EDGÁR WALLACE: A KALANDOR
EDGÁR WALLACE: A KALANDOR
KRIMI
Scannelte és javította Németh Miklós 2003. április
Egy hajlott derekú öregember lépett ki a házból. Sietség nélkül
végigballagott a kerten, közben fel szedegette a lehullott
faleveleket, amelyek bántották a szemét. Odament hozzájuk, és
fejét meghajtva, közölte:
- Tálalva van, mylord.
A tábornok a botjára támaszkodva felkelt.
- Tálalva van, Káté - ismételte ünnepélyesen és megfogva egymás
kezét, visszamentek a házba. Sertéscomb volt ebédre, ami ilyen
forró júniusi napon egy cseppet se volt éppen csábító, de a
tábornok és unokája becsülettel hozzáláttak, és tovább vitáztak
arról a tárgyról, ami az öreg generális szemében a legnagyobb
dolog volt az egész civilizációban.
Fölösleges mondani, hogy Sir Shaun Masserfield tábornok tekintély
volt a maga tudományában. Könyveit, különösen A modern tüzérség a
stratégia alapelvei szerint című munkáját a világ minden nyelvére
lefordították.
Éveken keresztül a hadügyminisztérium egyik osztályának főnöke
volt, és legalább két könyvét kézikönyvül használta az olasz
hadsereg. A kislány némán hallgatta, amint az öregúr egyre jobban
belemelegedett kedves tárgyába: hogy s mint esett Schwarzenberg
győzelme Napóleon fölött, meg a többi csodálatos csaták, amelyek
az 1814-i fegyverszünetre vezettek, aztán pedig...
- De mennyi veszteség árán! - mondta a lány. Az öreg nagy szemet
meresztett rá.
- Veszteség árán! - csattant fel -, aztán mi veszett el?
- Élet, pénz, minden - felelte a lány.
- Rövideszű kis csacsi vagy - dörmögte az öreg. - Tizenhárom éves
fejjel mit is tudhatsz te erről!
- Westhanger ezredes azt mondja...
- Westhanger ezredes bolond meg gézengúz! - pattogott az öreg. -
Csak nagyobb bolond, nagyobb gézengúz, mint az apád - tette hozzá
még dühösen. - Minden Westhanger bolond és Molly Maguires is. A
fene essen beléjük! Ha a fogunk gyémántból volna, te bezzeg csak
kását ehetnél, egy fogad se lenne!
A kislány nyugodtan végighallgatta az öregúr kifakadá-sait
legközelebbi rokonai ellen.
- Westhanger ezredes azt mondja - folytatta tovább -, hogyha mind
azt a tehetséget, amit a háborúra pazaroltak...
- Ő ugyan édeskeveset pazarolt rá - csúfolódott az öreg
generális. - Szemtelen rezervista!
- Ej ugyan, hisz tényleges tiszt! - javította ki a kislány.
- Hát a hadseregnek egy csepp oka sincs büszkélkedni vele -
vágott vissza a generális, kése nyelével dobolva az asztalon. - Ő
beszél stratégiáról? Ó, a szegény ostoba!
Katharine nevetve rázta a fejét.
- Szó sincs róla, generális uram - másképpen nem is szólította
soha a nagyapját -, hogy a stratégiáról beszélt volna. Csak
annyit mondott, mennyi élet, pénz és minden egyéb pusztult el a
háborúkban.
- És először is az ő pénze, arra megesküdhetnék.
- Élet és minden egyéb - mondta a leány ügyet se vetve a
közbeszólásra -, amikor mindazt a tudományt és ügyességet
pénzszerzésre lehetett volna fordítani.
- Pénzszerzésre! - mondta diadalmaskodva a generális. - Éppen
olyan fából faragott bolondok a Westhangerek. Ő se tudna pénzt
szerezni a stratégiával, de mással se. A jó ég a megmondhatója,
mi lesz veled, ha én meghalok, mert ez a birtok a testvérem fiára
száll, arra a nyomorult csúszómászó ír Krisztustagadóra, és az
apád éppúgy nem tud téged eltartani, mint ahogy én nem tudok
becstelen lenni.
Levágott még egy jó vastag szeletet a sertéscombból, csak azután
szólalt meg. Szinte kíváncsiskodva kérdezte meg unokáját, mintha
előbb jól megforgatta volna a fejében a szót:
- A stratégia tudománya hogy segíthet valakit a pénzszerzésben? -
kérdezte.
A leány előbb gyűrűbe göngyölítette az asztalkendőjét, mielőtt
felelt.
- Sok útja-módja van annak - mondta nyugodtan -, de azt éppen nem
gondolnám, hogy Westhanger ezredes vagy az apám értené a módját.
Ők nem olyan nagy stratégák, mint mi - tette hozzá nagy
lelkinyugalommal.
Az öreg generális kuncogott.
- Mint mi! - ismételte - hát te hogy szereznél pénzt vele?
Katharine Westhanger megcsóválta a fejét.
- Igazán magam sem tudnám megmondani - felelte -, olyan sok útja-
módja van.
- Mondj csak egyet - biztatta a generális és hátralökte a székét.
- Jó - szólt Katé vontatottan. - Tegyük fel, hogy Terence-t
elküldjük a vasúti állomásra, ő meg levette a kerék agyáról a
kocsikenőcsös kupakot, és mire eljut az országúton egy kicsivel
túl az O'Gorman villán, leesik a kerék. Mitévő lesz most Terence?
- Kate felnézett a menynyezetre és vontatott, nyugodt hangon
csendesen kidolgozta a helyzet minden mozzanatát.
- Először is Terence visszamegy az O'Gorman villába, ahol az
őrnagy kulcsárja kölcsönadja neki az új nagy kocsit.
- Szép, szép, de azt mi kölcsön kérhetnénk más módon is - mondta
a generális -, akkor pedig mirevaló ez az egész bolondéria?
- Ország-világ tudná, hogy mi csak azért kértük kölcsön a híníót,
mert szédíteni akartuk azt az urat, aki most jön Dublinből és meg
akarja venni generális uram képeit.
- Hát azt meg honnan tudod, hogy el akarom adni a képeimet? -
kérdezte a generális élesen.
Ebben a dologban nagyon érzékeny volt. A két Van Dyck, amely a
ház szegényes halljában lógott, értékes tárgyainak végső maradéka
volt. Csak az kényszerítette, hogy kész volt megválni a
Masserfield-vagyon ereklyéitől, mert bizonyos mexikói részvények,
amelyekbe évekkel azelőtt belefektette a pénzét, egyszerre
elértéktelenedtek, amiatt aztán megcsappant a jövedelme.
- Honnan tudom? - felelte Katé. - Hát a hadvezér honnan tudja, mi
történik ott, ahová pedig nem lát?
- Kémkedtél - mondta ki a vádat a generális, de Katé csak a fejét
csóválta.
- O'Gorman villa tájékán találkozunk vele. elmegyünk az őrnagy
pompás villájába, megkérdezzük, itthon van-e az őrnagy úr, aki
azonban mint becsületes földesúrhoz illők, most a feleségével és
gyermekével együtt Eondcreban van.
- Az őrnagy azt mondta, hogy amíg ő távol van, bátran
használhatom a házát. Nagyon szép könyvtára van - szólt közbe a
generális.
- Vezessék be azt az urat a könyvtárba, és mutassák meg neki a
könyveket, A képek pedig csak várjanak ott: a környezet
tudniillik nagyon sokat jelent. Mrs. O'Shea, az őrnagy
házvezetőnője mindent megtesz a kedvemért.
- De hol van itt a stratégia? - kérdezte az öreg generális.
A lány elnevette magát.
- "Ha a támadónak sikerül az ellenséget rákényszeríteni, hogy
neki kedvező terepen vívjon csatát, az olyan előnyt biztosít
számára..."
- Tulajdon könyvemet olvassa a fejemre - mondta az öregúr
kétségbeesetten -, de minek ez a titkolódzás? Mért ne mehetnénk
egyenesen Mrs. O'Shea-hez, és miért ne mondhatnánk meg neki
kereken, mit akarunk?
- Akkor feltett szándékunk volna ott lenni, így meg csak
véletlenségből vetődtünk oda - felelte a lány a legnagyobb
biztonsággal. - Ha feltett szándékunk volt odamenni, akkor az
ellenség megtudja, mert akkor kényre-kedvre ki vagyunk
szolgáltatva Mrs. O'Shea-nek, aki akaratlanul is elejthet egy
áruló szót. Ha azonban véletlenségből vagyunk ott, jelenlétünk az
O'Gorman villában mindenki előtt érthető lesz.
- Agyafúrt história - mondta az öreg. - Káté, tebenned egy nagy
stratéga vagy nagy bűnös veszett el.
A lány felkelt, és lehúzta a szoknyáját vékony lábára.
- Gondolom, még nem veszett el semmi - jegyezte meg kedvesen.
Ez a történet csak egy rövid, gyors pillantás Katharine
Westhanger gyermekkorára. Szinte egész gyermekkorát az öreg Shaun
Masserfield társaságában töltötte, mert nem éppen legjobb hírű
apjának és éppoly kétes életű nagybátyjának a látogatásai csak
ritkán zavarták, akkor is jókora időközök teltek el közben. Ők
voltak törvényes gyámjai annak a kis vagyonkának a megőrzésére,
amelyet az anyja hagyott rá, de az öreg generális élt a
gyanúperrel, a lány meg egészen biztosan tudta, hogy "gyámjai"
már régesrég a nyakára hágtak a pénzének, hanem azért időnként
mégis szükségesnek látták, hogy legalább látszatra hébe-hóba
értekezzenek a lánnyal a vagyon dolgában.
Valójában egyedül élt, "Írországban tölti nevelőintézetben utolsó
éveit", amint szapora beszédű apja magyarázta a dolgot. Sokat
olvasott, sokat gondolkozott, aztán ott volt nagyapja bőséges
tapasztalata, abból is sokat tanult. Egy évvel az öregúr halála
előtt, amikor Káté tizenötödik esztendejében járt, olyan esemény
történt, amely valószínűleg mélyebben belenyúlt életének további
kialakulásába, mint bármi egyéb.
Volt a házban egy mindenes, aki mindent végzett a ház körül: hol
kertész, hol kocsis, hol inas, szóval Sir Shaun tótumfaktumja.
Terence, "talán nem is volt más neve", városi ember volt.
Dublinben született, ott is élte le fiatal éveit. Akármi volt is
a hibája, a lánynak hűséges szolgája volt, tűzbe is ment volna
érte és ami földi halandótól kitelik, pillanatnyi habozás nélkül
megtette volna.
Egy délután Káté váratlan látogatót kapott: egy rendőrtiszt
kereste fel. Nagyapja reumatikus fájdalmai miatt lefeküdt, így ő
fogadta a tisztet a szegényes fogadószobában, bekeretezett
fényképek és mahagóni bútorok között.
- Jó napot, Miss Westhanger - köszönt a tiszt vidám mosollyal. -
Végtelenül sajnálom, hogy alkalmatlankodom, de egy kis ügyünk van
itt a környéken, gondoltam, talán segítségemre lehet.
Káté nagyon jól tudta, milyen ügyben kereskedhetik a tiszt,
mielőtt még megszólalt volna.
- Három hét alatt három rablás történt a környéken, egészen
bizonyos, hogy ezt csak a helyi viszonyokkal ismerős ember
követhette el. Betörtek O'Gorman őrnagy, Lord Pretherston és Mr.
Castlereigh házába, és értékes holmikat vittek el. Minden
állomást szemmel tartunk, az országutakat is bejártuk, de se itt,
se máshol sem akadtunk idegenre.
- Talán azt gondolja, hogy a nagyapám volt? - kérdezte Káté
ártatlanul.
A tiszt elnevette magát.
- Azt nem - felelte -, de az lehetséges, hogy valaki más, aki
ebben a házban lakik.
- Én? - kérdezte Káté tettetett riadtsággal.
- Miss, én kirakom minden kártyám az asztalra. Azt hiszem, az
önök embere, Terence a bűnös. Gondolom, tudja róla, hogy
Dublinben már egyszer ült.
- Rablásért?
- Kisebb lopásért - felelte a tiszt. - Meg tudná mondani, hol
volt Terence a múlt éjjel?
Káté rábólintott: igen.
- Szinte minden mozdulatát meg tudom mondani hat és tizenegy óra
között - felelte készségesen.
- Bocsásson meg, ha a szavába vágok; a rablást tíz órakor
követték el, tehát ha ön számot tud adni Terence-ről, hol járt
kilenc és tíz között, az nekem tökéletesen elég.
- Tessék helyet foglalni uram - szólt Káté és maga is leült. -
Kilenc órakor vagy talán inkább kilenc óra előtt tíz perccel,
mert az ebédlőóra tíz percet siet, Terence behozta a vacsorámat.
A tábornok úr már ágyban volt, Cas-sidy és a felesége pedig
elmentek látogatóba Cassidy anyjához, aki beteg.
- Vagyis akkor csak ön és Terence voltak a házban?
- Meg a tábornok úr - mosolygott Káté -, de a tábornok már ágyban
volt. Fél tízkor Terence kiment, és háromnegyed tízkor csengettem
a feketekávéért. Emlékszem rá, hogy a csengő nem szólt
megfelelően, ezért kimentem a konyhára magam. Mikor Terence
behozta a kávémat, én már levelet írtam, megkértem, várja meg,
míg befejezem, mert a csengő nem volt rendben és egy csepp kedvem
sem volt újra lemenni a konyhára, mint az előbb a kávé miatt. Az
óra már elütötte a tízet, mikor bevégeztem a levelet, akkor egy
másikat írtam Mullinsnak, a fűszeresnek, amelyet tíz óra tiz
perckor végeztem be. Akkor aztán Terence elment...
- Rendben van - szakította félbe a rendőrtiszt csalódott képpel -
, akkor nem lehet Terence a tettes, mert látták, amikor a rabló
tíz óra előtt öt perccel leugrott Lord Pre-therston villájának
erkélyéről. Utána lőttek, amikor ke-resztülszaladt a gyepen.
Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam. Hol van most Terence?
- Az istállóban. Behívjam?
A rendőrtiszt tétovázott.
- Köszönöm, nem szükséges. Szabad még arra kérnem, hogy
látogatásomról ne szóljon senkinek?
Káté az ablakban megvárta, míg a rendőrtiszt lóra ült, és
átugratva a gyalogúton, elvágtatott a csúf országúton, amely a
faluba vezetett. Akkor csengetett. Az öreg szolga lépett be.
- Küldje be Terence-t, szükségem van rá - mondta.
Terence egy kicsit aggodalmaskodva lépett be. Mosolygó szemű,
simára fésült hajú, karcsú fiatalember volt, a környékbeliek
szemében az egyik első gavallér.
- Csukja be az ajtót, Terence - mondta a lány higgadtan. - Mi
baja a kezének?
- Megvágtam, mylady - felelte Terence a háta mögé dugva bekötött
kezét.
- Magát meglőtték - mondta Káté nagy nyugalommal -, magát
meglőtték, amikor végigrohant Lord Pretherston kertjének a
gyepjén. Hol dugdossa a rablott holmit?
Terence olyan fakó lett, mint a fal.
- Esküszöm...!
- Ne legyen ostoba, Terence - mondta a lány. - Mutassa meg, mit
lopott.
- Az isten szerelmére, miss, ne áruljon el! - kapkodott Terence
levegő után. - Elvesztettem az eszemet...
- Most veszti el az eszét - mondta a lány hidegen. - Keljen fel.
Ne leplezze le saját magát. Mutassa meg, hová dugta a lopott
holmikat. Az elmúlt éjjel nyolc órától fél tizenegyig házon kívül
töltötte az időt. Láttam az ablakból, mikor hazasompolygott.
A ház mögött egy nagy szerszámosbódé állt, ahol a kerti munkások
a szerszámaikat tartották. Volt ott egy négyszögletes gödör,
melyet ügyesen takart egy csapóajtó; amelyet teljesen elrejtett
egy ráállított nagy szekrény. A bódéba csak Terence-nek volt
kulcsa, mindig csak ő lépett be a kis alkotmányba.
- Egy egész hónapomba került, míg megástam és megerősítettem -
mondta Terence büszkeséggel.
Ennek az "értékőrző széfnek" a mélyéből Terence három kis
kézitáskát vett elő. Kettő vadonatúj volt, a harmadikban a leány
megismerte nagyapja táskáját.
- Hozza csak be a házba - mondta Káté. A maga szobájába ment,
bevezette Terencet is, aztán becsukta és kulcsra bezárta az
ajtót.
- Most már lássuk, mije van.
Egész mutatós kiállítás volt, mert a derék férfiú jó munkát
végzett: a zsákmány csakugyan elképesztően nagy volt, különösen
ha számba vesszük, hogy a java rablásokat igen rövid idő
leforgása alatt hajtotta végre, mielőtt még a környék észbe
kapott, és mielőtt a háziurak szükségesnek látták volna, hogy
jobban vigyázzanak ablakzáraikra és értékes holmijaik
biztonságára.
Volt a rablott holmik között egy gyöngynyakék és egy
gyöngynyaklánc; Káté megismerte bennük Mrs. O'Gor-man ékszereit.
Volt aztán két jó nyaláb bankó és ameny-nyire a lány
megítélhette, körülbelül kétszáz font arany is egy kis
bőrzacskóban.
- Aztán hogy tudna túladni az ékszereken? - kérdezte Káté.
A fiatalember a szék legszélén üldögélt és savanyú áb-rázattal
csóválgatta elszontyolodott fejét.
- Az már igaz, örökre rossz nap volt, mikor ide betettem a lábam
- sopánkodott Terence.
- Hallgasson ide, szerencsétlen flótás - mondta a lány
türelmetlenül -, hogy tud túladni az ékszereken?
- Eladtam volna őket Dublinben, miss. Ismerek ott egy
öregembert...
- Jó - mondta Káté.
Gyakorlott ügyes kézzel kiszedte az ékszereket és gondosan
mindegyiket papírba burkolva beletette egy széles dobozba.
- Hol lakik Dublinben? Mi a címe? - kérdezte Te-rence-t.
Az gyanakodva nézett rá.
- A bátyámnál lakom - felelte.
- írja csak le ide a címét.
Elővett egy ív papírt, mire Terence rövid habozás után odament
Káté kis íróasztalához, és nagy üggyel-bajjal leírta a címet.
- Most pedig töltse ki ezt a szállítólevelet - folytatta Káté.
Egy papírdobozból elővett egy sárga postai szállítólevelet,
megállt Terence háta mögött, úgy parancsolta, mit írjon. Mikor
Terence végzett az írással, Káté leitatta a szállítólevelet, a
rakás aranyból kivett öt fontot és átadta neki. Aztán leült,
összekulcsolta ölében a kezét, két szemét pedig keményen
rászegezte az emberre.
- Terence - szólalt meg Káté -, ma este nyolc órakor indul egy
vonat Galway-ből Dublinbe. Ha gyalog megy, három órába kerül, míg
Galwey-be ér vagy befoghatja a pónit a kocsiba, elmehet kocsin és
otthagyja Donoghue-nál.
Terence-nek elállt szeme-szája, úgy rámeredt a lányra.
- Mi a szándéka, miss? - suttogta.
- Majd megküldöm magának ezeket a holmikat postacsomagban. Menjen
csak a testvéréhez. Holnap délután megkapja a csomagot - mondta
nagy nyugalommal. - Azt tanácsolom, adja el ezeket az ékszereket,
aztán tisztuljon Írországból, amilyen hirtelenében csak tud. A
maga tehetségével Amerikában sokra viheti. Az jó hely lesz
magának.
- Aztán nem küld rendőrért, miss? - kérdezte Terence hosszú
szünet után.
Káté tagadóan rázta a fejét.
Terence arcán lassankint agyafúrt mosoly terült szét. Az arcátlan
gondolat, amely sekélyes agyán végigáradt, egyszerre világos
lett, amikor vigyorogva mondta:
- De aztán énmiattam bajba keveredhet, mylady.
Káté erre tetőtől talpig úgy végignézett rajta, hogy Terence
összeroskadt gúnyos pillantása alatt.
- Nekem is meg lesz a hasznom, Terence - mondta Káté állhatatos
nyugalommal. - Elveszem a pénzt, az lesz az én részem.
Kihúzta az asztala fiókját, belesöpörte a csomó bankót és a kis
zacskó aranyat, aztán visszacsattintotta a fiókot. Terence
éktelen zavarában a fejéhez kapott.
- A miss nyilván tréfál! - dadogta. - Hiszen ha ráakadnak... Ha
én feljelenteném...
Káté felnevetett.
- Szedje csak a sátorfáját, Terence, de gyorsan - mondta Káté
higgadtan. - Ha gyalog megy, lesz három órája, azalatt
elgondolkozhat rajta, számíthat-e rá, hogy hisznek-e a szavában.
Hanem Terence-nek nem volt elég három óra, hogy kielégítő
megoldást találjon a kérdésére. Még egy hét múlva is ezzel a
problémával küszködött a hatalmas Cunard hajó fedélzetén, amikor
az óriási alkotmány kisiklott a tengerre a queenstown-i
kikötőből.
Első fejezet
NYOLCVANHÁROM GYÖNGYSZEM
Lord Flanborough megnyomta íróasztalán a csengőt, és pontosan
három másodperc múlva ismét megnyomta, bár az inas fülkéje messze
esett a könyvtárszobától: nem sok híja lehetett az ötven yardnak,
és olyan inas még nem született erre a világra, aki ekkora
távolságot három másodperc alatt megtett volna.
Hanem ezen a napon őlordságára olyan fogvacogva gondolt minden
inasa, szobalánya és minden teremtett lélek a házban, hogy
Sibble, a főkomornyik, öt másodperc alatt ott termett.
- Az ördögbe, miért nem felel, ha csengetek? - förmedt rá a gróf,
és rámeredt a kivörösödött arcú komornyikra.
Sibble nem felelt, mert tapasztalatból tudta, hogy ha a némaság
szemtelenség, a hangos szó tűrhetetlen arcátlanság lett volna.
Lord Flanborough egy kicsit túlhaladt már a közepes koron,
vékonypénzű, kopasz, gyomorbajos ember volt. Arca közönséges,
jelentéktelen és ha valaki hasonlatosságot keresett volna közte
és azok között a derült képű Feltonok és Flanboroughok között,
akiknek jó néhány nemzedéke nézett le a hosszú hallban a súlyos
keretekből, ki szelíden, ki mogorván, ki pedig (mint a poétahős,
az első báró Felton és Flanborough, Lovelace kortársa) halk
melankóliával, az bizony hasztalan kereste volna ezt a közös
vonást. Mert George Percy Allington Felton, Flanborough grófja,
báró Felton és báró Sedgeíy of Waybrook, a sok szép címe után is
csak távoli rokonságban volt a híres Felton családdal és
nagybátyjának a cimét és súlyos jelzáloggal megterhelt uradalmait
csak véletlenül, a szerencse rosszakaratából örökölte. Legalábbis
ez volt a megbocsátást nem ismerő nézetük az igazi Feltonoknak,
akik az öröklés rendjén még távolabb álltak ettől a nagybácsitól.
Lord Flanborough neve azelőtt Mr. George Felton of Felton volt, a
Heinrich és Somes cég tagja, amely a világ minden tájékán
hatalmas bányákat tartott a kezében és ebben az egész örökségben,
amely peen rangra emelte, az volt az egyetlen fényes pont, hogy
kétmillió font sterlinget is kapott, hogy a jelzálogoktól
megszabadítsa a birtokokat.
Harapós, mogorva, barátságtalan ember volt, de sohasem volt olyan
tűrhetetlenül barátságtalan, mint mióta felvette a Flanborough
címet és tempókat; de Lordságának az egész ideje alatt se volt
olyan tökéletesen és olyan gyalázatosan elviselhetetlen, mint
éppen ezen a napon.
- Ej, miért is hívattam? - kérdezte lord Flanborough haragosan. -
Valamiért csengettem... Okosabb lett volna, ha nyomban felel
ahelyett, hogy levegő után kapkod. Azt akartam... Á, igen...
Mondja meg lady Moyannak, hogy beszélni szeretnék vele.
Sibble hálásan menekült.
Lord Flanborough megrántotta hervadt fűszínű bajuszát, és
ránézett a hófehér papírra, amely az íróasztalon feküdt előtte.
Aztán felvette a tollat és írt:
ELVESZETT
egy értékes gyöngynyaklánc, amely nyolcvanhárom, nagyság szerint
felfűzött szemből áll. Aki nyomára vezet, kétszáz font jutalomban
részesül.
Elgondolkozott: keresztülhúzta a kétszáz fontot és beírt helyette
százat. Majd ez se elégítette ki, és újra megváltoztatta az
összeget ötven fontra. Aztán még ezt a szerényebb összeget is
addig latolgatta, míg a végén kihúzta ezt a számot is, és beírta
helyette: illő jutalomban részesül.
E pillanatban feltárult az ajtó, mire a lord felnézett.
- Á, Moya. Éppen egy hirdetéssel vesződöm - mondta mosolyogva.
Lady Moya Felton huszonkét éves volt és igazán csinos. Csodálatos
formái újra egyesítették azt a sok hagyományos családi szépséget,
amely oly rosszindulattal hátat fordított az apjának. Csak
középtermetű volt, de igen formás, kedves tartású, arca pedig
gyöngéd vonásaival igazi Felton volt. Ha kemény álla, határozott
szája és mély, kékszínű szeme a rég meghalt és sírba szállt
Sedgely ősök öröksége volt, hajának ódonarany csillogása
különösen feltűnő vonás volt.
Csak mikor beszélt, akadékoskodhatott volna az epés kritikus:
hangjából hiányzott az a gazdag hajlékonyság, amellyel a család
mindig büszkélkedett. Mert a Feltonok szónokok voltak azokban az
időkben, amikor a parlamenti beszédeket úgy mondták el, mintha
könyvből olvasták volna. Moya hangja egy cseppet éles volt és
színtelen, vagyis egy kicsit, ha ugyan csak nagyon kicsit, nem
rokonszenves. Lord Flanborough szívesen kérkedett vele és nem is
ok nélkül, hogy a lánya "gyakorlati kis fehérnép", az apján kívül
legalább is még egy férfi tanúságot tehet e tulajdonságáról.
- De, apám nem gondolja, hogy egy kicsit képtelenség ilyen
hirdetést feladni? - kérdezte a leány.
Leült az íróasztal másik oldalára, és kinyújtva a karját,
kinyitotta apja ezüst cigarettadobozát, és kivett belőle egy
cigarettát.
- Miért volna képtelenség? - kérdezte lord Flanborough mogorván.
- Hirdetés útján sok elveszett drágaság visszakerült már a
gazdájához. Emlékszem rá, évekkel ezelőtt, amikor még a Cityben
éltem, volt ott egy ember, Goldberg volt a neve...
- De kérem, felejtse el apám, az egész Cityt - mosolygott lady
Moya cigarettára gyújtva -, és fontoljuk meg újra az eset minden
mozzanatát. Először is, mikor lady Machinstone palotájában
voltam, a gyöngysor még megvolt. Kellemes, tisztességes urakkal
táncoltam, Sir Ralph Sapson, Sir George Felixburn, Lord
Fethington, Aitkens őrnagy és Machinstoneséknek az a csodálatosan
helyes fia volt a táncosom. Ők biztosan nem lopták el. Megvolt a
gyöngysor akkor is, mikor onnan eljöttem, mert láttam, amikor
bekapcsoltam a bundámat. Rajtam volt még a kocsin is, mert a
kezemben volt, éppen mikor a ház elé értünk. Nem emlékszem rá,
hogy levetettem volna, de halálosan fáradt voltam, és amióta
lefeküdtem, nem emlékszem semmire. Nyilván Martin a tolvaj. Ő az
egyetlen ember, akinek bejárása van a szobámba, ő segített
levetkőztetni; olyan világos az egész, mint a nap.
Lord Flanborough a tollszárával kopogtatta széles fogait; ez a
szokása mindig kegyetlenül bántotta a lányát, de lady Moya ebben
a pillanatban jónak látta, ha szemet huny erre a gyarlóságra. A
veszteség nagyon ráijesztett, mert a gyöngysor megért vagy
háromezer fontot.
- Kértem a rendőrséget, küldje ki a legügyesebb emberét - mondta
lord Flanborough fontoskodva. - Hol van Martin?
- Bezárattam a szobájába. Az embereknek megmondtam, hogy legyenek
az ajtaja körül - mondta a lány, majd nagy érdeklődéssel
kérdezte: - Aztán mikor jön majd a detektív?
Lord Flanborough felkapott az asztalról egy felbontott sürgönyt.
- "Pretherston vizsgálóbíró küldetett ki"... teringette! Az
íróasztalon keresztül hunyorogva nézett a lányára.
- Pretherston - ismételte lady Moya eltűnődve -, nem különös?
- Pretherston... hm, - szólt az apja, és újra ránézett.
Ha azt hitte, hogy valami kis zavart, valami halvány pirosságot
lát majd Moya arcán, ha csak olyan hirtelen átfutó pirulást is,
mint a lehellet, akkor most megkönnyebbülhetett, mert a lánya
nyugodt biztonsággal nézett a szeme közé, legfeljebb csak valami
távoli pillantás révedezett a szemében, a szemhéja is egy kissé
leereszkedett, mintha gondolkodóba esett volna.
Ötéves volt ez a regény, és ha lady Moya kedvesen gondolt is rá,
azért ebben az érzésben csak annyi melegség volt, mint amennyivel
egy kedves porcelánjára nézett a vitrinjében; olyan is volt, mint
a porcelánok: időnként elő kellett venni és leporolni. Michael
Pretherston nem volt hozzávaló, minden szempont ellene szólt, bár
rokkant unokatestvére peer volt. igy előbb-utóbb rá várt a rang,
a lord Pretherston cím. Hajmeresztően szegény volt, szinte egyik
napról a másikra éldegélt, a vagyont nem tisztelte, felháborító
nézeteket vallott egyházról, társadalomról, államról; már szinte
közeljárt az anarchizmus-hoz, lord Flanborough pedig attól félt a
legjobban.
Udvarlása rövid volt, de annál hevesebb. A lányt valósággal
leigázta, úgyhogy lady Moya elígérkezett neki. A lady azonban még
aznap észbe kapott, és belátta: a szerelem még nem "minden";
megírt hát egy tizennégy oldalas levelet, amelyben kategorikusan
megszabta a házasság elengedhetetlen feltételeit. Ezek a
feltételek pedig minden eddigi elveinek megtagadását, régi
megrendült hitének új-ravallását kötötték ki, és költségvetést
kívántak arról, mibe kerülhetne a Pretherston kastély
rendbehozatala, hogy lady Moya Pretherston (született Felton)
rangjához méltó legyen.
Lady Moya tizennégy oldalas levelére Pretherston harminckét
oldalas levéllel felelt, amely egyetlen nagy sértés volt és az
anarchia valóságos himnusza. Nem szerelmes levél volt, hanem
valami vegyes műfajbeli írásmű a Henry George-féle röpirat és
Jean Jacques Rousseau-féle értekezés között. Közben pedig
szenvedélyes hivatkozások Moya asszonyiságára és sértő célzások
szatócslelkű apjára.
- Mindig olyan vad, hóbortos ember volt - mondta lord
Flanborough, csóválgatva a fejét. - Úgy hallottam, hogy kiment
külföldre.
- Gondolom, vannak más Pretherstonok is - felelte a lánya. -
Hanem azért mégis különös. Nem?
- Érzed még valaha...? - kezdte az apja gyámoltala-nul.
A lány elmosolyodott, majd letette a cigarettáját a kristály
hamutartóra.
- Tisztára lehetetlen ember volt - jelentette ki lady Moya.
Az ajtón halk kopogás hallatszott, és belépett egy fiatal
lány.
Takaros, fekete ruhába volt öltözve, de csinossága más természetű
volt, mint úrnőjéé. Gyönyörű arca volt, lehaj-ló ajka tragédiát
sejtetett, és nagy szürke szemében a szomorúság titka lappangott.
Pedig szomorúsággal még nem találkozott, és ha tragédia érte, az
sem rendítette meg. Dús haja pompázó barna volt, kicsiny,
művésziesen formás keze a mellére szorította a kis jegyzőkönyvet.
Egy hüvelykkel magasabb volt, mint lady Moya, de alacsonyabbnak
látszott, mert tartása nem volt olyan nyílegyenes.
- Apám tegnap arra kért, ma délelőttre engedjem át magát neki -
szólt lady Moya, megbólintva fejét a lány felé. - Nem tudom,
szüksége van-e még rá.
- Úgy elszomorít ez a rettenetes dolog, lord Flanbo-rough - szólt
a lány halk hangon. - Szörnyűség tudni, hogy tolvaj van a házban.
Lord Flanborough jóízűen elmosolyodott.
- Megkapjuk még azokat a gyöngyöket, biztos vagyok benne - mondta
a lord. - Sohase búsuljon, Miss Tenby, remélem, jól érzi magát?
- Nagyon, mylord - mondta a lány hálásan.
- És a munkája sem valami nehéz, mi?
A lány alig észrevehetően elmosolyodott.
- Semmi, néha szörnyen szégyellem magam miatta. Egy hónapja
vagyok itt a házban, és alig szolgáltam meg a sót is, amit
elfogyasztottam.
- Nagyon jól van - felelte őlordsága nagy leereszkedés-sel. -
Máris a legnagyobb segítséget nyújtotta nekem, és találunk majd
az ön számára sok egyéb munkát is. Nagyon örültem, mikor vasárnap
a templomban is láttam önt. A tiszteletes azt mondja, hogy
szorgalmas templom-járó.
A leány meghajtotta a fejét, de nem felelt. Egy kis ideig még
várakozott, aztán egy udvarias elbocsátásra kiment a könyvtárból.
- Istenuccse, takaros egy lány - mondta őlordsága nagy
megelégedéssel.
- Jól dolgozik és nagyon gyorsan. És gyönyörűen olvas fel
franciául. Szerencsém volt vele - mondta Moya hanyagul. - De
miről is beszéltünk, mikor bejött? Ó igen, Michael
Pretherstonról. El sem tudom most gondolni...
Az ajtó feltárult, és az inas jelentette:
- Pretherston vizsgálóbíró úr, mylord.
- Michael Preíherston vizsgálóbíró, maga nagy tökfil-kó -
javította ki bosszúsan a fiatalember már a küszöbön.
Hát csakugyan Michael volt!
Egy kicsivel idősebb, egy kicsivel határozottabb, egy kicsivel
talán jobb színben, de most is a régi Michael. most is éppen
olyan szertelen és kiszámíthatatlan, mint valaha.
- Az inas egészen elrontotta a megjelenésemet, Moya - mondta
nevetve és gyors lépésekkel ment a lány felé. - Hogy van, mióta
annyi éve nem láttam? Éppoly csinos, mint valaha. Lord
Flanborough, látom, nagyszerű színben van. Olvastam a lordok
házában mondott beszédét a hajózási törvényjavaslatról. Nagyszerű
beszéd volt! Maga írta, egyedül?
Moya csendesen elnevette magát, és megmentette a helyzetet, amely
nagyon könnyen kínossá válhatott volna, mert őlordsága már éppen
tiltakozni készült a feltevés ellen, hogy a szerzőség
dicsőségében mással is osztozna.
- Maga csak nem változott, Michael - mondta Moya, és
palástolatlan, bár egy cseppet sem szerelmes csodálattal nézett
rá. - Hanem az Isten szerelmére, hogy kerül a rendőrséghez?
- Hihetetlen - mondta lord Flanborough, majd jókedvűen
hozzátette: - és a tetejébe még anarchista is!
- Hosszú históriája van annak - mondta Michael. - Engem valójában
egy speciális osztályra, a külügyi osztályra neveztek ki. Csak
később helyeztek át a bűnügyi osztályra, amikor elfogtuk a
Callam-bandát. Nem valami megtisztelő, ugye, hogy a bűnügyi
osztályon vagyok vizsgálóbíró? De embere válogatja! - csendesen
elnevette magát, majd egyszerre elkomolyodott. - De majd
elfelejtettem, hogy nekem dolgom is van itt. Hát mi a baj?
Lord Flanborough elmondta az okát, miért hívták ilyen sürgősen,
mire Michael Pretherston arcán siralmas csalódás jelent meg.
- Csak egy nyomorult kis lopás? - mondta szemrehányó hangon. -
Gondoltam, legalábbis Moyát rabolták el. Hát akkor kérem, mondja
el, mi történt azon az éjszakán, amikor elvesztette a gyöngyöket.
A lány erre apróra beszámolt minden mozdulatáról, pontosan
megmondta, hogy ekkor meg ekkor, ilyen és ilyen órában még
megvolt a gyöngysor.
- Aztán a hálószobájába ment - folytatta Michael. -Hát ott mi
történt? Először is levette a bundáját, ugye?
- Igen - bólintott a lány.
- Jókedvű volt vagy kedvetlen?
- Hát az is jelent valamit? - kérdezte Moya meglepetten.
- Türelmes és rendszeresen dolgozó vizsgálóbírónak minden apróság
mond valamit. Kedélyállapotra vonatkozó adatok éppoly érdekesek a
számára, mint bármi egyéb.
- Hát ha már meg kell vallani az igazat - vallotta be Moya -,
bizony egy kicsit kedvetlen voltam és nagyon fáradt.
- Ön vetette le a bundáját vagy a szobalánya segítette le?
- Én magam vettem le - felelte Moya rövid szünet után -, én magam
is akasztottam fel.
Michael még néhány kérdést tett fel neki.
- Most pedig nézzük meg azt a bánatos Martint - folytatta Michael
-, és ne vegye rossz néven, Moya, ha megmondom, ha az a szobalány
ártatlan, akkor megvan a jogalapja, hogy megokolatlan fogvatartás
miatt perbe fogja önt.
- Mit mond? - kérdezte lord Flanborough érdesen. - Nekem
feltétlen jogom van rá, hogy bárkit is fogva tartsak, akit
lopásban bűnösnek hiszek.
- Mylord, önnek egy cseppet sincs több joga lakat alá zárni a
szobalányát, mint amennyi nekem van, hogy önt a feje tetejére
állítsam - mondta Michael nyugodtan. - De ez nem tartozik a
dologra. Vezessenek a fogolyhoz.
A fogoly, egy közepes korú asszony, olyan sápadt volt, mint a
halott, a szeme csupa könny. Helyzete kegyetlen kínosan
érintette, és keserves könnyhullatások közt szinte
összefüggéstelenül egyre azt hajtogatta, hogy ártatlan.
- Gondolom, mindenütt kereste a gyöngyöt, ugye? - kérdezte
Michael Moyához fordulva.
- Mindenütt - felelte Moya nagy hévvel. - Minden dobozt, a szoba
legkisebb zugát is felkutattam érte, de hiába.
- Ha teszem, a gyöngysor zsinórja elszakadt, minden szem
széthull?
- Nem, akkor is megmarad rajta valamennyi, mert minden szem külön
rá volt erősítve. Az apám születésnapi ajándékul adta, és erre
különös gondja volt.
- Hát én fogadni mernék - szólt Michael hirtelen -, hogy ez a
gyöngysor még most is ebben a szobában van. Nyissa csak ki a
ruhatárát.
Moya ruhásszekrénye az öltözőszoba egyik egész falát elborította,
a sírdogáló Martin kinyitotta a szekrény rózsafa ajtajait a
vizsgálóbíró előtt.
- Ez az a bunda, ugye? A gyöngysor eltűnése után ezt is megnézte?
- Megnéztem-e a bundát! - szólt lady Moya álmélkod-va. - Nem én,
minek néztem volna meg? Mi köze van a bundának az elveszett
gyöngysorhoz? Hiszen nincs is rajta zseb.
- Márpedig, ha jól ismerem a mostani divatos bundákat - mondta
Michael meggondoltan -, mondhatom, nagyon is előfordulhat, hogy
ennek a luxus ruhadarabnak igenis köze van az elveszett
gyöngyökhöz. Mert, kedves Moya - fordult hozzá Michael -, az ön
titokzatos vesztesége most már másodszor vagy harmadszor fordul
elő ebben az évben. Kétszer rendőrt hívtak, de a harmadik esetben
a bunda gazdája maga is elég ügyes volt, és rendőri közbelépés
nélkül megtalálta az elkallódott kincset.
A legnagyobb óvatossággal leakasztotta a bundát, aztán széttárta
úgy, hogy látni lehetett a selyem bélést: ott volt a gyöngysor
felakadva egy hosszú, lapos húzásban. Moya boldogan felsikoltott,
és rögtön leakasztotta a drága kincset.
- Csudálatos, nem gondolja? - szólt Michael szárazon. - Ez a
história nem háromszor, hanem talán egy tucatszor is megesett,
mióta ezek a lapos húzások divatba jöttek. Rosszkedvűen levetik a
bundát, a húzásba beleakad a gyöngysor, a zsinórja elpattan,
aztán bedobják a köpönyeget a szekrénybe és már kezdődik is a
titokzatos drágagyöngy história.
- Ki nem mondhatom, milyen boldog vagyok - mondta Moya. -
Michael, maga csodálatos!
Michael nem felelt. Barátságos mosollyal odafordult a halálra
rémült szobalányhoz:
- Nagyon sajnálom, hogy a gyöngysor miatt ilyen kínos helyzetbe
került, Mrs. Martin - mondta -, de ha az emberek ilyen drága
holmit elvesztenek, hajlandók elveszteni a tulajdon drága fejüket
is. Biztos vagyok benne, hogy lady Moya is sajnálja a dolgot, és
illő kárpótlást talál majd azért a kellemetlenségért, amibe ön
ártatlanul belekerült.
Lady Moya neheztelve nagy szemet meresztett rá.
- Hogyne, természetesen nagyon sajnálom a dolgot - mondta
hidegen.
- Ó, my lady - mondta a jó Martin nekihevülve -, csak annak
örülök, hogy megkerült a lánc, valósággal beteggé tett a
keserűség.
- Kap egy heti szabadságot - mondta lord Flanborough nagylelkűen.
- Majd szerzek magának egy vasúti szabadjegyet Seahamptonba -
tette még hozzá.
- Látja, Mrs. Martin - kezdte Michael nyájasan, de hangja csak
alig-alig leplezte az éles gúnyt, amely mindig annyira bántotta
őlordságát -, látja, nagylelkű gazdái nem szalasztanak el semmi
alkalmat és nem néznek semmi költséget, ha a maga kényelmére
tehetnek valamit. És ha majd Seahamptonban lesz, Mrs. Martin,
szabad lesz önnek is le s fel sétálgatni a sétatéren, éppúgy,
mint az arisztokratáknak. És maga is szívhatja azt az ózondús
levegőt, amely rendes körülmények között csak nagyobb urak
számára van ezen a világon. Leülhet majd a székekre, és nézheti
azt a ragyogó életet, mely szeme előtt pezseg, és elgondolkozhat
a felső körök nemeslelkűségén és áldhatja a jó szerencséjét, mely
ilyenformán szinte állandó érintkezésbe hozta az angol
arisztokráciával. Vasárnaponként pedig, Mrs. Martin, ön is
elmehet a templomba, ahol szép számú ülés szintén teljesen
ingyenes, sőt egy imádságos könyvből énekelhet méltóságos, sőt
talán fenséges hívővel, aki olyan magasan áll ön felett a
társadalmi ranglétrán, hogy azután soha többé nem ismeri meg
magát. Remélem, hő áhítattal könyörög majd az egek urához, hogy a
lordok házának a tanácskozásait hassa át az Isten sugallata.
- Ő, hogyne, Sir, könyörögni fogok - felelte Mrs. Martin, akinek
a feje szinte elszédült ekkora ékesszólásra.
Erre Michael otthagyta a kábult Mrs. Martint, visszatért a
könyvtárszobába lord Flanborough-val, aki elkeseredett volt, és
lady Moyával, aki méltatlankodott.
- Milyen képtelen ostobaságokat összebeszél ön, Michael! - szólt
a lány haragosan. - Igazán nem szép magától, hogy ellenem izgatja
az alkalmazottaimat.
- Szörnyű tapintatlanság és ízléstelenség - mondta lord
Flanborough. - Különben is, Pretherston, ön mint vizsgálóbíró
jött ide, nem pedig mint régi ismerős, és azt hiszem, messze
túljár a kötelességén, ha nem veszi figyelembe a szavaimat.
- Régi ismeretség csak arra való, hogy elfelejtse az ember -
mondta Michael és felkapta a kalapját, kabátját a székről. - És
ezt a különös dolgot lépten-nyomon eszünkbe juttatja az a régi
nóta, amelyet minden nagy ebéden énekelnek, amikor a józanság
tapintatlan dolog volna. Nem volt egyéb szándékom, csak hogy
néhány erkölcsi szabályt oltsak be rabszolgájuk elméjébe, az
pedig hasznára válik önöknek is, a társadalomnak is.
- Ugyan ne mondjon ilyeneket - mordult rá lord Flanborough. -
Mintha nem értettem volna meg, hogy csúfo-lódik.
- Gyerekek és az alárendeltek sohase értik meg a csúfo-lódást -
felelte Michael széles mosollyal. Majd kinyújtotta kezét a lord
felé, aki némi húzódozás után odanyújtotta petyhüdt kezét.
- De mielőtt elmegyek - mondta Michael - gondolom, legjobb lesz
jegyzőkönyvbe foglalni az esetet. Nincsen titkárjuk vagy valaki
más, akinek lediktálhatnánk az eset körülményeit? Tudják, nekem
jelentést kell tennem fölöttes hatóságomnak.
Moya már odáig jutott, hogy Michael Pretherstonnal való régi
barátságának minden maradványa nemcsak kihalt belőle, hanem már
porrá égett elfojtott haragjának tüzében: most már ő is alig
várta a találkozás végét, mint az apja.
- Talán csengetnénk Miss Tenbyért - mondta végre Moya rövid
szünet után.
Az apja megnyomta a csengőt, és megjelent Sibble, a főkomornyik.
- Küldje be Miss Tenbyt - parancsolta a lord.
- Remélem, Michael - mondta lady Moya komolyan -, ha Miss Tenby
itt lesz, ő előtte majd nem tesz olyan hóbortos megjegyzéseket,
mint Martin előtt.
- Miss Tenby nem is hallgat ilyen beszédre - vetette közbe lord
Flanborough. - Ez a fiatal kisasszony... hm...
- Tudom, tudom - mondta Michael kellő komolysággal -, nagyon
kedves, derék kisasszony. Percenként negyven szót ír az írógépén,
szorgalmasan jár a templomba, szabad perceiben kézimunkával
foglalatoskodik és zongorán ő kíséri magát.
- Csodálatos dolog a detektívség - mondta Moya csú-fondárosan. -
De Miss Tenby csakugyan az egyik leggyorsabb gépírónő.
Michael különös képpel nézett lady Moyára.
- A leggyorsabb gépírónő - mondta utána, de a hangjából eltűnt
minden jókedv. - Énekel is?
Most már a leány nézett nagyot.
- Igen, énekel, mégpedig nagyon szépen.
- Főképp az olasz operát szereti? - kérdezte Michael. Erre aztán
lady Moya hangosan felkacagott.
- Valaki biztosan megmondott róla önnek mindent, és most adja a
titokzatost - vádolta meg régi barátját.
A további beszélgetést elvágta a leány megérkezése, aki belépett
a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és egyenesen az
íróasztal felé tartott. Michael láttára azonban riadtan megállt.
Moya észrevette összevillanó pillantásukat, látta, mint dermedt
meg a leány, és szomorú szeme mint meredt a vizsgálóbíró arcára.
- Káté! - szólt Michael Pretherston halkan. - Ki hitte volna,
hogy ilyen előkelő helyen találkozunk újra!
Miss Tenby nem felelt egy szót sem.
- Ugyan miféle nagy dolgot forgat most a fejében? - kérdezte
Michael tréfálkozva. - Ugyan miféle gyönyörű terv fújta ebbe az
istenfélő nemes házba? Hát az ezredes hogy van és Gregori
barátunk és a többi derék fiú? Különben az ezredes már alighanem
kiszabadult. Mit is kapott? Három évet?
Miss Tenby még mindig nem felelt egy hangot sem.
- Mit jelent ez? - kérdezte lord Flanborough, aki érezte, hogy
itt a pillanat, mikor közbe kell lépnie. - Ismeri ezt a hölgyet?
- Ismerem-e? - mondta Michael lelkesülten. - De mennyire, egyik
legnagyobb bámulója vagyok. Nem igaz, Káté?
A leány arca csendes mosolyra derült, amely látni engedte
szabályos fehér fogsorát. Amikor megszólalt, szava kedvesen
hangzott.
- Tökéletesen igaza van, lord Flanborough - mondta nyugodtan -,
mister Pretherston csakugyan ismer engem. Azt is tudja, hogy a
nagybátyám, Westhanger ezredes belekeveredett egy nagyon súlyos,
csúnya botrányba, amely összeütközésbe hozta őt a törvénnyel. Az
is tökéletesen igaz, hogy mikor kislány voltam, mindenkinek csak
Káté volt a nevem. Az is igaz, hogy most minden erővel azon
vagyok, hogy megszabaduljak a bűnösökkel való ismeretségeimtől,
és rehabilitálni akarom magamat a világ előtt.
- Hm! - dörmögte lord Flanborough egy kicsit elszon-tyolodva. -
Igen tiszteletre méltó szándék.
Lady Moya felháborodva fordult Michael felé.
- Ön talán azt hiszi, hogy nagy szolgálatot tesz a világnak, ha
megpróbálja újra lerángatni a sárba ezt a szegény lányt, ha
leleplezi a munkaadói előtt és kierőlteti elbocsátását becsületes
munkahelyéről?
- Igenis, azt hiszem - mondta Michael szemérmetlenül.
- Hát én meg azt hiszem, hogy ez lelketlenség! - mondta Moya
haragosan.
E pillanatban még nem tudott határozni, milyen lépéseket tesz
majd e leleplezés után. Ami őt magát illeti, nagyon valószínű,
hogy "Miss Tenby" a rövidebbet húzná ebben a históriában. De
egyelőre nem szabad elfeledkezni róla, milyen kedvező alkalom
kínálkozik most a keresztény könyörületesség és jóindulat
parádézására. Látta a miss kérő pillantását, összekulcsolt kezét,
egy pillanatra őszinte, meleg részvétet érzett a derék lány
iránt, aki elszántan viaskodik, hogyan menekülhetne meg a törvény
és a bűn halálos polipkarjai közül. E pillanatban szívbeli,
őszinte lélekkel kívánt segíteni felebarátján.
Ha arra számított, hogy Michael Prethersíon vizsgálóbíró
összeroskad a szemrehányásai alatt, akkor nagyon csalódott.
Michael le se vette egy pillanatra se szemét a titkárnőről, de
tekintete alatt szeme ragyogása se homá-lyosodott el. Michael
egyet bólintott "Miss Tenby" felé.
- Káté - mondta neki -, maga igazán csodálatos teremtés, ha az
ember elgondolja, hogy még sohasem került a törvény körmei közé,
legalábbis eddig nem.
- Eddig nem - felelte a miss, hirtelen felemelve a hangját.
Michael újra bólintott egyet.
- A bűnözés megelőzéséről szóló törvénycikk alapján - förmögte
magában Michael. - Ha akarom, elfoghatom magát; - és erősen
hangsúlyozta az akaromot -, ajánló levelek hamisítása, csalárd
állásszerzés címén mint gyanús személyt letartóztathatom.
A miss erre egyszerre eldobta eddigi szerény alázatos
magatartását, hátraszegte a fejét, elnevette magát és kimutatta
szabályos fehér fogait.
- Ó, Miké! - kötekedett vele. - Jaj, de igyekszik!
Mulatsága azonban nem tartott sokáig, mert az arca egy pillanat
múlva újra komoly lett, és szürke szemében harag lángolt.
- A napokban ön nagyon is ügyes lesz - mondta keserűen. - Én már
láttam jobb embereket, mint ön és dere-kabb embereket is.
Távozzék innen, Michael Pretherston! Ön emlegeti a bűnözés
megelőzéséről szóló törvényt! Azzal ugyan engem meg nem ijeszt.
Az a törvény csak akkor alkalmazható, ha nevemre szóló ítélet van
a kezében. Arra pedig nem tesz szert soha, ahhoz hatökör!
- Káté, Káté! - dörmögte Michael -, egy lady jelenlétében így
beszélni!
A miss vállat vont.
- Gondolom, szedhetem a cókmókomat - mondta -, itt úgyse volt
éppen valami nagy mulatság az élet.
- A legnagyobb részvéttel vagyok ön iránt - mondta Michael -,
kegyetlenül unalmas lehetett a régi nagy dári-dók után.
- Hanem valamit mindig nagyon szerettem volna tudni - mondta a
lány és tűnődve harapdálta az ajkát.
Az íróasztalhoz lépett. Lord Flanborough annyira meg volt
rökönyödve, hogy eszébe se jutott megállítani. A miss egy szó
nélkül kinyitotta az asztalon lévő ezüst dohánydobozt, és kivett
belőle egy cigarettát.
- Mindig szerettem volna tudni, ugyan milyen dohánnyal tartja
magában elevenen a lelket ez a jó öreg gentleman.
Kritikus szemmel nézett a cigarettára, aztán utálattal ledobta az
asztalra.
- Csak ócska Gold Flavours! - mondta gúnyosan elbiggyesztve az
ajkát. - El tudja ezt képzelni, Miké? Pedig százezer font
jövedelme van egy évben!
- Egy kis megértéssel kell nézni az uralkodó osztályok
dekadenciájára - csillapította Michael.
Aztán megfordult, búcsút intett Moyanak, majd Miss Tenbyt
karonfogva kiment vele a szobából, lord Flan-borough és a lánya
elképedve bámultak egymásra. Az ámulattól torkukon akadt a szó.
Második fejezet
MIKÉ NEM MONDOTT SEMMIT, NEM IS VOLT MIT MONDANIA
- Ha nincs jobb dolga, ebédeljen velem - mondta Mi-chael
Pretherston.
Ott állt a Felton kastély előtt, mellette a lány, akinek minden
holmija belefért egy kis utazótáskába. Letette a főldre és taxira
várt.
- Miért ebédelnék magával? - kérdezte arcátlanul. - Azt hittem,
galléron csíp.
- Megdöbbent, milyen közönséges tud lenni! - mondta Michael
szemrehányóan csóválva a fejét. - Ilyen közönséges módon nem
csíphetem el magát. Ezt a műveletet nem kívánom testi értelemben
véghezvinni. Egyezzünk meg és ebédeljen velem.
A lány még mindig tétovázott.
- Gondoljon a jó híremre - felelte.
- A maga hírnevének a megóvása éjjel tart engem ébren - mondta
Michael könnyű szívvel és odaintette a taxit.
Sohóban találtak egy kis kurta vendéglőt, amelynek a
pincehelyiségében jóízűen elfogyasztották az egyszerű ebédet.
- Hát, Káté, szeretném tudni, mit forgat a fejében - szólt
Michael, - Szükségem van a felvilágosításaira, mert tudom, hogy
nem babra megy a dolog.
- Majdnem betege lettem azoknak a gyöngyöknek - mondta a lány
eleresztve a füle mellett a kérdést. - Rettenetes lett volna, ha
olyan histórián kerülök horogra, amihez semmi közöm.
- Valamire szeretném kérni - mondta Michael.
- Csak szóljon, én többel tartozom magának, mint amennyit valaha
is vissza tudok fizetni - felelte a lány jelentősen.
- A legközelebbi napokban - mondta Pretherston rövid gondolkodás
után - majd megbízza az egyik fizetett cinkosát, Gregorit vagy az
ezredest, vagy a kis Stockmart, hogy kövessen el ellenem valami
súlyos sértést.
- Ön ellen! - mondta a lány. - Ha a rendőrségen nem lennének
olyan emberek, mint ön, már régen elpusztítottak volna bennünket
mind egy szálig! Ön valóságos biztosítási kötvény a számunkra, és
minden pénzt megér nekünk, hogy ön jó egészségben életben
maradjon. A Bűn utca gyászba borul aznap, amikor önt eltemetik.
- Csak nem akar gorombáskodni velem? - kérdezte a rendőrtiszt.
A lány ravaszul rápillantott hosszú pillái alól, és a szeme
csillogott tréfás jókedvében.
- Mit gondol, miért álltam be lord Flanborough házába? - kérdezte
Michaelt.
A rendőrtiszt megrázta a fejét.
- Isten úgyse, nem tudom - vallotta be. - Természetes, mihelyst
hallottam a gépíró szédületes ügyességéről és az olasz áriákról,
rögtön tudtam, hogy ez csak maga lehet. De hallgasson csak ide,
eszem ágában sincs, hogy rábeszéljem a jó...
- Ne is tegye! - vágott rá a lány lakonikusan.
- De gyakran csodálkoztam rajta, egy jó nevelésű csinos lány
miért hajlik inkább a betörőéletre, mint...
- Mint a heti két-három fontos keresetre, amiért reggeltől estig
keményen meg kell dolgozni - fejezte be a lány a mondatot
helyette. - Miért nincs kedvem a szűk kis padlásszobához az isten
háta mögött egy külvárosban, miért nincs kedvem minden reggel a
soromra várni a fürdőben. És miért nincs kedvem meghallgatni a
cégvezető szerelmi vallomásait! Üzleti okokból nem volt
szerencsém efféle tapasztalatokhoz, nem szeretem egy cseppet se.
Káté belenézett a rendőrtiszt szemébe. Vagány viselkedése,
beszéde egyszerre eltűnt: úgy beszélt, mint akármelyik úrilány.
- Tudja, a nő sorsa egészen más, mint a férfié. A nőnek szüksége
van szép holmikra és egész élete, életének színvonala azon fordul
meg, milyen csinosságra törekszik. A férfiak nem tesznek a nőkért
semmit se ingyen. Férfi férfi barátjának kölcsönadná szívesen a
világ minden pénzét és hálás, ha visszakapja. Mást nem kíván,
csak a pénzét és meglepi, ha visszakapja. De ha én gépíró vagyok
egy nagy vállalatnál és kölcsönkérek két fontot a cégvezetőtől
vagy a főkönyvelőtől, vagy öt fontot az egyik cégtulajdonostól,
akkor szerdán már vacsorára várnak. Gondolja el, hogy valaki
kölcsönad magának két fontot, és cserébe azt kéri magától, hogy
ne csak a pénzt fizesse vissza, hanem a kölcsön miatt tagadja meg
legszentebb elveit. Ha azt kérné magától, árulja el a barátját,
akihez mindig hűséges volt és hazudjon, mikor mindig igazat
mondott, szegje meg a szavát, amikor szótartó volt, lopjon,
amikor mindig becsületes volt, cserbenhagyná-e minden
tisztességes ösztönét, hűségét, hitét?
Miké nem szólt semmit. Mert nem is volt mit mondani. Kifizette az
ebédet és ki kísérte a lányt a taxihoz.
- Én nem búsulok maga miatt - mondta Michael. - Magáé az élet. A
napokban eljövök magáért és elviszem, de ez nagyon kedvem ellen
lesz. Ugorjon be, Káté!
Káté csakugyan a szó szoros értelmében beugrott a várakozó
taxiba, búcsúzóul kezét lengette és elment.
Michael Pretherston öt álló percig csak állt, állt a gyalogút
szélén és azon gondolkodott, miket mondott a lány. Rokonhúrt
ütött meg a lelkében, hiszen nem mondott mást,"csak a tiszta
igazságot."
Egy kicsit elszomorodva elindult a hivatalába, de útközben eszébe
jutott, hogy elfelejtette megírni a jelentést. Gondolkozott,
bemenjen-e a hivatalába és emlékezetből írja meg vagy térjen
vissza a Felton-ház kellemetlen levegőjébe. Végre erre határozta
el magát és mikor betoppant, lord Flanborough éppen ebéd utáni
álmát aludta. Michael nem győzött eleget mentegetőzni, és olyan
mélységes tisztelet volt minden szavában, hogy őlordsága
elfelejtette az alkalmatlankodást.
- Moya nincs itthon - mondta.
- Hát majd megpróbálom megírni egymagam - felelt Michael
letelepedve a lord íróasztala mellé, és hozzáfogott a
jegyzőkönyvhöz. Megírta a tényálladékot, amiért őlordsága a
rendőrség közbelépését kérte, aztán mikor a jelentést befejezte,
leitatta, összehajtogatta és betette a zsebébe.
- Csak egy-két kérdést szeretnék még feltenni, amelyek Káté-re
vonatkoznak, akarom mondani Miss Tenbyre, amint ebben a házban
hívták. Tartok tőle, hogy ma délelőtt kínos meglepetést okoztam.
- Bizony, meglepetés volt - jegyezte meg óvatosan lord
Flanborough. - Ki ez a Káté? A leggondosabban végigkutattuk az
egész házat, minden zegét-zugát, de mondhatom, nem hiányzik
semmi.
Michael elnevette magát.
- Azért ugyan kár is volt aggódni. Káté nem tolvaj. Az igazi neve
Katharine Westhanger; de csak Kate-nak szólítják. Az ezredes
unokahúga. Tizenkilenc-húszéves lehet, és gyerekkora óta úgy nőtt
fel, hogy az egész világot csak fejőstehénnek látta. Az anyja
jóravaló, jámbor asz-szony volt, az apja utolsó szélhámos, akit
nyolcvankilencben kirúgtak a hadseregből, mert megsértette az
enyém-tied törvényét. Anyai nagyapja Sir Shaun Masserfield
generális, aki Írországban a testvérem szomszédja, és akinél
nagyobb stratégája még nem volt az angol hadseregnek. Káté tőle
örökölte lángeszét, de erkölcsi elveit nem tanulta meg. Az apja
meghalt, amikor Káté tizenhat éves volt, a nagybátyja fejezte be
a nevelését, aki még nagyobb akasztófavirág, mint az apja volt. A
család Westhanger ágának valóságos bűnügyi krónikája van, amely
kisebb-nagyobb megszakításokkal két évszázadra visszanyúlik.
Kate-t tolvajnak nevelték, de nagy kaliberű tolvajnak. Azt
hiszem, ő a lelke egy nagy gonosztevő szervezetnek. A bandának
már minden tagja hurokra került, de Káté ellen még nincs döntő
bizonyíték. Óriási szédelgéseket tervez, és mindegyik nagyobb,
mint az előző. A nyomok azonban sohase vezetnek egészen az
ajtajáig.
- Hát a rendőrség?... - kérdezte lord Flanborough.
- Kedves lord Flanborough - mondta Michael fáradtan -, a rendőrök
is emberek, akiknek emberekkel van dolguk, ők se angyalok, se
gondolatolvasók és a telepátiához se értenek. A törvényeink pedig
olyanok, hogy a gonosztevőnek hat eset valószínűsége van a
menekülésre egy ellen, míg a rendőrségnek csak egy van a sikerre.
Tudjuk, hogy Kate-nek is része volt abban a híres bankrablásban,
amely a Holland Bank kincstárából tízmillió koronát rabolt
aranyban. Káté szervezte meg tavaly júniusban a londoni
aranyművesek ellen a sorozatos betöréseket. Káté a Bűn utca
anyja. Ön nem ismeri ezt az utcát, de ha kíváncsi rá, szívesen
elvezetem. Előre kijelentem, ha azt hiszi, hogy valami szörnyű
piszokba kerül, szörnyen csalódik. Ez London egyik
legbecsületesebb utcája, csak térképen nem ez a neve.
Csodálatosan ötletes, végtelenül türelmes ez a lány és részben
azért is jöttem vissza, hogy megtudakoljam, mit kereshetett itt
és mi volt a dolga?
- Amint már mondtam... - kezdte újra lord Flan-borough.
- Az isten szerelmére - vágott a szavába Michael -, ne mondja,
hogy nem hiányzik semmi a házban! Ismétlem, Káté egy gombostűt se
vesz el, ami az önöké. Először is igen módos lány. Ugyan érdemes
is neki törődni azzal, ami itt nem az övé! Azt hiszem, hogy ha
számba veszi az egész házat, még akkor se találna benne száz
fontot érő pénzzé tehető holmit. Nem, Káté nem ezért jött
önökhöz. Meddig volt itt?
- Majdnem egy hónapig - felelte lord Flanborough, akinek egy
kicsit zokon esett, hogy nyomozásának eredménye a legkisebb
hatást se tette a rendőrség képviselőjére.
- Miféle munkát végzett?
- A titkár dolgát végezte Moya körül. A legjobb ajánlóleveleket
hozta.
- Felejtse el őket - szakította félbe újra bosszúsan Michael. -
Az a gentleman, aki Káté ajánlóleveleit írta, a Bűn utca 9. szám
alatt lakik, Millet a neve.
- Páratlan gépírónő volt - kezdte újra a lord, aki a maga
megnyugtatására keresett mentséget, ami érthetővé tenné, ha
ennyire csalódott valakiben.
- Azt is tudom. Amint önök mondták, Káté csakugyan a leggyorsabb
kezű gépíró. Nevelésében igazán nem hanyagoltak el semmit. Öt
nyelven beszél, és franciául folyékonyan olvasott, amikor még
csak kilenc éves volt. És ön körül, mylord, milyen munkát
végzett?
- Néhány levelet és jelentést gépelt.
- Miféle jelentéseket?
- A dél-afrikai részvénytársaságunk jelentéseit. Tudja, Michael,
én még most is a kezemben tartom a legtöbb régi üzletem
vezetését.
- Aztán fontosak voltak azok a jelentések?
- Igen is, nem is - felelte lord Flanborough vontatottan -, csak
üzemi jelentések voltak, termelési költségekről, tervbe vett új
hajóutakról.
- Hát még milyen egyéb munkát végzett?
- Hadd gondolkozzam - mondta lord Flanborough.
- Csak tessék! - felelte Michael élesen. - Ha jól emlékszem,
önöknek egy nagyon titkos, külön jelszógyűjteményük van a
bizalmas sürgönyökre.
- Úgy van - felelte lord Flanborough -, de azt ő természetesen
nem látta.
- Hol szokta tartani?
- Az íróasztalomban.
- Nem is láthatta?
- De láthatta, hanem az lehetetlen, hogy le is tudta volna
másolni.
- Mennyi ideig maradhatott itt egyedül?
- Legfeljebb öt perc lehetett a leghosszabb idő, ameny-nyit
egyedül itt tölthetett - felelte a lord kis gondolkodás után.
Michael az állára tette az ujját.
- Nem lépett ön, mylord a dolgozószobájába, amikor félájultan
találta Kate-t a szobában?
Lord Flanborough olyan elképedten bámult rá, hogy még a száját is
nyitva felejtette.
- Talán elmondta magának?
Michael tagadólag rázta a fejét.
- Nem, nem mondott el semmit. De a kérdéséből következtetem, hogy
efféle eset csakugyan előfordult.
- Hanem az igazán érdekes, hogy ilyen kérdés eszébe jutott -
mondta őlordsága. - Egy reggel csakugyan arra léptem be, hogy ez
a szegény lány... hm... ez a nyomorult fehérnép... rettenetes
rosszul van.
- Erre ön kimegy a dolgozószobából, hoz neki egy pohár vizet és a
házvezetőnőért küld - folytatta Michael.
- Úgy van, csakugyan ezt tettem.
- Ez pedig érthető nyelvre lefordítva annyit jelent - mosolygott
Michael -, hogy éppen akkor lepte meg, amikor az ön legtitkosabb
írásai közt kereskedett. Míg ön vizet szerzett és segítséget
hívott, ő szépen mindent visszatett a helyére, ahol találta. Nem
történt meg más alkalommal, hogy mikor mylord belépett a szobába,
egyszerre csak felhívja a figyelmét valami váratlan dologra,
például, hogy ez vagy az a festmény nem lóg függőlegesen a falon
vagy hogy ez s ez a váza megrepedt?
Lord Flanborough újra nagy szemet meresztett rá.
- De igen, egyszer csakugyan mondta, hogy a porcelá-nos vitrin
ablaka eltört, és megkérdezte, ki törte be. Pedig meg se volt
repedve.
- De azért mylord odament és megnézte?
- Természetes, hogy megnéztem.
- Ez is csak ugyanolyan fogás volt, mint amaz - magyarázta
Michael. - Amíg ön megnézte a vitrint, addig ő visszarakta az
írásokat, amelyeket elolvasott vagy becsukta a fiókot, ha onnan
szedte ki őket. Most csak azt szeretném tudni, mit forgathat a
fejében?
- Csak nem gondolja - kezdte őlordsága ijedten -, hogy ellenem
forral rablóterveket?
- Gondolom, nem - felelte Michael komolyan. - Kó-tyagos lesz az
ember feje, már csak a puszta gondolatra is, hogy önt akarná
kirabolni.
- Jobb lenne, ha nem csúfolódna. Attól tartok, sohase bocsátotta
meg Moyának...
- Én csak áldani tudom Moyát, ahányszor csak eszembe jut - vágott
a szavába Michael. - Ember nagyobb szolgálatot nem tehet a
felebarátjának, mit ő tett nekem, amikor kikosarazott. Én
okosabbat teszek, mint Moya. Ön mint Moya atyja, ez ellen
tiltakozik, tudom, tudom - állította meg a lord szavát Michael,
és vidáman integetett felé az ajtóból.