Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EDGÁR WALLACE: A KALANDOR

2010.11.15

EDGÁR WALLACE: A KALANDOR
KRIMI

Scannelte és javította Németh Miklós 2003. április

Egy hajlott  derekú öregember  lépett ki a házból. Sietség nélkül
végigballagott  a  kerten,  közben  fel  szedegette  a  lehullott
faleveleket, amelyek  bántották a  szemét. Odament  hozzájuk,  és
fejét meghajtva, közölte:
- Tálalva van, mylord.
A tábornok a botjára támaszkodva felkelt.
- Tálalva  van, Káté  - ismételte ünnepélyesen és megfogva egymás
kezét, visszamentek  a házba.  Sertéscomb volt  ebédre, ami ilyen
forró júniusi  napon egy  cseppet se  volt éppen  csábító,  de  a
tábornok és  unokája becsülettel  hozzáláttak, és tovább vitáztak
arról a  tárgyról, ami  az öreg  generális szemében  a legnagyobb
dolog volt az egész civilizációban.
Fölösleges mondani, hogy Sir Shaun Masserfield tábornok tekintély
volt a maga tudományában. Könyveit, különösen A modern tüzérség a
stratégia alapelvei szerint című munkáját a világ minden nyelvére
lefordították.
Éveken keresztül  a hadügyminisztérium  egyik osztályának  főnöke
volt, és  legalább két  könyvét kézikönyvül  használta  az  olasz
hadsereg. A kislány némán hallgatta, amint az öregúr egyre jobban
belemelegedett kedves  tárgyába: hogy  s mint esett Schwarzenberg
győzelme Napóleon  fölött, meg a többi csodálatos csaták, amelyek
az 1814-i fegyverszünetre vezettek, aztán pedig...
- De  mennyi veszteség árán! - mondta a lány. Az öreg nagy szemet
meresztett rá.
- Veszteség árán! - csattant fel -, aztán mi veszett el?
- Élet, pénz, minden - felelte a lány.
- Rövideszű kis csacsi vagy - dörmögte az öreg. - Tizenhárom éves
fejjel mit is tudhatsz te erről!
- Westhanger ezredes azt mondja...
- Westhanger  ezredes bolond meg gézengúz! - pattogott az öreg. -
Csak nagyobb bolond, nagyobb gézengúz, mint az apád - tette hozzá
még dühösen.  - Minden  Westhanger bolond és Molly Maguires is. A
fene essen  beléjük! Ha a fogunk gyémántból volna, te bezzeg csak
kását ehetnél, egy fogad se lenne!
A  kislány   nyugodtan  végighallgatta  az  öregúr  kifakadá-sait
legközelebbi rokonai ellen.
- Westhanger ezredes azt mondja - folytatta tovább -, hogyha mind
azt a tehetséget, amit a háborúra pazaroltak...
-  Ő   ugyan  édeskeveset  pazarolt  rá  -  csúfolódott  az  öreg
generális. - Szemtelen rezervista!
- Ej ugyan, hisz tényleges tiszt! - javította ki a kislány.
- Hát  a hadseregnek  egy csepp  oka sincs  büszkélkedni  vele  -
vágott vissza a generális, kése nyelével dobolva az asztalon. - Ő
beszél stratégiáról? Ó, a szegény ostoba!
Katharine nevetve rázta a fejét.
- Szó  sincs róla,  generális uram  - másképpen nem is szólította
soha a  nagyapját -,  hogy a  stratégiáról  beszélt  volna.  Csak
annyit mondott,  mennyi élet,  pénz és minden egyéb pusztult el a
háborúkban.
- És először is az ő pénze, arra megesküdhetnék.
- Élet  és minden  egyéb -  mondta  a  leány  ügyet  se  vetve  a
közbeszólásra  -,   amikor  mindazt  a  tudományt  és  ügyességet
pénzszerzésre lehetett volna fordítani.
- Pénzszerzésre!  - mondta  diadalmaskodva a  generális. -  Éppen
olyan fából  faragott bolondok  a Westhangerek.  Ő se tudna pénzt
szerezni a  stratégiával, de  mással se. A jó ég a megmondhatója,
mi lesz veled, ha én meghalok, mert ez a birtok a testvérem fiára
száll, arra  a nyomorult  csúszómászó ír  Krisztustagadóra, és az
apád éppúgy  nem tud  téged eltartani,  mint ahogy  én nem  tudok
becstelen lenni.
Levágott még  egy jó vastag szeletet a sertéscombból, csak azután
szólalt meg.  Szinte kíváncsiskodva kérdezte meg unokáját, mintha
előbb jól megforgatta volna a fejében a szót:
- A stratégia tudománya hogy segíthet valakit a pénzszerzésben? -
kérdezte.
A leány  előbb gyűrűbe  göngyölítette az  asztalkendőjét, mielőtt
felelt.
- Sok útja-módja van annak - mondta nyugodtan -, de azt éppen nem
gondolnám, hogy  Westhanger ezredes vagy az apám értené a módját.
Ők  nem  olyan  nagy  stratégák,  mint  mi  -  tette  hozzá  nagy
lelkinyugalommal.
Az öreg generális kuncogott.
- Mint mi! - ismételte - hát te hogy szereznél pénzt vele?
Katharine Westhanger megcsóválta a fejét.
- Igazán magam sem tudnám megmondani - felelte -, olyan sok útja-
módja van.
- Mondj csak egyet - biztatta a generális és hátralökte a székét.
- Jó  - szólt  Katé vontatottan.  - Tegyük  fel,  hogy  Terence-t
elküldjük a  vasúti állomásra,  ő meg  levette a  kerék agyáról a
kocsikenőcsös kupakot,  és mire  eljut az országúton egy kicsivel
túl az O'Gorman villán, leesik a kerék. Mitévő lesz most Terence?
- Kate  felnézett a  menynyezetre és  vontatott,  nyugodt  hangon
csendesen kidolgozta a helyzet minden mozzanatát.
- Először  is Terence  visszamegy az  O'Gorman villába,  ahol  az
őrnagy kulcsárja kölcsönadja neki az új nagy kocsit.
- Szép,  szép, de azt mi kölcsön kérhetnénk más módon is - mondta
a generális -, akkor pedig mirevaló ez az egész bolondéria?
- Ország-világ tudná, hogy mi csak azért kértük kölcsön a híníót,
mert szédíteni akartuk azt az urat, aki most jön Dublinből és meg
akarja venni generális uram képeit.
- Hát  azt meg  honnan tudod,  hogy el  akarom adni a képeimet? -
kérdezte a generális élesen.
Ebben a  dologban nagyon  érzékeny volt.  A két Van Dyck, amely a
ház szegényes halljában lógott, értékes tárgyainak végső maradéka
volt.  Csak   az  kényszerítette,   hogy  kész  volt  megválni  a
Masserfield-vagyon ereklyéitől, mert bizonyos mexikói részvények,
amelyekbe  évekkel   azelőtt  belefektette  a  pénzét,  egyszerre
elértéktelenedtek, amiatt aztán megcsappant a jövedelme.
- Honnan tudom? - felelte Katé. - Hát a hadvezér honnan tudja, mi
történik ott, ahová pedig nem lát?
- Kémkedtél - mondta ki a vádat a generális, de Katé csak a fejét
csóválta.
- O'Gorman  villa tájékán  találkozunk vele.  elmegyünk az őrnagy
pompás villájába,  megkérdezzük, itthon  van-e az  őrnagy úr, aki
azonban mint  becsületes földesúrhoz illők, most a feleségével és
gyermekével együtt Eondcreban van.
-  Az   őrnagy  azt   mondta,  hogy  amíg  ő  távol  van,  bátran
használhatom a  házát. Nagyon  szép könyvtára van - szólt közbe a
generális.
- Vezessék  be azt  az urat  a könyvtárba, és mutassák meg neki a
könyveket,  A   képek  pedig   csak  várjanak  ott:  a  környezet
tudniillik  nagyon   sokat  jelent.   Mrs.  O'Shea,   az   őrnagy
házvezetőnője mindent megtesz a kedvemért.
- De hol van itt a stratégia? - kérdezte az öreg generális.
A lány elnevette magát.
- "Ha  a támadónak  sikerül az  ellenséget rákényszeríteni,  hogy
neki kedvező  terepen vívjon  csatát, az  olyan  előnyt  biztosít
számára..."
- Tulajdon  könyvemet  olvassa  a  fejemre  -  mondta  az  öregúr
kétségbeesetten -,  de minek  ez a titkolódzás? Mért ne mehetnénk
egyenesen Mrs.  O'Shea-hez, és  miért  ne  mondhatnánk  meg  neki
kereken, mit akarunk?
-  Akkor  feltett  szándékunk  volna  ott  lenni,  így  meg  csak
véletlenségből vetődtünk  oda  -  felelte  a  lány  a  legnagyobb
biztonsággal. -  Ha feltett  szándékunk volt  odamenni, akkor  az
ellenség  megtudja,   mert   akkor   kényre-kedvre   ki   vagyunk
szolgáltatva Mrs.  O'Shea-nek, aki  akaratlanul is  elejthet  egy
áruló szót. Ha azonban véletlenségből vagyunk ott, jelenlétünk az
O'Gorman villában mindenki előtt érthető lesz.
- Agyafúrt  história -  mondta az öreg. - Káté, tebenned egy nagy
stratéga vagy nagy bűnös veszett el.
A lány felkelt, és lehúzta a szoknyáját vékony lábára.
- Gondolom, még nem veszett el semmi - jegyezte meg kedvesen.

Ez  a   történet  csak   egy  rövid,  gyors  pillantás  Katharine
Westhanger gyermekkorára. Szinte egész gyermekkorát az öreg Shaun
Masserfield társaságában  töltötte, mert  nem éppen  legjobb hírű
apjának és  éppoly kétes  életű nagybátyjának  a látogatásai csak
ritkán zavarták,  akkor is  jókora időközök  teltek el közben. Ők
voltak törvényes  gyámjai annak  a kis vagyonkának a megőrzésére,
amelyet  az  anyja  hagyott  rá,  de  az  öreg  generális  élt  a
gyanúperrel, a  lány meg  egészen biztosan  tudta, hogy "gyámjai"
már régesrég  a nyakára  hágtak a  pénzének, hanem azért időnként
mégis szükségesnek  látták,  hogy  legalább  látszatra  hébe-hóba
értekezzenek a lánnyal a vagyon dolgában.
Valójában egyedül élt, "Írországban tölti nevelőintézetben utolsó
éveit", amint  szapora beszédű  apja magyarázta  a dolgot.  Sokat
olvasott, sokat  gondolkozott, aztán  ott volt  nagyapja  bőséges
tapasztalata, abból  is sokat  tanult. Egy évvel az öregúr halála
előtt, amikor  Káté tizenötödik esztendejében járt, olyan esemény
történt, amely  valószínűleg mélyebben belenyúlt életének további
kialakulásába, mint bármi egyéb.
Volt a  házban egy mindenes, aki mindent végzett a ház körül: hol
kertész, hol  kocsis, hol  inas, szóval  Sir Shaun tótumfaktumja.
Terence, "talán  nem  is  volt  más  neve",  városi  ember  volt.
Dublinben született,  ott is élte le fiatal éveit. Akármi volt is
a hibája,  a lánynak  hűséges szolgája  volt, tűzbe is ment volna
érte és  ami földi halandótól kitelik, pillanatnyi habozás nélkül
megtette volna.
Egy délután  Káté  váratlan  látogatót  kapott:  egy  rendőrtiszt
kereste fel.  Nagyapja reumatikus fájdalmai miatt lefeküdt, így ő
fogadta  a   tisztet  a  szegényes  fogadószobában,  bekeretezett
fényképek és mahagóni bútorok között.
- Jó  napot, Miss Westhanger - köszönt a tiszt vidám mosollyal. -
Végtelenül sajnálom, hogy alkalmatlankodom, de egy kis ügyünk van
itt a környéken, gondoltam, talán segítségemre lehet.
Káté nagyon  jól tudta,  milyen  ügyben  kereskedhetik  a  tiszt,
mielőtt még megszólalt volna.
- Három  hét alatt  három rablás  történt  a  környéken,  egészen
bizonyos, hogy  ezt  csak  a  helyi  viszonyokkal  ismerős  ember
követhette el.  Betörtek O'Gorman őrnagy, Lord Pretherston és Mr.
Castlereigh  házába,   és  értékes  holmikat  vittek  el.  Minden
állomást szemmel tartunk, az országutakat is bejártuk, de se itt,
se máshol sem akadtunk idegenre.
- Talán  azt gondolja,  hogy a  nagyapám volt?  -  kérdezte  Káté
ártatlanul.
A tiszt elnevette magát.
- Azt  nem -  felelte -,  de az  lehetséges, hogy valaki más, aki
ebben a házban lakik.
- Én? - kérdezte Káté tettetett riadtsággal.
- Miss,  én kirakom  minden kártyám  az asztalra.  Azt hiszem, az
önök  embere,   Terence  a  bűnös.  Gondolom,  tudja  róla,  hogy
Dublinben már egyszer ült.
- Rablásért?
- Kisebb  lopásért -  felelte a  tiszt. -  Meg tudná mondani, hol
volt Terence a múlt éjjel?
Káté rábólintott: igen.
- Szinte  minden mozdulatát meg tudom mondani hat és tizenegy óra
között - felelte készségesen.
- Bocsásson  meg, ha  a  szavába  vágok;  a  rablást  tíz  órakor
követték el,  tehát ha  ön számot  tud adni Terence-ről, hol járt
kilenc és tíz között, az nekem tökéletesen elég.
- Tessék  helyet foglalni  uram -  szólt Káté és maga is leült. -
Kilenc órakor  vagy talán  inkább kilenc  óra előtt  tíz perccel,
mert az  ebédlőóra tíz percet siet, Terence behozta a vacsorámat.
A tábornok  úr már  ágyban volt,  Cas-sidy és  a  felesége  pedig
elmentek látogatóba Cassidy anyjához, aki beteg.
- Vagyis akkor csak ön és Terence voltak a házban?
- Meg a tábornok úr - mosolygott Káté -, de a tábornok már ágyban
volt. Fél tízkor Terence kiment, és háromnegyed tízkor csengettem
a  feketekávéért.   Emlékszem  rá,   hogy  a   csengő  nem  szólt
megfelelően, ezért  kimentem  a  konyhára  magam.  Mikor  Terence
behozta a  kávémat, én  már levelet  írtam, megkértem, várja meg,
míg befejezem, mert a csengő nem volt rendben és egy csepp kedvem
sem volt  újra lemenni a konyhára, mint az előbb a kávé miatt. Az
óra már  elütötte a  tízet, mikor bevégeztem a levelet, akkor egy
másikat írtam  Mullinsnak, a  fűszeresnek, amelyet  tíz  óra  tiz
perckor végeztem be. Akkor aztán Terence elment...
- Rendben van - szakította félbe a rendőrtiszt csalódott képpel -
, akkor  nem lehet  Terence a tettes, mert látták, amikor a rabló
tíz óra  előtt öt  perccel leugrott  Lord Pre-therston villájának
erkélyéről. Utána  lőttek,  amikor  ke-resztülszaladt  a  gyepen.
Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam. Hol van most Terence?
- Az istállóban. Behívjam?
A rendőrtiszt tétovázott.
-  Köszönöm,   nem  szükséges.   Szabad  még  arra  kérnem,  hogy
látogatásomról ne szóljon senkinek?
Káté az  ablakban  megvárta,  míg  a  rendőrtiszt  lóra  ült,  és
átugratva a  gyalogúton, elvágtatott  a csúf  országúton, amely a
faluba vezetett. Akkor csengetett. Az öreg szolga lépett be.
- Küldje be Terence-t, szükségem van rá - mondta.
Terence egy  kicsit aggodalmaskodva  lépett be.  Mosolygó  szemű,
simára fésült  hajú, karcsú  fiatalember  volt,  a  környékbeliek
szemében az egyik első gavallér.
- Csukja  be az  ajtót, Terence  - mondta  a lány higgadtan. - Mi
baja a kezének?
- Megvágtam,  mylady - felelte Terence a háta mögé dugva bekötött
kezét.
- Magát  meglőtték  -  mondta  Káté  nagy  nyugalommal  -,  magát
meglőtték,  amikor   végigrohant  Lord  Pretherston  kertjének  a
gyepjén. Hol dugdossa a rablott holmit?
Terence olyan fakó lett, mint a fal.
- Esküszöm...!
- Ne  legyen ostoba,  Terence - mondta a lány. - Mutassa meg, mit
lopott.
- Az  isten szerelmére,  miss, ne áruljon el! - kapkodott Terence
levegő után. - Elvesztettem az eszemet...
- Most  veszti el az eszét - mondta a lány hidegen. - Keljen fel.
Ne leplezze  le saját  magát. Mutassa  meg, hová  dugta a  lopott
holmikat. Az elmúlt éjjel nyolc órától fél tizenegyig házon kívül
töltötte az időt. Láttam az ablakból, mikor hazasompolygott.
A ház  mögött egy nagy szerszámosbódé állt, ahol a kerti munkások
a szerszámaikat  tartották. Volt  ott  egy  négyszögletes  gödör,
melyet ügyesen  takart egy  csapóajtó; amelyet teljesen elrejtett
egy ráállított  nagy szekrény.  A bódéba  csak  Terence-nek  volt
kulcsa, mindig csak ő lépett be a kis alkotmányba.
- Egy  egész hónapomba  került, míg  megástam és megerősítettem -
mondta Terence büszkeséggel.
Ennek  az  "értékőrző  széfnek"  a  mélyéből  Terence  három  kis
kézitáskát vett  elő. Kettő vadonatúj volt, a harmadikban a leány
megismerte nagyapja táskáját.
- Hozza  csak be  a házba  - mondta  Káté. A maga szobájába ment,
bevezette Terencet  is, aztán  becsukta  és  kulcsra  bezárta  az
ajtót.
- Most már lássuk, mije van.
Egész mutatós  kiállítás volt,  mert a  derék  férfiú  jó  munkát
végzett: a  zsákmány csakugyan  elképesztően nagy volt, különösen
ha  számba  vesszük,  hogy  a  java  rablásokat  igen  rövid  idő
leforgása alatt  hajtotta végre,  mielőtt  még  a  környék  észbe
kapott, és  mielőtt a  háziurak szükségesnek  látták volna,  hogy
jobban   vigyázzanak    ablakzáraikra   és    értékes   holmijaik
biztonságára.
Volt  a   rablott  holmik   között  egy   gyöngynyakék   és   egy
gyöngynyaklánc; Káté  megismerte bennük Mrs. O'Gor-man ékszereit.
Volt  aztán   két  jó   nyaláb  bankó   és  ameny-nyire   a  lány
megítélhette,  körülbelül   kétszáz  font   arany  is   egy   kis
bőrzacskóban.
- Aztán hogy tudna túladni az ékszereken? - kérdezte Káté.
A fiatalember  a szék  legszélén üldögélt  és savanyú áb-rázattal
csóválgatta elszontyolodott fejét.
- Az  már igaz, örökre rossz nap volt, mikor ide betettem a lábam
- sopánkodott Terence.
-  Hallgasson   ide,  szerencsétlen   flótás  -   mondta  a  lány
türelmetlenül -, hogy tud túladni az ékszereken?
-  Eladtam   volna  őket   Dublinben,  miss.   Ismerek  ott   egy
öregembert...
- Jó - mondta Káté.
Gyakorlott  ügyes  kézzel  kiszedte  az  ékszereket  és  gondosan
mindegyiket papírba burkolva beletette egy széles dobozba.
- Hol lakik Dublinben? Mi a címe? - kérdezte Te-rence-t.
Az gyanakodva nézett rá.
- A bátyámnál lakom - felelte.
- írja csak le ide a címét.
Elővett egy  ív papírt,  mire Terence  rövid habozás után odament
Káté kis íróasztalához, és nagy üggyel-bajjal leírta a címet.
- Most pedig töltse ki ezt a szállítólevelet - folytatta Káté.
Egy  papírdobozból  elővett  egy  sárga  postai  szállítólevelet,
megállt Terence  háta mögött,  úgy parancsolta,  mit írjon. Mikor
Terence végzett  az írással,  Káté leitatta  a szállítólevelet, a
rakás aranyból  kivett öt  fontot és  átadta neki.  Aztán  leült,
összekulcsolta  ölében   a  kezét,   két  szemét  pedig  keményen
rászegezte az emberre.
- Terence  - szólalt  meg Káté  -, ma este nyolc órakor indul egy
vonat Galway-ből Dublinbe. Ha gyalog megy, három órába kerül, míg
Galwey-be ér vagy befoghatja a pónit a kocsiba, elmehet kocsin és
otthagyja Donoghue-nál.
Terence-nek elállt szeme-szája, úgy rámeredt a lányra.
- Mi a szándéka, miss? - suttogta.
- Majd megküldöm magának ezeket a holmikat postacsomagban. Menjen
csak a  testvéréhez. Holnap  délután megkapja a csomagot - mondta
nagy nyugalommal. - Azt tanácsolom, adja el ezeket az ékszereket,
aztán tisztuljon  Írországból, amilyen  hirtelenében csak  tud. A
maga tehetségével  Amerikában  sokra  viheti.  Az  jó  hely  lesz
magának.
- Aztán  nem küld  rendőrért, miss?  -  kérdezte  Terence  hosszú
szünet után.
Káté tagadóan rázta a fejét.
Terence arcán lassankint agyafúrt mosoly terült szét. Az arcátlan
gondolat, amely  sekélyes  agyán  végigáradt,  egyszerre  világos
lett, amikor vigyorogva mondta:
- De aztán énmiattam bajba keveredhet, mylady.
Káté erre  tetőtől talpig  úgy végignézett  rajta,  hogy  Terence
összeroskadt gúnyos pillantása alatt.
- Nekem  is meg  lesz a hasznom, Terence - mondta Káté állhatatos
nyugalommal. - Elveszem a pénzt, az lesz az én részem.
Kihúzta az  asztala fiókját,  belesöpörte a csomó bankót és a kis
zacskó  aranyat,   aztán  visszacsattintotta  a  fiókot.  Terence
éktelen zavarában a fejéhez kapott.
- A  miss nyilván  tréfál! - dadogta. - Hiszen ha ráakadnak... Ha
én feljelenteném...
Káté felnevetett.
- Szedje  csak a  sátorfáját, Terence,  de gyorsan  - mondta Káté
higgadtan.  -   Ha  gyalog   megy,  lesz   három  órája,  azalatt
elgondolkozhat rajta, számíthat-e rá, hogy hisznek-e a szavában.
Hanem  Terence-nek  nem  volt  elég  három  óra,  hogy  kielégítő
megoldást találjon  a kérdésére.  Még egy  hét múlva  is ezzel  a
problémával küszködött  a hatalmas Cunard hajó fedélzetén, amikor
az  óriási   alkotmány  kisiklott   a  tengerre   a  queenstown-i
kikötőből.


Első fejezet
NYOLCVANHÁROM GYÖNGYSZEM

Lord Flanborough  megnyomta íróasztalán  a csengőt,  és  pontosan
három másodperc múlva ismét megnyomta, bár az inas fülkéje messze
esett a könyvtárszobától: nem sok híja lehetett az ötven yardnak,
és olyan  inas még  nem született  erre  a  világra,  aki  ekkora
távolságot három másodperc alatt megtett volna.
Hanem ezen  a napon  őlordságára olyan  fogvacogva gondolt minden
inasa, szobalánya  és  minden  teremtett  lélek  a  házban,  hogy
Sibble, a főkomornyik, öt másodperc alatt ott termett.
- Az ördögbe, miért nem felel, ha csengetek? - förmedt rá a gróf,
és rámeredt a kivörösödött arcú komornyikra.
Sibble nem  felelt, mert  tapasztalatból tudta, hogy ha a némaság
szemtelenség, a hangos szó tűrhetetlen arcátlanság lett volna.
Lord Flanborough  egy  kicsit  túlhaladt  már  a  közepes  koron,
vékonypénzű, kopasz,  gyomorbajos ember  volt.  Arca  közönséges,
jelentéktelen és  ha valaki  hasonlatosságot keresett volna közte
és azok  között a  derült képű  Feltonok és Flanboroughok között,
akiknek jó  néhány nemzedéke  nézett le a hosszú hallban a súlyos
keretekből, ki  szelíden, ki mogorván, ki pedig (mint a poétahős,
az első  báró Felton  és  Flanborough,  Lovelace  kortársa)  halk
melankóliával, az  bizony hasztalan  kereste volna  ezt  a  közös
vonást. Mert  George Percy  Allington Felton, Flanborough grófja,
báró Felton  és báró Sedgeíy of Waybrook, a sok szép címe után is
csak  távoli   rokonságban  volt  a  híres  Felton  családdal  és
nagybátyjának a cimét és súlyos jelzáloggal megterhelt uradalmait
csak véletlenül, a szerencse rosszakaratából örökölte. Legalábbis
ez volt  a megbocsátást  nem ismerő nézetük az igazi Feltonoknak,
akik az öröklés rendjén még távolabb álltak ettől a nagybácsitól.
Lord Flanborough neve azelőtt Mr. George Felton of Felton volt, a
Heinrich és  Somes  cég  tagja,  amely  a  világ  minden  tájékán
hatalmas bányákat tartott a kezében és ebben az egész örökségben,
amely peen  rangra emelte,  az volt az egyetlen fényes pont, hogy
kétmillió  font   sterlinget  is  kapott,  hogy  a  jelzálogoktól
megszabadítsa a birtokokat.
Harapós, mogorva, barátságtalan ember volt, de sohasem volt olyan
tűrhetetlenül barátságtalan,  mint mióta  felvette a  Flanborough
címet és  tempókat; de  Lordságának az  egész ideje alatt se volt
olyan tökéletesen  és olyan  gyalázatosan  elviselhetetlen,  mint
éppen ezen a napon.
- Ej, miért is hívattam? - kérdezte lord Flanborough haragosan. -
Valamiért csengettem...  Okosabb lett  volna,  ha  nyomban  felel
ahelyett, hogy  levegő után  kapkod. Azt  akartam...  Á,  igen...
Mondja meg lady Moyannak, hogy beszélni szeretnék vele.
Sibble hálásan menekült.
Lord  Flanborough   megrántotta  hervadt   fűszínű  bajuszát,  és
ránézett a  hófehér papírra,  amely az íróasztalon feküdt előtte.
Aztán felvette a tollat és írt:
ELVESZETT
egy értékes  gyöngynyaklánc, amely nyolcvanhárom, nagyság szerint
felfűzött szemből áll. Aki nyomára vezet, kétszáz font jutalomban
részesül.
Elgondolkozott: keresztülhúzta a kétszáz fontot és beírt helyette
százat. Majd  ez se  elégítette ki,  és  újra  megváltoztatta  az
összeget ötven  fontra. Aztán  még ezt  a szerényebb  összeget is
addig latolgatta,  míg a végén kihúzta ezt a számot is, és beírta
helyette: illő jutalomban részesül.
E pillanatban feltárult az ajtó, mire a lord felnézett.
- Á, Moya. Éppen egy hirdetéssel vesződöm - mondta mosolyogva.
Lady Moya Felton huszonkét éves volt és igazán csinos. Csodálatos
formái újra egyesítették azt a sok hagyományos családi szépséget,
amely  oly  rosszindulattal  hátat  fordított  az  apjának.  Csak
középtermetű volt,  de igen  formás, kedves  tartású, arca  pedig
gyöngéd vonásaival  igazi Felton volt. Ha kemény álla, határozott
szája és  mély, kékszínű  szeme a  rég meghalt  és  sírba  szállt
Sedgely  ősök   öröksége  volt,   hajának  ódonarany   csillogása
különösen feltűnő vonás volt.
Csak mikor  beszélt, akadékoskodhatott  volna az  epés  kritikus:
hangjából hiányzott  az a  gazdag hajlékonyság, amellyel a család
mindig büszkélkedett.  Mert a Feltonok szónokok voltak azokban az
időkben, amikor  a parlamenti  beszédeket úgy  mondták el, mintha
könyvből olvasták  volna. Moya  hangja egy  cseppet éles  volt és
színtelen, vagyis  egy kicsit,  ha ugyan  csak nagyon kicsit, nem
rokonszenves. Lord  Flanborough szívesen kérkedett vele és nem is
ok nélkül, hogy a lánya "gyakorlati kis fehérnép", az apján kívül
legalább is még egy férfi tanúságot tehet e tulajdonságáról.
- De,  apám nem  gondolja,  hogy  egy  kicsit  képtelenség  ilyen
hirdetést feladni? - kérdezte a leány.
Leült  az  íróasztal  másik  oldalára,  és  kinyújtva  a  karját,
kinyitotta apja  ezüst cigarettadobozát,  és  kivett  belőle  egy
cigarettát.
- Miért  volna képtelenség? - kérdezte lord Flanborough mogorván.
- Hirdetés  útján  sok  elveszett  drágaság  visszakerült  már  a
gazdájához. Emlékszem  rá, évekkel  ezelőtt, amikor még a Cityben
éltem, volt ott egy ember, Goldberg volt a neve...
- De  kérem, felejtse  el apám,  az egész Cityt - mosolygott lady
Moya cigarettára  gyújtva -, és fontoljuk meg újra az eset minden
mozzanatát.  Először   is,  mikor  lady  Machinstone  palotájában
voltam, a  gyöngysor még  megvolt. Kellemes, tisztességes urakkal
táncoltam,  Sir   Ralph  Sapson,   Sir  George   Felixburn,  Lord
Fethington, Aitkens őrnagy és Machinstoneséknek az a csodálatosan
helyes fia  volt a táncosom. Ők biztosan nem lopták el. Megvolt a
gyöngysor akkor  is, mikor  onnan eljöttem,  mert láttam,  amikor
bekapcsoltam a  bundámat. Rajtam  volt még  a kocsin  is, mert  a
kezemben volt,  éppen mikor  a ház  elé értünk. Nem emlékszem rá,
hogy levetettem  volna, de  halálosan fáradt  voltam,  és  amióta
lefeküdtem, nem  emlékszem semmire. Nyilván Martin a tolvaj. Ő az
egyetlen ember,  akinek  bejárása  van  a  szobámba,  ő  segített
levetkőztetni; olyan világos az egész, mint a nap.
Lord Flanborough  a tollszárával  kopogtatta széles  fogait; ez a
szokása mindig  kegyetlenül bántotta a lányát, de lady Moya ebben
a pillanatban  jónak látta,  ha szemet huny erre a gyarlóságra. A
veszteség  nagyon  ráijesztett,  mert  a  gyöngysor  megért  vagy
háromezer fontot.
- Kértem  a rendőrséget, küldje ki a legügyesebb emberét - mondta
lord Flanborough fontoskodva. - Hol van Martin?
- Bezárattam a szobájába. Az embereknek megmondtam, hogy legyenek
az  ajtaja  körül  -  mondta  a  lány,  majd  nagy  érdeklődéssel
kérdezte: - Aztán mikor jön majd a detektív?
Lord Flanborough felkapott az asztalról egy felbontott sürgönyt.
-  "Pretherston  vizsgálóbíró  küldetett  ki"...  teringette!  Az
íróasztalon keresztül hunyorogva nézett a lányára.
- Pretherston - ismételte lady Moya eltűnődve -, nem különös?
- Pretherston... hm, - szólt az apja, és újra ránézett.
Ha azt  hitte, hogy  valami kis zavart, valami halvány pirosságot
lát majd  Moya arcán,  ha csak olyan hirtelen átfutó pirulást is,
mint a  lehellet, akkor  most megkönnyebbülhetett,  mert a  lánya
nyugodt biztonsággal  nézett a szeme közé, legfeljebb csak valami
távoli pillantás  révedezett a  szemében, a szemhéja is egy kissé
leereszkedett, mintha gondolkodóba esett volna.
Ötéves volt  ez a regény, és ha lady Moya kedvesen gondolt is rá,
azért ebben az érzésben csak annyi melegség volt, mint amennyivel
egy kedves porcelánjára nézett a vitrinjében; olyan is volt, mint
a porcelánok:  időnként elő  kellett venni  és leporolni. Michael
Pretherston nem volt hozzávaló, minden szempont ellene szólt, bár
rokkant unokatestvére  peer volt. igy előbb-utóbb rá várt a rang,
a lord  Pretherston cím. Hajmeresztően szegény volt, szinte egyik
napról a  másikra éldegélt,  a vagyont nem tisztelte, felháborító
nézeteket vallott  egyházról, társadalomról, államról; már szinte
közeljárt az anarchizmus-hoz, lord Flanborough pedig attól félt a
legjobban.
Udvarlása rövid  volt, de  annál  hevesebb.  A  lányt  valósággal
leigázta, úgyhogy lady Moya elígérkezett neki. A lady azonban még
aznap észbe  kapott, és  belátta: a  szerelem még  nem  "minden";
megírt hát  egy tizennégy oldalas levelet, amelyben kategorikusan
megszabta  a   házasság  elengedhetetlen   feltételeit.  Ezek   a
feltételek  pedig   minden  eddigi  elveinek  megtagadását,  régi
megrendült hitének  új-ravallását kötötték  ki, és  költségvetést
kívántak   arról,   mibe   kerülhetne   a   Pretherston   kastély
rendbehozatala, hogy  lady Moya  Pretherston  (született  Felton)
rangjához méltó legyen.
Lady  Moya  tizennégy  oldalas  levelére  Pretherston  harminckét
oldalas levéllel  felelt, amely  egyetlen nagy  sértés volt és az
anarchia valóságos  himnusza. Nem  szerelmes  levél  volt,  hanem
valami vegyes  műfajbeli írásmű  a Henry  George-féle röpirat  és
Jean  Jacques   Rousseau-féle  értekezés   között.  Közben  pedig
szenvedélyes hivatkozások  Moya asszonyiságára  és sértő célzások
szatócslelkű apjára.
-  Mindig   olyan  vad,   hóbortos  ember   volt  -  mondta  lord
Flanborough, csóválgatva  a fejét.  - Úgy  hallottam, hogy kiment
külföldre.
- Gondolom,  vannak más  Pretherstonok is  - felelte  a lánya.  -
Hanem azért mégis különös. Nem?
- Érzed még valaha...? - kezdte az apja gyámoltala-nul.
A lány  elmosolyodott, majd  letette a  cigarettáját  a  kristály
hamutartóra.
- Tisztára lehetetlen ember volt - jelentette ki lady Moya.
Az ajtón halk kopogás hallatszott, és belépett egy fiatal
lány.
Takaros, fekete ruhába volt öltözve, de csinossága más természetű
volt, mint  úrnőjéé. Gyönyörű  arca volt, lehaj-ló ajka tragédiát
sejtetett, és nagy szürke szemében a szomorúság titka lappangott.
Pedig szomorúsággal  még nem találkozott, és ha tragédia érte, az
sem  rendítette  meg.  Dús  haja  pompázó  barna  volt,  kicsiny,
művésziesen formás keze a mellére szorította a kis jegyzőkönyvet.
Egy hüvelykkel  magasabb volt,  mint lady Moya, de alacsonyabbnak
látszott, mert tartása nem volt olyan nyílegyenes.
- Apám  tegnap arra  kért, ma délelőttre engedjem át magát neki -
szólt lady  Moya, megbólintva  fejét a  lány felé.  - Nem  tudom,
szüksége van-e még rá.
- Úgy elszomorít ez a rettenetes dolog, lord Flanbo-rough - szólt
a lány halk hangon. - Szörnyűség tudni, hogy tolvaj van a házban.
Lord Flanborough jóízűen elmosolyodott.
- Megkapjuk még azokat a gyöngyöket, biztos vagyok benne - mondta
a lord. - Sohase búsuljon, Miss Tenby, remélem, jól érzi magát?
- Nagyon, mylord - mondta a lány hálásan.
- És a munkája sem valami nehéz, mi?
A lány alig észrevehetően elmosolyodott.
- Semmi,  néha szörnyen  szégyellem  magam  miatta.  Egy  hónapja
vagyok itt  a házban,  és alig  szolgáltam meg  a  sót  is,  amit
elfogyasztottam.
- Nagyon  jól van  - felelte  őlordsága nagy  leereszkedés-sel. -
Máris a  legnagyobb segítséget  nyújtotta nekem, és találunk majd
az ön számára sok egyéb munkát is. Nagyon örültem, mikor vasárnap
a templomban  is láttam  önt.  A  tiszteletes  azt  mondja,  hogy
szorgalmas templom-járó.
A leány  meghajtotta a  fejét, de  nem felelt.  Egy kis ideig még
várakozott, aztán egy udvarias elbocsátásra kiment a könyvtárból.
-  Istenuccse,   takaros  egy   lány  -   mondta  őlordsága  nagy
megelégedéssel.
- Jól  dolgozik  és  nagyon  gyorsan.  És  gyönyörűen  olvas  fel
franciául. Szerencsém  volt vele  - mondta  Moya hanyagul.  -  De
miről   is    beszéltünk,   mikor   bejött?   Ó   igen,   Michael
Pretherstonról. El sem tudom most gondolni...
Az ajtó feltárult, és az inas jelentette:
- Pretherston vizsgálóbíró úr, mylord.
-  Michael   Preíherston  vizsgálóbíró,  maga  nagy  tökfil-kó  -
javította ki bosszúsan a fiatalember már a küszöbön.
Hát csakugyan Michael volt!
Egy kicsivel  idősebb, egy  kicsivel határozottabb,  egy kicsivel
talán jobb  színben, de  most is  a régi  Michael. most  is éppen
olyan szertelen és kiszámíthatatlan, mint valaha.
- Az  inas egészen  elrontotta a  megjelenésemet, Moya  -  mondta
nevetve és  gyors lépésekkel  ment a lány felé. - Hogy van, mióta
annyi  éve   nem  láttam?   Éppoly  csinos,   mint  valaha.  Lord
Flanborough, látom,  nagyszerű színben  van.  Olvastam  a  lordok
házában mondott beszédét a hajózási törvényjavaslatról. Nagyszerű
beszéd volt! Maga írta, egyedül?
Moya csendesen elnevette magát, és megmentette a helyzetet, amely
nagyon könnyen  kínossá válhatott volna, mert őlordsága már éppen
tiltakozni  készült   a  feltevés   ellen,   hogy   a   szerzőség
dicsőségében mással is osztozna.
-  Maga   csak  nem   változott,  Michael   -  mondta   Moya,  és
palástolatlan, bár  egy cseppet  sem szerelmes csodálattal nézett
rá. - Hanem az Isten szerelmére, hogy kerül a rendőrséghez?
-  Hihetetlen   -  mondta   lord  Flanborough,   majd   jókedvűen
hozzátette: - és a tetejébe még anarchista is!
- Hosszú históriája van annak - mondta Michael. - Engem valójában
egy speciális  osztályra, a  külügyi osztályra  neveztek ki. Csak
később helyeztek  át  a  bűnügyi  osztályra,  amikor  elfogtuk  a
Callam-bandát. Nem  valami  megtisztelő,  ugye,  hogy  a  bűnügyi
osztályon vagyok  vizsgálóbíró? De  embere válogatja! - csendesen
elnevette  magát,   majd  egyszerre   elkomolyodott.  -  De  majd
elfelejtettem, hogy nekem dolgom is van itt. Hát mi a baj?
Lord Flanborough  elmondta az  okát, miért hívták ilyen sürgősen,
mire Michael Pretherston arcán siralmas csalódás jelent meg.
- Csak  egy nyomorult  kis lopás?  - mondta szemrehányó hangon. -
Gondoltam, legalábbis  Moyát rabolták el. Hát akkor kérem, mondja
el, mi történt azon az éjszakán, amikor elvesztette a gyöngyöket.
A  lány  erre  apróra  beszámolt  minden  mozdulatáról,  pontosan
megmondta, hogy  ekkor meg  ekkor,  ilyen  és  ilyen  órában  még
megvolt a gyöngysor.
- Aztán  a hálószobájába  ment -  folytatta Michael.  -Hát ott mi
történt? Először is levette a bundáját, ugye?
- Igen - bólintott a lány.
- Jókedvű volt vagy kedvetlen?
- Hát az is jelent valamit? - kérdezte Moya meglepetten.
- Türelmes és rendszeresen dolgozó vizsgálóbírónak minden apróság
mond valamit. Kedélyállapotra vonatkozó adatok éppoly érdekesek a
számára, mint bármi egyéb.
- Hát  ha már  meg kell  vallani az  igazat - vallotta be Moya -,
bizony egy kicsit kedvetlen voltam és nagyon fáradt.
- Ön vetette le a bundáját vagy a szobalánya segítette le?
- Én magam vettem le - felelte Moya rövid szünet után -, én magam
is akasztottam fel.
Michael még néhány kérdést tett fel neki.
- Most pedig nézzük meg azt a bánatos Martint - folytatta Michael
-, és ne vegye rossz néven, Moya, ha megmondom, ha az a szobalány
ártatlan, akkor megvan a jogalapja, hogy megokolatlan fogvatartás
miatt perbe fogja önt.
-  Mit  mond?  -  kérdezte  lord  Flanborough  érdesen.  -  Nekem
feltétlen jogom  van rá,  hogy  bárkit  is  fogva  tartsak,  akit
lopásban bűnösnek hiszek.
- Mylord,  önnek egy  cseppet sincs  több joga  lakat alá zárni a
szobalányát, mint  amennyi nekem  van, hogy  önt a  feje tetejére
állítsam -  mondta Michael  nyugodtan. -  De ez  nem  tartozik  a
dologra. Vezessenek a fogolyhoz.
A fogoly,  egy közepes  korú asszony,  olyan sápadt  volt, mint a
halott,  a   szeme  csupa   könny.  Helyzete   kegyetlen  kínosan
érintette,    és    keserves    könnyhullatások    közt    szinte
összefüggéstelenül egyre azt hajtogatta, hogy ártatlan.
- Gondolom,  mindenütt  kereste  a  gyöngyöt,  ugye?  -  kérdezte
Michael Moyához fordulva.
- Mindenütt  - felelte Moya nagy hévvel. - Minden dobozt, a szoba
legkisebb zugát is felkutattam érte, de hiába.
-  Ha   teszem,  a  gyöngysor  zsinórja  elszakadt,  minden  szem
széthull?
- Nem, akkor is megmarad rajta valamennyi, mert minden szem külön
rá volt  erősítve. Az  apám születésnapi  ajándékul adta, és erre
különös gondja volt.
- Hát  én fogadni  mernék -  szólt Michael  hirtelen -, hogy ez a
gyöngysor még  most is  ebben a  szobában van.  Nyissa csak  ki a
ruhatárát.
Moya ruhásszekrénye az öltözőszoba egyik egész falát elborította,
a sírdogáló  Martin kinyitotta  a  szekrény  rózsafa  ajtajait  a
vizsgálóbíró előtt.
- Ez az a bunda, ugye? A gyöngysor eltűnése után ezt is megnézte?
- Megnéztem-e  a bundát! - szólt lady Moya álmélkod-va. - Nem én,
minek néztem  volna meg?  Mi köze  van a  bundának  az  elveszett
gyöngysorhoz? Hiszen nincs is rajta zseb.
- Márpedig,  ha jól  ismerem a  mostani divatos bundákat - mondta
Michael meggondoltan  -, mondhatom,  nagyon is előfordulhat, hogy
ennek  a   luxus  ruhadarabnak   igenis  köze  van  az  elveszett
gyöngyökhöz. Mert,  kedves Moya  - fordult hozzá Michael -, az ön
titokzatos vesztesége  most már  másodszor vagy harmadszor fordul
elő ebben az évben. Kétszer rendőrt hívtak, de a harmadik esetben
a bunda  gazdája maga  is elég  ügyes volt, és rendőri közbelépés
nélkül megtalálta az elkallódott kincset.
A legnagyobb  óvatossággal leakasztotta a bundát, aztán széttárta
úgy, hogy  látni lehetett  a selyem  bélést: ott volt a gyöngysor
felakadva egy hosszú, lapos húzásban. Moya boldogan felsikoltott,
és rögtön leakasztotta a drága kincset.
- Csudálatos,  nem gondolja?  - szólt  Michael szárazon.  - Ez  a
história nem  háromszor, hanem  talán egy  tucatszor is megesett,
mióta ezek a lapos húzások divatba jöttek. Rosszkedvűen levetik a
bundát, a  húzásba beleakad  a gyöngysor,  a  zsinórja  elpattan,
aztán bedobják  a köpönyeget  a szekrénybe  és már  kezdődik is a
titokzatos drágagyöngy história.
- Ki  nem mondhatom,  milyen  boldog  vagyok  -  mondta  Moya.  -
Michael, maga csodálatos!
Michael nem  felelt. Barátságos  mosollyal odafordult  a  halálra
rémült szobalányhoz:
- Nagyon  sajnálom, hogy  a gyöngysor miatt ilyen kínos helyzetbe
került, Mrs.  Martin -  mondta -,  de ha  az emberek  ilyen drága
holmit elvesztenek, hajlandók elveszteni a tulajdon drága fejüket
is. Biztos  vagyok benne, hogy lady Moya is sajnálja a dolgot, és
illő kárpótlást  talál majd  azért a  kellemetlenségért, amibe ön
ártatlanul belekerült.
Lady Moya neheztelve nagy szemet meresztett rá.
-  Hogyne,  természetesen  nagyon  sajnálom  a  dolgot  -  mondta
hidegen.
- Ó,  my lady  - mondta  a jó  Martin nekihevülve  -, csak  annak
örülök,  hogy   megkerült  a  lánc,  valósággal  beteggé  tett  a
keserűség.
- Kap egy heti szabadságot - mondta lord Flanborough nagylelkűen.
- Majd  szerzek magának  egy vasúti  szabadjegyet Seahamptonba  -
tette még hozzá.
- Látja,  Mrs. Martin  - kezdte  Michael nyájasan, de hangja csak
alig-alig leplezte  az éles  gúnyt, amely mindig annyira bántotta
őlordságát -,  látja, nagylelkű  gazdái nem szalasztanak el semmi
alkalmat és  nem néznek  semmi költséget,  ha a  maga  kényelmére
tehetnek valamit.  És ha  majd Seahamptonban  lesz, Mrs.  Martin,
szabad lesz  önnek is  le s  fel sétálgatni  a sétatéren, éppúgy,
mint az  arisztokratáknak. És  maga is  szívhatja azt  az ózondús
levegőt,  amely  rendes  körülmények  között  csak  nagyobb  urak
számára van  ezen a  világon. Leülhet majd a székekre, és nézheti
azt a  ragyogó életet, mely szeme előtt pezseg, és elgondolkozhat
a felső körök nemeslelkűségén és áldhatja a jó szerencséjét, mely
ilyenformán  szinte   állandó   érintkezésbe   hozta   az   angol
arisztokráciával.  Vasárnaponként   pedig,  Mrs.  Martin,  ön  is
elmehet a  templomba,  ahol  szép  számú  ülés  szintén  teljesen
ingyenes, sőt  egy imádságos  könyvből énekelhet  méltóságos, sőt
talán fenséges  hívővel,  aki  olyan  magasan  áll  ön  felett  a
társadalmi ranglétrán,  hogy azután  soha többé  nem  ismeri  meg
magát. Remélem, hő áhítattal könyörög majd az egek urához, hogy a
lordok házának a tanácskozásait hassa át az Isten sugallata.
- Ő,  hogyne, Sir, könyörögni fogok - felelte Mrs. Martin, akinek
a feje szinte elszédült ekkora ékesszólásra.
Erre Michael  otthagyta  a  kábult  Mrs.  Martint,  visszatért  a
könyvtárszobába lord  Flanborough-val, aki  elkeseredett volt, és
lady Moyával, aki méltatlankodott.
- Milyen  képtelen ostobaságokat összebeszél ön, Michael! - szólt
a lány haragosan. - Igazán nem szép magától, hogy ellenem izgatja
az alkalmazottaimat.
-  Szörnyű   tapintatlanság  és   ízléstelenség  -   mondta  lord
Flanborough. -  Különben is,  Pretherston, ön  mint  vizsgálóbíró
jött ide,  nem pedig  mint régi  ismerős, és  azt hiszem,  messze
túljár a kötelességén, ha nem veszi figyelembe a szavaimat.
- Régi  ismeretség csak  arra való,  hogy elfelejtse  az ember  -
mondta Michael  és felkapta  a kalapját, kabátját a székről. - És
ezt a  különös dolgot  lépten-nyomon eszünkbe  juttatja az a régi
nóta, amelyet  minden nagy  ebéden énekelnek,  amikor a  józanság
tapintatlan dolog  volna. Nem  volt egyéb  szándékom,  csak  hogy
néhány erkölcsi  szabályt oltsak  be  rabszolgájuk  elméjébe,  az
pedig hasznára válik önöknek is, a társadalomnak is.
- Ugyan  ne mondjon  ilyeneket -  mordult rá  lord Flanborough. -
Mintha nem értettem volna meg, hogy csúfo-lódik.
- Gyerekek  és az  alárendeltek sohase értik meg a csúfo-lódást -
felelte Michael  széles mosollyal.  Majd kinyújtotta kezét a lord
felé, aki némi húzódozás után odanyújtotta petyhüdt kezét.
- De  mielőtt elmegyek  - mondta Michael - gondolom, legjobb lesz
jegyzőkönyvbe foglalni  az esetet.  Nincsen titkárjuk vagy valaki
más, akinek  lediktálhatnánk az  eset körülményeit? Tudják, nekem
jelentést kell tennem fölöttes hatóságomnak.
Moya már  odáig jutott,  hogy Michael  Pretherstonnal  való  régi
barátságának minden  maradványa nemcsak  kihalt belőle, hanem már
porrá égett  elfojtott haragjának  tüzében: most  már ő  is  alig
várta a találkozás végét, mint az apja.
- Talán  csengetnénk Miss  Tenbyért -  mondta  végre  Moya  rövid
szünet után.
Az apja megnyomta a csengőt, és megjelent Sibble, a főkomornyik.
- Küldje be Miss Tenbyt - parancsolta a lord.
- Remélem,  Michael -  mondta lady Moya komolyan -, ha Miss Tenby
itt lesz,  ő előtte  majd nem tesz olyan hóbortos megjegyzéseket,
mint Martin előtt.
- Miss  Tenby nem  is hallgat ilyen beszédre - vetette közbe lord
Flanborough. - Ez a fiatal kisasszony... hm...
- Tudom,  tudom -  mondta Michael  kellő komolysággal  -,  nagyon
kedves, derék kisasszony. Percenként negyven szót ír az írógépén,
szorgalmasan  jár  a  templomba,  szabad  perceiben  kézimunkával
foglalatoskodik és zongorán ő kíséri magát.
- Csodálatos  dolog a detektívség - mondta Moya csú-fondárosan. -
De Miss Tenby csakugyan az egyik leggyorsabb gépírónő.
Michael különös képpel nézett lady Moyára.
- A  leggyorsabb gépírónő  - mondta  utána, de a hangjából eltűnt
minden jókedv. - Énekel is?
Most már a leány nézett nagyot.
- Igen, énekel, mégpedig nagyon szépen.
- Főképp  az olasz operát szereti? - kérdezte Michael. Erre aztán
lady Moya hangosan felkacagott.
- Valaki  biztosan megmondott  róla önnek mindent, és most adja a
titokzatost - vádolta meg régi barátját.
A további  beszélgetést elvágta a leány megérkezése, aki belépett
a szobába,  becsukta  maga  mögött  az  ajtót,  és  egyenesen  az
íróasztal felé  tartott. Michael láttára azonban riadtan megállt.
Moya észrevette  összevillanó pillantásukat,  látta, mint dermedt
meg a leány, és szomorú szeme mint meredt a vizsgálóbíró arcára.
- Káté!  - szólt  Michael Pretherston  halkan. -  Ki hitte volna,
hogy ilyen előkelő helyen találkozunk újra!
Miss Tenby nem felelt egy szót sem.
- Ugyan  miféle nagy  dolgot forgat  most a  fejében? -  kérdezte
Michael tréfálkozva.  - Ugyan  miféle gyönyörű terv fújta ebbe az
istenfélő nemes  házba?  Hát  az  ezredes  hogy  van  és  Gregori
barátunk és  a többi derék fiú? Különben az ezredes már alighanem
kiszabadult. Mit is kapott? Három évet?
Miss Tenby még mindig nem felelt egy hangot sem.
- Mit  jelent ez?  - kérdezte  lord Flanborough, aki érezte, hogy
itt a pillanat, mikor közbe kell lépnie. - Ismeri ezt a hölgyet?
- Ismerem-e?  - mondta  Michael lelkesülten. - De mennyire, egyik
legnagyobb bámulója vagyok. Nem igaz, Káté?
A  leány  arca  csendes  mosolyra  derült,  amely  látni  engedte
szabályos  fehér  fogsorát.  Amikor  megszólalt,  szava  kedvesen
hangzott.
- Tökéletesen  igaza van,  lord Flanborough - mondta nyugodtan -,
mister Pretherston  csakugyan ismer  engem. Azt  is tudja, hogy a
nagybátyám, Westhanger  ezredes belekeveredett egy nagyon súlyos,
csúnya botrányba,  amely összeütközésbe hozta őt a törvénnyel. Az
is tökéletesen  igaz, hogy mikor kislány voltam, mindenkinek csak
Káté volt  a nevem.  Az is  igaz, hogy  most minden  erővel  azon
vagyok, hogy  megszabaduljak a  bűnösökkel való ismeretségeimtől,
és rehabilitálni akarom magamat a világ előtt.
- Hm!  - dörmögte  lord Flanborough egy kicsit elszon-tyolodva. -
Igen tiszteletre méltó szándék.
Lady Moya felháborodva fordult Michael felé.
- Ön  talán azt  hiszi, hogy nagy szolgálatot tesz a világnak, ha
megpróbálja újra  lerángatni a  sárba ezt  a  szegény  lányt,  ha
leleplezi a munkaadói előtt és kierőlteti elbocsátását becsületes
munkahelyéről?
- Igenis, azt hiszem - mondta Michael szemérmetlenül.
- Hát  én meg  azt hiszem,  hogy ez  lelketlenség! -  mondta Moya
haragosan.
E pillanatban  még nem  tudott határozni,  milyen lépéseket  tesz
majd e  leleplezés után.  Ami őt  magát illeti, nagyon valószínű,
hogy "Miss  Tenby" a  rövidebbet húzná  ebben a  históriában.  De
egyelőre nem  szabad elfeledkezni  róla, milyen  kedvező  alkalom
kínálkozik  most   a  keresztény   könyörületesség  és  jóindulat
parádézására. Látta a miss kérő pillantását, összekulcsolt kezét,
egy pillanatra  őszinte, meleg  részvétet  érzett  a  derék  lány
iránt, aki elszántan viaskodik, hogyan menekülhetne meg a törvény
és a  bűn halálos  polipkarjai  közül.  E  pillanatban  szívbeli,
őszinte lélekkel kívánt segíteni felebarátján.
Ha  arra   számított,  hogy   Michael  Prethersíon   vizsgálóbíró
összeroskad  a  szemrehányásai  alatt,  akkor  nagyon  csalódott.
Michael le  se vette  egy pillanatra  se szemét a titkárnőről, de
tekintete alatt  szeme ragyogása  se homá-lyosodott  el.  Michael
egyet bólintott "Miss Tenby" felé.
- Káté  - mondta  neki -,  maga igazán csodálatos teremtés, ha az
ember elgondolja,  hogy még sohasem került a törvény körmei közé,
legalábbis eddig nem.
- Eddig nem - felelte a miss, hirtelen felemelve a hangját.
Michael újra bólintott egyet.
- A  bűnözés megelőzéséről  szóló törvénycikk  alapján - förmögte
magában Michael.  - Ha  akarom, elfoghatom  magát;  -  és  erősen
hangsúlyozta az  akaromot -,  ajánló levelek  hamisítása, csalárd
állásszerzés címén mint gyanús személyt letartóztathatom.
A  miss   erre  egyszerre   eldobta   eddigi   szerény   alázatos
magatartását, hátraszegte  a fejét,  elnevette magát és kimutatta
szabályos fehér fogait.
- Ó, Miké! - kötekedett vele. - Jaj, de igyekszik!
Mulatsága azonban  nem tartott  sokáig, mert az arca egy pillanat
múlva újra komoly lett, és szürke szemében harag lángolt.
- A  napokban ön nagyon is ügyes lesz - mondta keserűen. - Én már
láttam  jobb  embereket,  mint  ön  és  dere-kabb  embereket  is.
Távozzék  innen,  Michael  Pretherston!  Ön  emlegeti  a  bűnözés
megelőzéséről szóló  törvényt! Azzal  ugyan engem meg nem ijeszt.
Az a törvény csak akkor alkalmazható, ha nevemre szóló ítélet van
a kezében. Arra pedig nem tesz szert soha, ahhoz hatökör!
- Káté,  Káté! -  dörmögte Michael  -, egy  lady jelenlétében így
beszélni!
A miss vállat vont.
- Gondolom,  szedhetem a  cókmókomat -  mondta -,  itt úgyse volt
éppen valami nagy mulatság az élet.
- A  legnagyobb részvéttel  vagyok ön  iránt -  mondta Michael -,
kegyetlenül unalmas lehetett a régi nagy dári-dók után.
- Hanem  valamit mindig  nagyon szerettem  volna tudni - mondta a
lány és tűnődve harapdálta az ajkát.
Az  íróasztalhoz   lépett.  Lord  Flanborough  annyira  meg  volt
rökönyödve, hogy  eszébe se  jutott megállítani.  A miss  egy szó
nélkül kinyitotta  az asztalon lévő ezüst dohánydobozt, és kivett
belőle egy cigarettát.
- Mindig  szerettem volna  tudni, ugyan  milyen dohánnyal  tartja
magában elevenen a lelket ez a jó öreg gentleman.
Kritikus szemmel nézett a cigarettára, aztán utálattal ledobta az
asztalra.
- Csak  ócska Gold  Flavours! -  mondta gúnyosan elbiggyesztve az
ajkát. -  El  tudja  ezt  képzelni,  Miké?  Pedig  százezer  font
jövedelme van egy évben!
-  Egy   kis  megértéssel   kell  nézni   az  uralkodó  osztályok
dekadenciájára - csillapította Michael.
Aztán  megfordult,   búcsút  intett  Moyanak,  majd  Miss  Tenbyt
karonfogva kiment  vele a  szobából, lord Flan-borough és a lánya
elképedve bámultak egymásra. Az ámulattól torkukon akadt a szó.


Második fejezet
MIKÉ NEM MONDOTT SEMMIT, NEM IS VOLT MIT MONDANIA

-  Ha  nincs  jobb  dolga,  ebédeljen  velem  -  mondta  Mi-chael
Pretherston.
Ott állt  a Felton  kastély előtt, mellette a lány, akinek minden
holmija belefért egy kis utazótáskába. Letette a főldre és taxira
várt.
- Miért  ebédelnék magával?  - kérdezte arcátlanul. - Azt hittem,
galléron csíp.
- Megdöbbent,  milyen közönséges  tud  lenni!  -  mondta  Michael
szemrehányóan csóválva  a fejét.  - Ilyen  közönséges  módon  nem
csíphetem el  magát. Ezt a műveletet nem kívánom testi értelemben
véghezvinni. Egyezzünk meg és ebédeljen velem.
A lány még mindig tétovázott.
- Gondoljon a jó híremre - felelte.
- A  maga hírnevének  a megóvása  éjjel tart engem ébren - mondta
Michael könnyű szívvel és odaintette a taxit.
Sohóban  találtak   egy   kis   kurta   vendéglőt,   amelynek   a
pincehelyiségében jóízűen elfogyasztották az egyszerű ebédet.
- Hát,  Káté, szeretném  tudni, mit  forgat  a  fejében  -  szólt
Michael, -  Szükségem van  a felvilágosításaira, mert tudom, hogy
nem babra megy a dolog.
- Majdnem  betege lettem  azoknak a  gyöngyöknek -  mondta a lány
eleresztve a  füle mellett a kérdést. - Rettenetes lett volna, ha
olyan histórián kerülök horogra, amihez semmi közöm.
- Valamire szeretném kérni - mondta Michael.
- Csak  szóljon, én többel tartozom magának, mint amennyit valaha
is vissza tudok fizetni - felelte a lány jelentősen.
- A  legközelebbi napokban - mondta Pretherston rövid gondolkodás
után - majd megbízza az egyik fizetett cinkosát, Gregorit vagy az
ezredest, vagy  a kis  Stockmart, hogy kövessen el ellenem valami
súlyos sértést.
- Ön  ellen! -  mondta a  lány. -  Ha a  rendőrségen nem lennének
olyan emberek,  mint ön, már régen elpusztítottak volna bennünket
mind egy szálig! Ön valóságos biztosítási kötvény a számunkra, és
minden  pénzt  megér  nekünk,  hogy  ön  jó  egészségben  életben
maradjon. A Bűn utca gyászba borul aznap, amikor önt eltemetik.
- Csak nem akar gorombáskodni velem? - kérdezte a rendőrtiszt.
A lány  ravaszul rápillantott  hosszú pillái  alól,  és  a  szeme
csillogott tréfás jókedvében.
- Mit gondol, miért álltam be lord Flanborough házába? - kérdezte
Michaelt.
A rendőrtiszt megrázta a fejét.
- Isten  úgyse, nem  tudom - vallotta be. - Természetes, mihelyst
hallottam a  gépíró szédületes ügyességéről és az olasz áriákról,
rögtön tudtam,  hogy ez  csak maga lehet. De hallgasson csak ide,
eszem ágában sincs, hogy rábeszéljem a jó...
- Ne is tegye! - vágott rá a lány lakonikusan.
- De  gyakran csodálkoztam  rajta, egy  jó nevelésű  csinos  lány
miért hajlik inkább a betörőéletre, mint...
- Mint  a heti két-három fontos keresetre, amiért reggeltől estig
keményen meg  kell dolgozni  -  fejezte  be  a  lány  a  mondatot
helyette. - Miért nincs kedvem a szűk kis padlásszobához az isten
háta mögött  egy külvárosban,  miért nincs kedvem minden reggel a
soromra várni  a fürdőben.  És miért  nincs kedvem meghallgatni a
cégvezető  szerelmi   vallomásait!  Üzleti   okokból   nem   volt
szerencsém efféle tapasztalatokhoz, nem szeretem egy cseppet se.
Káté  belenézett   a  rendőrtiszt  szemébe.  Vagány  viselkedése,
beszéde egyszerre eltűnt: úgy beszélt, mint akármelyik úrilány.
- Tudja,  a nő sorsa egészen más, mint a férfié. A nőnek szüksége
van szép holmikra és egész élete, életének színvonala azon fordul
meg, milyen csinosságra törekszik. A férfiak nem tesznek a nőkért
semmit se  ingyen. Férfi  férfi barátjának kölcsönadná szívesen a
világ minden  pénzét és  hálás, ha  visszakapja. Mást  nem kíván,
csak a  pénzét és meglepi, ha visszakapja. De ha én gépíró vagyok
egy nagy  vállalatnál és  kölcsönkérek két  fontot a cégvezetőtől
vagy a  főkönyvelőtől, vagy  öt fontot az egyik cégtulajdonostól,
akkor szerdán  már vacsorára  várnak. Gondolja  el,  hogy  valaki
kölcsönad magának  két fontot,  és cserébe azt kéri magától, hogy
ne csak a pénzt fizesse vissza, hanem a kölcsön miatt tagadja meg
legszentebb elveit.  Ha azt  kérné magától, árulja el a barátját,
akihez mindig  hűséges volt  és  hazudjon,  mikor  mindig  igazat
mondott, szegje  meg a  szavát,  amikor  szótartó  volt,  lopjon,
amikor   mindig    becsületes   volt,    cserbenhagyná-e   minden
tisztességes ösztönét, hűségét, hitét?
Miké nem szólt semmit. Mert nem is volt mit mondani. Kifizette az
ebédet és ki kísérte a lányt a taxihoz.
- Én  nem búsulok maga miatt - mondta Michael. - Magáé az élet. A
napokban eljövök  magáért és  elviszem, de ez nagyon kedvem ellen
lesz. Ugorjon be, Káté!
Káté csakugyan  a  szó  szoros  értelmében  beugrott  a  várakozó
taxiba, búcsúzóul kezét lengette és elment.
Michael Pretherston  öt álló  percig csak  állt, állt  a gyalogút
szélén és  azon gondolkodott,  miket mondott  a  lány.  Rokonhúrt
ütött meg  a lelkében,  hiszen nem  mondott mást,"csak  a  tiszta
igazságot."
Egy kicsit elszomorodva elindult a hivatalába, de útközben eszébe
jutott, hogy  elfelejtette  megírni  a  jelentést.  Gondolkozott,
bemenjen-e a  hivatalába és  emlékezetből írja  meg  vagy  térjen
vissza a  Felton-ház kellemetlen levegőjébe. Végre erre határozta
el magát  és mikor  betoppant, lord  Flanborough éppen ebéd utáni
álmát aludta.  Michael nem  győzött eleget mentegetőzni, és olyan
mélységes  tisztelet   volt  minden   szavában,  hogy   őlordsága
elfelejtette az alkalmatlankodást.
- Moya nincs itthon - mondta.
-  Hát   majd  megpróbálom  megírni  egymagam  -  felelt  Michael
letelepedve  a   lord  íróasztala   mellé,   és   hozzáfogott   a
jegyzőkönyvhöz.  Megírta  a  tényálladékot,  amiért  őlordsága  a
rendőrség közbelépését  kérte, aztán mikor a jelentést befejezte,
leitatta, összehajtogatta és betette a zsebébe.
- Csak  egy-két kérdést  szeretnék még  feltenni, amelyek Káté-re
vonatkoznak, akarom  mondani Miss  Tenbyre, amint  ebben a házban
hívták. Tartok tőle, hogy ma délelőtt kínos meglepetést okoztam.
-  Bizony,   meglepetés  volt   -  jegyezte   meg  óvatosan  lord
Flanborough. -  Ki ez  a Káté?  A leggondosabban végigkutattuk az
egész házat,  minden  zegét-zugát,  de  mondhatom,  nem  hiányzik
semmi.
Michael elnevette magát.
- Azért ugyan kár is volt aggódni. Káté nem tolvaj. Az igazi neve
Katharine Westhanger;  de csak  Kate-nak  szólítják.  Az  ezredes
unokahúga. Tizenkilenc-húszéves lehet, és gyerekkora óta úgy nőtt
fel, hogy  az egész  világot csak  fejőstehénnek látta.  Az anyja
jóravaló, jámbor  asz-szony volt,  az apja utolsó szélhámos, akit
nyolcvankilencben kirúgtak  a hadseregből,  mert  megsértette  az
enyém-tied  törvényét.   Anyai  nagyapja  Sir  Shaun  Masserfield
generális, aki  Írországban a  testvérem  szomszédja,  és  akinél
nagyobb stratégája  még nem  volt az angol hadseregnek. Káté tőle
örökölte lángeszét,  de erkölcsi  elveit nem tanulta meg. Az apja
meghalt, amikor  Káté tizenhat éves volt, a nagybátyja fejezte be
a nevelését, aki még nagyobb akasztófavirág, mint az apja volt. A
család Westhanger  ágának valóságos  bűnügyi krónikája van, amely
kisebb-nagyobb  megszakításokkal   két  évszázadra  visszanyúlik.
Kate-t  tolvajnak  nevelték,  de  nagy  kaliberű  tolvajnak.  Azt
hiszem, ő  a lelke  egy nagy  gonosztevő szervezetnek. A bandának
már minden  tagja hurokra  került, de  Káté ellen még nincs döntő
bizonyíték. Óriási  szédelgéseket tervez,  és mindegyik  nagyobb,
mint az  előző. A  nyomok  azonban  sohase  vezetnek  egészen  az
ajtajáig.
- Hát a rendőrség?... - kérdezte lord Flanborough.
- Kedves lord Flanborough - mondta Michael fáradtan -, a rendőrök
is emberek,  akiknek emberekkel  van dolguk,  ők se  angyalok, se
gondolatolvasók és a telepátiához se értenek. A törvényeink pedig
olyanok, hogy  a  gonosztevőnek  hat  eset  valószínűsége  van  a
menekülésre egy ellen, míg a rendőrségnek csak egy van a sikerre.
Tudjuk, hogy  Kate-nek is része volt abban a híres bankrablásban,
amely  a  Holland  Bank  kincstárából  tízmillió  koronát  rabolt
aranyban.  Káté   szervezte  meg   tavaly  júniusban   a  londoni
aranyművesek ellen  a sorozatos  betöréseket.  Káté  a  Bűn  utca
anyja. Ön  nem ismeri  ezt az  utcát, de ha kíváncsi rá, szívesen
elvezetem. Előre  kijelentem, ha  azt hiszi,  hogy valami szörnyű
piszokba   kerül,    szörnyen   csalódik.    Ez   London    egyik
legbecsületesebb  utcája,   csak  térképen   nem   ez   a   neve.
Csodálatosan ötletes,  végtelenül türelmes  ez a  lány és részben
azért is  jöttem vissza,  hogy megtudakoljam, mit kereshetett itt
és mi volt a dolga?
- Amint már mondtam... - kezdte újra lord Flan-borough.
- Az  isten szerelmére  - vágott  a szavába Michael -, ne mondja,
hogy nem hiányzik semmi a házban! Ismétlem, Káté egy gombostűt se
vesz el,  ami az önöké. Először is igen módos lány. Ugyan érdemes
is neki  törődni azzal,  ami itt  nem az övé! Azt hiszem, hogy ha
számba veszi  az egész  házat, még  akkor se  találna benne  száz
fontot érő  pénzzé  tehető  holmit.  Nem,  Káté  nem  ezért  jött
önökhöz. Meddig volt itt?
- Majdnem  egy hónapig  - felelte  lord Flanborough,  akinek  egy
kicsit zokon  esett,  hogy  nyomozásának  eredménye  a  legkisebb
hatást se tette a rendőrség képviselőjére.
- Miféle munkát végzett?
- A  titkár dolgát  végezte Moya körül. A legjobb ajánlóleveleket
hozta.
- Felejtse  el őket  - szakította félbe újra bosszúsan Michael. -
Az a  gentleman, aki Káté ajánlóleveleit írta, a Bűn utca 9. szám
alatt lakik, Millet a neve.
- Páratlan  gépírónő volt  - kezdte  újra  a  lord,  aki  a  maga
megnyugtatására  keresett  mentséget,  ami  érthetővé  tenné,  ha
ennyire csalódott valakiben.
- Azt  is tudom. Amint önök mondták, Káté csakugyan a leggyorsabb
kezű gépíró.  Nevelésében igazán  nem hanyagoltak  el semmit.  Öt
nyelven beszél,  és franciául  folyékonyan olvasott,  amikor  még
csak kilenc  éves  volt.  És  ön  körül,  mylord,  milyen  munkát
végzett?
- Néhány levelet és jelentést gépelt.
- Miféle jelentéseket?
- A  dél-afrikai részvénytársaságunk jelentéseit. Tudja, Michael,
én  még  most  is  a  kezemben  tartom  a  legtöbb  régi  üzletem
vezetését.
- Aztán fontosak voltak azok a jelentések?
- Igen  is, nem is - felelte lord Flanborough vontatottan -, csak
üzemi jelentések  voltak, termelési  költségekről, tervbe vett új
hajóutakról.
- Hát még milyen egyéb munkát végzett?
- Hadd gondolkozzam - mondta lord Flanborough.
- Csak  tessék! -  felelte Michael  élesen. -  Ha jól  emlékszem,
önöknek  egy   nagyon  titkos,  külön  jelszógyűjteményük  van  a
bizalmas sürgönyökre.
- Úgy  van -  felelte lord  Flanborough -, de azt ő természetesen
nem látta.
- Hol szokta tartani?
- Az íróasztalomban.
- Nem is láthatta?
- De  láthatta, hanem  az lehetetlen,  hogy  le  is  tudta  volna
másolni.
- Mennyi ideig maradhatott itt egyedül?
- Legfeljebb  öt perc  lehetett  a  leghosszabb  idő,  ameny-nyit
egyedül itt tölthetett - felelte a lord kis gondolkodás után.
Michael az állára tette az ujját.
- Nem  lépett ön,  mylord a  dolgozószobájába, amikor  félájultan
találta Kate-t a szobában?
Lord Flanborough olyan elképedten bámult rá, hogy még a száját is
nyitva felejtette.
- Talán elmondta magának?
Michael tagadólag rázta a fejét.
- Nem, nem mondott el semmit. De a kérdéséből következtetem, hogy
efféle eset csakugyan előfordult.
- Hanem  az igazán  érdekes, hogy  ilyen kérdés  eszébe jutott  -
mondta őlordsága.  - Egy reggel csakugyan arra léptem be, hogy ez
a szegény  lány... hm...  ez a  nyomorult fehérnép...  rettenetes
rosszul van.
- Erre ön kimegy a dolgozószobából, hoz neki egy pohár vizet és a
házvezetőnőért küld - folytatta Michael.
- Úgy van, csakugyan ezt tettem.
- Ez  pedig érthető nyelvre lefordítva annyit jelent - mosolygott
Michael -,  hogy éppen akkor lepte meg, amikor az ön legtitkosabb
írásai közt  kereskedett. Míg  ön vizet  szerzett  és  segítséget
hívott, ő  szépen mindent visszatett a helyére, ahol találta. Nem
történt meg más alkalommal, hogy mikor mylord belépett a szobába,
egyszerre csak  felhívja a  figyelmét  valami  váratlan  dologra,
például, hogy  ez vagy az a festmény nem lóg függőlegesen a falon
vagy hogy ez s ez a váza megrepedt?
Lord Flanborough újra nagy szemet meresztett rá.
- De  igen, egyszer  csakugyan mondta,  hogy a porcelá-nos vitrin
ablaka eltört,  és megkérdezte,  ki törte  be. Pedig  meg se volt
repedve.
- De azért mylord odament és megnézte?
- Természetes, hogy megnéztem.
- Ez  is csak  ugyanolyan fogás  volt,  mint  amaz  -  magyarázta
Michael. -  Amíg ön  megnézte a  vitrint, addig  ő visszarakta az
írásokat, amelyeket  elolvasott vagy  becsukta a fiókot, ha onnan
szedte ki  őket. Most  csak azt  szeretném tudni, mit forgathat a
fejében?
- Csak  nem gondolja  - kezdte  őlordsága ijedten -, hogy ellenem
forral rablóterveket?
- Gondolom,  nem -  felelte Michael komolyan. - Kó-tyagos lesz az
ember feje,  már csak  a puszta  gondolatra is,  hogy önt  akarná
kirabolni.
- Jobb  lenne, ha nem csúfolódna. Attól tartok, sohase bocsátotta
meg Moyának...
- Én csak áldani tudom Moyát, ahányszor csak eszembe jut - vágott
a szavába  Michael. -  Ember  nagyobb  szolgálatot  nem  tehet  a
felebarátjának,  mit   ő  tett  nekem,  amikor  kikosarazott.  Én
okosabbat teszek,  mint  Moya.  Ön  mint  Moya  atyja,  ez  ellen
tiltakozik, tudom,  tudom -  állította meg a lord szavát Michael,
és vidáman integetett felé az ajtóból.