Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 EDGÁR WALLACE: A KALANDOR

2010.11.15





-  Szerencsétlenség   történt  -   jelentette  a  vonatvezető.  -
Beleszaladtunk egy autóba.
- Halott van? - kérdezte Sir Ralph riadtan.
- Nem,  sir, egy fiatalember és egy nő ült az autóban, de nagyobb
az ijedelmük, mint a baj.
- Gyerünk,  nézzük meg  őket - mondta Lord Flan-borough kilépve a
töltésre.
Régi igazság,  hogy az apai ösztönnél semmi sincs jobb, csakugyan
nem volt csekélység ilyen parádéban ráismerni a lányára.
Első pillanatra a torkán akadt a szó.
- Moya!  - kapkodott  levegő után.  -  Moya!  Szent  isten!  Hogy
kerülsz te ide?
Aztán rámeredt a lánya mellett álló madárijesztőre. A fiatalember
láttára Sir Ralph, aki első pillanatra valósággal megrémült, most
egyszerre visszanyerte a szavát.
- Látom, látom - mondta keserűen.
- Maga  még jól  járt -  szólt a fiatalember Moyának -, mert én a
szememben még el is viszek innen valamit emlékül.
A lány odaugrott hozzá, és a zsebkendője után kapkodott.
-   Semmi,    kedves   -    nyugtatta   a   fiatalember,   boldog
öntudatlanságában nem  is sejtve,  ki az  a jól táplált úriember,
aki olyan morcosan néz rá.
- De  lelkem, hiszen  megvakulhat -  erősködött a  lány.  -Kérem,
hagyja, hadd segítsek.
- Moya  - szólt  Lord Flanborough  kínosan -,  szabad tudnom, mit
jelent ez?
- Már  be akartam  mutatni Blaxton  urat -  felelte Moya,  és hol
fülig vörösödött, hol meg elsápadt. - Fonso, ez az apám.
- Örülnék,  ha láthatnám  - mondta Fonso, vadul tapogatózva a vak
oldalán.
- Fonso?  - ismételte Flanborough dühösen. - És ha szabad tudnom,
ki ez a Fonso?
Moya, mielőtt  felelt, előbb  még feltűzte  kibomlott  haját,  és
zsebkendőjével letörölte arcáról az iszapot.
-  Gondolom,   hogy  meglepetés  lesz  számodra  és  még  nagyobb
meglepetés lesz  Sir Ralph  számára az  újság, hogy  Fonso meg én
házasságra lépünk.
Alphonso Blaxton pislogva ránézett.
- Eddig még nem kértem meg.
- Nem  tesz semmit  - felelte Moya nyugodtan. - De el akar venni,
ugye?
A halálra  rémült apa és a régi vőlegény előtt Alphonso a karjába
kapta és megsimogatta.
Kínos útjuk  volt hazáig.  Sir Ralph  bevette magát  egy sarokba,
konokul elhárította  Lord  Flanborough  minden  kísérletét,  hogy
tisztázzák a  dolgot. Sértette  a büszkeségét, de valljuk csak be
az igazat: a zsebét is, mert ez a házasság számottevő gyarapodást
jelentett volna vagyonában.
Téved, aki  azt hiszi,  hogy a  gazdagok nem  néznek a pénzre, és
akinek két milliója van, az már nem sokat törődik azzal, hogy két
milliója van-e vagy három. Aki ezrekben gondolkozik, annak eggyel
több vagy  kevesebb nem  sokat nyom  a latban,  aki shillingekben
számol, ritkán  tudja,  hány  shillingje  van.  Csak  akinek  két
miliója  van,   ismeri  igazán   a  pénz   értékét.  A  milliomos
takarékossága  példaképpen  állhat  a  nyakló  nélkül  gazdálkodó
szegény előtt.
- Ha  hazaérünk, majd beszélek Moyával - mondta Lord Flanborough.
- Soha életemben még így nem bántott semmi. Milyen szégyen.
Sir  Ralph   egy  hanggal   se  biztatta  rokonérzésének  további
feltárására.
A lord  azonban beszélt  a lány fejével, még mielőtt a különvonat
megérkezett az  állomásra. Nem kis bátorságra volt szüksége, mert
megzavarta a  fiatal  párt  a  fogadókocsiban,  amely  Sir  Ralph
hálókocsija volt, ha éjszaka utazott.
Az illedelmesség  példaképe volt, amit a kocsiban látott: Moya és
Blaxton  a  kocsi  más-más  végén  ültek  merev  tartásban  és  a
legközömbösebben kinéztek az ablakon. Ennek a viselkedésnek talán
az lehetett  a magyarázata,  hogy a  fülke ajtaja nagyot zördült,
mikor a kilincs megmozdult.
- Négyszemközt szeretnék veled beszélni, Moya.
- Siessen  csak ki,  Fonso - mondta Moya olyan vígan, hogy hangja
sehogy se vágott össze merev magatartásával.
Alphonso kilépett  a  szalonkocsiból,  becsukva  maga  mögött  az
ajtót.
- Hát,  Moya - mondta a lord ügyetlenül erőltetett hangon -, most
talán megmagyaráznád ezt a dolgot.
- Miért  megyek Fonsóhoz? Mert szeretem. Mit gondol, miért mennék
hozzá másért?
- Akárcsak Michael hangját hallanám. Ő is így beszélne - jegyezte
meg  Lord  Flanborough  keserűen.  -  Ebből  is  látszik,  milyen
veszedelmes  dolog,  ha  az  ember  hagyja,  hogy  gyermekei  nem
rangbeli emberrel érintkezzenek. Nagyon jól tudod, hogy Sir Ralph
menyasszonya vagy.
- Tudom,  jegygyűrűt is  adott, és  megegyeztünk, hogy házasságra
lépünk, azóta mást gondoltam.
- Te  nem gondolhatsz mást - tört ki a lord. - Az nem lehet, hogy
az én lányom egy nyomorúságos művészhez menjen feleségül.
- Nem  nyomorúságos és  nem is  művész. Mi már megegyeztünk vele,
hogy nem művész, és valami hasznos foglalkozás után néz.
-  Ha  férjhez  mégy  ehhez  az  emberhez  -  mondta  a  lord  és
kinyújtotta lánya  felé reszkető ujját -, nem fogadlak be többé a
házamba.
- Nem  bánom, ha nem is fogad be soha. Valamikor, ugye, azt vette
el feleségül, akit akart?
- A  szüleimmel egyetértve  vettem el a feleségem - mondta a lord
erélyesen.
- Úgy  érti ezt,  hogy nem volt szava a dologban? - kérdezte Moya
tamáskodva. -  El sem tudom képzelni. Drága apukám, nem lehet az,
hogy  olyan   erős   akaratú   férfi,   mint   maga,   elfogadjon
menyasszonyul olyan lányt, akit más választott ki a számára.
- Szó  sincs róla  - mondta  a lord kissé már puhulva -, nekem is
volt benne  szavam, de  nekem  megvolt  hozzá  az  érzékem,  hogy
helyesen válasszak.
- Hát  éppen azt  teszem én is, - mondta diadalmaskodva Moya - én
is helyesen választottam. Aztán, apukám, ha maga nagyon éles lesz
Fonsóhoz, én is éles leszek Ralphoz.
- Az  az ember közönséges szerencsevadász - tört ki a lord vadul.
- Tudja,  hogy neked magadnak is van pénzed, és én nem menthetlek
meg boldogságod következményeitől.
- Hát Ralph mi? - kérdezte Moya élesen.
- Sir Ralph nagyon gazdag ember - felelte az apja nagy hévvel.
- Mit kap velem?
Erre a  kérdésre már  kényes volt  a felelet.  Lord  Flan-borough
tudta, hogy ez a házasság sokkal tekintélyesebb vagyont vinne Sir
Ralphnak, mint amennyi Moyának volt.
- Kérdezd  meg önzetlen barátodat, elvesz-e engem, ha te nem adod
azt a  hozományt, amelyet nekem szántál, én meg odaajándékoznám a
magam vagyonát egy női szeretetházra.
- Biztos vagyok benne, hogy Sir Ralph igennel felelne.
- Kérdezd csak meg.
A  lord   kilépett  a   kocsiból,  és  haragos  képpel  nézett  a
megbotránkoztató Fonso  úrra. Visszament  Sir Ralph  mellé.  Esze
ágában se  volt feltenni  a kérdést,  de a  baronet egy  véletlen
megjegyzése még  London előtt  jó  alkalmat  adott  megpedzeni  a
kérdést.
- Elvenné Moyát, ha megmásítanánk a megegyezésünket, Ralph.
- Mi  jut az eszébe? - kérdezte Sir Ralph ámulattal, és egyszerre
kizökkent morcos  kedvéből. A  pénz volt az egyetlen tárgy, amely
mindenkor legmélyebb letargiájából is egy csapásra kiugrasztotta.
- Csak  az -  felelte a  jövendőbeli após -, hogy mit felelne, ha
így szólnék:  Maga szereti  Moyát stb.  Gazdag ember,  el tudja a
feleségét tartani szépen, vegye hát el a megegyezésünk nélkül.
- Hát nem venném el! - kiáltotta Sir Ralph dühösen -, hogy venném
el! De  egyáltalán nem  értem ezt  az egész  beszédet. Igazán nem
értem. Mi  már  megegyeztünk,  úgy  látszik,  ki  akar  bújni  az
egyezség alól. Mi kifogása van most ellene?
-  Nekem   semmi  kifogásom   sincs  -   jelentette  ki   a  lord
kényelmetlenül -,  de Moya  azt hiszi, hogy az ön választásában a
legfontosabb pont az ő pénze volt.
- Hát  természetes, hogy  az volt  - mondta  Sir Ralph kíméletlen
őszinteséggel. -  Én nagyon  vonzódtam Moyá-hoz,  de a megegyezés
nagy súllyal esett a latba.
- Úgy  látom - szólt a lord összefüggéstelenül -, Moya feltevése,
csakugyan...
Michael az  állomáson várt  rájuk,  azonnal  észrevette,  hogy  a
társaság igen  kínos helyzetben van. Egyszerre megtalálta a titok
nyitját, mikor  meglátta a  csupa sár  Moyát és  a  fiatalembert,
akinek arcát  sok karcolás tarkította, a ruhája meg foszlányokban
lógott le róla.
Magyarázatkérésre gondolni  se lehetett,  és Michael nagy bölcsen
nem  is   kért.  Lord   Flanborough-t  és  barátját  rábízta  egy
rendőrtisztre, aki a bűnügyben eljárt, s mikor a három úr elment,
odafordult Moyához.
- Összeverekedtek? - kérdezte.
- Édesapám  rettentően haragszik  - felelte  Moya -, mert férjhez
megyek Fonsóhoz.
Michael csak bámult elképedésében.
- Azt akarja mondani, hogy nem megy férjhez Ralph-hoz?
- Azt - felelte határozottan.
- És ez az úr, Fonso?
Moya bólintott.
Michael hátravetette  a fejét,  és  az  egész  állomás  csak  úgy
visszhangzott a nevetésétől.
- Maga nem ismeri Fonsót, aki szegény ember. Ugye az?
- Nagyon  szegény -  vállalta a fiatalember, de azért egy cseppet
se látszott boldogtalannak.
- És feleségül megy hozzá?
- Természetes,  hogy hozzámegyek  - felelte Moya méltatlankodva a
kérdésen -, igazán nem vártam, hogy megró miatta.
- Megrovom?  - nevetett  Michael. Erős  karjába kapta a lányt, és
megcsókolta.
- Gyerünk,  valahol harapunk  valamit -  mondta ezután.  -  Moya,
menjen haza,  és szedje  rendbe magát.  Úgy látom,  az  apja  itt
hagyta magának az autóját. Egy óra múlva találkozunk Sebónál.


Tizenharmadik fejezet
EGY NAGY LOPÁS KRONOLÓGIÁJA

A  szokottnál  egy  kissé  bővebben  kell  számot  adni  arról  a
lopásról, amelynél  vakmerőbb  bűntett  nem  igen  akad  a  világ
bűnkrónikájában. A  francia Le  Flavier, aki  most a  modern nagy
bűntények történetében  a legnagyobb  tekintély, Káté  Westhanger
mesterművét Napóleon  első olasz  hadjáratához hasonlítja, és egy
beható tanulmányban  kimutatja a  két akció érintkezési pontjait,
amelyek nem  is  olyan  erőltetettek,  mint  a  könyv  kritikusai
futólagos olvasás után állították.
Kirschner, aki  ritkán idézett  szaktekintély, de  azért az egyik
legragyogóbb, legtehetségesebb kriminalista filozófusa korunknak,
azt mondta,  hogy emberi  ész szerint  ilyen bűntényt  nem  lehet
megismételni vagy  legalábbis  lángeszű  stratégiáját  lehetetlen
felülmúlni.
Május 14-én  este fél  kilenckor a  Charter  Queen  besik-lott  a
seahamptoni dokkok  harmadik számú  kikötőhelyére, az E-öbölbe. A
nyolcezer tonnás  hajó, amelynek  parancsnoka T.  Brown  kapitány
volt,  százhúsz   harmadosztályú,  hetvennégy   másodosztályú  és
ötvenkilenc   első    osztályú   utast   vitt,   továbbá   vegyes
teherszállítmányt és  páncélkamrájában  negyvennégyezer-nyolcszáz
font  aranyat,   négyszáznegyvennyolc  darab  százfontos  rúdban,
melyen mindegyiken rajta volt a bányatársaság bélyege.
Az utasok  kiszálltak és  különvonaton  mentek  Londonba,  míg  a
poggyászokat egy  másik vonat már előttük elvitte. A tehervonat 9
óra 27  perckor, az  utasvonat 9 óra 42 perckor indult. 10 óra 17
perckor az  aranyrudakat is  partra  szállították,  az  utolsókig
ellenőrizték  és   berakták  a   ké-szenálló  vonatra,   ahol   a
kikötőrendőrség   parancsnoka,    K.    Morris    rendőrfelügyelő
jelenlétében újra végigszámolták. Tíz óra 22 perckor a mozdonyt a
vonat  elé   kapcsolták,  és   mivel  a   vonal  ügyeletes  tiszt
megmagyarázhatatlan módon  távol volt  (másnap reggel akadtak rá:
be volt  zárva egy  lakatlan házba), Thomas Massey segédfelügyelő
adta meg  a jelet a vonatvezetőnek az indulásra. A segédfelügyelő
aznap  érkezett  Londonból,  és  indulás  előtt  maga  beszélt  a
gépésszel és a fűtővel.
- Remélem, ismerik a pályát - mondta nekik.
- Igenis,  felügyelő úr - felelte a gépész -, már többször jártam
erre.
A felügyelő  nem volt  teljesen megelégedve.  Sehogy se  tetszett
neki "az idegen vonalbeli gépész", de a két alkalmazott Sir Ralph
ajánlólevelével érkezett  Londonból, amely  azonban, amint később
kisült, hamisítvány  volt. A  levél arra kérte a vonalfelügyelőt,
bízza a  vonatot erre a két emberre, mert feltétlenül megbízhatók
és a  North Central  vasúttársaság két  legjobb gépésze  (a North
Central is Sir Ralph Sapson ellenőrzése alatt állt).
A vonat elindult, és megkezdődtek a kalandok.
Attól a  perctől fogva,  hogy a  vonat  elhagyta  a  seahamp-toni
állomást, tíz  perces időközöket leszámítva, állandóan szem előtt
volt. Az  egész vonalon  minden őrház külön, rendkívüli utasítást
kapott, hogy  jelezze, mikor  a vonat  elfut előtte, és a szokott
köteles jelzésen kívül, amely minden vonat útját jelzi, tartozott
értesíteni nemcsak  a szomszéd őrházat, hanem még Londont is. Nem
lesz haszontalan néhány szót szólni a pályáról se.
Seahamptonból egyenes vonalban halad Sevilley-be, majd az S-alakú
országúton átvágta  Tolbridge-be.  Mellesleg  megjegyezzük,  hogy
Sevilley és  Tolbridge közt  van az a sorompó, ahol Moya balesete
történt. Tolbridge  és  Pin-ham  között  egyetlen  terepen  vezet
tovább a  pálya,  egymás  után  keresztülfut  három  alagúton,  a
tolbridge-i domb, a beckami csúcs és a pinhami magaslatok alatt.
Esős éjjel  volt: a szitáló eső, amely este hat órakor kezdődött,
egyre esett,  a végén  szakadt. Sevilley  keleti őrháza  idejében
jelezte, hogy  az aranyvonat  elhaladt előtte  11 óra  7 perckor,
jelentését megerősítette  Tolbridge és  Sevilley között  hat  más
pályaőr azonos  jelzése.  Tolbridge-nél  a  vonat  lassított,  és
befutott az  alagútba. A  beckami alagút  és a tolbridge-i alagút
között  van  egy  őrház,  amely  11  óra  32  perckor  jelezte  a
különvonat elhaladását. Az őrház közvetlenül a sínek mellett van,
a vasúti őr azt állította, hogy nemcsak látta a vonatot a szakadó
esőben, hanem  még azt  is megfigyelhette,  mint tűnik el a vonat
hátsó lámpája a beckami alagútban.
Az időbeli adatok igen érdekesek: 11 óra 32 perckor a vonat befut
a beckami  alagútba. 11  óra 42  perckor a pin-hami alagút északi
oldalán szolgáló  pályaőr jelenti,  hogy a vonat elhaladt. Esett,
de az  új szolgálat  szokatlansága meg a természetes kíváncsiság,
hogy meglássa  ezt a hárommillió fontos vonatot, kinyittatta vele
az őrház  ablakát és  látta, mint  villan el  előtte a három zöld
lámpa a  messzeségben. A  beckami és  a pinhami  őrház  között  5
kilométer távolság van, de valószínűnek tartják, hogy itt a vonat
óránként harminc  kilométerre lassított,  csak így  érthető  meg,
hogy ezt  a rövid távolságot oly szokatlan hosszú idő alatt tette
meg.
Maidmore, Stanborn, Quexley Paddocks, Catford Bridge állomásokon,
London külvárosi  állomásain rendre  jelezték a  vonatot. Catford
Bridge előtt  a  legközelebbi  állomás  Balham  Hill,  az  itteni
pályaőr  a  későbbi  kihallgatáson  azt  vallotta,  hogy  rendben
jelezték az  arany különvonatot,  és 11  óra 53  perckor fogadta,
megadta a  szokásos jelzéseket,  és  értesítette  a  legközelebbi
északi állomást,  Kennington  Junctiont,  hogy  ekkor  meg  ekkor
fogadta a 46-ost, ami a különvonat hivatalos száma volt.
Catford Bridge  10 percig  várta a  vonatot, de  színét se látta,
mire telefonált  Quexley Paddocksbe  és megkérdezte,  nincs-e itt
valami tévedés,  mert az  út mindössze  csak hét  percig tarthat.
Quexley  Paddocks  azt  felelte,  hogy  a  vonat  óránként  ötven
kilométeres sebességgel  haladt, amikor  ő jelezte.  Azóta  semmi
újabb hír  nem érkezett a vonatról. Catford Bridge nyugtalankodni
kezdett, és  jelentette a  dolgot az  ügyeletes  főtisztnek,  aki
nyomban kiküldött  két pályamunkást a vonalra. A két munkás egész
Quexley Paddocksig lement, de a vonatnak híre-hamvát se látta. Az
aranyvonat úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Minden időbeli adatot szigorúan ellenőriztek. Kihallgattak minden
pályaőrt és  állomásfőnököt, de  az adatok  pontosan összevágtak.
Mikor  a   pályamunkások  megérkeztek   Quexley   Paddocksbe   és
jelentették a  vonat eltűnését,  Londont is nyomban értesítették.
Quexley Paddocks  és Catford  Bridge között  a vonat konyhakertek
között robog  végig, és  ami London ily közvetlen közelében ritka
dolog, átmetszi  az országutat,  de  egy  szintben  van  vele;  a
sorompókat  a   quexley-paddocksi  jelzőfülkéből  vonják  fel  és
bocsátják le  elektromos úton.  És most  következik a  vallomások
legfeltűnőbb része.  A jelzéssel  megbízott Henry  George  Wallis
jelenti, hogy  mikor az  aranyvonat elhaladt  és  lebocsátotta  a
következő sorompót,  a villamos  készülék  jelzőlapján,  amely  a
sorompót nyitotta  és zárta,  sajátságos zavart észlelt és másnap
reggel, amikor  egy katonai  autó előtt  ki akarta nyitni, látta,
hogy a  sorompó nem  mozdul.  Másnap  szigorúan  megvizsgálták  a
dolgot.
Michael vidáman  töltötte az estét Moyával és Fonso Blaxtonnal. A
lármás görbenap  után fél  tizenkettőkor  hazament,  de  útközben
azért  betelefonált   a  rendőrségre,   mert   Káté   fenyegetése
nyugtalanította,  szerette   volna  tudni,   nem  fedeztek-e  fel
valamit, ami  összefügg a  reggeli pokolgépes  merényletekkel. Az
ügy nem  volt rábízva,  mert a  bűntényt  a  belvárosi  rendőrség
hatásköre alá eső területen követték el.
T. B.  Smith a  hivatalában volt,  de nem  tudott semmi  újságot.
Michael hazament  és  lefeküdt.  Fél  egykor  telefon  verte  fel
álmából. T. B. Smith beszélt.
- Megtették, Miké! Rögtön jöjjön.
- Mit tettek meg? - kérdezte Michael szinte aléltan.
- Elsinkófálták a vonatot! - mondta T. B.
A rendőrség  számára különvonatot  szereltek fel,  és Michael fél
kettőkor a  Catford Bridge  állomáson már a jelentéseket olvasta,
amelyeket a  pályaőrök adtak.  Hogy a titok még teljesebb legyen,
jelentették, hogy  egy tehervonat, amely a seahamptoni állomásról
egy fél  óra múlva  indult az  arany vonat  után,  végighaladt  a
pályán,  de   semmi  különöset   nem  tapasztalt.  Találkozott  a
Tolbridge-be visszatérő üres vonattal, és míg London alá nem ért,
más vonatot  nem is  látott. Londonban  már nagy  volt az  éjjeli
forgalom.  Sir   Ralph  is   lement  Catford   Bridge-be,  nagyon
elkeseredett volt.
- Kértem  azt a szerencsétlen flótás Flanborough-t, jöjjön ő is -
sopánkodott -,  de mit  gondol, mit felelt az az önző fráter? Azt
mondta,  én  vagyok  a  felelős.  Hát  el  lehet  képzelni  ennél
faragatlanabb beszédet?
- Biztosították az aranyat?
Sir Ralph megrázta a fejét.
- Nem egészen: csak a Seahamptonig volt teljes értékre biztosítva
- felelte  mogorván. -  Attól fogva a felelősség részben engem és
Flanborough-t terheli, s részben a biztosítókat. Hát nem rémes?
E pillanatban  T. B. lépett a váróterembe esőköpenyben, vízhatlan
kalapban.
- Legokosabb  lesz, ha  a kezébe veszi az ügyet, Miké - mondta T.
B. Smith. - Sir Ralph biztosan mindenben támogatja.
- Kaphatok egy vonatot?
- Húsz perc alatt rendelkezésére áll - jelentette ki Sir Ralph.
- Fel van szerelve fényszóróval?
Sir Ralph értekezni kezdett a vasúti tiszttel.
- Petróleumos reflektorunk van. Jó lesz az is?
- Nagyon  - felelte  Michael. -  Kapcsoljanak a  mozdony elé  egy
kocsit, úgy  szereljék rá  a reflektorokat, hogy megvilágítsák az
egész pályát.
Egy nyitott teherkocsiban töltötte az éjszakát. Lassan végigjárta
az egész  vonalat  és  nyomot  keresett,  ami  a  titok  nyitjára
vezetné. Különösen  beható volt ez a vizsgálat a három alagútban,
de semmit  sem talált.  Hajnalban megérkezett  Seahamptonba, de a
legcsekélyebb nyomra se akadt.
Ugyanazzal a  vonattal visszaindult  Quexley-be, a vonaton aludt,
és   mikor    megérkezett,   hallotta   a   szolgálatból   kilépő
jelzőaltiszttől az elromlott sorompó históriáját.
Michaelt egyszerre  érdekelte a  dolog, és  egy vasutas kísérővel
végighaladt  a   sorompót  szabályozó  drót  mellett,  amely  egy
vascsőben vezetett a jelzőfülkétől a sorompóig.
- A  villanyszerelő azt  mondja, hogy a drótot valahol elvágták -
mondta a vasutas. - Kipróbálta.
- De nem vághatták el, ha benne van a vashengertokban.
- Pedig elvágták vagy összeolvasztották.
Michael lassú  lépésben haladt  előre és közben meg-megállt, hogy
újra meg  újra szemügyre  vegye  a  feketére  festett  vascsövet.
Egyszerre csak  észrevett valamit.  Lehajolt, és  jól megnézte  a
csövet. Nyilvánvaló  volt, hogy  ott  frissen  festették.  Lassan
körültapogatta, és váratlan puhaságot érzett.
- Ez itt nem vas - mondta.
Elővette a  kését, megvakarta  az acélcsövet:  kis lyukat égettek
rajta, és a hő hatására a drótvezeték összeolvadt.
- Itt  a bibi - mondta Michael. - Aztán milyen hatása van ennek a
sorompóra?
- Hát a fülkéből nem lehet nyitni-csukni.
- Kézzel azért lehet?
- Igenis.  Egy embert  odaállítottunk, akinek  egyéb dolga sincs,
minthogy örökösen  nyissa-csukja  a  sorompót.  Ha  áram  van,  a
sorompó záródik.  Most úgy  jár, mint  a közönséges sorompó, csak
záráskor óvatosnak kell lenni.
Michael megvárta,  míg egy  vonat elhaladt,  és  próbát  tett.  A
sorompó elég könnyen nyílt és záródott.
- Mire  gondolt, mikor  azt mondta,  hogy záráskor óvatosnak kell
lenni.
- Mert  ha áram  nélkül használja  az ember, a zár lecsapódik, és
csak a villanykapcsolóval lehet felemelni.
Michael megvizsgálta  a zárt:  tengely körül járó acélnyelv volt,
amely nyilván elektromágneses hatásra működött.
- Most nem jár le s fel - jegyezte meg Michael, próbát téve vele.
- Úgy látom, feszítették - mondta a vasutas.
Nyilvánvaló volt,  hogy igaza  van. Michael  tisztán látta  a zár
fatokján egy harapófogó világos nyomát.
Miért lehetett szükségük arra, hogy a sorompót kinyissák? Ha ezen
a vonalrészen  megtalálták volna  a vonatot  kifosztva,  akkor  a
sorompó kinyitása még megmagyarázható lenne. Itt állították meg a
vonatot, és  feltéve, hogy  fel tudták  törni  a  kerekeken  járó
széfet, a  tolvajok átrakták  az aranyat  a maguk  járműveire  és
kereket oldottak... a vonatnak azonban se híre, se hamva.
Michael kilépett  az útra, és azt nézte, hátha talál valamit, ami
nyomra vezeti.
Egész álló  éjjel esett  az eső,  és a keréknyomokról ítélve több
autó  elhaladt  az  úton.  Megvizsgálta  az  úttestet  vagy  száz
lépésre, de  semmit  sem  vett  észre.  Akkor  megnézte  a  másik
sorompót és  látta, hogy  annak a zárját is felfeszítették. Az út
vagy húsz  lépés távolságig lágy csatak volt, a keréknyom elfolyt
rajta. Azon  túl azonban  az úttest  keményebb volt,  sőt mivel a
közepéről az  esővíz lefutott,  ott csak  gyengén vágódott  be  a
kerék.
Michael  még   megtett  néhány   lépést,  aztán   megállt,  egyet
füttyentett és  füttyenthetett  is,  mert  világosan  látta,  nem
lehetett semmivel  se  összetéveszteni:  ilyen  mély  és  keskeny
barázdát,  mellette  másik  széles  nyomot  csak  vasúti  kerekek
vágnak.
Még jó  száz lépésre  nyomon követte  a kerékvágást, ott kiért az
országútra és  a kis  iparvasút sínjeire,  de  itt  aztán  eltűnt
minden nyom.
Holtra  fáradtan,  gyűrötten  jelentkezett  T.  B.  Smith-nél  és
jelentést tett.
- Csak nem gondolja komolyan, hogy a vonatot levették a sínről és
lerakták az  országútra? - mondta T. B. Smith ámulva. - Hiszen az
lehetetlen!
- Természetes, hogy lehetetlen - felelte Michael ingerülten -, de
ez az egész história lehetetlen. Vonatot is lehetetlen ellopni...
mégis megtették.
Sir Ralphot is ott találta: patetikus izgalomban volt.
- Rettenetes  csapás ez,  öregem -  mondta bizalmasan, ahogy nagy
bajukban az  előkelő urak rendesen beszélni szoktak. - Huszonnégy
óra  leforgása   alatt  elvesztettem  a  menyasszonyomat  és  egy
vonatomat. De mi a fészkes fenét nevet ezen?
- Semmit  - felelte  Michael visszanyerve  a  komolyságát.  -  De
szinte minden pénzt megér, ha az ember láthatja az ön arcát.


Tizennegyedik fejezet
A NEVEZETES VONAT
Este hat  órakor Michael  Pretherston már  újra munkában volt, és
egy  mozdonyon   állomásról  állomásra   járva   kihallgatta   és
keresztkérdések  alá   fogta  az  alkalmazottakat.  T.  B,  Smith
Maidmore-ban akadt rá.
- Talált valamit?
-  Van   egy  feltevésem.   Szeretném,   ha   végighallgatná   az
állomásfőnök jelentését.
- Kihallgatta már?
- Még  nem, de  az a  gyanúm, hogy  szóról szóra ugyanazt vallja,
amit a stanborni vasutas mondott.
A főnök,  aki a  vonat elhaladása idején éppen éjjeli szolgálaton
volt, jó  fejű és jó szemű embernek bizonyult. Ugyanazt mondta el
ő is: a szakadó esőben sokáig látta az aranyvonat távoli lámpáit,
a vonat hihetetlen sebességgel száguldott.
- Nem úgy vágtatott el ön előtt, hogy mire észbekapott, már el is
haladt?
A vasutas nagyot nézett.

- De  igen, Sir.  Úgy rémlett,  hogy  csak  megláttam  az  elülső
lámpákat és már a hátsó lámpa világított rám.
- Fütyült, mikor áthaladt az állomáson?
- Igen,  Sir, majd megsüketültem belé. Még mondtam is a kapusnak,
hogy  alighanem  új  rendszerű  sípot  próbálnak  ki.  Istentelen
sivítás volt, az ember egyebet meg se hallhatott.
- Minden állomáson fütyült, ahol valaki szolgálatot teljesített -
fordult Michael  T.  B.  Smithhez.  -  Viszont  különös,  hogy  a
Stanborn megállónál  és Merchly-ben,  ahol az állomás zárva volt,
nem  fütyült.   Sötétségben  volt   az  állomás?   -  fordult  az
állomásfőnökhöz.
- Mondhatom,  hogy sötétségben  volt. Az  alsó peronon  égett egy
lámpa, ahol  én álltam,  de szuroksötét  volt és  a felső peronon
lehetetlen volt akármit is meglátni. Mi nem láttunk egyebet, mint
a hirtelen  felvillanó lámpákat és mielőtt észbekaphattunk volna,
a vonat már el is robogott.
Pinham Heights állomáson ugyanezt vallották.
Tolbridge-ben a jelzővasutas és a főnökhelyettes se fütyülést, se
más egyéb különös jelenséget nem tapasztalt.
T. B.  Smith és  Michael Tolbridge-ben  töltötték az éjszakát, és
hajnalban újrakezdték  a  nyomozást.  Lassú,  nehéz  munka  volt.
Egyszerre  csak   Pinham  és   Beckham  Bea-con   között  Michael
megállította a vonaljukat, egy mellékvágány előtt.
- Mire szolgál ez a kitérő? - kérdezte.
A kísérő vasutas, aki már testestül-lelkestül belefáradt az egész
ügybe, zavarosan  magyarázgatta, hogy  forgalmi torlódás esetén a
kocsik levezetése  miatt  van  rá  szükség,  részben  pedig  "egy
mészgyárat vagy  mit" kapcsol be az állomásba, de az már jó ideje
nincs üzemben.
Michael vagy  egy negyedmérföldnyire  végigment a  rozsdás  sínek
mellett:  egy   sor  alacsony   domb  felé  vezetett  vagy  három
mérföldnyire a kiágazástól. Buja növényzet nőtt a talpfák között,
mert  nagy  ideje  lehetett  annak,  hogy  a  vonal  tulajdonosai
utoljára használható állapotba hozták ezt a kisvasutat.
Az út hirtelen véget ért: ölbe rakott nagy sereg talpfa zárta le,
mögötte elgörbülve  nyúlt el  a  sín  egy  jókora  gödör  fölött,
ahonnan mintha elhordták volna a földet.
Michael visszafordult.
- Erre nem mehetett el a vonat. A sín rozsdás és a végén nekimegy
egy nagy gödörnek - jelentette Michael kétségbeesetten. - Gépész,
mehetünk tovább.
Az egész  nap eltelt,  de a  nyomozás  nem  vezetett  eredményre,
Michael fáradtan,  csüggedten tért  vissza a  városba.  De  azért
homályosan   már    kialakulóban   volt   egy   feltevése,   csak
szabadkozott, nem akarta közölni a főnökével.
- Szinte  fantasztikus -  mentegetőzött előtte -, de hiszen ez az
egész ügy is fantasztikus. Mert világos, utóvégre egy vonatot nem
lehet ellopni  és nem  lehet végigvontatni  London utcáin, hogy a
különös látvány fel ne keltse senki figyelmét.
- Akar beszélni Sir Ralph-fal? - kérdezte T. B. - Egy óra hosszat
várt itt önre.
- Hát  nincs lakása? - kérdezte Michael ingerülten. Aztán beszélt
a szórakozott baronettel, de semmi jóval nem biztatta.
- Lehetetlen,  hogy csak  egyszerűen odábbálljanak vele! - mondta
Sir Ralph.  - A  szakértőm azt mondja, hogy akármilyen szerszámuk
van, akkor is két napjukba beletelik, míg átfúrják az acélfalat.
Michaelben hirtelen felötlött egy gondolat.
- Van egy nagy léptékű térképe a déli vasútjaikról ?
- Még  ma éjjel  megküldöm. Mit  gondol, van  remény? -  kérdezte
szorongva.
- Sovány  kis remény  az - mondta Michael őszintén. - Tudja, Káté
nem fog bizonytalan dologhoz.
- Káté?- szólt a baronet.
- Ön  Bacsevszkij hercegnőnek  ismeri. Flanborough  Miss Tenbynek
hívja.   Mint    Miss   Tenby    kezére   kerítette   Flanborough
sürgönykódexét, és  egy postai  ügynöke  útján  értesült  a  hajó
dolgairól. Bacsevszkij  hercegnő képében  pedig kicsalta öntől az
egész  tervet,   hogyan  szállítják   az  aranyat   Seahamptonból
Londonba, valószínűleg megtudta azt is, milyen acélt használtak a
kocsikhoz.
- Szent Isten!
Sir Ralph hátrahanyatlott egy székre, úgy elsápadt.
- Csak nem azt akarja mondani...
- Igenis  azt akarom  mondani. Hát  nem vette  észre, hogy  az az
egész baleset  is előre  megrendezett volt?  Épp az  ön  palotája
előtt érte volna baleset a hercegnő autóját?
- Milyen gyönyörű ruha volt rajta!
- Miért  ne lett  volna gyönyörű  ruha rajta?  - kérdezte Michael
irgalmatlanul. -  Volt rajta  talán háromezer font értékű gyémánt
is.  Nem   érte  meg  neki?  Hát  nem  megadott  ön  neki  minden
felvilágosítást, amit pénzen a világért se tudott volna megvenni?
- Csak nem gondolja, hogy a hercegnő közönséges szé-delgő?
- Nagyon is nem közönséges szédelgő. Csak egy dolog nem fér még a
fejembe  -   töprengett  szinte  csak  magában  beszélve  -,  mit
akarhatott Reggie-től ?
Mr. Reginaid  Boltovert a  legkényesebb  dolgában  zavarták  meg:
estebédre   öltözködött,    amikor    jelentették,    hogy    egy
rendőrfelügyelő sürgősen  beszélni akar  vele. Nagy megnyugvással
vette  a  hírét,  hogy  csak  Michael  keresi,  vagyis  kár  volt
megijedni.
- Csak azért jöttem, hogy a barátnődről, Veráról halljak valamit.
Mr. Boltover megvonaglott.
- Kedves  barátom, még  csak a  nevét se  említsd. Fájó  téma  ez
nagyon. Ne is említsd, kedves, jó öregem.
- Ne  légy szamár  - felelte Michael. - Csak azt mondd meg, miket
kérdezett tőled. Miről beszélgetett veled?
Mr. Boltover  lelke tiszta fehér lap volt. El-eldicsekedett vele,
hogy azt se tudja, mi a tegnap.
- Nem kérdezősködött, milyen vállalataid vannak?
- Kedves  öregem -  felelte Reggie  Boltover a  fejét rázva -, ha
kérdezősködött is,  én  bizony  már  elfelejtettem.  Csak  annyit
tudok, hogy engem rossz hírbe hozott. Azóta se jártam Sebónál.
- Hanem  ha már te magad ennyire lehetetlen figura vagy, legalább
adj egy  pár sort a titkárodhoz vagy akárkihez, akit a magad esze
helyett magad  körül tartasz,  és utasítsd,  hogy adja  meg nekem
valamennyi vállalatotok listáját.
- A  legnagyobb örömmel,  a legnagyobb  készséggel, a  legnagyobb
gyorsasággal - mondta Reggie komoly képpel.
A levéllel  felfegyverkezve Michael  másnap reggel  meglátogatott
egy  urat,  akit  az  újságírók  rendesen  kereskedőherceg  néven
emlegettek, amikor  újra kilépett tőle az utcára, lépése könnyebb
volt, a szeme jobban ragyogott, mint hetek óta bármikor.
- No. Káté - mondta a foga között -, de most már itt a vég.
Rendelkezésére adtak  volna mindenkit, akit csak kedve lett volna
kérni, de  inkább egyedül  nyomozott. Hazament,  bő, térdnadrágos
ruhába  bújt,   rá  felvette   a  legócs-kább  felöltőjét,  aztán
Browning-pisztolyt vett  elő, két  teli  töltéstokkal.  Nem  kért
különvonatot, a  rendes személyvonattal ment le Pinham Heightsre.
Bemutatta igazoló  papírjait az állomásfőnöknek, de az anélkül is
megismerte.
- Azt  akarom, hogy  ne tudja  senki, hogy  itt vagyok és bízom a
titoktartásában, hogy  a kívánságom  parancsként teljesítik.  Mit
gondol, találkozhatom  a  pályán  munkásokkal  vagy  másokkal  az
állomás és Tolbridge között?
- Amíg  a  Tolbridge  előtti  őrházhoz  nem  ér,  nem  találkozik
senkivel. Nagyon  vigyázzon, uram,  mert a  gyorsvonat  tíz  perc
múlva keresztülvágtat  az  alagúton.  Gondolom,  ajánlatos  volna
megvárni, míg a gyors elmegy.
Michael a  legokosabbnak látta megfogadni a tanácsot, mikor aztán
a fütyülő  gyors elszáguldott  az állomás előtt és a rohanó piros
lámpák eltűntek  az alagút sötétjében, elindult a lejtős úton, és
bement a még füstös alagútba.
Kitűzött céljához  eljuthatott  volna  az  országúton  is,  amely
Pinhamból a  hegy lábát  körülfutja, de  megvolt rá az oka, miért
választotta  a   sötétebb,   egyenetlen   út   kényelmetlenségét.
Végigment az  alagúton, amely  mintha sose akart volna végetérni,
és eljutott  a kitérőig,  ahol a  vonata a  vizsgálódás  során  a
mellékvágányhoz ért.  Végigment rajta,  míg a  talpfarakásig és a
mély gödörig nem jutott.
Figyelmesen  megvizsgálta  a  rakást,  majd  visszaindult,  és  a
síneket nézte.  Vörösek  voltak  a  sok  rozsdától,  mint  amikor
először is  látta. Hanem azért térden állva haladt el mellette és
nagyítóüvegen figyelte  a sínt. Aztán megnedvesítette az ujját és
végighúzta a vörösségen. Ránézett az ujjára. Vörös lett, de nem a
rozsdától.
Visszament, gondosan végigvizsgálta a sín minden por-cikáját, míg
végre megtalálta,  amit keresett.  Egy helyütt  a sín oldalán egy
kis vörös  foltot talált.  Nem volt nagyobb egy hárompennysnél és
első pillantásra  rozsdafoltnak látszott. De talpfán nincs rozsda
és  ennek   a  foltnak   tökéletes  mása  volt  a  talpfán.  Újra
megnedvesítette az  ujját. Elégedett  volt, mert nem rozsda volt,
hanem közönséges festék, amelyet épületeken használnak.
Visszament a  talpfarakáshoz és  a lógó sínhez, aztán lemászott a
gödörbe, amely hat láb mély volt. A fenekén poshadó zöld víz arra
vallott, hogy  régóta ott  pang. Végighúzta  kezét  a  vízen,  és
megnézte a  tenyerét.  Zöld  lett,  de  legerősebb  nagyítója  se
mutatta azt  a különös  fluoreszkáló fényt,  amely az ilyen vizek
zöld bevonatának ezt a sajátságos mély tüzét adja,
- Vagyis, ha Fonso nem is művész, de Káté az - gondolta magában.
A zöld  takaró, amely első pillanatra félrevezette, mesterségesen
készült:   valami    festőanyagot   feloldtak    és    az    újra
kikristályosodott a  víz színén.  A gödör  másik oldalán  Michael
belevágott  a  puha  talajba,  de  különben  nem  kereste,  mikor
áshatták a  gödröt; a  víz színe közelében és a szélén láthatta a
lókörömfű fehér  gyökereit, amelyek  még nedvesek  voltak.  Egyik
ágát le  is vágták, de a kis növény még nem halt el, és csupaszon
maradt gyökere se feketedett még meg.
- Ezt  a gödröt a rablás éjjelén ásták - gondolta magában. - Káté
bizakodott,  hogy   a  vasutasok   nem  sokat  törődnek  ezzel  a
vonalrésszel.
Csakugyan így  is volt.  A vágány magántulajdonban levő területen
volt, és  mivel a vasúti koncesszió területén kívül volt, már nem
tartoztak  érte   felelősséggel.  A  talpfarakást  is  csak  most
állították. Meggyőződött  róla, amikor  megvizsgálta.  A  fa  még
kemény, száraz  volt, alatta  pedig még  megmaradt itt-ott néhány
fűszál, gizgaz.  Megkerülte a  gödröt,  és  megnézte  az  átnyúló
síneket. Éppoly  mesterséges rozsda  lepte be  ezeket is,  mint a
többit. A  vonat oldalt  fordult a sík földön, egy mérföldnyire a
domb előtt,  amelyet megkerült,  aztán  eltűnt  egy  szakadékban,
amelyet még a bánya kiaknázása idején áshattak.
Mögötte még  egy mészbánya  volt és  a térképről megállapíthatta,
hogy  mellette   út  vezetett   el.  Az  üzemen  kívül  helyezett
cementgyár úgy  épült, hogy a vasúti sínekről nem lehetett látni.
A vevő  talán lebontatta  az utolsó  nagy  gyárkéményt,  a  fehér
épületek pedig  nem tűntek  szembe a  meszes, fehér háttér előtt.
Még csak  egyet járt  meg a  két mérföldből, amely a cementgyárig
vezetett, de már teljes bizonyosság derült a dologra.
A  nehéz  kerekek  nyomát  tisztán  láthatta:  itt-ott  ízzéporrá
morzsolták a  gizgazt, amely  a talpfák  között buján nőtt. Aztán
letért a sínekről, és széles félkörben elindult egy mély horpadás
felé a  domb alatt. Az volt a terve, hogy onnan kapaszkodik fel a
dombra és  annak a  tetején megy előre addig, amíg megláthatja az
elhagyott gyártelepet. Most már veszedelmes zónában járt.
Balkézre  fogta  a  botját,  kihúzta  a  pisztolyát  és  felvonta
závárját. Egy  órájába telt,  míg felért  a tetőre. Nehezebb volt
felkapaszkodni,  mint   gondolta.  Mészkövet   bányásztak  ki   a
domboldalból,  és  egy-két  helyet  leszámítva,  meg-mászhatatlan
mészkőfal állt  előtte. Végig  keserves volt  az út, mire felért,
megizzadt és megszomjazott.
A  tetőről   a  gyártelepnek   csak  egy   részét  láthatta   be.
Óvatosságból távcsövet  is vitt  magával, azzal vette szemügyre a
tájékot. A vonatnak se híre, se hamva, egy pillanatra fájdalmasan
elcsüggedt, de aztán újra kezdte a szemlélődést. Lépésről lépésre
szemügyre vett minden talpalatnyi földet, és alig tudta megállni,
hogy örömében  el ne kiáltsa magát, mikor meglátta a síneket: egy
nagy épületbe vezettek, melynek a kapuja zárva volt.
Az épület  eredetileg a  malom lehetett,  de az  új  tulajdonosok
bevezették a  síneket  a  falak  közé.  Visszatette  látcsövét  a
tokjába, és  újra mászni  kezdett: még  egy félmér-földnyire volt
attól  a   ponttól,  ahonnan  beláthatta  az  egész  gyártelepet.
Egyszerre csak  autóberregést hallott. Levágta magát a földre. Jó
ötven-hatvan lépésnyire  lehetett  az  úttól,  amely  egy  kicsit
magasabban húzódott,  mint ő volt. Amint nagy óvatosan felnézett,
egy autó rohant el felette, és egy szempillantás alatt eltűnt.
Tévedésről szó sem lehetett, ki ült benne: a spanyol Gregori.
Óvatosan felállt  és folytatta  az útját, közben egyre leste, hol
lappanghatnak az  őrszemek, akik,  amint biztosra  vette,  az  út
mentén  végig   őrködnek.  Kitaposott  ösvényen  járt.  Hamarosan
észrevette maga is, jobbra-balra keresett másik utat, de hiába.
Megállt és  tépelődött, ne forduljon-e vissza. Arra őrültség lett
volna gondolni,  hogy egymaga  tartóztassa le  a bűnösöket. Talán
máris észrevették,  márpedig ha most visz-szamegy, és rendőrökkel
tér vissza,  akkorra kereket  old az egész banda, és nyilván újra
eltűnik az arany is. A két veszedelem közül az elsőt választotta.
Nem sok  ideje volt  rá, hogy  megbánja elhatározását.  Alig tett
három lépést,  neszt hallott.  Arra fordult,  hogy szembenézzen a
veszéllyel, szorosra  fogta a pisztolyát, de már késő volt. Nyaka
köré kötél  fonódott, metsző, hátborzongató reccsenést hallott, s
egész hosszában elvágódott a földön.


Tizenötödik fejezet
AMINT SÍR RALPH MONDTA: AZ ÜZLET ÜZLET

T. B. Smith kilépett hivatali szobájából az elülső helyiségbe.
- Mr. Pretherstonról még mindig semmi hír?
- Eddig semmi.
- És Barról?
- Arról sincs.
T. B. türelmetlenül csettintett az ajkával.
- Ki nézett utánuk?
- Grey detektív, sir. Nyomon követhettük egész Pin-ham Heightsig.
Azon túl nincs nyoma.
- Értesítették Hampshire, Sussex és Surrey városok rendőrségét?
- Igenis,  sir -  felelte a  tiszt. -  A helyi  rendőrség  minden
városban maga nyomoz.
T. B. az ajkait harapdálta.
- Mr. Pretherstont még csak értem. De mi érhette Barrt?
A tiszt,  nemhiába alárendeltje volt, nagy bölcsen nem igyekezett
felelni erre a kérdésre.
Hanem voltak más aggodalmaskodók is. Reggel Moya Féltőn nézett el
a rendőrségre.  Sir Ralph  kétszer is járt a főhadiszálláson, bár
némi kétség  fér hozzá,  Michael Pretherston  egészségi  állapota
lett volna a nagy aggodal-maskodás oka.
- Gondolom,  a bandát  megtalálja Michael  - mondta  T. B.  -, de
talán már későn: az aranynak akkorra lába kelt.
- Bánom  is én  a bandát!  - fakadt  ki Sir Ralph haragosan. - Ad
nekem értük  a kormány  2800000 fontot? Ami engem illet, bánom is
én, ha az egész bandát el is viszi az ördög. Nekem az arany kell.
- Meglehet,  nem kapja  meg egyiket  se.  Annyi  bizonyos,  önnek
nagyon  kellemes   lehet,  ha   Michael  Prether-ston  az  életét
kockáztatja, hogy az ön kincsét előkeritse.
- Hát  nem azért  fizetik? Hát nem az a rendőr dolga? Teringette,
az ember  még azt  hiszi, hogy Pretherston valami olyasmit művel,
ami nem  vág a  dolgába! Nekem  is mindenem  kockán forog  minden
áldott nap.
- Ha  beláthatna a  lelkembe -  mondta T.  B. Smith  nyájasan  -,
tudná, hogy annyira még nem forgott soha kockán mindene, mint ma.
Azt tanácsolom, menjen haza és kissé higgadjon le.
- Mikor hallhatok valamit? - kérdezte a baronet dühösen.
- Ahányszor eljön - vágott vissza T. B. - Altiszt, kísérje ki Sir
Ralphot.
Lord Flanborough  nem lábatlankodott  nála sok kérdéssel. Moyával
már annyira  megbékült, hogy  felindulás nélkül tudott beszélni a
dolgukról, a  családot fenyegető  házasságról  pedig  hallgatott,
mint a hal.
- Azt  hiszem, Moya - mondta a lord -, legokosabb, ha nem keresem
meg Ralphot. Utóvégre is az üzlet üzlet, a barátság meg barátság,
én minden  felelősséget elhárítok  magamtól attól  a  pillanattól
fogva, hogy  az arany lekerült a hajóról. Ez tisztán Ralph dolga,
én semmiképpen  se fogadom  el az  ő álláspontját, hogy osztozzam
vele a felelősségben, akár egy makulányit is.
- Neki kell viselni az egész veszteséget?
- Részben  neki, de  egy részét  viselik  a  biztosítótársaságok.
Attól tartok, hogy Ralph silány ember. Nem szeretek a barátaimról
rosszat  mondani,   de  Ralph  a  piszkosságig  zsugori.  Én  azt
ajánlottam, biztosítsa  az aranyat,  és hogy a biztosítási díjból
egy nyomorult  garast megtakarítson,  csak a  felét biztosította.
Nagyon  sajnálom   Ralphot  -   és  részvéte   jeléül   szomorúan
megcsóválta a  fejét  -,  nagyon  sajnálom  őt,  de  azt  hiszem,
okosabb, ha  addig, míg ez az ügy végképpen el nem intéződik, nem
találkozunk. Valójában  pedig - tette hozzá tűnődve -, talán jobb
is, hogy  az eljegyzésed  felbomlott. Igazán  csúnya  megjegyzést
tett rád,  Moya, amivel  nagyon megharagított.  Nem hiszem,  hogy
nagyon meghat,  ha azt  mondom, de  igazán nem  engedem meg  soha
senkinek, hogy élesen nyilatkozzék rólad.
Az igazat  megvallva,  Sir  Ralph  nagyon  keveset  beszélt  Lady
Moyáról, annál  többet őlordságáról,  akit azzal  vádolt, hogy ki
akar bújni  minden felelősség  alól. Egyetlen  találkozásuk volt,
akkor is inkább erről beszéltek. Lord Flanborough-nak jólesett az
odaadó apa  szerepe, de  csak magát tudta ámítani, mert Moya első
kézből, magától  Ralphtól hallotta a megbeszélés hírét: Sir Ralph
arra kérte, hasson az apjára, hogy változtassa meg álláspontját.
Egy nappal  Michael Pretherston  eltűnése után  találkoztak.  Sir
Ralph  idegei   egy  kicsit  nem  voltak  rendben.  Szerencsétlen
gondolat volt,  hogy meglátogatta  azt az  embert, aki egy héttel
ezelőtt még  jövendőbeli apósa  volt. Lord Flanborough elkövetett
egy nagy vigyázatlanságot: nem figyelmeztette a cselédséget, hogy
Sir Ralph  számára nincs  otthon, így csak magát okolhatta, mikor
dolgozószobájának  az   ajtaja   egy   délután   egyszerre   csak
felcsattant, és Sir Ralph Sapson lépett be nagy méltósággal.
- Kedves barátom - dadogott a lord megrökönyödve. - Parancsoljon,
foglaljon helyet.
- Nem  foglalok helyet.  Mondom, nem  foglalok helyet  - kiabálta
inkább, mint mondta Sir Ralph.
- Hadd  csukjam be  az ajtót  - mondta  a lord  riadtan. - Kedves
barátom, kérem, gondoljon rá...
- Nem gondolok semmire azonkívül, hogy a tönk szélén állok. Erről
van szó.  A tönk  szélén  állok  -  ismételte  Ralph  dühösen  az
íróasztalra ütve  az öklével.  - Másfélmillió fontomba kerül ez a
dolog, és  önnek, Flanborough,  viselnie kell  a  részét!  Ön  is
felelős! Csak az ön pokolbeli lánya az oka mindennek.
- A  lányom kívül  áll ezen  a vitán  - mondta  Lord  Flanborough
kevélyen, aki  most egyszerre szilárd talajt érzett a lába alatt.
- Ha  pedig nem  beszél  róla  illő  tisztelettel,  akkor  inkább
távozzék innen.
- Csak  a lány  az oka,  ha nem  jutott az eszembe, hogy Griggset
visszaküldjem.
- A  vasút nem tartozik az én hatáskörömbe - mondta a lord gúnyos
szerénységgel. -  Én nem rendelhetem el, hogy ez vagy az a gépész
menjen vissza Seahamptonba. Legyen esze, Sapson.
- Viselnie  kell a  részét  -  morogta  haragosan  Sir  Ralph.  -
Erkölcsileg felelős ön is. Bár csak soha eszembe se jutott volna,
hogy átkozott hajóit Seahamptonba hozzuk.
Arca megnyúlt, meredt szemmel nézett a világba. Két nap alatt úgy
összeesett, hogy  régi, szinte  ráöntött ruhái  csakúgy lötyögtek
rajta.
- Mindent  meg lehet  tárgyalni nyugodt,  üzleti modorban. Nagyon
sajnálom, hogy  ilyen  veszteség  érte.  Még  egyáltalán  nem  is
bizonyos a  veszteség, de  az üzlet üzlet. Olyat, kedves barátom,
nem is kívánhat tőlem, hogy az ön felelősségét vállaljam.
-  Ön   éppoly  felelős,   mint  én  -  tombolt  Ralph  felugorva
karosszékéből, és  a  kis  emberke  felé  tartott,  aki  óvatosan
hátrált előle -, követelem, hogy vállalja a részét.
- És mennyire rúgna az én részem?
- Hétszázezer fontra - hörögte Sir Ralph.
- Hétszázezer fontra! Lehetetlen! - felelte a lord hévvel.
Ralph kékült-zöldült.
- Ha  pedig nem  vállalja -  csikorogta és  öklével belevágott  a
másik tenyerébe. - Ha pedig nem vállalja...
Ekkor Moya  alakjában a  lord váratlan  segítséget  kapott.  Moya
hidegen megbólintotta a fejét Ralphnak, és atyjához lépett.
- Michaelről semmi hír - szólt Moya.
- Istenem - sóhajtott a lord.
- Michael!  - fintorgott Ralph. - A pénzről nincs semmi hír! Az a
baj, Moya!
-  Mi  most  már  nem  vagyunk  olyan  viszonyban,  hogy  Moyának
szólíthasson, Sir Ralph - mondta Moya nyugodtan.
- Csak forgassa meg a kést.
- Eszem ágában sincs. De mindenkinek megvannak a maga bajai, csak
némelyek nem  viselik olyan  bátor lélekkel,  mint mások. Önt nem
tenné tönkre  még az  se, ha  ezt az  egész összeget  elvesztené.
Hiszen ön nagyon gazdag.
- De nem vesztem el - morogta Sir Ralph megátalko-dottan. - Az ön
apjának is viselnie kell a részét.
- Ha  az én  apám felelős,  akkor  viseli  is  a  részét,  de  az
egyáltalán nem bizonyos, hogy ön felelős, ugye, apám?
- Bizony,  nem -  erősítette lord  Flanborough, és egy kis üízlsü
helyezett maga és bőszült üzlettársa közé.
E pillanatban  kopogtak az  ajtón, és  szinte lábujjhegyen Sibble
lépett be a szobába.
- Mi baj, Sibble? - kérdezte Moya.
- Egy ember van itt, aki beszélni akar önnel, miss. Valami nagyon
különös dolga lehet.
- Velem. Ki az?
- Nem tudom.
Moya kiment  a hallba:  egyszerű ruhájú férfi várt rá, kalappal a
kezében.   Vastag    kabátjáról   először    azt   hitte,    hogy
omnibuszvezető. Egy kicsit el is találta.
- Lady Moya Feltonhoz van szerencsém?
- Az vagyok.
A férfi  átnyújtotta a  névjegyét. Moya  átvette.  Üzleti  kártya
volt:  Acton   és  Arkwright  szalutok  ajánlják  szolgálataikat,
szállítanak bármit,  gépektől bútorig és "a közönség szolgálatára
több  teherautójuk  van,  mint  Dél-Angliában  bármely  más  nemű
cégnek".
- Azt hiszem, itt tévedés van. Én nem hívattam önöket.
- Nem, miss, mi árukat hoztunk.
- Árukat? - kérdezte Moya elképedve. Az ember az ajtóhoz lépett.
Az utca  másik oldalán  az ő házuktól kezdve, le a közeli Gaspard
tér sarkáig vagy tíz teherautó állt sorjában.
- Itt a cím - nyújtotta át az ember a cédulát:
- Lord  Flanborough, Felton House, Grosvenor Ave-nue - olvasta az
ember hangosan Moya vállán keresztül.
- Levelet nem hozott?
- Nem,  miss, nekem  egyebet nem  mondtak, mint  hogy  hozzam  el
ezeket a vegyszereket őlordságának és a misst kérjem.
- Vegyszereket?
Ekkorra már az atyja is ott volt az ajtóban.
- Mi az?
- Ez az ember vegyszereket hozott apámnak.
- Ostobaság,  az csak tévedés lehet - mondta a lord. - Nem vagyok
én vegyész!
Moyával lement  a lépcsőn  az első  teherkocsihoz. Moya benézett:
mintha üres lett volna.
- Hát mit hoztak? - kérdezte meglepetten.
- Ott vannak a holmik a kocsi fenekén.
Hogy jobban  odanézett,  csakugyan  meglátott  egy  rakás  zsákba
burkolt csomagot.
- Jó nehezek - mondta az ember -, pedig nem is nagyok.
Moya kinyújtotta  a karját,  és húzni  kezdte a  legközelebb  eső
zsákot. Meg se tudta mozdítani. Lord Flanbo-rough is megpróbálta,
neki aztán  sikerült is.  Hanem a zsák tartalmának a formája, úgy
fogásra, meglepte.
- Van kése ? - kérdezte az embert.
A szállító elővett egy jókora kést és kinyitotta.
-  Tessék   vigyázni,  mylord   -  figyelmeztette   az  ember  -,
veszedelmes portéka van benne.
Lord Flanborough  szó nélkül  felhasította a zsákot, és sárga fém
tárult a szeme elé. Kiejtette kezéből a kést és hátralépett.
- Tíz van, sir. Mindegyiknek egyforma rakománya van. Vigyük tán a
dokkokba?
Lord Flanborough hevenyében számolgatni kezdett magában.
- Vigyék  le a pincébe, a szeneskamrába - mondta és rohant vissza
a dolgozószobájába, két lépcsőt is ugrott egyszerre.
Sir Ralph  még egyre  várt. A  házigazda tapintatlansága  se  nem
fokozta,  se   nem  enyhítette   felindulását.  Lord  Flanborough
egyszerre csak elébe toppant.
- Hallgasson  ide, Sapson.  Hát mondja  meg,  mit  akar,  mekkora
felelősséget vállaljak ebben az aranyhistóriában?
- A felét.
- Hát  én többet  vállalok. Kétszázezer  fontért magamra veszem a
teljes felelősséget.
Ralph felugrott.
- Vállalja? - kérdezte tamáskodva.
- Vállalom.
- Áll az alku - mondta Sir Ralph, és kirántotta csek-könyvét.
Gyorsan,  idegeskedve,  de  azért  egész  olvashatóan  megírta  a
csekket, aztán  átadta a  lordnak, aki azalatt az íróasztal másik
oldalán kényelmesebben,  de éppen  olyan felindultan  szintén írt
valamit.
- Tessék a csekk - mondta Sir Ralph.
- Itt  az én elismervényem is, amely minden felelősséget levesz a
válláról.
- Restellem,  hogy az előbb olyan durva voltam - mondta a baronet
verejtékező homlokát törölgetve -, de érthető a dolog.
- Nagyon érthető.
- Utóvégre is az üzlet, üzlet.
- Az  üzlet üzlet  -  mondta  utána  a  lord.  Összehajtogatta  a
csekket, és belecsúsztatta a zsebébe.


Tizenhatodik fejezet
A PROFESSZIONISTA TOLVAJOK ERKÖLCSTELENSÉGÉRŐL

Az egykori  Boltover Cement  Művek főépülete  nem volt  más, mint
négy magas  fal és rajta palatető. Itt volt valaha a mosómalom és
azok  a   gépek,  amelyek   az  agyagot   és  a   patak  iszapját
szétmorzsolták. Azon  túl volt  a fűtőház  és az égetőkemencék. A
malomnak már nyoma se maradt, de az égetőkemencék még megvoltak.
Minden gépet  kihordtak, a cement padlóburkolatot megerősítették:
az egyetlen  gép  egy  hatalmas  mozdony  volt,  amely  állandóan
menetkész volt  két teherkocsi  roncsa előtt.  Mind a  kettőn két
kerek lyuk  volt: a  felhólyagzott  festék  és  a  fémfoszlányok,
amelyek a  lyuk szélén  lelógtak vagy  lecsepegve bemocskolták  a
kocsi oldalát, nyilván mutatták, milyen óriási hőt fejlesztettek,
hogy a kocsi acélfalát áttörjék.
Az egyik  fal mellett  egy csomó  kisebb  zsákokba  varrt  csomag
hevert a földön, szállításra készen. Mr. Mulberry ült a zsákokon,
jóságos  arckifejezésével   csak  az  ellenkezett,  hogy  töltött
fegyver volt  a térdén.  A főépületből  egy acélajtó  egy  kisebb
irodába nyílt,  amelyben a  nagy munka  hét vezetője ült: Francis
Stockmar, Gregori,  Westhanger ezredes,  Colling Jacques,  Thomas
Stockmar, Mr. Cun-ningham és Káté.
Gregori  beszélt.  Összekulcsolva  a  kezét,  kissé  áthajolt  az
asztalon, feje  kissé oldalt  fordult a lány felé, aki egy kicsit
jobbra tőle az asztal túlsó oldalán ült.
- Azt  hiszem, Káté,  mi itt  végzünk. Hanem  a Bűn utcában meleg
lesz: nagyon be találnak ott fűteni.
- Remélem, idegeskedéssel nem veszti el a nyugalmát?
- Nem  idegeskedem el a nyugalmamat - felelte Gregori gúnyosan. -
Attól tartok,  hogy az  életem vesztem  el, ha  tudni  akarja  az
igazságot. Szakadatlanul  figyelnek bennünket.  Tudják,  hogy  ön
nincs a városban és keresik.
- Már  meg is  találtak -  felelte a lány hideg nyugalommal. - Én
most Brightonban vagyok.
- Most  nagy halat  fogtunk, és  beletelik egy  év, mig  teljesen
túljutunk az  ügyön -  folytatta Gregori  -, de  ha  szerencsésen
megússzuk, szépen megnyugodhatunk valahol.
- Miért akar megnyugodni? - kérdezte Káté.
- Kedves  lányom - szólt panaszos hangon az ezredes -, hogy lehet
ilyen bolond  kérdést feltenni!  Semmi okunk sincs rá, hogy végre
ne nyugodjunk meg. Most már van elég pénzünk!
- Mit is ért valójában megnyugvás alatt? - akadékoskodott Káté. -
Eszem ágában  sincs kötekedni. Csak tudni szeretném. A bácsi maga
tanított rá,  hogy nem a nyereségért, hanem csak a játék kedvéért
játsszunk, másképp  nem is  érdemes. Ezt  az egész  életre  szóló
tanítást hallottam  magától. Hiszen maga mondta, még ha milliomos
lenne, akkor  se vinné  rá semmi  hatalom ezen  a  világon,  hogy
"ostoba becsületes ember" legyen. Ezek voltak a tulajdon szavai.
- Kedves  fiam -  felelte az  ezredes -,  sok-sok mindent mondtam
neked, de mindent csak szabad szellemben kell értelmezni. Megvolt
minden mulatságunk, amit kívántunk, most pedig szeretnénk...
Zavarban volt,  amint folytatta,  mert szerette volna kikerülni a
haszontalan szóismétlést.
- Megnyugodni - segítette Káté -, ostoba becsületes ember lenni?
- Természetes  - vágott  közbe Gregori  türelmetlenül -, gondolom
nem akar maga se holta napjáig üldözött vad lenni?
- Miért  ne? -  kérdezte Káté álmélkodva. - Üldözött vadnak lenni
éppolyan mulatság,  mint a  vadat üldözni.  Ezt maga  százszor is
elmondta. Van-e ugyan Michael Pretherstonnek...
- Vigye el az ördög Michael Pretherstont! - fakadt ki Gregori.
-  Van-e   ugyan  Michael   Pretherstonnek  annyi   mulatsága  az
üldözésből -  folytatta Káté -, mint nekem abból, hogy kisiklom a
körmei közül?  Michael Pretherston  a sarkamban  van, de  talál-e
annyi szórakozást  benne, amint  én abban,  hogy mindig  az  orra
előtt vagyok?
- Bánom is én - mondta Gregori. - Nekem már éppen elég volt: most
itt hagyom  a mesterséget, és magának se tanácsolhatok okosabbat.
Azonfelül van itt még más is, Káté...
Az ezredesre  nézett segítséget  kérve, de  Westhanger ezredes  e
pillanatban buzgón figyelte az eget.
- Mi az a más?
- Hát...  maga tudja,  hogy én  szeretem magát  és szeretném... -
akadozott Gregori.
- Ha  végre megnyugodhatna  - segített  neki ártatlan áb-rázattal
Káté. -  De mi  hát az  a nyugodt  élet, amelyet mindenki annyira
szeret?  Azt   jelenti,  hogy   nagyméretű   tervet   többé   nem
kovácsolunk? -  Könyökével megtámaszkodott  az asztalon. - Tudom,
hogy a  pénz hasznos,  mert a  pénz segítségével  még több  pénzt
szerezhetek, de  se ebbe  a dologba,  se semmi  másba nem pénzért
vágtam bele. Ezt én megmondtam Michael Pretherstonnek is, és ő el
is hitte.
-  Mit   mondott  Michael   Pretherstonnek?  -  kérdezte  Gregori
gyanakodva.
- Hát ezt mondtam neki - felelte Káté egyszerűen.
- Édes  kislányom - szólt az ezredes -, mulatság, izgató tréfa és
más efféle  izé mind  szép, szép  a maga  idejében; de  csak  nem
akarod velem elhitetni, hogy nem a portékáért dolgoztál?
- Hát  pedig én  azt mondom  most is  és mindenkor - felelte Káté
azonnyomban.
- Úgy  látom -  szólt Gregori  bágyadt  mosollyal  -,  hogy  maga
olyanféle ember, aki csakúgy Part pour l'art bűnös.
- Csakugyan  így gondolom  - mondta  a lány.  - A siker fokmérője
pedig a pénz: mennyi pénzt tud az ember sze-rezni?
- Én  is azt  tartom -  szólt vastag  hangon Francis Stock-mar. -
Minél több a pénz, annál nagyobb a siker.
- Én  pedig őszintén  kijelentem -  mondta Gregori -, hogy csakis
pénzszerzésre álltam  be ebbe a vállalkozásba, de a nagybátyja is
csak azért.  Sok kockázatot vállaltunk, némelyikünket lefülelték,
mások  -   folytatta  jelentősen  -szerencsések  voltak.  Én  még
számíthatok vagy harminc boldog évre és azért aztán elhatároztam,
hogy...
- Nyugalomba vonul - segítette Káté gúnyosan.
- Hogy búcsút mondok barátaimnak.
-  Káté,  legyen  eszed  -  mondta  az  ezredes,  a  lány  vállát
veregetve. -  Nagyon jó  lány voltál,  szinte neked  köszönhetünk
mindent, amink  csak van.  Azt hiszem,  közülünk  mindenki  velem
együtt azt  tartja, hogy  te voltál  a mi... szövetségünk mozgató
eleme. Sohase  került hurokra közülünk senki, csak ha a maga esze
után indult. Most azonban szépen búcsúzzunk el egymástól.
- Ha  a vadászok  elcsípték a rókát - mondta Káté -, ők is szépen
elbúcsúznak és  sose indulnak  többé vadászatra?  Ha a  katona  a
háborúban ép  bőrrel megúszik  egy  csatát,  szépen  búcsút  mond
bajtársainak, és  sose megy  több csatába?  A vadász,  ha egyszer
majdnem  az   oroszlán  körmei   közé  került,  többet  nem  megy
oroszlánra?
- Az megint más - mondta az ezredes harapósan.
- Én  ezt nem  tudom ésszel felfogni. Ha az az igazság, amit önök
mondanak,  akkor  nekem  nincs  igazam,  és  nem  is  volt  egész
életemben. Akkor nem nekem van igazam, hanem a rendőrségnek.
- Hát  persze, hogy  a rendőrségnek  - mondta  Gregori. - Micsoda
sületlenségeket hord itt maga össze?
- A  rendőrségnek  van  igaza?  -  kérdezte  Káté  tágra  meredt,
álmodozó szemmel.
- De még mennyire a rendőrségnek! A rendőrség kötelessége őrködni
a társadalom biztonságán. Ha öt év múlva, amikor én már csendesen
éldegélek kis  spanyol  birtokomon,  kirabolják  a  házamat,  mit
gondol, nem szaladok majd azonnal a rendőrségre?
- Tudom,  hogy a  maga módján  a rendőrségnek  igaza van  - szólt
Káté, mintha  csak hangosan  gondolkozna -,  de nekünk is igazunk
van.
- Mindkét félnek nem lehet igaza - mondta az ezredes.
- Nemrégiben  megkérdeztem magát  - fordult hozzá a lány - melyik
élet a  jobb: a sivár, üres, becsületes élet-e vagy a mienk. Mind
a  kettő   nem  lehet   a  jobb.   Az  alapvető   feltételek  nem
változhatnak. Vagy az az élet jobb, vagy a mienk.
- Az az élet a jobb - jelentette ki határozottan az ezredes.
Káté a szeme közé nézett.
- Akkor  miért nevelt úgy, hogy ezt az életet éljem? Most már nem
változtathat meg.  Én sem változhatok meg. Nem tudok megváltozni!
- fakadt  ki Káté  és valamennyien elképedve nézték, mennyire fel
indult. - Engem nem változtat már meg semmi.
Gregori kinyújtotta a karját, megfogta a kezét, de Káté elkapta.
- Hát  én megmondom,  mi változtatja  meg magát, kislány - mondta
Gregori, akit  nem hűtött  le ez  a visszautasítás.  - A szerelem
majd megváltoztatja. Adjon nekem reményt.
Káté ránézett, és a szeme közé nevetett.
-  Mondja   hát:  jó  akar  lenni  vagy  rossz,  becsületes  vagy
becstelen! Csak  félember akar  lenni, aki két életet él! Hogy én
férjhez menjek  magához! Aztán  elmenjek tanúnak  vallani a  maga
betörője ellen!  És üldöztessem  a vadorzóit! Most azt hiszem, az
igazság szerint élek. Azt hiszem, jogom van összemérni az elmémet
akár az  egész világgal  és értelemmel  megszerezni, amit  a régi
világbeli rabló  várurak durva erőszakkal elvettek. Ha átmennék a
másik oldalra,  hazudnék, mert  olyan életet  élnék, amelyben nem
hiszek. Én megyek tovább a magam útján.
- Akkor pedig magad mégy azon az úton.
- Igazán? - kérdezte Káté szelíden.
- Hát  csak keressen  olyan embert,  a-ki úgy  gondolkozik,  mint
maga, majd  meglátja, talál-e  -  csúfolódott  Gregori.  -  Annyi
bizonyos, hogy  hazug életet  kell élnie  mindenképpen. Sose akad
olyan emberre,  aki a  lopásban, csalásban  hisz, és  hisz  benne
végig, holta  napjáig. Az  élet  másik  oldalán  se  talál  olyan
emberre soha,  aki ha  ismeri magát,  megbízna magában,  márpedig
biztos, hogy megismeri, ha csak... nem hazudik neki.
Nagyon nevetett hozzá.
- Hanem  maga zsákutcába jutott ám, kis barátom és ha nem vigyáz,
jóbarátainak a  keze között  marad, akik  ismerik magát,  mint  a
rossz pénzt.
Gregori újra csak nevetett.
- Képzelje  csak el  - folytatta  Káté és felragyogott a szeme -,
utána  megyek  Spanyolországba  és  kirabolom  a  házát...  pedig
megtenném. Vagy  képzelje el, maga nyugalomba vonul és sikereinek
gyümölcsét  letétbe  helyezi  a  bankjaiban,  én  meg  kifosztom,
tönkreteszem a  bankjait. Könnyen  megtehetném és  meg is tenném.
Mitévő lenne akkor?
Érdekes volt  megfigyelni  most  az  arcokat.  Az  ezredes  fehér
bajuszát rángatta.  Francis Stockmar  haragosan meredt  maga elé.
Cunningham fakón bámult a szemközti falra.
- Világos, ilyen silány tréfát nem űznél te régi barátaiddal soha
- szólalt  meg az ezredes csillapító hangon. -Nem is hiszi senki,
hogy ilyen  csúf tréfa kitelne tőled. Bizony tragikus lenne, hogy
évekig vesződünk  egy kis meleg fészek alapításán, és egy éjszaka
egyszerre csak  koldusok leszünk.  Ami a  magam személyét illeti,
úgy érzem,  nem nézném  a rokoni kapcsolatot, hanem rokonság ide,
rokonság oda, nyomban bejelenteném a rablást a rendőrségen...
- Nyomban feljelentené a rendőrségen? Maga is, Stockmar?
- Igen - felelte a bükkfafejű osztrák -, hogyne. Csak nem hatynám
a fatyonom!
- Hát ön?
- Én  nem hiszem,  hogy ön ilyen csúfságot meg tudna tenni. De ha
megtenné, mi se hagynánk annyiban a dolgot.
- Nem  hát -  lódította Colling Jacques. - A dolog így áll: ha mi
visszatérünk  a   tisztességes  világba   és  engedelmeskedünk  a
törvényeknek, mint becsületes polgároknak, nekünk is jogunk van a
védelemre, amelyet a törvények garantálnak.
- Értem. A törvény maguknak is szent.
- Úgy van.
Káté felállt,  odament az  egyik  ablakhoz,  kinézett  a  kietlen
udvarra,  ahol  összevissza  hevertek  elgörbült  gépek,  rozsdás
kazánok, rothadó cementes zsákok egymás hegyén-hátán.
- Jó,  tehetnek, amit  akarnak -  fordult vissza  hozzájuk -,  de
annyit mondhatok: ha azt hiszik, hogy most nyugalomba mehetnek az
én költségemre,  ha azt  hiszik, hogy én csak azért készítettem a
nagy terveket,  csak azért  ko-médiáztam,  hazudtam,  hogy  maguk
visszavonulva tekintélyes  egyházközségi vezető férfiak legyenek,
hát akkor  csalódnak. Önök  régi barátaimat emlegetik. Ha önök az
én barátaim,  akkor Isten irgalmazzon nekem. De egy ember még van
a világon, aki megér annyit, mint az önök egész bandája.
Nagy zuhanás  zaja állította  meg a szavát, mint amikor egy nehéz
test nekivágódik  az ajtónak. Valaki a kilincs körül tapogatózott
odakinn. Gregori felugrott, és kinyitotta az ajtót. Egy kipeckelt
szájú, megkötözött  férfit  löktek,  vonszoltak  be  a  küszöbön.
Mögötte doktor  Garon csúfondáros  arca vigyorgott,  aki  foglyul
ejtette a férfit.
- Megcsíptem - mondta diadalmasan.
- Ki az? - kérdezte Gregori a félig eszméletlen emberre meredve.
A lány  nem is  kérdezte. Végigfutott  rajta a hideg, mert látta,
hogy Michael Pretherston.


Tizenhetedik fejezet
SENOR GREGORI EREDETI STRATÉGIÁJA

Káté ugyan  egész  életében  válogatott,  elvetemült  gonosztevők
körében élt,  és olyan emberek vették körül, akik kitűzött céljuk
érdekében nem riadtak vissza semmitől, de azért jómaga még sohase
látott  erőszakot.   Ha   olykor   látta   is   egyik-másik   tag
letartóztatását, az  is csak  unalmas dolog  volt: megérkezik két
ismeretlen úr, egy titkosrendőr halk hangon beszél, aztán valakit
hirtelen kiküld:  legyen szíves  behozni  a  kalapomat,  mire  az
illető tag  eltűnik, rendesen hosszabb időre. Még nem látta, hogy
embertársát   megbilincselik    és   sose   hitte   volna,   hogy
szövetségeseibe annyi  vérszomjas aljasság  szorult,  mint  most.
Riadtan,  borzadva   nézett  hol  egyikre,  hol  másikra,  amikor
körülnyüzsögték a bilincsbe vert embert, és lelökték egy székbe.
Michael a  támadás első  percében szinte  eszméletét vesztette. A
kötél lazulásával  visszanyerte eszméletét, viaskodni próbált, de
az a  három ember, aki folyton szemmel tartotta, mióta a vasúttól
keletre végigment  a szabad  mezőn, most  addig verte,  míg  újra
elalélt. Tulajdon béklyóival bilincselték meg: rögtön észrevette,
amikor magához  tért.  Halántéka  lüktetett,  és  minden  csontja
sajgott.
Könyökét az  asztalra támasztotta, tenyerébe temette az arcát, és
igyekezett összeszedni a gondolatait.
A   fejére    sújtott   csapást   szerencsére   tompította   puha
nemezkalapja. Amikor  odanyúlt, érezte  a daganatot,  amit  Garon
doktor vasbotjának köszönhetett.
- Hanem most már ébredj - förmedt rá Gregori durva hangon. - Hadd
nézzünk a szemed közé.
Michael felemelte a fejét és ránézett.
- Gregori  - mondta  bódultan. Körülnézett  a szobában, tekintete
találkozott a lány szemével, egy pillanatra összenéztek.
- Most  azután jó helyre talált bebotlani, fiatal barátom - szólt
Westhanger ezredes.
Michael lassan ráemelte a szemét, és elmosolyodott.
- Úgy  látszik, jó helyre botlottunk valamennyien, hanem azért ön
találta még el a legjobban. Ez életfogytig tartó fegyházat jelent
önnek, ezredes uram.
Az öreg elsápadt.
- Csak  ijesztés az  egész -  mondta Garon.  - Egy jó óra hosszat
lestem. Egyedül próbálta elvégezni ezt a munkát!
- Egyedül!  - mondta az ezredes, a lány pedig az arcába nézett. -
Egyedül? Biztos ebben?
- Olyan  biztos, mint  a halál  - erősködött a doktor. Lovagolt a
széken, nekidőlt  a hátának,  erősen szítta  a szivarját, amelyre
épp akkor gyújtott rá.
- Hanem, komolyra fordul a dolog, ha téved! Nem gondolja? - húzta
a szót  Michael. Lassanként teljesen visszanyerte eszméletét, sőt
egy kicsit  még a  kedélyességét is.  - Okosabb lenne, ha a rossz
munka jobbik végéhez fognának.
- Ugyan  mi lenne  a  rossz  munka  jobbik  vége?  -  fintor-gott
Gregori. -  Talán, vegyük  le a  bilincseit és  vegyük fel mi, az
ezredes meg  én? Az  ezredesre "holtomiglan" vár, hát énrám ugyan
mi? Csak  nem gondolja,  hogy visszamegyek  Dartmoorba és kőműves
munkákat végzek a lecsapolt mocsarakon gazdálkodó parasztoknak?
- Hát mi között választhat? - kérdezte Michael.
- Majd  én megmondom,  mi között  - csikorgatta a szavakat a foga
között a  másik, odahajolva  Michaelhez. -  Engem csak  az  egyik
megoldás nyugtat meg: ha eltesszük önt láb alól.
- Úgy fan - bólintott rá Stockmar.
Kate-nek elakadt  a szívverése. Egy pillanatra lehunyta a szemét,
bele  kellett  kapaszkodnia  az  asztalba.  Fizikai  rosszullétet
érzett, és  remegett a  térde. Szerencsére valamennyiük figyelmét
teljesen  lekötötte  Michael,  és  senki  se  vette  észre,  hogy
sápadozott.  Az   ajkait   harapdálta,   erős   akarattal   mégis
visszanyerte önuralmát.  Michaelre nézett:  szája szélén még most
is ott  látszott előbbi  mosolya. Még  most is  kedélyesen nézett
Colling Jacques-ra.
- Vagy  ön, vagy  mi, Pretherston  - mondta  a mérnök.  -Csak nem
gondolja, hogy azért vesződtünk, vállaltuk a veszélyt, hogy aztán
az Old Baíley vádlottak padján találkozzunk újra?
- Nem  az Old  Bailey-ben, hanem  Winchesterben  -  javította  ki
Michael.  -  Nagyon  takaros  kis  tárgyalóterem  az:  boltozatos
mennyezete tetszene önnek, Jacques.
- Megálljunk csak - szólt közbe hirtelen az ezredes.
Egy hunyorítással  félrehívta a  férfiakat az egyik sarokba, ahol
pár percig  tanakodtak. Káté  és Michael  egyedül maradt.  A lány
valami maga  előtt is  érthetetlen, ösztönös mozdulattal hirtelen
hátat fordított neki, és amint Grego-ri fél szemmel látta, rögtön
az ablakhoz  lépett. A  tanácskozás egyszerre  véget ért,  és  az
ezredes a többiekkel együtt visszatért az asztal köré.
- Idehallgasson,  Pretherston. Ajánlok  önnek valamit. Úgy tudom,
hogy ön nem gazdag ember.
- A  magánügyeim nem tartoznak ide - felelte Michael higgadtan -,
és nincs is kedvem, hogy erről akár egy szót is beszéljek.
- Ez  a rablás  harmadfél millió  fontot jelent, és mi vagyunk rá
tízen. Járjon  a kezünkre,  hogy megléphessünk  innen, akkor  kis
híján egy negyedmillió üti a markát.
A lány  ekkor hirtelen visszafordult, és Michaelra nézett. Ugyan,
hogy fogadja  majd az ajánlatot? Tudta, milyen csábító hatása van
az emberekre  a pénznek,  különösen, ha  könnyen  megszerezhetik.
Lélegzetét visszafojtva, feszülten várta a feleletet.
- Kétszázötvenezer  font -  mondta Michael.  - Szép kis summa. De
miért teszi nekem ezt az ajánlatot?
- Szép  kis summa  - ismételte  az  ezredes  jelentősen.  Michael
elnevette magát.
- Azt  hiszem, az ön életében is volt olyan idő, amikor nekiesett
volna annak,  aki pénzzel becstelen cselekedetre akarta volna önt
csábítani. Vagy  talán nem  is volt ilyen idő soha? - tette hozzá
kutató szemmel vizsgálva az ezredes arcát.
- Én éppúgy nem akarok saját ügyeimről beszélni, mint ön - mondta
az ezredes érdesen. - Elfogadja az ajánlatot?
Michael megrázta a fejét.
- Nem  akarok goromba  lenni, mert  már öreg  ember és úgyis elég
nyomorultan fejezi be az életét hamarosan.
Az ezredes megvonaglott.
- Csak a tiszta igazságot mondom - folytatta Michael.
- Tegyük  fel,  innen  meg  tudnak  lépni,  de  hogy  szöknek  ki
Angliából? Minden kikötő zárva van.
- Majd  megmondom,  hogy  lépünk  meg  Angliából  -  szólt  közbe
Gregori.  -   Az  egyetlen   lehetséges  úton:   hajóra  szállunk
Londonban.
- Hajóra szállnak Londonban? - szólt közbe Káté.
- Most egy kicsit a magunk szakállára készítettünk tervet, Káté -
mondta Gregori  vigyorogva. -  Ez volt az utolsó munkánk. Magának
nem mondtuk el, már a múlt héten elrendeztünk mindent.
- Tudtomon kívül ?
Gregori bólintott.
- Mit mond Pretherston? Utoljára kínálkozik magának a szerencse.
- Nem utoljára - felelte Michael vidáman.
- Mire gondol?
- Majd kitalálja - mondta Michael hirtelen ridegséggel.
- Figyelmeztetem, hogy kevés ideje van.
- Az  ön ideje  még annál  is  rövidebb  lesz  -  mondta  Gregori
fenyegető mosollyal.
- Adunk neki egy félórai gondolkozási időt - ajánlotta Jacques. -
Addig dugjuk a gépházba.
A  gépház  kényelmetlen  kis  bódé  volt,  melyet  egy  dinamónak
építettek. Most  üresen állt,  csak egy összehajtható vaságy volt
benne, a  társaság egyik  tagja aludt  rajta. A  vele  szomszédos
helyiségbe záras  vasajtó vezetett,  de nagyobb  biztonság okáért
Garon ajánlkozott, hogy őrt áll a bódé körül. Michaelt belökték a
kis zugba, és rácsapták az ajtót.
-  Most  pedig  -  szólt  Gregori,  mikor  újra  visszatértek  -,
határozzunk, mégpedig gyorsan. Ha biztosak lehetünk benne, hogy a
nyavalyás egyedül van, akkor meg kell ölni.
- Megölni?- szóltKáté.- Ó,nem!
Gregori rámorgott.
- Ez  már a  mi dolgunk. Magának ebben semmi szerepe nincs, Káté.
Ezt meg kell tenni, valamennyiünk miatt.
- Először is el kell szállítani az aranyat - mondta az ezredes.
- Holnap  reggel felrakjuk teherautókra, és amíg nem vittük el az
egészet, addig tartsuk ezt az embert életben.
- A magunk kocsijait használjuk?
Gregori megrázta a fejét.
- Dehogy, az nagyon veszélyes lenne. Egy eastbourne-i szállítónál
fogadtam tíz  kocsit. Fogalma sincs róla, miféle gyár ez itt, azt
mondtam, hogy  ólmot viszünk  a dokkokba.  A fiatalabbik Stockmar
fogadja majd  a szállítmányt  Londonban. A  hajón a  mi embereink
vannak, ők rakodnak majd be.
- Nem  kockázatos-e annyi  vagyont furikáztatni  Londonban  őrség
nélkül? - vetette fel Colling Jacques a fejét csóválva.
- Még  kockázatosabb lenne  őrséggel -  felelte nyugodtan. - Az a
fontos, hogy  a szállító  gyanúját ne  ébresszük fel.  Megígérte,
hogy személyesen  felügyel a  rakodásra. Embereinek  egy ujjal se
kell   nyúlni    semmihez,   jó   előre   figyelmeztettem,   hogy
vigyázatlanul veszélyes hozzányúlni a zsákokhoz. Hanem, Káté, úgy
látszik, nagyon a szívére veszi Pretherston sorsát.
Káté vállat vont, nekitámaszkodott az ablaknak, háta mögé dugva a
kezét.
- Úgy  látom, kikerülhetetlen  a dolog  - felelte  hideg, nyugodt
hangon, mire az ezredes megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Lám,  így kell  ezt fogadni - mondta bámulattal. - Tudtam, hogy
nem hagysz cserben bennünket.
Káté nem felelt.
- Azt mondta, hogy tíz rész van - fordult hozzá aztán. - Engem is
beleszámítottak?
- Téged hozzám számítottak - mondta az ezredes, megveregetve Káté
vállát. Ne félj, nem tagadtam meg tőled eddig se soha semmit.
Káté megrázta a fejét.
- Nem  emlékszem rá,  hogy valaha  is megtagadott volna valamit -
válaszolta.
- Mikor lesz ez a... - Nem tudta befejezni a mondatot.
- Pretherstonra  gondol -  mondta Gregori.  -  Egyelőre  még  nem
tehetünk  semmit.   Azt  hiszem   ezredes,   nincs   ellenvetése.
Feltétlenül meg  kell bizonyosodnunk róla, hogy senki sincs vele,
és nincs  a közelében  az egész londoni rendőrség. Holnap éjjelig
nem csinálunk semmit.
Káté meghajtotta a fejét, s bement az egyik szobába.
Kényelmes  szobát   rendeztek  be   neki  az  egykori  üzemvezető
irodájában. Végigment  a nagy  helyiségeken, majd  egy pillanatra
megállt, ránézett  az óriási mozdonyra, amely a zárt ajtó mellett
állt.


Tizennyolcadik fejezet
AZ EZREDES A VÉGÉN MÉGISCSAK ÚRIEMBER VOLT

Másnap volt  már tíz  óra,  de  a  lányt  nem  látta  még  senki.
Álmatlanul töltötte  az éjszakát,  azalatt  vizsgálat  alá  vette
eddigi életszemléletét, és eltervezte a jövőjét.
Mulberry, aki  már letette  a fegyverét,  és  előkelő  városi  úr
képében jelent meg, egy fejbólintással köszönt Káténak.
Ő  ügyelt  fel  az  arany  rudak  kocsiba  rakására:  a  várakozó
teherautók a  mészbánya tetején álltak az úton, egy zegzugos úton
lehetett megközelíteni,  amelyet még  a régi  tulajdonos vágott a
horpadással szemben.
Mr. Mulberry  utóbb maga  is  felsétált  néhány  szót  váltani  a
szállítóval.
- Előre  fizetek -  mondta  ragyogó  arccal,  elővett  egy  csomó
bankjegyet  a   tárcájából.  -  Megkapta  az  utasításokat,  hova
szállítsa az árut?
- Igen, uram - felelte a szállító. - A Temze-dokkok-hoz, és annak
az úrnak kell átadnom, aki tegnapelőtt tárgyalt velem.
- Mr. Stockmarnak - mondta Mr. Mulberry.
- Csakugyan az a neve, uram. Értékes dolgok ezek?
Mulberry tagadóan rázta a fejét.
-   Tudományos   szempontból   nagyon   értékesek,   kereskedelmi
szempontból azonban  értéktelenek. Nagyon  hasznos fém - hazudott
tovább Mulberry -, a papírgyártáshoz kell. - Rendkívül gyúlékony,
de míg hozzáértő emberek dolgoznak vele, mint az én embereim, nem
robban. -  Kezével a libasorban ballagó munkásokra mutatott, akik
egy zsákkal a vállukon felfelé mentek a dombra.
- Olaszok?
Mr. Mulberry bólintott.
- Csak ők tudnak bánni ezzel a vegyszerrel - magyarázta.
- Úgy  látom, ezek  az idegenek  nagyszerűen értik  a dolgukat  -
mondta a szállító nagy bölcsen.
Lenézett a mélyedésbe.
- Gyönyörű  teremtés - mondta aztán nagy tisztelettel, nem tudva,
hogy Káté,  aki  ebben  a  pillanatban  lépett  ki  a  házból  és
céltalanul végigment az udvaron, alkalmazott-e vagy barátnő.
- Igen, a titkárnőm - felelte Mr. Mulberry.
- Nagyon szép, igazi lady.
- Igen, igen - felelte Mr. Mulberry.
Sokáig ott  ténfergett, míg  az utolsó  zsákokat is  felrakták az
utolsó kocsira,  aztán megrázta  a szállító kezét, és kényelmesen
lesétált a  dombról. Aki  látta, senki  se hitte  volna, hogy kis
híján  hárommillió  fontot  érő  aranyat  bízott  egy  ismeretlen
szállító lelkiismeretére.
A lejtő fele útján járt, amikor találkozott Kate-tel, aki felfelé
igyekezett.
- Káté  - mondta Mr. Mulberry halkan -, ha felmegy a dombra és az
az ember  megkérdi, ki  maga, mondja,  hogy a titkárnőm. Remélem,
nem veszi rossz néven, majd később megmagyarázom.
Káté bólintott,  és lassan továbbment, míg ki nem ért az útra. Az
autók már indulásra készek voltak. A szállító, akivel már azelőtt
is találkozott, szívélyesen üdvözölte.
- Van egy kis papírja? - kérdezte Káté.
- Az üzleti kártyám, miss.
-  Az  is  jó  lesz.  Legyen  szíves  kölcsönadni  egy  percre  a
ceruzáját.
Néhány sort írt a lapra, és átadta a szállítónak.
- A vezérigazgató titkára vagyok - mondta Káté.
- Tudom, miss.
A szállító összeráncolta a homlokát, amint elolvasta a címet.
- Az  autókkal menjen  először erre a címre és beszéljen azzal az
úrral, akinek a nevét felírtam.
- Én azt a parancsot kaptam, hogy menjünk egyenesen a dokkokhoz.
Káté elmosolyodott.
- Tudom, a főnököm most mégis jobbnak látja, ha előbb ide mennek.
A lord  aztán vagy  elkíséri önöket a dokkokhoz, vagy berakatja a
vegyszereket éjszakára a pincéibe.
A szállító újra a címre nézett.
- Lord of Flanborough - olvasta. - És ha nincs otthon?
Erre Káté nem gondolt.
- Akkor  kérje Lady  Moya Feltont,  az  a  lord  lánya.  Különben
legokosabb lesz, ha először mindenesetre vele beszél.
- Értem,  miss - felelte a szállító, akire egy kicsit hatott ez a
beszéd. - Ismerem a lordot. Gyakran láttam Sea-hamptonban.
- Most pedig jó lesz indulni, mert még újra más utasítást kap.
A szállító  nevetett és felugrott a második autóra a sofőr mellé,
aztán a  hatalmas kocsik  lassan, egymás  után elindultak a fehér
úton. Káté  addig nézett  utánuk, míg  az utolsó is eltűnt a szem
elől, aztán lassan visszaindult az úton.
A küszöbön Gregorival találkozott.
- Hol járt, Káté?
- Végignéztem, míg a zsákmány elindult.
- Pedig  minél kevesebbet  látják magát,  annál jobb  - dörmögött
Gregori. - Mondtam annak a szamár Mulber-rynek, vigyázzon, meg ne
lássa magát  az  az  ember.  Ne  menjen  be,  beszélni  szeretnék
magával.
Nagyon kényelmetlenül  érezte magát,  és nyilván  nagyon  nehezen
mert belefogni a mondókájába.
- Maga tudja, Káté, hogy nagyon vonzódom magához.
- Minden oka megvolt rá.
- Még most is van.
- Ebben már nem vagyok olyan bizonyos, de csak folytassa.
- Mire gondol, miért ne lenne? - kérdezte Gregori.
- Mi a folytatása ennek a nagy vonzalomnak?
- Az,  hogy maga  feleségül jön  hozzám.  A  nagybátyjának  nincs
kifogása  ellene,   amint   megérkezünk   Dél-Amerikába,   rögtön
megesküszünk.
- Dél-Amerikába?  - bámult  rá Káté.  - Tehát  oda igyekszünk? És
mihelyt megérkezünk, feleségül vesz, és a nagybátyámmal már el is
intézett mindent?
- Tökéletesen eltalálta.
- És ha én másképp intézem a dolgot?
- De  nem intézheti  másképp -  mondta Gregori bizalmaskodva. - A
dolog úgy  áll, Káté,  hogy most  már le  kell majd tennie eddigi
hetykeségéről, többet  nem beszélhet olyan lóhátról velünk. Eddig
lenyeltük, mert érdemes volt, megérte.
- Most  már valamennyien  egy  gyékényen  árulunk.  Magának  igen
különös, hóbortos  nézetei vannak,  ezért aztán,  látja,  nem  is
ereszthetjük szabadjára.
Káté hátraszegte  a fejét, hirtelen elfordult és nyomban faképnél
is hagyta volna, Gregori elkapta a karját és visz-szarántotta.
- Ha én azt mondom, hozzám jön, hát én tudom, mit mondok.
- Van  nekem is  szavam  a  dologban?  -  kérdezte  Káté,  lassan
kiszabadítva a karját.
- Ha beleegyezik van, de ha akaratoskodik, akkor nincs.
- Látom.  Majd gondolkozom  róla. Ez  nem olyasmi,  amit egy perc
alatt eldönthet az ember.
Azzal bement  a szobájába,  és magára  zárta az ajtót. Délután öt
órakor érte jött a nagybátyja.
- Aludtál?- kérdezte.
Érdekes,  gondolta   magában  Káté,   néhány   óra   alatt   hogy
megváltozott ezeknek  az  embereknek  a  viselkedése,  de  még  a
hangjuk is.  Annyira megszokta szinte szolgai hódolatukat, hogy a
változás valósággal  meghökkentette. Még  a nagybátyja is ledobta
eddigi jóságos,  kedélyes tempóit,  úgy bánt  most vele, mint egy
rakoncátlan gyerekkel szokás, akit kordában kell tartani.
- Gondolkoztam - felelte Káté.
Az  ezredes   morgott  valamit,   és  Visszamentek   az   egykori
irodahelyiségbe.
- Ezzel  a zsaruval,  Michael Pretherstonnal  meg  végezni  kell.
Tudod?
- Igen.
- Egy  félóra múlva  itt lesznek  értünk az  autók, te  meg én az
elsővel indulunk.
- Gondolja?
- Mit  mondasz? -  kérdezte az  ezredes élesen. - Figyelmeztetlek
Káté, hogy most már nem tűröm a hóbortjaidat.
Káté  nem   felelt,  belökte   a   vasajtót,   amely   a   rendes
megbeszéléshelyükre nyílt  és belépett.  Meglepetésére Michael is
ott volt:  a csuklóbilincsek  mellett ráadásul  még a  karját  is
bekötötték. Gregori az asztal mellett ült, és esze ágában se volt
felállni, ami  újabb jele  volt, hogy  a régi vezérsége, ha ugyan
valaha is  valóban megvolt  az emberek  felett, most már teljesen
szertefoszlott.
- Káté,  próbálja ki  maga is  a rábeszélő  tehetségét  -  mondta
Gregori unottan  -, most  utoljára kínálkozik  neki a  szerencse.
Volt egy  egész éjszakája  gondolkozni  rajta,  de  még  most  is
makacskodik.
Káté odalépett Michaelhez.
- Michael  - mondta  melegen -,  nincs semmi,  aminek a  kedvéért
közénk állna?
- Nincs semmi.
- Semmi, amit megadhatnánk... amit én megadhatnék.
Pretherston a lányra nézett.
- Semmi,  ha csak  ezen az  áron kaphatnám  meg magától  - mondta
nyugodtan.
- Nem kedves az élete?
- De az, mint mindenkinek.
- Nem  szeret a világon semmit, senkit? Egy kislányt? - kérdezte,
de itt egy kicsit megtört a hangja.
Michael rábólintott.
- De igen, egy kislányt - felelte és elnézett fölötte. Mintha egy
fagyos  kéz  szorította  volna  össze  Káté  szívét;  alig  tudta
feltenni a következő kérdést.
-  Hát   azért  sem   lenne  érdemes?  -  kérdezte,  mikor  végre
visszanyerte a nyugalmát.
- Sok mindent megtennék érte, de ezt még ő érte se.
Káté lenézett a földre.
- Szegény kislány - mondta.
- Most  már  megpróbáltunk  hatni  a  szívére  -  mondta  Gregori
foghegyről -,  próbáljunk szerencsét  egy kis  gyakorlati érvvel.
Pretherston, egy órája van még hátra.
- Nagyon csúnya társaságban halok meg - felelte Michael elhúzva a
száját. -  Az, hogy utolsó hitvány gyilkos népség mészárol le, az
bizony egy cseppet se örvendetes.
- A  fene megesz - hördült fel Gregori és arcul csapta. Másodszor
is megütötte volna, de a lány közéjük vetette magát.
- Michael,  jó társaságban  hal meg  - mondta  olyan  természetes
hangon, hogy  első pillanatra  senki se fogta fel, mit mondott -,
már ha engem jó társaságnak tart.
- Mit mondasz? - kapkodott levegő után az ezredes.
- Hát azt gondolom, hogy engem is megölnek - mondta Káté derűsen,
ami érthetetlen  volt  Michaelnek  -,  mert  elárultam  az  egész
társaságot.
E pillanatban Garon valósággal ajtóstól rontott be hozzájuk.
- Még nem jártak a dokknál! - ordította. - Elmentek másfelé.
- Másfelé! - riadt fel Gregori. - Hová?
- Éppen  most telefonáltam  nekik -  lihegett a  doktor.  -  Lord
Flanboroughoz mentek. Minden az övé.
Halálos csend támadt, melyet Káté szakított meg.
- Lord  Flanboroughhoz mentek  - mondta.  - Tudom, én küldtem oda
őket.
Fojtó feszültség: egy hang se hallatszott. Aztán Gregori hirtelen
a lányhoz ugrott, arca ördögi volt.
- Maga! - csikorogta és a lány torkának esett.
E pillanatban Westhanger ezredes szétzüllött lelkében feltámadt a
büszkeség, rokoni  érzés, származás,  újra a  régi  volt.  Szikár
karja lecsapott, és Gregori egyszerre végigvágódott a padlón.
- Félre, te kutya! - csattant fel az öreg.
Ez volt  utolsó szava.  A padlóról  fegyver dörrent és Westhanger
ezredes, golyóval a szívében, leroskadt az asztalra.
Káté ijedtében  majdnem elájult,  rémülten hátrált  a  fal  felé,
mikor Gregori felállt: kezében még füstölt a fegyver.
- Hát  - mondta  Kate-nek Gregori nyersen -, jól jövendölt, mikor
azt mondta,  hogy Michael Pretherstonnal együtt hal meg. Dugjátok
őket egy helyre, majd gondolkozom, mit csináljunk velük.


Tizenkilencedik fejezet
MINDEN JÓRA FORDUL

A lány felkelt a székéről, odalépett Michaelhez, aki ott hevert a
földön, ahová ledobták. Michael felnézett és rámosolygott.
- Káté  - mondta  bágyadtan -,  én csak...  mindig...  találkozom
magával...
Káté leült mellé, felemelte Michael fejét, és az ölébe vette.
- Kedves - suttogta Michael.
- Miért  kedves? - kérdezte Káté kíváncsian. - Mert puhább párnát
adok a feje alá, mint a puszta kő.
- Azért is meg egyébért is.
- Mi egyébért? - feszegette Káté.
- Mert maga van mellettem - mondta Michael bizonytalanul.
Káté ajka örömmel mosolygott.
- De hát nem lenne mindegy, ha más volna így maga mellett, Miké?
Michael ránézett.
- Tegye a kezét a homlokomra - mondta.
- így?
Puha kezét Michael lüktető homlokára tette.
- Miért jó ez? - kérdezte aztán Káté hosszú hallgatás után.
- Könnyebb a fejem... de ne kérdezzen annyit.
Káté ujjai  lejjebb csúsztak  az  arcán,  és  szelíden  megcsípte
Michael orrát.
- Káté - suttogta Michael álmosan -, már majdnem elaludtam.
- Ne aludjon el. Minek szundikálna? Nemsokára meghalunk.
Nyugodtan beszélt,  olyan természetes  hangon,  mintha  csak  azt
mondta volna, hogy sült csirke lesz ebédre.
- Remélem, előbb magát ölik meg - mondta aztán eltűnődve.
- Maga  vérszomjas kis  alak -  mondta Michael  méltatlankodva. -
Miért kívánja ezt?
Káté vállat  vont, és  továbbra is csak simogatta Michael haját a
homlokáról, de nem vette le szemét egy pillanatra se az arcáról.
- Nem  tudom - mondta végre -, csak szeretnék biztos lenni benne,
hogy maga  elment és  nem lesz  többé senkié...  Egyébbel már nem
törődöm.
Michael meg  se moccant;  szemhéja egy  pillanatra megrebbent,  s
tovább  feküdt   mozdulatlanul,  a  gépház  piszkos  mennyezetére
bámult.
- Mondja ezt újra - suttogta.
- Mit? Hogy azt szeretném, hogy magát öljék meg előbb?
- Miké - fordult hozzá hirtelen Káté -, ki az a lány?
- Melyik lány?
- Tudja, az a lány... akire gondol.
- Hát maga, ki lenne más? - mondta Michael elképedve.
Káté keze lesiklott Michael homlokáról a szemére.
- Mondja ezt újra - utánozta Michaelt.
- Hát maga - ismételte. - Látja, kedvesebb vagyok, mint maga volt
hozzám.
- És nem állna be közénk, még a kedvemért se?
- Még magáért se.
Káté egy darabig hallgatott.
- Honnan tudta, hogy itt vagyunk? - kérdezte.
- Tudtam, hogy másutt nem lehetnek.
-  Maga   rettenetesen  elbizakodott   fiatalember.  Tudja,  hogy
csináltuk az egészet?
Michael rábólintott.
- A  vonat befutott  az alagútba,  ahol egy  vonatkerekes, hosszú
teherautójuk várt,  alul három zöld lámpával, hátul két pirossal.
Ezt a  "vonatot" látta a pályaőr elrobogni az esőben. Rémes hangú
szirénájuk volt.
Káté csendesen fölnevetett.
- Rettenetes  volt, ugye? Emlékszik rá, mikor a Bűn utcában járt,
hallotta?
Csakugyan emlékezett  arra a  különösen bántó hangra, amely akkor
annyira felkeltette a kíváncsiságát.
- Mikor  odaértek a sorompóhoz, az autót leemelték a sínekről, és
behajtottak az  országútra. Ott egy darabig még a kisvonat sínjén
haladhatott, aztán  bevitték  egy  garázsba,  amelyet,  gondolom,
maguk állítottak fel.
- Úgy van.
- A  vonat pedig  nem ment  tovább az  alagútnál. Visszatolták  a
kitérőig. Ott  vártak Gregori olasz munkásai, ők állították fel a
talpfarakást. A  gödör a  rakás mögött  és a  zöld festékréteg  a
vízen, gondolom, a maga ötlete volt.
- Ravasz  gondolat volt,  ugye? Látta,  milyen rozsdát mázoltam a
sínekre?
-  Nagy  szerencse,  Káté,  hogy  fiatalon  meghal:  magában  egy
gonosztevő veszett el.
- Nem,  nincs gonosztevő  eszem -  szabadkozott Káté.  - Hanem ez
afféle izgató  játék, egy nagyon bonyolult rejtvény. Olvasott már
detektívtörténeteket?
- Nagyon ritkán.
- De azért már olvasott? - firtatta Káté tovább.
- Egyet-kettőt - vallotta be Michael.
- Gonosztevő  eszük van  azoknak, akik  ilyen történeteket írnak?
Mulatság volt  nekik, mulatság  volt nekem  is. Tudom,  hogy nagy
hiba volt,  de sose  hittem, hogy  ennyire belátom.  Azt  hittem,
rajtam nem változtat már soha semmi.
- Mi változtatta meg?
Káté tétovázott.
- Nem  tudom, mi  - felelte  a fejét csóválva. - Valahányszor egy
bizonyos férfival  találkozom, különös érzés fog el. Mintha jéggé
fagyna a  szívem,  és  reszketek  belé.  Hanem  mit  gondol,  mit
csinálnak velünk?
Gondolatai visszafordultak a közeledő végre.
- Tudja  isten. Még nem értem rá erre is gondolni. Egyében jár az
eszem. Miért fűtik ezt a gépet?
- Gregori  ötlete volt.  Ma teletömette a gödröt és elhor-datta a
talpfarakást. Gondolta, jó lesz lefuttatni a gépet a fővonalig és
elzárni vele.  Arra az  esetre, ha  egy sereg  rendőrt küldenének
végigfürkészni ezt a tájékot.
- Itt vannak - szólt Michael. - Segítsen felülni.
Káté ülő  helyzetbe segítette  Michaelt, mikor  az ajtó egyszerre
feltárult, és  egy sötét  alak feketéllett  a homályban. Gyufával
gyertyát gyújtott:  dr. Garon volt. Óvatosan letette a gyertyát a
földre a félig becsukott ajtó elé, és odament Michaelhez.
- Hát,  kedves fiatal  uram -  mondta  kedélyesen  -,  a  legjobb
barátoknak is el kell egyszer válniuk.
- Szerencsére én nem tartozom a barátai közé.
A doktor halkan dudorászva egy kis bőrtokot vett elő a zsebéből.
- Gondolom,  látott már  injekciófecskendőt - mondta felmutatva a
kis készüléket.  - Egy  gyenge injekciót adok magának, nem is fog
fájni.
- Csak  egy szót még - mondta Michael. - Ez az injekció, remélem,
a végső?
A doktor  meghajolt. Piros  arcáról, tétova  kezéről Michael  úgy
gyanította: a  doktor sokat ivott, akár hogy bátorságot szerezzen
a munkához, akár hogy italba ful-lassza az eset emlékét.
- Nagyon  jó -  mondta Michael.  Felnézett a  lányra, Káté  pedig
lehajolt hozzá és megcsókolta az ajkát.
- Igen,  igen? - mondta a doktor bosszúsan. - Gregori nagyon örül
majd.
Megragadta a  fogoly bilincsbe  vert kezét,  és felhúzta  a  ruha
ujját. Kate-nek  szinte elállt  a  szívverése.  E  pillanatban  a
gyertya kialudt.
- Ki  az?! -  kiáltotta  a  doktor,  eleresztve  Michael  karját,
hirtelen megfordult.
A sötétben tapogatózva egyet lépett.
- Ki  az? -  szólt  újra.  A  következő  pillanatban  halk  neszt
hallottak, utána zuhanás zaját, mint mikor valaki el vágódik.
Michael a lélegzetét is visszafojtotta. Egyszerre fénykéve vágott
be a helyiségbe, egyenesen dr. Garon földön elnyúlt alakjára.
- Megvan - mondta egy elégedett hang.
- Barr, hát maga honnan pottyant ide? - suttogta Michael.
- Hát  az ajtón  át -  felelte a  hang. -  Nem látta, hogy nyitva
volt? Az döntötte fel a gyertyát.
Azzal rávilágított a főnökére.
- A  karpereceket rátették  a kezére, sir - kuncogott Barr, azzal
kivett  a   zsebéből   egy   kulcsot   és   egy-két   fordulattal
kiszabadította feljebbvalója  kezét. A zsebkése aztán elvégezte a
többit.
Michael kinyújtoztatta elzsibbadt tagjait.
Az újonnan  érkezett fegyvert  csúsztatott a  kezébe. Nesztelenül
visszaindultak azon  a helyiségen keresztül, ahol a mozdony fűtve
volt, csak  az asztal  alatt feküdt egy lepedőbe burkolt ember. A
szobából másik  ajtó is  nyílt. Michael  ki akarta  nyitni, de be
volt zárva.  Mögötte hangok hallatszottak. Michael megzörgette az
ajtót.
- Ki az? - szólt ki Gregori.
- Nyissák ki az ajtót - felelte Michael.
- Ki az? - kérdezte Gregori újra.
- A törvény nevében nyissanak ajtót - mondta újra Michael.
Lábdobogást,   káromkodást    hallott.    Felemelt    pisztollyal
várakozott, de az ajtó nem nyílt ki. Majd egyszerre csend támadt.
- Van onnan más kijárat is?
- Egy ajtó abba a helyiségbe nyílik, ahol a mozdony van - felelte
Káté. Fehér  volt, mint  a fal  és reszketett...  az  a  lepedőbe
takart alak az asztal alatt volt az utolsó szalmaszál.
Michael berontott a gépházba, de már későn.
Mikor keresztüllépett  a küszöbön, golyó csapott le az acélajtóra
és visszavágódott a mennyezetre. Egy olajlámpa bizonytalan világa
mellett  látta,  mint  rángatja  fel  Mul-berry  és  Stockmar  az
eszméletlen dr.  Garont  a  mozdonyra,  amely  aztán  fülsiketítő
berregéssel elindult  a zárt  ajtó  felé.  A  tizenöt-húsz  lépés
távolság elég  volt rá.  Hogy elég  sebességre tegyen szert; nagy
recsegés-ropogással nekiment az ajtónak és pozdorjává zúzta.
Michael végigrohant a garázson és még elég jókor érkezett a külső
ajtó elé, még látta az autót, amint eltűnt a meredek domb szélén.
Barr is  ott volt  az oldala  mellett, a  két ember  tehetetlenül
nézte, mint tűnnek el a jómadarak a homályban.
- Itt  van telefon  - jutott Michael eszébe -, de biztosan csak a
maguk használatára vezették be.
- A  motorbicidim itt  van, fennhagytam  a dombon,  sir -  mondta
Barr.
- Kerítse elő.
Hallgatózott, mint  halkul az  egyre gyorsabban  száguldó mozdony
zaja. Majd félénken egy kéz ért hozzá.
- Elmenekültek?
- Attól tartok, el.
Visszafordult a garázsba, mikor egy robbanás döreje megremegtette
az egész alkotmányt.
- Mi volt ez? - suttogta a lány.
Visszamentek a  meredek  dombhoz.  Nem  kellett  keresni,  milyen
irányban nézelődjenek a robbanás után, mert vagy két mérföldnyire
vakító vörös fény világította be az egész környéket.
- Valami érhette a mozdonyt - mondta Michael.
Csak egy óra múlva tudta meg, hogy a teljes gőzzel robogó mozdony
nekiment egy tehervonatnak és a tűz egy égő petróleumkocsi lángja
volt, amelyet  az  összezúzódott  mozdony  halálos  száguldásában
izzé-porrá taposott.
- Egyikre se lehetett ráismerni - mondta T. B. - Mit gondol, Káté
Westhanger köztük volt?
- Káté  Westhanger nincs  többé - mondta Michael komolyan, igazat
mondott, mert  Káté  Pretherston  e  pillanatban  már  úton  volt
Franciaország felé,  férje  pedig  nyomban  utána  megy,  mihelyt
lemondását elfogadják.
- De  miért fordít  hátat ennek  a munkának,  Michael?  -kérdezte
T. B.
- Úgy vettem észre, meglazítja az erkölcsi felfogásomat.
- A  maga erkölcsi  felfogását? -  álmélkodott a főnöke. - Nem is
tudtam, hogy volt. És ugyan miben áll ez a lazulás?
- Úgy vettem észre, vonzódás ébredt bennem a bűnösök iránt.


Vége

Készült a MAH1R-RTV közös kiadásában
Forgalmazza a TÉKA
A kiadásért felel: Bihari Sándor
89/5015 Sylvester János Nyomda, Szombathely
Felelős vezető: Hanuszek Béla igazgató
ISBN 963 02 6435-8
A DENEVÉR SOROZAT ELŐKÉSZÜLETBEN LEVŐ KÖTETEI

L. L. Rogger: A grenoble-i gyors
A könyv  főhőse az  író kedvenc  figurája, Gomar,  "egy kis kövér
ember",   aki    véletlenül   belecsöppen   a   véres   események
középpontjába. Gyanúba keveredik, s ahelyett, hogy a rendőrséghez
fordulna,    nyomozásba    kezd.    Bonyodalmak,    félreértések,
gyilkosságok jelzik útját, a végén azonban mindenre fény derül.

L. L. Rogger: Három csepp vér
Gomar Félix,  a szerző  kedvenc figurája itt is diadalt arat mint
dilettáns  detektív.   Társával,  Rókával   egy  előkelő   család
kleptomániás tagját  figyelik,  azaz  helyette  ők  lopják  el  a
vendégek ékszereit.  El is unnák magukat, ha nem válna izgalmassá
a helyzet:  a család  fejét kegyetlenül  megölik. A  gyilkosságok
sorozatára itt  is Gomar  tesz pontot,  s diadalmasan leleplezi a
gyilkost.


A DENEVÉR SOROZAT ELŐKÉSZÜLETBEN LEVŐ KÖTETEI

Edgár Wallace: A titokzatos ház
A történet  szálai egy  gazdag milliomoshoz  vezetnek, aki kettős
életet él:  a jót és a rosszat testesíti meg. Gaztetteit rengeteg
pénze fedezi,  így nagyon  nehéz leleplezni.  A zseniális bűnözőt
egy  zseniális   detektív  üldözi.   Kettőjük  párharca   áll   a
középpontban,  zsarolással,   gyilkosságokkal,   szélhámossággal,
szerelmi csalódásokkal  fűszerezve, egészen  a  boldog  végig:  a
fiatalok egymásra  találnak, a  bűnösök lelepleződnek, a detektív
diadalt arat.

Edgár Wallace: A kék kéz
A könyvben  a szerző egy különös örökség történetét meséli el. Az
örökhagyó  vagyonát  egyetlen  lányára,  Do-rothyra  hagyta,  aki
azonban anyjával  együtt a  tengerbe  veszett.  Egy  jobb  sorsra
érdemes fiatalember,  aki annak  az ügyvédnek a titkára, akinél a
végrendeletet letétbe  helyezték, fáradhatatlanul kutat az örökös
után. A  történetben mindenki a színen van, de csak a végén derül
ki valamennyiük  kiléte. A  gazdag örökösnő megkapja a vagyont, a
szorgalmas fiatalember pedig a lányt.

Rider Haggard: Cleopatra
Az  író   hírnevét   elsősorban   dél-afrikai   kalandregényeinek
köszönheti, amelyeknek  élményanyagát mint  gyarmati  tisztviselő
szerezte. Regényeinek  érdekes, izgalmas  világát  a  valóság  hű
ábrázolása jellemzi. Fogékony volt a dél-afrikai táj és története
iránt, s  a folklórral is foglalkozott. Népszerűségét jelzi, hogy
könyveinek többségét  nálunk is  lefordították. A  Cleopatra című
történelmi regénye nagy sikert aratott a könyvpiacon.

GastonLeroux: A nap felesége
A detektívregényt írók sorában előkelő helyet foglal el a szerző.
A századelőn  népszerűsége vetekedett  más írók  keresettségével.
Közönségsikerét elsősorban  szellemességének  és  magával  ragadó
stílusának köszönhette. Művei iránt a filmesek is érdeklődtek. Az
izgalmas, cselekményekben  bővelkedő regény  hősnője  egy  fiatal
leány,  akit  az  indiánok  elrabolnak,  hogy  közelgő  ünnepükön
feláldozzanak,  illetve  élve  befalazzanak.  Szerelmese  azonban
megmenti, így a fiú elnyeri a lány kezét és szerelmét.

Rider Haggard: A sárga isten
A regény  "főhőse" a sárga isten, az asikik szent fétise, istene.
Mellette jelentős szerepet játszik Vernem őrnagy, aki - mivel nem
vett részt a Szahara részvénytársaság kétes üzleteiben - elveszti
ősei birtokát  és teljesen  elszegényedik, így a gazdag örökösnő,
Blanka kezének  elnyerése is  veszélybe  kerül.  A  sárga  istent
visszaviszi hát  Afrikába,  hogy  cserébe  aranyat  kapjon.  Mint
egykor nagybátyját,  őt is  férjéül választja  a  királynő,  alig
sikerül elmenekülnie.  Kaland,  izgalom,  fondorlat  és  szerelem
kísérik végig kalandját, s még az emberevők sem hiányoznak.

C. S. Forester:
Őfelsége kapitánya
A történelmi  regény cselekményének színhelye a napóleoni háborúk
idejének kora.  A középpontban  az angol hadiflotta tisztjének és
embereinek cselekedete  áll.  Tengeri  és  szárazföldi  csatákban
mérik  meg   erejüket.  A   kapitány  feletteseinek   értelmetlen
parancsai és  saját döntései  miatt konfliktusba kerül önmagával.
Az izgalmas,  kalandokban bővelkedő könyvben a jó diadalmaskodik,
a megpróbáltatások véget érnek, s a kapitány az erkölcsi diadalon
túl szerelmét is elnyeri.

J. M. Walsh: Az ezüst agár
A kellemes  időtöltést és  szórakozást nyújtó,  a  krimi  határát
súroló regények  általában közkedveltek  az  olvasók  körében.  A
távoli országokba kalauzoló regények az olvasók kedvencei voltak,
s ebben jelentős szerepet játszott Kipling, akinek egyik követője
Walsh is.  A cselekmény  egy  lecsúszott  fiatalember  kalandjait
meséli el,  aki sok bonyodalmon és kalandok sorozatán át juttatja
el a rábízott dobozkát jogos tulajdonosának Angliába.