Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 EDGÁR WALLACE: A KALANDOR

2010.11.15

- Belelátok  az emberekbe  - mondta  szerényen Sir Ralph -, egész
életemben mindig  ez volt  a legkedvesebb  munkám. Szinte  már  a
gyengém. Ha valaki belép a hivatalomba, első pillantásra, mielőtt
még  kinyitotta   volna  a   száját,  ismerem  a  természetét,  a
foglalkozását, minden képességét.
- Nagy isten adománya - mondta lord Flanborough ünnepiesen.
Sir Ralph  Sapsonnek ritka jókedve támadt az éjszaka. Csak néhány
perces  megbeszélést   folytatott  jövendő  apósával  és  azalatt
nemcsak hallgatólagos  beleegyezését szerezte  meg a  házasságra,
hanem még  egy fényes üzletet is nyélbe ütött, amely már egy álló
éve függőben  volt. Ennek  a megegyezésnek a veleje pedig röviden
ez:  Lord   Flanborough  az   elnöke  volt   az  Afrikai  Gőzhajó
Társaságnak, amely  árukat és  utasokat szállított  Cape Town  és
Plymouth között.  Sir Ralph elnöke volt a seahamptoni helyiérdekű
vasúttársaságnak, továbbá  elnöke és  főrészvényese a seahamptoni
dokképítő  társaságnak.   A  dokkok   azonban  sokkal  gyorsabban
épültek,  mint   a  kereskedelem,   amelynek  a   lebonyolítására
szolgáltak; a  megegyezés  pedig,  amely  a  kissé  romantikusabb
házassági ügynek  egy oldalága  volt, arra  vezetett, hogy az A-A
vonal hajói  szemérmetlenül otthagyják  a plymouthi és liverpooli
kikötőket, és  főhadiszállásuk ezentúl  Seahamptonban lesz.  Ez a
megegyezés  mindkét  részre  előnyös  volt,  mert  a  seahamptoni
dokképítő társaság lord Flanborough üzleti érdekeit is érintette.
Hűvös éjszaka  volt, a  telihold derülten  bujdosott az  égen.  A
hideg egy kicsit már csípett. Sir Ralph Sapson autója a ház előtt
várakozott, de  ő azt  mondta a  sofőrnek, menjen csak haza, mert
egyet sétál.  Sir  Ralph  a  Park  La-ne-en  lakott,  vagyis  egy
mérföldnyi útja volt hazáig, de most kedvére esett ez a szokatlan
testgyakorlás. Végre  megérkezett az  előkelő palota  kapuja elé,
keze már a csengőn járt, amikor egyszerre a nevét hallotta. Mikor
a házához közeledett, csakugyan nem messze tőle meglátott az úton
egy gyönyörű autót, melynek lámpái vakítóan világítottak, a sofőr
pedig a gép körül sürgött-forgott.
- Talán meg se ismer - szólt egy kedves hang. Sir Ralph megemelte
a kalapját.
A nő, aki a gyalogúton állt, nyilván előkelő hölgy volt. Gyönyörű
ruhája egyszerre  szemet szúrt,  és Sir  Ralph, akinek  jó  szeme
volt, körülbelül ezer fontra becsülte a
hölgy hermelinbundáját. Vékony nyakán széles gyémánt nyakék volt,
semmi egyéb ékszert nem viselt.
- Bocsánat, de csakugyan nem emlékszem rá.
- Csak  egyszer találkoztam  önnel -  mondta a  lady félénken  -,
Párizsban. Az opera foyer-jában mutatták be.
- Ó,  hogyne, az  operában -  mondta Sir Ralph, aki többek közt a
művészeteknek is nagy barátja volt.
A lady  rábólintott, mintha  jólesett volna  neki, hogy Sir Ralph
emlékezett rá.  Sir Ralph  észre  is  vette,  hogy  a  lady  arca
felderült.
- Az autóm defektet kapott, és egyre azon tépelődtem, kérhetném-e
addig vendégszeretetét,  míg a  sofőr kijavítja.  Kegyetlen hideg
van idekint.
Összébb húzta maga körül a bundáját.
- Végtelenül  boldog lennék  - ajánlkozott Sir Ralph -, de tudja,
csak legénylakásom van.
Azzal megnyomta a csengőt, mire a kapu nyomban kinyílt.
- Világosságot  a fogadószobába  - szólt  az inashoz.  - Ég ott a
tűz?
- Igen, Sir Ralph - felelte az inas.
- Megengedi, hogy kávéval vagy egy kis borral megkínáljam?
A vendég egy hatalmas karosszéket a tűz mellé húzott, s kis fehér
körömcipőcskéit a kandalló rostélyára támasztotta. Formás kezét a
tűz fölé tartotta, Sir Ralph látta, hogy bár sok gyűrű csillogott
az ujjain, karikagyűrű sehol se látszott.
- Talán  zokon veszi  tőlem, de  a  legjobb  akarattal  se  tudok
emlékezni a nevére - szólt Sir Ralph, mikor az inas kiment.
- Azt  gondoltam is,  mert nagyon  barbár hangzású  nevem  van  -
nevetett a lady. - Bacsevszkij hercegnő vagyok.
- Á,  hogyne! - kiáltotta Sir Ralph vígan. - Most már egészen jól
emlékszem rá.
Orosz hercegnők  most csakugyan  egy cseppet se ritkák Párizsban,
különben is mindig nagyon rosszul emlékezett az idegen nevekre.
- Gondolom,  most nagy  illetlenséget követek  el - mondta a lady
egy kicsit  elfintorítva az  arcát és  Sir Ralph  csak most vette
rajta észre  először idegenszerű kiejtését. - De szükség törvényt
bont és  nem volt  más választásom.  mint vagy  a  hideg  autóban
várakozni, vagy  kapni a  jó szerencsén,  amely az utamba került.
Mióta  láttam,   egy  cseppet  se  változott  meg  az  arca.  Úgy
hallottam, most  Londonban ön, Sir Ralph, a legelső, a legnagyobb
üzletemberek közé tartozik.
- Csakugyan van néhány vállalatom - mondta Sir Ralph szerényen.
Párizsról beszélgettek,  amelyet  Sir  Ralph  jól  ismert,  aztán
Oroszországról, amelyen egyszer keresztülutazott, majd Londonról,
mikor megérkezett  a kávé  és néhány perc múlva megjelent a sofőr
is, hogy a gép rendben van.
- De mielőtt elmegyek, egy szívességre kérem, Sir Ralph - szólt a
vendég.
Arca megzavarodott és egyik ujján idegesen forgatta a gyűrűt. Sir
Ralph észrevette ezt a mozdulatot, de nem értett semmit.
-  Parancsoljon   hercegnő,  mindenre   kész  vagyok   -   mondta
udvariasan.
A vendég  egy pillanatig  habozott és  elgondolkozva  ha-rapdálta
ajkait.
- Valamit  nagyon bizalmasan  kell tudtára adnom, de tudom, igazi
gentlemannel van  dolgom. (Sir  Ralph meghajolt.)  Tudom, nem fog
elárulni. Londonban vagyok, de senki se tudja, hogy itt vagyok.
Szorongva nézett Sir Ralphra, míg mondókáját előadta.
- Értem - mondta Sir Ralph, de nem mondott igazat.
- Valószínűleg  észrevette ön is, hiszen oly éles szeme van, hogy
a karikagyűrű  nincs az  ujjamon. Igen...  - az előkelő hölgy egy
pillanatig újra habozott. - Dimitrij meg én összevesztünk, és nem
szeretném, ha  megtalálna. A  nagykövetségen sem  jártam, és régi
barátaim közül sem látogattam meg senkit.
- Nyugodt  lehet -  jelentette ki  Sir Ralph -, hogy titkát hiven
megőrzöm. Mondhatom  - tette  hozzá -,  nem ez az első eset, hogy
ilyen kényes, bizalmas dolgot gyónnak meg nekem.
- Tudtam,  hogy megbízhatom  önben - mondta a hercegnő és melegen
megszorította Sir  Ralph  kezét.  -  Egy  bútorozott  lakosztályt
vettem ki  a Halfmoon  utcában. Illendőség kedvéért van velem egy
idősebb hölgy  is... Di-mitrijnek  olyan  furcsa  nézetei  vannak
bizonyos dolgokban. Vagyis ha egy elfoglalt üzletembernek van egy
kis ráérő ideje, négy és öt óra között rendesen otthon vagyok.
- Végtelenül  örvendek,  ha  megújíthatom  az  ismeretségünket  -
mondta Sir Ralph és ajkához emelte a hercegnő kezét.
Sir Ralph, mikor lefeküdt, jobban meg volt elégedve magával, mint
valaha.


Nyolcadik fejezet
EGY MŰVÉSZ KIÁLLÍTÁST RENDEZ

Férfi még  nem értette  meg soha  a nőket,  azért az  egyszerű ok
miatt, hogy  maguk a nők se értik meg magukat. Ha értenék, ha meg
tudnák fejteni  egymás lelkét,  világos, hogy  maguk  a  nők  egy
pillanatig  se   késlekednének  továbbadni  a  titkot  a  legelső
férfinak, akivel összetalálkoznak.
Lady Moya  Feltonben ritka  keveredésben találkozott a szépség és
az okosság.  Szépen öltözött,  szépen beszélt,  szép  volt  egész
megjelenése. A  Newham intézet  neveltje  volt,  olyan,  mint  az
intézet legtöbb  végzett növendéke: valamivel kevesebb, mint a nő
és  valamivel  több,  mint  a  gavallér  úr.  A  fejét  teletömik
tudománnyal, és az évek során egy könyvvel a kezében viaskodik az
élettel. Némelyikük  holta napjáig hisz, és bízik rendületlenül a
tényekben, amelyeket a nyomtatott könyvből szedett fel, és el van
rá szánva,  hogy sohasem  lesz hűtlen  ezekhez a  száraz,  gépies
adatokhoz, értékelésekhez.
Moya csak  annyit ismert  meg az  életből, amennyit  a kényelmére
szükségesnek látott.  Hanem az  élet nagy  próbája  előtt,  amely
önfeláldozásban  nyilvánul   meg,  megállt.   De  minden   ízében
szeretetre méltó  volt, sohasem  vitatkozott  bizonyos  biológiai
igazságokról,  és   a  hallban   elhangzott  sekély,  haszontalan
filozofálgatásokat nem  tálalta fel  másoknak a  maga  gondolatai
gyanánt. Szóval  tűrhető, kellemes teremtés volt. Maga is érezte,
és ebben  az ösztöne  irányította, hogy  a Newham  intézet  ugyan
világgá  eresztette,   de  legfeljebb   csak  istenfélő,   száraz
nevelőnőnek való. Ezért aztán vigyázott magára, és viselkedéséből
inkább csak kiérzett, mint rikoltott lelketlen nevelése.
Bár erősen  gyakorlati érzéke  volt, mégis volt egy titka, ha nem
is olyan  drága, hogy  a szíve mélyén örökre melengetné, de azért
lelke fegyelmezettebb  része szigorúan  elítélte.  Moya  álmodozó
volt, hidegvérű romantikus, akinek valahányszor kihúzta a lábát a
házból, csodálatos  emberekkel, csodálatos  kalandjai  voltak.  A
nagy  autó   sarkába   húzódva,   fantáziája   szőtte   események
középpontjában  állt,   amelyekben  csak  olyan  férfiak  és  nők
szerepeltek,  akik   a   legtávolabbról   se   hasonlítottak   az
ismeretségébe  tartozó  férfiakhoz  vagy  nőkhöz.  Gyakran  olyan
helyzetbe álmodta  magát, hogy  a  legsületlenebb  ponyvaregények
olvasója is  megvetéssel dobta  volna el  a könyvet,  amely ilyen
históriákkal traktálja.  Álmaiban nem  élő  emberek  szerepeltek:
mihelyst csak  a  legközelebbi  hasonlatosság  volt  képzeletbeli
hősei  és  hús-vér  ismerősei  között,  a  kellemetlen  álomember
kirepült   az   eseményekből,   más   lépett   a   helyére,   még
lehetetlenebb, akinek  igazán nem volt a legcsekélyebb kapcsolata
sem a való világgal.
Tudott álmodozni  és bele  tudott nyugodni  Ralph  Sap-son  hideg
gyakorlatiasságába, és nyugodt lélekkel nézte ezt a vigasztalanul
prózai házasságot.
Ez azonban igazán érthetetlen volt.
Eljegyzett  szerelmes  létére  Ralph  mérhetetlenül  figyelmetlen
volt. Száraz  szerelmi vallomása  óta csak egyszer járt a háznál.
Valljuk  be  az  igazat,  szerencsésen,  baj  nélkül  megúszta  a
vonzalom olyan  gyöngéd  kifejezéseit,  amilyenek  a  legridegebb
üzleti  eljegyzéseket   is  kísérik.   A  legrövidebb  idő  alatt
egyszerre áttért a komolyabb tárgyalni-valókra. De Moya se kívánt
egyebet, mert  nyugtalanította, ha  akárki földi  halandó egyben-
másban  távoli,   akár-mily  vonatkozásban   közel  jár  álombéli
barátainak furcsaságaihoz.
Különös dolog, de konkrét formában regény még nem alakult ki Moya
körül, csak  azon a  héten, amikor  eljegyezte  magát  Sir  Ralph
Sapsonnal. Furcsa  eset volt ez. A Leicester Square-re hajtatott,
ahol  egy   képkiállítást  akart   megnézni.  Olyan  gyűjteményes
kiállítás volt,  amilyenekre London  minduntalan fel-fel virradt,
felvetődik velük  egy név,  amelyet azelőtt  sohase hallottak egy
szűk körön kívül, de azon a körön kívül azután se hallja meg soha
senki.
Belépett  a  kiállításra,  amely  olyan  néptelen  volt,  mint  a
sivatag. A  termek üresek  voltak, csak egy fiatalember lézengett
bennük,  és   egy  alacsony  vézna  kislány,  nyakán  egy  jókora
medaillon, melyben  egy  semmitmondó  arckép  volt,  a  vőlegénye
arcképe. A  kislánynak egy  nagy csomó  katalógus volt a kezében,
csak ez  az egy volt a mentsége. De a fiatalembernek még ennyi se
volt, látszott  rajta, hogy  makkegészséges, kint pedig nem esett
az eső: mit keresett akkor idebent?
Moya lelkiismeretesen  sorra nézegette  a képeket, amelyek nagyon
színesek voltak,  és meglátszott rajtuk a művész igyekezete, hogy
levegősek is  legyenek. Csupa levegő volt minden kép. Moya lassan
haladt  a   fal  mellett,   sorra  összevetette   a  bekeretezett
rémségeket a  katalógussal, és  a  legjobb  akarattal  igyekezett
zavarosan megérteni a művész tiszteletre méltó szándékait.
Egyszer körülnézett,  hogy meglássa,  hogyan  hatnak  a  képek  a
fiatalemberre. Egy  hosszúkás festmény  előtt állt,  címe,  ha  a
katalógusban  nem   esett  hiba:   Kék  szelek   zöld  dombon.  A
fiatalember  arca   maga  volt  a  legmélyebb  tűnődés,  kalapját
hátracsapta  a   feje  búbjára,   és  keze  mélyen  belemerült  a
nadrágzsebébe. Minél  tovább nézte  a Kék szeleket a zöld dombon,
arca annál sötétebb, boldogtalanabb lett.
Ez a  magatartás volt  az  új  kolorista  iskola  fő  parancsa  a
művészek számára:  elszánt és ha szabad ilyen paradoxont mondani,
helyeslő ellentmondás.
Moya folytatta  a szemlélődést, s már majdnem a fiatalember mellé
került. Az  esze  ágába  se  jutott,  hogy  a  katalógusokkal  és
medaillonba zárt fotográfiával felfegyverzett lány jelenlétében a
fiatalember meg meri szólítani. Pedig hát megtette.
- Mit gondol erről a képről? - kérdezte az ifjú, felé se fordítva
a fejét.
Moya hátralépett,  és el volt rá szánva, hogy fagyosan hideg lesz
hozzá. A szeme közé nézett: a közelből egész megnyerő képe volt a
fiúnak. Az  arca  csinos  volt,  és  olyan  kék  szeme,  amilyent
férfiban még  nem látott  soha. Csak  borostás volt  az  arca,  a
gallérja se  volt valami kifogástalan, de a ruhája nagyon rendes,
a hangja meg éppen az oxfordi egyetemre vallott.
- Egy kicsit nyugtalanító - felelte Moya.
- Én is azt hiszem - bólintott rá határozottan a fiú -, csakugyan
nyugtalanító, ez  rá az  igazi szó. De mint művészi alkotás, hogy
tetszik?
Moya az iskolából való kikerülése óta a festői szakkifejezésekből
egész jóravaló készletet gyűjtögetett össze, és fennakadás nélkül
tudott beszélni  tónusról, fényekről,  levegőről. Tudta jól, hogy
egy csomó  banánt ábrázoló  csendéletről egész  bátran mondhatja:
mozgalmas, anélkül,  hogy képtelenség volna a beszédje. Csakugyan
tudott annyit  a művészetről,  hogy akármelyik  átlagos  újságnál
egész jól megállhatta volna a helyét mint művészeti kritikus.
- Mint műalkotás nagyon eredeti, csak egy kicsit excentrikus.
- Igazán? - kérdezte élesen az ifjú.
Az  egész  idő  alatt  szeme  folyton  a  képre  meredt,  és  egy
pillanatra se fordította fejét Moya felé.
- Őszintén szólva, én bizony rémségnek gondolom ezeket a képeket.
A fiatalember újra vrábólintott.
- Tökéletesen  egyetértek önnel,  és hogy  milyen rémségek ezek a
képek, azt én jobban tudom, mint akárki, mert én festettem őket.
Moya levegő után kapkodott.
- Bocsásson meg - dadogta. - Nagyon sajnálom...
- Én  is sajnálom, hogy megfestettem őket. Azt nem sajnálom, hogy
ki is  állítottam ezeket  a rémségeket,  mert minden  barátom azt
mondta, hogy  csudaszépek, és  természetesen nagy  megelégedéssel
látom, hogy barátaimnak egyik kereke alighanem hiányzik.
Csak  most   fordult  meg   és  ránézett  Moyára.  Most  aztán  ő
csodálkozott.
- Tyű a nemjóját - mondta tágra meresztve nagy, kék szemét -, azt
hittem, sokkal öregebb.
Moya elnevette magát.
- Eddig rá se pillantottam önre - vallotta be őszintén a festő. -
De hogy  is tudna az ember másfelé nézni, mikor ilyen hajmeresztő
dolgok valósággal megbabonázzák? Pardon! Emma!
Szerencsére a  katalógusos lány  éppen felé  nézett, és egyszerre
megértette, hogy a művész hozzá szól.
- Ugye, Emma a neve?
-  Nem,  uram  -  mondta  a  lány  nyomatékkal  -,  az  én  nevem
Evangéline.
A művész újra Moyához fordult.
- Ezt  a hölgyet  én Emmának  hittem, pedig  Evangéline,  és  itt
vannak az  én  Emmáim,  akiket  Evangélineknek  hittem  -  mondta
kétségbeesetten. - Miért jött el erre a kiállításra?
- A tegnapi újságokban olvastam a képek kritikáját.
- A Megaphone-ban, ugye? - mondta a művész némi lenézéssel.
- Igen,  nagyon hízelgő  kritika volt  - mondta  Moya.  A  művész
bólintott.
- Én  magam írtam - vallotta be röstelkedés nélkül. A katalógusos
a lányhoz fordult.
-  Mondja   meg  a   főnökének,  hogy   zárja  be  a  kiállítást,
csomagoltassa össze a képeket és küldje haza.
- De  remélem, nem az én ostoba nézeteim rontották el a kedvét? -
kérdezte Moya riadtan.
- Ez  nem az  ön ostoba  nézete, ez  az én  magam eredeti  ostoba
nézete. Tudja,  én egyáltalán  nem tudok  festeni. A  művészetről
fogalmam sincs.  Semmi  művészi  képzésem  nem  volt.  Mester  se
tanított soha.  Én művészi  géniusz  vagyok.  Ezek  a  képek  egy
géniusznak  a  munkái.  A  keretek  tenger  pénzbe  kerültek,  és
szörnyű, mennyi  festéket elfestettem. Van itt a világon minden -
és végigmutatott a falakon -, csak a hozzáértés hiányzik.
Moya néhány  banális szóval  sietett kifejezni szimpátiáját, de a
művésznek nem  szimpátia kellett, hanem szigorú, lerántó kritika,
kudarcában mintha  még megnyugvást  is  talált  volna,  és  annál
boldogabbnak látszott, minél keményebben lehúzták a képeket.
Együtt  mentek   ki  a  képtárból  és  Moya  nem  győzött  eleget
csodálkozni magán.  Mert az csakugyan elképesztő volt, hogy ilyen
rövid  idő  alatt  egy  tökéletesen  idegen  ember  vágyainak  és
csalódásainak osztályos társa lett és átérezte a keserűséget.
- Én  ismerem  önt  -  mondta  a  művész  hirtelen  félbeszakítva
csúfondáros művészi  fejtegetéseit -,  ön  Lady  Moya  Feltón  of
Felton.
- Felton - javította ki Moya mosolyogva a tévedését.
- igen,  igen, Felton. Láttam az arcképét a Műcsarnokban : pocsék
arckép volt.
- Az ismerőseim jónak találták - mondta Moya bizonytalanul.
- Idealizált kép, de uram istenem, mit értek én a művészethez? Ez
az autó alighanem az öné, ugye?
-  Véletlenül   az  enyém.  Az  apámtól  kaptam  a  huszonegyedik
születésnapomra.
A művész kritikus szemmel szemügyre vette az autót.
- Nem  tudom én,  értek-e az  autókhoz akár  annyit  is,  mint  a
festéshez. Néha  azt gondolom,  mind a kettőhöz értek egy kicsit.
Nagyon szép.
Azzal kinyitotta  az autó  ajtaját, Moya  pedig  kezét  nyújtotta
felé.
- Sajnálom, hogy a képekről rosszat mondtam.
-  Sohase   búsuljon  rajta   -  felelte   a  fiú   vígan.   Moya
elgondolkozott egy kicsit.
- Készül valahová? Akkor elviszem.
A fiatalember megfogta borotválatlan állát.
- Ha  tud  egy  jóravaló  mély  tavat,  amelybe  az  ember  mások
okvetetlenkedése nélkül  belefullasztja  magát,  akkor  csakugyan
nagyon örülnék,  ha oda  elvinne - mondta a fiú komolyan. - Hanem
mikor látta  Moya szemében  az ijedtséget,  nevetni kezdett.  - A
nevemet bajosan tudja - mondta.
Moya csakugyan nem tudta, és most próbálta fél szemmel hevenyében
elolvasni  a   katalógusban.  Valami  Brixelt  betűzött  ki  nagy
hirtelen.
-  Fonso  Blaxton  -  mondta  meg  a  nevét  a  fiú.  -  A  Fonsó
természetesen Alphonso  - pocsék  egy név.  De művésznek egész jó
lenne. Ha virágokat akar küldeni, a címem: Oxford Chambers.
Megrázta Moya  kezét, felsegítette  a  kocsiba,  és  becsukta  az
ajtót. Egy  pillanatig várt, megemelte a kalapját, és mielőtt még
az autó elindult volna, már el is tűnt a szem elől.
Moya  hazaindult,  de  úgy  lekötötték  a  gondolatai,  hogy  még
álmodozni is elfelejtett. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy
észre se vette, amikor Sir Ralph Sapson autója befordult a parkba
és  a  férfi  meghajolt  felé;  elegáns  társnőjéből  nem  látott
egyebet, minthogy  gyönyörű ruha  volt rajta,  és úgy  tartotta a
napernyőjét, hogy az arcát nem láthatta.
- Ki az a hölgy, akinek most meghajolt?
Sir Ralph elvigyorodva fordult társnője felé.
- Az, hercegnő, Lady Moya Felton.
-  Á,   a  menyasszonya!  Hát  nem  rettenetes,  mikor  az  ember
inkognitóban van  Londonban. Nagyon  szerettem  volna  találkozni
vele.
- Talán majd egyszer.
- Nagyon  tudnám szeretni  - suttogta  a hercegnő -, hanem kérem,
folytassa, ön  nagyon érdekel  engem. Csak  most kezdem felfogni,
miért  sikerül   önöknek,  angoloknak  minden.  Úgy  látszik,  ön
teljesen tájékozott vállalatainak minden apró mozzanatában is.
- Ó,  szó sincs  róla -  szabadkozott Sir  Ralph boldogan.  -  Az
igazat megvallva,  szamár vagyok hozzá én is, hanem azért valamit
mégis kell tudni a részletekről is.
- Valamit!  - mondta  a hercegnő  felhúzva a  szemöldökét. -  Azt
hiszem, ön  nagyon szerény.  Az ember azt hinné, hogy még vasutuk
minden utolsó kerekét is ismeri.
Sir Ralph eltűnődve húzgálta a bajuszát.
- Az  ember hozzányúl  egyhez-máshoz - mondta bizonytalanul -, és
természetesen sokszor  ő kap  elismerést  olyasmiért,  amelyre  a
legkisebb jussa  se volna.  Hanem az  aranyvonat csakugyan  az én
eszmém volt.
- Sohase  hittem volna,  hogy ennyi  regényes vonás  is lehet  az
üzletben -  mondta  a  hercegnő.  Majd  hirtelen  odafordult  Sir
Ralphhoz: -  Lenne szíves  szólni a  sofőrnek, hogy  forduljon ki
innen? Már unom a parkot.
Sir Ralph előrehajolt, egy-két szót mondott a sofőrnek és az autó
megfordult.
- Nagyon örülök ennek a kívánságának - szólt Sir Ralph.
- Miért?
- Észrevette  azt a  szürkekalapos urat, aki abban az autóban egy
hölggyel beszélt?
A hercegnő tagadólag rázta a fejét.
- Csúnya  madár, aki csak bajt jelent. Michael Prethers-ton volt,
rendőrfelügyelő, Lord  Pretherston öccse.  Nem kívánok találkozni
vele, nem  is szólva arról, hogy esetleg magára is ráismer a sűrű
fátyolon  keresztül  is,  amely  különben  teljesen  lerontja  az
örömét, mert  alig látja  tőle  az  ember  arcát  -  tette  hozzá
gavallérosan.
- Hagyjuk  ezt, beszéljen  tovább az  aranyvonatról  -  mondta  a
hercegnő.
Sir Ralph  nem szabadkozott, hanem beszélt. Elmondta a Seahampton
dokkok történetét,  és beszélt  a nagy  tengeri hajókról, amelyek
ezentúl idejönnek,  és az  új irodákról, amelyeket megszervezett,
hogy a megnövekedett forgalmat lebonyolítsák.
- Mi  szállítjuk majd  az összes  aranyat, amely a Rand bányákból
Európába érkezik  - mondta  nyomatékosan. -  Természetesen nagyon
elővigyázatosnak kell lennünk, bár Angliában semmi veszedelem nem
fenyeget. Az aranyvonat valójában nem egyéb, mint két óriási nagy
pénzszekrény, csak  kerekeken jár.  Szemre semmi  különbség nincs
köztük és a közönséges zárt teherkocsik között. Valójában azonban
pompás acélszekrények,  amelyek ellenállnak minden betörésnek, és
tűzállók   is.   Itt   nem   eshet   semmi   hiba,   még   vasúti
szerencsétlenség  esetén   se.  Különben   is   a   vasúttársaság
legügyesebb alkalmazottai vezetik a vonatot.
- Csodálatos!  - mondta  a hercegnő a legnagyobb érdeklődéssel. -
Gondolom,  a   menetrendjét  is   kidolgozták   már   az   utolsó
másodpercig.
- Én magam dolgoztam ki minden részletét.
Azzal előhúzta kis jegyzőkönyvét a zsebéből.
- Nézze csak, hercegnő, megmutatom.
Sorra  forgatta  az  aranyszélű  lapokat,  míg  el  nem  ért  két
oldalhoz, amelyeket teljesen elborított apróbetűs írása.
- Most  fogalma lehet róla, mit jelent egy különvonat elindítása.
Itt a  vonat menetrendje.  Ez  a  gépész  neve,  itt  a  fűtő,  a
segédfűtő és a két őr neve.
A hercegnő belenézett a kiskönyvbe.
- Nemigen  tudom olvasni  az írását - nevetett. - Ne felejtse el,
hogy a  mi családunk  nagyon régimódi,  és az  én drága  apám nem
engedte  meg,   hogy  hamarabb  megtanuljuk  a  maguk  latinbetűs
ábécéjét, mint nagylány korunkban. De azért annyit látok, hogy az
nagyon nehéz dolog lehet.
Azzal sóhajtva visszaadta a kiskönyvet.
- Azt hiszem, nagyon ostoba vagyok az effélékhez - folytatta. - A
számolás mindig  nagy gyöngém  volt. Ön  meg, úgy  látom,  mester
benne. Gyűlölöm  az írást is, önnek meg tele a kiskönyve, nyilván
abban is  mester. Nem tudom felfogni, hogy szerethet valaki írni.
Nekem valóságos  kínszenvedés, mikor  egy közönséges levelet kell
írnom. A gondolataim sokkal gyorsabban járnak, mint a kezem.
Elvette Sir Ralph ceruzáját.
- Mutatok magának valamit - mondta a hercegnő.
A térdére  tette a  kiskönyvet és  egy  darab  papirosra  gyorsan
firkálni kezdett.  Sir Ralph  csak ámult-bámult,  milyen  gyorsan
megtelt a papírlap.
- Látja, ezt tudom - mondta a hercegnő diadalmasan.
- Olyan, mintha gyorsírás volna.
- Csakugyan hasonlít az orosz gyorsíráshoz - mondta a hercegnő -,
és valahányszor írnom kell valamit, amilyen rest teremtés vagyok,
mindig csak  így írom le. A titkárom az egyetlen ember a világon,
aki el  tudja olvasni,  ő aztán  leírja rendesen. Azért írok így,
mert gyűlölöm az írást.
- Vagyis ön nagyon ügyes, hercegnő.
A lány  kinyújtotta felé  kis kezét,  és megveregette  Sir  Ralph
karját.
- El  se tudja gondolni, milyen ügyes vagyok - mondta a hercegnő,
mire mind a ketten elnevették magukat.


Kilencedik fejezet
A RÉSZVÉNYESEK GYŰLÉST TARTANAK, DE MEGZAVARJÁK ŐKET

Westhanger ezredes az órájára nézett.
- Már húsz percet késik.
Gregori másik  cigarettát sodort,  és kérdő  arccal nézett doktor
Philip Garonra,  aki gondozott  szakállát simogatta,  közben nagy
élénkséggel  beszélgetett   egy  középkorú,  fakó  úrral,  aki  a
környéken, mint  Mr. Cunningham  volt  ismeretes,  a  rendőrségen
pedig mint a legügyesebb kasszafúró.
Együtt volt  az egész Bűn utca, a derék Mr. Millet kivételével. A
szelíd arcú  püspök úr  Francis Stockmarral  kártyázott.  Colling
Jacques újságot  olvasott, olyan  volt, mint  egy  megtollasodott
mészáros, aki öreg korára visszavonul az üzlettől saját házába. A
tiszteletre méltó  Mr. Mul-berry,  szürkülő  oldalszakállával  és
szomorú kutyaszemével  a reneszánsz  építészetről  vitatkozott  a
másik Stockmarral.  Az ezredes  türelmetlenül járt  le  s  fel  a
szobában, meg-megállt  és odavetett  egy-egy szót  hol ennek, hol
annak.
Egyszerre lent  a hallból  halk nesz hallatszott, mire az ezredes
az ajtóhoz sietett.
- Végre itt van - mondta, és kilépett a lépcsőházba Káté elé.
Sötét kabátruha  volt rajta,  és egy  nagy fekete rókaprém; mikor
belépett a  szobába, leoldotta  a nyakából és ledobta egy székre.
Jellemző  volt,  hogy  az  ezredes,  akinek  minden  oka  megvolt
panaszkodni Káté pontatlanságára, egy árva hanggal se tette szóvá
a késést, szelíden csak annyit mondott, hogy már várta.
Káté körülnézett a szobában.
- Hol van Millet? - kérdezte.
-  A   sürgönyön  dolgozik   -  felelte  az  ezredes,  mire  Káté
elégedetten bólogatott.
- Most  már minden  rendben van.  És ön,  Mr. Mul-berry,  beszélt
Boltoverrel?
Mr. Mulberry felkelt, és nesztelenül odament Kate-hez.
- Végtelenül  szeretetre méltó  fiatalember  -  mondta  a  jó  úr
kenetes kántáló  hangján -,  nagyon  kedves  fiú!  Nagyon  sokáig
elbeszélgettünk.
- És?
- Minden rendben van.
A zsebéből  egy hosszú  borítékot vett  elő,  kivett  belőle  egy
kemény  pergamentcsomót,   és  olyan   méltósággal,  tisztelettel
nyújtotta át,  ahogy csak egy nagykövet mutat be egy szerződést a
királynéjának. Káté  gyorsan végigfutott  az íráson,  egymás után
forgatta a  zörgő papírlapokat, hevenyében végigszaladt rajtuk az
odakanyarintott aláírásokig.
- Rendben van - mondta és visszaadta az írást.
A hosszú  asztalt a  szoba közepére  húzták, és az egész társaság
felszólítás nélkül  köréje  telepedett.  Egyik  végén  Westhanger
ezredes ült,  a másik  végén Káté,  aki retiküljé-ből elővett egy
vastag papírtekercset,  elvágta rajta  a zsinórt,  és kiterítette
maga elé  az asztalra  az írást.  Sorra felolvasta  mindenkinek a
nevét, és  kinek-kinek nyomban  át is adott hol egy, hol két vagy
három ív papírt, amelyen mind az ő írása volt.
- Egész  hetük van, hogy az emlékezetükbe véssék - mondta Káté -,
egy  hét  múlva  aztán  újra  találkozunk,  és  meglátom,  érti-e
mindenki a dolgát.
Jacques ránézett és tekintetük találkozott.
- Az emberek? - mondta Káté. - Hány emberről gondoskodott?
- Hatvanról, már a múlt hónapban Angliába hoztam őket.
- Hatvan  elég lesz?  - kérdezte  Káté bizonytalanul. - A Bank of
Edingburgban...
- Az megint más munka volt - felelte Jacques. - Akkor egy harminc
láb   vastag   falat   kellett   keresztülvágni,   és   harmincas
csoportokban kétszázhúsz emberem dolgozott.
- Csakugyan,  hatvan elég  lesz -  mondta  Káté  egy  pillanatnyi
gondolkozás után.  - Én  ugyan csak  ötvennek adok  munkát, de ha
megbízható emberek...
- Mind  derék ember,  java  részük  Olaszországból  való,  néhány
Franciaországból jött,  egy meg  portugál. Az  embereimnek  csupa
színe-virága, és évek óta benne vannak a szervezetben.
- Cunningham,  itt vannak  az összes  adatok - mondta Káté feléje
fordulva. -  Gyorsírással mindent  lejegyeztem az arany vonatról,
itt a vonatvezető neve és mindenkinek a neve, aki a vonaton lesz,
és egyen  kívül megszereztem  valamennyinek a  címét is.  Annak a
neve mellett  majd egy  keresztet talál.  Gondolom, annak  a címe
Berné Street  Seahampton, de  nem értem rá utánanézni, pontos-e a
címe.
- Ez  nem lesz  nehéz -  mondta Cunningham,  amint  elolvasta  az
utasításokat. -  Gondolom, ezen  a menetrenden aztán már nem lesz
változás.
- Ha  lesz is,  megtudom. Most  pedig mindenki a maga módján írja
fel az  utasításokat a  jegyzetfüzetébe, még  pedig  egy-kettőre,
szaporán.
- Minek  a sietség?  - kérdezte Westhanger ezredes, aki az asztal
körül ülő urak közül csak egymaga nem kapott írást.
- Mert mielőtt elhagyjuk ezt a szobát, el akarom égetni az összes
papírt.
Az ezredes összeráncolta a homlokát.
- De... - kezdte.
- El  akarok égetni  minden papírt,  mielőtt a szobát elhagyjuk -
ismételte Káté nyomatékosan.
Az ezredes dörmögött, de a többiek tudták jól, hogy Kate-nak nagy
oka lehet  erre a  rendelkezésre. Mindenki  hűségesen  átírta  az
utasításokat   a   maga   rövidítéseivel,   jelírásával,   ki   a
kiskönyvébe, ki  meg apró  papírdarabok  hátára.  Aztán  mihelyst
végeztek az  írással, a  lány  egyenként  visszaszedte  tőlük  az
ívpapírokat, felolvastatta  velük az  utasításokat, ahol kellett,
javított, majd  felkapta az  összes ívet,  odament a kandallóhoz,
letette őket a kandalló rácsára és égő gyufát tartott alájuk.
Nézte, míg az egész papírcsomó hamuvá égett, aztán rátaposott, és
finom porrá gázolta a hamvát.
- Ideges vagy? - kérdezte az ezredes csúfondárosan.
- Maga az? - kérdezte hidegen.
- Egy kicsit, úgy látszik...
A szoba  sarkából  egyszerre  csak  halk,  de  felötlő  berre-gés
hallatszott. Valamennyien talpra ugrottak.
- Rakják szét az asztalokat - parancsolta a lány suttogva.
Az asztalokat  egyszerre háromfelé  bontották. Az ezredes korához
képest nagy  fürgeséggel mindegyikre  terítőt vetett, egyikre egy
cserép  virágot  állított,  másikra  egy  arcképet  helyezett,  a
harmadikat pedig  meghagyta kártyaasztalnak.  Maga Káté  leült  a
zongora mellé, kinyitotta, és elkezdett a Rigolettóból játszani.
- Énekeljen - suttogta Káté.
Az engedelmes Mr. Mulberry odasuhant mellé. Megnyerő hangja volt,
és a lány belekezdett egy áriába.
-  Sajnálom,   hogy  megzavarom  a  koncertet  -  szólt  Mi-chael
Pretherston a küszöbön.
- Szabad  kérdeznem, mit jelent ez a betörés a házamba? - fordult
hozzá kevélyen  Westhanger ezredes, amikor vagy tíz rendőr tódult
be a szobába főnökük háta mögött.
- Ez  bizony nem  más, mint  razzia - felelte Michael. - Mindenki
maradjon a  helyén, és  várja a  parancsaimat. Parsons,  vigye be
ezeket az urakat egyenként a szomszéd szobába és motozza meg őket
a legalaposabban.  Mrs. Gray!  - kiáltott  ki, mire  egy  szálas,
középkorú asszony  jelent meg  a szobában  - ön  majd szíves lesz
ugyanezt a műveletet végrehajtani Miss Westhangeren.
- Miért  nem mondja:  Kátén? -  kérdezte gúnyosan a lány. - Miké,
vén fejjel a végén maga még udvarias lesz.
- Miss Westhangeren - ismételte a legbarátságosabban.
- És ha nem engedem meg, hogy megmotozzanak?
- Akkor  elvitetem egy  közönséges rendőrőrszobára,  akkor  pedig
nagyon is nem hozzá méltó környezetben folyik majd le a motozás.
- Remélem, van meghatalmazása? - kérdezte West-hanger ezredes.
- Kedves,  jó ezredes  uram, csak  nem képzeli,  hogy  e  csekély
formaság nélkül indultam a dolgomra?
Azzal előhúzta a meghatalmazó levelet.
-  Nagyobb   bizonyosság  kedvéért  rajta  van  két  vizsgálóbíró
aláírása - vetette oda Michael hetykén. - Parsons, ami írást csak
talál, mindent foglaljon le.
- Igenis - felelte a rendőr és már vezette is első áldozatát, aki
véletlenül nem volt más, mint az engedékeny Mr. Mulberry.
- Kellemetlen dolog - sóhajtotta Michael és Kate-re nézett, aki a
motozó hölggyel kiindult a szobából -, de tudja, ezredes úr, a mi
mesterségünk bővelkedik  az ilyen  szívrepesztő históriákban.  Ön
még mindig feltételes szabadságon van?
- Már lejárt - dörmögte az ezredes.
- Bocsásson  meg, úgy  látszik, tévesen  értesültem. Hanem  kérem
csak egy szóra.
Elvezette a  szoba egyik  távoli sarkára,  ahol  nem  hallhatták,
hanem mikor  ott kezdte  vallatni az  öreget,  már  vége  volt  a
kedélyességének.
- Westhanger - mondta élesen -, ki volt ennek a lánynak a gyámja?
- Nem értem önt? - felelte a másik arcátlanul.
- Ki nevelte Kate-t tolvajnak, így már világos a kérdés?
- Ha Káté tolvaj, akkor a hajlandósága vitte rá. De tagadom, hogy
tolvaj, vagy  hogy részes  lenne bármilyen  bűnös  cselekedetben,
amelybe  boldogtalan   barátaim   esetleg   belekeveredtek.   Nem
tanította őt senki lopásra.
- Furcsa  egy  ember  maga  -  mondta  Michael  -  az  erkölccsel
hadilábon áll.
- Az én jellemem... - kezdte az ezredes.
- Ezt  úgy értem,  hogy a  legkisebb érzéke  sincs az  enyém-tied
iránt. Vagyis  más szóval  ön született tolvaj. Bocsásson meg, de
sok tapintatoskodás  csak haszontalan  beszéd lenne  önnel.  Újra
kérdem: ki nevelte Kate-t?
Az ezredes elmosolyodott.
- Káté  sok hálával tartozik nekem - hivalkodott az ezredes. - Én
atyja voltam ennek a gyereknek, sőt még több, mint az atyja és én
mondhatom önnek,  Mr. Pretherston, hogy ön szörnyen téved, ha azt
hiszi, hogy  Káté tolvaj.  Különben miért  kérdi ?  -  szakította
félbe hirtelen a szót.
- Mert  - felelte  Michael farkasszemet  nézve vele  - nekem az a
hitem, hogy  ön tudatosan  nevelte tolvajnak  ezt a kislányt, így
akarta  a   tehetségét  a   hasznára  fordítani.  Ön,  csakis  ön
ferdítette el  a gondolkozását,  tette tönkre  a lelkét.  Még nem
vagyok biztos a dolgomban, de ha megbizonyosodom róla...
- És  ha megbizonyosodik, akkor mi lesz? - kérdezte csúfondárosan
az ezredes.
- Akkor  én önt börtönbe juttatom - felelte Michael egyszerűen -,
és ott  tartom a  börtönben holta  napjáig. Nagy örömömre szolgál
majd, ha  nekem köszönheti,  hogy a  rabkórházban  fejezi  be  az
életét, annál  pedig, tudtommal,  van még vidámabb hely is ezen a
világon.
Az ezredes  összeborzongott. Valami  végzetes,  kárörvendő,  alig
palástolt gyűlölet  csendült ki  a rendőrfelügyelő hangjából. Egy
pillanatra  megvonaglott,   meggörnyedt  Michael  átható,  metsző
hangjára,  de   aztán  gyáva  létére  is  féltében,  dühében  vad
gyalázkodásban tört ki.
- Akassza  fel magát  - sivította. - Engem akar megfenyegetni!...
Nyavalyás mihaszna!...  Káté az,  ami!  Csúffá  teszi  magát,  és
minden élhetetlen  fajankó fullajtárját.  Ha Káté  bűnöző, ön már
nem teszi  mássá. És  csúffá teszi  önt, érti? És nem csípi rajta
soha se  őt, se  engem. Én  neveltem annak, ami. Engem nem ijeszt
meg!...
Rikoltó hangja  csak úgy  reszketett a  dühtől; minden  porcikája
remegett, csontos  keze  olyan  keményen  ökölbe  szorult,  amint
Michael orra előtt rázta, hogy a bütykökön fehérre vált a bőre.
- Káté  nem olyan  fából van  faragva,  hogy  holmi  zsoltárokkal
kikúrálhatná,  tisztelt   úr!  Őrajta   nem  fognak  az  ön  szép
imádságai,  neki   meg  nincs   semmi   imádkoznivaló-ja.   Engem
megfoghatott, el  is küldhet  abba  a  wandsworth-i  pokolba,  de
kiszabadulok én  még onnan,  az ön  és  az  önnel  egyszőrű  urak
örömére. Olyan  emberrel még nem akadt dolga önnek, mint Káté, és
Káté ki is töri valamennyiük nyakát, kitöri a nyakukat!
- Ugyan,bácsi!
Az ezredes megfordult és meglátta a lány sápadt arcát.
- Hát  megőrült? -  kérdezte Káté nyugodtan. Az ezredes lesütötte
előtte a szemét.
- Kihozott a sodromból - dörmögte.
Michael a  motozást végző asszonyra nézett, aki megrázta a fejét,
mire Michael egy fejbiccentéssel elbocsátotta.
- Nem bűnös! - jelentette ki hangosan.
Aztán hideg nyugalommal ránézett az előtte reszkető emberre.
- Nem felejtem majd el, amit mondott, és a napokban majd hallja a
hírem, Westhanger.
Azzal  a   kandallóhoz  lépett,  mert  fél  szemmel  meglátta  az
elégetett papír hamvát. Beledugta a hamuba az ujját.
- Még meleg - mondta. - Egy kicsit elkéstünk.
Fölvett egy  kis hamut  és a világosság felé tartotta. Egykét szó
még olvasható  volt, de  adat híján  semmire se  támaszkodhatott.
Hanem azért  mégis óvatosan  összeszedte az  egész hamut,  és egy
dobozban elvitte:  az egész  rendőrcsapatból ő maradt utolsónak a
házban.
A szoba  közepén állt  és simogatta puha kalapját, a Bűn utca meg
várta az  elmaradhatatlan  figyelmeztetést.  De  csalódtak,  mert
Michael csak Kate-hez intézte szavait.
- Én  jót akarok  önnek, Miss  Westhanger  -  mondta  Michael  és
valamennyien nagyot  néztek rajta,  hogy nem  használ bizalmasabb
megszólítást.  -  Önök  most  olyan  bűntényre  készülnek,  amely
valamennyiüket hosszú  időre fegyházba  juttatja. Mit  forralnak,
nem tudom,  de bizonyosra  veszem, hogy  Stockmar azt  mondja rá:
kolosszális. Egy  cseppet sem  bámulnék  rajta,  ha  valamennyien
életük fogytáig fegyházban rothadnának el.
- Köszönjük  - felelte Mr. Stockmar - a rendőrfelügyelő úr natyon
ketyes.
- Ha  azt mondom:  valamennyien -  folytatta Michael  - akkor nem
értem bele  Kate-t. Ő  még fiatal, és ha ebből a társaságból csak
egyikükben is  van egy  kis emberség,  akkor eltávolítja  ebből a
bandából, mielőtt  dologhoz látnak. Ha akármelyiküknek van anyja,
húga, ha van nő, aki iránt csak egy mákszemnyi becsülést érez, az
rajta lesz,  hogy ezt a kislányt megmentse önmagától. Csak ennyit
akartam mondani.
A jámbor  Mr. Mulberry  a zongora  mellett állt, ujjai nehézkesen
mozogtak a  billentyűkön, és  egy szomorú  melódiát ütögetett  ki
rajta.
- Most  pedig énekeljük  el a  847. dicséretet  - szólt  ke-netes
hangon. Az  ötletre harsogó nevetésben tört ki az egész társaság,
erre a  nagy örömre  távozott el  közülük Michael Pretherston. De
Westhanger ezredes tisztes távolságban lement utána a lépcsőn, és
csak akkor  lélegzett fel  megkönnyebbülten, mikor  a külső  ajtó
nagy csattanás-sal bevágódott a hívatlan vendég háta mögött.
- Hol van Káté?
- De  ilyen ostopasák!  -  dohogott  az  öregebbik  Stock-mar.  -
Felment a felsőszobápa, rá akar ijeszteni Pretherstonra.
Michael a Bűn utca túlsó végén már éppen elköszönt a rendőreitől,
amikor hirtelen  egy szinte  rémséges hang  fú-ródott bele a néma
éjszakába.
Tompa  süvöltés   volt,  amely   egyszerre   felsivított,   aztán
lehanyatlott  bugyborékoló  zokogássá.  Nem  tartott  tovább  tíz
másodpercnél, és  éppoly váratlanul,  amint felcsattant,  vége is
szakadt.
-  Mi  volt  ez?  -  kérdezte  az  altiszt  megrezzenve.  Michael
megdörzsölte az állát.
- Az  ezredes hisztérikus  rohamot kapott - felelte érzéketlenül.
Hanem azért ő is meghökkent.


Tizedik fejezet
SIR RALPH ELVESZÍT EGY HERCEGNŐT ÉS RENDŐRT TALÁL HELYETTE

Michael elvette  a napos rendőrtől a névjegyet, és meglepetésében
magasra felrántotta a szemöldökét.
- Sir Ralph Sapson! Hát ez meg mit akarhat tőlem?
A rendőr nem felelt, mert nem volt se gondolatolvasó, se kíváncsi
kérdezősködő.
- Vezesse be - mondta Michael.
Sir Ralph  Sapson még  sohasem járt  a rendőrfőkapitányságon,  és
semmi se  vallott rá,  hogy Michaellel  való ismeretségét  valami
nagyon bizalmasra  szeretné fordítani.  A látogatás tehát meglepő
volt, Sir  Ralph a szokottnál kissé szelídebb ábrázattal állított
be hozzá:  alighanem egy kicsit meghökkentette, milyen nehézségek
árán jutott be Michaelhez.
- Gondolom,  nagyot néz  rajta, miért látogatok el önhöz - kezdte
Sir Ralph.
- Ha  nem ebédre  akar elvinni, akkor még nem nagy a veszedelem -
felelte Michael  nevetve. -  Foglaljon helyet  és mondja  el,  mi
bajban jár erre. Bár, remélem, nincs semmi baj?
- De  bizony van  - felelte  a másik  és gondosan  letette  finom
kalapját az asztalra. - Két dolog is nyugtalanít és tudom, milyen
ritka jó barát ön, és milyen kedves volt hozzám...
- Ugyan,  ugyan, hogy  lehet  ilyet  mondani  -  felelte  Michael
melegen. -  Nem voltam kedves önhöz, és nem vagyok olyan ritka jó
barát. Elvesztett tán valamit?
- Két  dologban akartam  önnel beszélni  - kezdte újra Sir Ralph,
aki csak  sok kerülgetés  után szokott  a tárgyra  térni.  -  Nem
függnek össze,  és az  egyik nem  is tartozik a rendőrségre. Csak
baráti tanácsára lenne szükségem. Ismeri Bacsevszkij hercegnőt?
- Nem  volt még szerencsém őfenségéhez, ő királyi fenségéhez vagy
őnagyságához, amint a címe szólhat.
- Se egyik, se másik; Dimitrij Bacsevszkij herceg feleségéről van
szó, aki nagybirtokos Lengyelországban.
Michael megrázta a fejét.
- Mostanság  tele az egész világ hercegek feleségeivel, akik mind
nagybirtokosok Lengyelországban.
- Párizsban ismerkedtem meg vele - magyarázta Sir Ralph.
- Mikor  az egész  világot mondom, Párizst értem. Mit művelt az a
hölgy? Ellopta az óráját?
- Ugyan  kérem, ne  legyen ilyen  szamár   -  felelte  Sir  Ralph
haragosan. - Mondom, hogy hercegnő és nagyon gazdag. Összezördült
az urával,  azért jött  Londonba, mostanában  sokat voltam  vele.
Mikor tegnap  megint érte  mentem, hogy egy kicsit autózzunk, már
nem találtam  a szállójában,  egy sor  írás  hátrahagyása  nélkül
elment, kifizette a számláját és nyomtalanul eltűnt.
- Biztosan  visszament az  urához. Ilyen  históriák megestek  már
ezen a  világon. Addig  nem hall  majd róla  semmit, míg  meg nem
indul a  válóper, akkor  aztán a  lapok tele  lesznek hajmeresztő
részletekkel az  ön ifjúkoráról,  fura  szeszélyeiről,  igazgatói
állásairól; a  vasárnapi  képeslapok  még  majd  az  arcképét  is
közlik.
Sir Ralph kétségbeesetten rázta a fejét.
- Ha  tudtam volna,  hogy ilyen  szemmel nézi  majd ezt a dolgot,
akkor el  se jövök  - mondta  erélyesen. -  Ilyesmiről szó sincs.
Ennek a  hölgynek igazán  nem kellett sok támogatás, és engem sok
bizalmas dolgába beavatott.
- Azt  kívánja talán, hogy vezessem a nyomára? - kérdezte Michael
meglepődve.
- Nem  arról van szó. Hanem a históriának különös folytatása van.
Ma reggel  benn jártam  a Cityben  és találkoztam egy barátommal,
aki meghívott,  ebédeljek vele.  Rengeteg  sok  elintézésre  váró
dolgom  volt,   és  csak  tíz  perccel  egy  óra  előtt  sikerült
elszabadulnom. Az  autóm nem  volt a  Cityben, de gondoltam, majd
csak kapok  egy taxit. Hanem mikor az utcára értem, éppen szakadt
az eső,  a világért  sem lehetett  taxit keríteni. A legközelebbi
megálló  csak   pár  lépés   volt,  gondoltam,   majd  megyek   a
földalattin.
- Hihetetlen! - álmélkodott Michael.
- Tehát,  hogy rövidre  fogjam a hosszú históriát - folytatta Sir
Ralph -  lementem az  Oxford Circusig,  onnan meg a Temze-partra.
Itt  következik   a  történet   váratlan   fordulata:   mikor   a
mozgólépcsőn felmegyek,  épp akkor  ment le  a  másik  oldalon  a
hercegnő.
- Igen? - mondta Michael nagy lelki nyugalommal.
- Egyszerű, szinte szegényes ruha volt rajta - beszélte tovább az
esetet Sir  Ralph. -  Köszöntem neki,  de olyan csodálkozó szemet
vetett rám, mintha soha életében nem látott volna.
- Biztosan ön tévesztette össze valakivel.
- Meg  mernék rá  esküdni, hogy  ő volt  - erősítette  hévvel Sir
Ralph. -  Itt nem  lehet tévedés.  A jobb füle alatt egy picinyke
kis anyajegy van, most is láttam...
- Tessék?
Michaelnek egyszerre  szeget ütött  a fejébe  ez a szó; csupa fül
volt.
-  Egy  kis  anyajegy  a  jobb  füle  alatt;  szeme  sötétszürke,
szemöldöke szépen  ívelt, a  szája nagyon  szép, álla  gömbölyű -
folytatta Michael a személyleírást.
- Ő  az. Szent  Isten! -  kiáltotta Sir  Ralph elképedve.  -  Hát
ismeri?
- Igen, ismerem - felelte Michael komoran. - De hadd halljam most
már  újra   ennek  a  hercegnőnek  a  históriáját.  Hogy  s  mint
találkozott vele ?
-  Párizsban.  Az  operában  mutatták  be  -  felelte  Sir  Ralph
türelmesen. -   Már  egészen el is feledkeztem róla, de ő eszembe
juttatta.
- Hát  itt kezdődik  a história.  Mikor juttatta  az eszébe?  Sir
Ralph röviden elmondta a nem mindennapos találkozás történetét.
- Igen  - mondta  Michael -,  az  autója  a  gondviselés  különös
akaratából éppen az ön palotája előtt akadt el. A fényes, estélyi
ruhás, gyönyörű  hölgy megható kérésének, hogy is állhatott volna
ellen! Hát így találkozott vele! Ó, Káté, Káté!
És a fejét csóválta.
- Káté? - kérdezte megrökönyödve. - Mit beszél itt összevissza?
Michael eleresztette a kérdést a füle mellett.
-  Most   már  arra  kérem,  adjon  bővebb  felvilágosításokat  a
találkozásaikról. Mondani  sem kell,  hogy később  is találkozott
vele.
- Igen, mindig elragadóan kedves volt.
- És nagyon érdeklődött az üzleti ügyek után?
- Nem,  nemigen ért  az üzlethez.  Ebben  ön  téved.  Látom,  azt
szeretné bebizonyítani,  hogy kalandornővel  akadtam össze. Pedig
hát nem  ért az  a hölgy  az üzlethez  semmit -  mondta Sir Ralph
diadalmasan -,  ugyanazt  a  dolgot  újra  meg  újra  el  kellett
magyaráznom, alig értette meg...
Michael  hozzáhajolt,   és  megveregette   a  karját,   mint  egy
szórakozott kisgyereknek.
- Aztán  miket magyarázott  el neki?  - kérdezte.  Hanem itt  már
elvesztette a  nyomot, mert  Sir Ralph  vagy nem  tudott vagy nem
akart emlékezni.  Ezen a  ponton nagyon  bizonytalan  feleleteket
adott. Michael  csak ült  az íróasztala mellett, fejét két kezébe
fogta és gondolkozott.
Előbb Flanborough, aztán Boltover, most meg Ralph Sapson.
- Van valami üzleti összeköttetése Flanborough-val?
- Mire gondol ? - kérdezte Sir Ralph óvatosan.
- Van összeköttetés a vállalataik között?
- Kedves  barátom, milyen  furcsa kérdéseket  tesz fel! Hiszen ön
éppúgy  tudja,   mint  én,   hogy  akik   igazi  nagy   üzleteket
bonyolítanak le,  egy s  más módon  mind összeköttetésben  állnak
egymással. Én  vasutakkal, kőbányákkal és egyebekkel foglalkozom,
Flanborough hajózással,  aranybányákkal. Én érdekelve vagyok az ő
dolgaiban, neki meg szintén vannak részvényei az enyémekben.
Mint  óvatos   üzletember  egy   szóval  se  említette  legutolsó
megegyezésüket  a   tengődő  seahamptoni   kikötő  forgalmának  a
fellendítésére:  az   üzletemberek  mind   titkolóznak  és  állig
begombolkoznak olyan  ügyekben is,  amelyekről az üzleti világban
már a verebek is csiripelnek.
- Hát  ez az egyik - szólt végre Michael, mikor egy darabig hiába
várt újabb felvilágosításokra. - Halljuk, mi a másik ügy.
Hanem  ekkor   Sir  Ralph  igazán  nem  tudta,  hogyan  fogjon  a
beszédhez.
- Kényes ügy, Michael, mert az egyéni becsületemet érinti.
- Kérem  - mondta  Michael nagy  megértéssel, bár valójában kissé
gépiesen, mert  az  ő  elméjét  ekkor  már  sokkal  súlyosabb  és
fontosabb ügy foglalkoztatta, mint Sir Ralph egyéni becsülete.
- Sőt  nemcsak az  én becsületemet  érinti, hanem  másét is, akit
mind a  ketten tisztelünk  - folytatta  Sir Ralph  feszelegve.  -
Előre   kell   bocsátanom,   hogy   Moyának   vőlegénye   vagyok.
Eljegyzésünkről még  nemigen tudnak,  de a dolog tény, bár a múlt
héten nem  találkoztam vele  olyan sűrűn,  mint szerettem  volna.
Utóvégre csakugyan nagyon elfoglalt ember vagyok.
- Természetes  - jegyezte  meg Michael megértő lélekkel. - Hiszen
csak az imént beszélt a hercegnőről.
- Igen,  hiszen ön nagyvilági ember, ön megért engem - mondta Sir
Ralph fülig  pirulva. -  Szóval nem találkoztam vele olyan sűrűn,
mint szerettem  volna. Hanem  - fakadt ki végre - Moya nem tudja,
mit csinál.
- Mit csinál? - kérdezte Michael elképedve.
- Minden  áldott nap  találkozik azzal  az  emberrel,  és  együtt
kirándulnak a  környékre rajzolni  - mondta Sir Ralph hirtelen. -
Flanborough-nak már szóltam róla, de itt hiba van a kréta körül.
- Ha  azt hiszi, hogy Moya nagyon belemerült már a flörtbe, akkor
itt nemcsak  hiba van  a kréta  körül, hanem  a  dolog  igen-igen
kényelmetlen lehet  önnek. Ha  ön nem tudja mindig pontosan merre
jár a  menyasszony, akkor ön és a hercegnő akármelyik pillanatban
összeakadhatnak vele. Ez nagy meggondolatlanság Moyától. Aztán ki
a barátja?
- Egy barom művész - felelte Ralph vadul -, aki egyszerűen pocsék
mázolásokból kiállítást  rendezett. Azt  hiszem, egy  veszekedett
garasa sincs,  rendetlen, semmi  jó nem  néz ki  belőle. Tulajdon
szememmel láttam  őket együtt,  gyalázatos csúnyán bánik Moyával,
de az még tán tetszik is Moyának.
- Megverné? - kérdezte Michael unottan.
A beszélgetés  már  kezdett  a  terhére  lenni:  szeretett  volna
egyedül maradni,  hogy belelásson  az új  titkos tervbe, amelyről
most ily váratlanul tudomást szerzett.
- Az  az ember hírbe hozza Moyát - folytatta Sir Ralph felindulva
-,  megfogja   a  kezét,   ország-világ  füle  hallatára  fiamnak
szólítja. Szégyen, gyalázat, mit művel.
- Ön  megbízhat Moyában;  bizonyos, hogy  semmi olyast  nem tesz,
amivel kockáztatná a jövőjét.
- Moyának  magának is  nagy vagyona  van -  vágott a  szavába Sir
Ralph.
- Különös,  hogy az  ön esze  egyszerre a pénzre fordul. Nem arra
gondoltam, hanem  jövő társadalmi  helyzetére. Nagyon  éles  eszű
lány, egy kis regény nem árt meg neki, Ralph.
-  De   teringette,  énvelem   jegyben  jár!   -   mondta   Ralph
elkeseredetten.
- Én "regényt" mondtam, - felelte Michael bántó nyomatékkal. - Ön
nem "regény", hanem "üzlet".
Sir Ralph ezzel nem volt megelégedve.
- Talán,  ha találkozik  vele, szólhatna  neki -  vetette  fel  a
gondolatot -, akkor talán észbe kapna.
-  Annak   csak  csúnya,   rossz  vége  lenne  -  mondta  Michael
határozottan. -  Nem, Ralph,  a szerelmi  ügyeit igazítsa el csak
maga, a  rendőrség beavatkozása  nélkül. Én  nem ismerem  annyira
Moyát, hogy ilyen kényes ügyben tanácsot adhatnék neki... Egyszer
megkértem a  kezét, és  az után  nincs  jogom  az  ön  kívánságát
teljesíteni. Hanem mielőtt elmegy, még valamit szeretnék kérdezni
- mondta,  mikor Sir  Ralph felvette  a kalapját és kesztyűjét -,
kérdezősködött  a   hercegnő  akármelyik   bankról,  amellyel  ön
szorosabb viszonyban van?
- Határozottan  állíthatom, hogy  nem.  Önnek  tökéletesen  téves
nézetei vannak  arról a  hölgyről... az  én nézetem szerint téves
nézetei.
- Az  ön nézete  szerint! -  jegyezte meg  Michael gúnyosan,  míg
kikísérte a vendéget.


Tizenegyedik fejezet
LADY MOYA MINTHA KI LENNE CSERÉLVE

Sir  Ralphnak   sokkal  több  oka  volt  a  nyugtalanságra,  mint
gondolta, vagy  Michael  számította.  Mind  a  kettő  megtudhatta
volna, ha  egy vasárnap  reggel  ott  állnak  a  Cannon  Streeten
emelkedő vasútállomáson  és látják,  milyen kétségbeesetten  lesi
Mr.  Alphonso   Blaxton  az  órát,  amelynek  nagymutatója  egyre
közelebb járt a kilenceshez. A vasúti kalauzok már sorra zárták a
kocsiajtókat, amikor az utolsó pillanatban lélekszakadva kirohant
a pályára Moya.
- Ó, úgy sajnálom - lihegett -, de megállt az órám.
Mr. Alphonso Bíaxton nagy sebbel-lobbal besegítette egy üres első
osztályú fülkébe,  aztán maga  is felugrott, de akkor már a vonat
indult is.
- Három  óra hosszat  nem lesz  másik vonat  -  mondta  a  művész
szigorú hangon.
- Elmentünk volna templomba.
- Micsoda  ész! - lelkendezett a fiatalember. - Én sose gondoltam
volna templomra!
- A  fő, hogy  mégse késtem  le - mondta Moya nagy hetykén. - Hoz
mindent?
Körülnézett az  összecsukható festőállvány,  festékesdo-bozok  és
egyéb holmik  után, amelyek  művészkirándulásaik állandó  kísérői
voltak.
- Nem hoztam semmit - felelte a fiatalember őszintén.
- Akkor hogy tud majd dolgozni?
- Nem dolgozom. Ilyen gyönyörű napot nem pocsékolok el hiába.
Moya ránézett és elnevette magát.
- Sose  lesz magából művész - mondta aztán hirtelen elkomolyodva.
- Merre megyünk?
- Gondolom,  Maidstone-ba. Onnan  nagyszerű kirándulásokat  lehet
tenni. Fogadtam egy autót, amely vár ránk az állomáson, aztán úgy
terveztem,  hogy  keresztülvágtatunk  Sussexen  és  Seahamptonban
ebédelünk.
- Seahamptonban  nem -  vágott rá  rögtön Moya.  - Ma  az apám is
Seahamptonban van.
Hozzátehette volna,  hogy Sir  Ralph is Seahamptonban van, de ezt
elhallgatta, amire  megvolt az  oka: Sir  Ralph nem  olyan tárgy,
amelyet  ajánlatos  volna  feszegetni.  Egyébként  megelégedetten
nézett az útitársára.
- Most jobb formája van, mint bármikor; még ilyennek nem láttam -
mondta a  fiatalembernek. -  Még meg  is  borotválkozott.  Napról
napra veszít valamit kócos művészformájából.
A fiú kedvesen elmosolyodott, nevetésében csak úgy bugyborékolt a
boldogság és  ifjúság. Úgy  kacagott, mint  egy lány, míg a vonat
keresztülszáguldott a  külvárosi állomásokon.  Felrakta a lábát a
szemközti  ülésre,  és  cigarettát  keresgélt  a  zsebében.  Moya
derülten nézte, mint húzott ki a zsebéből nem valami díszes arany
cigarettatárcát, amilyenben  az ő és a fajtájabéli urak tartották
drága egyiptomi  cigarettáikat, hanem egy ócska sárga papírtokot,
amilyenben  a   legolcsóbb  cigarettafélét   vesztegetik,   ötven
darabot, Virginia örök dicsőségére.
- Szereti ezt a fajta cigarettát? - kérdezte Moya.
- Ezt a sárga veszedelmet? Miért ne?
- Szörnyen  elmaradt ízlése  van. Miért  nem...  -  De  egyszerre
másfelé akarta  terelni a  beszélgetést:  egy  tehénre  mutatott,
amely a pályatest mellett legelészett.
- Miért  nem  szívok  aranynyakravalós  Machinopolost,  gyémántos
borostyán szopókával?  Mert, kis  Moya,  én  szegény  kis  művész
vagyok, akinek keményen meg kell dolgoznia mindenért. Egész héten
kuporgatni kell, hogy utána egy görbe napot csaphassak.
- Sajnálom, hogy ennyire tapintatlan voltam. Megbocsát érte?
- Megbocsátok, ha mindig eszében tartja, hogy én olyan rettenetes
szegény vagyok, amilyen rettenetes gazdag maga.
- Aztán miért kell azt nekem eszemben tartani?
- Mert  - felelte vontatottan a fiatalember -, amíg maga nem lesz
olyan rettentően  szegény, mint  én, vagy  én  nem  leszek  olyan
rettentően  gazdag,   mint  maga,   addig   mi   csak   hébe-hóba
találkozhatunk, és  ilyen  görbe  napban  is  csak  ritkán  lehet
részünk.
- De mit jelent itt a pénz? - kérdezte Moya tétovázva.
Kínos volt  neki kereken  vagy világosan  beszélni. Mintha valami
szorongatta volna  a torkát, ami miatt természetellenesen kongott
a hangja.  Különös bágyadt érzés fogta el, felemelte a karját, és
hátrasimította egy  akaratos-kodó fürtjét.  Még soha életében nem
érzett ilyet.  A szíve  gyorsan vert,  a lélegzete  elakadt,  hol
égett, hol fázott.
A fiatalember nem felelt a kérdésre. Moya mellette ült, és csak a
szeme sarkából,  csak úgy félszemmel láthatta az arcát. Egyszerre
csak érezte,  hogy a  fiú karja a dereka köré fonódik, és mielőtt
még észbe kapott volna, mi történt, ajkán volt a fiú csókja.
Ez  egy   első  osztályú   vasúti  kocsiban  történt.  Közönséges
emberekkel azelőtt  is megesett efféle dolog (legalábbis Moya úgy
hallotta), de  arra sose  gondolt, hogy  vele is megeshet és arra
se, hogy egy ilyen elcsépelt dolog olyan csodálatos édes lehet.
Sir Ralph  és Lord  Flanborough a  helyi hatóságokkal  egyetemben
nagy parádét  csaptak. Nagy  ebéd volt,  beszédek hangzottak  el,
különösen Sir  Ralph tűnt ki nagyszerű beszédével, amelyben az új
tengerentúli hajójárat első megjelenését Odüsszeusz hazatéréséhez
hasonlította. Egy  távirattal a  hajó jó előre jelezte, hogy este
kilenc óra  előtt nem érkezhet be a kikötőbe, azért tartották meg
a hajó  nélkül a  cécót. Minthogy épp vasárnap volt, nem lehetett
olyan fényes,  mint különben  lett volna.  Úgy  határoztak,  hogy
ezentúl  a  Cape-Townból  induló  afrikai  hajójárat  csütörtökön
fusson be  a kikötőbe.  De most  már  késő  volt  megmásítani  az
eredeti útitervet:  a Charter  Queen elindult,  mielőtt még  Lord
Flanborough és Sir Ralph megállapították volna, mikor indítják el
az új rendszeres járatot. Az ünnepélyen megjelent a londoni sajtó
több  képviselője   is,  akiknek  néhány  igazgató  és  feleségük
kíséretében megmutatták a dokkokat. Megcsodálták az új vonatokat,
különösen két  vadonatúj kocsit,  amelyek sajátságos építésmódját
Sir Ralph  csak néhány igazgatótársának magyarázta meg. Kerekeken
járó széf:  ez volt  a legtalálóbb elnevezése. A szokottnál jóval
erősebb  alváz  nyilván  mutatta,  hogy  a  kocsi  óriási  terhek
szállítására készült.
-  Nyugodt   vagyok,  Lord  Flanborough  nem  haragszik  meg,  ha
megsúgom, hogy  ma éjjel húsz tonna aranyrudat szállít ez a kocsi
- mondta Sir Ralph a kis társaságnak.
- Mennyi  lehet annak  az értéke?  - kérdezte  a  társaság  egyik
tagja.
- 2867200 font sterling - felelte Sir Ralph nagy hatást keltve -,
ami Lord Flanborough aranybányáinak hat teljes hónapi termése.
Az igazgatók száján kiszaladt a sok ó! - úgy álmélkod-tak.
Hanem  olyan   vendégek  is  megjelentek  Seahampton-ban,  akiket
szintén nagyon  érdekelt a  hatalmas aranyszállítmány,  ha nem is
voltak meghíva. Egyikük egy külföldinek látszó, fekete képű férfi
volt, aki csak egy ócska High streeti kocsmában húzódott meg, nem
messze a  dokkoktól, annál  közelebb  nem  ment.  Egyszerre  csak
odalép hozzá egy sápadt képű, kevés szavú úr.
- Ennek már befellegzett! - súgta a foga között.
- Mi baj? - kérdezte a másik éppúgy.
- Se a fűtőt, se a gépészt nem lehet megvesztegetni. Mind a kettő
a társaság  régi, hűséges  szolgája, van megtakarított pénzük, és
vesztegetéspénzt  éppúgy   nem  fogadnak   el,  mint   akár  Lord
Flanborough.
- Remélem, nem erőltette nagyon őket? - kezdte amaz hirtelen.
A sápadt képű megrázta a fejét.
- A  gépésszel  meglehetősen  messzire  eljutottam.  Hallottam  a
hírét, hogy  egy fia  az indiai  hadseregben szolgál, azt mondtam
neki, hogy találkoztam a fiával. A végén egészen összebarátkoztam
az  öreggel,   de  azt   a  világ  minden  kincsével  se  lehetne
megvesztegetni.
- Telefonálok Kate-nek - mondta erre a másik. - Gondolom, valahol
fel kell tartóztatnunk a vonatot. De ha csak lehet, a lövöldözést
ki akarom kerülni. Fel vannak azok az emberek fegyverkezve?
- Furcsa kérdés - felelte a sápadt képű, a sörét szopogatva. - Az
öreg  most   fegyverkezett  fel  életében  először.  Aliig  csupa
fegyver, és szörnyen büszke rá, hogy el tudja sütni a puskát.
Gregori képe egyszerre elkomolyodott.
- Káté  legyen készen  az alternatív  tervvel. Ön  és  Co-ningham
mindenesetre  legyenek   itt  nyolc   órára.  Én   szinte  minden
eshetőségre felkészültem.  Millet vagy  egy  tucat  ajánlólevelet
adott, kész vagyok minden fordulatra. Látta a vonatot?
- Nem  tudtam a közelébe férkőzni - felelte amaz. - Éppen azelőtt
jöttem  el,  amikor  Sapson  odahozta  a  társaságát  megnézni  a
kocsikat.
Sir Ralph  ezután elvezette a vendégeit a gépházba, és megmutatta
nekik a vadonatúj mozdonyt, amely a vonatot majd Londonba viszi.
- Úgy  látszik, még  nem végeztek  el rajta  mindent -  mondta az
egyik vendég,  és egy  munkásra mutatott,  aki nagy  igyekezettel
lyukat fúrt a homloklemezen.
Ralph elnevette magát.
- Elfelejtettek  felerősíteni egy kart a harmadik lámpának. Három
zöld lámpát  rendeltem az  aranyvonatra egy  vonalban. Erre  nagy
szükség van,  hogy könnyen,  pontosan megismerjék és jelezhessék.
Véletlenségből csak két kar volt feltéve, amikor a gép kikerült a
gyárból. A  mulasztás annál  kellemetlenebb, mert én már jó előre
kiadtam a  pontos utasításokat;  de azért  a lámpa miatt nem lesz
semmi baj - tette hozzá jókedvűen.
Abban mindenki  egyetért, hogy  abból a  százhatvannyolc  órából,
amennyi kitesz  egy hetet,  a legunalmasabb  a vasárnap  délutáni
kettőtől ötig  terjedő három óra. Miután a vendégek visszautaztak
Londonba, Sir Ralph és Lord Flanborough ott maradtak a kis vasúti
vendéglőben. Sir  Ralph  már  eltervezte,  hogy  a  megnövekedett
utazóközönség befogadására palotaszerű nagy éttermet építtet. Ott
maradtak, mert  úgy állapodtak  meg, hogy  a  Charter  Queent  ők
üdvözlik megérkezésekor.
Délután három  órakor Sir  Ralph egyszerre  csak szinte  ajtóstól
berontott  Lord   Flanborough  szobájába,  ahol  őlordsága  éppen
szundikált.
- Ön is kapott sürgönyt? - kérdezte.
Az ő kezében csakugyan volt egy sürgönyblanketta.
- Sürgönyt? Mi dologban? - kérdezte a lord megrökönyödve.
- Olvassa.
A sürgöny aláírása: Michael, szövege pedig ez volt.
"Egyidejűleg megkísérelték  feltörni az Ausztrál-afrikai Társaság
páncél kamráját és Flanborough páncélszekrényét. Mindkét kísérlet
meghiúsult. Ajtókat nitroglicerin-nel robbantották fel. Telefonon
bővebben."
Lord Flanboroughnak ámulatában leesett az álla.
- Ennek már a fele se tréfa - hebegte.
- Különvonatot  rendeltem Londonba.  Csak  addig  várunk,  míg  a
telefonjelentést megkapjuk.
Tíz perc múlva már megvolt az összeköttetés Michael-lel.
- Mind  a két  ajtót felrobbantották - jelentette újra Michael -,
és mind  a két  betörésnek van egy-két különös vonása. A robbanás
idején egyik  hivatalban se  tartózkodott senki.  Nem volt tűz és
amennyire láthatom,  nem is vittek el semmit. Legjobb azonban, ha
visszasietnek, és maguk vizsgálják végig a hivatalt.
- Furcsa  - tűnődött Sir Ralph, mikor visszaakasztotta a kagylót.
- Az aranyvonat gépésze az én különvonatom gépésze.
-  Valami   különös  tehetségre   nincs  szüksége  az  aranyvonat
gépészének se  - mondta  Flanborough foghegyről.  -  Állítson  az
éjszakai vonatra  más gépészt,  mi meg siessünk Londonba, amilyen
gyorsan csak tudunk.
A különvonat  már ott  várt rájuk az állomáson, mire kiértek. Sir
Ralph  még   sokáig  osztogatta  utasításait  a  főnöknek,  aztán
beszállt, és vonatjuk már repült is észak felé.
Michael  számára   rendkívül  érdekes  nap  volt  ez  a  vasárnap
délelőtt. Már  öt  órakor  reggel  felverték  telefonon,  de  sok
bocsánatkérés  után   csak  annyit   tudott  meg,  hogy  hibásaan
kapcsoltak. Bár  rendesen csak  két órával  később kelt fel, most
mégis megfürdött,  felöltözött, aztán  fel se  ébresztve  senkit,
maga főzte meg a kávéját.
Gyönyörű reggel  volt, amilyen  után gyakran következik esős nap,
amikor kilépett  a néptelen utcára. Semmi különösebb terve, célja
nem volt,  csak kedve  támadt egy  kis mozgásra. Végigment néhány
utcán anélkül,  hogy  egy-két  rendőrön  kívül  teremtett  lelket
talált volna, leért a Piccadilly Circus elé, ahol egy rikkancstól
újságot vett, aztán a Waterloo Place-n át bement a Hyde Parkba.
A kapukat  éppen abban  a pillanatban nyitották ki és a kapusokon
és egy  szerényen kullogó ágrólszakadton kívül nem látott senkit.
A tó mellett leült egy padra, a térdeire húzta a felöltőjét, mert
hűvös reggel  volt,  és  végigfutott  az  újság  főcímein.  Semmi
érdekeset nem talált, lelkiismeretesen végigolvasta egyik hasábot
a másik után.
Olyan dolog  nem volt  a világon,  amely Michael Pre-therstont ne
érdekelte volna.  Ő is  mottónak vehette  volna: Homo sum, humani
nihil a  me alienum  puto T.  B. Smith  azt szokta  mondani, hogy
Michael még  a kutyaviadalok  pszichológiájáról is  tudna érdekes
könyvet írni.  A legpiszkosabb  kis lopás,  a legjelentéktelenebb
sikkasztás,  minden   szédelgés,  akár   nagy  kaliberű   bizalmi
állásbeliek követték el, akár csak apró garasos halacskák, minden
ügy bőséges  anyagot adott neki a gondolkozásra, új megismerésre,
amelyet aztán elraktározott a jövőre.
Egy  eastendi   gyújtogatásról  szóló  hosszú  tudósítás  közepén
tartott,  mikor   hirtelen  halk   hangon  a  nevén  szólították.
Felnézett, és talpra ugrott.
- Káté, hát maga hol jár most itt?
A lány néhány lépésnyire volt tőle, arcán különös kifejezés.
- Talán  a végzet  akarta, hogy  ma ide  jöjjek. Üljön  le, Miké,
mondja el, mi újság.
Arcán még  csak árnyéka  sem volt  a neheztelésnek a múltkori egy
cseppet se gavalléros bánásmód miatt.
- Maga jött az én sarkamban vagy én jöttem a maga sarkában?
- Mondom,  a végzet  akarta -  felelte Káté. - Nem tudtam aludni,
gondoltam, kijövök a Mercedesemen.
- Hát  Bacsevszkij hercegnő  hogy van? - kérdezte Mi-chael, mikor
Káté letelepedett mellé a padra.
- Ba...
- Bacsevszkij... szegény öreg Ralph.
Káté előrehajolt,  állát  a  tenyerére,  könyökét  meg  keresztbe
rakott térdére támasztotta.
- Maga  néha valósággal  megrémít -  mondta Káté. - Sohase tudtam
eldönteni, nagyon okos-e vagy nagyon szerencsés.
- Szerencsém is van, meg eszem is - felelte Miké. - Hanem mondja,
miféle birtokai vannak az Ural tájékán.
- Lengyelországban - javította ki Káté.
- Gondolom, bányák.
- Az  én birtokomban  nincsenek bányák  - felelte Káté nagy lelki
nyugalommal. -  Hanem  ugye,  meglepné,  ha  azt  mondanám,  hogy
birtokom van Lengyelországban?
- Olyat nekem nem mondhat, ami engem meglepne, legfeljebb, ha azt
mondaná, hogy  jó kislány akar lenni, és tiszteli az enyém-tiedre
vonatkozó törvényeket.
Összehajtogatta az  újságját, és beledobta egy drótkosárba, amely
a hulladékpapírok gyűjtésére állt az úton. Káté mosolyogva nézte.
- Milyen  tiszta lélek  maga -  mondta a lány. - Mindent megtesz,
amit  mondanak,   és  még  az  apróbb  szabályokat  is  hűségesen
megtartja.
- Mindnyájan  engedelmeskedünk  az  apró  szabályoknak  is.  Maga
korántsem olyan  eredeti, mint  gondolja. Teszem,  látom, hogy  a
szoknyája nagyon  rövid. Nem római tógát visel, se görög tunikát.
Miért? Mert  a társadalomban  elfogadott szabályokkal ellenkezne.
Annak semmi  értelme sincs,  hogy  bizonyos  szabályokat  mellőz,
másoknak meg szolgai módon engedelmeskedik.
- Maga szőrszálhasogató! - volt Káté minden felelete.
- De nem mondaná meg, hercegnő...
- Ne szólítson engem hercegnőnek - mondta Káté nyugodtan.
- Jó,  tehát nem  mondaná meg, kedves ezerholdas barátnőm, milyen
szándéka  volt   Ralph  barátunkkal?   Mellesleg   a   legnagyobb
lelkesedéssel beszélt  magáról. Akkor  éjjel, amikor  találkozott
vele,  olyan   ruhája  volt,  hogy  fér-físzívek  megrepedhettek.
Megfogta a madarat?
- Meg - vallotta be Káté.
Michael úgy  látta, hogy a lány arca nem volt olyan ki-csattanóan
ragyogó, mint máskor, ezt meg is mondta.
- Maga  túlságba viszi  a dolgot,  nagyon kapaszkodik.  Az orvosa
valószínűleg azt ajánlaná, hogy egy hónapban egy rablásnál többet
ne vigyen véghez.
Káté csendesen felnevetett.
- Akadékoskodó - mondta.
- Maga is érzi, hogy gyónása nem teljes és nem őszinte - biztatta
Michael a  lányt. -  Nem szeretne  sírni egyet,  nem szeretné jól
kisírni magát a vállamon?
- Belőlem nem lehet sírást kiváltani.
Michael rosszallóan felemelte a mutatóujját.
- Káté,  már régóta  rájöttem, hogy  nagy hajlandósága  van olyan
kifejezésekre, amelyeket csak amerikai riporterek, rossz ripacsok
és egyéb bűnözők használnak.
- Hát  valamit megmondok  - mondta Káté és egyenesen ülve a padon
Michael szeme  közé nézett: - Mi most nagy dolgot művelünk. Ilyen
hatalmas, vakmerő  vállalkozást még  nem látott  a világ,  és  ma
visszük végbe.  Szeretné tudni,  miért mentem Flanborough házába,
és miért  álltam kapcsolatban azzal a lehetetlen figurával, Ralph
Sapsonnel? Mind  a kettő áldozatom. Sőt, mondok többet is - tette
hozzá  pillanatnyi  gondolkozás  után  -,  hogy  a  terv  sikerét
biztosítsam. Gondom volt rá, hogy az a két úr ne legyen Londonban
ezen a  gyönyörű szép  napon. Hanem  ennél többet  nem mondhatok,
Miké.
- Maga olyan, mint egy folytatásos regény; mindig a legérdekesebb
helyen szakad félbe - mondta Michael.
Szűrős, szürke  szeme a  lány szemébe  fúródott, de  az nyugodtan
állta pillantását.
- Szeretném, ha nem volna benne - mondta Michael.
- Miben?
- Ebben a vállalkozásban.
- A  napokban talán  jó kislány  leszek -  szólt Káté -, és akkor
holmi szerény állásra ajánlhatna. Magának, Miké, ideális titkárja
lennék; név  szerint ismerem  az egész  föld alatti Londont. Akár
meg is  szüntethetné az  egész  ujjlenyomatosztályt,  és  Kate-re
hagyhatná  a   dolgot.  Mit   szólna  hozzá,  ha  beállítanék  az
Üdvhadsereg egyik  tisztjéhez és  azt mondanám:  - Nagyon  gonosz
voltam,  de  most  már  jó  leszek.  Csak  arra  kérem,  segítsen
elhatározásomban. Pénzem nincs, de jó nevem van... Miké, biztosan
beállítana fát vágni, vághatnám egy hétig, aztán keresne számomra
egy szerény  titkárnői állást  egy szigorúan  vallásos családban,
ahol hónaponként  csak két estém és egy vasárnapon lenne kimenőm.
Látja, Miké, még akkor is a lajtorja legalján kell kezdeni, ha az
ember jó,  nem lehet mindjárt a tetőn berontani a házba. Gyűlölöm
a jó embereket.
Michael bólintott.
- Én is gyűlölöm a jó embereket, ha világgá kürtölik a jóságukat:
de a  jóság nem jelent ridegséget, hanem egyszerűen csak jóságot.
Példának okáért - folytatta -, én jó vagyok.
- Én  meg rossz  vagyok - mondta Káté és kinyújtotta a karját egy
felriadt  kacsa   felé,  amely  a  rácshoz  tipegett  -,  válassz
közülünk!
Michael elnevette magát, de aztán hirtelen elkomolyodott.
- Hanem  a vallomása  nagy dilemmát  állít elém. Azt nem hihetem,
hogy hölgy  létére hazudik; de minthogy ön gonosztevő, nem szabad
készpénznek vennem  a szavát.  Elég jól ismerem a munkamódszerét,
tudom,  hogy   a  bűntett  végrehajtásánál  a  jelenlétére  nincs
szükség, s azzal, hogy önt elcsípem, még nem nyerek semmit.
- Szegény Miké - mondta Káté csúfondárosan.
- Szegény  Káté - mondta Michael, de a lány kiérezte hangjából az
őszinte részvétet.
- Káté,  így nem  folytathatja  tovább,  mert  előbb  vagy  utóbb
belebukik. Pedig  gondolja csak  el, mit jelent az. Képzelje csak
el,  milyen  rettenetes  lotyó  élet  vár  magára  az  aylesburyi
fegyházban,  ahol   minden  perc  egy  óra,  és  minden  óra  egy
örökkévalóság. Gondolja  el, milyen szörnyű szolgai munkákat kell
végeznie: padlót  súrol, zsákot  varr, szennyes  fehérneműt  mos.
Gondolja el;  minden vasárnap templomba megy, ahol megbámulják, s
mennyire kigúnyolják  majd az én belügyminisztériumbeli barátaim,
akik megnézik a fegyházat.
- Ha  valamikor arra  kerülne a  sor, akkorra  én halott leszek -
felelte a  leány. - Tudom, ön csak jót akar, Michael Pretherston,
de mondhatom,  se ön,  se senki más a világon engem el nem térít,
hogy mást  gondoljak és  érezzek, mint  amit gondolok  és  érzek.
Nincs olyan  hatalom a  földön, amely kiszakíthatná alólam azt az
alapot, amelyen  az életem  felépült. Olvastam  már sok  mindent,
filozófiát,   keresztényt,   pogányt   egyaránt   és   mindenféle
bizonyítgatást,    a     jámbor     vallási     traktátus     író
evangéliumhirdetésétől    a     hangoskodó    ateista     kérkedő
sületlenségéig. Mégis  csak ott vagyok, ahol kezdtem. Rám nem hat
se+ okoskodással,  se áhítatoskodással, se hittel, se imádsággal.
Én itt csupa kő vagyok. - Fehér kezét a szívére tette, és a szeme
gúnyosan nevetett.  - Szegény  Michael - folytatta tovább -, ha a
jámborság tudott  volna  hatni  rám,  képzelje  csak  el,  milyen
szerencsém lehetett volna! Megfoghattam volna Ralph Sapsont, és a
kisujjamra csavarhattam volna, mint egy gyűrűt. És Flanborough is
már-már ott  tartott, hogy  megkéri a  kezem. Tudja, hogy az öreg
szentimentális?
- A  rossz gyomrú  emberek  két  nagy  gyomorrontás  között  mind
szentimentálisak.
Michael kezét  nyújtotta a  lány felé,  bár nem  volt rá szükség,
talpra segítette,  és  együtt  kisétáltak  a  parkból.  Káté  kis
Mercedese ott  állt a  rács előtt üresen és Michael előkészítette
az indulásra.
- Isten vele, Michael.
- Au revoir, majd találkozunk a tárgyaláson.
Délután két órakor hallotta a Moorgate Streeten szolgálatban álló
rendőr az  első robbanást,  amely  a  másik  robbanással  fenékig
felkavarta a  rendőrséget. Michael egy félóra múlva már ott volt,
rövid nézelődés után sürgönyö-zött Sir Ralphnak. Csak most látta,
hogy amit  Káté mondott,  igaz volt:  se Lord Flanborough, se Sir
Ralph Sapson  nincs a  fővárosban. Különös,  a lány szavai erősen
érintették, de  csak hetvenkedés számba vette, inkább csak afféle
ingerkedésnek vélte,  amiben Kate-nek  mindig  nagy  kedve  telt.
Átkozta ostobaságát,  hogy nem  vette komolyan a figyelmeztetést,
nagy  megnyugvással  látta,  hogy  se  a  páncélszekrényt,  se  a
Moorgate Street-i  páncélszobát nem  rabolták ki.  Mindkét helyen
egyforma  módszerrel   dolgoztak:  az   acélajtókat   pokolgéppel
robbantották fel.  A tolvajok  azonban semmi hasznát nem látták a
merényletnek. A  rendőr, aki  elsőnek hallotta  meg a  robbanást,
három perc  múlva már benn volt a házban, közben gondja volt arra
is, hogy egy másik rendőrt, aki szintén hamarosan ott termett, az
épület hátsó  részébe küldjön  vigyázni. Az  egész idő  alatt nem
járt ott senki se ki, se be.
A másik  robbanás a Bartholomew Close-ban volt, és valóságos rést
vágott az utca során. A páncélszekrény egy masszív pincében volt,
ahol éjjel-nappal  lámpa égett, s bár a robbanás kioltotta, azért
a rendőr  kívülről is  láthatta a  szekrényt és  szétnézhetett  a
helyiségben. Ő  is azt  erősítette, hogy a robbanás után senki se
ment be a házba, se ki nem lépett onnan.
- Különös - mondta Michael.
Sürgős kérésére  hamarosan megérkezett  T. B.  Smith is,  és ő is
csodálkozott, mint Michael.
- Mondta Flanborough, hogy hazajön?
- Azóta már úton is van.
- Tudja  mit gondolok? - mondta T. B. Smith - kicsit gondolkodva.
- Azt  hiszem,  az  egészet  csak  ijesztésnek  szánták.  Nem  is
gondoltak rá komolyan, hogy kirabolják a páncélszekrényt vagy azt
a másik  páncélkamrát. Valahol  másutt folytatnak  nagyon  komoly
munkát, Miké hívja be az összes tartalékot.
A rendelkezést  nagy örömmel  hallgatta Michael,  mert ő  már  jó
előre kiadta  a parancsot,  ekkor már a város minden tájéka felől
csak úgy rajzoltak a detektívek a rendőrfőkapitányságra.


Tizenkettedik fejezet
EGY AUTÓ ÖSSZEÜTKÖZIK EGY KÜLÖNVONATTAL

Akármilyen gond  keserítette is az emberek lelkét azon a végzetes
vasárnap délután  és este,  két ember mégis akadt, akiknek lármás
boldogsága tökéletesen  zavartalan volt.  Pedig Alphonso  Blaxton
autója régi  ócska  bárka  volt,  csúnyán  rázott,  és  ahányszor
dombnak mentek  rajta, a  két kalandos kirándulónak mindig torkán
akadt a lélegzet a félelemtől, hogy elakad és nem mozdul többé.
Boldogok voltak,  bár egyetlen  szerelmes szó  sem  hangzott  el,
mióta Moya  kibontakozott  a  fiatalember  karjából.  Boldogságuk
olyan tökéletes  volt, hogy  még egy  hibás autóhenger  vagy  egy
rossz karburátor se jelentett a szemükben sokat.
Maidstone-ban végigettek  egy gyalázatosan rossz ebédet, de észre
se vették, milyen rossz volt. Tengersok kisebb-nagyobb elakadásuk
volt, hanem  azért jókedvük  nem fogyatkozott meg. A kocsi rázta,
zötykölte, hányta-vetette  őket, de  mindenért volt  kárpótlásuk.
Szemük  előtt   emelkedtek  a   lenti  dombok,  a  zöld  lejtőket
telecsillagoz-ták  a   virágok.  Arányló   ködön  át   titokzatos
völgyekbe szállt  a pillantásuk.  Hallgatták a madarak énekét, és
megízlelték  azokat   az  örömöket,  amelyeket  csak  a  fiatalok
ismernek.
Ha nyugat felé felhők kerekedtek az égen és közbeközbe az arcukba
csapó hűvös  szél  eszükbe  juttathatta  volna  a  május  csalóka
szeszélyességét, nem  látták a  felhőket az  égen, nem  érezték a
hideget ezen a rózsaszínű szép világon.
Nagy üggyel-bajjal felvergődtek egy dombtetőre. Alphonso megállt,
és kiszállt  az autóból.  Az  út  egyenesen  lefutott  előttük  a
völgybe, neki  a vasúti  sínnek. A síneken túl vagy egy mérföldre
egy  másik   domb  emelkedett,   de  attól  már  nemigen  kellett
tartaniok.
- Nem lenne nagyon jó itt festegetni? - szólt a lány.
- Ne  szóljon  most  egy  szót  se  művészetről  -  könyörgött  a
fiatalember. -  Most csak  szép  dolgokról  beszéljünk...  Teszem
teáról meg rákról.
A lány sikongva nevetett gyenge élcelődésén.
- Kíváncsi  vagyok, ugyan  mi lesz  most -  mondta aztán hirtelen
elkomolyodva.
- Mi lesz? Kivel, mivel? - kérdezte a festő elképedve.
- Hát velünk!
A fiatalember megfogta Moya két kezét.
- Én rettenetes gazdag ember leszek.
- Mondtam  én már  magának, hogy  menyasszony vagyok?  - kérdezte
Moya hosszú hallgatás után.
Valóságos hőstett volt, hogy föltette a kérdést.
- Valahogy  homályosan úgy  rémlik, egyszer,  régen, már  beszélt
róla - felelte a fiatalember.
- Igazán?  -  kérdezte  Moya  megkönnyebbülve.  -  Olyan  érzésem
volt...
- Ha  nem is mondta, akkor is láttam a gyűrűt az ujján, - szólt a
festő, mire  Moya  elpirult,  mert  a  második  találkozásuk  óta
lehúzta a gyűrűt, és többet nem viselte.
- Azt  hiszem, már  mondtam, hogy  nekem  évi  háromszáz  font  a
jövedelmem, -  folytatta Blaxter.  -  Ha  ma  ott  tartunk,  hogy
meggyónjuk a tehertételeinket, én is előállhatok a magaméval.
- Azt  mondta, hogy  egy árva  garasa sincs  - jegyezte  meg Moya
szigorú arccal. - Évi háromszáz font már kis vagyon.
- Háromszáz  font csak  a  nagyon  gazdagok  szemében  vagyon,  a
szegénynek rosszabb, mint az igazi szegénység.
- Maga  sok mindent  megtehet évi háromszáz fontból - folytatta a
lány eltűnődve. - De én mit csinálhatok a pénzemmel? Kidobálhatom
az ablakon.
- Nem  tesz vele semmit - mondta Blaxton határozottan. - Ha az én
évi háromszáz  fontom évi  tízezer font lesz, akkor majd tehetünk
valamit.
Moya boldogan nevetett, és az ujjára csavarta a festő óraláncát.
- Nem  tudom megérteni  magam. Olyan  önző teremtés  voltam. Sose
tudtam, hogy boldogság is van a világon.
A fiatalember  most másodszor fonta a dereka köré a karját, másik
kezével maga felé fordította a lány arcát és megcsókolta.
- Most pedig előre, teázni - mondta gyakorlati érzékkel, beugrott
a vezetőülésre,  és kinyújtotta  a karját, hogy besegítse a lányt
is.
Az autó egy erős rándulással elindult, simán, baj nélkül lefutott
a domboldalon.
- Szerencse,  hogy a  sorompó nyitva  van - mondta a fiatalember,
amint a  kocsi vígan  pöfögött előre  - mulatságos  lenne, ha nem
tudnánk megállítani.
E pillanatban éles vonatfütty sivított: arra fordította a fejét.
- Másik vonalon lehet - mondta Blaxton kényelmetlenül, és a fékre
tette a  kezét. -  A sorompó  mindenesetre nyitva van - folytatta
megkönnyebbülve.
A  vonat   újra  eszeveszetten   fütyült,  már   hallották  is  a
dübörgését. Jó  ötven lépésre  lehettek a  pályatesttől, amikor a
sorompó megmozdult. Blaxton megnyomta a féket, a sebesség azonban
nem csökkent,  aztán  elkapta  a  kéziféket,  visszarántotta,  de
érezte, hogy  a fogantyú  enged: eltört.  Mit  tehetett  egyebet,
minthogy szerencsét próbált másképpen, a kocsi nekiiramodott.
Autó, sorompó, vonat, minden egybekavarodott.
Moya  mint   a  labda   repült  ki,  egyenesen  az  árokba,  ahol
szerencsésen csak  puha iszapra  esett. Alphonso  egy élősövényre
vágódott,  amely   rongyokra  szaggatta  a  ruháját,  összevissza
karcolta arcát,  kezét. Gyorsan  kikecmergett az ágak közül, és a
lány keresésére  indult, Moya  egy kicsit  kótyagos  fejjel,  már
kapaszkodott kifelé az árokból a töltésre.
A vonat  hatalmas  dörrenéssel  megállt:  a  sorompó  poz-dorjává
zúzódott, az  autó is  tönkrement. Szerencsére  a vonat a sorompó
körül már  lassított, különben  a két  fiatal sokat ígérő pályája
derékba tört volna.
- Megsebesült? - volt a lány első szava.
Blaxton arca  csupa karmolás, ruhája egy rongy, de bár még ő járt
rosszabbul, mégis  a lánynak  volt siralmasabb  formája.  Tetőtől
talpig csupa  merő sár,  arcán  is  vastagon  az  iszap,  kalapja
elrepült, hosszú haja százfelé lobogott a szélben.
A különvonat  utasai talán  még jobban  szörnyülködtek,  mint  az
áldozatok.