudja különböztetni a csalókat a rendkívüli erők valódi birtokosaitól, az említett teljesítményeket gondosan meg-vizsgálta és így szilárd meggyőződése, hogy ilyen erők valóban vannak. Személyes tapasz-talataival azonban ebben az összefüggésben nem akar előhozakodni, bár ezeknek a jógik-nak egyike legutóbb egy lepecsételt és kicementezett kősírban nem kevesebb mint negyven napot töltött bezárva. De vannak független és kevésbé megtámadható bizonyítékok, ame-lyek mind 1936 óta merültek fel.
Az első egy kivágás az egyik megbízható indiai újságból, a “The Madras Mail”-ből, amely angol tulajdonban van és szerkesztője angol, akinek egy egész életre visszanyúló alapos újságírói tapasztalatai vannak:
19
..A harmadik bizonyság a madrasi Sunday Times 1936 februári számából való. A következőképp hangzik:AKI URALKODIK A SZÍVÉN ÉS ÉRVERÉSÉN

“Harry ezredes, Ahmedabad hatósági főorvosa, továbbá különböző más orvosok je-lenlétében Swami Vidyalankar jógi azzal a különös mutatvánnyal lepte meg közönségét, hogy meglehetős hosszú ideig irányította szíve és érverése tevékenységét. Lehunyt szemmel, a földön guggolva, hirtelen elállította szívét és érverését. Ugyanakkor szívét megvizsgálták és elektrokardiogrammot is csináltak róla. A vizsgálat azt mutatta, hogy mindkét szervét tökéletesen hatalmában tartotta.
Több más csodatételt is bemutatott, köztük azt, hogy huszonöt órán keresztül sírban feküdt.”
Ennek az utóbbi esetnek bizonyító ereje különösen abban rejlik, hogy egy képzett an-gol jelenlétében történt, aki a hadsereg tagja és egyben képesített orvos is. Ennélfogva bi-zonyos, hogy szigorú ellenőrzésre került a sor.
Akinek van ideje alaposabb vizsgálatokra és nem sokallja a fáradságot, hogy néhány esztendőn keresztül hasonló esetekről szóló jelentésekben kutasson, gazdag eredményre számíthat, bár a szerző tudja, hogy
20
különböző rendkívüli erőkkel rendelkező jógi-k elzár-kóznak minden nyilvánosság elől, mert kerülik a nagyvárosokat.
Mit mondanak nekünk az ilyen esetek?
Vajon nem azt állapítják-e meg, hogy a testi életlehellet nem azonos a valódi Énnel? Nem azt a kétségtelen bizonyítékot nyújtják-e, hogy bár a fizikai élettevékenység szünetel és a lélegzés megállt, a személyes valóság, az Én, bizonyos idő múlva mégis újból csökken-tetlen és sértetlen létben jelentkezhetik?

Nem tartalmazzák-e ezek az esetek azt is, hogy az Én-tapasztalat az egész életen ke-resztül fennmarad, míg a test-tapasztalat csupán ennek a mélyebb tudatnak a tartalma volt?
Más szavakkal: a valóságos ember, a lélek – ha szabad így nevezni – nem azonos a testével. Mert az Én semmiféle anyagi nagyítóüvegen keresztül nem látható.
Nem valószerűsíthetjük a magunk számára bizonyossággá, hogy abban a pillanatban, amint Én-tudatunkat az agytól elvonatkoztatjuk, az nem egyéb többé, mint egy darab
21
élet-telen anyag, olyan, mint a hús a hentesüzletben. Az Én jelenléte nélkül egyetlen gondolatot sem termelhet, egyetlen eszmét sem valósíthat meg sem önmagáról, sem környezetéről, sem elvont tulajdonságokról, sem anyagi dolgokról..

Miért féljünk tehát hűtlenné válni az általános anyagelvű szemlélethez, amely az ember egyéniségét kizárólag az ismert fizikai világra igyekszik alapozni? Miért utasítanánk vissza azokat a látható jeleket és intéseket, amelyekkel mind a természet, mind pedig a kísérletek világosan rámutatnak arra, hogy a hús csak a lakása, de nem a teljessége az embernek? Akiben van bátorság és türelem ahhoz, hogy értelmét a szokványos ideológiától függetlenül ilyen irányban működtesse, az végül az emberre vonatkozó örök igazság felfe-dezését kapja jutalmul.

Hogy ez az utóbbi elmélet nem lehet helyes, azt a mély, álomtalan alvás, vagy az ön-tudatlanság (ájulás, üres transz) állapota csodálatosan megmagyarázza, mert ezeknél az Én tökéletesen eltűnik a testből. Ilyen állapotban az érzéketlen fizikai test minden ember szá-mára teljesen eltörlődik és elfelejtődik, hogy aztán, ha ismét magához tér, felébred és emlé-kezik,
22
újra felfedezze. Az a hiba, amelyet a nyugati filozófusok az öntudat igazságának ku-tatásánál elkövetnek, abban rejlik, hogy nem tekintik egyenértékűnek az ébrenlét, az álom és az álomnélküli szunnyadás három állapotát.

Az egész személyiség minden öröm- és fájdalomemlékével, felhalmozott tudásával, önző tudatával távol van a mély alvásban. Az “Ego” olyan tökéletesen eltűnt a fizikai test-ből, mint amikor beáll a halál. Még csak álomteste sincsen. Ez a lényeges pont, amelyet most szem előtt kell tartanunk. Sem a testben, sem az értelemben nem marad az én-tudatnak legcsekélyebb nyoma sem. Az Én a maga jellegzetes, titokzatos módján elvált a testtől. A mély alvás tehát azt mutatja, hogy a test nem is olyan feltétlen szükséges alapja az ember személyi Én-jének.Ez az utolsó bizonyíték – amely szükségszerűen metafizikai, mert itt már átléptük a fi-zikai határát, sőt elhagytuk a szellemek és az álom-én határterületeit is – a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy a lélek, az “Én” titokzatos esszenciája, a ködszerűségek legködszerűbbike, a mély alvásban elkülönül a testtől
23
és magasrendű hazájába, egy nem-materiális létvilágba tér vissza, egy világba, mely olyan finom, hogy még a testünkre terí-tett ideghálózaton is keresztülszivárog.

A test nem azonos az Én-nel?
– De hát mi akkor a test?
Szemmel láthatólag olyan eszköz, amelynek segítségével az ember felismeri a tárgyi világot, azt, amely tökéletesen elütő az Én-nek amellyel egyek vagyunk – belső világától. Érezzük, hogy ez a külső világ tőlünk egészen különálló valami. Az érzelmek, amelyek ér-telmünkben jelentkeznek, egyetlen összekötő kapcsaink a tárgyi világgal. Vagy mint Bertrand Russel kénytelen beismerni: “Amit a pszichológus lát, mikor egy agyat vizsgál, az a pszichológusban, nem pedig a vizsgált agyban van.”

 Mi az oka, hogy csaknem mindenki szokás-szerűen, de hamisan, összetéveszti magát testével? A felelet most már világos. A valódi “Én” megengedte, hogy önmagának egy része a testtel összekapcsolódjék és élettel hassa át, ezért tart az Én-érzet egészen természetesen tovább

 a testben.
-------
24
 Szükséges, hogy ismét feltegyük magunknak a kérdést: miből állunk? Pontosan fogalmazva: vajon indulataink, érzelmeink nem választhatók-e el teljesen a gondolatainktól. Mindkettő közös gyökérből ered: a szó tágabb értelmében vett – lélekből. A kettő között a különbség a köznapi életben a közöt-tük állandóan változó egyensúlyi helyzetből keletkezik, de azért mindkettő állandóan együtt van. Érzelmek, indulatok nem képzelhetők el gondolati megfogalmazásuk nélkül. Egy kü-lönleges lélektani kutatás céljából azonban külön-külön is elemezhetjük őket.Érzelmek, indulat vagyok-e? A szeretet, bosszúság, kívánás, szenvedély, félelem, öröm, melyek oly gyakran elfognak – ezek lennének az Én-em? Ezt kell magától kérdeznie az embernek, ha Ego-jának titkos zugaiba akar behatolni és működését megfigyelni szán-dékozik.
Az égi jellegűektől a démoniakig – más-más időben – a legkülönféle indulatok és ér-zelmek kerítenek bennünket hatalmukba.
Az indulatok egész sora váltakozva uralkodik fölöttünk. Az ember testének és érzelmi állapotainak összehasonlítása nagyon feltűnő eredményeket mutat.
25
Végül is teste aránylag stabil és szilárd marad, míg indulatai, kívánságai és szenvedélyei az állandó mozgás állapo-tában vannak. A test külső megjelenési formáját csak lassan, évről-évre változtatja, míg ez ember érzelmi hullámzásai gyakran óráról-órára változnak. Ez az állhatatlanság, a hangula-toknak ez a gyors hullámzása megbízható jellemzője az ember érzelmi természetének. A régi látnokok érzéseinek apályát és dagályát a víz elemével hasonlítják össze, míg testének szilárdságát a föld elemével vetik egybe. Mindkét összehasonlítás éppen olyan igaz, mint találó.
Az ember ma vidám és bizakodó, holnap szerencsétlen és félénk. Az ember mindig áldozata az érzelmek ilyetén áramlásának, melyet a testi tapasztalatok és szellemi tevékeny-ségek előidézte vonzások és taszítások ide-oda hajtanak.A hirtelen bosszúság kitörései, vagy a szexuális vágy fellángolása olyan cselekedetek-re bírhat rá bennünket, amelyeket később megbánhatunk; innen az az érzésünk, hogy az ilyen cselekedetek nem valódi énünknek képviselői, hanem inkább meghamisítói
26
Azok az aggodalmak, amelyek ma gyötörnek bennünket, egy-két nap vagy hónap fo-lyamán eltűnhetnek, hogy talán soha vissza ne térjenek többé – az ember azonban tudja, hogy az “Én” érzése nem tűnik el. Ő az egyetlen állandó valósága életünknek.

 Az ember végighaladhat az emberi érzelmek egész hangsorán: a szereteten, gyű-löleten, féltékenységen, félelmen, félszegségen, bátorságon, gyászon, lelkesedésen – egyet-lenegy érzelem sem akad, amelyről joggal állíthatnánk: “Ez vagyok Énmagam!” Mert a valóságban érzelmileg ugyanolyan összetett lény az ember, mint fizikailag. Tapasztaljuk eze-ket az átmeneti érzelmeket és indulatokat, de egyikről sem mondhatjuk: “Ez a változhatat-lan Én.” Amit azonban mégis mondhatunk, az a következő: “Az “Én” tapasztalja a gyűlö-letet, szeretetet, féltékenységet, stb.” Az ember különböző időkben felismerheti magában a tigrist, a papagájt vagy a majmot; más alkalmakkor megint az angyalt és a szentet – amíg azonban ezek a változások csak érzelmiek, nem lehetnek azonosak az Énséggel, vagyis az alapvető Én-nel.
27

Ha az ember elnyom egy szenvedélyt: ki az, aki azt elnyomja? Az elnyomó, mélyebb “Én”-t tehát már magában foglalja. Másrészt az a puszta tény, hogy az ember ezt mondja: “ettől félek” vagy a “bosszúságom”... ahelyett, hogy “érzelmeim ettől félnek” vagy “érzése-im bosszúsak”, rögtön arra mutat, hogy az “Én” egész természetesen mint más érzelmektől elkülönített valami jellemződik – és magában foglalja, hogy ő az, aki az ilyen érzelmek ta-pasztalatán végigmegy. Ez nem is lehet másként. Mert ha az ember valamely meghatározott érzelem, vagy ilyen érzelmek gyűjteménye lenne és nem több, ha Énségének fogalmát azokból a különböző nemes, vagy nemtelen ösztönökből vezetné le, amelyeket véletlenül pillanatnyilag érez, ha alaptermészetét ezek a hullámzó érzelmek alkotnák, kifejezésmódja is ennek megfelelően változnék, és önmagát nem birtokosi értelemben említené. Az ér-zelmek tehát az enyéim, de nem azonosak velem, magammal.
Az a bizonyosság, hogy érzelmeimről tudok, nem azt jelenti, hogy ezek teszik ki “Én”-emet. Más dolog valakinek létezése, aki érez és egész más annak ön-tapasztalata. Ez a különbség nagy jelentőségű és
28
pontos kifejezésre tart számot. Érzelmi hullámzások, ame-lyek jönnek és mennek, nem lehetnek azonosak az állandó “Én”-nel. Az utóbbinak állan-dónak és folyton jelenlévőnek kell lennie, amit az is mutat, hogy saját létünket illető ké-tely sohasem merül fel bennünk. Ha nem lenne állandóan jelen, az ember talán kételkednék olykor abban, hogy van benne ilyen állandó “Én”.
Mindezek mögött a váltakozó hangulatok mögött megmarad tehát az “Én” változha-tatlan érzése. Valamennyi között ez az egyetlen statikus. Az Énségnek ez az érzése olyan mélyen gyökerezik az emberben, oly mélyen rejlik lénye tulajdonképpeni középpontjában, hogy kénytelen elismerni: valamennyi érzés közül ez az egyetlen állandó. Hangulatai jönnek és mennek, de Énségének érzése éber állapotban általában sohasem távozik tőle. Vala-mennyi érzelem végső eredményben csak hullámverés az “Én vagyok” óceánjának felüle-tén.
29
Ez bizonyíték – de még sokkal több is: kísérlet abban az irányban, hogy az olvasó szellemét a pontos elemzés felé irányítsa, ami bensejében egy önmagával szemben megvál-tozott magatartást fog előidézni. Erőfeszítés ez abban az irányban, hogy pontosabban tuda-tosítsa számára azt, ami benne, szívében és értelmében végbemegy. Ha az ilyen meggondo-lások gyakrabban áthatják szellemét bizonyos következetes gondolatok sora révén, ame-lyeket az értelem magasrendű képessége irányít és a komoly kutatás szelleme tölt el, akkor értelmi eszközökké válnak a valódi ön-megértés elérésére. A mély elmélkedés ereje oly jelentős, hogy helyesen alkalmazva és szabályosan végrehajtva nemcsak új vágányokra irányíthatja az ember nézeteit, hanem ami még többet jelent: hamis nézőpontjait helyesekké alakíthatja. Bár látjuk, hogy az ember – analitikusan tekintve – a valóságban olyan lény, amely végső fokon nem az érzelmi életben, hanem valami mélyebben gyökerezik, mégis a gyakorlati életben általában úgy viselkedünk, mintha az ellenkezője volna az igaz. Érzelmi hullámzásainkat tartjuk valódi Énünknek és engedjük, hogy ezek előbb kizökkentsenek az egyensúlyunkból, majd hogy azok váltakozó apálya és dagálya ide-oda sodorjon bennün-ket. Sőt annyira feloldódunk ezekben az érzelmekben, ezekben a
30
rokonszenvekben és ellenszenvekben, amelyek naponta kísértenek, hogy végül – legalább ami mindennapi éle-tünket illeti – “Én”-ünknek tekintjük őket és megfontolás nélkül mélyebb életérték kritériu-mainak fogadjuk el őket. A föntebb megkísérelt gondolkodási folyamat azonban az igazság tőrét döfi tetszetős illúzióinkba.

 Az olvasónak emellett arra kell törekednie, hogy ezt az alapot vérmérsékletének, tudásának és nevelésének megfelelő-en kiszélesítse és hogy azután lassan, óvatosan a saját lábán haladjon tovább. Itt csak az irányt mutattuk meg neki – most már gondolkodásának teljes függetlenségével haladjon előre és maga is váljék teremtővé. Ennélfogva nem szükséges ugyanazokat a régi bizonyíté-kokat mindig újra megismételni, ha a tanuló azt érzi, hogy már elkopottak. Másrészt viszont a haladásra irányuló elhamarkodott kísérlet – mielőtt annak mélyebb értelmébe behatolt volna – hiábavaló lesz és végül kudarccal kell végződnie.
31
Ha a tanuló ezeket az elővigyázati rendszabályokat emlékezetében tartja, most már áttérhet arra, hogy olvasása és gondolkodása során önmagát kikérdezze és személyi alkatát tisztán formulázott gondolatok útján analizálja, miközben ügyelnie kell, hogy ezeket a gon-dolatokat lassan fejlessze ki, hogy pontos jelentést és elegendő súlyt kapjanak. Ezeket a gondolatokat azután szigorúan logikus bizonyítékok láncává kell egymással összekötnie. Teljesen hibás eljárás lenne, ha a tanuló az ön-analízis értelmi formuláit vakon követné. Amit itt adunk, az csak arra való, hogy egyéni gondolkodását ösztökélje és hogy egy kü-lönleges légkört teremtsen körülötte. De ettől függetlenül, azon kellene lennie, hogy maga teremtse meg és dolgozza ki analitikus gondolatainak külön, egyéni vonalát. Az a módszer és az a bizonyítás, amelyet itt és “A titkos ösvény” című korábbi könyvünkben nyújtot-tunk, csak ilyen ösztökélésnek tekinthető. Ezeket nem kell vakon utánozni, hanem arra valók, hogy a kereső fáradozásainak irányt szabjanak és számára új gondolati területeket nyissanak meg. Kell, hogy élete belső tapasztalat tárgyává váljék az ezt
32
kísérő magas fe-szültséggel és felszabadító megoldással együtt. A szempontokat önmagának kell kigondol-nia, az “Én” problémáját mindig újra alaposan átdolgoznia, míg e szellemi boncolás révén annak alkata tisztán és közel áll előtte. Meg kell kísérelnie új és egyéni érveket találni és a témát saját kezdeményező hozzájárulásával kiszélesíteni és gazdagítani, nem pedig pusztán a tárgyra szorítkozni. Vissza kell tekintenie napi tapasztalataira és azon igyekeznie, hogy ezekből tanulságot és magyarázatot merítsen, amelyet azután önmaga megismerésére irá-nyuló célja érdekében felhasználhat.
Mert mindezeknek a gondolatoknak célja az, hogy a tanulóban olyan lelki hangulatot, olyan szellemi légkört, sőt az igazság utáni vágynak olyan érzelmi állapotát keltse fel, amely előkészíti az alkalmas színteret a megvilágosodás számára. Ennélfogva az olvasottak vagy hallottak puszta papagájszerű elismétlése teljesen haszontalan. A tanulónak komoly erőfe-szítéseket kell tennie, erősen átgondolnia mindent és saját lénye valódi középpontjába éles értelemmel behatolnia – mások bizonyítékait és tényeit csak mint fáklyákat használhatja az úton. De ő maga az utas, ennélfogva óvatosan kell haladnia.
33
Igyekezete tehát arra irányul, hogy az “Én” problémáján keresztülvágja magát, hogy lényének rejtett alapjához érhessen. Kell hogy saját természetének pártatlan szemlélője legyen; saját egyéniségét csaknem mint idegen valamit kell tekintenie, ha önmagát helyesen akarja értékelni. Hogyan lehetséges ez, ha nem kísérli meg, hogy felszabaduljon a minden-napi élet szilárdan gyökerező meggyőződéseitől és filozófiátlan, lényegileg szellemellenes alapjától? Hogyan remélheti, hogy valóban meggyőződést szerezhet független gondolkodás nélkül arról az igazságról, hogy a test csak az “Én” lakóhelye, vagy hogy később felfedez-hesse, hogy az “Én” csak egy csöpp az “emberfeletti Én” óceánjában?
A tanulónak szellemi kutatását nem kell azokra a percekre korlátoznia, amíg csendes szobájában üldögél. Hasznot húzhat alkalomszülte gyakori pillanatokból, amikor a nap fo-lyamán tétlen, akár úton, akár irodában, akár a gyárban vagy odahaza. Ilyen időpontokban is visszaidézheti emlékezetébe belső kutatásának egyes pontjait. Ekkor nem kell megismé-telnie az “Én” lakhelyére vonatkozó teljes bizonyítási eljárást, hanem csak kérdező maga-tartást kell felvennie, mintha hirtelen így fordulna önmagához: “Ki ez a lény, aki ebben a testben jár vagy ezzel az
34
értelemmel gondolkodik?” Akkor nem kell tovább törődnie a fele-lettel és a kérdést lassanként ki kell ejtenie emlékezetéből, anélkül, hogy válaszra várna. Minden egyébről azután a tudatalatti lélek maga gondoskodik a kellő időben.Ez az alkalomszülte “villámgyakorlat” igen egyszerű, de rendkívül hasznos. Hatályos-sága abban áll, hogy saját természetünk ismeretlen tényezőjével van kapcsolatban. Mennél inkább fordítja a tanuló figyelmét a saját egyéni eljárásmódjára és mennél inkább hozzá-szoktatja magát, hogy ezt a tényezőt, ezt az ismeretlen, titokzatos “felsőbbrendű Én”-t ke-resse és minél inkább azon van, hogy létét megállapítsa, annál előbb fog érintkezésbe kerül-ni vele. A kérdezés módja különböző lehet – alapja azonban mindig ugyanaz: a befelé irá-nyuló önvizsgálat.
-----------
Vajon az értelem csakugyan behatolhat-e olyan területekre; amelyek eddig zárva vol-tak előtte? Segíthet-e nekünk a végső, alapvető tudatba belépni? Van-e valami ismeretlen felismerőképessége? Egyetlen probléma sem olyan homályos, hogy a kitartó koncentráció fénye meg ne világítaná, vagy valamilyen más módot ne találna teljes megoldására. Az em-beri
35
“Én” problémája ugyanígy megoldható – és meg is oldódik tartós koncentráció segít-ségével. Említettük már, hogy ez az út értelmi, befelé fordított kereséssel kezdődik; az érte-lemnek éles, önmagába mélyedő használatával. Az előbbiekhez hasonló elemző szemlélő-dések nemcsak szemmel látható bizonyosságot teremtenek az “Én” szellemi természetéről, hanem valóban utat mutatnak, amely a vizsgálódó értelmet rejtett valóságának felismerésé-hez vezeti.Ezután kellően kell értékelnünk azt a rangot, amelyet az értelem természetünkben el-foglal – ő az “Én” műszere, az az eszköz, amelynek segítségével a szerves világgal érintke-zik. A szem nem láthatna, ha nem állna mögötte a gondolkodás, amely a látást közvetíti. Éppígy nem dolgozhatna az értelem; ha nem állna mögötte az élő elv, amely működését élettel tölti meg. Az értelem az alacsonyabb, az ész a magasabb foka ugyanannak a gon-dolkozási képességnek. A gondolat anyaga valóságos médium, összekötő szerv, amely az “Én”-t az anyagszerű testhez és ezen keresztül az anyagszerű világhoz kapcsolja. Ez – a két szféra között elfoglalt központi helyzete – az, ami a valóságát alkotja és mutatja, hogy mi-lyen értéket jelent, ha
36
tökéletesen uralkodunk rajta. A gondolat-anyag nélkül az ember sohasem tudatosíthatná külső környezetét. A test élettelen, öntudatlan holttest lenne, amelyben az öt érzékszerv egyike sem működik többé. Ha tehát a szellemi jellegű értelem hatalmát dicsérjük, amely az embert az igazsághoz vezeti, ezen azt értjük, hogy megmutatja számára az igazsághoz vezető irányt, amíg önmaga határához el nem érkezik.
Az effajta gondolkodás nem hamis körben mozog, hanem a tanulót valóban hozzáse-gíti az “emberfeletti Én” határáig való eljutáshoz, mint ahogy a kút peremének kötéllel való tartós dörzsölése végül is kivájja a követ. Iskolázott, erős értelemre van szükség az ilyen igazságok felismerésére. A szellemileg kiskorúak képtelenek rá – ezek számára azonban vannak könnyebb, vallásos utak.

Most gondolkodásunkat szabadjára kell engednünk, a megszokott tapasztalat vona-lán túlra és hozzá kell látnunk, hogy szemügyre vegyük az “Én” lehetőségét abban a formá-jában, amilyen a valóságban – gondolatoktól és érzelmektől szabadon, a test húsanyagától korlátozatlanul. Mindig is kevesen vannak – ha ugyan egyáltalán vannak –, akik megpró-bálják ezt a lehetőséget mérlegelni, de ez az út az, amelyen az emberre vonatkozó tulajdon-képpeni igazságot
37
megtalálhatjuk éppúgy, mint ahogy felszabadulhatunk attól a sok tehertől, amely valódi belső természetünkre vonatkozó tudatlanságunk következtében lelkünkre súlyosul..

. Az “Én” a valóságban emlékek és képzetek óriási magja – ha elemezzük, akkor valamennyi emlék e képzet gyökerére vezethető vissza.
Minthogy minden más gondolat ebben az első Én-gondolatban gyökerezik, valameny-nyi léte tőle függ.
Ebből az következik, hogy az értelem maga nem más, mint futó észrevételek és tova-suhanó fogalmak végtelen menete, továbbá az időben széttagolt gondolatok, képek és em-lékek sorozatának közös névvel való megjelölése. Az úgynevezett intellektuális képessé-gek, mint az emlékezőképesség, az észrevevőképesség, a gondolatkapcsolódások – egy-szerűen: gondolatok. A valóságban nincs más személyes értelmi képesség, mint az ereden-dő Én-gondolat..
38
Vizsgálódásunk megköveteli tehát, hogy ezt az Én-gondolatot a pontos vizsgálat és megfigyelés érdekében a legélesebben megvilágított gyújtópontba helyezzük. Az értelemnek meg kell keresnie mozgatóját.
Ha az ember megkísérli az értelem legbensőbb magjának elemzését, akkor olyasmit tesz, ami hasonlít a kígyó eljárásához, amely összecsavarodva szemléli saját testét, de soha-sem lesz képes testének azt a részét, amely “arcát” alkotja, meglátni. A figyelmet most visz-sza kell vonnunk a külső környezettől és az öneszmélet valóban csodálatos képességét önmagunkra kell beállítanunk, illetőleg bensőnkben valamire, ami láthatatlan és érinthetetlen – egyetlen gondolatra. A gondolatok nem bukkannak fel szemünk előtt és nem öltenek formát, mint az anyagszerű világ egyéb jelenségei. Mégis, minden személyes gondolatnak megvan a maga élete, noha sokkal futólagosabb és mulandóbb, mint a legtöbb anyagszerű tárgy élete. Az az erőfeszítés, hogy az Én-gondolatot áttekintsük, látszólag éppolyan lehe-tetlen, mintha az ember saját árnyékát akarná elfogni. Az Én-gondolat az a végső, kisebbít-hetetlen minimum, amelyet az ember “Én”-jére támaszkodva bensőjében kikutathat. Az Én-gondolat jellege csak úgy határozható meg, ha az ember azokat a leleplezéseket figyeli meg, amelyeket ez öntermészetéről tehet. A feladat csak akkor végezhető el, hogyha az ember az Én-gondolatot minden más gondolattól el tudja különíteni. A természet a kísérletet talán csak egy pillanatra engedi sikerülni – ez a pillanat azonban elegendő lehet arra, hogy a va-lódi Én, az önmaga fényében megjelenő Én egy villanását elkaphassa.
39
Ha az ember gondosan összpontosított figyelemmel megvizsgálja életének folyamatát és egy gondolat keletkezését – mint ahogy azt a szellemi nyugalom pillanataiban teszi, meg-szabadítva magát az értelemmel való kapcsolataitól – azt fogja találni, hogy a figyelmes tudat az, ami a gondolatoknak valóságot, életet és értéket ad. A figyelem valamire irányuló rögzítésének képessége nélkül az ember semmiféle világban, sem a fizikai, sem az értelmi, sem a transzcendentális világban nem élhetne tudatos életet. Ennek fontosságát nem lehet túlbecsülni. A valóságban a figyelem a gondolkodás lelke és a megismerés gyökere. Kifelé irányítva lehetővé teszi számunkra, hogy tudatára ébredjünk a külső világnak, amelynek tárgyait megvilágítja. A figyelem befelé fordítása nélkül pedig sohasem remélhetjük, hogy felfedezhessük a gondolaton túl fekvő rejtett birodalmat – a szellemi lét, a valódi Én biro-dalmát..
40
A gondolkodást lehetővé tevő figyelem képességét a külső világról szükségszerűen befelé kell fordítani, mert ez az egyetlen módja annak, hogy alapvető “Én”-ünkbe behatol-hassunk. A lét középpontjára irányítva viszont lehetővé teszi, hogy azt, amit mi magunk jelentünk, az “Én”-ből fakadó fény világosságánál szemlélhessük. A figyelem valóban az ember lényegének megnyilatkozása, azé a léleké, amely magasabb rendű, mint az értelem, az érzés és a test. Ha ezt a figyelmet odáig lehetne fejleszteni, hogy tetszésünk szerint irá-nyíthassuk, más segítségre már nem is lenne szükség, hogy felfedezhessük a legmagasabb rendű lelki és szellemi igazságokat, vagy megoldhassuk az élet, az álom és a halál titkait.

A következő lépés most már az, hogy az Én-gondolatot figyelmünk teljes erejével el-szigeteljük és egy időre fogva tartsuk. Be kell hatolnunk titkaiba és kényszerítenünk kell, hogy arra a nehéz kérdésre feleljen: “Ki vagyok Én?”
A logika ugyanis nem adhat számunkra továbbmenő megoldást, mint hogy úgyszólván csak az éber tapasztalatokra alkalmazható. A logika itt zsákutcába került és képtelen előre-jutni.
41
 Az olvasó tehát ezen a halvány vezérfonalon, az értelem világán keresztül jutott el annak a ragyogó nagyszerűségnek a határához, mely legbensőbb magvában tün-döklik. Megmutattuk neki – amit eddig talán nem is sejtett – hogy éppen úgy, ahogy a kül-ső világot fizikai testünk érzékszervei segítségével kell érintenünk, a lélek belső világát vi-szont a lényegileg idegen gondolatok, állhatatlan érzések és külső benyomások zsarnoksá-gától felszabadított figyelmes tudatosítás képességével kell érzékelnünk..

Az egyetlen út ahhoz, hogy az Én-gondolatba behatolhassunk és rögzíthessük az, ha ebben a stádiumban most már minden rávonatkozó bizonyító gondolkodást elejtünk. Csak az egyszerű Én-érzékelés területére korlátozódó folyamatos figyelemre van szükség.
42
Mi az értelme mindezeknek a megállapításoknak? Miféle fontos következtetés rejlik a gondolatfolyamat megfigyelései mögött, amelyek a régi látnokok és bölcsek figyelmes vizs-gálódásainak eredményei? Íme a felelet: a gondolat-tevékenység a legmagasabb mértékben akkor éri el legmagasabb fokát, ha elérkezik oda, ahol az Én-gondolattal áll szemben és az Én-t határozottan lerögzíti ugyan, de ésszerű, logikus mozgásának megszokott útját nem folytatja többé. Mielőtt az Én-jelentéséhez közeledhetnénk és a szellemi hullámok tömegén keresztül leplezetlenül felismerhetnénk, előbb meg kell szereznünk azt az erőt, mely a gon-dolatok áradatának kormányzásához szükséges.A gondolat tulajdonképpeni sorsa betelt, ha itt megállapodik és arra a belátásra jut, hogy önmagát el kell nyomnia és a tiszta figyelem finomabb képességének kell helyet adnia, amely kizárólag az “Én”-re korlátozódik, tehát állandó észrevevésre, mely nem egyik esz-métől a másikig mozog, hanem ellenállhatatlanul az ember eredeti gondolatához tapad.
Ezért kell minden lényegtelen gondolatnak eltűnnie, mielőtt az ember valamiképpen mélyebben belehatolhatna az Én természetébe. Ezután már joggal várhatjuk, hogy a rejtett Én önként megnyilatkozik előttünk. Nem kell azt gondolnunk, hogy ez az “Én” valami meta-fizikai
43
képzelődés. Ellenkezőleg: minthogy ez a legbelsőbb központ, amely gondolkodá-sunkban, érzésünkben és cselekvésünkben s hátterükben lüktet, egyszersmind személyi életünk legnagyobb erejének is kell lennie.
Ez a tulajdonképpeni küzdelem – azért, hogy azt a titokzatos forrást, amelyből a gon-dolat ered, érzékelhessük – segít előidézni azt az állapotot, amelyben ez az érzékelés egye-dül lehetséges – azt a feszült belső figyelmet, amely a tudat számára megtiltja, hogy akár csak egyetlen pillanatra is visszatérjen megszokott gondolat-tevékenységéhez.
Agytevékenységünket a koncentráció tűhegyes pontjáig kell megszűkítenünk, ennek érdekében pedig szükséges, hogy megnyugtassuk. Csak ha már minden gondolat elhallga-tott és az értelem lecsendesült, csak akkor szemlélheti “Én”-jét az ember teljes tudattal – előbb nem..
A mélyebb “Én”-be való behatolás titka tehát a figyelemnek a külső világtól a belső felé fordulását foglalja magában. Pontosabban kifejezve: az Én nem élhet hátterünkben, hanem csak bennünk.
------
44..A szellemi benyomásoknak, fizikai érzéseknek és a tudatunkon keresztül áramló ese-ményeknek ehhez a sorozatához való tapadás az, ami idő-érzetünket és személyi emlékezé-sünket életre kelti, mert nincsen mozgás idő nélkül. A figyelemnek az Én-gondolaton kívül eső más gondolatba való örök elmerülése akadályoz bennünket abban, hogy ezzel a való-ságos Én-ünkkel bizonyos mértékben szemtől-szembe kerülhessünk. Ebből következik, hogy e között a két tényező között kell valami összefüggésnek lennie és hogy addig, amíg az ember képtelen figyelmét ezektől a gondolatoktól és emlékektől felszabadítani, addig az idő múlékonysága érzetének is foglya marad.
Az, hogy ettől az állandó mozgástól nem tudunk szabadulni, magyarázza meg, miért nem vagyunk normális körülmények között tudatában annak, hogy a jelen pillanatok az időtlen Abszolútban egymást áthatják és nem egymás mellett terjeszkednek ki, mint ahogy ezt már kimutattuk. Ha két tökéletesen egyenlő pillanatot tudnánk átélni, az első és a máso-dik pillanat között nem lenne az emlékezésnek semmiféle átvitele szükségképpen az Abszo-lútba való elmerülés következnék be.
45
Ennek megértését egy egyszerű analógia fogja megkönnyíteni. Képzeljük, hogy az ember egy vasúti fülkében ül; a vonat az állomáson vesztegel és az utasok felszállására vár. Ha az ember kinéz az ablakon, egy másik, ugyancsak veszteglő vonatot lát. Akkor a vo-natvezető jelt ad és az embernek az az érzése, hogy vonatja elindult. Minden percben foko-zódik a sebesség és a mellettünk lévő vonat ablakai egyre gyorsabban villannak el szemünk előtt.
De ha az ember a másik oldal felé fordul, ahol az állomásnak rövidesen el kellene tűn-nie a szem elől, csodálkozva fedezi fel, hogy az teljes terjedelmében még ott van és vona-tunk még mindig előtte áll.
Egy újabb pillantás a másik oldal felé meggyőz bennünket, hogy a másik vonat volt az, amely az állomást elhagyta, minthogy az a vonat most már nincsen sehol!
Az egész idő alatt a másik vonat mozgott – nem mi magunk és nem a mi vonatunk!
Az ilyesmit optikai csalódásnak nevezzük, de emlékeznünk kellene rá, hogy ezt az egyszerű “illúzió”-t bizonyos szellemi tapasztalat idézte elő. A szemünk előtt mozgó tárgy helyes érzékelése helyett azt az érzetet keltette, hogy mi magunk mozgunk.
46
Pontosabban ez felel meg az átlagember helyzetének. Egész egyszerűen azt hiszi, hogy élete nem más, mint mozgás az időben, meghatározott pillanatokon, napokon, heteken és éveken keresztül.
A valóság azonban az, hogy ő, valódi “Én”-je, az, ami értelme mögött fekszik, egyál-talán nem mozog – ellenkezőleg: mozdulatlanul az örökkévalóságban gyökerezik.
Így kerül azután az ember szembe egy lélektani csalódással. Csak egy mód van ennek eloszlatására, mégpedig az, hogy fejét ellenkező irányba fordítsa, éppúgy, mint a vonatban tette. Ezt a “hátrafordulást” lélektanilag úgy érjük el, hogy figyelmünket kívülről befelé for-dítjuk és a szellemet saját forrásához vezetjük vissza.
Az idő relatív volta kimondatlan felszólítás arra, hogy a mélyén fekvő örökkévalóság abszolút értékeit kutassuk. Ez az örökkévalóság most van, a jelenben, nem mindig valahol a távoli jövőben.
Az “elevenen eltemetett” fakírok, akiknek esetét az egyik korábbi fejezetben tárgyal-tuk, arról tudósítanak, hogy merész kísérletük tartama alatt tökéletesen híjával vannak min-den gondolatsorozatnak és ugyanígy minden időérzetnek is. A valóságban, ha a gondolat megszűnik számukra, megszűnik az idő-érzet is.
47
E miatt a hézag miatt – amelyben az időérzet kihagy és ő maga boldog, mély, álomta-lan alvásba merül – adja rendszerint a fakír szellemének már előre azt a parancsot, hogy bizonyos idő múlva ismét normális tevékenységre ébredjen és csaknem mindig az követke-zik be, hogy maga is pontosan ugyanabban a pillanatban felébred. Itt következik egy Észak-Indiában jól ismert újabb esetről szóló hírlapi tudósítás:


 ..A jógi 1935. október tizedikén transz-állapotba merült egy alig 16 láb hosszú és kö-rülbelül 4 vagy 5 láb magas befalazott üregben. A bejáratot kő zárta el, amelyet rögtön a jógi belépte után becementeztek. Őrséget állítottak fel megfigyelésére. Az élő sírját azután fallal vették körül és a falon kívül hat héten keresztül óriási hindu tömeg várakozott ájtato-san, miközben a jógi a bűnbánatnak ezt a legmagasabb formáját végezte. Az egész idő alatt se nem evett, se nem ivott. A sírba való belépése előtt a jógi, aki akkor már több napja böjtölt, rendelkezést hagyott hátra, hogy a belépése utáni negyvenötödik napon, reg-gel hét és tíz óra között, ha hallják, hogy kimondja a szent “Om” szót, emeljék ki és testét olajjal dörzsöljék be.
48
Ez a jógi ezúttal már harmadszor került ilyen transz-állapotba. Első transz-állapotában kezét részben elrágták a fehér hangyák.”
Az utolsó mondat igen jelentős és önkénytelenül is sokatmondó választ ad azoknak a bírálóknak, akik a fakírok minden cselekedetében kizárólag csak bűvészmutatványt látnak. Ez az eset mutatja, hogy a gondolat szünetelése együtt jár az időérzés szünetelésével is. De ugyanígy helyes az a hozzátoldás is, hogy mialatt az emberi tapasztalatok egymásutánja lassul vagy gyorsul, ugyanolyan mértékben változik az idő mértékegysége is. Ezt rövid meggondolás igazolhatja.
Csak kevesen tudják személyes tapasztalatból, hogy a fuldokló ember a teljes öntu-datlanságot megelőző villanásszerű eszméletben egész elmúlt életét elvonulni látja lelki sze-me előtt. Megjelennek gyermekkorától egészen érettségéig minden esztendő főbb esemé-nyei és, ezeket nemcsak látja, hanem ismét átéli, összefoglalja és megérti. Ilyen módon esetleg egy ötvenesztendős időköz néhány pillanat alatt zajlik le.
49
De még éber állapotban is gyakran tapasztalja az ember, hogy a szenvedések meg-hosszabbítják, míg az örömök túlságosan rövidre szabják óráinkat. A fájdalmas betegség lustán, lassú, kínzó léptekkel vonszolódik át életünkön, míg extatikus napok forgószél mód-jára viharoznak el. Lángoló szerelmeseknek, akik csak néhány hétre szakadnak el egymás-tól, az az érzésük, hogy legalább egy hónap múlt el fölöttük. Ez világosan mutatja, hogy megvan bennünk az idő gyorsaságának vagy lassúságának érzése, de nincs semmiféle ma-tematikai időmértékünk, mert az időt mint valami teljesen szubjektívet éljük át: mégpedig a felismerő értelmen belül és rája vonatkoztatva.
Ilyen tréfákat űz a váltakozó tudat az ember időérzékével! Ugyanígy alvás közben né-hány pillanat alatt egész sor álom-eseményt érhet meg az ember, amik éber állapotban több órát töltenének be. Vannak bizonyos álmok, amelyeknél időérzékünk gyorsul, mert ilyen-kor az értelmet nem akadályozza a fizikai agy lassúbb munkája, ugyanúgy, mint ahogy egy fizikai atomban az elektromos erők gyorsabban és intenzívebben rezegnének, ha felszaba-dulnának korlátozó materiális kereteik közül. Ugyanígy gyorsul az idő-eszmélet, ha az esz-mélő szelleme felszabadul a testtől.
50
Tudatunk mezején egymásra következő érzéklések vonulnak keresztül. Ha ez a ke-resztülvonulás normális gyorsasággal történik, akkor normális időköz áll elő. Ha azonban – mint ebben a különleges esetben is – valami feltartóztatja az idő tevékenységét, nem a külső fizikai világegyetemben, hanem az ember belső tudatában, azzal, hogy az agy rendellenes befolyás alá kerül, akkor ezek az érzéklések meglassúbbodhatnak és lassított filmfelvétel-hez hasonlóan, elkésve haladnak keresztül a tudaton...

Amíg az ember önmagát – tévesen – fizikai énjével azonosítja, amíg az ember – még mindig tévesen – önmagát az értelemmel és az Én-re való emlékezésekkel azonosítja, szük-ségszerűen időhöz kötött teremtményként él, aki foglya az elmúlt emlékeknek, pillanatnyi eseményeknek, jövőbeli reményeknek és aggályoknak. Amint azonban helyes önszemlélet és pontos elemzés révén felismerte az igazságot az időről és ezt az igazságot az idő forrásá-ra korlátozott figyelmével lerögzíti, arra a maradandó belátásra jut, hogy legbensőbb Én-jének ismeretlen tartalma túllépi az időt és így ő maga örökkévalóvá és gondtalanná válik.
51
Eredete az angyaloknál van, mert isteni. Ezt az Én-t semmi időleges nem érintheti, bár az Ego az időn belül folytatja tovább is működését.

A következő új kérdés most már az, hogyan realizálható ez az élet? Milyen úton jut-hat az ember a lét magasabb dimenziójába?
Ezt az utat a következő lapokon az elemzésekben, az előkészületekben és gyakorla-tokban és végül az “emberfeletti Én” iránti önkéntes odaadás legmagasabb kiteljesítésében fogjuk megmutatni. Ezeknek a gyakorlatoknak fő jellegzetessége a szellemi csönd helyes használata lesz, amely már önmagában is kulcs az Örökkévalóság kapujához.
A képzett európai nem tudja majd túllépni az Idő határait – nem tudja majd a halandó homály birodalmát a szellemi fény birodalmáért elhagyni –, ha nincs előkészítve arra, hogy megértsen olyan eszméket és vállalkozzék olyan gyakorlatokra, mint amilyenekre e helyütt fogunk rámutatni és amelyeknek híjával a köznapi gondolkodás a gondolkodót rendszerint nem vezetheti el a rejtett igazsághoz.
Rámutattunk, hogy az értelem szakadatlan működése mint idézi elő az időérzetet és hátráltatja belépésünket az időtlen Abszolútba.
52

A működés ellentéte a nyugalom. Az Idő ellentéte az örökkévalóság.
Arra kell tehát törekednünk, hogy a nyugalomnak – mind a lelkinek, mind a fizikainak – ezt az állapotát elősegítsük, ha le akarjuk gyűrni az időt. Tudat, mint szellemített mozgás-Idő – tudat, amely önmagában olyan mély nyugalomban marad meg, mint a feneketlen, hullámok nem szántotta tenger-örökkévalóság.
Ha az ember az értelem körforgását feltarthatná és valamennyi gondolatot az ereden-dő Én-gondolatra vezethetné vissza, ezt pedig szellemi csöndbe oldhatná fel, akkor rögtön felszabadulna az Időhöz való kötöttségétől. Egész lényéhez a halhatatlanság egy lehelete tapadna.
Ha az ember a keresést és az értelem megfigyelését befelé, magára az értelemre irá-nyítaná és saját kiinduló pontjáig, az Én-gondolatig nyomon követné, beleolvadna az ebből következő csöndbe és így érné el a célját.
Megtaláltuk a kulcsot. A gondolatból származó csöndből emelkedik ki az első szel-lemi képzet – az “Én”. Ezt a fonalat kell követnünk, mint ahogy a kutya távollévő urát szi-matával követi és csalhatatlanul meg is találja. Most egész figyelmünket latba kell vetnünk és erre az Én-érzékre, erre az Én-tudatra kell összpontosítanunk és határozottan vissza kell utasítanunk minden más gondolat és emlék közeledési kísérletét. Ha ezt helyesen valósítjuk meg, a kísérlet végül visszavezet a csöndbe és ott felfedezzük a bujkáló, titokzatos “ember-feletti Ént”-t.
53
A gondolat elnyomására irányuló tulajdonképpeni erőfeszítés felteszi, hogy van valaki, aki elnyomja és aki ennélfogva nem lehet azonos magával az értelemmel. Az “Én” ennélfog-va kétségtelenül mélyebb rétegben fekszik, mint a gondolat.
A gondolat alkalmazása csak egy lépés ezen az úton. Ugyanúgy van ez, mint a posta-kocsinál, amely a tudás messze elterülő földjének utasát valamilyen ismeretlen faluból a legközelebbi vasúti állomásra viszi. Ha az utas már kényelmesen elhelyezkedett a vasúti fülkében, nincs többé szüksége a postakocsira. Ugyanígy, ha az embert agymunkája szem-léletének és az élettel szemben elfoglalt magatartásának bizonyos pontjáig eljuttatta, készen áll a további lépésre: arra, hogy teljesen és tökéletesen feladja a gondolatot és a tudat más formájához meneküljön. A gondolkodás betöltötte hivatását és folytatása ezen a ponton túl is nemcsak tisztán negatív eljárás lenne, hanem a további előrehaladást is meglassítaná.
54
Mindnyájunkban megvan az erő, hogy ezt az utat követhessük. Az emberi gondolko-zás folyama igen távoli forrásáig visszavezethető. Így juthat át az ember a Styxen, amely az idő világa és az örökkévalóság világa között hömpölyög.

Új látóhatár tárul föl előttünk, ha ezt a témát megértjük és belátjuk, hogy az időtlen lét, vagyis az örök lét a gondolat belső szabályozása révén érhető el. Elismerjük, hogy rendkívül nehéz a kibékülés az időtlen abszolút és az óra jelzette idő világa között és hogy erre gyakorlatilag csak a jóga valamelyik mestere képes. De ez a lehetőség az, melyet az emberiségnek legnagyobb tanítói megmutattak és titkuk annak a megértésében rejlik, hogy a jelenlegi pillanat az örökkévalóságot állandó alapmotívumként foglalja magában, to-vábbá annak a ténynek a felfogásában, hogy a mozgó értelem mögött mindig a nagy nyuga-lom rejtőzik.
-.-Az értelem úgy dolgozik, mint valami gép, amely tudatunkat állandóan különálló gon-dolatok és érzetek végtelen sorára bontja fel. Létünk belső jelentését évek, hónapok és napok aránylag kis szakaszaira osztja és így az idő foglyaivá tesz bennünket, holott a való-ságban az örökkévalóság gyermekei vagyunk. Amit felfog, azt ezzel a korlátozással és az idő közvetítésével fogja fel. Fontos megérteni, hogy ezek az elkülönített részek a valóságos Én-ben benne foglaltatnak és az “emberfeletti Én” tudata a jelen minden pillanatában tuda-tosítja és áthatja őket és hogy ha ez másként lenne, az emberiség sohasem ébredhetne tu-datára a gondolatok és benyomások különbözőségének.
55
Ha azt az érzésünket, hogy az időben vagyunk, megbéníthatnók, minden nehézség nélkül ráébredhetnénk arra az érzésre, hogy az örökkévalóságban vagyunk. Azok a magasztos néma pillanatok tehát, amikor az időhöz kötöttség láncait levetjük és az “ember-feletti Én” imádatába merülünk, így a végtelenségig kiterjeszthetők.
Minthogy az idő az értelemnek, nem pedig valami rajtunk kívül fekvő tényezőnek terméke, a korlátozásainak megbénításához vezető út először az értelem megbénításán, azután a szellem abszolút elcsendesítésén keresztül vezet. Abban a pillanatban, amikor a gondolkodás tevékenysége fölé emelkedünk, egyúttal a normális fölötti, X-dimenzionális rétégbe is felszárnyalunk, amelyben az az elképzelésünk, hogy az idő foglyai vagyunk, eltű-nik.-.
Ez a titokzatos terület az, amely a múltat, jelent és a jövőt elnyeli! Csak itt található a hindu bölcsek “Örök Jelen”-je.
Sokan azt fogják ellenvetni, hogy az efféle gondolatellenőrzés lehetetlen és hogy az ember isteni életének ezek a fogalmai tisztára illuzórikusak. Állításuk elég helytálló saját korlátozott álláspontjukból nézve, de miért fogadna el az ember ilyen korlátozásokat? Miért maradjon az ember börtönben, ha kezében van a kulcs, az a kulcs, amely megnyitja a szel-lem kapuját és bebocsátja őt a szabadság tágas térségeibe? Az ember ne hagyja hipnotizál-tatni magát közkeletű elméletektől. Eszmék, amelyek ma divatban vannak, holnap gyakran a visszautasítottak közé kerülnek és csak azok segíthetnek hozzá másokat a felszabadulás-hoz, amelyek saját koruktól már előre függetlenítették magukat.
56
. Az Örökkévalóság csak a magasabbrendű Én számára áll nyitva. Az ár, amelyet megtalálásáért fizetnünk kell, az, hogy lemondunk alacsonyabbrendű Én-ünkről, arról az Én-ről, amely a másodperceket és hónapokat számlálja és önmagát tökéletesen a testtel azonosítja. Ennek a lemondásnak eszköze pedig a szellemi nyugalom. Ennek a magasabb Én-nek a gyökere bennünk van, de ugyanott van a belső akadály is. “Nem tudsz beszélgetni az Óceánról a kúti békával – egy szűkebb szférához tartozó teremtménnyel. És nem tudsz a gondolattól mentes állapotról beszélni egy pedagógussal – látóhatára túlságosan szűkös hozzá” – saj-nálkozik Csuang-Cse, a bölcs kínai. A legnagyobb nehézségekbe ütközik az a kísérlet, hogy a gondolatoktól mentes, időtlen lét lehetőségét megértessük valakivel, akinek az idő határain kívül eső semmiféle eszméje, vagy tapasztalata nincsen. Az ilyen világ az átlagem-ber számára valóban egészen elképzelhetetlen, holott ugyanő különösképpen, de egész természetesen felteszi, hogy mivel túlnyomó többségben vannak, szükségképpen ő a nor-mális ember, vagyis olyan ember, amilyennek a természet szeretné. A fáradozás azonban mégsem hiábavaló, mert azokat, akik figyelemre méltatják, szellemük szunnyadó régióiba vezeti. Éppen a kezdetben hiúknak és hiábavalóknak látszó erőfeszítéseknek a megértése szüli a derengő megsejtést. Saját természetünk tartalmazza azokat a kötelékeket, amelyek bennünket a tökéletlen és hamis véleményekhez láncolnak, de azokat az eszközöket is, amelyek segítségével szabadulhatunk tőlük. Aki komolyan fáradságot vesz hozzá, hogy ezeknek a kijelentéseknek egész tartalmát felfogja, adott időben megállapíthatja, hogy ép-pen ezeknek az erőfeszítéseknek van mágikus
57
értékük – hozzájárulnak ahhoz, hogy benne egy új értéket ébresszenek életre.
És hogy visszatérjünk rá: az Örökkévalóság megvan. Az ár azonban, amelyet tudatá-ért fizetnünk kell, az, hogy belsőleg úrrá legyünk az egyre hullámzó gondolatáramlatok fö-lött. Az értelem teremti az időt – az “emberfeletti Én” pedig elnyeli, valahányszor az értelmet elnyeli.
El kell sajátítani a dolgok szemléletének új módját és egy új szokást: mégpedig az időtlen, belső nyugalmat. Meg kell tanulnunk, hogy megkülönböztessük az egynapos érzékléseket az állandó élettől, még akkor is, mialatt mindkettő egyidejűleg van meg bennünk. A szellemet meg kell szabadítani az elporosodott múltba való visszatekintéstől, vagy a lepecsételt jövőbe való kandikálástól és nem szabad a futó pillanattól elsodortatnunk magunkat. Meg kell tanulni a valóban ösztönző gondolatok megértését, amelyek az Abszo-lút belső hangjának megérzései. Bár az ember az Örökkévalóság eszméjét nem tudja köz-vetlenül értelmével felfogni és kénytelen képes kifejezéshez folyamodni, közvetve mégis megértheti, ha az értelmet használja ugródeszkául. Ha az ugrás sikerül, az Örökkévalóság rendíthetetlenül gyökeret ver a szívben, mert az ember eggyé vált vele.
58
--------
Szükséges, hogy a művész teljesen belemerüljön témájába és az magával sodorja, mint a folyó árja. Hogy ezt valóban elérhesse, minden mást el kell felejtenie. El kell hallgat-tatnia az emberi élet más területeiről fakadó minden idő-követelményt és gondolatot és bele kell merülnie a szellemi csönd állapotába. Személyes énjének ez a nyugalma, ez a némasága vezeti őt ahhoz a forráshoz, ahonnan minden művészet kibuggyan és ez az, ami lehetővé teszi, hogy nagy remekművet alkosson. Ezért díszíthette Carlyle kemény mondatait a kö-vetkező kis stílusvirággal: “A művészet minden valódi alkotásában megtalálhatod az Örökkévalóságot, amely túlnéz az időn, mint maga a láthatóvá vált isteniség”. Egy Madonna mosolya – mint Raffael ismeretes képén látható – meggyőzőbben hathat, mint egy tucat teológiai prédikáció. Ki tudja, hány kételkedőt nyugtalanított a vallás értékére vonatkozó új eszmékkel?
Különbséget kell itt tennünk a tehetség és a lángész között. Egyedül a lángész ihletett és teremt diadalmas természetességgel – a tehetség olyasvalami, amit a technikán való ural-kodás fejleszt ki az emberben. A művésznek, magától értetődően, mesterségének techniká-ját már fiatalabb éveiben meg kellett tanulnia, aminek folytán bizonyos mértékig a magavá-lasztotta kifejezési formák beavatottja lesz – ez azonban csak az előkészítés. A technika szükséges minden művészet materiális táplálására. A nagy művésznek éppúgy szükséges, éppúgy a kisujjában kell lennie, mint az utánzójának. A lángésznek és a tehetségnek frigyre kell lépniük, hogy az éhes világnak lakomát rendezhessenek. A lángész, aki művészetének technikáját sohasem tanulmányozta, nem tud jó művet alkotni – másfelől azonban a tehet-séges ember sem teremthet az ihlet belső forrása nélkül kimagasló művészi alkotást. Ugyan-így, ha egy pillanatra az
59
irodalom szemlélete felé fordulunk – a gyakorlott író számára nem nehéz, hogy írását erősen vörösre mázolja be, hogy aztán könyvét az Olympos oltárán a Géniusznak áldozatul mutassa be. Az istenek azonban megvetik a hamis adományt és visz-szadobják az emberek világába, ahol ha lelkesen fogadják és hangok ezrei üdvözlik is, élete végül – mint az olvadó gyertya – fellobban és kialszik. Az ügyesség egyedül nem ele-gendő szükséges még a teremtő megvilágosodás is.

A hinduknál vannak hagyományos írások, a “Silpa Shastra”-k, amelyek gyakorlati szabályokat foglalnak magukban a szellemi szépségideál megvalósítására, a technikai művé-szetek és iparművészetek gyakorlásában. Az első művészek és iparművészek, akik a ko-rábbi időkben a templomok alkalmazottjai voltak, jóga-eljárást gyakoroltak, mielőtt mun-káikat ezekben az épületekben elvégezték. Csak miután szellemüket az átható koncentráció alkalmas állapotába hozták, volt szabad hozzákezdeniük a festéshez vagy a kőfaragáshoz. Az ihlet volt az a fonál, amelyre ezek a teremtő művészek kimagaslóan gyönyörű műveik gyöngyeit felfűzték.
60

Csak valami rendkívüli költeményt kell elolvasni, mint például Coleridge mesterművét, a “Vén tengerész dalá”-t, hogy érezzük, amint lassan-lassan valami misztikus befolyás lopakodik szellemi légkörébe és megértsük, milyen nagy mértékben lehetett telítve maga a költő ettől a titokzatos ihlettől az alatt az idő alatt, míg költeményét megírta. Egy alkalom-mal valami könyv olvasása közben elszunnyadt. Mikor felébredt, azt érezte, hogy alvás közben 2-300 sört költött és nincs más tennivalója, mint hogy leírja őket, mert a képek olyan tisztán rajzolódtak eléje, mintha tárgyak lennének, amelyek a szóbeli kifejezést szinte automatikusan és azonnal az ő közreműködése nélkül szólaltatták meg. Fogta a tollát és megírta a “Kubla Khan” című különös költeménytöredéket. Ez bizonyítja, milyen könnyen keletkezhetik műalkotás a tudatos értelem lebegési állapotában.Az ilyen alkotások látszólag nem az ember közönséges értelméből, hanem valami magasabbrendűből származnak, valamiből, ami rajta tökéletesen uralkodik, miközben rit-musát rögzíti. Kis egyéniségét ki kell szolgáltatnia és engednie kell, hogy ez a magasabb értelem, az a “lélekmindenség” tökéletesen birtokába vegye. Ha ez valóban megtörtént és a szellemi folyamat tökéletes technikával kapcsolódik, akkor a világ egy kimagasló lángész művével lesz gazdagabb. A tökéletes
61
személytelen felszabadulás pillanataiban bensőjéből egy szellemi elemet választ ki, amelyet munkájába helyez és amely őt megihletetté varázsol-ja.Innen van az, hogy egy írót nem lehet mindig könyveiből megítélni. Szellemének és jellemének rendes állapota nem ritkán alacsonyabb színvonalon áll, mint írásai. Máskor meg bölcsebb és jobb, mint művei néha viszont ezek bölcsebbek és jobbak nálánál. Tennysson utólag beismerte, hogy az “In memoriam”, a túlvilági életnek ez a hosszú diadaléneke olyan igazság kifejezése, melyet – mielőtt leírta – maga sem érzett át teljesen. “A mű optimisztikusabb, mint én vagyok” – mondta egyik barátjának.Mert mialatt az ihlet uralkodik, az alkotót átmenetileg megszokott síkja fölé emeli – amint azonban az utolsó szó leíródott, egy időre ismét visszaesik szokásos állapotába. Ezért lehetnek egyes művei ragyogó csillagok és ihletett bizonyságtételek, míg mások ihletnélküli hangulatainak termékei – egyesek lehetnek legmagasabb minőségű örökéletű mesterművek, mások meg egyenesen rosszak. Ha ezt lelki adottságnak ismerjük fel, megértjük azt is, hagy egy nagy lángelme miért teremt néha kevésbé értékeset is és hogy hattyúinak egynémelyike néha miért – lúd. Nem várhatjuk, hogy egy költő minden strófájában poétikus ihletet talál-junk, sem azt, hogy tollából állandóan drágakövekhez hasonló szikrázó igazságok peregje-nek a papírra.Gyakran hallja az ember, hogy az ihlet állhatatlan és minden költő elpanaszolja, hogy belső zsenijét nem tartja hatalmában és nem is tudja felidézni. Váltakozva dolgozik, de
62
min-dig kufárkodik hangulataival. Teljesítményei legtöbbször különbözőek, egyes gondolatai csodát mondanak, művét nem tudja előbbre vinni, a szavak élettelenül folynak tollából. Könnyű szárnyú múzsája a saját és nem a költő tetszése szerint jön és megy s nem idézheti kedve szerint, amikor akarja, maga elé.

– az ember számára lehetséges a folyamatos gondolkodás, de nem a folyamatos ihlet. A zseni virágai hirtelen bimbóznak ki, de gyorsan elhervadnak.

Szellemét a testi erőfeszítések a tevékenység területén tartják foglyul, élettelen szavak zárják körül – nem tudja elzavarni őket, mint világosabb pillanataiban. Közönséges értelme állít eléje korlátokat, amelyek közül nem a legkisebb a saját teremtő erejéről való indoko-latlan képzelődése. A tudás – bármily ragyogó legyen is – nem helyettesítője a lángoló fel-sőbbségnek. Ha az ember azonban értelmét koncentráció révén önmagába mélyeszti, visz-szatér az ihlet és a teremtő folyam akadálytalanul újra hömpölyögni kezd. Meg kell tanulnia, hogy egy időre elernyedjen, hogy testét és lélegzetvételét nyugodtabbá tegye, hogy értelmét erős koncentráció útján befelé fordítsa – és akkor ismét leszáll az isteni ihlet.Személyes énje saját képességeire szorítkozik, hogy minden nehézséggel megbirkóz-zék és minden problémát megoldjon – de a bölcsesség, szépség vagy hatalom legmagasabb lehetősége csak akkor jelenik meg valóban horoszkópja tetőpontján, ha személyiségéről megfeledkezik és teljesen belevész a személytelenségbe.
63
 Ez az önmegfeledkezés, a szemé-lyes “Én”-nek ez a pillanatnyi elvesztése a valódi oka annak a boldogságnak, mely a terem-tő állapotot kíséri. Mert a halhatatlan művészet finom szövevényét csak az isteni öröm fény-lő narancssárga fonalaiból szőhetjük. Hol az az ember, aki állt és figyelte, amíg keze és szelleme a művészi alkotás örök csodáján munkálkodott, anélkül, hogy minden homály, amely a szürke világgal való mindennapi érintkezés során benne felgyülemlett, vállairól le ne hullott volna az isteni ösztönzés első rezzenésére?
A valóságban a személyiség csak edény vagy levezető csatorna és ha ez tudatunkat teljesen felszívta magába, akkor egyrészt akadályozza az isteni “Én” érzését bennünk és másrészt akadályozza azt a teremtő elemet is, amely oly világosan nyilvánul a lángelmében.
“A költő néha visszhangja szavaknak, melyeknek hatalmát nem ismeri – csa-tára szólító trombita, amely azonban azt, amire buzdít, nem érzi” – írta Shelley angol költő. Különös körülmény, hogy egyes írók és művészek nem tudják előre, mit fognak al-kotni és néha művük fejlődése egészen más irányba halad, mint ahogy várták. Sibelius, a híres finn zeneszerző mondta utolsó két szimfóniájáról abban az időben, amikor még nem készültek el, hogy “a terveket esetleg még megváltoztatom a zenei eszme fejlődésének megfelelően. Mint általában, a téma rabszolgája vagyok és alávetem magam köve-telményeinek”.
64

 Mozart, a zenei csodagyermek egy-szer ezt mondotta zeneszerzésének folyamatáról: “Feltéve, hogy nem zavarnak, témám kiszélesül, határozottá válik és az egész csaknem készen és tökéletesen jelenik meg szellememben úgy, hogy egyetlen pillantással áttekinthetem, mint valami szép szobrot. Ennélfogva papírra vetése már elég könnyű, mert hiszen, mint mondot-tam, az egész már készen megvan.”

Fontos megfigyelni, hogy az összpontosító tevékenység és a rákövetkező beáramlás sajátosságára nézve ugyanaz, mint az ihletett festőknél és költőknél – csak megnyilvánulá-sában különböző, mert míg a művész erős ösztönzést érez víziója vagy eszméi közlésére és a külső világ felé fordul, hogy tapasztalatát kifejezze, a misztikus megelégszik azzal, hogy elmélkedésbe merül. A művészet a meditáció egyik formája – út ahhoz a kielégült állapot-hoz, melyet a misztikusok Istennek neveznek –, csak éppen a művész a maga istenségét Szépségnek nevezi.
65
Azok, akik bármilyen rendű művészi alkotásban annyira elmerülnek, hogy önmaguk-ról és környezetükről megfeledkeznek miatta, valóban olyan belső állapotba jutnak, amely-ben utat nyitnak a “lélekmindenség” számára és amely nem nagyon különbözik attól, melyet Isten keresői transz-állapotukban tapasztalnak. A lényeges különbség az, hogy a jógi bel-sőleg önmagára, legbelsőbb szellemére van beállítva és teste mozdulatlan marad, míg a művész aktívan foglalkoztatja testét, mert eszközre – legyen az papír, vászon vagy kő – viszi át a szellemét elvarázsoló ragyogó képeket vagy gondolatokat. A lelki elmélyülés foka mindkét esetben ugyanakkora lehet. Mert a művészt nem kevésbé szenvedélyesen ragad-ják meg és tartják fogva a közvetített képek, mint a jógi-t az osztatlan tudat fénye, amit valamennyi gondolatának elcsitulásakor él meg. Egyiknek sincs tudata az eltelő időről, mi-kor eléri a legmagasabb ihletet, mely ugyanabból a szent forrásból táplálja őket és így öntu-datlanul is igazolja, hogy az idő a valóságban csak – eszme.
66
A szerző úgy véli, hogy ez megtörténhetik és hogy az emberben, ha művészetének, vagy üzletének technikáját a lehető legtökéletesebben bírja és ugyanakkor szellemét az önmagába való elmélyedésben gyakorolja – ez a kapcsolat csalhatatlanul életre kelti a zse-nit a maga legteljesebb kivirágzásában. Az ilyen ember mindig és kivétel nélkül ihletett mű-veket tud alkotni. Míg elismert lángelméink csak életük egyes óráiban tökéletes zsenik, más órákban pedig csupán technikusok – kizárólag az imént említett kapcsolat vezethet a valódi “felsőbbrendű ember” még távoli lehetőségeinek állandó megnyilatkozására és életretámadására.

Így hát minden az önmagunkról való megfeledkezésnek attól a fokától függ, amelyet a tökéletes koncentrációval elérhetünk. A köznapi tevékenység során az embert túlságosan lefoglalják a személyes “Én” érdekei, amelynek az ember megengedi, hogy tudatát korlá-tozza és hogy megkísérelje önmaga elfelejtését. És mégis, ez a fontosnak tartott “Én” végül csupán a létnek egy parányi töredéke, az emberiség és a világ végtelenül sok egyéb létfor-máján belül. Hatása olyan, mint a választófalé, amely – minthogy nem egyéb, mint zabolát-lan gondolatok keveréke – kizárja a legfőbb valóság, az életünket tápláló “emberfeletti Én” felismerését. Csak ennek a falnak a lerombolásával tud az ember a transzcendentális tudás-hoz, az “emberfeletti Én” erőihez és lehetőségeihez eljutni. Minden dolog ebből a valóság-ból ered; segítségével minden lehetséges és minden tudás összecsavarodott kígyóként pihen karjai között. Ami az embert megakadályozza abban, hogy birtokába vegye ezt a csodála-tos nagy örökséget, amely a valóságban az övé – az kizárólag ez a szűk “Én”, a tudatos létnek ez a parányi töredéke, amelyet mint börtönudvart épített ki maga köré és amelyből kilépni makacsul vonakodik.
67
Ennek a fejezetnek a végével zárul egyben a mű első, az analitikus rendszer tanát tar-talmazó része is. Az olvasót eddig előkészítő úton vezettük. Megadtuk neki az értelmi elemzés anyagát és ha a maga részét komolyan és lelkiismeretesen feldolgozta, eléggé elké-szült az előtte álló útra. Ez az út szellemi gyakorlatok csoportjaiból áll, amelyek arra valók, hogy áthidalják a földi tapasztalatok és a misztikus valóság közt tátongó szakadékot. To-vább vezetjük ezen a második úton, hogy saját életében megvalósíthassa az eddig talán csak halvány körvonalaiban felismert szellemi igazságokat.
Elvezettük oda, hogy felismerje egy ismeretlen “Én” létét, amely mint villódzó gyöngy a kagylóhéjban – lelke legmélyén rejtőzik. Megtanítottuk az Idő valódi jelentésére és lelep-leztük az örök élet titkos lakóhelyét. Megtanulta az olvasó, hogyan kell az emberi faj áldá-sát, a legértékesebb ihletettségek forrását buzgásnak indítani.
Végül a magasabb emberi tapasztalat különböző pontjairól megláthatta, hogy az a fal amely az “emberfeletti Én” felismerését elzárja előle, nem más, mint saját személyes “Én”-je, továbbá képtelensége arra, hogy gondolatait kormányozza. Ehhez az isteni “Én”-hez lehetetlen közeledni addig, amíg a saját személyes “Én”-t elnyomni, a gondolatokat pedig irányítani nem tudja, ami a valóságban – mint kimutattuk – egyidejű művelet, amint az kide-rült, mikor mind a kettőt elemeztük és egy gyökérre vezettük vissza.Most gyakorlati módszert kell találnunk, melynek segítségével mindez elérhető. Ilyen módszer van és ennek egy részét a Kelet bölcsei és a Nyugat illuminátusai már a korai év-századoktól kezdve ismerték. Az európai és amerikai igényeknek megfelelően megváltoz-tatva, átidomítva és kiegészítve, a modern szellem számára élvezhető formában adjuk a következő oldalakon, bizalommal, mint az emberi faj kiszámíthatatlan értékű, kipróbált örökségét.
-------
68
MSODIK RÉSZ
Általános szempontból nézve a múltban az emberiség nagy többségénél a vallási elem volt az uralkodó. Az áhítat akkor nyer magasabb értéket, ha az ájtatoskodó oly módon állítja át gondolatait, hogy azok saját személyiségéről egy magasabb szellemi rend-hez tartozó másik felé forduljanak, legmagasabb fokát pedig akkor éri el, ha afelé a végte-len hatalom felé irányul, amelyet Istennek nevezünk. Különösen hatályossá akkor válik, ha életre kelti az áhítozást, azt a forró vágyat, hogy közönséges törékeny állapotából egy isteni és szent állapotba emelkedjék. Az ilyen vágy – ha legmagasabb pontját eléri – a közkeletű vallást valóban miszticizmussá alakítja. Ezért mondhatjuk, hogy csak az valóban vallásos, aki misztikussá vált – minden egyéb csak az imádás szegélyét súrolja.

Ha Krisztusra ezen a kizárólagos módon, őszinte vágyódással vá-gyunk, ha Őt őrizzük szívünk néma szentélyében és az áhítat ideje alatt minden más gondo-latot távol tartunk magunktól, ha az elmélkedés folyamán az Ő szellemi jelenlétében időzünk és ezt a jelenlétet egyéb tevékenységeink alatt is megőrizzük magunkban: eljön bizonyára az idő, amikor a misztikus önkívület felejthetetlen élményében lesz részünk. A különböző ne-hézségek, a személyes élet elmaradhatatlan gondjai, megpróbáltatásai és szenvedései akkor átmenetileg feloldódnak az embert eltöltő kimondhatatlan örömben. Akkor fogjuk megérte-ni a sokszor helytelenül alkalmazott “szeretet” szó valódi jelentését és barátságot akarunk kötni az egész világgal, még a saját vértanúságunk árán is. Ettől kezdve arra fogunk töre-kedni, hogy az Ő akaratát teljesítsük, egyéniségünket feláldozzuk az isteninek és örömmel fogjuk felismerni, hogy a világegyetem fejlődésében minden teremtő dolog ugyanazon cso-dálatos, dicsőséges cél felé halad.Ha az odaadó elmélkedések közben könnyek öntik el a gyakorló szemét, ne tartsa őket vissza, hanem tekintse őket az elkerülhetetlen jutalom egy részének. Ezek járulnak hozzá ahhoz, hogy a köztünk és az isteni eszmény közt emelkedő láthatatlan akadályok leomoljanak. Azok, akik szellemi számkivetettségükben sírnak, nem sírnak hiába.

 Szükséges azonban rámutatnunk arra is, hogy az önkívületi boldogság nem az a végcél, amellyel az elmélkedő élet megajándékozhat ben-nünket. Az ilyen boldogság nem az igazság legfelsőbb ismertető jele, noha közeli szomszéd-ja az igazságnak. Való igaz, hogy néhány misztikus így gondolkodott és ennek az igazság-nak elérése után felhagyott erőfeszítéseivel, amiért a lélek sötét éjszakájának, illetőleg a szellemi homálynak súlyos büntetését zúdította magára. A szemlélődő misztikusnak meg kell tanulnia, hogy ne sokáig tartózkodjék a derűs szellemi hangulatok területén, hanem sokkal inkább haladjon túl rajta. Mert arról van szó, hogy egy magasabb birodalomba érjen, amely nem más, mint a minden értelmet meghaladó, mély béke országa a mérhetetlen csend és a felmagasztosult nyugalom birodalma.
69
...Ennek a tényezőnek értékét nem lehet eléggé megbecsülni. Ismételten néma, vagy hangos kiáltást küldeni a világegyetembe, vágyódni az igazság, béke és útmutatás iránt any-nyit jelent, mint mozgásba hozni a Világmindenségben lévő bizonyos, szellemi erőket, ame-lyek végül a vágy erősségi fokának pontosan megfelelően fognak válaszolni. A Világegye-tem nem vakon dolgozó gép, hanem öltözet, amelyet tudatos, intelligens lények hierarchiája visel. És ha előbb nem tanultuk meg, legalább akkor kell feléje törekednünk, amikor a ke-mény sorscsapásokat követő mély kétségbeesés a földi lét mulandóságának és ürességé-nek mélabús érzését kelti bennünk életre. ezt a vágyódást valami vallásos személy, vagy elv felé irányítsák; irányíthatják bármely eszmére, amely őket vonzza, főleg az igazság eszméjére és eszményére. Bár ennél a műveletnél az értelem a tökéletesedés főeszköze, mégis szüksége van egy belső erőre, amely a siker felé hajtja. Ezt a hajtóerőt a vágyódásnak kell szolgáltatnia.Ennek a tényezőnek értékét nem lehet eléggé megbecsülni. Ismételten néma, vagy hangos kiáltást küldeni a világegyetembe, vágyódni az igazság, béke és útmutatás iránt any-nyit jelent, mint mozgásba hozni a Világmindenségben lévő bizonyos, szellemi erőket, ame-lyek végül a vágy erősségi fokának pontosan megfelelően fognak válaszolni. A Világegye-tem nem vakon dolgozó gép, hanem öltözet, amelyet tudatos, intelligens lények hierarchiája visel. És ha előbb nem tanultuk meg, legalább akkor kell feléje törekednünk, amikor a ke-mény sorscsapásokat követő mély kétségbeesés a földi lét mulandóságának és ürességé-nek mélabús érzését kelti bennünk életre.
70
A természet szépségében olyan élvezetet találunk, amilyent a városok utcái nem ad-hatnak meg. Kit ne indítanának meg a szép tájak, amelyekhez csak a költészet magas szár-nyalású szava méltó! Ki ne találkozott volna életében olyan emelkedett pillanatokkal, ami-kor beleveszünk a környék nagyszerű szépségébe, amely arra kényszerít, hogy szemléleté-ben tökéletesen elmerüljünk! Ebben a földi szemléletű nyugati világban egyszer vagy idő-közönként sokkal több embernek, mint sejtenők, támadnak olyan érzelmi élményei, ame-lyek életüknek egy időre egészen más képet adnak. Ez a célzás azokra a villámszerű, exta-tikus megvilágosodásokra vonatkozik, amelyek a materiális mindenség burkolatában rejtő-ző szép, derűs valósággal való érintkezésből keletkeznek. Váratlanul szállnak alá és egy örömmel teli vagy békés felemelkedés hangulata marad meg utánuk. Ilyen pillanatok bekö-vetkezhetnek, amikor az ember éjszaka a széles óceántól körülvéve egyedül áll egy hajó fedélzetén, vagy amikor azt figyeli, hogy a reggeli nap első rózsaszín derengése lassan emelkedik a hegyhátak fölé; de hirtelen visszássággal és mégis kényszerítő erővel felbuk-kanhatnak egy vásártér lármás zűrzavarában is. Jönnek, amikor az ember szívébe fogadja a természetet; nem mint a botanikus, aki egy virágot széttépdes és levélszirmait könyörtelenül lefejti, hogy szerkezetét tanulmányozza, hanem mint buzgó szerető és barát. Jönnek ha egy tájat a költő szemével szemlélünk és ha ráeszmélünk, hogy a mennybolt házunk közelében egy gyepfolton is kezdődhetik. De amikor jönnek, az ember elfelejti egyéni gondjait és ag-godalmait és úgy érzi, hogy a dolgok személytelen szemléletéig emelkedett, ahová azelőtt sohasem tudott eljutni és melyet még kevésbé tudott megrögzíteni. Úgy látszik, mintha az idő megállt volna, gondolkodásunkba benyomul az élet örökkévalóságának érzése, a fizikai környezet elveszíti kézzelfoghatóságát és valósága valami álomszerű anyaggá foszlik. Egy sohasem érzett éteri béke száll fel a szívben és olyan átható kielégüléssel jár, amilyent sem-miféle földi kívánság teljesülése sohasem adhat meg. A megértés világossága dereng fel bennünk, az élet megmagyarázottnak tűnik fel és az ember inkább érzi, mintsem látja min-den dolgok szívében az ésszerű célt. A borzadály és a káosz, a harc és az ellenségeskedés, amelyek látszólag elválaszthatatlanul össze vannak kötve az emberi és állati léttel a világban, egy időre eltűnnek a tudatból, mert durva emlékezetük nem élhet meg ebben az isteni lég-körben. A szép, a felfoghatatlanul kimondhatatlan igazság érintette meg a szívet. Az ember tud... Az élmény maga azonban sajnos elmúlik, habár emlékezete örökre meg is marad. Sohasem lehet elfelejteni, még ha akarná is az ember – lényege állandó és nem kopik, mint a földi lét közönséges tapasztalatai. Újra és újra kísért ez a felemelő emlékezés és az ember vágyódik az ilyen isteni pillanatok megismétlődése után.Mit jelent ezeknek a ritka pillanatoknak az újjáébredése? Újra összegyűjtheti magá-nak az ember, mint ahogy naponta friss, illatos virágokat gyűjt a bőkezű földről?
Az első kérdésre az a felelet, hogy a mögött az “Én” mögött, melyet mindenki ismer, van egy másik, amelyről az embernek általában nincs tudata és ez az a titokzatos bujkáló lényeg, melyet szellemnek vagy léleknek nevezünk. Ez az “emberfeletti Én” az emberi ter-mészet legtitokzatosabb – és mégis a legfontosabb – része. Az a személytelen boldogság, amelyből csipetnyi részecskéket kapunk, ennek a másik “Én”-nek az alkatához tartozik. Ihletettségeink tehát csak morzsák, amelyek az örök lakoma asztaláról lehullanak.A másik kérdésre a felelet: igen. Ezeket a magasrendű érzelmi állapotokat, ezeket a sugárzó, elvarázsolt pillanatokat tetszés szerint ismét el lehet fogni és meg lehet hosszabbí-tani, ha az ember az öniskolázásnak ebben a könyvben leírt egész módszerét megértette és kellőképpen begyakorolta előbb, mert magasabb értelmeink valódi kultúrája egy része ennek az iskolázásnak.
71
A szív bizonyos gyöngéd hangulatainak megfigyelésével és ápolásával kell kezdeni. Ilyen hangulatok a legtöbb embert életének különböző időszakaiban megszállják, gyakran véletlenül és váratlanul, de általában csak egész rövid időre és minthogy senki sem törődik velük, hanem félretolja őket, sokat veszítenek értékükből. Az ilyen hangulatokat gyakran öntudatlanul az esztétikai élvezet kelti életre: extatikusan szép muzsika hallása, ihletett köl-temények olvasása vagy az, hogy odaadjuk magunkat azoknak a benyomásoknak, ame-lyeket felejthetetlenül nagyszerű természeti színjátékok tesznek érzékeinkre és szellemünk-re. Sokkal ritkább a mély áhítatnak az az értékes hangulata, amelyet az olyasvalakivel való személyes találkozás kelt életre, aki bizonyos fokig maga is egy szintre jutott az “emberfe-letti Én”-nel. Valahányszor a hatalmas varázslat, az átható borzongás vagy mélységes bé-kesség ilyen hangulatát éljük át, mindig egész figyelmünket rá kell fordítanunk, hogy felis-merjük benne a fontos hírhozót és hallgassunk üzenetére.

Ha az ember például az erdő hallgatag mélyén barangol, behatol lüktető csendjébe és egyedül van mér-hetetlenségével, figyelmét rögtön – mihelyt érezhetőkké válnak – a titokzatos varázs és derűs nyugalom első benyomásaira kellene összpontosítania. Ezeket azután olyan fokra kellene emelnie, hogy szellemi értékekké váljanak. Ezeket a benyomásokat szent jeleknek kell tekintenie, hosszasan el kell rajtuk töprengenie és álmodoznia és egyre növekvő elra-gadtatással kell őket élveznie. Ilyenformán, mialatt az ember a levelek borította talajon jár, kialakulhat a lassanként mindjobban elmélyülő koncentráció állapota, míg végül – ha az embernek szerencséje van – előtör és felejthetetlen élménnyel ajándékozza meg a minden esetleges hangulatunk mélyén rejtőző örök derű.Ilyen-kor az embernek ki kellene nyílnia, hogy mindent befogadhasson, amit a természet közölni kíván. Mialatt az ember – amilyen csöndesen csak lehet – ott üldögél, koncentrált pillantással és szívvel, és passzív felfogóképes lélekkel, engedje, hogy szeme és a füle egy magasabbrendű hangu-lat közvetítőivé váljanak. Ha ez az új hangulat valóban és erősen megteremtődött, akkor az ember engedje át neki teljesen magát, engedje meg, hogy benne magában éljen, anélkül azonban, hogy azt valamilyen értelmi elemzésnek vetné alá. Az ilyen magasabbrendű hangu-lat felkeltésénél és ápolásánál igen fontos, hogy kritikus képességeinkkel ne terheljük, ne próbáljuk meg ésszerűen boncolgatni, amíg teljesen el nem tűnt, hanem inkább hagyjuk, hogy bennünk lágyan feloldódjék. Mert ha az ember közbelép, annak az lehet az eredmé-nye, hogy elszakítja önmagát a hangulattól és azt, ami értékes szellemi tapasztalatává vál-hatnék, elpocsékolja.
72
 Ha a szem először szemléli az ilyén színteret és legtávolibb pontjára tapad pillantása, a szellem – amely a látási folyamat valódi tudatos okozója és amely a látószervet csak eszköznek használja – önmagát a térbe vetíti bele mindaddig, amíg határát el nem éri. Az egész folyamat villámszerűen zajlik le, mert a szellem elképesztő gyorsasággal száguld. Az eredmény az, hogy a távoli tárgyhoz rögzítődik, mialatt még meg-kapaszkodik alapjában, a fizikai agyban. Ez a tevékenység hasonlít a hernyó különös eljá-rásához, amely másik hely felé igyekezve valósággal meghosszabbítja önmagát, mialatt ere-deti tapadási pontját éppen elhagyni készül.Az emberben magában az a lelki eredmény áll elő, hogy az a pillanat, amelyben elő-ször rögzítette pillantását a távolba, a tudatot részben kiemeli a testből és a szellemet meg-szabadítja szokott egocentrikus magatartásából. Az ember önkénytelenül, villámszerű gyor-sasággal felcseréli a tisztán személyi álláspontot a személytelennel – nem merül többé állan-dó mérlegelésbe, miután egész figyelmét a szemlélés művelete köti le –, utána azonban is-mét visszatér megszokott állapotába. Ez a misztikus időhézag azonban elég arra, hogy az “emberfeletti Én” állapotát megteremtse. Ha az ember ezeket az isteni pillanatokat gondosan és figyelmesen elfoghatná, ha nem engedné őket figyelmetlenül feloldódni, hanem hathatósan táplálná őket, miközben szellemi aromájukat ízlelné, egy áldott napon tudata egészen az “emberfeletti Én”-be csúszhatna át és egy pillanatra benne időzhetne. Ez a nap – az extázis emelkedettsége következtében – felejthetetlen lenne.

Ha elhagyjuk a természet birodalmát és a művészethez fordulunk, ahol az ember megkísérli a természet szépségét, rendjét és példáját utánozni, további alkalmat találunk az érzelmek kifejlesztésére azon az úton, amely önmagunk szellemi feltárulásához vezet. A költészet, a festészet, a zeneművészet és a plasztika elragadó ösvényt nyit az isteni biroda-lom felé és mindmegannyi erő a szellemi fejlődés szolgálatában.
73
A művészet nemcsak díszítő toldaléka az életnek, bár felületes szellemek gyakran csupán annak tartják. Mély szellemi módon is befolyásolni tudja az emberi lényt. Felhasz-nálható olyan módon, hogy értékes lélektani tapasztalatokat szolgáltasson. A sikeres mű-vész éterikus szépségű benyomásit és extatikus emelkedettségét átviszi a nézőre vagy hall-gatóra, hogy azok is részesedhessenek, megérthessék és átérezzék ugyanazokat a benyo-másokat. Ahelyett, hogy felesleges fényűzési cikke volna azoknak, akik megengedhetik maguknak élvezését, a valódi művészet lappangó ereje a valódi istenség küszöbéig emelhet bennünket. A nagy művész felfogásának magasrendű szépségével tulajdonképpen öntudat-lan leadója olyan értékeknek, amelyek normális felfogóképességét meghaladják. Az élet szokott tevékenységeit egy időre elhanyagolni és a valódi művészi teremtés világába belépni annyit jelent, mint a tisztán személyes látóhatárt kiszélesíteni és átélni az érzelmeknek a puszta anyagszerűségen túlhaladó lendületét. Megfelelő tapasztalattal a művész alkotását nemcsak élvezhetjük, hanem emelőnek is használhatjuk, hogy szellemünket a tudatnak a megszokottól teljesen különböző fokára emeljük. Amikor az ember ihletett művész alkotá-sával kerül szembe, a leggondosabb és legösszpontosítottabb figyelmet kell neki szentelnie. Ezzel önmagában is létrehozza a szellemi elmélyülésnek azt az állapotát, amely a művészt munkája legszebb részén magával sodorta és csak akkor tudjuk talán azt a mély forrást megérinteni, amelyet a művész érintett. Ha az ember a tehetséget nem tévesztette össze a lángelmével, a művészi alkotás nézését csodálattal kezdi, imádattal folytatja és ihlettel végzi. Meg kell keresni és meg kell ragadni az elektrizáló érintkezés pillanatát; nem szabad figyel-metlenséggel elpocsékolni a felemelkedés és varázslat első érzéseit, hanem ellenkezőleg, fonalakként kell őket értékelni, amelyeket követve az ember a méltatott állapothoz juthat. Fontos, hogy ezt a felemelő érzést ne tékozoljuk el azzal, hogy rögtön a következő szellemi benyomáshoz, vagy a legközelebbi testi szenzációhoz sietünk. Szükség van bizonyos aka-ratmegfeszítésre, hogy távol tartsuk az idegen gondolatokat és érzéseket úgy, hogy a lélek az egyéni rutintól felszabadultan valami magasabb légkörbe juthasson és ott azzal a szellemi vitalitásra koncentrálva maradhasson, amellyel a zene hangjai, vagy bármilyen más műfaj eredményei táplálják.Az ilyen reagálás csúcspontján kell elkezdenie az embernek a későbbi fejezetekben leírt különleges lélegzési, látási és szív-gyakorlatokat és egy pillanatnyi rövidséggel, de egy-más után kell őket folytatnia. Ilyen módon húzhat legnagyobb hasznot a művészet révén úgy, hogy az nem csupán a fokozott élvezet puszta eszköze lesz, hanem a szó szoros értel-mében a különleges szellemi lét aranykapujává válik.Ha az embert szerencséje kiegyenlített művészi és intellektuális természettel áldotta meg – ha megvan benne az igazi hajlam és felvevőképesség a szépség iránt és ugyanakkor elég értelmi önuralom is, hogy a talajt ne veszítse el lába alól – gyorsabb előrehaladást tesz majd ezen az úton, mint az, akiből az ilyen adottságok hiányzanak. Ezért általánosságban azt lehet mondani, hogy a művészi kultúra legigazibb és legmélyebb értelmében –