Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1 EDGÁR WALLACE: A KALANDOR

2010.11.15


Harmadik fejezet
MICHAELT MÁSOK SZEMMEL TARTJÁK

Michael Pretherston  még idejében  visszatért a rendőrségre, ahol
találkozott a főnökével, mielőtt az eltávozott a hivatalából.
Az arisztokráciának  ez a fiatal tagja, főnökének, T. B. Smithnek
köszönhette az  állását, de  ebben az  ügyben az  ő támogatása se
segített rajta.
- Ha most valamilyen vád alapján le is tartóztatnám Kate-t, az új
nagy szédelgést  akkor sem  tudnám már megakadályozni - mondta T.
B.  Smith.   -  Biztosra   veheti,  hogy   Káté   minden   erejét
mozgósította, és  kis hadserege  felkészült a  harcra  az  utolsó
gombig. Egy detektív nyilván szemmel tartja, de úgy látszik, nagy
ügyesen már  el is  vesztette a  szeme  elől.  Nem  hinném,  hogy
akármit is  nyernénk vele,  ha még  oly pontosan figyeltetjük is,
mert Káté  tudja, hogy  megfigyelés alatt  áll és aszerint jár is
el. De  lenne egy  tanácsom az  ön számára,  fiatal barátom:  jól
vigyázzon a tulajdon drága életére. Káté fél magától.
- Ma délelőtt nem ilyen benyomást szereztem róla - mondta Michael
szomorúan.
- Kate  hatásra dolgozik,  nem szabad mindent szóról szóra venni,
amit mond.  Fogadja el  egy jóbarát  tanácsát, és nagyon óvatosan
lásson dologhoz.  Nem vagyok biztos benne, ma délelőtt nem volt-e
indiszkrét vele.
- Az lehetetlen! - felelte Michael büszkén, mire T. B. Smith csak
nevetett.
- Nem  lett volna  szabad ráismerni,  hanem csak  szemmel kellett
volna tartani és a rendes módon lefolytatni a vizsgálatot.
- Ha  ön  meg  tudná  mondani,  milyen  úton-módon  tudtam  volna
megakadályozni, hogy  ő se  ismerjen meg engem és ne vegye észre,
hogy én is megismertem őt, akkor elhiszem, hogy hibás voltam.
Erre T. B. Smith se tudott mit felelni.
- Talán  igaza van  - jegyezte  meg -,  de mindenesetre vigyázzon
magára.
Michael azon  nyomban elfelejtette a főnöke tanácsát, és az estét
azzal töltötte,  hogy magányos  sétát tett  a Bűn  utcában. A Bűn
utca nem szerepelt semmilyen londoni térképen. De aki a Hampstead
kerület jóravaló  térképére csak  egy pillantást  is  vet,  annak
egyszerre felötlik  az épületek kissé szabálytalan labirintusában
egy különös  tojás-ded térség,  amely egyszerre  magára  vonja  a
figyelmet nemcsak szabályosságával, hanem a belőle kisugárzó utak
vonzó rendjével is.
Ezen a  téren terülnek  el az  Amverscombe kertek.  Az ovális tér
közepén négy  ház emelkedik,  a 2.,  3., 6. és 8. számú; a kertek
északi oldalán meg öt ház: az 1., 3., 5., 7. és 9.
Észak felől  három út  torkollik a kertbe; az elsőnek, az 1. és a
3. szám  között, Kertsor  a neve, a másodiknak, amely az 5. és 7.
számú  házak   között  nyílik   a  térre,   Beth-burn  Avenue,  a
harmadiknak, a  7. és 9. számok között, Coleburn Avenue. Az utcák
elrendeződése a  tér déli  oldalán éppen  ilyen.  A  tér  közepén
valamikor kilenc  ház volt,  de  a  megmaradó  négy  gazdái  ötöt
leromboltattak,  és  helyükön  a  négy  ház  körül  közös  parkot
rendeztettek. Ilyenformán  az ovális tér közepén, a déli oldalon,
nem  voltak  épületek,  csak  egy  nagy  fal,  amelyet  szabályos
közökben  a   kertre  nyíló   ajtócskák  tagoltak,  amint  London
külvárosaiban sokfelé lehet látni.
Valójában ez  az egész terület Amverscombe kertek néven szerepelt
a térképeken,  de a  térnek  az  a  része,  amely  északon  övezi
tojásded alakban  a középső  házakat, történetünk idején csak Bűn
utca  néven   volt  ismeretes   a   rendőrség   krónikájában   és
beletartozott mind a kilenc ház.
Az 1.  számú házat, amely a legszerényebb volt valamennyi között,
dr. Philip  Garon bérelte, egy amerikai orvos, aki sűrűn megtette
az utat  az óceánon  át ide-oda,  és mikor  visszajött, mindenkor
elég csinos összegeket tett be a London and Western Counties Bank
helyi  fiókjába.   Dr.  Garon   fényes  bizonyítéka  volt  a  sok
figyelmeztetés ha-szontalanságának, amelyek az óceánjáró utasokat
a dohányzó  falain  a  legfeltűnőbb  helyekről  óva  intik,  hogy
ismeretlenekkel ne  üljenek le  kártyázni:  ez  a  figyelmeztetés
tudniillik a doktorra nem vonatkozott.
A 3.  számú házat tavasszal valósággal elborították az orgonák, a
fehér ablakrámák, a vastag vörös falak ki se látszottak alóla; ez
az épület  Mr. Cunningham  lakása volt,  akinek nyilván  nem volt
keresztneve. Bizalmas  ismerősei Mush  néven tisztelték, de ennek
az elnevezésnek  az eredete  egy kicsit homályos. +Mr. Cunningham
inde-pendens felekezetűnek, independentnek: függetlennek vallotta
magát, ami  nem jelentett  egyebet,  minthogy  független  volt  a
becsületes élet  minden hagyományától  és  parancsától.  Bizonyos
értelemben ő volt a kolónia legjobban ismert tagja, mert Mush már
kétszer is  volt büntetve, egyszer angol, másodszor pedig francia
börtönben ült.  Nagy becsülete  volt, mert  a szóbeszéd szerint a
legjobb acél  pénzszekrényekben is  hamarabb lyukat tudott fúrni,
mint a  szakmában működő  bármelyik más  gentleman; azt mondta és
valószínűleg nem  hazudott, hogy tökéletesítette az oxihidrogénes
marást, mert  egy új  elemet is  alkalmazott, amely  fele  idővel
megrövidítette a munkát.
Az 5.  számú ház  lakója egy  nagyon jóságos  arcú gentleman, aki
igen jó  volt a  szegényekhez. Barátai  és  ellenségei  egyformán
püspöknek  hívták.   Az  igazi   neve   Brown   volt,   és   több
bankszédelgésben vett  részt, mint  a kolónia  bármely tagja, bár
csak egy  büntetés volt  a rovásán,  az is csak egy kilenchónapos
fegyház volt: afféle légycsípés.
A 7. számú ház tulajdonosa a városi címtárban Mr. Colling Jacques
mérnök néven  szerepelt.  A  rendőrség  rovott  múltúakról  szóló
nyilvántartása  megjegyzi   róla,  hogy   páratlan  céllövő,   és
zárójelben megjegyzi,  hogy mikor  a Holland  Bank kirablása után
letartóztatták, nem  volt nála  fegyver. A nyilvántartó megjegyzi
még azt  is, hogy  Angliában még nem mértek rá ki büntetést, de a
francia börtönök belsejét már ő is látta.
A 9.  számra nem  csekély  lokális  büszkeséggel  mutatott  rá  a
kalauz: ez  volt Millet-nek,  a pénzhamisítónak  a lakása, akinek
egyszer egy tizenöt évre szóló ítéletet varrtak a nyakába, de két
esztendő  leülése   után  elbocsátották;   a  hatóságok  kegyelme
népszerűtlenné tette  a cimborák között, mert azt tartották, hogy
szabadulása összefüggésben  van néhány  régebbi bűntársa hirtelen
letartóztatásával: az  volt a vélemény, hogy Mr. Millet árulta be
őket.
A 2.  számú házban,  az utca belső ovális oldalán, H. Mulberry úr
lakott, egy tiszteletre méltó és pedáns férfiú, aki minden áldott
reggel pont kilenc óra tizenöt perckor ment a Chancery Lanen levő
kis irodájába,  és pont öt óra harminc perckor tért haza, mióta a
világ világ.  Mulberry kérő  leveleket, folyamodványokat  írt, de
valósággal  nagyüzemmel  dolgozott.  Nagyszerű  irodalmi  stílusa
volt, és  csak ritkán  esett meg  vele, hogy nem tudta kicsikarni
azt az összeget, amennyit akart.
A 4. szám sokkal nagyobb volt, a Bűn utcában nagyságra a második;
ez Senor  Gregori  nyelvtanár  lakása  volt.  Szerencsétlenségére
érdekfeszítő pályafutása  során egyéb  dolgokat tanított,  nem  a
zengő spanyol  nyelvet. Például  megtanította  a  chilei  Nemzeti
Bankot, hogy  "hamisíthatatlan" bankjegyei, amelyek, amint a bank
büszkén hirdette, lehetetlenné tesznek minden fényképes utánzást,
tízezrével kerültek  a közönség  kezére és  az  aranyjáradék  hat
színe se  okozott legyőzhetetlen  nehézséget egy  művész szemű és
finom színérzékkel megáldott szakember előtt.
A 8.  számban két  testvér élt,  Thomas és  Francis Stockmar;  az
osztrák származású  két úr  politikai menekültként  szerepelt, de
nyilván a  legveszedelmesebb gonosztevő típushoz tartoztak. A két
Stockmar vastag nyakú, sápadt arcú gentleman volt, rövidre vágott
sörte  hajukkal  előkelőség  dolgában  a  kolónia  tagjai  között
leghátul kullogtak.
Utolsónak hagytuk  a 6. számot, mert az egész Bűn utcában ez volt
a legfontosabb.  A rideg,  komor épület,  amely nem akart szépnek
hatni, egy  emelettel magasabb  volt, mint  a többi. Azt mondták,
hogy az  egész második  emelet egyetlen  nagy terem  és számtalan
ablakából be lehetett látni nemcsak a kert északi felére torkolló
utcákba, de még a déliekbe is; sőt azt is beszélték, hogy szükség
esetén valóságos  várrá lehetett  alakítani a házat, és a második
emeletről még  egy utolsó kétségbeesett kísérletet lehet tenni az
ellenállásra. A  6. számú  ház volt  Westhanger ezredes  és híres
unokahúga hadiszállása.
Michael  Pretherstonnek   nem  volt   idegen  a  Bűn  utca.  Sűrű
látogatásokat tett  ő errefelé,  és egy  szép reggelen egy csapat
útépítő munkás  az ő  indítványára tépte fel az Am-berscombe kert
útját, és  a munka  során kisült, hogy egy erősen megépített föld
alatti folyosó  köti össze  az utca  egyik oldalát  a másikkal. A
folyosó a kerti nyári lakból a 3. számú ház istállójába vezetett.
A  kolónia   valamennyi  tagja   égre-földre  fogadkozott,   hogy
sejtelmük se  volt  erről  a  folyosóról,  és  bizonyára  évekkel
azelőtt építhették,  mielőtt még  ők ideköltöztek.  A mérnök  úr,
Colling Jacques, kifejtette a városi szakembernek, hogy a folyosó
egész építése  esővíz-levezető csatornára vall, csak idő múltával
elfeledkeztek róla.  Vagy pedig tévedésből építették meg az egész
csatornát, és a vállalkozó vagy rest volt betemetni, vagy nem ért
rá, hogy betömje. A mérnök úr sok egyéb magyarázatot is előadott,
de teljesen egy se volt elfogadható.
Michael, sétabotjával  hadonászva, az  útnak éppen  azon a részén
járt, ahol  a folyosó vezetett, és mosolyogva gondolkozott rajta,
ugyan merre  lehet az  új alagút,  mert hogy  azóta másik  épült,
abban egy pillanatig se kételkedett.
Sötétedett, dr. Philip Garon ebédlőjének ablakán világosság áradt
ki. Jobbra Mr. Mulberry háza nem volt ilyen fényesen kivilágítva.
Cunningham háza  meg teljes  sötétségben volt, a püspöké is. A 7.
szám hálószobájában szintén égett a lámpa, de a 6. sötét volt, és
az volt a 8. is.
Egyszerre csak  meglátta Miilet  urat, aki füstölt a kertajtóban.
Átment hozzá,  mert gondolta,  hogy a  sasszemű férfiú  már úgyis
észrevette. Millet  úr igen  vidám, szinte  már émelyítően kedves
gentleman  volt,   most  is   barátságos  bólintással   üdvözölte
Michaelt.
- Jó estét, Mr. Pretherston - mondta. - Gondolom, csak nem csinál
galibát köztünk.
Michael rátámaszkodott a kert rácsának keresztvasára és tagadólag
rázta a fejét.
- Ha  galibát,  akarnék  csinálni,  nem  erre  járnék  -  felelte
Michael. -  Egész Londonban  sehol nem  tisztelik úgy a törvényt,
mint itt.
Mr. Millet  egyet sóhajtott,  és valamit motyogott a foga között,
mennyi szerencsétlenség  éri most  az  emberiséget  és  kenetesen
emlegette azt a kívánságát, hogy el akarja felejteni a múltat, és
életét békességben,  nyugalomban akarja  befejezni, amiben  a bűn
rabjainak sohase lehet része.
- Nagyon szép - mondta Michael melegen. - Hát jó szomszédjai hogy
vannak? Már  arra gondoltam,  hogy magam is veszek itt egy házat.
Nem tudná  megmondani, nincs-e  erre legalább  egy kiadó lakás? -
tette hozzá ártatlanul.
Mr. Millet megrázta a fejét.
- Én  egészen visszavonultan  csak magamnak  élek. De  ha  Igazán
komolyan szeretne  ezen a  környéken élni,  szívesen adnék  az én
házamban egy-két  szobát. Megtisztelő  lenne rám,  ha házigazdája
lehetnék, Mr. Pretherston.
- Hát Káté hogy van? - kérdezte Michael eleresztve füle mellett a
meghívást.
- Káté? - kérdezte Mr. Millet meghökkenve, ugyan kiről lehet szó.
- Á!  Ön Miss  Westhangert  kérdi!  Már  napok  óta  nem  láttam,
gondolom, múlt csütörtök délután láttam utoljára.
-  Igen,   délután  fél   háromkor  -   ingerkedett  Michael.   -
Fehérpettyes kék  ruha volt  rajta és strucctollas zöld kalap. Ön
azért emlékszik  rá ilyen  jól, mert Káté elejtette a retiküljét,
és ön  ugrott oda,  hogy felvegye.  Felesleges mozgósítania,  Mr.
Millet, az alibiírás gyárat; e pillanatban nincsenek terveim Káté
ellen.
Mr. Millet szelíden nevetett.
- Ön mindig csak tréfál.
- Hogyne,  mindig -  felelte Michael  sötéten -, de most már kezd
nagyon sokáig húzódni a dolog. A múltkor Stockmarékat sem láttam.
- Én meg egyáltalán soha a színűket se látom - sietett Mr. Millet
a szóval.  - Külföldiekkel  nagyon keveset érintkezem. Akármit is
mondanak rólam,  Mr. Preíherston,  de én hazafi vagyok testestől-
lelkestől. Büszke  vagyok rá,  hogy angolnak  születtem és sohase
húz a szívem idegenekhez és nem is fog soha.
- Hazafiassága  becsületére válik,  Mr. Millet  - mondta  Michael
szárazon, és  már indulóban  volt. -  Szeretném,  ha  olyan  nagy
hazafiasság élne  önben, hogy  útbaigazítana,  miféle  hadjáratot
forgatnak most  a fejükben.  - Majd  halkabban  folytatta:  -  Ön
mindent tud,  ami itt  történik,  és  egy  kis  hasznot  húzhatna
belőle.
- Ha  tudnék valamit  - mondta  Mr.  Millet  komolyan  -,  rögtön
megmondanám, Mr.  Pretherston; de én itt kívül élek úgyszólván az
egész világon.  Nem mondanak  nekem semmit,  és én  még örülök is
ennek. Egyéb  kívánságom nincs,  minthogy hagyjanak  békén,  hadd
felejtsem el a múltat...
- Vágja csak ki egészen a fejéből, Töm bátyó - felelte rá Michael
nyersen.
Michaelt  mások   is  szemmel   tartották  a   függönyök   mögül,
láthatatlan kukucskáló  lyukakon keresztül: vagy tizenkét szempár
kísérte minden mozdulatát, amint lassan végigsétált a Bűn utcán.
A szálas,  őszes  Westhanger  ezredes  a  házuk  második  emeleti
nagytermében állt,  háta mögött  összekulcsolva a  kezét, mellére
horgasztva az  állát, és  leste Pretherston  minden mozdulatát. A
hajlékony, csinos  képű Gregori a háta mögött állt, és tenyerével
takargatta cigarettája parazsát.
- Colonel mio - mondta Gregori halkan -, sokért nem adnám, ha egy
jóravaló, sötét  sikátorban találkozhatnék  avval az  úrral,  egy
olyan régi,  ódon házban,  amilyeneket  tán  maga  a  gondviselés
épített a folyó fölé.
- A  napokban majd  beteljesedik a kívánsága - mondta az ezredes,
nagyot mordulva.  - Nem szeretem ezt a frátert. Nem olyan, mint a
többi tucatrendőrök.  Azok is  éppen elég  kellemetlenek, de ez a
fráter nagyon sokat tud.
Megrázta a  fejét, fehér  bajuszát harapdálta,  és mikor  Michael
búcsút vett a pénzhamisítótól, ő is elfordult az ablaktól.
- Tartsd szemmel a másik oldalon, és az egyik fiút küldd utána.
Azzal lement  a vastag szőnyeggel borított lépcsőn a földszintre.
Belépett egy  fényesen bútorozott  nappali szobába, a lány pedig,
aki a  zongora mellett ült - ujjai fürgén suhantak a billentyűkön
- felnézett, amikor benyitott.


Negyedik fejezet
AZ IDEÁLIS GONOSZTEVŐ: STRATÉGA

- Hová ment? - kérdezte a lány.
- Millet-hez - felelte az ezredes, elvetve magát egy díványon, és
leharapta egy  másik szivar végét. - Szeretném tudni, mi a csudát
akarhat? - töprengett az öreg.
Káté Westhanger egy kicsit elfintorította az arcát.
- Az  ember sohase  tudhatja, hogy  rendőr a kötelességét látja-e
gyönyörűségnek vagy  a gyönyörűséget kötelességnek - mondta Káté.
- Gondolom, most feleleveníti az ismeretségét a Bűn utcával.
- Ne mondj ilyeneket - horkant fel a nagybátyja.
- Olyanokat  mondok, amilyeneket akarok - felelte Káté higgadtan.
- Úgy látszik, ideges. Miért?
- Én  nem vagyok  ideges -  tiltakozott az ezredes jó hangosan. -
Öregszem, azt  hiszem, s  ez a  munka már egy kicsit nehéz. Talán
nagyon is  nehéz már  nekem. És  ha olyan helyzetben volnék, mint
pár évvel  ezelőtt, abba is hagynám. Utóvégre is, mi már szép kis
pénzt szereztünk, mindnyájan megélhetnénk munka nélkül is vígan.
Káté újra  leült a  zongora mellé,  és erősen  pedálozva játszani
kezdett.
- Vígabb  dolgot talán nem találsz, mint Aase halálát? - kérdezte
az ezredes.
- Az idegek, az idegek; nagyon, nagyon sajnálom.
Felkelt és  becsapta a  zongorát,  hogy  a  csattanásra  a  másik
felugrott.
- Nem tudom, mit csináljak Miké-kel - mélázott Káté.
- Oregonnak van rá egy jó megoldása.
- Elvágni  a nyakát, ugye - felelte Káté hidegen. - Szörnyű ember
Gregori! El  se tudom  hinni, hogy  életében még  valaha  elvágta
volna valakinek  a nyakát,  csak gondolom, abban a hiszemben van,
hogy déli  napos  hazája  természete  szerint  -  neki  így  kell
beszélnie. Nem,  Colonel mio  - utánozta Gregorit -, gyilkosságig
nem megyünk.  Maradjunk csak  a biztos  oldalon. Az  én elméletem
teljesen összevág  Mike-ével. A  minap egy  cikkét  olvastam  egy
szocialista újságban,  de az  egész  az  élethez  való  jogunkról
szólt. Hiszem,  hogy embert  nem szabad ölni. De abban is hiszek,
hogy olyanokon,  akiket  a  pénzbőség  miatt  gutaütés  kerülget,
szabad eret vágni. Még azt se tudom igazán, ebben is hiszek-e.
- Hogy  érted ezt?  - mondta  az ezredes,  és  ránézett  bozontos
szemöldöke alól.
Káté vállat vont.
- Úgy  értem -  felelte vontatottan  -, hogy sohase tudom, igazán
enyémek-e a  nézeteim vagy  talán épp  az ön  nézetei, és én csak
visszaverem őket,  mint a  tükör. Látja,  én  még  nagyon  fiatal
vagyok, de nagyon logikus eszem van, és az eszem azt mondja, hogy
tizenkilenc éves  fejjel egy  lánynak sincsenek végleges nézetei,
már mint  saját nézetei.  Talán majd  ha  huszonöt  éves  leszek,
rettenetes embernek  nézem önt,  és minderre  itt körülöttem csak
borzongva fogok gondolni.
- De  addig is  - mondta  az ezredes gyakorlati észjárással -, de
addig  is   Miss  Ali  Baba  leszel,  a  mi  kis  hadseregünk  fő
stratégája, akinek  csak az  a hibája, hogy nagyon sokat követel.
Egyébként Gregori rúgja a labdát.
Káté megvetően elbiggyesztette az ajkát.
- Gregoriban egy nagy centercsatár veszett el - mondta Káté. - Mi
mozgatja ugyan a lábát?
- Csitt,  csitt, fiam  -,  óvatoskodott  a  nagybátyja.  -  A  mi
nagyszerű barátunk  fenn van  az emeleten,  és a bűntársakról nem
ajánlatos tiszteletlenül  beszélni. Ezen  a ponton igen finnyás a
mi társaságunk, láthattad magad is.
- Milyen  különös -  tűnődött Káté  előrehajolva  és  átölelte  a
térdét. -  Tudja, bácsi,  én nem  tudok  egyenesen,  becsületesen
gondolkodni. Alig  látszottam ki  a földből,  csak  ilyen  pöttöm
kislány voltam  - mutatta  kinyújtva a  karját -,  de ha  valamit
kivántam, eszem  ágába se jutott, hogy másképp is megszerezhetem,
minthogy  elveszem   mástól.  A-lausanne-i   iskolában,   mielőtt
visszajöttem Irországba, nem volt nálam különösebb gyerek; igazán
azt  hittem,   ott  mindenki  bolond.  A  lányok,  az  apja  mind
üzletember  volt,   az  én  szememben  pedig  az  üzlet  a  lopás
valamilyen lassú módja, amelyet a törvény megenged. Gondolja csak
el, milyen  rettenetesen egyhangú  lehet  napról  napra  évszámra
dolgozni, szórakozás,  kalandok nélkül,  legfeljebb a  színházban
érez az  ember egy  kis mesterséges  izgalmat, csak  hazamenet az
úton érheti kaland.
- Én  meg még  azt se tudtam, hogy ilyen kalandok is akadhatnak -
mondta az  ezredes  a  bajuszát  húzogatva,  és  behunyt  szemmel
élvezte az égő szivar szagát.
- Pedig  akad -  bólintott rá a lány -, az ember sűrűn találkozik
férfiakkal, akik  megemelik a  kalapjukat és köszönnek: Jó estét,
Miss vagy  megkérdik: nem  találkoztunk mi  már? Nem hinném, hogy
valaha is  mondtak volna  egyebet, valamennyien a jó estét vagy a
nem találkoztunk  iskola tanítványai, és mind azt szeretné tudni,
én is arra megyek-e amerre ők.
- És  aztán? -  kérdezte mulatva  az ezredes,  óvatosan kivéve  a
szájából a szivarját, hogy nevetése meg ne ártson az egy darabban
maradó szivarhamunak.
-  Nekem  csak  egy  tapasztalatom  van  -  mondta  Káté.  -  Egy
rettenetes  kisállú   fiatalember  volt.   Mind  a   két  iskolát
megjárhatta, mert  a jó  estét  után  rögtön  megkérdezte,  merre
tartok. Megengedtem, hogy velem jöjjön. El voltam készülve valami
szörnyűségre, de  szegény feje majdnem végig az anyjáról beszélt,
meg hogy  milyen nehezen  tud kapukulcsot  szerezni. Karon  akart
fogni, de  azt már  nem hagytam,  aztán arra  kért, hogy vasárnap
találkozzunk. Közben  megismertem az egész famíliáját, az anyját,
sőt azt  a lányt  is, akit a mi barátságunk kedvéért már hajlandó
volt feláldozni.  Megtudtam a  nevét is, meg hogy ő a legügyesebb
ember az egész irodában.
-  Szeretett   volna  megcsókolni,   akármi  legyek,  ha,  nem  -
erősködött az ezredes.
- Gondolom  én is, de ő nem mondta. Csak azt mondta, hogy reméli,
nem lesz  eső és  megkérdezte, írhat-e  nekem  levelet.  Mondtam,
írhat,  de   sajnos,  elfelejtette  megkérdezni  a  címemet...  -
Egyszerre abbahagyta a históriát. - Miféle labdát rúg Gregori?
- Az a madridi história nem megy olyan simán, mint mehetett volna
- szólt az ezredes kikerülve Káté szemét.
Káté rábólintott.
- Tudom, és gondolom, Gregori engem hibáztat.
- Gregori  nem hibáztat  téged soha.  Azt hiszem,  Gregori késsel
menne akárkinek, aki csak egy rossz szót szól ellened.
- Nem  - mondta  Káté rábólintva  és a  szeme a  szemközti  falra
meredt. -  Az a madridi ügy csakugyan rosszul ment, pedig angolul
és  spanyolul  negyvenkét  íves  kézirat  adta  meg  mindenben  a
legapróbb utasításokat. Egy hónapig dolgoztam rajta, és most mind
kárba veszett,  és vele  nem sok  híján százezer  pezeta is, mert
Gregori meghittje, Senor Rahboulla úgy gondolta, hogy ő kijavítja
az én  utasításaimat és  Cordobában könnyű  szürke ruhában szállt
vonatra, mikor én közönséges fekete madrillemo ruhát rendeltem és
a lelkére  kötöttem, hogy Toledóból menjen Madridba. Tudtam, hogy
Cordobát a  francia  és  spanyol  rendőrség  megfigyeli,  azt  is
tudtam, hogy  az  idegent  figyelik.  Rahboulla  elárulta  magát,
letartóztatták és  a lánc,  amelyet a  legnagyobb gonddal  fűztem
össze, elszakadt.  Mire  pedig  megszabadult  a  rendőrségről  és
Madridba érkezett,  a Prado  Múzeum  záróráját  hat  óráról  ötre
tették, s a dolog vége az, hogy a Velasquez kép most is ott lóg a
múzeumban, mi meg százezer pezetával szegényebbek vagyunk.
Az ezredes megcsóválta a fejét.
- Csodálatos teremtés vagy, és be kell vallanom, hogy igazad van.
Istenem, mennyi  türelem kell hozzá, hogy egy tervet ilyen apróra
kidolgozzon az ember!
- Az ideális gonosztevő stratéga - felelte Káté. - Előre látja az
ellenség minden  mozdulatát  és  megelőzi.  Az  egyik  ponton  az
ellenség félrevezetésére  tesz hadmozdulatokat,  mikor  valójában
egy másik  ponton támad.  A  visszavonulás  útját  is  előkészíti
ugyanakkor, amikor  az előnyomulás tervén dolgozik. Hat hónapomba
került,  míg   az  összes   szükséges  adatokat  megszereztem  és
Rahboullának elég  volt hat  perc, hogy  felborítsa a terveinket.
Elnevette magát.
- Ha  rosszra fordul  egy ügy,  a vezért  hibáztatja  mindenki  -
mondta Káté.  - Két évvel ezelőtt Gregori egy olaszt is beavatott
egyik tervünkbe,  a nottinghami  postahivatal dolgába.  Annak  is
rossz vége lett.
- Tökéletesen  igazad volt  - sietett  kijelenteni az  ezredes. -
Tolmini agyonütötte az egész históriát.
- És valamennyiünket bele akart rántani a csávába, amikor hurokra
került -  folytatta a  lány. -  Azt hitte, azért jutott fogságba,
mert én  kelepcébe csaltam,  pedig a bolondnak megmondták, hogy a
postacsomagokhoz  nem   szabad   hozzányúlni,   míg   az   éjjeli
tisztviselők át nem veszik a szolgálatot.
- Hogy jut most ez az eszedbe? - kérdezte az ezredes kíváncsian.
- Mert  most került  ki a  börtönből, és  ő is  rúg, éppúgy, mint
Gregori.
- Temessék  el a halottak a halottakat - idézte az ezredes. - Hát
az új tervvel hányadán vagy ?
- Messzebbre  előre haladt, mint gondolnád. Már csak egy-két utat
kell még elegyengetni, egy-két előőrst eltenni láb alól és néhány
drótsövényt kell átvágni.
- Istenuccse,  neked katonának  kellett  volna  menned,  Káté!  -
kiáltotta az ezredes csodálattal.
Káté hátradőlt  a karosszéken, két kezét összefonta a feje alatt,
és fürkésző szemmel nézett az öregre.
- Maga  valamikor úriember  volt, bácsi  - mondta  ki  kereken  a
gondolatát, mire  Westhanger elvörösödött,  és ösz-szeráncolta  a
homlokát.
- De  hát, kedves  bácsi -  mentegetődzött Káté  -, a közfelfogás
szerint ön most nem úriember! Vagy az volna?
- Bizonyos  ösztönök még most is megvannak bennem - erősítette az
ezredes érdesen.
- Nyilván  arról a  nagy postarablásról  van szó,  amely csak  az
egyik rabló hebehurgyasága miatt hiúsult meg.
- Úgy rémlik, még mindig van benne úriember vonás - mondta a lány
elgondolkozva -,  mostani  bosszúsága  is  csak  ezt  bizonyítja:
nagyon zokon veszi a feltevést, hogy már nem úriember. De én csak
azt akartam  mondani, hogy  volt idő,  amikor ön más törvényeknek
engedelmeskedett, amikor  azt gondolta,  hogy a lopás gyalázatos,
csúf dolog  és a  rablás  bűntett.  Olyan  emberekkel  dolgozott,
akiknek a  szavára bizton  építhetett, és  akik  sohase  követtek
volna el becstelen vagy aljas dolgot, akik készek voltak rá, hogy
a  csatatéren   életüket  odaadják   önért.  És  olyan  embereket
vezényelt, akiknek  ugyanilyen nézetei  voltak, akik  kegyetlenül
megbüntették volna azt a katonát, aki lelép az egyenes útról, még
ha akár  olyan apró kis bűnt követett is el, amely az ön bűneihez
képest csak gombostű feje a Szent Péter kupolájához.
- Nem értem, miért feszegeted minden áron a múltat - osszankodott
az ezredes.  Még most is igen jó tartású férfi volt, ősz bajuszú,
széles vállú,  nagy, magas  ember,  és  volt  rajta  valami,  ami
senkiről se  hiányzik, aki  emberekkel korlátlanul rendelkezik és
amit ilyen emberek nem is veszítenek el soha.
- Én  csak összehasonlítom  a bácsit  magammal.  Önnek  megvan  a
szerencséje, hogy  látta mind  a két  világot.  Mondja  hát  meg,
melyik a különb?
- Hát mit gondolsz, melyik? - kérdezte az ezredes gyanakodva.
Káté eldobta a cigarettáját.
- Én  azt hiszem,  hogy ez - mondta őszintén. - Nagyon érdekes és
izgató. Eddig  ahány jó  emberrel találkoztam,  mind ostoba volt.
Gondolom, mert minden jó ember ostoba.
- Pedig  vannak jó  emberek -  mondta az  ezredes határozottan -,
akik igazán érdekesek.
- De  nem a  jóságuk miatt  - vágott vissza a lány hirtelen. - Ha
egy igazán  jó ember  népszerű, akkor  rendesen van benne valami,
ami nem  igazi jó.  Ha egy  tiszteletesnek az  a híre, hogy derék
fiú,  a   végén  rendesen   kisül,  hogy   szorgalmasan  eljár  a
sportklubba, végignézi  a boxmeccseket, részt vesz a vadászatokon
vagy más  egyebet művel,  ami a  legkisebb kapcsolatban  sincs  a
hivatalos  kötelességeivel   vagy   ártatlan   jótulajdonságainak
nyilvánulásaival. De  még mindig  nem felelt a kérdésemre: melyik
hát a különb világ?
- Ha  újra kezdhetném  az életem...  - kezdte  az ezredes  fanyar
képpel.
- Hiábavaló  beszéd ez  - mondta  a lány  nagy nyugalommal. - Nem
kezdheti újra  az életet,  hát akkor mire való ilyen lehetőségről
okoskodni? Különben  is, ha  újra kezdhetné is az életét, mostani
tapasztalatainak akkor  se vehetné  hasznát, mert  nem  emlékezne
rájuk. De ön két életet élt. Melyik hát a különb?
- Furcsa,  bogaras kedvedben  vagy ma  este  -  szólt  Westhanger
ezredes, aztán  felkelt és  elhaladt mellette  a  kandallóhoz.  -
Tanultál te vallást? Vagy más effélét?
- Melyik  a különb?  - kérdezte  Káté konokul.  - Mi  jobb,  élni
szabadon,  mint   szabad  tolvaj   vagy  a  becsületesség  ostoba
béklyóiban sínylődni?
- A lelki nyugalmunk kedvéért jobb a becsületes élet. Az embernek
nincsenek  álmatlan  éjszakái,  kegyetlen  aggodalmai,  amelyeket
minden lelki  erőnkkel el  kell fojtanunk,  valahányszor ajtónkon
kopogtatnak.  Akkor  nem  kell  a  rendőrségtől  félni,  se  azon
tépelődni, ugyan mit hoz a másnap.
- Csakugyan!  - mondta Káté és csúfondárosan az ezredesre nézett.
-  Becsületes   emberek  csakugyan   soha  nem   szereznek  ilyen
tapasztalatokat?  Becsületes   emberek  nem   csinálnak,  teszem,
adósságokat, és  nem reszketnek a pénzbeszedő jöttére? Elöregedő,
becsületes tisztviselők  nem ijedeznek-e,  valahányszor a főnökük
elgondolkozva néz rájuk?
Az ezredes megfordult, csak félvállról dörmögte.
- De  ha minden  kérdésre kész  feleleted van, nem fér a fejembe,
mit nyűgösködsz  másokon. Megvan  a jó  és rossz  oldala  mind  a
kettőnek.
A lány nyugtalan kedvében volt. Felugrott, odament a kis ablakba,
kinyitotta a  kis kukucskálórést,  és  kinézett  a  már  sötétedő
utcára. Aztán  kis íróasztalához  ment a kandalló mellett. Leült,
egy  darabig  írt,  aztán  hirtelen  letette  a  tollat  és  újra
felugrott.
- Már megint kérdezni akarsz valamit - látta előre az ezredes.
- Csak egyetlen egyet szeretnék kérdezni.
- Jó, tűz! - morogta bosszúsan az ezredes.
- Volna-e  valami, aminek  a  kedvéért  elhagyná  a  pályáját  és
kétségtelen tehetségét, amint az esküdtbíró mondta szegény jó Mr.
Mulberrynek, jobb ügynek szentelné?
- Lenne:  a vagyon - felelte minden gondolkodás nélkül az ezredes
-,  ha   lenne  elég   vagyonom,  amely   csinos  kis  jövedelmet
biztosítana. És  most újra  kijelentem, Káté,  hogy te meg én már
nagyon szépen megtehetnénk, hogy hátat fordítanánk ennek a...
Káté a szavába vágott.
- Ez  tisztán csak  anyagi ok - vetette ellen. - De van-e más is,
lelki vagy erkölcsi?
- Ugyan! Hogy lehet ilyen bolond kérdéseket feltenni?
- Mert  néha azon  tűnődöm, milyen  befolyás tudna  engem a másik
útra téríteni.  Az emberek véleménye? Nem, mit gondolnak rólam az
emberek, azzal nem törődöm. Tudom, hogy java részük bolond, akkor
hogy lehetnének  befolyással rám?  A vagyon?  Nem, mert  ha olyan
gazdag lennék is, mint akár Dárius, akkor is tovább haladnék ezen
az úton  a sport kedvéért. Büntetés? Az se, mert minden időm arra
használnám fel,  hogy leszokjak  azokról a  hibákról, amelyek  az
elfogatásomhoz   vezettek.    Attól   tartok,    bácsikám,   hogy
javíthatatlan vagyok...  Most pedig  megyek öltözni  - mondta  az
ajtó felé indulva.
- Elmégy? - kérdezte az ezredes nagyot nézve. Káté rábólintott.
- De Gregori...
- Gregori  várhat -  felelte Káté  -, és  Gregori  terhemre  van.
Mindig udvarolni próbál.
- És  ez olyan  csodálatos? -  vetette fel  a kérdést  az ezredes
ravaszul.
- Csodálatos, mennyire untat - felelte Káté. Kinyitotta az ajtót,
de hátrahőkölt. A legudvariasabb gavallér, Gre-gori állt előtte a
legnagyobb tisztelettel. Káté hidegen végignézett rajta.
- Hallgatódzott? - kérdezte Káté.
- Senorita! - felelte Gregori méltatlankodva.
Káté elnevette  magát és  kilépett. Gregori  utánanézett,  míg  a
lépcsőn felmenet  a fordulónál  el nem  tűnt a  szeme elől, aztán
becsukta az ajtót és az ezredeshez ment.
- A mi kis barátunk nagyon keményen viselkedik velem - mondta, de
a legkisebb malícia sem volt a hangjában.
- Különös teremtés - felelte az ezredes a fejét csóválva.
- Csakugyan  különös teremtés  - ismételte  Gregori is  -, igazán
különös.
Megsimogatta kis fekete bajuszát.
- Engem nem szeret, annyi szent.
- De hát szeret-e akárkit is? - felelte rá az öreg.
- Gondolom,  önt  -  mondta  mosolyogva  a  spanyol.  Az  ezredes
kétségbeesetten rázta a fejét.
-  Nem   tudom  -   felelte.  -  Mennyire  visszájára  fordult  a
helyzetünk!
A spanyol leült arra a székre, amely Káté után üresen maradt.
- Tudom,  most mire  gondol -  bólogatott. - Néhány évvel ezelőtt
Káté még engedelmes gyermek volt, mindaddig, amíg meg nem tanulta
a mi törvénykönyvünket. Ma meg ő az egész helyzet ura, zsarnoka.
Ügyesen  cigarettát  sodort,  megnyalta  a  papír  szélét,  és  a
mellényzsebében gyufa után kotorászott.
- A mi Kate-ünk csupa agyvelő - mondta ámulattal -, de a szíve...
Pfű! -  Nagy füstfelhőt  fújt maga  elé,  mintha  avval  is  csak
nyomatékosabbá akarná tenni a gondolatát.
- Energiája határtalan - folytatta tovább. - Néha már azt hiszem,
veszedelmes valamennyiünkre,  de  ha  mindent  fontolóra  veszek,
lehetetlen azt  hinnem, hogy  valaha is az lesz ránk. Utóvégre is
az ő  munkája csak  a terv.  A végrehajtás  minden gondja-baja  a
mienk, a terv azonban olyan tökéletes, hogy sehol sincs rajta egy
hajszálnyi rés  se. A  legapróbb részletig, az utolsó másodpercig
kiszámítja az  akció idejét.  Sohase téved. Igen, Rahboulla és én
voltam a hibás, hogy belebuktunk. Mit is mondott rám? Hogy center
vagyok. - Halkan nevetett.
- Nagyon  fiatal még  - mondta  az ezredes  mentegetve  -,  és  a
beszéde is egy kicsit talán nyers; nagyon sokat beszél.
- Csinos  nő sohase beszélhet sokat - mondta az udvarias Gregorí.
- Gondolkozhat  sokat, de  beszélni keveset  beszél. Olyan ember,
aki  beszél,   kivilágított  házhoz   hasonlít,  amelynek  minden
függönyét felhúzták,  minden ajtaja nyitva és az ember tudja, hol
van. Most pedig, colo-nel mio, mennyire jutottunk az új tervvel?
Az ezredes  egyik kezében  egy könnyű  széket, a másikban egy kis
asztalkát vitt oda, ahol a spanyol ült; belső zsebéből kivett egy
nyaláb írást,  és néhány  perc múlva  a két  férfi a feje búbjáig
belemerült egy páratlan, elképesztő terv megbeszélésébe, amelynél
vakmerőbb még nem termett a Bűn utcában.


Ötödik fejezet
EGY KIS TÁNCOSNŐ

A Sebő  Club éttermeiben  csak úgy  nyüzsgött a  sok vendég, mert
ebédidő volt, és most ezt az éttermet kapták fel a legjobban. Aki
és ami  a társadalomban, az irodalom és a színházak életében csak
szép  volt,   elegáns,  híres  és  ragyogó,  az  mind  itt  adott
találkozót.  Az   egyik   asztalnál   egy   miniszter   ült   kis
társaságával;  a   szomszéd  asztalnál  egy  nagy  színpadi  revü
színésznője ragyogott;  egy  derbigyőztes  versenyparipa  gazdája
háttal ült  egy híres  radikális politikusnak.  Egy nagy  londoni
napilap szerkesztője  egy szempillantásra  megláthatott, még csak
fordulni se kellett hozzá, egy híres orvost, egy felsőházi tagot,
az egyik színház táncosnőjét és egy kupiéénekest.
A nagy  étterem fényben  fürdött. A  kis asztalok  olyan szorosan
voltak egymás mellett, hogy még a pincéreknek is alig maradt hely
a mozgásra:  az isteni  gondviselés valami titokzatos kegyelméből
lehetetlen  szűk  utakon  surrantak.  Az  egyik  sarokban  lármás
zenekar játszott,  de  nem  tudta  elborítani  a  fel-felcsendülő
kacagást,  a   vígan  mulatozó  társaságok  tompa  morajba  folyó
beszédjét.
A kis  előcsarnokban egy nagyon magas, karcsú fiatalember tartott
befelé. Arcáról  lerítt a szomorú lemondás; leolvasható volt róla
a pontatlan vendég ékesszóló históriája. Csinos arcú, rózsás képű
fiú volt.  Arckifejezése semmitmondó, ürességét nem enyhítette az
se, amikor a jobb szemére csippentette aranykeretű monokliját.
E pillanatban  az üvegajtó  feltárult és  nagy sebbel-lobbal  egy
lány sietett hozzá, és felé nyújtotta kesztyűs kezét.
- Végtelenül sajnálom, hogy elkéstem, Reggie - mondta kedvesen.
- Ha  egy órát  vagy ötöt késik, vagy akár egy egész napot is, én
boldogan várok  magára, Miss  Flemming  -  mondta  a  fiatalember
lelkes rajongással.
A kislány úgy mosolygott rá, hogy a fiatalembernek szédült tőle a
feje.
- Nem  haragudnék meg akkor se, ha egyszerűen csak Verának szólít
- folytatta a lány.
A fiatalember  még jobban  kivörösödött, köhécselt, ötölt-hatolt,
kesztyűs ujját magas gallérja mögé dugta az álla alatt, leejtette
szeméről a monoklit, majd újra feltette, közben nem telt több idő
négy másodpercnél, ami világosan mutatta éktelen zavarát.
- Azt  hiszem,  van  foglalt  asztala  -  mondta  a  lány,  mikor
visszatért a ruhatárból.
-  Hogyne!   -  felelte   a  fiatalember,  majd  egy  pillanatnyi
gondolkodás után újra megismételte: - Hogyne.
Szelesen végigkalauzolta  az asztalok serege között, mert amilyen
karcsú volt,  versenyre kelhetett volna a legügyesebben elsurranó
pincérrel is.  A kislányt  elvezette egy  sarokasztalhoz, amelyet
elleptek a  virágok. Minden  fej feléjük  fordult, szúrós  szemek
szegeződtek a  kis párra, sokan mosolyogtak, de a pillantásokban,
a megfigyelő  neme szerint, más nem volt, mint néma csodálat vagy
kíméletlen bírálgatás.
- Reggie Boltover - mondta egy fiatalember kissé távolabb.
- Ki az a Reggie Boltover? - kérdezte a társa.
- Egy  fiatalúr, akit  laza kötelékek  fűznek egymillió fonthoz -
hangzott a lakonikus jellemzés.
A lány  arca ragyogott,  mosolya szinte  egy pillanatra se hagyta
el, Reggie  szeme pedig,  aki félősen  tekintgetett  barátnőjére,
csupa csodálat és gyönyörűség volt.
- Ez  hát a Sebő étterem - mondta a lány. - Nem valami rossz hírű
hely ez?
Reggie Boltover megrökönyödött arccal nézett rá:
- Kedves  Miss... Kedves  Vera -  mondta -,  mit gondol, elvinném
magát egy ilyen helyre?
A jó  Reggie nem  volt valami  fényes társalgó, de a szíve tiszta
volt. Egy  cseppet se  volt gonosz,  gonoszsága kimerült  abban a
naiv hitében,  hogy ő  veszedelmes  férfi.  Egy  este  véletlenül
találkozott a  lánnyal.  Egyik  barátja,  aki  bejáratos  volt  a
színházba, előadás  után bevitte  a színfalak mögé egy kedves kis
barátnőjéhez, akit  el akart  vinni vacsorázni.  A barátnő  a kis
táncosnők jószívűségével bemutatta nekik Vera Flemminget, aki nem
régóta volt tagja a balettkarnak. Együtt vacsoráztak, Vera nagyon
kedves volt  Mr. Reggie Boltoverhez, aki megkérte a lányt, menjen
vele sétálni  a Temze  partjára.  Reggie  a  kislány  nyilvánvaló
okossága, kedvessége  hatása alatt  egész komolyan  arra gondolt,
hogy  bemutatja  az  anyjának,  ami  nyilván  azt  mutatja,  hogy
belebolondult a lányba.
A  táncosnők   szakasztott  olyanok,  mint  a  boltilányok,  csak
szeretik a  kaviárt és  az őszibarackot.  Semmivel se rosszabbak,
mint társaik,  csak az  az egy különbség van közöttük, hogy a kis
táncosnők nagyobb  területen csíphetnek  fel kövér  szemet  és  a
kiválasztott anyagi  helyzete előnyösebb. A boltilány elfogadja a
meghívást egy  kis teaházba  is, de a táncosnő már a Ritzbe megy.
Mind a  kettőt egy szenvedély emészti: jobbnál jobb falatokra fáj
a foguk, amelyeket nem nekik kell kifizetni.
Reggie  Boltover  ismert  az  étteremben  mindenkit,  és  egy  jó
félóráig sorra  mutogatta a  főváros nevezetes urait és hölgyeit,
Vera  Flemming  meg  érdeklődve,  ha  nem  is  nagyon  lelkesedve
hallgatta.
- Jobb  szeretném, ha  magáról beszélne  - mondta  a lány -, maga
sokkal érdekesebb.
- Ó dehogy - felelte Reggie halk nevetéssel -, dehogy.
- De igen, csakugyan, maga érdekesebb - mondta komolyan a lány.
- Ugyan - mondta Reggie -, dehogy!
Élete,  amint  őszintén  beismerte,  bizony  nagyon  egyforma  és
unalmas. Egyebet  se tesz,  mint aláír  néhány  csekket,  kifizet
néhány adósságot,  találkozik  néhány  barátjával  és  "ennyi  az
egész" - mondta Reggie.
- Nagyszerű  lehet, ha  az embernek  pénze van  - mondta  a  lány
elmélázva. - Nagyon nehéz elképzelnem, milyen érzése lehet annak,
aki másoknak parancsol ahelyett, hogy neki parancsolnának.
Ezt bizony nehezen tudta volna elképzelni Reggie Boltover is, aki
világéletében se  parancsolt soha.  és egy  szóval se  mert volna
ellentmondani a  sok gyárigazgatónak  és vezérigazgatónak, akiket
még apja  nevezett ki  a Boltover-vállalatok élére. Búsan gondolt
már nemegyszer arra, mi lesz, ha egyszer neki kell kézbe vennie a
vállalatok vezetését.  Valahogy zavarosan úgy érezte, hogy előbb-
utóbb minden  igazgatója  meghal,  és  kusza  módra  eltöprengett
rajta, ugyan  ki lép  a helyükbe.  Úgy gondolta, hogy elmegy majd
egy állásközvetítőhöz,  és annál  rendel majd  új igazgatókat. Az
soha  egy   pillanatig  se   jutott  az   eszébe,   hogy   puszta
parancsszavára  a   földből  teremnek  igazgatók  és  más  vezető
személyek.
- Mert  hát tudja  - magyarázta  -, soha senkinek nem mondom, mit
tegyen.  Tudja,   nem  is   igen  látok   senkit.   Természetesen
jelentéseket tesznek nekem, meg minden és van egy emberem, aki el
is olvassa  őket, így  aztán minden  a legnagyobb rendben van. Én
csak aláirom  a csekkeket,  találkozom néhány  emberrel, ennyi az
egész.
A táncosnő  meleg érdeklődésének  a hatására  egy kicsit megeredt
Reggie nyelve, és bebizonyította, hogy mégse olyan tájékozatlan a
dolgokban, mint  mondta. Mert például tudta, hogy a vasművek és a
hajógyár, amely  még mindig  az apja  nevét viselte,  "irtó  nagy
hasznot" hoz  minden évben,  viszont egyéb  üzemek meg  semmit se
keresnek.
Egyik üzletükről  nagy keserűséggel  beszélt, de csak azért, mert
az apja  is hasonló elkeseredett hangon beszélt róla, amíg élt. A
Boltover Cement  Művek dolgában csak az az egy volt a vigasztaló,
hogy nem  volt igazgatója  és  onnan  nem  érkezett  jelentés.  A
vállalat  oly   nagy  veszteséggel  dolgozott,  hogy  az  idősebb
Boltover  utolsó   lehelle-téig  azon  igyekezett,  hogy  a  neve
kikerüljön a vállalat tulajdonosainak sorából.
- Tudja,  rossz cementet gyártott. Tudja, hogy készül a cement? -
kérdezte.
- Nem, de szeretném tudni - felelte a lány ragyogó szemmel.
- Hát  - kezdte  Reggie és  szétnézett az asztalon, nem találna-e
rajta valamit,  amivel illusztrálhatná az előadást - hát áskálnak
a  folyó   fenekén,  aztán   kivesznek  belőle   valami  vacakot,
bedobálják egy kutyakocsiba, aztán belefordítják a tűzbe, a végén
kiszedik, valamit  hozzáadnak és  már kész  is van.  Ez a cement.
Csak az volt a hiba, hogy a mi cementünk nem volt cement.
- Nagyszerű - álmélkodott a lány. - Ezt nem felejtem el soha.
- Természetesen  nekünk is  nyitva a  szemünk - folytatta Reggie,
aki most már egész szépen belekerült a beszéd kerékvágásába -, és
a napokban alighanem kerül is majd a horogra egy pasi...
-  Tessék?   Micsoda?  -   kérdezte  a  lány  álmélkodva.  Reggie
elvörösödött, és igen kellemesen érintette, hogy
a lány milyen jól nevelt: azt se tudja, mi a pasi.
- Bocsássa  meg ezt  a közönséges  beszédet,  miss...  Vera.  Azt
akartam mondani, hogy majd találunk rá vevőt. Egyszer már majdnem
eladtam az  üzemet tízezer  fontért és  aznap, mikor a szerződést
alá kellett volna írni, szegény fejét bevitték a bolondok házába.
A szegény  öreg, ezért  akarta  megvenni  a  mi  cementgyárunkat.
Komikus, nem gondolja?
- Tudja - mondta egyszerre csak Mr. Boltover - tudja, mikor akkor
éjjel találkoztunk  a színházban,  nem  is  gondoltam,  hogy  így
magára találok.
A lány ártatlan csodálkozással nézett rá.
- Igazán?  - kérdezte hitetlenkedve, mintha a gondolat csak ekkor
ötlött volna  eszébe először.  Majd tűnődve folytatta: - De én is
azt hiszem, nem gondolt rá.
- Nem  is gondoltam, hogy magával találkozom - ismételte újra Mr.
Boltover, aki,  ha véletlenül  kimondott egy  épkézláb  mondatot,
kegyetlenül    belekapaszkodott,     és    ta-pogatódzó    elméje
végigóvakodott  mellette,   míg  végre  eszébe  jutott  az  újabb
gondolat. -  Nem, csakugyan  nem gondoltam  rá,  hogy  találkozom
magával, de  igazán örülök.  Azt hiszem,  a barátnőjének, annak a
fiatal hölgynek  oly sokkal tartozom érte, hogy sohase róhatom le
a hálámat.
Csupa megható érzelmesség volt ez a beszéd.
"Az a  fiatal hölgy",  Reggie barátjának kis balerinája, épp most
az étterem  egy  másik  sarkában  üldögélt  a  barátjával,  és  a
színházi hétköznapok ügyeiről csacsogott.
- Vera  az új darabban természetesen még nem szerepel - mondta. -
Azt hiszem, eddig még sohase lépett fel színpadon.
Rámosolygott Verára,  bólogatott felé,  mert e  pillanatban  Vera
éppen arra nézett.
- Nagyon csinos kislány - mondta a fiatalember.
- Igen  ? Csakugyan  - ismerte  el  a  lány  is,  de  érdeklődése
egyszerre elpárolgott új barátnője iránt.
Hanem a  zsúfolt étteremben  volt valaki, az egyik pincér, aki ha
csak egy  szabad perce volt, egyre a lányt és a barátját leste. A
nagy  figyelésben   egyre  útjába   akadt  a   többi  sürgő-forgó
pincérnek,  akik   hullatták  is   rá   az   áldást   csőstül   a
legválogatottabb   nápolyi,    szicíliai    vagy    mont-martre-i
választékos nyelven. Ez az ember két éve várt ilyen alkalomra, és
most azt  se tudta,  hova legyen  örömében, hogy az ég jóvoltából
ilyen remek alkalma nyílik a bosszúra.
Amint az  éjjel telt-múlt,  a terve  is mind határozottabb alakot
öltött. A  következményekre rá  se hederített, csak arra gondolt:
most itt  a jó alkalom. Az első alkalmas pillanatban kisurrant az
ajtón, lesietett  a zsúfolt  konyhába,  majd  kiment  a  szomszéd
húsraktárba,  és   ott  hűvös  boltozat  alatt  megtalálta,  amit
keresett:  egy  hosszú,  vékony  kést.  Megvárta,  míg  az  egyik
mészároslegény hátat  fordított, elcsente a kést és a ruha ujjába
dugva keresztülsietett  a konyhán.  Eleresztette a füle mellett a
főszakács kérdéseit,  és egyszerre újra ott volt a meleg, világos
étteremben.
Nem volt vesztegetni való ideje.
A mészároslegény  bármelyik pillanatban  rájöhet a lopásra, akkor
pedig a  tolvajt lefogják  és kivallatják,  mit akart  a  késsel.
Megindult tehát  az éttermen  keresztül arra,  ahol Mr.  Reginaid
Boltover ült szép társnőjével.
Reggie azt hitte, hogy az ember üzenetet hoz neki, de Vera rögtön
észrevette a  rossz szándékot,  amikor a közeledő arcát meglátta.
Odavetette  magát  Reginaid  Boltover  mellére,  mikor  a  pincér
szúrásra emelte  a kezét.  Még látta,  mikor a  kés  megcsillant,
aztán lehunyta a szemét. Majd dulakodás robaja hangzott, és mikor
újra kinyitotta  a szemét, látta, hogy a bosszúra szomjas férfi a
földön  hever,   és  Michael   Pretherston  a   lábát  ráfeszítve
érdeklődéssel vizsgálja a kést.
A  lány   szeme  találkozott   a  rendőrtiszt   pillantásával  és
rámosolygott, de  mosolya nem  szívből jött, csak erőltette, mert
mikor  Michael   lehajolt  hozzá,   a  lány   hallotta  meglepett
csipkelődését:
- Káté! - suttogta Michael -, én csak mindig összeakadok magával!


Hatodik fejezet
KÁTÉ LÁTOGATÓBA MEGY

"Folyó hó  15-én, este  kilenc óra  negyven perckor  a Sebő  Klub
éttermében voltam.  Az étterem  tele volt vendégekkel, köztük Mr.
Reginaid Boltover  és vele  egy lány,  aki Miss  Vera Flemmingnek
mondta magát,  de valójában  Káté  Westhanger  volt.  Kilenc  óra
ötvenkét perckor  egy olasz,  név szerint  Emilio Tolmini, aki az
étteremben mint  pincér van  alkalmazva, késsel  le akarta szúrni
Káté West-hangert,  de mielőtt  merényletét végrehajthatta volna,
lefogatott és  őrizetbe vétetett.  A dulakodás folyamán állítólag
megsebesült, mire engedélyt kapott, hogy a konyhába vigyék és ott
a sebét  bekössék.  Sajnálattal  jelentem,  hogy  onnan  sikerült
megszöknie. Tolmini  különben büntetett  előéletű.  A  Bűn  utcai
banda egykori  tagja és  nyilván valamely  képzelt vagy valóságos
sérelemért akart bosszút állni a lányon."
"Mr.     Boltovert      egy     szóval     se     figyelmeztettem
társnőjénekjellemére, de  utólag ismételten meglátogattam a Pica-
dillyn levő  palotájában, mindenkor  azzal az  ürüggyel,  hogy  a
meghiúsult  merényletről   felvilágosításokat  kérjek  tőle;  így
megtudtam, hogy egy színházban ismerkedett meg a lánnyal, aki ott
kis ideje  táncosnő volt.  Nyilván messzire nyúló terve lehet Mr.
Boltoverrel, de  mi, teljesen  homályban van. Mr. Boltover nagyon
vagyonos ember,  és idővel  szükséges lehet óvatosságra inteni; e
pillanatban még  vállalom a felelősséget azért, hogy egyelőre nem
figyelmeztettem."
Michael   Pretherston    befejezte    a    jelentést,    aláírta,
összehajtotta,  beletette   egy  hivatalos   borítékba,   amelyet
megcímzett a  főnökének. Szerencsére  még éppen  találkozott vele
mikor kifelé indult a hivatalból.
- Azt  hiszem, nagyon  helyesen cselekedett - mondta T. B. Smith,
miután  végighallgatta   a  históriát.   -  Ugyan  milyen  tervet
forgathat most  a fejében?  Kirendelek egy  embert, akinek  egyéb
dolga se lesz, mint kideríteni ezt az ügyet.
- Hadd legyek én az az ember - ajánlkozott Michael készségesen.
T. B. Smith az ajkát biggyesztette.
- Nagyon  értékes ember  ön erre  a munkára, Michael. A végén még
kisülhet, hogy  az egész  nem  egyéb,  mint  egy  közönséges  kis
balerinaregény.
- Káté  nem ilyen kis balerina típus - jegyezte meg Michael. - Ha
ez az  ügy szerinte  elég komoly arra, hogy a maga személyében is
részt vegyen benne, akkor nekem is elég komoly lesz.
T. S. Smith egy pillanatra elgondolkozott.
- Jó,  legyen meg  a kívánsága,  vegye a  kezébe  ezt  a  munkát.
Amennyire csak  tudja, végezze  egyedül, mert  nincsen felesleges
emberem. De  velem mindig  tartsa fenn  a kapcsolatot; ha ezek az
emberek dologhoz  látnak és  szemmel tartják magát, jó lesz résen
lenni.
És újra tétovázott.
- Az  az átkozott  Káté!  Gondolom,  azóta  már  kiadta  annak  a
fagylaltosnak a személyleírását?
T. B.  szótárában csak  fagylaltos néven  szerepelt minden  olasz
gonosztevő. Michael rábólintott.
- Jó,  hát sok  szerencsét -  búcsúzott tőle a főnöke. - De aztán
vigyázzon.
Mikor  a   fiatalember  elment,   T.  B.   Smith  odaintett   egy
rendőrtisztet, aki éppen arra ment el.
-  Ez  a  munka  éppen  magára  vár,  Barr.  Tartsa  szemmel  Mr.
Pretherstont, és ne veszítse szem elől.
A megszólított tisztelgett, és elsietett a dolgára.
Michael vígan  ment az  útján. Legjobban  az ilyen megbízatásokat
szerette. Főnökének  nem  mondta  el  minden  gyanúját.  Kate-nek
nagyarányú tervei  voltak: magassági  repülő volt,  most  egy  új
magassági  rekordra   indult  -  ezt  Michael  megérezte.  Valami
kapcsolat volt  lord  Flanbo-rough-nál  töltött  egy  hónapja  és
Reggie Boltoverrel való nagy barátsága között. Arra gondolt, hogy
a  lány   már  akkor   találkozott  Boltoverrel,   amikor  még  a
Flanborough házban  dolgozott. Bizonyosra vette, hogy a lány mint
titkárnő a lord palotájában lakott, pedig tévedett. Másnap reggel
már maga  is tudta,  amikor telefonon  felhívta a  lord házát  és
beszélgetett a  kulcsárral. A fiatal titkárnő az egész idő alatt,
míg a  Felton házban  működött, délután  négy órakor eltávozott a
palotából.
Néhány perces beszélgetés a színházi rendezővel elég volt, és már
tudta, hogy  a lány  sohasem vett  részt a reggeli próbákon és az
egyik déli  próbán is  hiányzott. Michael Káté haditervének ezt a
részét elég  világosan látta.  A lány  kémeitől megtudhatta, hogy
Boltovernek van  egy ismerőse,  akinek  a  barátnője  táncosnő  a
színházban.  Kate-nek   nem  volt   egyéb  szándéka,   mint  hogy
összebarátkozik ezzel  a lánnyal,  aki aztán  önkéntelenül eszköz
volt arra, hogy összeismerkedjék Reggie-vel.
A rendőrtiszt  nagyon jól  tudta, hogy ez nem véletlen ismeretség
volt. Amennyire  tőle telt,  végigjárta Káté  haditervének minden
girbe-gurba ösvényét.  Egy délután meglátogatta Mr. Reginaidét is
az irodájában.
Reggie elméleti  érdeklődése igen  sokoldalú volt.  Névleges feje
volt  jó  tíz  különféle  nagy  vállalatnak,  amelyeket  az  apja
alapított.  Gyakorlatban   azonban  a   legtöbbjükhöz   alig-alig
konyított, némelyikről pedig nem tudott semmit.
- Remélem,  a hölgy  nem rémült meg? - kérdezte Michael tettetett
aggodalommal.
- Ó nem rémült meg, nem - felelte Reggie hevesen rázva a fejét. -
Nem ijedt  meg egy  cseppet se.  Természetesen egészen  más  lett
volna a  dolog vége, ha egyedül lett volna; de miután velem volt,
természetes, hogy... Hm, hogy-is...
- Természetesen.
- Nem,  nem ijedt  meg -  folytatta Mr. Boltover - igazán, nagyon
hideg maradt,  csodálatosan hideg.  Még nem  láttam  senkit,  aki
ilyen hideg tudott volna maradni.
- Ha legközelebb találkozik vele, lesz szíves megemlíteni előtte,
hogy érdeklődtem utána.
- Nagyon  szívesen, minden  bizonnyal megmondom  neki. -  De  egy
pillanat múlva hozzátette: - Ha találkozom vele.
- Bocsásson  meg az  indiszkrét megjegyzésért, de úgy látszott, a
kislány nagyon  érdeklődött  minden  iránt  -  biztatta  a  szóra
Michael a jó Reggie-t.
- Tökéletesen  igaza van,  ez igen találó jellemzés rá. Csakugyan
nagyon érdeklődött minden iránt.
- Az  embernek nagyon  jól esik,  ha olyanokkal  találkozik, akik
érdeklődnek a dolgai iránt - folytatta Michael ártatlan képpel. -
Én még  sohase találkoztam  senkivel,  aki  érdeklődött  volna  a
dolgaim iránt. És ön?
- Ó,  én se  soha - felelte Mr. Boltover riadtan, mintha a puszta
gondolat is  kegyetlenül fájt  volna neki, hogy valakit, aki az ő
dolgai iránt érdeklődne, elriasztanak. - Én se soha.
- Az  természetes, hogy  az  ön  bonyolult  ügyeit  nem  is  igen
érthette meg - mosolygott Michael. - Hiszen ezer felé ágaznak.
- Én  bizony nem  tudom -  tétovázott Reggie.  - Nem vagyok olyan
biztos benne,  hiszen olyan  éles eszű fiatal hölgy. A dolgaimról
beszéltem neki,  mikor az  a szörnyű  merénylet történt, és olyan
nyugodt maradt,  hogy aztán tovább is beszélgetett. Mármint az én
ügyeimről. Gondolom,  ez igazán  ritka esete a hidegvérnek. Éppen
ma  beszéltem  róla  az  egyik  igazgatónknak,  aki  ezt  meg  is
jegyezte. Amikor  hazakísértem, sok  mindent beszélt magáról. Meg
minden. A nagyapja nagyon gazdag ember. Ezt nem tudtam.
Michael mondhatta  volna, hogy ezt ő se tudta. De azt tudta, hogy
egy vigyázatlan  közbeszólás egy pillanat alatt kiapaszthatja Mr.
Boltover ékesszólásának a forrását.
- Nagyon  intelligens lány - csapongótt Mr. Boltover. - Ah, igen,
az előbb  a nagyapjáról  beszéltem... Nagyon  gazdag ember. Ő azt
gondolja, hogy a nagyapja megvehetne a mi egyik üzemünket. Nagyot
néztem. Hogyisne, sohase hittem volna, hogy pénze is van, mikor a
balettkarban táncol.  Remélem, nem  voltam indiszkrét  - kérdezte
nyugtalanul -  meglehet, ön  nem  is  tudta,  hogy  Miss  Vera  a
színpadon szerepel.
- Ó dehogynem tudtam - felelte Michael mosolyogva -, ön nem árult
el semmi titkot, Mr. Boltover.
- Igazán,  nagyon örülök - felelte a másik megkönnyebbülve. - Mit
is mondtam a nagyapjáról? Igen... Gondolom, eladhatom neki azt az
üzemet. Bár  nem szeretek  megválni a  gyáraimtól. Már  egy sereg
kitűnő ajánlatot  visszautasítottunk...  Pedig  ez  csak  pusztán
szentimenta-lizmus.
- De ez a gyár talán nem hoz hasznot.
- Bizony  nem, egy  cseppet se.  Semmiképpen  se.  De  azért  nem
szeretünk  megválni   tőle.  Természetes.  Hanem  én  összevissza
beszélek  vevőkről,  akik  szerették  volna  megvenni  és  mindig
elmondok egy  bolond históriát  egy őrültről...  De hát  nem igaz
belőle egy szó sem.
Michael sohase hallotta erről az őrültről azt a bolond históriát.
Ő Káté tervbe vett vásárjáról szeretett volna mindenáron adatokat
kihúzni, de  nem boldogult.  Mr. Reggie  Boltoverbe nagyon  kevés
szorult  az  igazi  üzletemberből,  de  egyet  megtanult  és  jól
megtanulta: a  hallgatás művészetét.  Néhai atyja szokta mondani:
ha soha  nem nyitod  ki a szád, senki se tudja meg rólad, Reggie,
mekkora szamár  vagy. És  az üzleti  ügyekben  Reggie  kegyeletes
szívvel mindig megtartotta ezt a parancsot.
Mi volt a lány szándéka?
Michaelnek  elakadt   a  lélegzete,   ha  rágondolt.  Különös,  a
legkézenfekvőbb gondolat  sohasem merült  fel a lelkében, vagy ha
fel is  merült, egy  pillanatnyi habozás nélkül elvetette. Kate-t
nem olyan  lánynak nézte,  aki mulatságot  találna abban, hogy ha
még olyan  haszna volna is belőle, egy gazdag fiatalembert magába
bolondítson és  elvetesse magát  vele. Kate-nek nem volt szüksége
pénzre, neki  csak az izgalom kellett. Ez az ő életének a veleje.
Akkor találkozott  vele először,  amikor még  a rendőrség külügyi
osztályán dolgozott;  akkor ismerkedett meg a lánnyal, amikor egy
diplomáciai futár  utazótáskája a csatornán való áthajózás idején
titokzatos módon  eltűnt, pedig  valósággal rá  volt béklyózva  a
futár karjára.  Akkor érdeklődött  is a lány iránt, de csak olyan
felszínesen, mert  akkortájt csak  elhamarkodott ítéletet formált
róla. Csak  később nyert tisztább képet a lány jelleméről, amikor
a nagy  óceánjáró Muranic  páncéltermét feltörték, huszonöt doboz
gyémánt eltűnt  az óceánon,  és rá bízták a nyomozást, amelynek a
vége Westhanger  ezredes súlyos börtönbüntetése lett. Ezt a képet
utóbb valamelyest módositotta. de főbb vonásaiban nem változtatta
meg többé.
Michael a  Baker Street  közelében lakott egy jókora házban, ahol
rendőrtiszti rangjához képest nagyon is előkelő szállása volt. De
privát jövedelme,  amelyet anyai  nagyanyja  után  való  öröksége
biztosított  neki,   megengedte,  hogy   igen  kényelmes   lakást
tarthasson, bár  egyébként egyszerű ízlése volt, akinek nincsenek
különös szeszélyei. Mikor hazatért, majdnem nyolc óra volt. Amint
belépett az  előszobába, elképedve  látta, hogy  inasa ünneplőben
siet elébe és indulóban van.
- Hát  maga, Beston,  hova megy?  - kérdezte  meglepődve. Az inas
boldogan lekapta a kalapját.
- Megyek  a színházba,  sir, és  köszönöm szépen  a  jegyeket.  A
szakácsné már  tíz perccel  ezelőtt  elment,  és  én  csak  azért
maradtam itthon, hogy egy kis rendet teremtsek a szobában.
- Hát  a szakácsné már vagy tíz perccel ezelőtt elment? Jó. Hát a
jegyeket mikor kapták meg?
- Vagy  egy órája.  Nagyon köszönjük,  hogy megsürgö-nyözte, sir,
hogy jegyeket kapunk.
Michael csendesen nevetett.
- A  maga nagy  meglepetése zokon  esik nekem,  Beston.  Ilyesmit
megtettem már  máskor is.  Mellesleg, helyesen volt írva a neve a
sürgönyön?
- Azt  hiszem, igen  - felelte  az  inas  meglepődve.  Kotorászni
kezdett   a   zsebében   és   végre   előhúzta   a   narancsszínű
sürgönyblankettát:
"Ma estére  küldök  két  színházjegyet.  Reggelig  kimaradhatnak.
Pretherston." Beston holmi nehézségekre gyanakodott.
- Azt hiszem, nincs semmi baj - mondta nyugtalankodva.
- Nincs semmi a világon - felelte Michael jókedvűen rábólintva. -
Engem pedig ne várjanak meg, csak nagyon későn jövök haza.
Azzal felment a szőnyeggel borított lépcsőn, benyitott a lakására
és  gondosan   bezárta  maga   után   az   ajtót.   Egyenesen   a
dolgozószobájába ment,  leeresztette a  rolókat, az  ablak  előtt
összevonta a  vastag függönyöket,  csak  akkor  gyújtotta  meg  a
lámpát, aztán felvette a telefonkagylót és a hivatalát kérte.
- Pears  őrmester beszél  ott? -  kérdezte. - Nincs az asztalomon
egy sürgöny, mióta eljöttem?
- De igen, uram - felelte az őrmester.
- Legyen szíves, bontsa fel és olvassa fel.
Kis szünet, utána a rendőr bemondta a sürgöny szövegét:
"Michael Pretherston rendőrfelügyelő, rendőrség. Az első vonattal
jöjjön utánam. Az Adelphiben szálltam meg. T. B."
- Manchesterből érkezett ez a sürgöny?
- Igen, uram, három óra tizenöt perckor adták fel.
- A főnök úr Manchesterben van?
- Igen, a reggeli vonattal ment el.
- Nagyszerű. Köszönöm, isten vele.
Aztán visszaakasztotta a kagylót.
Mindez  Káté   műve  volt:  tevékenységének  egyik  legérdekesebb
mozzanata,  hogy  T.  B.  Smith  legapróbb  útjairól  is  tudott.
Valószínűleg vele  egyidejűleg, ugyanazon  a vonaton elküldte egy
emberét Manchesterbe,  a kezébe  nyomta  a  két  sürgönyt  pontos
utasításokkal, hány  óra hány  perckor kell  feladni. Világos, ez
Káté keze.  Hanem (ez  a gondolat  már  kényelmetlenül  érintette
Michaelt)  az  egy  cseppet  se  vallott  Kate-re,  hogy  akár  a
legkisebb mozzanatot  is  a  vak  esetre  bízzon.  Márpedig  hogy
tévedhetett benne, ott van-e még ő a rendőrségen vagy már eljött.
Újra betelefonált a hivatalába.
- Hány órakor érkezett az a sürgöny?
A rendőr hangja ötölt-hatolt.
- Bocsánatot kérek, sir, de tartok tőle, hogy a sürgöny már akkor
megérkezett, míg idebenn volt. Átadták egy rendőrnek, vigye be és
valami érthetetlen módon a rendőr elfelejtette kézbesíteni. Azóta
már le is hordtam érte.
- Rendben  van -  felelte Michael  megkönnyebbülve. Pedig  ezt  a
különös megkönnyebbülést nehéz lett volna
megmagyarázni. Az  a jó  érzés fogta  el, ami  a matadort,  mikor
meglátja, milyen  hatalmas bika lép ki a küzdőtérre és örül, hogy
kemény dolga  lesz vele.  Ő is azt kívánta, hogy Káté és az egész
páratlanul  megszervezett   bűnszövetkezet,  amelynek  a  hurokra
kerítése volt  a célja,  a  legtökéletesebben  működjön,  mert  a
győzelem csak akkor ér valamit.
Az órájára  nézett.  Nyolc  óra  múlt  öt  perccel.  Tudta,  hogy
látogatója legalább egy órát késik a szolgák után, és ezt az órát
hasznosan  akarta   eltölteni.  Gyorsan   írni  kezdett  nagy  ív
papírokon és  mihelyst egyet  teleírt, rögtön  szét is tépte, így
dolgozott egy  óra hosszat,  amikor megszólalt  a csengő.  Valaki
volt a kapuban. Lecsavarta a lámpát, kiment az előszobába (cipőit
már jó  előre levetette) és hallgatózott. Akárki jött is, valakit
bizonyára előre  kiküldött, nézzen  utána, üres-e a ház. A csengő
újra  megszólalt.   Michael  nesztelenül   lapult.   A   látogató
harmadszor és  utoljára megnyomta a csengőt. Michael nagy sebbel-
lobbal nesztelenül  az ablakhoz  sietett, és  besurrant  a  nehéz
függöny mögé.  A  dolgozószoba  ajtaját  nyitva  hagyta,  hogy  a
legkisebb neszt  is meghallhassa.  Vagy tíz  percig várt, a kulcs
csörrenése  a   zárban  csak   akkor  jelezte,   hogy  az   ajtót
kinyitották. Tudta,  hogy a  látogató a  dolgozószobába  megy  be
utoljára és  jól gyanította, így telt el három perc, ő legalábbis
annyira becsülte.  Csak akkor  villant meg  a dolgozószobában egy
kézilámpa, amely  óvatosan a  lefüggönyzött ablak felé fordult. A
világosság  lassan   mozgott  előre   a  padlón,   míg  elérte  a
falburkolatot, aztán  elsuhant az  összevont  függöny  aljáig.  A
nehéz  bársonyfüggönyön   egy  kis   lyuk   volt,   így   Michael
végignézhette az egész nyomozást. Ebben a pillanatban a kézilámpa
fénye a  fali kapcsolóra  esett, aztán  kialudt. A kapcsoló egyet
percent  és  a  szobát  elárasztotta  a  világosság.  A  lány  az
íróasztal mellett  állt, egyszerű  ruhában és nyilván egy cseppet
sem sietett.  Nagy nyugalommal  lehúzta a  kesztyűit, míg a szeme
végigjárta az írásokkal teleszórt asztal négy sarkát. Vagy öt-hat
teleírt ív  papír vonta  legjobban magára a figyelmét és amikor a
kesztyűket levetette,  felkapta az  ív  papírokat,  az  asztalhoz
húzta a  nagy karosszéket és leült olvasni. Figyelmesen elolvasta
a jegyzeteket, és egyszerre elmosolyodott. Mikor végzett, letette
az írást  az asztalra, hátratámaszkodott a székben, körülnézett a
szobában, aztán...
- Jöjjön  elő csak,  Miké -  mondta hangosan. Michael a legkisebb
zavar nékül kilépett a függöny mögül.
-  A  sebói  eseményekről  írott  pompás  jelentése  már  majdnem
félrevezetett - folytatta Káté -, de aztán észrevettem, hogy ez a
jelentés legfeljebb  öt perccel  ezelőtt íródhatott. Elfelejtette
leitatni az utolsó ívet és a tinta még nem száradt meg egészen.
Nagyobb igazság kedvéért végighúzta az ujját az íráson.
- Miért nincs Manchesterben? - kérdezte.
Erre a kérdésre Michaelnek majdnem elakadt a lélegzete.
-  El  se  tudom  hinni,  hogy  maga  az  igazi  Káté!  -  mondta
csodálattal.
- Pedig itt ülök a székében.
- Hihetetlen.
Azzal egy mély, alacsony szófára vetette magát.
- Most pedig mondjon el mindent, miújság. De mielőtt hozzáfognánk
- mondta gúnyosan -, nem akarna garde dámot?
- Sohase búsuljon rajta - felelte Káté -, van nekem az is.
- De  csak nem  az én  lakásomon  -  mondta  riadtan  Michael.  -
Magában, Káté,  még csak  megbízhatom, de hogy az én elmozdítható
holmijaim a  maga enyves  kezű barátainak  a keze ügyébe essenek,
még gondolatnak is nyugtalanító.
Káté  a  retiküljében  keresgélt,  majd  elővett  egy  kis  arany
cigarettatárcát. Kinyitotta, és kivett belőle egy cigarettát.
- Maga természetesen nem gyújt rá.
- A  magáéból, Káté,  nem -  mondta Michael szemrehányó hangon. -
Nem, hanem ha megengedi, a magaméból majd rágyújtok.
- Maga  ugyan gorombán  odamondogat  -  mondta  Káté  felhúzva  a
szemöldökét.
- Okosabb,  ha gorombán  ébren  vagyok,  mintha  nagy  udvariasan
elalszom -  mondta Miké  jelentősen. - Mikor az embernek agyafúrt
bűnösökkel van dolga, nagyon résen kell lennie.
Káté jóízűen nevetett, és kíváncsian nézett rá.
- Szeretném tudni, ugyan mi vitte a rendőrpályára?
- A természet - felelte nyomban Michael. Káté nagyot nézett.
- Nem értem a tréfát - felelte Káté.
- A  természet minden  teremtményének  a  védelméről  gondoskodik
valahogy. Az  osztagának kagylót ad, a tigrisnek csíkos bundát. A
medúzát felruházza  tintás zacskójával,  a cápát  sok fogával.  A
természet mindig  gondoskodik az  ellenméregről. Amikor a bűnösök
ostobák, ostobák a rendőrök is, akiknek dolguk van velük. Mikor a
bűnösök nagyon  agyafúrtak, a  természet gondoskodik róla, hogy a
rendőrségen ritka leleményes tiszt is legyen. Mikor a rendőrségbe
léptem, csak vakon engedelmeskedtem a természet törvényeinek.
Káté csendesen fölnevetett.
-  Olyan  jólesik  okos,  finom  érzésű  emberekkel  beszélgetni.
Természetesen, az  én  barátaim  között  is  nem  egy  akad,  aki
hihetetlenül leleményes.  És a  nagybátyám is filozófus lélek. De
ők mindig  egyoldalúan nézik  a dolgokat. Azt hiszem, hogy minden
kérdésnek a  másik oldalát  is tudnunk  kell. Az  egy bűnön kívül
mindent két  szempontból is  lehet nézni.  Mi hiszünk  a  Darwin-
elméletben,  de   tengersok  igazán   elmés  ember   elkeseredett
ellensége ennek  az elméletnek. Ha valaki határozottan keresztény
teológus, vannak vele szemben özönével teozófusok. Valaki szentül
hihet a  monogámiában, de még akkor is találkozhat egy mormonnal,
aki az  ellenkező nézetet  vallja. Csak  ha  a  bűnről  van  szó,
ismerjük meg a tisztára angol, szigeti álláspontot, amelyet olyan
emberek hirdetnek,  akiknek sejtelmük  sincs róla,  mennyi ötlet,
milyen  tehetség   kell  hozzá,  hogy  az  ember  megszeghesse  a
törvényt, de  azért a  legkisebb rés  se  maradjon  utána,  merre
lépett be  és merre  ment ki.  Ezért szeretem  én magát.  Miké  -
mondta őszintén.
- Minden  megbecsülő szó nagyon kedves nekem - felelte Michael, -
De ha  ez a megbecsülés olyan lelkesedéssé nő meg, hogy a bámulom
betör a  lakásomra és  elrabolja legtitkosabb  gondolataimat, azt
már mégis sokallom.
- Tudni  akartam, mit  mond rólam, bár tudhattam, hogy az írásait
nem hagyja  majd az  asztalon, hogy  én  is  elolvashassam  és  -
sietett igazolni  magát -  nem is  számítottam rá.  hogy bizalmas
jelentéseit majd itt találom az asztalon.
A szoba sarkában egy jókora vasszekrény állt.
- Már éppen azt akartam kinyitni.
Fejével a  vasszekrény felé  biccentett. Egyszerre hirtelen másra
fordította a beszélgetést.
- Ön a múlt éjjel látott engem.
- Igen, a Sebő étteremben.
- Aztán mire gondolt akkor? - kérdezte Káté nyugodtan.
- Gondoltam,  nyilván nagyon  komoly oka  lehet, hogy  a  szapora
beszédű Mr. Boltoverrel tölti az estét.
- Ugye,  igazán nagyon  helyes fiú. Az úristen agyvelőt ugyan nem
adott neki,  de nem szép dolog mást kifigurázni a fogyatékosságai
miatt.
- Mit akart Reggie-től?
- Tudni  akartam róla  mindenfélét. Efféle  emberek engem  mindig
nagyon érdekelnek.
- Mit akart Reggie-től? - kérdezte Michael újra.
- Jaj, de erőszakos! - nevetett Káté.
Felkelt, és le s fel járt a szobában. Könyveket szedett le a nagy
könyvszekrényről és sorra olvasta a címeket.
- Milyen  katolikus ízlése  van magának,  Miké! Még Tennysonja is
van. Idáig jutott!
- Megtalálja  ott  Browning  költeményeit  is  -  mondta  Michael
hanyagul.
- Az  már  biztatóbb.  Hanem  nagyon  barátságos  egy  szoba  ez.
Szakasztott olyan, amilyennek gondoltam.
Egyik könyv fedelén meglátott egy nyomtatott értesítést.
- Úgy látom, maga is járt Winchesterbe. Ott volt a bácsim is.
- A méreg és az ellenméreg!
- Maga  nem elég  úri a  nagybátyámhoz.  Degenerált  lelkű  ember
szegény. Őnála a bűn betegség.
- És magánál? - csapott le rá Michael a kérdéssel.
- Nekem mulatságom a bűn. Jóleső, nagy-nagy izgalom.
Letette a kezében levő könyvet és odafordult Michael-hez.
- Maga nem is tudja, milyen lehet az, mikor az ember kidolgoz egy
tervet és  végrehajtatja; az  ember teleír  néhány ív  papírt  és
aztán  minden:   ember,  állat,   élettelen  tárgy   ezeknek   az
utasításoknak engedelmeskedik,  ezer meg  tízezer  fontok  gazdát
cserélnek, emberek  hosszú, nagy útra mennek miatta, különvonatok
indulnak, az  egész kontinensen  búgnak a  sürgönydrótok  és  egy
tucat  fényesebbnél   fényesebb  tehetségű   rendőr  dolgozik  és
vesződik hasztalan, hogy semmivé tegye, amit az a húszharminc sor
írás okozott.
- Ez bizonyíték lehet ön ellen - figyelmeztette Michael a lányt.
Káté nem  alakoskodott. Erről  Michael szentül meg volt győződve.
Nagy,  szürke   szeme  csillogott,   egész  arca   ragyogott   az
izgalomtól, a hangja is újszerűen csengett. Egészen kitűzesedett,
átszellemült a  gondolatra,  mekkora  hatalmat  adott  neki  éles
elméje.
- Mit akart Reggie-től? - kérdezte újra.
A  ragyogás  egyszerre  kialudt  a  szeméből,  és  újra  a  régi,
megszokott Káté lett.
- El akartam lopni a tárcáját - mondta csúfondárosan, - vagy nem,
tudok annál  jobbat is: férjhez akartam menni hozzá. Van legalább
kétmillió fontja.
- Azt nem hiszem, hogy maga valaha is pénzért megy férjhez.
- Aztán miért nem hiszi? - kérdezte hirtelen Káté. Michael vállat
vont.
-  Hát   én  már  ilyen  véleményt  alkottam  magáról.  Meglehet,
tévedtem.
- Én  sohase megyek  férjhez - mondta Káté határozottan. - Én nem
olyan  férjhezmenősfajta   lány  vagyok.   Valahogy  gyűlölöm   a
férfiakat. Úgy gyűlölöm őket, hogy valósággal gyönyörűségem telik
benne, ha  elkapom az  orruk elől az egyetlen dolgot, amit igazán
szeretnek ezen  a világon.  Alighanem biztosan ismeri a hagyomány
Claude  Duvalját.   A  hagyomány   idealizált  Claude   Duvaljára
gondolok, nem  a  valóság  sunyi  tolvajára:  a  legendák  Claude
Duvalja  kirabolja   a  gazdagokat   és  sohase   rabolja  ki   a
szegényeket. Hát  én meg  kirabolom a  férfiakat és sohase rablók
meg nőket.
- Valójában  pedig olyanokat  rabol ki,  akiknek pénzük  van.  Ez
pedig nem nagy tudomány.
- Akárhogy  van is,  de jól  hangzik. Gondolom, belefoglalom majd
abba  a   nagy  beszédbe,   amelyet  a  napokban  tartok  majd  a
törvényszéken.
- Mit akart Reggie-től? - kérdezte újra Michael.
-  Maga   már   szinte   unalmas   -   nevetett   Káté.   -   Hát
felvilágosításokra volt szükségem.
Michael felé  fordult és  szeme  újra  felragyogott,  arca  csupa
feszültség volt.
-  Mondok  én  magának  valamit,  Michael  Pretherston  -  mondta
kinyújtva felé  hófehér ujját.  - Öntsünk  tiszta bort a pohárba,
beszéljünk nyíltan.  Én most egy nagy dolgot forgatok a fejemben.
Olyan nagyszabású  lopást tervezek,  amilyet  még  nem  látott  a
világ. Ezért  kellett nekem  Reg-gie. Ezért  szenvedtem valóságos
vértanúságot,  és   tűrtem  lord   Flanborough   gyilkos   unalmú
társaságát.
Úgy tapsolt, mint egy gyerek.
- Nagy  dolog lesz  ez, Michael,  csupa bonyolult nehézség, csupa
veszedelmes  stratégia.  Hanem  megcsinálom,  még  pedig  a  maga
közreműködésével.
Michael felugrott és kinyújtotta felé a kezét.
- Itt a kezem, csapjon belé, Káté - mondta Michael.
- Nagy  munka lesz  ez mind a kettőnknek, és én leszek a győztes.
Ha én nyerek, megkapom, amit akarok: az leszek, ami lenni akarok.
Ha ön nyer, megkap engem - mondta halkan nevetve.
Pretherston szó nélkül nézett rá.
- Már  látom is,  mint kapja  meg a  karomat és ültet a vádlottak
padjára. Szinte  látom a bíróságon: barna, nem, kék kabátban ül a
székén,  kalapja   a  térdén,  rámnéz,  a  vádlottak  padjára  és
találgatja, mi lesz velem.
Michael arcán felhő futott át.
- Pesszimista  kis démon  maga -  dörmögte.  -  Effélére  nem  is
gondoltam soha.
-  Hát   mire  gondolt?   -  kérdezte  meglepetésében  tágranyílt
szemekkel.
- Arra, hogy elveszem feleségül.
Káté nagyot mulatott ezen a beszéden.
- Megbolondult?
- Igen, elveszem, maga nem tudta ezt?
- Hogy elvesz engem? - szólt gúnyosan Káté. - Szent isten! Ugyan!
- Csak nagyobb baj sohase érje - mondta Michael derűs mosollyal.
- El  lehetne-e képzelni  valami lealacsonyítóbbat ennél! Hogy én
egy rendőrhöz menjek férjhez!
- Hogyne  lehetne: lehet vénkisasszony és egy sereg macskát tart.
Természetesen nyugodt lehet, hogy most elengedem magát.
- Hogyne, én most adtam valamit önnek, amiért érdemes élni.
- Talán  igaza van  - felelte  nyugodtan  Michael  és  kinyitotta
előtte az ajtót.
Lementek a szőnyeggel borított lépcsőn a ház ajtaja elé.
- Én  adósa vagyok  önnek - mondta Káté az ajtóban. - Az az olasz
fiatalember majdnem végét szakította sokat ígérő pályámnak.
- Csekélység, szót se érdemel. Jó éjszakát, Káté. Nem fél egyedül
hazamenni?
Káté elfintorította az arcát, és kilépett az utcára. De alig tett
két lépést, mikor valaki elkapta egyszerre a karját.
- Bocsásson meg - szólt egy hang.
Az utcai  lámpa világa  mellett megismerte a férfit: egy detektív
volt.
Káté még  ki se  nyithatta a  száját, mikor  a balkonról egy hang
szólt le a sötétben: Michael volt.
- Jól van, fiam.
Káté kitépte  magát a  rendőr kezéből,  és haragosan  felnézett a
sötétben imbolygó alakra.
- Elfelejtettem, hogy a szárazdajkája ilyen kéznél lehet, Michael
- csúfondároskodott Káté.
- Jó  éjszakát, Káté  - szólt  le újra  a hang  a balkonról. Káté
pedig a  legnagyobb  bosszúságára  valami  olyan  különös  érzést
fedezett fel  magában, amely  teljesen új volt előtte; de gyorsan
váltó asszonyi ésszel világosan látta, mi az és bosszúsan sietett
az útjára.
Káté Westhanger ekkor pirult el életében először.


Hetedik fejezet
BACSEVSZKIJ HERCEGNŐ

Lord Flanborough  fényes ebédet  adott a  barátainak.  Rendszeres
ember volt,  és mindig  jóval előbb  elrendezte  az  ebéd  minden
dolgát, a meghívásokat és érthetően kegyetlenül bántotta, mikor a
tizenkettedik  órában  a  lányának  az  volt  a  kívánsága,  hogy
változtasson a tervén.
-  De   kedves  Moya  -  mondta  bosszúsan  -,  ne  kívánj  ilyen
bolondságot.  Az   után,  ami   történt...  Múltkori   lehetetlen
viselkedése után...
- Jaj,  apám, ilyen  bolond beszéd!  - kiáltotta  Moya. - Michael
csakugyan nagyszerű  vendég és  pompásan  mulattatja  az  embert.
Annyi unalmas  emberrel én  végig nem  eszem azt az ebédet, és ha
nem hívod meg, akkor ebédre fejfájásom lesz.
- De,  lányom - szabadkozott az apja -, Sir Ralph elég szórakozás
lesz maga is!
- Sir  Ralph a  legunalmasabb az  egész társaságban - mondta Moya
higgadtan. - Kérlek, hadd legyen meg a kívánságom.
így történt,  hogy Michael,  nagy mulatságára  és  meglepetésére,
meghívót kapott  az ebédre.  A meghívás  udvarias hangjából azt a
téves következtetést  vonta le,  hogy valaki  a meghívottak közül
lemondott, és neki kell kisegíteni Moyát a kínos helyzetből, hogy
tizenhárman ne  üljenek az  asztalnál. Az  asztal  köré  sivárabb
társaság telepedett, mint Moya képzelni merte.
Sir Ralph  Sapson nagyon  kedves ember  volt a  maga  módján,  de
Moyának nem ez volt a gusztusa. Magas, csinos fiatalember volt, a
harmincon  innen,   hatalmas  vagyon  ura,  és  lord  Flanborough
véleménye szerint ritka nagy tehetség. Határozott nyilatkozatokra
ugyan még  nem került  sor, de  tudnivaló volt,  tudta elsősorban
Flanborough,  hogy   Sir  Ralph   a   puszta   társigazgatóságnál
szorosabbra szeretné fűzni kapcsolatát a Flanborough családdal.
A többi  vendég még színtelenebb volt, mint Sir Ralph. Volt három
felsőházi tag:  az öreg  lord Katstock,  aki politizált és valami
rég   elsorvadt,   feledésbe   ment   közigazgatási   szakosztály
államtitkára  volt;   Cheddar  márki,   akinek  a  sport  volt  a
szenvedélye és  a lótenyésztésről  voltak eredeti  nézetei; aztán
lord Dumburton, aki meg katona volt, nagyon szegény és ha a hírek
nem hazudtak,  elvetemült, lelketlen  ember; az ebéden részt vett
aztán néhány  vállalati igazgató,  köztük Mr.  Reginaid Boltover,
aki, mikor  megismerte Michaelt,  úgy megrezzent,  mint aki  bűnt
követett el,  és semmire  se figyelt  az egész  ebéd alatt,  csak
visz-szafojtott lélegzettel  leste, mikor  árulja el Michael az ő
titkát. Volt  aztán még  két vagy  három lady, akikről Michaelnek
olyan benyomása  volt, mintha  óriási szobalányaik gyémántfürdőbe
buktatták volna őket. Végül volt még ott egy sovány, hányt-vetett
ruhájú, kampósorrú hölgy.
- A  hercegnő talán  kölcsönt kapott,  Moya? -  kérdezte  Michael
suttogva.
- Tőlem  ugyan nem,  de az  apámnak mindig  érzékeny szíve  volt.
Nagyszerű társalgó, de sokért nem adnám, ha nem tubákolna mindig.
Michael mindenkit ismert, és őt is ismerte az egész társaság.
- Micsoda különös ötlet volt öntől, Pretherston, hogy a rendőrség
szolgálatába lépett  - mondta  Sir Ralph  leeresz-kedően, ahogy a
nálánál szegényebb emberekkel szokott beszélni.
- Semmivel  se különösebb,  mint az  ön ötlete,  mikor üzletbe, a
gazdasági életbe lépett.
Sir Ralph fölényesen mosolygott.
- Valamit  kell tennünk,  hogy megélhessünk.  Az üzlet,  szóval a
Gyarmatáru  Forgalmi   Részvénytársaság  fiókjaira   céloz?   Az,
Pretherston, csekély százezer fontot hoz évenként.
- Vagyis  százezer oka van rá, hogy rossz dzsemet áruljon. Én már
nem is vásárolok a boltjaikban.
- Bizony  az nagy  kár, hanem  próbálja  meg  újra  nálunk,  majd
igyekszünk, hogy kiérdemeljük a támogatását.
- Más fogas ügyem lesz nekem önnel - mondta Mi-chael.
Sehogyse szerette Sir Ralphot.
- A  minap Seahamptonból  jöttem haza;  a vasúti  kocsi valóságos
istálló volt,  talán egy  hónapja se  takarították  ki  és  ötven
percet késett.  A london-seahamptoni helyiérdekű vasúttársaság is
az önök busás haszonra dolgozó vállalata.
- Úgy  tudom, csakugyan beletartozik az érdekkörömbe - mondta Sir
Ralph Moya  felé  mosolyogva.  -  Kedves  Pretherston,  ha  ennyi
panasza van a vasúttársaságra, jelentse a rendőrségen.
Ezen az ötleten olyan jól mulatott, hogy hangosan felnevetett, és
természetesen kénytelen volt mind a tizennégy vendégnek elmondani
az elmés tréfát, mert valamennyi szeretett volna egy jót nevetni.
Michael korán elköszönt a társaságtól.
- Nagyon szerettem volna maradni egy kicsit bridzsez-ni magával -
mondta búcsúzáskor Moyának.
- Michael, maga rettenetes ember!
- Rettenetes? - álmélkodott Michael.
- Maga most olyan gyakorlati! Azelőtt nem ilyen volt.
- És maga sem volt ennyire nem gyakorlati - nevetett Michael.
Moya abban  reménykedett... De maga se tudta, igazán miben, de az
új Michael  annyira elütött  a régitől,  hogy Moyának  sírni volt
kedve   a   bosszúságtól.   Odavolt   Pretherston   régi   hetyke
szókimondása, régi  sok hóbortja,  de odavolt  az a  hódolat  is,
amely valaha  a szemében  ragyogott. Moya  kényelmetlenül  érezte
magát, hogy Michael egész idő alatt csak nevetett rá.
- Mondhatom,  nem kedves magától - szólt Moya. - Miért nem néz el
sűrűbben hozzánk?
- Ha  majd újra  elveszti a gyöngynyakláncát vagy ha nyomára jön,
hogy a konyhai lady elhordja az éléskamra készletét. Egyetlen sor
is  elég,  írjon  csak  Michael  Pretherston  rendőrfelügyelőnek,
rendőrfőkapitányság, 26.  szoba, és  én abban  a pillanatban  itt
termek.
- Vagyis  nem akar  elnézni hozzánk  -  szólt  Moya  duzzogva.  -
Sajnálom, hogy meghívtuk mára.
- Én meg nagyon örülök.
Mikor Michael  eltávozott, Sir  Ralph  nagyon  durcásnak  találta
Moyát, de  azt csak  a nők  tudják megérteni,  régi  kérőjének  a
viselkedése miért bánthatta. Hiszen nem szerette Michaelt. Inkább
még húzódozott  tőle és  a meghívás  alatt talán  az a tudattalan
vágya dolgozott,  hogy ezt  a  közömbösséget  megerősítse  önmaga
szemében és  ráüsse a végső pecsétet. Ha Michael csak egy cseppet
is figyelmes  lett volna  hozzá, ha  Moya  csak  a  legcsekélyebb
igyekezetet gyanítja  benne, hogy  vissza szeretné  foglalni régi
helyét  és  folytatni  szeretné  a  régi  regényt,  a  legnagyobb
gyönyörűséggel utasította  volna vissza  és boldogan  tért  volna
aludni: örömet  talált volna  benne, hogy Michaelt örökre magához
láncolta, bár  gyöngéd érzésnek  az  árnyéka  se  élt  már  benne
iránta.
így szokták  a nők,  akik ha  ételt, új ruhát, új színt, szövetet
vagy vőlegényt  kínálnak nekik,  mindig csak  egyformán felelnek:
inkább valami mást szeretnék.
Szórakozottsága annyira  feltűnő volt,  hogy Sir Ralph azt hitte,
nem jól  érzi magát,  és ez  a gondolat  nyomban elő  is idézte a
fejfájást, ami  a nők  kiváltsága:  akkor  kapnak  utána,  amikor
kedvük tartja.
- Jobban  vigyázzon Moyára,  Flanborough -  mondta  búcsúzóban  a
házigazdának; szegény nem jól érzi magát.
- Magam  is észrevettem  - jegyezte meg a kötelességtudó apa, bár
nem vett  észre a  világon semmit.  Csak annyit látott, hogy Moya
kedvetlen, ki tudja miért. - Effélék megfigyelésére, úgy látszik,
nagyon éles szeme van, Sir Ralph.