Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 














„Sémakeresők”
Bármekkora izgalmat is éreztünk felfedezéseinkkel kapcsolatban, végül is meg kellett bizo-nyosodnunk arról, hogy nem csináltunk bolondot magunkból azzal, hogy olyan sémákat hozunk lét-re, amilyenek nem is léteznek. A matematika nyilvánvalóan olyan terület, ahol a „sémakeresők” fél-re tudják magukat vezetni.
Tételünk hallatán sok tudós első reakciója valóban az lehet, hogy szimpla sémakeresőknek gondol bennünket. A tények áttekintése előtt ez teljességgel ésszerű feltételezés. Tehát, félrevezet-tük-e magunkat ilyesformán? Talán úgy lehet ezt a legjobban megítélni, ha szemügyre vesszük né-hány jól ismert példáját a megtévesztő sémaépítésnek.
1859-ben John Taylor írt egy könyvet a Nagy Piramis (The Great Pyramid) címmel, mely-ben azt a megfigyelést tette, hogy ha valaki elosztja a piramis magasságát az alap méretének kétsze-resével, az eredmény igen közeli lesz az általunk pinek nevezett arányszámhoz. Mások később meg-figyelték, hogy ha a Nagy Piramis alapját elosztják a burkolókő szélességével, az egyenlő számot ad az év napjaival. Még később felfedezték, hogy ha valaki a Nagy Piramis magasságát a 109-ik hat-ványra emeli, az eredmény a Föld és a Nap hozzávetőleges távolsága lesz. Amire Taylor eredetileg rámutatott, az matematikailag igen közelinek számított, és lehetett is, meg nem is szándékos terve-zés által létrehozott jellemzője ennek az egy építménynek. De a többi kérdés szerintünk simán üres duma. Tehát nincs itt semmiféle séma, csak egy önmagában álló megfigyelés, aminek mással, mint például a másik két gízai piramissal, nincs kapcsolata. Ez nem mutat hasonlóságot az ősi súlyok és mértékek alapjaként szolgáló általunk felfedezett szisztematikus egyezéssel.
Egy másik gyakran idézett eset szereplője a matematikus Martin Gardner, aki szerint az egész sémakeresés bolondság. A Washington-emlékmű elemzésével állt neki a véleménye kifejté-sének, oly módon, hogy szándékosan létrehozott egy álsémát. Rájött, hogy az 5 szám jelenléte ki-mutatható az építményben a következő módon:

Az építmény magassága 555 láb és 5 hüvelyk, alapja pedig 55 négyzetláb. Az ablakok 500 lábnyira vannak az alaptól, és ha az alapot megszorozzuk 60-nal (az év hónapjai számának ötszörösével), az eredmény 3300 lesz, ami pontosan megegyezik a fedőkő súlyával fontban kifejezve. Ráadásul arra is rámutatott, hogy a „Washington” szó pontosan 10 (2 x 5) betűből áll. És végül, ha a fedőkő súlyát megszorozzuk az alap méretével, a 181 500 szám jön létre - ami csak 3 százalékkal marad el a fény sebességétől mérföld per másodpercben kifejezve.

Gardner sémája azzal a céllal jött létre, hogy demonstrálja, mennyire értelmetlen amúgy je-lentés nélküli számokkal sémákat készíteni. Ám ez egyáltalán nem is bizonyult matematikai sémá-nak. Nem volt oka az 5 szám kiválasztásának és nem volt semmiféle matematikai kapcsolat az em-lékmű alapterülete és magassága között. Nincs arra ok, hogy belekeverjük az év hónapjai számát, és értelmetlen súlyegységeket szorozni területegységekkel, hogy mérföld per másodpercben mért fénysebességet kapjunk. Ez a „fénysebességes” megközelítés még akkor is kilóg a zavarosságával, ha az elején volt is valami ok belevenni.
Köszönet Martin Gardnernek, hogy hagyta egy kicsit megpihenni az agyunkat, míg ő bemu-tatta, hogy milyen nehéz nem létező sémákat kitalálni.

A döbbenetes igazság
Azzal a munkahipotézissel kezdtük, hogy a Föld 366 fokkal, 60 perccel és 6 másodperccel került felosztásra, hogy olyan ívmásodperc jöjjön létre a Föld kerületén, amely 366 megalitikus yardból (1000 minószi láb) áll. Ez gyümölcsöző eredmények olyan sorozatát hozta létre, hogy úgy hisszük, valósnak kell elfogadni. Meghökkentünk, és nagyon összezavarodtunk, mikor felfedeztük, hogy ugyanezek a geometriai felosztások a Holdra és a Napra is alkalmazhatók:

Egy holdbeli másodperc 100 megalitikus yard hosszú
Egy szoláris ívmásodperc 40 000 megalitikus yard hosszú

Az a jó tudományos elmélet, amely az előzetes elvárást a továbbiakban bizonyítja. Nem ki-mondottan ezek a felfedezések voltak az előzetes elvárásaink, de azt feltételeztük, hogy létezett egy „Nagy Mögöttes Elv”, amely fizikai realitásnak számított emberi környezetünk számára. A Hold és a Nap kerületei 10 927 és 4 373 097 kilométert tesznek ki, melyek teljesen semmitmondó számok - míg Thom megalitikus yardjára és az alkalmazott geometria elveire nem váltjuk. Hogy a Naprend-szer mindhárom (emberi szempontból) fő égiteste ilyen totális pontossággal összhangban van, bizo-nyítja a séma létét.

Hogyan jutottak a régiek ilyen tudás birtokába?
És végül szembe kellett néznünk legnagyobb kihívásunkkal: itt az ideje, hogy értelmezzük mindazt, amit felfedeztünk. Meg kell próbálnunk összeegyeztetni ennek a csodás tudásnak a létét minden egyébbel, amit Nyugat-Európa neolitikus népeiről és Mezopotámia és Egyiptom korai di-nasztiáiról tudunk.
Bármennyire is próbálkoztunk, mégis úgy találtuk, hogy lehetetlen elhinni, hogy a 366-os megalitikus rendszer, és közeli rokona Sumerból, a 360-as, elszigetelten jöttek létre. Kapcsolatnak lennie kell - ráadásul nagyon direktnek. Bár az teljességgel lehetséges, hogy akár a megalitikus, akár a sumer nép egyszerű geometria és gondos megfigyelés segítségével megbecsülhette a Föld kerületét, azt nem hisszük, hogy ki tudták kalkulálni a Föld tömegét, vagy hogy pontosan felbecsül-ték a Hold és a Nap méreteit.
A beszerezhető régészeti bizonyítékok festette kép a Brit-szigetek neolitikus népességét na-gyon primitívnek ábrázolja, írott nyelv, fémek vagy a kerék bármely fajtája nélkül. A rovátkolt edé-nyek népe után visszamaradt kerámia igen kezdetleges, és mindaz, amit erről a népről tudunk, rö-vid, nehéz életre vall. E tagadhatatlan tények ellenére ez a kultúra olyan robusztus építményeket ál-lított fel, melyek elég tartósnak bizonyultak ahhoz, hogy túléljenek több mint 5000 évet. A megalitikus yard megléte a Thom által felmért helyeken alátámasztja, hogy tudtak finom tűréshatá-rokkal dolgozni, és jelzi, hogy a szóban forgó nép ismerte a ma pinek és finek nevezett fogalmakat.
De hogyan jutottak el a megalitikus yardhoz, ehhez az elképesztő, és sok régész számára rendkívül zavarba ejtő 0,8296656 méteres egységhez?
Azt már részletesen leírtuk, hogy az egyes építő hogyan tudott adott hosszúságú mérőrudat létrehozni egy viszonylag egyszerű eljárást követve, és elmagyaráztuk, hogy ezt a hosszúságot miért látták olyan különlegesnek a Föld sarki kerülete vonatkozásában. A megalitikus yardot bármely ipa-ros képes pontosan meghatározni az előírt technika ismeretében, a Föld forgása megfigyelésével és inga lengetésével. Átlagos IQ-nál nem kell több ahhoz, hogy meg lehessen tanulni a megalitikus yard reprodukálását - de mit tudunk kikövetkeztetni azokról az egyénekről, akiktől származik ez az egység, amely olyan szépen illik a Földhöz, a Naphoz és a Holdhoz, és amely kockákra alkalmazva súly- és űrmértékeket hoz létre, melyek modern birodalmi rendszerünk részei. Olyan megalitikus csillagász kőműves már csak nincs, aki erről bármit is tudott volna?
Bár amennyire csak lehet, elfogulatlanok vagyunk, de azt mégsem tudjuk elhinni, hogy a megalitikus építők akár véletlenül, akár szándékosan meg tudták volna határozni a megalitikus yar-dot. Valaki mégis megtette.
Aztán meg ott van a kus, a sumer/babiloni egység, melynek egyértelmű kapcsolata nincs a Föld méreteivel, de amely definiálja a másodpercnyi időt és elképesztő decimális/sexagesimális egészeket hoz létre, ha arra használjuk, hogy a fény sebességét vagy a Föld Nap körüli forgásának sebességét határozzuk meg vele. Azt megint csak egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy a sumerok-nak bármiféleképpen „igazibb” értelmezésük lett volna mindarról, ami a kus egységben benne fog-laltatik, mint amilyen egy afrikai busmannak van órás rádiója belső működésével kapcsolatban. Te-hát, hogyan is jutottak ezek az ősi civilizációk ilyen tudás birtokába?

Szupercivilizáció
Az egész világon érződik, hogy a megalitikus embernek és a sumeroknak közös tanítója le-hetett. Hogy több mint 5000 év után hirtelen alakultak ki rendkívüli kultúrák, és hogy hiányzik minden hozzájuk vezető megvizsgálható út, erőteljesen felveti egy immár ismeretlen harmadik fél beavatkozásának lehetőségét.
Az Occam borotvája néven ismert formális logikai alapelv kijelenti, hogy „a dolgokat szük-ségtelenül nem kell szaporítani”. Ez azt jelenti, hogy nem kell oda bonyolult megoldás, ahol egy-szerű is megteszi. És annál egyszerűbb megoldást nem tudunk kigondolni, mint hogy elfogadjuk, hogy az első civilizációk korabeli feljegyzései valóban azt jelentik, amit pontosan ki is mondanak!
Sajnos a neolitikus hagyományokról nincsenek dokumentumértékű feljegyzések - de azt tud-juk, hogy a sumerok és ókori egyiptomiak kimondottan azt állították, hogy egy számukra isteninek tűnő hatalommal rendelkező embercsoport érkezett valami ismeretlen helyről, hogy tudományra okítsa és kézműves-technológiákra tanítsa őket. Ezekre az „Őrzőkre” úgy tekintettek, mint istenek-re, de azt mondják, normális embereknek néztek ki, és ugyanúgy éltek és haltak, mint bárki más. Bár manapság divatos a régi mítoszokat és legendákat elvetni, mint olyasmit, amiben alig van több a tündérmeséknél, azt hisszük, hogy ennek a magyarázatnak több veleje van bármely másiknál.
Olyan abszurd ez a megoldás, hogy már a nyilvánvalót sem vehetjük tudomásul? Ha elhátrá-lunk attól az arrogáns hittől, hogy jelenlegi civilizációnk egyszerűen minden emberi teljesítmény csúcspontja, megmarad a csodálkozás, hogy „Mi a fenéért kellett azzal vádolnunk őseinket, hogy badarságokat irkáltak?”
Bármely régész első reakciója erre a tézisre az lesz, hogy „Hol is van a régészeti bizonyíték, mely egy ilyen fejlett népcsoportról szóló elképzelést alátámasztana?” Ez a kérdés teljesen tisztes-séges és ésszerű, de válaszunk benne rejlik az információban, melyet akkor hívtunk elő, mikor bűn-ügyi módszerekkel vizsgáltuk a mérési rendszereket. A jelen könyvben körvonalazott bizonyítás összezúzni látszik a szabványelképzelést, mely szerint az emberiség tudományos és természetisme-rete lassan szaporodva fejlődött a kőkorszaktól az internetkorszakig.
Charles Dickens Mr. Gradgrindjához hasonlóan szeretjük a tényeket, és nekiálltunk, hogy a korábbiakban hozzáférhetőknél több tényt keressünk. A „Szupercivilizáció” egész elképzelése nem sok tudóst fog vonzani - ennek okát pedig teljesen megértjük. Egy ilyen ötlettel nagyon óvatosan kell bánni. Ez mégis ad magyarázatot arra, hogy hogyan létezhettek ezek a fantasztikusan kifino-mult egységek amúgy meglehetősen csiszolatlan kultúrákban.
Lehetséges, hogy volt valaha egy egyedülálló, magasan fejlett csoport, mely valósággal be-rúgta a világ első civilizációit, mint egy motort? Ha igen, úgy tűnik, a megalitikus kultúra esetében kudarcot vallottak, mivel úgy látszik, ez kihalt. S mégis, bizonyos szempontból mégsem halt ki, s nem is fog mindaddig, míg bárki a bolygón kér egy font almát, vagy lenyel egy pint sört.
Találhatnak mások másféle megoldást, de a mi megítélésünk szerint hidegindítással ezt a megalitikus/mezopotámiai mérési mátrixot létrehozni nem lehet. Más szavakkal, a Földet, Holdat, Napot ugyanúgy, mint a fénysebességet és a pályán mozgó Földet előbb valamiféle önkényes egy-ségek használatával kell megmérni, aztán lehet olyan egységeket készíteni, amelyek ilyen csodás egész eredményeket adnak. Ha e pontban nem tévedünk, abból az következik, hogy a szupercivili-zációnak ugyanolyan fejlettnek kellett lennie, mint a modern világnak, de messze, messze visszább az időben, abban a korszakban, melyre történelem előttiként utalunk.
Egy másik fontos átgondolnivaló kérdés az, ahogyan az általunk talált számok működnek. A megalitikus rendszerben minden a 366 érték körül forog, a sumer/babiloni rendszer pedig a sexagesimális elvük alapján működik. De sok olyan eset van, mikor az egészek decimális formában bukkannak fel:

1000 minószi láb egy földi ívmásodperc
100 megalitikus yard egy holdbeli ívmásodperc
40 000 megalitikus yard egy szoláris ívmásodperc

Jól tudjuk, hogy néhányan azt fogják mondani, hogy úgy találtunk jelentésre, hogy a nagy kerek számokat tízes számrendszerbeliként néztük. Állíthatják azt, hogy ellenére a bizarr „véletlen-nek” a Naprendszer e mindhárom égitestje ősi mértékek használatával ezeket az eredményeket pro-dukálja, hogy minden szám egyformán érvényes, és semmi különösnek nem fognak látszani, ha más számrendszert használunk. A 100 szám például 8-as számrendszerben 144-nek olvasandó. Ez így van - de egész érvelésünk arról szól, hogy néhány ember a nagyon távoli múltban rájött, hogy a Föld pontosan 3,66-szor nagyobb, mint a Hold, a Nap pedig 400-szor. Mivel kezükön 10 ujj volt található, természetszerűleg tízes számrendszerben dolgoztak, és a következő módon látták a vi-szonyt:

Hold-100
Föld -366
Nap - 40 000

Felismerve és megértve ezt a figyelemre méltó kapcsolatot, ezek az emberek arra is rájöttek, hogy a 366 érték azért fontos a Föld számára, mert ennyi a tengely körüli forgások száma egy Nap körüli pálya során. És a nap egy 366-od része adta a különbséget egy szoláris és sziderikus nap kö-zött. Sőt a kapcsolat fordított módon is fennállt, mivel 10 000 földi nap van 366 holdbeli napban. E tények ismeretében nem csoda, hogy ezek a régi csillagászok a Földet a 366 jelenségének látták, és aztán kidolgoztak egy mértékegységet, mely egyesítette mindezt a tudást.
De ezek az emberek, bárkik is voltak, nagy részletességgel ismerték a Föld tömegét is. És észrevették, hogy bolygónk „366-ossága” még mélyebbre nyúlik. 366-ot ütöttek egy ingával, míg a Vénusz áthaladt a horizont egy 366-od részén, és olyan ingahosszt hoztak létre, mely pontosan meg-felelt a Föld, Hold és Nap kerületét meghatározó egységeknek. Ez már tényleg a mágikussal hatá-ros.
Ez itt mind a szupercivilizáció földmérői valami nagyon ügyes kalkulációinak az eredménye kell, hogy legyen. Ugyanígy, a sumer decimális/sexagesimális fénysebesség és Föld-pálya eredmé-nyeket gondosan és szándékosan kellett kiszámítani. Mindazonáltal, lehettek akármilyen fényes el-mék a szupercivilizáció elméleti tudósai, felmerül itt néhány kérdés, mely meghalad bármit, ami az embernek hatalmában van.
A fénysebességet állandó jelenségnek vélik, és aki elég okos hozzá, nyilván tudja arra hasz-nálni, hogy idővel összevetett egész számú hosszúságtöbbszörösöket határozzon meg. De a Föld Nap körüli orbitális sebességét senki nem befolyásolhatta - ez annyi, amennyi. Tehát a következő-nek véletlennek kell lennie:

A Föld orbitális sebessége = a fénysebesség egy 10 000-ed része

Továbbá a NASA adatait használva felfedeztük, hogy bolygónk Nap körüli mozgásának át-mérője szinte pontosan 600 x 106 kus per sumer másodperc. Ez megint csak egy tökéletes sumer sexagesimális szám, és azt jelenti, hogy a fény a Föld orbitális korongján a furcsán kerek 1000 má-sodperc alatt halad keresztül.
Az ehhez hasonló tényezőknek egybevágóaknak kell lenni - mind annyira emberi számok, mintha Naprendszerünk „tervrajza” azt mondaná, hogy „Fogjátok már fel, hogy ez az egész nektek, tízujjú embereknek lett tervezve.”
Bármely normális körülmények között az ilyen egyezéseket nem vetnénk véletlenként el. De itt a következtetés sokak számára túlontúl nyugtalanító lehet, hiszen ha nem véletlenszerűek, akkor a mi munkánknak egyáltalán nem is a régészekéhez van köze. Tegyük hozzá ezekhez a megfigyelé-sekhez azt a másik jól ismert valószínűtlenségét, hogy a Hold egyáltalán létezik, és talán inkább be-széljünk egy tudományos beállítottságú teológussal! Ezeknek az igazságoknak a következményei bizony megrázkódtatták korábban agnosztikus világnézetünket.
Félretettük az ötletet, mely szerint Nyugat-Európa neolitikus lakosai kreálhatták az úgyne-vezett megalitikus rendszert, vagy hogy a sumerok tervezhették a kus/másodperc rendszert. Szük-ségszerűvé vált a feltevés, hogy léteznie kellett egy magasan fejlett civilizációnak a történelem előt-ti időkben - épp, ahogy a világ legrégibb történelemkönyvei állítják. De mennyire lehet bármely ember okos?
Hónapokig efölött agonizáltunk. Nem vagyunk vallásos emberek, és tudjuk, hogy istenség-hez fordulni normális körülmények közt lusta „megfutamodás” - a probléma figyelmen kívül ha-gyásának módja azzal a módszerrel, hogy bármire ráragasztjuk az „Isten” címkét, amit nem tudunk megmagyarázni. Bár egyikünk sem tagadta soha, hogy lehetséges olyan teremtőerő léte, mely a ká-oszt renddé változtatva átjárja az univerzumot, a korábbiakban sosem láttuk bármi olyasminek az alapját, ami szándékos tervre hasonlítana. Most már jóval kevésbé vagyunk bizonyosak. Talán min-daz, amit találtunk, megmagyarázható a fizika vonatkozásaiban - de ez sem változtatna semmin. A szabadkőművesek olyan kifejezéseket használnak, mint a „Világegyetem Nagy Építésze” vagy a „Világegyetem Nagy Geometrikusa”, így különböző vallásokhoz tartozó emberek tudnak úgy ösz-szejönni, hogy nem kell a mitikus néven veszekedni. Ezek a szabadkőműves elnevezések különösen helyénvalónak tűnnek.
Amíg csak tudtunk, ellenálltunk a gondolatnak, de ki kellett azzal egyeznünk, hogy tényleg úgy néz ki, mintha megtervezték volna helyünket a világegyetemben, és hogy a tervező elhelyezett néhány átgondolt nyomot ahhoz, hogy felismerjük a tervet. Az ilyen gondolatok a „szentségtörés” egy formájával egyenlők az ateista szemében, akinek világnézete megköveteli a teljes, hideg racio-nalitást. De mi történik az ultrapragmatistával, ha a bizonyítékok hirtelen más irányba mutatnak?
Gondoljunk bele: ha a „Világegyetem Nagy Építésze” különleges helyet szánt az emberi-ségnek - mint azt a legtöbb világvallás véli - és ez a bizonyos építész fel akarta volna fedni cseleke-deteit a tízujjú teremtménynek, akkor bizonyosan tízes számrendszerben kommunikáltak volna. Mintha ezt mondaná: „Figyeljetek - hozzátok beszélek.”
Mikor a kiválasztott faj kellőképpen kifejlődött, kezdődhetett környezete megismerése és megmérése, olyan egységek használatával, melyek az Építész által meghatározott rendből eredtek és tízes számrendszerben működtek.
Ezek a „kiválasztottak” rájöhetnek, hogy az üzenet időzítve volt, hiszen a Hold nem állt mindig a Föld és a Nap távolsága egy négyszázad részén, bár mérete mindig a Nap egy négyszáza-dának számított. Felderenghet nekik, hogy a Föld a Nap körül a fény sebességének egytizedével fo-rog, és hogy 100 másodpercet vesz igénybe, hogy a fény átszelje a pálya körét.
Már halljuk is a tudós fogak csikorgását, hogy ezeket a megfigyeléseket papírra mertük vet-ni, és ez megbocsátható, sőt ésszerű. De ugyanilyen biztosak vagyunk abban is, hogy néhányan szi-lárd vallási meggyőződéssel fel fognak háborodni ezeken az elképzeléseken. Ők még mindig az ősi mítoszokat akarják majd hinni, de számukra a Teremtő közvetlen szereplése emberi ügyekben csak a távoli múlt bizonyos pontjain történt meg, mikor Mózes, Gautáma Buddha, Zoroaszter, Jézus Krisztus vagy Mohamed a Földön járt.
Nekünk úgy tűnik, hogy lennie kellett egy szupercivilizációnak; egy fejlett népnek, amely tudományra és technológiára képezte a világ többi részét, e módon vezetve ki a kőkorszakból.
De ezek az elfelejtett emberek bizonyosan értették az üzenetet, mely magának a természet-nek a szerkezetéből szólt hozzájuk. Az emberek, akikről az ősi feljegyzések beszélnek, Istenről és a természet nagy tervéről tanítottak a világnak. De az üzenet összezagyválódott, és szinte el is veszett, mikor a modern emberiség saját fontosságában, mint minden intellektuális teljesítmény csúcsában kezdett hinni. Talán szerencse, hogy az üzenet lényege sosem veszett el teljesen. Valamilyen me-chanizmus tovább éltette az olyan egységeket, mint a font és a pint, a megalitikus építők óriás kövei pedig kellően egyenesen állnak ahhoz, hogy legalább egy mérnök olvashasson bennük, aki kellő zsenialitással van ahhoz megáldva, hogy rejtett titkukat megfejtse. Ami emögött van, az végtelenül több, mint amit mindeddig érintettünk.
Eddig még nem fedeztük fel, hogy hogyan, vagy miért definiálnák a megalitikus hosszúság-egységek azokat a súlyokat és mértékeket, melyek az olyan birodalmi egységeknek, mint a font és a pint, a másai. Különösen érdekelnek bennünket a családok és intézmények, melyek ezeknek a kö-zépkori francia egységeknek a felbukkanásával kapcsolatban állnak, bár létezik néhány kínzóan csábító nyom, ami teljesen új vizsgálati vonallal kecsegtet a jövőre nézve.
Úgy hisszük, hogy első közös könyvünk e zárófejezete a következő előttünk álló nagy kihí-vás kezdete. Az igazi munka most kezdődik.

TÁBLÁK

 

Brodgar köre, Skócia. Alexander Thomot a Brodgar köre iránti ifjúi elragadtatása vezette a megalitikus építmények felmérésének élethosszig tartó küldetéséhez

 

Stonehenge, az angliai Salisbury-síkságon, valószínűleg a világ legismertebb megalitikus emlékműve



 

Az írországi Boyne völgyében álló Newgrange tervezésében szereplő „fénykamra” képes-sé tette régi elődeinket a csillagászati történések pontos mérésére

      

Balra: Az első ingák egyszerűen lyukas kavicsok vagy agyaggolyók lehettek zsinórra vagy ínra felfűzve

Jobbra: Pontos reprodukció egy a nagy-britanniai rovátkolt edények népe által készített kerámiáról (körülbelül i. e. 3000)
    

Balra: Egy olyan kocka modern reprodukciója, melynek oldalhossza a megalitikus yard egytizede és egy birodalmi pint vizet tartalmaz

Jobbra: Egy olyan kocka modern reprodukciója, melynek oldalhossza a megalitikus yard egytizede és egy avoirdupois font árpát tartalmaz

 

Egyszerű agyagkocka, mely egytized megalitikus yardos oldalakkal készült

    

Balra: Sumer dioritszobor Gudea királyról, aki Lagas városállamában uralkodott (körülbe-lül i. e. 2050-2000). Gudea két szobrán, melyeket a francia régész, Ernest de Sarzec talált meg, feltüntették a fél kus (árpakönyök) mértékegységet

Jobbra: Thomas JefFerson olyan hosszúságegységet javasolt, melyet egy merev inga (egy rúd), ami egy másodperces intervallumban üt, határoz meg

    

Balra: Az árpaszemek méretének és súlyának gondos mérése bemutatja, hogy amit a sumerok az árpaszemről állítottak, az teljesen pontos
Jobbra: Thomas Jefferson (1743-1826). JefFerson az amerikai Függetlenségi nyilatkozat szerzője és az Egyesült Államok harmadik elnöke volt. Olyan új súly- és mértékrendszert javasolt, mely pontosan illeszkedett az 5000 éves megalitikus rendszerhez anélkül, hogy tudott volna róla

   

Balra: A phaisztoszi korongot a XX. század elején találták a krétai Phaisztoszban. Alan Butler vizsgálódásai az előzőleg megfejtetlen tárggyal indították meg a kutatást a 366 fo-kos körökön alapuló alternatív geometria után

Jobbra: A Hold, a Naprendszer minden égitesteinek legfurcsábbika kerületét tökéletesen leírja a megalitikus geometriai és mérési rendszer

 

A megalitikus yardot a Föld méreteinek pontos ismerete alapján hozták létre. A megalitikus mértékrendszer a Föld tömegét is meghatározza, a modern fonthoz hasonló mértékegy-ségekben
 

A zenétől a fényig terjedő spektrum. Ez a diagram bemutatja, hogy a zenei hangok frek-venciája 40-szer megduplázva olyan frekvenciát produkál, mely a látható fény spektrumán belül esik.

FÜGGELÉKEK

1. FÜGGELÉK
A földi napok és a megalitikus yard bizonyítása

A Föld (bármely csillaghoz viszonyítva) kicsit több mint 366-szor fordul meg tengelye körül egy Nap körüli pálya, egy sziderikus év során, szemben a szoláris évvel, mely picit rövidebb. En-nélfogva a Föld minden egyes forgása a nagy égi kör, vagyis a bolygó szoláris pályája egy fokát jelképezi. Földi perspektívából úgy tűnik, hogy a Nap kicsivel kevesebb, mint egy fokot mozog az ekliptikus síkon naponta.
A legtöbb ember tudja, hogy egy évben 365,2564 nap van, de arra sokan nem figyelnek fel, hogy ugyanez időszak alatt a Föld 366,2564 fordulatot tesz tengelye körül. Ez a szembetűnő ellent-mondás abból ered, hogy a Föld egy teljes rotációja nem ugyanakkora időt vesz igénybe, mint amennyi két napkelte közt telik el. A Nap mozgásszögének, melyet az égen keresztbe haladáskor látunk, nagy része valójában a Föld tengely körüli forgásából származik, csak kis részét okozza a Föld Nap körüli pályája. Ha a Föld a tengelye körül forogna, de a Nap körül nem, a Nap helyhez kötöttnek látszana a háttércsillagokhoz képest, és egy földi nap pontosan megegyezne a bolygó egy forgásával.
És viszont, ha a Föld nem forogna tengelye körül, csak egyszerűen a Nap körül haladna az űrben egy irányba nézve, úgy tűnne, hogy a Nap pontosan egy évben egyszer járna körbe - egy év-ben egy napunk lenne. Mivel ez a látszólagos mozgás a Föld forgásával szemben zajlik, pontosan egy napot vesz el 366¼ fordulatos „valódi” évünkből, ami megadja nekünk az ismerős 365¼ napos évet.

 

A Föld egy fordulata esik a nap körüli pálya minden megalitikus fokára

Summázva, ha a Napot a Földről szemléljük, úgy tűnik, hogy kicsivel több mint 365, 86 400 másodperces szoláris nap van, de a csillagokhoz viszonyítva valamivel 366 fölötti sziderikus nap, egyenként 86 164 másodperccel. Ebből következik, hogy a 366 fokos kör nagyon logikus ötlet egy olyan régi kultúra számára, melyet foglalkoztat a csillagászat, és mint azt tudjuk, Nyugat-Európa neolitikus népe ilyen volt.

A megalitikus yard meghatározásának módja
A Földről nézve a Vénusz mozgásai a zodiákuson belül igen összetettek, helyes technikával mégis pontos hosszúság-mértékegységet lehet elérni a bolygó mozgásainak megfelelő megfigyelé-sével.

                  

1. éjszaka: Egy csillag együtt áll egy        2. éjszaka Ugyanaz a csillag
fix ponttal, mielőtt nyugatnak haladna        kelet felől feltűnik

 

A Föld egyszer megfordult tengelye körül, és megtett egy megalitikus fokot szoláris pályájából

A Föld egy fordulását egy csillag pozíciójának kijelölésével lehet lemérni

A Vénusz, miután keresztülhalad a Nap előtt (ami alárendelt együttállás vagy tranzit néven ismert), akár két órával, vagy még többel előtte felkel, és keresztülmegy előtte az égen. A Vénusz olyan fényes (ebben a formában „Hajnalcsillagként” ismert) a Nap visszaverődött fényében, hogy még a nap legvilágosabb részében is látható, ha az ember tudja, hogy hová kell nézni. Végül, hoz-závetőleg 72 nap után, eléri hajnalcsillagkénti maximális meghosszabbodását (a Földről nézve a legnagyobb látszólagos Naptól való távolságát). Ezután visszafordul a Nap irányába, és fölérendelt együttállásban halad át, miután mint „esti csillag” kel fel. Napközbeni mozgása megismétlésével fokozatosan eltávolodik a Naptól, és végül utána nyugszik le. Legvégül eléri a maximális meghosz-szabbodást, és aztán visszafordul a Nap felé, hogy újrakezdje ciklusát.
E mozgások során (melyek közvetlen kapcsolatban állnak annak a tényével, hogy a Föld is halad a Nap körül) a Vénusz sajátságos utat tesz meg a zodiákuson át. Körülbelül kéthetes (néha pedig több) alkalmankénti periódusokban a Vénusz gyorsan szeli át a zodiákust, akár 17 ívperccel ráverve a nap 59 ívperc per napjára. Máskor, mikor a Föld utoléri a Vénuszt, miközben szintén a Nap körül halad, a Vénusz állni látszik, vagy akár visszafordulni a zodiákuson belül. Ilyen alkal-makkor „retrográdnak” nevezik.
Leggyorsabb zodiákuson belüli mozgása az, mikor a Vénusz tökéletes „órának” mutatkozik, amihez hozzá lehet mérni a félmegalitikus yardos ingát. Ilyen alkalmakkor a Vénusz-nap 303 má-sodperc idővel haladhatja meg a sziderikus napot. (Ez a Vénusz-nap egyfajta földi nap, amit úgy lehet mérni, hogy hozzáviszonyítjuk a Vénusz feltűnését egy bizonyos helyen a horizont egy pont-jához, majd következő nap újra ezt tesszük.) Ez egy Vénusz-napot 86 467 másodperc hosszúvá tesz, szemben a sziderikus nap 186 164 másodpercével.
Mikor a Vénuszt arra használjuk, hogy a szögletes kereten áthaladva összevessük az ingát a horizont vagy ég egy 366-od részével, megfigyelhető lesz, hogy ez a bolygó a csillagoktól kicsit el-térően viselkedik. Mivel a Vénusz is a forgó évvel ellentétes irányban halad, tovább fog tartani, hogy átjusson az egy megalitikus fokos résen, mint amennyi egy csillag esetében lenne. Nézzünk meg egy példát a skóciai Orkney-ból, ahol feltevésünk szerint őseink rendszeresen végezhettek ilyen kalkulációkat.
Egy Vénusz-nap (mikor a bolygó maximális sebességgel halad a zodiákuson belül) egyenlő 86 467 másodperccel.
Ez azt jelenti, hogy a Vénusznak 236,2486388 másodpercig fog tartani, míg befejez egy megalitikus fokot. E számjegy egy 366-od része 0,64548807071 másodperc, és ennyinek kellene lennie a félmegalitikus yardos inga egy ütése periódusának, ha a Vénusz olyan megbízhatóan tette a dolgát, ahogy tőle elvártuk.
Eközben meg kellett határoznunk, hogy mennyi időt vesz igénybe a 41,48328 centiméteres félmegalitikus yardos inga egy ütése Orkney-n. A gravitáció okozta gyorsulás ezen a szélességen 981,924 centiméter/másodperc. Egy gyors számítás elárulja, hogy egy ilyen inga egy ütése 0,64572263956 másodpercet fog igénybe venni.
A különbség egy Vénusz-inga elméleti időzítése és egy igazi félmegalitikus yardos inga kö-zött ez esetben 0,00023456885 másodperc, ami teljes megalitikus yardos méret esetében 0,05 mil-liméter különbséggel egyenlő. Alexander Thom felfedezte, hogy a megalitikus yard + vagy - 0,06 milliméter tűréshatárral volt 82,96656 centiméter. így a Vénusz ez esetben ideális ingabeállító órá-nak bizonyul.
Azt állítjuk, hogy a megalitikus yardot az északi 60. foktól, mint szélső értéktől lefelé az északi 48. fok környékéig a déli végein, bármely szélességen le lehet ellenőrizni, és meg lehet hatá-rozni. Bár a gravitáció okozta gyorsulás enyhe eltéréseket mutat a különböző szélességeken, felfe-deztük, hogy a Vénusz eredetű fél, és ennélfogva az egész megalitikus yard is, Orkney-tól Bretag-ne-ig bármely szélességen a Thom professzor által találtakon belül marad.
El sem lehet hinni, hogy a Vénusz szerepe, tekintve, hogy olyan tökéletesen rá van hangolva erre a kísérletre, semmi több, mint sajátos véletlen - különösen, mivel a bolygó csak akkor képes óraként viselkedni, mikor a tőle telhető legnagyobb sebességgel mozog a zodiákuson belül. Nem lehetséges ezzel a módszerrel az Alexander Thom által találtnál „hosszabb” megalitikus yardra szert tenni. Így aztán feltehető, hogy ha megalitikus őseink az egész Vénusz-ciklus minden napján vég-bevitték a kísérletüket, akkor a „leghosszabb” félmegalitikus yardos inga lett a helyes, amire szert tudtak tenni. A valóságban erre nem lehetett szükség, hiszen bizonyosak vagyunk abban, hogy pon-tosan tudták, hogy mikor kell leolvasni (lásd 5. függelék).
Bármilyen figyelemreméltóak ezek a felfedezések, az igazán döbbenetes az, hogy a módszer használóinak hogyan sikerült ilyen hihetetlenül pontosnak maradni, hiszen a Thom professzor által fellelt eltérések igen csekélyek. Valóban kijár a tisztelet megalitikus őseinknek, akik nemcsak a szabad szemmel folytatott csillagászatban bizonyultak nagynak, de igen gondos mérnökök is voltak.
Íme a teljes eljárás tételesítve.

1.    Készíts úgy egy ingát, hogy veszel egy kerek kavicsot és lyukat csinálsz a közepébe, hogy átmenjen rajta egy darab zsinór (ezt használták a függőón súlyának a megalitikus építők a függőleges meghatározásához).
2.    Rajzolj nagy kört a földre, olyan helyen, ahol jó rálátás nyílik a horizontra és az égre. Oszd a kerületét 366 egyenlő részre. Ezt egész egyszerűen meg lehet ejteni fokozatos megközelítés segítségével, de majdnem biztos, hogy a megalitikus csillagászok tudták, hogy a 233 egység átmé-rőjű körnek 732 ugyanolyan egységből fog állni a kerülete (a 732 a 366 kétszerese). Tehát előkészí-tettek egy 233 egységes (bármilyen egység megfelel) átmérőt, aztán bejelöltek két egységet a kerü-leten, hogy meghatározzák a horizont egy 366-odát.
3.    Állíts egy alátámasztott keretet a kör kerületének egy 366-od részére, melyet olyan szög-be lehet beigazítani, hogy 90 fokot zárjon be a kelő (vagy nyugvó) Vénusz útjával az adott széles-ségen.
4.    Figyeld meg a keretet a kör közepéből. Mikor a Vénusz belép az alátámasztott keretbe, kezdd el lengetni az ingát. Szükség lesz néhány kezdeti próbálkozásra, de mikor az inga pontosan 366-ot üt, míg a Vénusz áthalad az 1/366 résen, hosszának félmegalitikus yardnak kell lennie.
5.    Ha szükséges, ismételd meg a kísérletet egymás utáni éjszakákon a Vénusz eltérő zodiá-kuson belüli sebessége miatt. A teljes Vénusz-ciklus során elérhető leghosszabb inga éppen a fele lesz a legpontosabb geodéziai megalitikus yardnak.

Megjegyzés: Ez a technika bemutatja egy módját annak, hogy hogyan reprodukálhatták a megalitikus építők megalitikus fél yardjukat. Az idő és megismerés másféléket is felszínre hozhat. Ezzel a horizontmódszerrel fordulhat elő nagyon kis pontatlanság a kelő vagy nyugvó Vénusz „fénytörése” miatt, mikor az a horizont közelében van. (A fénytörés egy objektum méretének vagy helyzetének torzulása, amit a légköri körülmények vagy a horizont közelsége okoznak.) Az a legva-lószínűbb, hogy a Vénuszt akkor követték le, mikor hozzávetőleg 15 fokkal tartózkodott a horizont fölött, elkerülendő a fénytörés okozta torzítást.
Csillagászati munkatársunk, Peter Harwood úgy gondolja, hogy összességében inkább a le-nyugvó, mint a Hajnalcsillagként felkelő Vénuszt használhatták, bár ez a gondolat itt inkább a jó megfigyelhetőségen alapszik, és nem bármiféle technikai szempont eredményén.

2. FÜGGELÉK
A gömb térfogatának kiszámítási képlete

A 3. fejezetben tárgyaltuk a megalitikus rendszerbe illő oldalú kockák befogadóképességét, például a 4 megalitikus hüvelykes kockáét, ami egy birodalmi pint vizet tartalmazna. De gömbökkel is kísérleteztünk, a kockákéval megegyező, vagy attól eltérő méretekben.
Hogy az érdeklődő olvasók maguk ellenőrizhessék felfedezéseinket, úgy gondoltuk, hogy azok számára, akik messze maguk mögött hagyták az iskoláskort, lehet annak haszna, ha eszükbe idézzük, hogy hogyan lehet eljutni a gömb térfogatához.
A képlet a következő: 4/3πr3. Tehát ha például meg akarjuk határozni egy 5 megalitikus hü-velyk (10,37082 centiméter) átmérőjű gömb térfogatát, először meg kell állapítani a sugarát, ami ez esetben 5,18541 centiméter.
A sugár köbre emelve 139,4277 köbcentiméter.
Ezt π-vel megszorozva 438,0252-t kapunk és ennek a 4/3 része 584 köbcentiméter.
Egy 6 megalitikus hüvelykes (12,444984 centiméter) átmérőjű gömb esetében a sugár 6,222492 centiméter lesz.
A sugár köbre emelve 240,931198 köbcentimétert ad.
Ezt π-vel megszorozva 756,9076-ot kapunk, és ennek 4/3 része 1009 köbcentiméter.

3. FÜGGELÉK
Még néhány szó a megalitikus zenéről

Úgy tűnik, hogy a zene nem csupán érdekes, de teljességgel nélkülözhetetlen is fajunk szá-mára. Kutatásunk egyetlen olyan kultúrára sem bukkant, sem jelenlegire, sem történelmire, mely zene és ritmus nélkülinek mutatkozott volna. Az őskori barlangokban és a megalitikus őseink által létrehozott építményekben lefolytatott kísérletek valóban azt látszanak jelezni, hogy a természetes és mesterséges építményeknek még az akusztikus tulajdonságai is sok ezer éven át fontosnak számí-tottak az emberiség számára.  A régészek kőkorra datálható ütőhangszereket és rendkívül jól elké-szített csont- és agancs furulyákat is felfedeztek.
A kifejlődő civilizációk több különböző módon osztályozták a zenét. A zene rendszerezése modern nyugati módjának a nyolc hangjegyes zenei skálát tekintik, beszámítva annak a tényét, hogy a kezdő és záró hang egy oktáv távolsággal azonos, például C, D, E, F, G, A, B és újra C.
A hangszerek hangolása régi probléma. Ha a hangolás ötödökkel történik (ez feltehetőleg Püthagorasznak tulajdonítható), akkor nem lehetséges a szóban forgó hangszerrel különböző kul-csokban játszani új ráhangolás nélkül, mert néhány hang disszonáns lesz. E nehézség kompenzálása céljából a nyugati kultúra egy „kiegyenlítő jellegű hangolás” néven ismert módszert vett alkalma-zásba, mely lehetővé teszi, hogy olyan kompenzáció legyen „beleírva” a hangolásba, mely oly mó-don teríti szét a fokozódó hangmagasság problémáját, hogy a legtöbb fül fel sem tudja fogni a kü-lönbséget.
A nyolc hangjegyes oktáv modern konvenciója semmi esetre sem az egyetlen lehetőség. Vi-lágszerte sok más módja is létezett és létezik a zenei skála kezelésének, melyek egyike sem helye-sebb bármelyik másiknál. Ebből aztán az következik, hogy az egyes hangok magassága is kultúráról kultúrára változni fog.
A zeneszerszámok hangolása valaha teljesen helyi ügynek számított. Csak annyi érdekelte a zenészeket, hogy hangszereik összhangban legyenek. De amint a zene elkezdett átkelni a határokon, már nem lehetett tovább helyileg hangolni, különösen sok fa- és rézfúvós esetében, melyek újra-hangolása nem egyszerű. Ennek eredményeként a világ mostanra megegyezett egy nemzetközi kon-certhangolásban, melyben minden hangnak saját frekvenciája van, az A-nak például 440 Hz.
A nemzetközi koncerthangolásnak köszönhető, hogy képessé váltunk a megalitikus matema-tikát és geometriát zenei értelemben definiálni. A Föld tengely körüli fordulása során a Föld megalitikus felosztásának 366 foka egy sziderikus nap alatt halad át egy adott ponton az Egyenlítő-nél. Ha a helyzetet a megalitikus yard vonatkozásában vizsgáljuk, tudjuk, hogy a Föld egy megalitikus ívmásodperce 366 megalitikus yardnyi hosszúsággal rendelkezik. Megalitikus geomet-ria használatával ki lehet számítani a szóban forgó frekvenciákat.
A Föld esetében a megalitikus másodperc több geometriai felosztásnál. Egy 0,653946 mo-dern másodperccel megegyező kész időmérték is. Ennyi ideig tart, míg a Föld egy megalitikus ív-másodpercnyit fordul tengelye körül. Nálunk az egy ütés per megalitikus másodpercnyi idő neve Thom, vagy Th, és mivel a Föld egy megalitikus ívmásodperce 366 megalitikus yardból áll, 366 megalitikus yardos ütés van egy megalitikus másodperc időben (egy 366 Th). Ha ezt lefordítjuk modern zenei konvenciókra és modern időmérésre, a 366 Th 560 Hz-cel lesz egyenlő, ami nemzet-közi koncerthangolás szerint olyan hangot fog adni, amely kicsivel a C# (cisz) fölött van. De ez a dolgok frekvencia vonatkozású szemlélete. Ha a megalitikus yardról hullámhossz értelemben gon-dolkodunk, azt fedezzük fel, hogy a 82,96656 centiméter olyan hullámhosszt fog produkálni, mely igen közel áll ahhoz, ami kapcsolódik a hangjegyhez, melyet jelenleg G#-nek hívunk, vagyis mind a C#-ről, mind a G#-ről elmondható, hogy igen különleges kapcsolatban áll a megalitikus rendszerrel.
Ritmus tekintetében az 1 ütés per megalitikus másodperc ugyanaz, mint a modern formában kifejezett 91,5 ütés per perc ütem. Egyszerű harmóniákat használva a 15,25, 30,5, 45,75, 61, 76,25, 106,75, 122, 137,25, 152,5, 177,5 és 183 ütés per perc ütemek tűnnének alkalmasnak, abban az érte-lemben, hogy ezek mind harmonikus viszonyban állnak a 91,5 ütés per perccel. Így aztán világszer-te megvizsgáltunk annyi bennszülöttzenét, amennyit csak tudtunk, hogy megállapítsuk, létezett-e megalitikus zene, vagy sem, hogy megértsük, lehetett-e valami ösztönös ezekben a hangmagasság-okban és ütemekben. Amennyire lehetséges, a fentebb bemutatott ritmusú és vagy C#-ben vagy G#-ben játszott zenedarabokra korlátoztuk magunkat.
Bizonyosan nem lenne tisztességes azt állítani, hogy a bennszülöttzene minden formája megfelelne ezeknek a sémáknak, mert határozottan nincs így. Azt sem állítjuk, hogy ez esetben hi-teles tudományos kísérletet folytattunk le. Amiről be tudunk számolni, az az, hogy a világ különbö-ző részein rábukkantunk olyan zenékre, melyek egészen vagy részben összhangban vannak a megalitikus rendszerrel, és hogy ezek a hangmagasságok és ütemek rendszeresebben tűnnek fel-bukkanni, mint ahogy azt a véletlen diktálná.
Mind a kulcs, mind a ritmus elterjedtnek számított az észak-amerikai őshonos kultúrák kö-zött, ahol a kipróbált énekek és dalok jó része különlegesen fontosnak bizonyult ritmussémája vo-natkozásában. Találtunk néhány példát Dél-Amerikában, bár e zene nagyját spanyol és egyéb befo-lyások is érték és Kolumbusz előtti zene autentikus rögzítéseihez nehéz hozzájutni.
A Szenegálban, Etiópiában, Marokkóban és Algériában helyszínen felvett régi mikrobaráz-dás lemezek példányai érdekesnek bizonyultak, és úgy tűnt, erőteljes elemeit mutatják azoknak a sémáknak, melyek után Afrikában kutattunk. A legjobb példák némelyike azonban sokkal észa-kabbról és keletebbről érkezett, mivel a tibeti buddhista énekek erős hasonlóságot mutattak a megalitikus ritmusokkal és kulcsokkal. Valószínűleg ide kapcsolódtak a szibériai dalok, különösen amelyeket „túlintonált” vagy „torok”-énekesek hoztak létre, némelyikük tökéletes példájának bizo-nyult a megalitikus hangolásnak és ritmusnak. Az ausztrál bennszülött dalok szintén érdekesnek bi-zonyultak, annál is inkább, mivel a C# didgeridoo-k rendkívül elterjedtnek mutatkoztak. A ritmusok változása a begyűjtött példák körében szembetűnő, de a 91,5 ütés per perc, matematikai hányadosa-ival és többszöröseivel együtt, nem ritka.
Abban a tényben rejlik a kutatás nehézsége, hogy még a népi dallamokat is kivétel nélkül stúdiókban veszik fel, ahol a zenészek természetes hajlandóságait - ritmus és dallam vonatkozásá-ban - egyaránt alávetik a modern hangfelvételi technikák követelményeinek. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy olyan helyeken, mint a Brit-szigetek, szinte lehetetlen igazi őshonos zenéhez hozzá-férni. Sok angol, skót, walesi és ír tradicionális ének megközelítőleg megalitikus ritmusú, de hogy valóban így áll-e a helyzet, azt lehetetlen megmondani. A 100 ütés per perc ütemek rendkívül elter-jedtek, de élünk a gyanúval, hogy ez inkább tulajdonítható annak, hogy a mérnökök elektromos mé-rőórákat használnak, és nem a zenészek szeszélyeinek, vagy bolygónk forgásának.

4. FÜGGELÉK
Zene és fény

Mindazon felfedezések közül, melyekre e könyv kutatómunkája során jutottunk, a hang, és különösen a zene és a fény közötti lehetséges kapcsolat bizonyult a legmeglepőbbnek. Teljességgel tudatában vagyunk annak, hogy a tudomány nem ismeri el a két látszólag nem rokonítható jelenség kapcsolatát; a kettő közötti általában felemlített különbségeket az alábbiakban vesszük számba.
A hangot valamiféle forrás hozza létre, például egy csengő megcsengetése, a hanghullámok pedig általában a hangforrás által létrehozott kis, magas és mély nyomású területeket reprezentál-nak. Ezek a nyomásváltozások közvetítőközeg nélkül nem képesek haladni, így a világűrben senki nem hallaná a kiáltásunkat. Azonban a hang terjedhet fán, fémen, papíron, műanyagon, vízen, kén-savon és szinte bármely más közvetítő közegen keresztül. A legtöbbször a légkör segítségével jut el a hang a fülünkbe.
A hangot a víz kifelé haladó hullámaihoz hasonlónak lehet elképzelni, azokhoz a gyűrűkhöz hasonlónak, amik egy kavics vízbe dobásával keletkeznek egy tavacskán. Bármely állat, ideértve az emberi lényt is, füle arra van tervezve, hogy észrevegye a hanghullámok okozta nyomáskülönbsé-geket, és továbbítsák az agyba, ahol mint hangok kerülnek tolmácsolásra. Hasonlóan a többihez, a hang hullámainak is van frekvenciája, így mérhetők hertzben (ciklus per másodperc).
A fényhullámok az elektromágneses spektrum részét képezik. Minden elektromágneses hul-lám a napokhoz hasonló testekből ered. Az ilyen testekből kilökődött töltött elemi részecskék keltik ezeket, amik nagy távolságokat képesek megtenni, hogy elérjenek bennünket itt a Földön. Az elekt-romágneses hullámok a nagyon nagy frekvenciájú rövidhullámú gammasugaraktól a rendkívül ala-csony frekvenciájú hosszúhullámú rádióhullámokig sok rezgésszámot fednek le. Az elektromágne-ses spektrum több részét fogta igába az emberiség, például a rádió-, televízió-, röntgensugár- és mikrohullámot, és így tovább. Maga az általunk lakott világ is csak az elektromágneses spektrum miatt szülte meg az életet. A növények nem tudnak élni fény nélkül, és ha nem lenne növényi élet, mi sem tudnánk létezni.
A látható fény csak egy formája a sugárzásnak, mely kis részét (körülbelül egy ezredét) al-kotja az elektromágneses spektrumnak; más teremtmények olyan részét is látják a látható spektrum-nak, melyet az emberek nem képesek érzékelni. Az emberek jellemzően a 4 x 1014 Hz és a 8,1 x 1014 Hz frekvenciák közé eső fényt képesek látni. Prizmával alkotórészeire bontva a fény színek tömegével szolgál, a spektrum egyik végén álló vöröstől a másik végén levő ibolyáig váltakozva. Bevett szokás ezeket a színeket vörösnek, narancsnak, sárgának, zöldnek, kéknek, sötétlilának és ibolyának nevezni, de a valóságban nem húzódik demarkációs vonal semelyik két szín között sem. A számítógép, melyen ezt a könyvet gépeltük, sok millió különböző szín produkálására képes.
Azért látunk színeket, mert a dolgok - élők és élettelenek -, melyekre a látható spektrum ré-szei rávetülnek, egyes részeket elnyelnek, más részeket visszavernek. A visszavert frekvenciák al-kotják a szemünkbe érkező fényt. Az ezekből a visszaverődésekből származó sugárzás szemünk re-ceptoraira hullik, melyek az információt agyunkba továbbítják, ahol is színként kerülnek tolmácso-lásra.
Az egyetlen valóságos kapcsolat a hanghullámok és a fényhullámok között az, hogy van frekvenciájuk és hullámhosszuk, ezért mérhetők ugyanazon a módon. Azonban, mint azt a 11. feje-zetben bemutattuk, a kapcsolat inkább fiziológiai szinten létezhet, mint fizikai tényként. Felveté-sünk szerint bármely biológiai entitás, akár mi magunk is, mely kifejleszt olyan érzékeket, mint a hallás, mely adott frekvenciaterületen működik, kifejleszthet más érzékeket is, mint a látás, olyan frekvenciákban, melyek rezonáns kapcsolatban állnak a hanghullámokkal.
A rezonanciát úgy lehet egyszerűen elmagyarázni, hogy veszünk egy embert, aki egy szobá-ban járkál, és van nála egy hangvilla, mondjuk 440 Hz rezgésre behangolva. Ha a hangvillát meg-ütik, és van a szobában egy csomó másik meg nem szólaltatott hangvilla, akkor némelyikük való-színűleg rezgésbe kezd, látszólag magától. Tegyük fel, hogy vannak olyan hangvillák a szobában, melyek 220 Hz és 880 Hz közötti rezgésre vannak behangolva. Ezek mindegyike frekvenciakapcso-latban áll a 440 Hz-es villával. Zenei kifejezéssel élve a 440 Hz-es hangvilla azt a hangot fogja lét-rehozni, melyet a zongorán a középső C alatti A-ként ismerünk; a 220 Hz is A hang, de egy oktáv-val lejjebb, és a 880 Hz újra csak A, de ezúttal egy oktávval feljebb. A frekvencia ilyen kettőzését vagy felezését „oktávnak” nevezik, legalábbis a nyugati zenében. A hangvilla, melyet megütünk, szimpatikus rezonanciát hoz létre a többi hangvillával a szobában, ezért szólalnak meg.
Van két jelentős tényező a látható fénnyel kapcsolatban, mely bizonyos szinten összekötni látszik a hanggal, és különösen a zenével. Először is, az elektromágneses spektrum látható fény által elfoglalt része körülbelül a 4 x 1014 Hz-től a 8,1 x 1014 Hz-ig terjed. Ez a frekvencia megduplázódá-sát jelenti, tehát zenei kifejezéssel élve oktávnak lehet nevezni. A második kapcsolat akkor tűnik fel, ha valaki a zenei hangok és a látható fény frekvenciája különbségét veszi szemügyre. A megalitikus C-nek nevezett hang, ami 558 Hz, ha 40-szer megduplázásra kerül, elvisz bennünket egy olyan frekvenciához, mely az elektromágneses spektrum látható tartományában található. Frek-vencia vonatkozásában a negyven duplázás, vagy oktáv felfelé az 558 Hz-et 6,13527 x 1014 Hz-cé teszi, ami kék színt jelent, és pont az emberi látás közepén jelenik meg frekvenciaként kifejezve.
Talán nincs olyan kézzelfogható kapcsolat a megalitikus C hangjegy és a kék szín között, ami a fizika korlátai közé szorítható, de az lehetséges, hogy az agy a hangot és a fényt hasonló mó-don kezeli. Ennélfogva lehetséges, hogy semmiféle véletlen nincs abban, hogy úgy fejlődtünk, hogy olyan színeket lássunk, amelyek frekvenciái rezonáns kapcsolatban állnak a hangokkal, amelyeket hallunk.

5. FÜGGELÉK
A phaisztoszi korong és a megalitikus év

A 2. fejezetben elmagyaráztuk a módszert, mellyel szerintünk megalitikus őseink sokszoro-sították a félmegalitikus yardos ingát a már meghatározott geodéziai megalitikus yard hitelesítése végett.
Minden rendelkezésre álló bizonyíték a felé a tény felé mutat, hogy nem csillagot és ingát használtak a megalitikus korszak csillagász papjai, ahogy először gondoltuk, hanem az ingát és a Vénusz bolygót. Azonban az ilyesfajta technika azon a bizonyos tudáson nyugszik, hogy a Vénusz bolygó komplex mozgásai során mely „napok” alkalmasok az eljáráshoz.
Egyes olvasókban felvetődhet, ahogyan bennünk is felvetődött, hogy egy ilyen rendszerben a legkisebb szabálytalanság is hatalmas hibákhoz vezethet a bármely Vénusz-ciklusban használatos pontos napok megállapításában, mert a Vénuszciklusok nyilvántartásba nem vett csúszásai az idők során téves eredményekre vezethetnek. Alexander Thom kimutatta, hogy az általa megfigyelt igen szűk tűréshatárokon belül a megalitikus yard figyelemreméltóan egyenletes maradt, valószínűleg nem kevesebb, mint 2000 éven át. Feltevésünk szerint a megalitikus építők kétféle válasszal rendel-keztek erre a problémára, melyek közül az első az, hogy tudták, hogy a leghosszabb félmegalitikus yardos inga, melyre a Vénusz megfigyelésével szert tettek, az, amelyiket keresték. Azonban éppen ilyen fontossága lehetett a „valódi” év ismeretének, maguknak a Vénusz-ciklusoknak némi megis-merésével együtt.
Az, ahogyan a Vénusz-ciklus összekapcsolódott a Földével, nagy jelentősséggel bírt e régi naptárkészítők számára. Észre kellett venniük, hogy minden öt „látszólag” teljes Vénusz-ciklus alatt nyolc földi év telik el. Ezt azonban csak akkor lehet teljességében felfogni, ha ismerik a földi év tényleges hosszát. Ez még modern naptár használatával is némileg félrevezető lehet.
Jelenleg egy olyan eléggé kevert korrekciós rendszert használunk, mely a római kor óta fo-kozatosan fejlődött ki. Az első teendő az, hogy a polgári naptárhoz négyévente egy plusz napot hozzá kell adni - ez aztán szökőévként válik ismertté. Azonban ez az eljárás nem elég pontos, és mivel túlkompenzál, nem szoktunk a századik években szökőévet tartani - hacsak nem ezredik évről van szó. Bár ez a rendszer rutincélokra jó, és hosszú időn keresztül rendben tartja saját magát, bár-mely adott ponton elég pontatlanná válhat, akár egy napnál többel is.
A dolgok ilyen állása valódi bonyodalmakat okozhatott egy kultúrának, mely kénytelen volt szigorúan venni az igazi évet, és ez a tény önmagában hajlamossá tesz azt felvetni, hogy megalitikus őseink igen pontos naptárt készítettek maguknak. Valójában létezik arra bizonyíték, hogy így történt.
Hipotézisünk azt sugallja, hogy a megalitikus polgári év 366 nap hosszú volt, ami valódi év vonatkozásában még a mi 365 napos évünknél is elrugaszkodottabbnak látszik, de igazából a kom-penzációs technika az, ami számít, mely arra készült, hogy összehozza a polgári évet és az igazi évet.
Az idő, melyet Alan a phaisztoszi korong tanulmányozására fordított, határozottan azt su-gallta, hogy 366 napos évre tervezték. A phaisztoszi korongot az a civilizáció készítette

 

A phaisztoszi korong, A oldal

Krétán, melyet ma minósziként ismerünk, és körülbelül i. e. 2000-ben jött létre. Phaisztosz minószi palotája romjai között találták Kréta déli részén, és jelenleg a közeli Heraklion Múzeumban őrzik.
A korong kiégetett agyagból készült. Kiégetés előtt mindkét oldalára spirálvonalakat karcol-tak, melyek belsejében hieroglifikus karakterek csoportja áll, melyeket pecsétek vagy nyomóformák használatával nyomtak az agyagba. Fentebb bemutatjuk a phaisztoszi korong két oldalát.

 

A phaisztoszi korong, B oldal

Nyelvészek és más érdeklődők évekig próbálták lefordítani a phaisztoszi korong mondaniva-lóját, és néhány bátor kísérlet ellenére az általános vélekedés szerint mind kudarcot vallottak. Az ok elég egyszerű. Fogalmunk sincs, hogy milyen nyelven beszéltek a minószi Krétán, és enélkül, vagy valamiféle „rosette-i kő” nélkül a karakterek lefordítása lehetetlennek tűnik.
Nem annyira az érdekelte Alant, hogy mit mondhatnak a karakterek, hanem hogy milyen számban vannak jelen a korong két oldalán, és hogy e számok hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz. Az első figyelemre méltó tény az, hogy a karakterek spirálokon belülre esnek. Sok kutató jelenleg úgy véli, hogy vannak alkalmak, mikor a spirálokat arra szánták, hogy a Nap az év során megtett útját jelöljék, ahogy azoknak a spiráloknak az esetében felmerült, melyeket az írországi Boyne-völgyi Newgrange-ben faragtak ki. Ez volt az első arra utaló nyom, hogy a phaisztoszi korong nap-tárféleség lehet.
Sokévnyi kutatás és egy egész könyv kellett ahhoz, hogy Alan elmagyarázza, hogy mit fede-zett fel, részben azért, mert a phaisztoszi korong egy sokoldalú számítási segédeszköz, bár van egy meghatározott feladat, melyet egészen zseniálisan végez. A korong A oldalán 123 hieroglifa van, a B oldalon pedig 119. Ha ezeket mondanivalójuktól függetlenül egyszerűen csak jelzéseknek tekint-jük, akkor a korongot olyan „második naptárként” lehet bemutatni, melyet kimondottan azért készí-tettek, hogy együtt haladva a 366 napos naptárral meghatározza az időpontokat, mikor kompenzáci-ót kell végrehajtani a 366 napos év és az igazi év összeegyeztetése végett.
A korong fentebb leírt használatának eljárásmódja nagyon egyszerű. Az A oldal minden szimbólumát a legvalószínűbben középről kifelé és egyesével naponta számba kell venni, míg a spi-rál végére nem érünk. Mindezek a szimbólumok, összességében 123, hozzásorolódnak a korong B oldala közepében levő szimbólumhoz. Most újra számba kell venni az A oldal összes szimbólumát, és ezúttal a B oldal második szimbólumához sorolni. Az eljárást addig kell ismételgetni, míg a B oldal mind a 119 szimbólumára eltelik 123 nap. A korongon jelzett napok teljes száma 14 637. Ez nagyon közel áll a negyven 366 napból álló évhez, ami összességében 14 640 nap volna. A korong valószínűleg folytonos, és egyszerűen a ciklusok újabb sorozatába kezd, de mintha előre akarták volna jelezni, hogy milyen fontos ez a negyvenéves periódus, a korong alkotói hozzátettek három pontot a spirál végéhez, hogy jelezzék a három napot, ami a teljes 40 éves ciklus 14 640 napjához hiányzik. (A pontok azért voltak jelen, hogy „demonstrálják” a teljes 40 éves ciklust, de nem kerül-tek felhasználásra a naptári körben az előbb elmagyarázott módon.)
A rendszer zsenialitása abban áll, hogy közli a korong használóival, hogy mikor van szükség a rituális és valódi év között felhalmozódott pontatlanságok kompenzálására. A kulcsfontosságú időszak a 4 x 123 (492) nap, mikor is egy napot szó szerint elvettek a rituális 366 napos naptárból. Mintha az a nap soha nem is létezett volna. A mi fogalmaink szerint ez olyan, mintha a naptár át-ugorna például március 1-jéről március 3-ra.
Nem tudunk jobb módszert találni a 366 napos év kiegyenlítésére, mint 492 naponként le-vonni 1 napot. Egy ilyen eljárás a polgári naptárt és a valódi naptárt jóval több, mint 3000 évig összhangban fogja tartani anélkül, hogy bármi más módosításra szükség lenne. Ez fenomenális tel-jesítmény, és bármely szemlélődő kénytelen lenne elismerni, hogy ez szebb és pontosabb, mint a ma általunk használt rendszer.
A phaisztoszi korong ennél a kis csodánál sokkal többre is képes, és szinte biztos, hogy van-nak egyéb tulajdonságai is, melyeket még nem ismertünk fel. Mindaz, ami erről ismertté vált, a Bronzkori számítógéplemez (The Bronze Age Computer Disc) című könyvben került részletezésre. Azonban a 123 napos, vagy ebben az összefüggésben helyesebben a 492 napos alternatív naptár léte hívta fel Alan figyelmét arra, amit már amúgy is gyanított, hogy Krétán 366 napból állt az év.
Ez a kompenzációs mód megakadályozza, hogy a nap 0,75 részénél nagyobb különbség le-gyen valaha is a polgári év és a valódi év között, és még ez a pontatlanság sem állhat fenn tovább, mint maximum 126 nap. Saját naptárunk jóval nagyobb eltérései ebben a rendszerben egyszerűen fel sem merülhetnek.
A phaisztoszi korong másik tulajdonsága az, hogy a Merkúr és a Vénusz bolygók viselkedé-sének és mozgásainak rendkívül pontos kalendáriumaként szolgál. Ha a hieroglifákat modern szám-jegyekre cseréljük, akkor amit kapunk, az egy igen pontos planetáris számolótábla. Ez annyira nyil-vánvalónak bizonyult, hogy Alan hamarosan elkezdett felismerni egy gyakorlati elvet, különösen a Vénusz bolygó esetében, amit a korábbiakban nem vett észre. 366 napos évek használata esetén a szabály így szól: bármely ma lezajló Vénusz-jelenség 40 nap híján 40 év múlva újra meg fog tör-ténni. Azok számára, akik jártasak voltak a koronggal nyilvántartott eljárásokban, gyerekjáték lehe-tett katalogizálni és emlékezetben tartani azokat az időpontokat, amikor a Vénuszt a pontos megalitikus yard eléréséhez lehet használni. Bár az eljárás sima, a magyarázata nem az, és tekintet-be véve azt, hogy ez a könyv nem áll közveden kapcsolatban a phaisztoszi korong kutatásával, azoknak az érdeklődő olvasóknak, akik szeretnének többet tudni, a Bronzkori számítógéplemez cí-mű könyvet ajánljuk.

6. FÜGGELÉK
Az elképesztő árpaszem

A sumer és óbabiloni mérési rendszerek modern ismerete olyan szakértők rekonstrukcióin alapszik, akik sok ékírásos szöveget tanulmányoztak, melyeket agyagtáblácskákon találtak ősi vá-rosok romjai közt Mezopotámiában. Mint sok más hosszú életű kultúra esetében, a „Termékeny Félholdban” használt különböző hosszmértékek, súlyok és térfogatok iszonyúan bonyolultak tudnak lenni, ahol az egyes hosszokat vagy súlyokat gyakran egyes árucikkeknek tartották fenn. Azonban, ahogy azt a 4. fejezetben felvetettük, vannak bizonyos súlyok és mértékek, amiket standardnek használtak, és amelyek az idők során nem változtak jelentős mértékben. Livio C. Stecchini profesz-szor szerint ezek az egységek a sumer korszakból származnak, körülbelül i. e. 1800-ból.
A legkisebb, sumerokhoz és babiloniakhoz kapcsolódó egység a „se” volt, melynek jelentése „árpamag”. 6 se tett ki egy su-szit, és 360 se egy kettős kust. A mezopotámiai mértékismeret leg-több szakértője nem vitatná ezeket a számadatokat, és ésszerűnek tekintettük, hogy a se, vagy árpa-szem, mint a hosszúság, súly és térfogat legkisebb egysége, tökéletes kiindulópontja lehet az egész rendszer megismerésének. Némiképp meglepődtünk, mikor a kutatási terület egyik szakértője, mi-kor további információkat kértünk az árpamagról, mint sumer mértékegységről, a következő módon válaszolt e-mailben:

„Az árpát nem kell ténylegesen árpaszemeknek venni, inkább számolási megfelelőnek tekin-tendő.”

Úgy reagáltunk, hogy megőriztük elfogulatlanságunkat abban a kérdésben, hogy az ősrégi természettudósok tényleg arra gondoltak-e, amit mondtak, vagy ez valójában valami picinek lehetett a beceneve.
Ez a standard „számolási megfelelő” elmélet teljesen érthető, hiszen a brit és sok európai mérési rendszerben fogalomként létezett a „szemer” egészen a metrikus rendszer bevezetéséig. Bri-tanniában a szemer eredetileg igazi árpaszem volt, bár bizonyos célokra búzaszemet használtak. A brit és sok nyugat-európai rendszerben a szemer végül szabványegységgé vált, gyakran nagy elté-rést mutatva a szerény magtól, melytől eredetét nyerte.
A másik ok, ami miatt sok régész tagadja, hogy a sumerok valódi árpaszemre gondoltak vol-na, olyan információhoz kapcsolódik, amellyel a sumer kockával kapcsolatos munkánk során fog-lalkoztunk, a 4. fejezetben. A feltételezett probléma abban a tényben rejlik, hogy 180 x 60 az árpa-magok száma, melyek akár a manában (súly), akár a szilában (térfogat) található. Az árpamagot súlyegységként használva semmiképpen sem állhat így a dolog, mivel egy mana körülbelül 500 gramm, egy szila pedig egy liter, melyről úgy tájékoztattak, hogy majdnem pontosan egy kilo-gramm. Ennek ellenére kötelességünknek éreztük, hogy közelebbről megvizsgáljuk ezt a mezopo-támiai sét, vagy árpamagot. Megtudtuk a szövegekből, hogy a kus (könyök) állítólag 180 árpaszem értékkel rendelkezett. Mikor mi magunk próbára tettük a kísérletet, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a szakértők miért vetették el a múltban az árpamagot, mint a rendszer realitását. Ha azt vesz-szük, hogy a kus körülbelül fél méternek számított, akkor az egyes árpaszemeknek 2,77 milliméter-nek kellene lennie. Kísérleteink kimutatták, hogy a modern árpamag hosszában fektetve 8,46 milli-méter adagot mutat. Akár ennyiben is hagyhattuk volna, de úgy döntöttünk, hogy lemérjük az árpa-szem minden kiterjedését. Ha a magokat kilyukasztjuk, és igen finom fonálra fűzzük, mint egy nyakláncot, a magok az oldalukon lesznek. Mi nem fűztük a szemeket, hanem sorban egy kétoldalú ragasztószalagra fektettük. Ennek a során felfedeztük, hogy hihetetlenül jó összhangot mutatnak a sumer/babiloni modellel, és valóban közel 180 árpaszem van átlagosan a kusban!
A kust 49,94 milliméter hosszúnak véve az egyes árpaszemeknek 2,77 millimétert kellene mutatni. Modern árpaszemekből álló mintánk (kis és nagy szemeket egyaránt véledenszerűen és több példa során használva) adagos szélessége 2,81 mm körül mozgott, jellemzően kusonként több mint 177-et adva. Ez hihetedenül megközelíti a hipotetikus sumer modellt, és mintha arra utalna, hogy a mi árpamagjaink, legalábbis fizikai méret értelemben nem térnek el nagyon a sumer példák-tól.
E ponton az az elmélet, hogy az „árpamag” csak egy szó volt, melyet a sumerok „számolási megfelelőnek” használtak, már sokkal kevésbé látszott valószínűnek. Mikor azon gondolkodtunk, hogy a sumerok és babiloniak a horizontot (mint minden kört) 360 fokra osztották, rájöttünk, hogy csak pár szemmel kéne több ahhoz, hogy ívbe rendezve kört formáljunk. Kiderült, hogy egy 360 árpaszemes kör valójában egy kettős kus hosszúságú - tehát minden mag pontosan e kör egy foká-val egyezett meg. íme egy újabb példája a sumer gondolkodásnak, melyben a kör a körben táncra perdült a 360-on alapuló számmintázattal.
Ezután a magok súlyára fordítottuk figyelmünket. Hogy megismerjük a mana néven számon tartott alapegység „tervezett” súlyát, elvégeztük a 4. fejezetben körvonalazott számítást, a kus hosz-szának egyötödét véve azzal kockát készítettünk. A kus 49,94 centiméter, az ötöde pedig 9,988 cen-timéter. Az ilyen kocka 996,404 köbcentiméteres lesz. A metrikus rendszer szerint egy ilyen kocka 996,4 gramm súlyú vizet tartalmazna.
Az ékírásos szövegek (vagy legalábbis standard fordításaik) szerint teljességében 180 x 60 = 10 800 árpaszemnek kellene lenni egy manában. Azt már tudtuk, hogy a mana súlya pontosan fele a sziláénak, és hogy a szila az, amit az egyötöd kusos kockával hozunk létre. Egyszerűen kifejtve ez azt jelenti, hogy a mana értéke a fele az egyötöd kusos kockáénak, így arra lehet számítani, 498,2 grammot fog visszaadni. Ha ez a súly 180 x 60 = 10 800 árpaszemből áll össze, akkor a szemeknek egyenként 46 milligramm súlyúnak kell lenni.
Ezután saját árpamagjaink súlyát lemértük egy egyszerű, de pontos mérlegen. Az egyik ser-penyőbe egygrammos súlyt helyeztünk, a másikba pedig magokat kezdtünk pakolni, kicsit és na-gyot egyaránt, míg a mérleg pontos egyensúlyba nem állt. Az eljárást sokszor megismételtük, hogy nagyon jó átlagot kapjunk az árpaszemek számáról, melyek az egygrammos súly kiegyensúlyozásá-hoz szükségesek. Az eredmény 21,5 szem lett, ami azt jelenti, hogy árpamagjaink átlag 46,5 milli-grammot nyomnak. A teljesség kedvéért ezt független számadatokkal is visszaellenőriztük, melye-ket az 1979-es angol aratásból vettünk, mely árpaszemenként átlag 45 milligrammot eredményezett. Mind a mi adataink, mind az 1979-es aratáséi annyira közelében voltak a várakozás szerinti su-mer/babiloni rendszernek, hogy teljesen elképedtünk, mennyire kevéssé különbözik a mi árpánk at-tól, amit több mint 4000 évvel ezelőtt takarítottak be. A felfedezések eredményeképpen most már bízunk abban, hogy rekonstruálhatjuk, hogy milyennek szánták a sumer mérési rendszereket.
Saját kísérleteink alapján megítélve e rendszer létrehozói az árpakalász közepéből való nagy szemek és végeiből való kisebbek kombinációját használták. Hozzájutni egyetlen árpaszem megha-tározott súlyához a sumerok számára lehetetlen lehetett. Az egész rendszer a magok jeles számai köré épült, melyekkel a pontos adag könnyebben elérhető.
A rendszer szépségét egyszerűsége adja. A hosszúságegység (kus) eredetileg az egyszerű sumer másodperc periódusú ingából származott, de ugyanezt az egységet ésszerű pontossággal meg tudta határozni bármely vevő vagy eladó a piacon, ha egyszerűen felfűzött 360 árpaszemet egymás mellé. Zseniális gyorsszámoló eszköz.
Eszünkbe idéztük, hogy mit mondott a szakértő:

„Az árpát nem kell ténylegesen árpaszemnek venni, inkább számolási megfelelőnek tekin-tendő.”

Mostanra arra a biztos következtetésre jutottunk, hogy ez az állítás teljesen téves, hiszen még a modern árpaszemek is igen pontos ismétlését adják a sumer/babiloni súlyok minden aspektu-sának.
Mint a korábbiakban megjegyeztük, a szemek, mármint árpa- és búzaszemek használata még mindig léteznek a birodalmi mérési rendszerben. Ennek esetében a legkezdetlegesebb kísérlet is meg fog bárkit győzni, hogy a birodalmi rendszer által használt szemerek az évszázadok múlásával elszakadtak az eredeti búza- vagy árpaszemektől. Alapjában jelképekké váltak. E terület szakértői kétségtelenül arra a hitre jutottak, vagy azt a hitet tanították nekik, hogy ugyanez az igazság a sumer szemek vagy árpamagok esetében. Tisztelettel javasoljuk, hogy mindazok, akik a sumer súlyok és mértékek tanulmányozásával foglalkoznak, legalább egy időre feledkezzenek meg arról, amit tanul-tak, és maguk is tegyenek próbát ezekkel a kísérletekkel. Biztosak vagyunk abban, hogy ugyanezek-re a következtetésekre jutnak.

7. FÜGGELÉK
A megalitikus alapelv és a szabadkőművesség
Írta: Christopher Knight

Még 1976-ban csatlakoztam a szabadkőművességhez, annál az egyszerű oknál fogva, hogy meg akartam tudni, mivel is foglalkoznak ezek az emberek zárt ajtaik és elsötétített ablakaik mö-gött. Nem került sok időbe, míg rájöttem, hogy még a leginkább rangidős gyakorlóinak sincs lénye-gileg elképzelése sem arról, hogy honnan is származnak fura régi rituáléik, vagy hogy mi a jelenté-sük. 1989 és 2003 között kutatója és társszerzője lettem Robert Lomas szabadkőműves társammal négy könyvnek, elsőként a Hiram-kulcsnak, mely az első kísérleti jellegű és spekulatív próbálkozás volt a szabadkőművesség sok fokozata különös rituáléinak értelmezésére.
Ahogy kutatásunk egyre inkább összpontosult, Robert és én azon vettük észre magunkat, hogy messzebb és messzebb kerültünk vissza az időben, egész az Ószövetség koráig, és még azon is túl. Itt végül rábukkantunk arra, hogy a vallás és tudomány a Vénusz bolygó királlyá válásával és kőművesmunkával kapcsolatos tanulmányozásában és tiszteletében egyazon érme két oldalát képez-te. Britannia megalitikus emlékhelyeitől a jeruzsálemi templomig bizonyítékát találtuk a Vénusz gondos megfigyelésének, ami kapcsolatban állónak tűnik születéssel, halállal és feltámadással.
Egy szabadkőműves templom teljes elrendezése asztronómiailag megtervezett, a három fő tisztségviselőt keletre, délre és nyugatra helyezve el, a felkelő, déli és lenyugvó Nap jelzéseképpen. Keleten két hatalmas oszlop található, melyek Boász és Jáchin magában álló oszlopait jelképezik az Ószövetségből, akik az eredeti templomban, mely feltehetőleg Salamon királynak épült, a napfordu-lók napkeltéi észak/déli végleteit jelölték ki.
A tagjelölt a kőfaragó jelképe, és a szabadkőművesség legfontosabb, harmadik fokán szinte teljesen sötétben rituálisan „megölik” és feltámasztják, miközben a Vénusz bolygó szimbolikusan felkel keleten a Nap előtt.
Mint jelen könyv zárófejezetében említésre került, a kővel való építés kapcsolata csillagá-szati eseményekkel tárgykör központi szerepet tölt be ezekben a rituálékban, Istenre pedig a sza-badkőművesek mint a „Világegyetem Nagy Építészére” vagy a „Világegyetem Nagy Geometrikusá-ra” utalnak. A Teremtő ilyen formájú leírása az ég és Föld lemérésének fontosságát hangsúlyozza.
Bár ez a könyv nem áll közvetlen kapcsolatban a szabadkőművességgel, azt hiszem, véget vet személyes kutatásomnak, mert megoldva a megalitikus yard rejtélyének néhány részletét, Alan és én felfedeztük a szabadkőművesség mögötti inspirációt. A ma használatos kőműves rituálé azt állítja, hogy a rend valódi titka 3000 évvel ezelőtt elveszett, és póttitkokat hoztak létre az eredetiek visszaszerzése idejének eljöveteléig. Azt hiszem, ez az idő elérkezett.
A kép, mely öt könyv kutatómunkája és megírása során alakult ki, ahogy én látom, úgy fest, hogy valamiféle ismeretlen csoport több mint 5000 évvel ezelőtt megtanította Nyugat-Európa lakó-it, hogy hogyan kell olyan mértéket létrehozni,

 

XVIII. századi kőművespecsét, mely a világ és univerzumban elfoglalt helye lemérésének sarkalatos fontosságát ábrázolja. Az egyik oszlop a Földet, a másik az ég gömbjét tartja. A mérés szerszámai, a körző és derékszög a „G” betűt fogják körbe, ami az Istent, angolul God, más néven a „Világegyetem Nagy Geometrikusát” jelöli. Felül a Nap van és a Hold, a bolygókkal körülvéve. Középen a „Mindent Látó Szem”, mely elől soha senki elrejtőzni nem tud

melyet közvetlenül a Vénuszból, az „Ég Királynőjéből” vesznek. Ez az isteni egység, melyet megalitikus yardnak nevezett el újrafelfedezője, a civilizáció sarokkövének számított. Az ősi papság hatalma abban rejlett, hogy meg tudták munkálni a követ, értettek a csillagászathoz és képesek vol-tak a nyájat mértékkel ellátni.
Egy bizonyos ponton, valószínűleg jóval i. e. 2000 előtt a Mediterráneum kultúrái magukévá tették a Brit-szigetek megalitikus építői által használt geometria alapelveit. Ez a tudás Máltáról Kré-tára terjedt át és Fönícia városállamaiba, az általunk Izraelnek és Libanonnak ismert partvidékre. A minószi kultúra azért vette birtokába ezt az elvet, hogy létrehozza saját 366-os geometrián alapuló egységét, a föníciai tudás pedig Júda legfontosabb törzsétől eljutott a többi, később zsidókként is-mertté váló kánaánita törzscsoportokhoz.
A Brit-szigetekhez és Bretagne-hoz hasonlóan Máltán és Izraelben is állnak elszórtan megalitikus építmények, az Ótestamentumban pedig részletes bizonyítékai találhatóak annak, hogy hogyan adoptálódtak kánaánita rituálék a királlyá válásba. A zsidó államban hozzátársultak a királyi gyermekek ritualizált legyilkolásához, hogy biztosítsák uralkodásuk - mely nyilvánvalóan csak 40 évig tarthatott - isteni támogatását. Ez az említett, a Biblián végigvonuló 40 éves periódus nem kér-dés, hogy a Vénusz ciklusa - mely annyira megbízható, hogy tökéletes naptárként és óraként szolgál - tanulmányozásával áll kapcsolatban.
A Hiram könyvében leírt mechanizmusok segítségével a templomos lovagrend maradékai mentették át, akik a XIV. század kezdetén, mikor szerencséjük elfogytával menekülniük kellett Fü-löp francia király és V. Kelemen pápa elől, átvitték rituáléikat Skóciába. A bolygó néhány biztonsá-gos helye egyike volt ez, mivel a skótok királyát, Róbert Bruce-t a közelmúltban közösítette ki az egyház.
Skócia örökletes Nagy Kőművesmestereiként a valaha nagy hatalommal bíró St. Clair család viselte gondját ennek az ősi tudásnak, míg el nem jött az ideje annak, hogy biztonsággal lehessen egy új rendet létrehozni, melyet ma szabadkőművességként ismerünk. Az alkalom 1601-ben érke-zett el, mikor egy skót szabadkőműves (Skóciai VI. Jakab) I. Jakab néven Anglia királya lett, de ki-csit több mint egy évszázad elteltével, amint háború tört ki a skóciai jakobitákkal, a szabadkőmű-vesség bujkálni kényszerült Londonban.
1715-ben egy jakobita hadsereg mélyen benyomult Angliába, és az angol szabadkőművesek kezdték elhagyni páholyaikat (találkozóhelyeiket) attól való félelmükben, hogy az ellenség támoga-tóinak tarthatják őket. Két évvel később londoni páholyok kis csoportja egyesítette erőit, hogy meg-próbálja megmenteni a rendet a küszöbönálló pusztulástól. Ezt olyan módon tették, hogy új nagy-páholyt hoztak létre, és megtagadtak minden arról szóló tudást, hogy honnan származik a szabad-kőművesség. Ez a tömeges amnézia bevált, és a szabadkőművesség jelentős nemzetközi szervezetté kezdte kinőni magát, melyben az Angol Egyesült Nagypáholy még mindig igényt tart eredeti befo-lyására.
A hivatalos irányvonal ma még mindig az, hogy „Semmit sem tudunk arról, ami 1717 előtt történt”, férfiak (és nők) százezrei pedig szerte a világon történelem előtti rituálékat játszanak végig csillagászatilag tervezett templomaikban a Vénusz bolygó fénye alatt, miközben a Világegyetem Nagy Geometrikusához imádkoznak.
Keresztények, zsidók, muszlimok, hinduk és mások jönnek össze, hogy osztozzanak a kő-megmunkálás helyettesítő titkaiban, a mérési technikákban és a Világegyetem Nagy Építésze művei iránti közös tiszteletben.
De a szabadkőművesség haldoklik. Attól a pillanattól fogva haldoklik, mikor elkezdtük megérteni az eredeti titkok természetét: a mértékegységekét, melyek igazán leírják az eget és Földet egyaránt.