Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Wass Albert: VALAKI TÉVEDETT

2010.10.08

Wass Albert:
VALAKI TÉVEDETT
Elbeszélések

franka-egom.ofm.hu/wass_albert_evfordulo/regenyek/valaki_tevedett.pdf

 



ELŐLJÁRÓ BESZÉD
Van életünknek egy szakasza, amire ma már nem szívesen emlékszünk vissza. Márpedig megfeledkezni róla hiba lenne. Felnőttünk odahaza egy civilizált társadalmi rend keretein belül, melynek megvoltak ugyan a maga bűnei (mint minden társadalmi rendnek, amit az ember évezredek során kiagyalt), azonban adott lábunk alá egy szilárd padozatot, melyen kétlábú emberhez méltóan, egyenes derékkal állni tudtunk. Ez a padozat a törvény, az erkölcs, a jog és a magántulajdon deszkáiból tevődött össze, nyugati minta szerint, sok-sok nemzedékkel születésünk előtt. Reá születtünk s úgy nőttünk föl rajta, mint aki odahaza van.
Aztán egyszerre csak, egy emberirtó történelmi földomlás során, leszakadt alattunk ez a padozat. A világ, melyben emberré nőttünk, összedőlt. Részben az idő rothasztotta el a deszkákat s azok, akik hivatva lettek volna a javításokról gondoskodni, nem végezték el a feladatukat. Részben férgek rágták ki a palánkokból az erőt, férgek, akiket restül megtűrtünk magunk között s akik ellen elmulasztottuk a rend gerendáit évente átitatni a társadalmi szervezetek egyetlen védőszerével s az egymás irányában megnyilvánuló testvéri szeretettel. Végül a viharnak már könynyű dolga volt. A padozat leszakadt, a világ összeomlott körülöttünk s ott leltük magunkat a romok között, otthontalanul és hontalanul, társadalmilag és politikailag anyaszült meztelenen.
Ennek az országomlásnak az emberi életekre gyakorolt hatásából mutat be képeket ez a könyv, az író szemén keresztül.
Lesznek, akik itt-ott magukra ismernek s lesznek, akik nem. A szemtanú csak azt írhatta meg, amit látott. Ezek a történetek kivétel nélkül mind 1945 és 1950 között íródtak s egy ócska láda fenekén penészesedtek több, mint húsz esztendeig. Talán lesznek, akik úgy ítélkeznek majd, hogy kár volt elővenni őket s hagyni kellett volna, hogy szétrágja ezeket a sötét emlékeket az idő.
De az író, akit az Úristen szemtanúnak rendelt erre a világra, úgy érzi, hogy ennek az egész történelmi korszaknak az együttes képéből hiányzott volna valami, ha ezek az írások elvesztek volna a múltat megérteni vágyó utókor számára. S így, bocsánatot kérve a mai jólét ölén feledni kívánóktól, az olvasó asztalára teszem ezt a könyvet, gyarló emlékművét egy kísértetes múltnak.


VALAKI TÉVEDETT

A fiú már végzett a bombákkal és még csak a röpcédulák voltak hátra. Keze lassú, megszokott mozdulattal nyúlt az emeltyűköz és a gép engedelmesen fordulni kezdett. Végigsimított kissé sápadt homlokán, mintha a fáradtságot akarta volna letörölni róla a kezével és szeme céltalanul nézett tova a végtelen kékségben, melyet villanó kis aranyszálakkal szőtt tele a langyos őszi nap. Az anyjára gondolt, aki otthon, az óceánon túl vár reá és egy pillanatra végigcikázott agyán újra az öröm: még csak három nap. Aztán egy időre befejeződik ez az unalmas, egyhangú katonaélet a piszkos és olajszagú kis görög támponton és kezdődik a szabadság. Szabadság! - gondolta - otthon! És halvány arca elmosolyodott az örömtől.
A gép már megfordult egészen. Szeme megkereste a bajtársak gépeit: A Jonnyét, a Bobét, a Joe-ét és a többiekét. Ott voltak mind, előtte és oldalt, szabályos távolságban. Valami jó meleg érzés fogta el, ahogy végigfutott rajtuk a szeme, valami biztonságos, nyugodt jó érzés. Akárcsak otthon lennének, hadgyakorlaton. Egy pillanatig szinte sajnálta egy kicsit, hogy itt kell hagyja őket egy időre. Olyan minden, mint egy szép, csak egy kissé hosszúra nyúlt hadgyakorlat - gondolta - ez az egész business, amit háborúnak neveznek. Majd hirtelen eszébe jutott, hogy három nap múlva az otthoni utcákon rámosolyognak majd a nők, ha meglátják az egyenruháját. Mert szép és büszke dolog az Államok egyenruháját hordani s az Államok lobogója alatt beröpülni messze idegen országok fölé és halált osztani a gonoszaknak és szabadságot vinni az elnyomott népeknek.
Erre gondolt és hasonlókra és szeme nem is vette tudomásul azokat a kis fehér füstgomolyagokat, melyek itt-ott kinyíltak az ég végtelen kékségében, mint valami furcsa fehér virágok és azt jelentették, hogy valahol lent a földön légelhárító ütegek köpködik fölfelé a halált. A földből semmi sem látszott, csak valami ködszerű szürke füst és a fiú nem is volt kíváncsi arra, hogy mi van a füst alatt mint ahogy arra sem gondolt egy pillanatig sem, hogy az a füst égő házaktól származik, melyeket az ők bombáik gyújtottak föl.
Keze lenyúlt a papírcsomó után és másik keze már nyitotta is gépies mozdulattal a ledobónyílás ajtaját. Szeme érdektelenül siklott át a nyomtatott vastag betűk fölött, az idegen nyelvű szavakon, melyek az ő számára nem jelentettek semmit. És ekkor történt, ebben a pillanatban. Keze még markolta a röpcédulákat, amikor valami nagyot csattant valahol. A gép teste megremegett, vakító fényesség csapott ki valahonnan és feje beleütődött az ülés mögötti acélfalba. Ami ezután következett, arra sohasem tudott visszaemlékezni egészen tisztán. Csupán egy rettentő félelemérzésre emlékezett, mely hirtelen végigborzadt az egész testén, mint egy láthatatlan marok szorítása és megbénította a gondolatait. Minden, ami ezután történt, valószínűleg a hosszú kiképzési évek alatt belerögződött gyakorlat volt. Arra tért magához, hogy lebeg a levegőben. Az ejtőernyő vállszíja horzsolta a testét és első önálló gondolata az volt, hogy megcsavarodott a szíj, ahogy újoncoknál szokott, akik még nem szokták meg az ugrást. Néhány másodperc eltelt, amíg rájött, hogy nem odahaza van, gyakorlaton.
Ujra elfogta a félelem. De ez most tudatos félelem volt. "Hősi halál..." "Hadifogság..." "Agyonverték a nácik..." Ilyen szavak cikáztak végig az agyán, össze-vissza, ahogy hirtelen fölrémlettek a kantinban olvasott újságcikkek vastag betűiből.
Később, ahogy egy lassú szellőben libegve egyre alább ereszkedett, arra gondolt, hogy vajon milyen messze is lehet idegen területen. Próbálta fölértékelni milesekben a távolságot és kiszámítani, hogy hány milest lenne képes gyalogolni naponta. Keze megkereste az övén csüngő egyetlen fegyvert, a szolgálati pisztolyt és rádöbbent, hogy csak nyolc golyója van, mert a tartalék táskába cigarettát tett és csokoládét. Már orrában érezte a füst maró szagát és arra gondolt: bizarr és bosszantó tréfa lenne, ha éppen abba a tűzbe esne bele, amit az ő bombái gyújtottak föl. Próbálta átfúrni szemeivel maga alatt a füstöt, hogy megláthassa a terepet, melyen földet kell érnie, de nem sikerült. Most már nem gondolt sem az anyjára, sem a szabadságra többé. Érezte maga alatt az idegen föld közelségét és már csak az ijedt állati ösztön gondolkozott benne, hogy megmentse valamiképpen az ereiben remegő életet.
Aztán földet ért a lába. Ez a föld úgy emelkedett ki a füstből, mint egy élettelen fekete sziget. Önkéntelenül összehúzta magát a beleidegződött gyakorlat szabályai szerint és guruló mozdulattal bukfencezett néhányat, mint annak idején otthon a gyakorlótéren. De az idegen föld kemény volt és goromba. Nem is föld volt, hanem szögletes kő és éles acél. Egymásra dobált kőhalmaz, melyből elhajlított csövek és vasrudak meredeztek elő. Megkapaszkodott, lefejtette magáról az ejtőernyő szíjait és gyorsan hasra vetette magát egy mélyedésben. Keze keményen és elszántan szorította a pisztoly hideg markolatát. De sehol nem mozdult semmi. Furcsa, zsibbadt csönd volt s a csönd mélyén valahol motorok zúgtak, egyre halkuló zúgással. Fájdalmasan nyilallott bele a gondolat, hogy a bajtársak hazatérő gépeinek zúgása ez. Olyan eleven volt ez a fájdalom, hogy könnyet sajtolt a szemeibe. Aztán a tompa csönd fölszívta ezt a zajt is és csak a ködszerű, finom füst maradt, mely úgy ülte meg a nyirkos és idegen őszi levegőt, mint valami keserű átok.
Sokáig lapult ott és várt, de nem mozdult semmi. Aztán óvatosan előbbre csúszott a kövek között. Itt-ott sercegve füstölgött valami fadarab. Egy ház romjain vagyok, gondolta, egy náciház romjain. Ilyen hát egy náciház. Nemsokára sima betonra került. Utca, gondolta, náciutca. Friss szél lebbentette meg a szürke füstfüggönyt és egy pillanatra tisztán láthatta az utcát, a romsort, melynek helyén valamikor házak állottak és valami döbbent borzongást érzett a különös és vad látványtól. Házak - gondolta- de a szeme nem tudott látni egyebet, csak alaktalan kőhalmazokat, bedőlt falakat, égre meredő kéményeket, füstölgő gerendákat, elhajlított vascsöveket, tépett drótokat, darabokra szaggatott fákat és porló vakolatot. Képzelete nem tudta visszaépíteni a házakat. Sohasem látott még ilyesmit és minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy életet képzeljen el a romok helyére.
- Meg kell várjam az éjszakát - gondolta. Óvatosan körülkémlelt. Szemközt , a túlsó utcasoron, egy tömör épület még valamennyire állt. Csak a teteje hiányzott és a hátsó része. Boltozatos kapubejárata sötéten emelkedett a romok fölé. Sietve osont át és behúzódott a kapu alatti félhomályba. A vastag kőfalakon hosszú repedések húzódtak végig s az épület hátsó részének helyén mély bombatölcsér ásított. Kő, mészpor, vakolat, kettéhasadt fadarabok töltötték meg a kapualjat. Azok közé húzódott be. Vackot túrt magának a törmelékben és várt. Az éjszakát várta.
Lassan telt az idő. Arra gondolt, hogy néhány perccel ezelőtt még az Egyesült Államok repülőgépén, mint az Egyesült Államok repülője úgyszólván amerikai földön volt. Es most...? Szeretett volna visszaemlékezni a térképre, mely ott csüngött a vezetőülés előtt, hogy legalább a nevét tudná annak az országnak, melynek földjére került. De egyedül a vörös vonalra tudott emlékezni csak, amit a parancsnok keze húzott a térképen indulás előtt s melynek végén ott volt az ismert piros kör a bombaledobás helye. Furcsa, gondolta, soha sem érdekelt, hogy hova dobom le a bombákat.
Cigarettára gyújtott, aztán kuporgott a törmeléken és fújta maga elé a füstöt. Valami furcsa, nyomott hangulat nehezedett reá, talán a romokból áradt ez a megmagyarázhatatlan érzés. A törmelék között fekete kartonlap hevert, könyvfödélnek látszott. Gépiesen nyúlt ki utána a keze, csak úgy unalomból. Forgatta. S akkor egyszerre megakadt a szeme valamin. A könyvfödél belső fehér oldalán elmosódott kézírás látszott, halvány, tintával rótt betűk: "God is love." Az Isten szeretet. És alatta: "A Pittsburghi Egyház ajándéka a magyar testvéregyháznak." Még egyéb is lehetett ott, de csak a halvány tintanyom látszott, a szavakat lekaparták óriási körmök.
Kezében tartotta a roncsolt bibliafödelet és arra gondolt, hogy ez a könyv valamikor az ő hazájából indult útnak, hogy hírül hozza ide messzire egy másik népnek, hogy Isten szeretet. Érdekes- gondolta - talán a bomba, amelyik széttépte, szintén Pittsburghből jött ide és még az is lehet, hogy ugyanaz a kéz szerelte föl reá a gyújtást, amelyik ezeket a szavakat a bibliába írta. Érdekes az élet - gondolta - igazán érdekes. S az Isten szeretet. Hallotta már ezt valaha, vagy csak rémlik, mintha hallotta volna?
Ült, ült a törmeléken, kezében a tépett bibliafödéllel, mely azt hirdette a holt romok között, hogy Isten szeretet és régi vasárnapok jutottak az eszébe, amikor egyik kezét az anyja fogta, másik kezét az apja és úgy mentek be a templom ajtaján. S bent furcsa mély csönd volt, orgonaszó és csönd és az orgonaszó mögött valahol az Isten.
Szirénabúgás riasztotta föl. Éles, vonyító hang, mintha egy óriás vert kutya vonyított volna föl a romok közül az égre. Valahol egy gépkocsi tülkölt, síp visított. Néhány pillanatig dobogó szívvel figyelte a zajokat, amíg megértette, hogy miről van szó. Véget ért a légiriadó. Az emberek előbújnak a légoltalmi pincékből. A katonák. A nácik. Az ellenség. Néhány perc múlva már megtalálhatják és akkor...? Beljebb húzódott a sötét sarokba és körmeivel lyukat ásott magának a törmelék között. Aztán belefeküdt a gödörbe, megvizsgálta a pisztolyát és várt. Nem adom olcsón magamat - gondolta és valami tépő keserűség fogta el, mert eszébe jutott, hogy három nap múlva szabadságra mehetett volna és most már nem lehet semmi a szabadságból. Talán meg kell halnia nemsokára és sohasem láthatja többé az anyját. Aztán csak gunnyasztott és várt. Sokáig. Az idő nyúlósan veszett bele a semmibe, olyan volt mint egy megfoghatatlan, ijesztő szürke massza, mely végefogyhatatlanul folyt alá a romokról és maga alá temette a kusza gondolatokat. S ezen a hullaszagú csöndön át nagy-nagy messzeségből hallani lehetett a tűzoltók sípjeleit, motorok berregését és néha tompa puffanásokat, ahogy valahol egy-egy házfal bedőlt. Ez már egy idegen világ - gondolta - idegen életek, idegen emberek, ellenség, nácik.
Nem lehetett tudni, mennyi idő telt el. Egyszerre csak felütötte a fejét. Valahol kopogtak. Tompán hallatszott a hang, akárha föld alól jött volna és hirtelen rádöbbent, hogy valahol a gondolatok közt, a tudat alatt, már jó ideje hallja ezt a kopogást. Figyelt. Valahonnan alulról jött a hang. A pince, gondolta. Emberek vannak a pincében. Rájuk dőlt az épület. Emberek. Kifogy a levegőjük és meghalnak.
Gondolkodás nélkül ugrott fel. A beléje nevelt segítőkészség hajtotta. Körüljárta az épületet és eszébe sem jutott, hogy megláthatja valaki. Kereste a pinceablakokat, de nem találta meg. Ha voltak olyanok, befödte őket a törmelék. Ahang a boltív alól jött. Kop... kop... kop... Halkan, tompán, lassú időközökben. Mintha valaki nagyon takarékoskodna az erejével.
Talált egy vasrudat, azzal túrni kezdte a törmeléket a kopogás helyén. Hamarosan kőpadlóra bukkant. Jó idő beletelt, amíg sikerült egy kőlapot kiemelnie. Megizzadt belé és a lélegzete is zilált. De a kopogás hallatszott egyre, szünet nélkül, a mélyből. Kop... kop... kop... A romfalak visszhangzottak az ütéseitől, ahogy vasrúdjával bontani kezdte maga alatt a pince boltozatát. Végre rés támadt a kövek között. Óvatosan tágította tovább. Lent abbamaradt a kopogás, mély, halálos csönd volt.
Az első, amit meglátott, egy kéz volt. Egy száraz, csontos férfikéz. Úgy nyúlt ki a fekete üregből, mint egy könyörgés. Lehasalt és benyújtotta ő is a kezét. Érdes ujjak szorítását érezte a tenyerén. Húzni kezdte fölfele. Először egy poros, kopott kabátujj jelent meg, aztán egy borostás, szürke férfiarc. Idősebb ember arca, ősz hajjal a sápadt halánték fölött. Csontos, beesett arc.
Kint az üreg peremén az ember föltápászkodott, aztán csodálkozva rámeredt a fiúra. Idegen nyelven mondott valamit. Vagy kérdezett? A hangjából nem lehetett kivenni tisztán. De mindegy is volt, hiszen nem értette a szavakat. És ebben a pillanatban döbbent rá újra, hogy hol van. Ellenséges földön ellenség között.
Talán önkéntelenül is tett egy mozdulatot, vagy rajta volt az arcán, mert az öregember mintha meglátott volna valamit. Sóhajtott, aztán legyintett a kezével. Majd szó nélkül intett neki és lehasalt a lyukhoz. Megértette a mozdulatot és azonnal melléje hasalt. A válluk összeért a gödör fölött, de az érintés nem volt ellenséges.
Egymásután nyolc asszonyt húztak föl a betemetett pincéből. Férfi egy se volt közöttük, csak nyolc sápadt, riadt tekintetű nő, akiknek arcán ott reszketett még a halál lehelete. Mikor a nyolcadik is fönt volt, az öregember fölkelt a földről és leverte térdeiről a port.
- Nincs több? - kérdezte a fiú, de az öregember nem értette meg a kérdést.
A nők gyanakodva nézték az egyenruháját és néhányan összesúgtak. Aztán kilépett közülük egy fiatal leány. Sötét kendő szorította le a haját és az arca sápadt volt, akár a halottaké. De a szája kemény, szinte szigorú. Nagy sötétkék szemeit rászögezte a fiúra.
- Maga angol?
A fiú úgy megörült az otthoni szónak, pedig idegen volt a kiejtés, hogy önkéntelenül széles mosolyra nyílt az arca.
- Nem, amerikai. Maga tud angolul?
A leány mintha nem hallotta volna a kérdést. - Repülő? Talán lelőtték a gépét?
- Igen - felelte boldogan, hogy beszélhet valakivel - maga amerikai szintén? - Érezte hogy a kérdés ostoba, de önkéntelenül szaladt ki a száján.
A leány megrázta a fejét.
- Nem. Magyar vagyok - felelte szinte szigorúan - és ezek itt mind magyarok, mint én. Maga azt kérdezte az előbb, hogy csak ennyien vagyunk-e? Hát én felelek most magának: igen, most már csak ennyien. A többiekre ráomlott a pince. Bomba döntötte rájuk a pincét és meghaltak. Lányok, asszonyok, gyerekek. Mind magyarok. Mind keresztények. Maga keresztény? Érezte arcán a nagy sötétkék szemek vádló izzását és lehajtotta a fejét.
- Igen - felelte halkan.
Egy pillanatig csönd volt. Aztán az asszonyok suttogni kezdtek egy érthetetlen idegen nyelven és tudta, hogy róla beszélnek. Elfordult és odébb ment néhány lépéssel. Nézte a megrepedtfalat és arra gondolt, hogy tulajdonképpen milyen zavaros mindez. Templom, keresztyénség, háború, bombák, romok, emberek. Nyugtalanító zűrzavart érzett magában és szinte megnyugodott a gondolattól, hogy nemsokára föllármázzák ezek az asszonyok a környéket és jönni fognak a katonák, akik szintén egyenruhát viselnek majd, mint ő, és akikről tudni lehet, hogy ellenség.
Egy idő múlva valaki megérintette a karját. Az öregember volt. Intett a fejével, és a nézése nem volt ellenséges. Mondott is valamit, de nem értette meg a szavakat. Csak a jelentőségüket értette meg azonnal. Az öregember azt akarta, hogy menjen velük. Vállat vont. Úgyis mindegy, gondolta és valami nagynagy fáradtságot érzett egyszerre. Aztán zsebre dugta a kezeit és megindult az öregember mellett az asszonyok után.
Szótlanul haladtak a romok között. Néha egy-egy asszony megállt, ránézett egy kőhalomra és mondott valamit. Néhányan a szemükhöz emelték a kezüket és sóhajtottak. Aztán mentek tovább. Lehajtott fejjel, szótlanul, szomorúan, mint akik temetésen vannak. Néha valamelyik fojtottan felzokogott, de nem lehetett tudni, hogy melyik volt, olyan tömötten mentek, egymás mellett. Minden hang úgy nyilallott bele a fiú szívébe, mint egy-egy éles kés. Az otthonaikat siratják gondolta, talán a szüleiket. Es valahogy úgy érezte magát, mint a gyilkos, akit végigvezetnek egy borzalmas tett színhelyén. A délután már alkonyatba fulladt. Köd és füst ült az egymásra dőlt házroncsokon és keserű halálszagot árasztott. Próbálta elterelni a gondolatait a romoktól. Próbált a katonákra gondolni, akikkel nemsokára szembekerül. Vallatni fogják? Verni? Kivégzik azután? Nem lenne jobb, azonnal kézbe venni a pisztolyt és úgy halni meg, katonához illően? De a gondolatai csak félig voltak ezeknél a kérdéseknél. Hátterükben ott álltak a romok, kormosan, vádlón, rettenetesen szomorúan és érezte, hogy az egész háborúnak, az egész hősködő katonáskodásnak nincsen értelme többé, mert hiszen a romok alatt gyermekek vannak és asszonyok, gyermekek és asszonyok és, hogy mindez valami szörnyűséges tévedés...
Egy idő múlva a kékszemű leány hátramaradt az asszonyok közül, bevárta a fiút.
- Mennyi minden volt ezekben a házakban, ha tudná - kezdte néhány lépés után és a hangja fátyolos volt és keserű - gondolja el: milyen lassan épül föl egy-egy ilyen ház. Mennyi minden kell ahhoz, hogy otthonná legyen. Mennyi idő, mennyi munka, mennyi élet. Gondolt már erre valaha? Emberek dolgoztak egy életen át, dolgoztak és álmodtak egy saját otthonról, amíg végre fölépíthették a gyermekeiknek. Sokszor csak az unokáiknak. Beleépítették az egész életüket, hogy hallhassák benne az unokák kacagását. Aztán valaki csak ledob egy olyan bombát a levegőből. Ugye, egészen könnyű munka? Csak egy kis mozdulat bizonyára, valami emeltyűt kell megmozdítani, vagy ilyesmit? És az egészből semmi sem marad. Egy egész életből semmi sem marad. Még az unokák se. Nézze, ez itt iskola volt. Tegnap még zsivajgott benne a sok kis öröm.
- Hallgasson - mondta a fiú rekedten és szinte durván - hallgasson, az Isten áldja meg!
Szeme iszonyodva meredt arra a torz sötét halomra, mely valaha iskola volt és látta maga előtt az otthoni városka iskoláját a sok zsivajgó, vidám gyermekkel. A leány ránézett és szája szélén megrándult egy keserű vonás.
- Miért hallgassak? Ha magának joga volt ledobni a bombákat, nekem jogom van beszélni róla.
- Nem az én hibám - felelte a fiú szinte haragosan - ez a háború.
A leány megrázta a fejét.
- Nem tudom. Én ehhez nem értek. Én csak azt tudom, hogy itt élet volt és most nincs, és hogy az élet maga az Isten s aki kezet emel ellene, Istenre emel kezet. Maga tudja ezt?
A fiú megállt.
- Hát öljenek meg - felelte keserűen, dacosan - mit tehetek én egyebet? Öljenek meg!
A leány szomorúan elmosolyodott.
- És akkor föltámadnak azok akik meghaltak? - kérdezte - Épek lesznek újra a házak és visszatér ide az élet? Ó, maguk férfiak, maguk katonák...! Jöjjön, mindjárt este lesz és két hónapja nincs világításunk.
Szótlanul haladtak tovább egymás mellett hárman, ő, a leány s az öregember. Itt-ott egy-egy épen maradt ház meredezett elő a romok közül, megrepedt falakkal, kitört ablakokkal. Az asszonyok rendre elszéledtek a romok között s már csak ők maradtak, hárman. Aztán egy ház előtt az öregember megállt és halkan tanácskozott a leánnyal. Rólam beszélnek - gondolta -, hogy miképpen adjanak át a náciknak. És szinte jólesett erre gondolnia.
- Jöjjön - mondta hirtelen a leány és megindult a ház felé. Engedelmesen ment utána. Az öregember sóhajtott és leült egy kőrakásra. A ház előtt kis kert volt, de omlott vakolat és tört üveg hevert a virágokon. Holtan és üresen ásítottak az ablakok és a fiú önkéntelenül megborzongott, amikor beléptek a sötét kapualjba. Ilyen házakban lakhatnak a kísértetek, gondolta. S mennyi sok kísértet lehet itt. A leány kopogott egy ajtón. Ijesztően kongott a hang a megrepedt falak között. Valahonnan vakolat hullott a sötétségben, csak a zajt lehetett hallani. Olyan volt, mint egy denevérszárny suhogása. Összerezzent, amikor megmozdult a kilincs. Az ajtó nyílásából egy sápadt öregasszony arca nézett elő. A leány mondott valamit. Néhány pillanatig izgatottan suttogtak, aztán az öregasszony kitárta az ajtót és hátra lépett.
- Jöjjön - mondta a leány.
Szürkület volt a szobában, ahova az öregasszony vezette őket, sötét folyosókon át. Az üvegtelen, holt ablakokon benyúlt az őszi este nyirkos keze és árnyékokat ültetett az öreg bútorok mögé. Egy szekrény ajtaja csikorgott valahol. Aztán az öregasszony odanyújtott valamit a leánynak.
- Vegye föl - mondta és letette egy székre.
Odalépett és megnézte, hogy mi az. Egy kissé viseltes, szürke férfiruha volt.
- Vegye föl bátran - hallotta a leány hangját az ajtóból - akié volt, annak már nincs többé szüksége reá. Meghalt a hazáért. Aztán az ajtó csikorgott és ő egyedül maradt a szobában az idegen ruhával.
Egy darabig a ruhát nézte. Az ujjai kissé megkoptak, valószínűleg valamilyen munkától. A gomblyukban egy hervadt virág szomorkodott és hosszú ideig csak ezt a hervadt virágot látta, mást semmit. Aztán az ablakon beszűrődő esti fény valahogy rávetődött a falon egy képre és azt kezdte nézni, de a virágra gondolt még akkor is. A kép egy mosolygós arcú fiatalembert mutatott, sötét ruhában. Olcsó fényképnagyítás volt, de alatta bronz érdemkereszt csüngött a falon és lent az asztalon karcsú vázában néhány szál fehér virág.
"Meghalt a hazáért" ismételte el magában a leány szavait és arra gondolt, hogy majd otthon az ő képe is megjelenik valahol egy újságban és alatta is ez áll majd: meghalt a hazáért. Istenem, gondolta, micsoda titokzatos nagy haza az, amelyikért itt is, ott is annyian meghalnak?
Gépiesen vetette le az egyenruháját. "Meghalt a hazáért", motyogta magában. "Meghalt a hazáért. Érdemkeresztet kapott. Katona volt. Náci volt. Hát a nácik is meghalnak a hazáért?" Valahogy úgy képzelte el eddig, hogy a nácik, azok úgy halnak meg mint a rablók. Nem a hazáért, valami másért. Valami csúnyáért és a közönségesért. De ez a mosolygósarcú fiú ott a falon nem látszott rablónak. Olyan volt, mint egy diák odahaza. Vagy mint egy fiatal gyárimunkás, aki vasárnap futballmeccsre megy.
A leány beszólt az ajtón. - Készen van?
Még egyszer végignézett magán. Az idegen nácifiú szürke ruháján, aki meghalt a hazáért, a hervadt virágon a gomblyukban és arra gondolt: egy leánytól kapta bizonyára.
Vajon szőke volt, vagy barna?
- Ezzel mi legyen? - kérdezte és az egyenruhájára mutatott. A leány fölkapta a ruhát a földről és begöngyölte egy asztalterítőbe.
- Még szüksége lehet reá - mondta - most azonban veszedelmes lenne, ha megtalálnák. Jöjjön. Sietnünk kell.
Az öregasszony ott állt a folyosó sötétjében, meggörnyedve. Amikor elmentek mellette, a fiú odafordult a leányhoz.
- Mondja meg neki, hogy hálásan köszönöm amit értem tett. A leány mondott néhány szót azon az idegen nyelven, de az öregasszony csak morgott valamit, meg sem fordult.
Amióta a fia meghalt, mindig ilyen - mondta odakint a leány - nem szereti ha megköszönik amit másokért tesz.
- Hol esett el a fia?
- A Kárpátokban. Az oroszok ölték meg. Vidám, jó fiú volt szegény. A mi férfiaink mind az oroszok ellen harcolnak.
Az öregember még ott ült a kőrakáson. Felállt, nehézkesen és fáradtan, amikor meglátta jönni őket. Aztán mentek a szürkületben, az üres, elhagyott romutcán.
- Ismerte azt a fiút? - kérdezte egy idő múlva.
- A vőlegényem volt - felelte a leány egyszerűen - de most ne beszéljen többet. Meghallhatja valaki. Itt nem szoktak angolul beszélni és föltűnne.
Szótlanul mentek tovább. Itt-ott emberek matattak a romok között. Hajlotthátú, fáradtmozgású emberek. Úgy látszott, mintha kerestek volna valamit a törmelék között. Talán az életüket keresik - gondolta a fiú és maga is elcsodálkozott a szavakon, amik önkéntelenül nyíltak ki az öntudatában. Egy útkereszteződésnél katonák jöttek szembe. Kíváncsian nézte őket, de nem talált rajtuk semmi különöst s ezen egy kissé elcsodálkozott. Emberek voltak, egyszerű emberek, mint bárki más odahaza, éppen csak az egyenruhájuk volt idegen. A katonák nem is néztek rájuk, úgy mentek el mellettük döngő léptekkel, de fáradt arccal, szinte egykedvűen nézve a romokat, mint akik már sok ilyent láttak.
- Itthon vagyunk - mondta hirtelen a leány.
Kis kert közepén egy alacsony földszintes ház állott. Előtte mély bombatölcsér csúfította az utcát és a fölszaggatott kövek ledöntötték a kerítést is és törmelékkel töltötték meg a virágágyásokat. De a ház állott még. Ablakai ennek is üveg nélkül, üresen tátongtak s a falain mély sebeket hasítottak a repeszdarabok. De a ház azért állt még. Csak a gyümölcsfák törtek le körülötte, csak a födeléről hullottak le a cserepek és pirosan lepték el törmelékeikkel körülötte a földet, akárha vér fröcskölt volna oda iszonyú sebekből. Átmentek a megcsúfított kerten, az öregember kulcsot vett elő a zsebéből és kinyitotta a barna tölgyfaajtót.
- Apa mindig be szokta zárni - mondta a leány és mosolygott - mintha az meg tudná védeni a bombáktól.
A küszöbön fehér papírlap hevert. A leány lehajolt érte.
- Röpcédula - mondotta kissé gúnyosan - maguk dobálják ezeket is?
Egy pillantást vetett a papírlapra és azonnal ráismert. - Igen - felelte - talán éppen én dobtam le ezt itt. Abban a pillanatban amikor lelőttek.
Az öregember kinyitotta az ajtót. Bent sötét volt.
- Sajnos nincs világításunk - mondta a leány - de bent van még egy gyertya. Es a kandallóba is tehetünk tüzet. Erre jöjjön. Megfogta a kezét és úgy vezette, mint egy gyereket. Hosszú sötét folyosón mentek át. Valahol egy ajtó nyílt.
"Itt álljon meg egy percre" hallotta a leány hangját a sötétben és a kéz eleresztette a kezét. Aztán kis idő múlva sercent egy gyufa és egy gyertya kanóca lángot fogott. Ízlésesen berendezett kis szobában voltak. A padlón néhány szőnyeg, széles heverő a sarokban, könyvszekrény, íróasztal. Fehér márvány kandalló. Szeme az ablakot kereste és nyomban megértette, hogy miért volt a szoba olyan sötét. Az ablakot vastag fekete papír borította.
- Le kellett ragasszuk - mondta a leány egyszerűen, mintha magától értetődő dologról beszélne - ez az egyetlen lakható szobánk maradt és világosságot csak akkor szabad gyújtani, ha lesötétítjük az ablakokat. Így aztán egyszerűen beragasztottuk. Legalább bent marad a meleg is. Foglaljon helyet.
A gyertyát betette az asztal közepén álló konzerves dobozba. - Bocsásson meg egy pillanatra, valami ennivaló után kell nézzek.
Magára maradt. Nézte az idegen szobát, a képeket a falakon, a szőnyegeket, a leragasztott ablakokat és a pislogó gyertyát az
ócska bádogdobozban. "Ez a háború" gondolta gépiesen "ez a háború... így élnek háborúban az emberek."
Egy idő múlva visszatért a leány és fehér terítővel megterítette az asztalt.
- Hideget kell együnk - mondotta bocsánatkérően - nincs gáz a konyhában és a fánk is elfogyott. Holnap majd gyűjtök a romok közül.
Néhány szelet sötétszínű kenyeret tett az asztalra és krumplisalátát.
- Ebédtől maradt - mondta és mosolygott - egyebünk nincs. Maga persze máshoz van szokva, tudom. Az amerikaiak jól élnek. De ez rozskenyér és a tápértéke elég magas. Lásson hozzá, ha éhes.
Éhes volt, erre most jött reá hirtelen. A rozskenyérnek különös íze volt, sohasem evett még ilyent.
"Ez hát a háború" gondolta magában "így élnek itt a népek. Borzasztó."
Később bejött az öregember is. Egy korsót tett az asztalra és három poharat. A korsóban bor volt. Izes, könnyű bor. A harmadik pohár után a fiú megkérdezte.
- Hogy lehet, hogy maguknak nincs ennivalójuk, de boruk van?
- Az ennivalót összeszedték a katonáknak, de a bort nem - felelte a leány komolyan - egyébként a saját szőlőnkből való. - Minden ennivalót elvettek maguktól a nácik?
A leány csodálkozva nézett reá.
- Nem értem miről beszél. A nácik, az egy politikai párt Németországban. Mi itt magyarok vagyunk és háborúban állunk az oroszokkal. Nem voltunk fölkészülve erre a háborúra és nem tudjuk élelmezni a katonáinkat, akik a határokat védik. Így hát természetes, hogy mindent oda kell adjunk, ami ehető. Mi éhezhetünk, de ők nem. Mert ők bennünket védenek.
A fiú hallgatott. Nem értette, hogy miről van szó. Ezek itt védekeznek és nekik is ezt mondták odahaza, hogy védelemből kell fegyvert fogni. Valaki hazudik itt. De ki?
- Nézze - kezdte el egy idő múlva és közelebb hajolt a leányhoz - én ellenség vagyok és maga rejteget engem. Ez azt jelenti, hogy maga nem ért egyet azokkal, akik a háborút csinálták. Ez azt jelenti, hogy maga nem ért egyet ennek az országnak a kormányzati rendszerével. Akkor pedig nem tudom, hogy mégis miért...
A leány fölemelte a kezét és a kezében megvillant az a kis fehér papírlap, amit fölvett a küszöbről.
- Egy pillanat - mondta a leány - bocsásson meg, hogy közbeszólok. Értem a szavakat, de nem értem az értelmüket. Itt valami tévedés kell legyen. Először is maga nem ellenség ezen a földön, mert maga amerikai s mi magyarok vagyunk. Másodszor, én nem tudom, hogy kik csinálták ezt a háborút, de azt tudom, hogy szívvel-lélekkel egy vagyok azokkal akik ezt az országot meg akarják védeni a pusztulástól, a bolsevista veszedelemtől és az életüket adják oda ebben a kétségbeejtő, kilátástalan tusában, hogy valamiképpen távol tartsák tőlünk ezt az ázsiai hordát. Amit én nem értek, az látja, egészen más. Nem értem, hogy miért akarnak maguk elpusztítani bennünket, maguk,amerikaiak és ha már el akarnak pusztítani, akkor minek dobálják le ezeket a hazugságokat közénk?
Letette a röpcédulát az asztalra a fiú elé.
- Az van ezen - mondta a leány és olvasni kezdte a feketebetűs írást - magyarok, tegyétek le a fegyvert! A fölszabadító orosz csapatok a békét és a szabadságot hozzák! Rázzátok le magatokról a náci rabszolgajármot! Amerika népe garantálja országotok függetlenségét és szabadságát!
Kis szünetet tartott, aztán lassú hangon folytatta.
- Nézze, én nem tudom, hogy hol van itt ez a náci rabszolgajárom,amit le kellene rázni. De tudom azt, hogy mi az, amit az oroszok hoznak. Tudom, mert a hazám egy része már a kezükön van és a menekülők ezrei beszélnek arról, ami ott túl, a front mögött történik a falvakban és a városokban. Én csak egy egyszerű egyetemi hallgató vagyok és apám a régészet professzora az egyetemen. Lehet, hogy nem látjuk elég tisztán a világpolitikát. De higgye el nekem, azt az egyet világosan látjuk és tudjuk, hogy miért kell éheznünk és fáznunk és miért kell harcoljanak és elessenek egymásután a testvéreink, apáink, vőlegényeink a fronton. Az életünkért és a népünk jövendőjéért!
Csönd volt a szavak után. Aztán a leány sóhajtott és felállt. - Bocsásson meg - mondta halkan - tudom, hogy illetlenség ilyesmiről beszélni magával, aki vendég. És talán meg sem érti a szavaimat. Érzem, hogy valahol valami nagy tévedés van köztünk. Mi mindig tiszteltük és nagyra becsüljük Amerika népét és nem tudjuk most megérteni, hogy miért akarnak elpusztítani bennünket. S főleg, hogy miért hazudnak nekünk békéről és szabadságról, amikor repülőgépeiken a halált hozzák és ránk akarják szabadítani Ázsiát. Bocsásson meg, azt hiszem ideje, hogy aludni térjen. Bizonyára fáradt. Mi is korán fekszünk le, mert látja a gyertya hamar fogy és újat szerezni nehéz.
Azon az estén sokáig nem jött álom a szemére. Feküdt mozdulatlanul a tiszta, hűvös ágyban és agya küzdött a zűrzavarral. Hol van az igazság? Ki csinálta a háborút? Hogyan lehetséges az, hogy őt ide küldték a szabadság védelmében asszonyokat és gyerekeket ölni, akiknek testvérei és vőlegényei ugyanakkor egy másféle egyenruhában a szabadságért halnak hősi halált? Micsoda szörnyű ördögi kéz kavarta így össze a dolgokat? Nehezen aludt el és álmában napsütéses reggelre ébredt. Az üvegtelen, kitört ablak előtt, bombaszaggatta fa csonka ágán egy rigó ült és vidám füttyökkel örvendett az életnek. "Az Isten szeretet" ezek a szavak jutottak az eszébe önkéntelenül, amiket a pittsburghi biblia tépett födelén olvasott. "Az Isten szeretet" ismételte félhangosan és mosolyogva nézett bele az idegen ország napjába.
Öt hetet töltött az amerikai pilótafiú a magyar egyetemi tanár házában. Öt különös, különös hetet. Egy pillanatig sem érezte idegennek magát a családban. Részt vett az életükben, segített fát gyűjteni a romok közül, krumplit ásni a kertben, megosztotta gondjaikat és örömeiket. Csöndes estéken néha az anyjáról beszélt és a leány némán ült a nagy karosszékben és hallgatta, az öregember meg könyvei fölé hajolva dolgozott az egyszál gyertyalángnál. Néha megjelentek az égen az ezüstmadarak. Ilyenkor nem szaladt le az óvóhelyre a többiekkel, hanem kiállt a ház elé, a letarolt kertbe és nézett föl az ismerős gépekre és arra gondolt: talán abban ül Joe, abban ül Bob... és mindez olyan furcsa volt, olyan különös és szomorú. Szeretett volna fölkiabálni nekik, hogy vigyázzatok, én vagyok itt, tévedés az egész, valaki hazudott! De a gépek magosan voltak, iszonyú magosan, elérhetetlenül, mint egy másik világ. Néha bombákat dobtak a gépek. Ilyenkor vad fájdalom tépte belül és sírt, mint hajdan, gyermekkorában.
Aztán öt hét után, egy napon, ott voltak az oroszok a városban. Már napokkal azelőtt hallani lehetett az ágyúkat. Magyar és német katonák meneteltek az utcákon, porosan, tépetten és szomorúan. Menekülők szekerei nyikorogtak és csattogtak a kövezeten, pokrócok közé fektetett asszonyok, síró gyermekek, zord tekintetű férfiak a szekereken. Mintha valami rémséges, láthatatlan ostor hajtotta volna a népet nyugat felé. Napokon át nyikorogtak a szekerek, gyalogos asszonyok batyukat cipeltek a hátukon, kezükbe síró gyermekek kapaszkodtak, s ment, ment ez a végefogyhatatlan gyászmenet keletről nyugatnak. Aztán egy napon ott voltak az oroszok.
Már este látni lehetett az ágyúk torkolattüzét. Éjjel katonaoszlopok meneteltek át a városon. Reggelre csönd volt. Néha egyegy puskalövés csattant valahol. A közeli házakból mind átmentek az emberek az óvóhelyre. Sokan nagy batyukat cipeltek magukkal. A fiú magára öltötte az egyenruháját, derekára csatolta a pisztolyt és azt mondta a leánynak:
- Ne menjenek sehova. Ez a ház az amerikai lobogó védelme alatt áll.
Büszkén mondta ezt, jóleső, meleg érzéssel a szíve körül. A leány csak bólintott szótlanul, az öregember is bólintott és ott maradtak a házban. Vártak. Ültek a kandallós szobában és vártak. Az öregember a könyvei fölé hajolt, a leány a nagy karosszék mélyén varrt valamit és a fiú fel-alá járt a szobában, nyugodt, biztos katonaléptekkel, az Államok egyenruhájában és néha megállt az ablaknál és kinézett az üres utcára és a néptelen romokra. És néha mondott egy-egy mondatot. Ilyeneket: "Aztán megkeresem az amerikai összekötőtisztet. Gondoskodni fogok arról, hogy mielőbb kapjunk egy repülőgépet. Mához egy hétre már Amerikában lehetünk. Aztán megtartjuk az esküvőt." A leány néha bólintott, halkan, szomorúan, de nem szólt egyetlen szót sem. Aztán megjöttek az oroszok.
Az első nyolc ember rajvonalban közeledett a romok között, meglapulva egy-egy házfalnál, kőrakásnál. De lövés nem esett sehol. Jöttek és tovamentek. Félóra múlva egy teherkocsi állt meg az utcasarkon és valami húsz katona ugrott le róla. Négyesével széledtek szét a házakba. Ajtók döngtek a durva csizmasarkoktól, deszka recsegett, káromkodás csattant. A fiú megszorította a derékszíját és bátor, biztos léptekkel az ajtóhoz ment. Kinyitotta és kiállt a küszöbre. Anégy katona akkor lépett át a kidőlt kerítésen. Amikor meglátták a küszöbön az egyenruhásembert, megtorpantak és a géppisztolyaikhoz nyúltak. A fiú fölemelte a kezét. "Amerika!" kiáltotta oda nekik tiszta, csengő hangon. "Amerika! Officer!" A négy orosz összedugta a fejét. Aztán az egyik előre lépett. Kezében bizalmatlanul szorongatta a géppisztolyt. "Legitimacia" mondta "legitimacia!" A fiú a zsebéhez nyúlt és elővette a papírjait. Az orosz közelebb jött. Sunyi, sárgaarcú, ferdeszemű fickó volt. Kikapta kezéből a papírokat és hosszú ideig forgatta a kezében. Valamit morgott hozzá. A fiúnak kifogyott a türelme. "Kommandant!" mondta parancsoló hangon "Amerikais officer" és a házra mutatott "Amerikais haus!" A sárgaképű fickó elvigyorodott és visszaadta a papírokat. "Amerikais tovaris!" szólt hátra a társainak. Azok is vigyorogtak. Aztán körülvették, megtapogatták egyenruhájának finom szövetét, kedélyesen a vállára veregettek, majd félretolták az útból és bementek a házba. Düh fojtogatta a torkát és valami furcsa félelem. Mintha nem emberekkel, hanem vadállatokkal állt volna szemben, akiknek hiába beszél, mert nem értik a szót.
"Hé!" kiáltotta utánuk "Amerikais haus! Amerikais officer!" A leghátulsó visszafordult a küszöbről és rávigyorgott. "Tovaris" mondotta "Tovaris" és még néhány érthetetlen szót. Odalépett az oroszhoz és próbálta jelekkel megértetni vele, hogy a házba nem szabad bemenjenek. Próbálta megértetni vele, hogy a parancsnokkal akar beszélni, de az oroszt mindez nem érdekelte túlságosan. A pisztolyt kezdte nézegetni, majd hirtelen kinyúlt utána és kitépte a tokból. "Hé!" A fiút elfutotta a harag és a pisztoly után kapott. Az orosz röhögve dugta el a kezét a háta mögé. Ebben a pillanatban bent a házban felsikoltott a leány.
A fiú egy pillanatra megdermedt ettől a hangtól, olyan borzalmas és velőttépő volt. Aztán egyetlen ugrással félretaszította az oroszt és berohant a házba. Még a folyosón volt, amikor valahol lövés dördült és utána újra fölhangzott az a szörnyűséges sikoly. A kandallós-szoba ajtaja nyitva állt. Bent, a szőnyegen, arcra borulva feküdt az öreg tanár és fejéből ömlött a vér. A szoba sarkában, a széles pamlagon, ott viaskodott a három orosz a leánnyal. Egy pillanat alatt felfogta a szörnyűséges
képet. Nőtisztelő pionír őseinek minden csepp harcos vére fellázadt az ereiben, forrni kezdett és robbant. Eleset, nagyot kiáltott, előreugrott és fölkapott egy széket. A kiáltásra az egyik orosz hátrafordult. Duzzadt vörös arcát állati vigyor torzította. Fölkapta a földre dobott géppisztolyt és lőtt. Mikor a sorozat végigcsattant a szűk kis szobán, a fiú kezében már meglendült a szék és lecsapott az ocsmány vigyorgó fejre. Még hallotta kezében a szék reccsenését, aztán valami furcsa szédülés fogta el, ujjai lassan elengedték a fát és egy tétova mozdulattal a melléhez kapott. Lassan csuklott össze. Még érezte, hogy nyirkos lesz a keze a vértől és arra gondolt: vér. És arra gondolt: meg fogok halni. Homályosan, nagyon messziről, látta még a két oroszt, ahogy elesett társuk fölé hajoltak és mintha a káromkodásukat is hallotta volna. Aztán már nem látott egyebet, csak egészen közel, az arca előtt, egy géppisztolyt a padlón. Orosz géppisztolyt. Valami írás volt a géppisztoly fekete csövébe vésve, azt próbálta makacsul kibetűzni. "Made in U. S. A." Aztán már csak azt a nagy szőrös kezet látta, mely görcsösen markolta még mindig a géppisztoly markolatját. "Valaki tévedett" gondolta "valahol valaki tévedett..." Aztán összekuszálódtak fejében a szavak és a gondolatok, elködösödtek, mind messzebb, messzebb mentek és végül elvesztek a nagy fekete semmiben.


VITÉZEK IGAZSÁGA

Ferkó, aki a bárányokat legeltette volt, ő látta meg elsőnek a lezuhanó repülőgépet. Égett a farka. Csúnya fekete füstboltot húzott maga után s aztán csak lesuppant a Béka-tó nádasába. De erre már Ferkó is fölszökött a tarlóról, otthagyta az egykedvű bárányokat s szaladt be a tanyára, mintha eszét vették volna.
- Idösapám! Idösapám! Gyüjjék már gyorsan!
András gazda a csűrben vallatta cséppel a búzát. Tilos dolog volt az akkoriban s így aztán felhorkant nyomban a kiabálásra s kezében megállott a hadaró.
- Mi a baj, te? Katonák jönnek?
- A gépmadár! - lelkendezett a gyerek - leszállt a Béka-tóra! Úgy fistel, mint maga az ördeg! Gyüjjen már gyorsan ilyen még nem vót!
- Hogy a fene a dógát - csóválta meg a fejét András gazda rosszallólag, azzal megindult, hosszú, nehéz léptekkel a Békató felé kárt látni. Ferkó alig győzött lépést tartani vele. A nagy igyekezettől még a kalapját is ott feledte a csűr szögén s ezt a méltóságbeli fogyatékosságot hamarosan észre is vette. Hogy javítson valamit a bajon, a szénakazlak mellől fölkapott egy elhajított ócska villanyelet s előléptette nagysebesen botnak. Mert hát egy tanyásgazda mégis csak tanyásgazda, bármiféle röpködő masina pottyanjon is a Béka-tóba.
Átvágtak a tarlókon, végig a törökbúzaföld mezsgyéjén, keresztül a réten, egyenest a füst irányába. A nádas széléig el is jutottak. Megkerülték a túlsó oldalról, de a füst belülről jött, a nádas közepiből s azon kívül más csodálni való nem volt sehol. Sőt lassacskán az is oszladozni kezdett. Hát álltak ott és nézték. - Bé kellene menni - kockáztatta meg a gyerek.
- A vérszopók közé? - hökkent meg az apja. - A masinához.
- Azt már nem - rándított egyet András gazda a nyakán - gyüjjön ő ki, ha akar. Mink idehaza vagyunk.
Mintha csak erre vártak volna odabent a nád között, mert egyszerre csak suhatolás támadt s cuppogás is hallatszott, mint amikor iszapot dagaszt valaki.
- Ha. . . ! = hökkent meg a gyerek.
- Ejszen a masina gépésze lesz - vélte András gazda. - Tán nem szerecseny?
- Ne?
- Aszongyák, hogy azokban az amerikánus gépekben emberevő szerecsenyek ülnek - suttogta a gyerek - azok dobálják alá a bombákat! Ne fussunk odább, idősapám?
Ettől a lehetőségtől már András gazda is meghökkent egy keveset, de aztán megmarkolta jól a botnak kinevezett villanyelet.
- S ha még olyan szerecseny is - mondta ki a szót - mienk az igazság a Béka-tóban, nem pedig az övé. Mit repked a más földje felett?
Azzal csak álltak keményen és vártak. Mint egy kis cövek, meg egy nagy cövek. A nád pedig zörgött, suhogott s már látták a hajladozását is. Aztán megnyílt soványan s egy ember tántorgott ki belőle. Csak abból lehetett tudni, hogy ember volt, mert alul lábakban, fölül meg fejben végződött. De egyébként csupa mocsok volt s még a lábai közül is csak az egyik ért valamit, a másikat úgy húzta maga után, mintha kölcsön kérte volna. Éppen csak, hogy kibucskázott a nádasból s már eldőlt a gyepen, akár egy szenes zsák. Hörgött, hogy rossz volt hallani. Nem is kelt lábra többet.
Egy ideig csak nézték. András gazda a marokra fogott bottal, Ferkó meg aggodalmas pislogásokkal
- Így néz ki a szerecseny, idősapám? - kockáztatta meg a gyerek suttogva.
- Én azt nem tudhatom - vallotta be az apja - mivelhogy szerecsenyt még világéletemben nem láttam. De bajba jutott embert láttam többet is és ez azok közé tartozik. Már pedig a bajba jutott emberen segíteni kell, ha szerecseny, ha nem, ez az igazság.
Azzal eldobta a villanyelet, fölnyalábolta az iszapos embert a vállára s ünnepélyesen bévonultak vele a tanyára.
Hogy szerecseny nem volt, az kiderült a mosóteknőben hamar. De sebesülés az volt a szerencsétlenen annyi, hogy tíznek is elég lett volna. Kimosták a sebeket ahogy lehetett, jóféle szilvapálinkával, fokhagymás tapasszal be is kötözték sorra, aztán Vitézné asszony megvetette a dunyhás ágyat bent a tisztaszobában, s belefektették a vendéget. Ugy elsüppedt a párnákban, hogy semmi se látszott ki belőle.
De jó is volt, hogy így történt, mert alig csépelt ki András gazda egy újabb vékára való búzát a csűrben, már megint szaladt be a gyerek a tarlóról, hogy most meg valami katonafélék bukkantak föl az akácos úton, a falu felől. Éppen, hogy el tudta takarítani a cséplés nyomait s már ott is voltak a nyakán. Mégpedig sokan és hozzá németek. Egy hosszú csontos ember, nyilván valami őrmester féle, egyenesen odajött András gazdához s szőrősnyelvű svábhoz illően gyötörve a magyar nyelvet kimondta a törvényt.
- Szakasz infanteriszt foglalja el tanya. Führerbeféhl! Itt csinálja front. Értem?!
- Érteni értem - vakarta meg Vitéz András gondtelten a fejét - csak azt az egyet nem értem, hogy ennyi sok győzelemmel miképpen hozhatták ezt a fene fróntot ide az én tanyámhoz?
- Te ne féljél semmi - legyintett a német - mink megvédünk tied tanya. Ez is Führerbefél.
- Akkor jó - egyezett bele Vitéz András a változhatatlanba - s ha már itt vannak, hát érezzék otthon magukat nálam. Ebben az egyben nem is volt hiba. Otthon érezték azok magukat nagyon is. Megtöltötték a csűrt, a szénapadlást s ami megtetszett nekik, azt kérdezés nélkül elvették. Egyszóval érettek nagyon a vendégeskedéshez, mintha egész életükben egyebet se tettek volna. Az istállóból kihajtották a legszebb üszőborjút, le is vágták sebesen s olyan vacsorát rendeztek belőle, hogy csak úgy gömbölyödött a hasuk. Vacsora végeztével aztán bejött a németek őrmestere a házba.
- Hé, ember! Van neked bor?
András gazda a lóca felé bökött az állával. - Üljön le, ha már itt van.
- Én nem azért jött, hogy ül - perlekedett a német - én azért jött, hogy adj bor.
- Ha leül, van bor. Ha nem ül le, nincs bor. - nézett keményen a szeme közé András gazda.
- Mi? - értetlenkedett a németek őrmestere - megvan bor, vagy nem megvan?
- Vendég számára megvan, más számára nincs. Ez az igazság - mondta ki Vitéz András a törvényt.
- Furcsa igazság - csudálkozott a német, de azért leült.
Így aztán előkerült a fonott korsó s ittak. A német hamarosan kipirosodott, szónokolni kezdett a németek dicsőségéről és arról, hogy őnáluk nagyobb nincsen sem égen, sem földön. Aztán egy idő múlva akadozni kezdett a nyelve, majd rendre rágörbült az asztalra s végül egészen elszomorodott. Mikor már a sírásnál tartott, András gazda ölbe vette mint egy gyereket s bevitte a belső szobába. Lefektette a részeg embert ügyesen a másik ágyba, a sebesült amerikánus mellé.
Másnap hajnalban, amikor fölkeltek, hogy megetessék a jószágot, a németeknek odakint hűlt helyüket lelték. Sem a csűrben, sem a szénapajtában nem volt belőlük egy fikarcnyi se. De hiányoztak az istállóból az állatok is, mind. Lovak, ökrök, tehenek, borjak, juhok, disznók, mind egy szálig. Magnakvaló sem maradt belőlök.
- Hijnye azt a keserves nemjóját a fajtátoknak! - vágta földhöz András gazda mérgiben a kalapját-sze ezek tolvajabbak a tolvajnál is! Hogy az a ményköves, megveszekedett istennyila.. .
S káromkodott úgy, hogy még a kútgémje is meghorgasodott tőle. Az asszony meg sírt az üresre kopaszodott csűrben, akár a záporeső.
Még csak ki sem búsulhatták magukat rendesen mikor egyszerre csak felpattant a ház ajtaja s jött ki a németek őrmestere nagy izgatottan. Tántorgott még s zöld volt az ábrázata a részegségtől, de a szeme táncolt örömében.
- Ember! - kiabálta - Kötelet hozol gyorsan!
- Kösd fel magad egyedül - mordult rá András gazda mérgesen s még hátat is fordított neki. De a német nem hagyta magát.
- Ellenség van az ágyban! - rikoltozta képéből kikelve - Amerikan pilot! Hozod kötél gyorsan, megkötözöd fogoly!
- Kötlek én téged, anyád ne sirasson - zördült reá András gazda - Hol a súlyba' vannak a lovaim? Marháim, gabonám, mi? Arra felelj?!
- Ló? Marha? - bámult rá a német.
- Elvitték a katonáid, súly essen a fajtádba! - kesergett András.
- Oh, hát csak ennyi baj van? - legyintett az őrmester - Háború megvan, nem te tudod? Sok szoldát kell enni. Majd visszakapol minden, ha megnyertük a háború. Csak kötelet hozol gyorsan. Viszem amerikán fogoly, kapom szép vaskereszt!
- Kapsz mindjárt egy fakeresztet tőlem - dohogott András gazda - a sírod fölibe. Amibe én duglak bele miután agyonütöttelek.
Ferkó, aki a csűr ajtajában állott eddig s bámulta nagy ijedten a bajt, nyomban fölkapta az erdőirtó baltát s egy szökéssel az apjánál volt vele.
- Itt van ni, idösapám - nyújtotta szolgálatkészen a szerszámot.
A német rázta a fejét bosszúsan. - Nem megértelek téged, magyar.
- Nem értesz? - markolta meg Vitéz András a baltát - hát ide figyelj. Először is, ez az én tanyám. Ezt érted, mindenit a szőrös fülednek?
- Ezt igen - bólintott az őrmester.
- Nahát. Másodszor, vendégül láttalak mindannyiotokat, becsülettel. Igaz?
- Nana - emelte föl a német az ujját - nem vendég megvagyunk.
- Hát mi?
- Dicsőséges német katona ki megvédi tied ház.
- Mi a nénéd kontyát védtél - futotta el újra Vitéz Andrást a méreg - kifosztottatok s kiraboltatok, ennyi az egész! Bejöttetek a tanyámra s én vendégül láttalak, mert ez az igazság. De, hogy a vendég lopjon és raboljon, az már nem igazság.
- Az háború - rántott egyet a német a vállán - de most ne beszélj annyi, hanem hoz kötelet. Ellenség van a házban.
- Az én házamban nincs ellenség, csak vendég - mordult föl András gazda.
- Neked amerikánus katona vendég? - képedt el a német. - Nekem mindenki vendég, akit a házamba beveszek.
A német szeme megszigorodott.
- Ha neked amerikán katona vendég, akkor te is megvagy ellenség. Akkor te is fogoly vagy nekem. Adj kötél, én téged megkötöz.
- Meg-é?
- Muszáj. Führerbefél.
Vitéz András odalépett a német elé. Nagy indulat feszítette, de legyűrte magában a belső kívánságot. Csak éppen megállt nagy keményen a német előtt és megmutatta neki az ormótlan nagy baltát.
- Látod-é ezt?
- Látom, hát - bólintott jámborul.
- Hát akkor tudd meg azt is, hogy az én házamban csak nekem van jussom háborút csinálni, ez az igazság! Aki pedig nem tartja tiszteletben ezt az igazságot, azt én úgy megsújtom ezzel a baltával, hogy menten hősi halottá változik. Ezt megérted-é?
A német éppen feleleten gondolkodott, amikor Ferkó elkurjantotta magát.
- Katonák gyünnek esment, idösapám!
Arra néztek mind amerre a gyerek mutatott s hát valóban, a törökbúzás széliben egy tucatravaló egyenruhás ember mozgott. - Jesszasz! - nyikkant föl a német - Ruszki katonák!
Azzal sirült is be nagy szaporán a házba.
András gazda nézte a törökbúzás széliben mozgó embereket, de hamarosan kiderült, hogy nem a tanya felé jöttek. Odébb húzódtak lassacskán és nemsokára lövöldözés is kezdődött valahol.
- Ejszen háborúznak - szólt oda a családhoz - gyerünk bé a házba münk is.
A német sápadtan guggolt az ablaknál s kezében egy ménykű nagy pisztolyt szorongatott.
- Ne félj semmit - nyugtatta meg Vitéz András - az én házamban vagy. Ha én békét hagyok nekik, ők is békét hagynak nekem. Ez az igazság.
Valóban, a lövések zaja egyre távolodott. Kis idő múltával a gyerek kimerészkedett a tornácra. Sirült is be hamar, nagy pirosan. - Az egyik visszatért! - jelentette - Egyenest ide tart!
Az ablakhoz ugrottak. Valóban, egy orosz egyenruhás ember ott jött cammogva a szilváskerten át. Nagyon lassan mozgott, mint akinek baja van.
A német előhúzta újra a pisztolyát. Az orosz sántikálva bejött az udvarra s egyenesen a kúthoz ment. Puskáját a vályúhoz támasztotta s kezdte föltűrni lábszárán a nadrágot.
András gazda fejébe nyomta a kalapot s kiment. - Adjon Isten - köszönt rá a muszkára a kútnál.
- Zdrasztutye - morgott vissza az is, bizalmatlanul. Megnézte a sebet, aztán intett az embernek.
- Gyere be a házba. Bekötjük. Gyere na.
Az orosz bejött. A németnek nyoma sem látszott sehol, csak az asszony intett a szemével, hogy ott van a belső szobában. Kimosták a muszka sebét s bekötötték. Aztán ételt tettek az asztalra s bort.
- Vendég vagy, muszka, egyél.
A sebesült evett. Megivott utána két pohár bort is, aztán lábra kelt s ide-oda bicegve nézegetni kezdett. Végül benyitott a belső szobába. Abban a szempillantásban előugrott az ajtó mögül a német, kezében a pisztollyal és nagyot ordított.
- Halt, ruszki! Hendehoch!
Szegény ruszki úgy megijedt ettől, hogy alig győzte levegőbe kapni a kezeit.
- Hohoho - örvendezett a német - két ellenség fogom meg egyszerre! Egy amerikán, egy ruszki! Hohoho!
De erre már Vitéz Andrást is elhagyta a béketűrés. Odalépett a némethez s úgy ütötte ki kezéből a pisztolyt, hogy a szoba másik végibe repült. Ettől azonban új baj támadt megint. Mert most meg a muszka rántott elő egy éppen akkora pisztolyt és ő vicsorgott rá a németre.
- Horeruki nemecki! Davaj, davaj!
Mást nem tehetett, rávetette magát a muszkára is és kicsavarta kezéből a pisztolyt.
- Már pedig itt emberölés nem lesz! - mondta ki a törvényt szigorúan.
Kárbaveszett a szó, mert ekkor meg a német húzott elő egy hosszú kést. A muszka se volt rest, ő is elővette a magáét. Úgy álltak szemben egymással mint két mérges kakas.
- Se az apátok nemjóját - bosszankodott meg Vitéz András ekkora megátalkodottságon s azzal fölkapta az ajtó mellől a furkósbotot s egyet a német fejére koppantott vele, egyet meg a muszkáéra. Ettől aztán elnyúlt a padlón békésen mind a kettő.
- Úgy na - mondta lihegve, amikor visszatámasztotta a botot a helyére - a békességet mégis csak megőrzém valahogy.
Az amerikánus ült az ágyában és nevetve rázta a fejét. András
gazda meg fölnyalábolta egyenként a németet is meg a muszkát is és végignyújtóztatta őket az ágyon. Szép békésen feküdtek egymás mellett.
- Tán nem hóttak meg? - aggodalmaskodott Ferkó.
De szuszogtak mind a ketten. fgy hát magukra hagyták őket az amerikánussal együtt.
Később újra föltűnt egy rakás katona az úton. A falu felől jöttek. Muszkák voltak azok is.
- Tán jó lenne ha a németet eltakarítanánk az útból - vélte az asszony.
Megfogták hát ügyesen s fölvitték a hiuba. Befödték ócska zsákokkal s még a fejtetlen fuszulykát is tetejébe hányták. Ideje is volt, mert a muszkák már ott voltak a tanyán.
- Soldat? Soldat? - kiabáltak Andrásra nagy gorombán, amikor kiment elébük az udvarra. Mert, hogy szót nem lehetett érteni velők, jelekkel próbálta tudtokra adni a sebesültek dolgát. Valamit megérthettek belőle, mert bementek a házba s megnézték őket. A muszka aludt s mert látták rajta a kötést, hát békén hagyták. Az amerikánusnak csak a papírjait vizsgálták meg, aztán eltakarodtak.
Alig esteledett, Vitéz András fölment a hiuba s lefejtette a németről a fuszulykát meg a rohadt zsákokat.
- Itt egy rend civilruha, vegye magára s aztán menjen Isten hírével amerre lát. Itt most muszkáké a világ.
A német hamar megértette miről volt szó. Magára húzta a viseltes gúnyát s lemászott a lajtorján, ügyesen. Az asszony közben tarisznyált neki valami kis útravalót, azt még megköszönte s már ment is. Az éjszaka elnyelte gyorsan.
Másnap reggel a muszka ébren volt már amikor rájok nyitották az ajtót a reggeli kávéval. Gyanakodva pislogott, de nem szólt egy szót sem. Megette amit elébe tettek, aztán kibújt az ágyból, magára kapta a holmiját és elsántikált a falu irányába.
Dél felé azonban új muszkák jöttek. Rárontottak a tanyára, mindent feldúltak, felforgattak. A sánta vezette őket.
- Hol a nemecki? - ordítottak Vitéz Andrásra. - Elment - felelte kurtán.
- Miért engedted, hogy elmenjen? Disznó németbarát nácibérenc fasiszta kutya vagy!
Azzal nekiestek ahányan voltak s kezdték verni, kegyetlenül. Az asszony sírva szaladt oda, hogy kimentse a kezükből, erre őt is agyba-főbe verték. Ferkó ész nélkül ugrott be az amerikánushoz.
- Gyüjjön gyorsan! Ölik idősapámat!
Bár a szavakat nem értette meg, de tudhatta, hogy miről van szó, mert megpróbált kikecmeregni az ágyból, de alig ért padlót a lába, összeesett. Csak kiabálni tudott onnan, de arra nem ügyelt senki.
András gazda akkor már vériben feküdt a tanyaudvar földjén. Mellette az asszony. A muszkák berontottak a házba, szétdobáltak mindent, aztán kihurcolták a kiabáló amerikánust, feldobták egy szekérre s elvitték. Elmenőben még tüzet tettek a házra meg a csűrre.
Ferkóval senki se törődött. Látta apját, anyját vérbe mocskolva az udvaron feküdni, látta ahogy égni kezdett a ház meg a csűr s látta elmenni a lármás idegen katonákat. Aztán csak a tűz maradt és ő.
Leült az anyja mellé a földre és sírt. Pattogtak a zsindelytetőn a lángok, gerendák roppantak vörösen s érezte, hogy vége van a -világnak. Megpróbálta elhúzni anyját a tűz közeléből, de iszonyú nehéz volt. Nézte az arcára dermedt vért, üveges, nyitott szemeit ahogy a messzeségbe bámultak, föl az égre, mintha onnan vártak volna valami csodát.
- Idösapám. . . - sírta - Idősanyám lelkem... keljen mán föl...! Egyre növekedett a hőség. A csűr fala bedőlt, új lángok csaptak a magosba. Apjához ugrott s megrázta.
- Idösapám! Ébredjék már idősapám!
Vitéz András véres szájaszéle alig észrevehetően megmozdult.
- Ferkó fiam.., hajolj közelebb... valamit mondanom kell... A gyerek reszketve tartotta oda a fülét az apja szájához. Suttogva, alig hallhatóan jöttek elő a szavak, valahonnan a mélységes mélyből. Mintha csak a halál mélységéből jöttek volna már.
- Én ejszen bevégeztem, Ferkó - suttogták a szavak - mert valahol baj történt az igazsággal, azért... de neked élned kell, érted-e? Mert reád testálom a jussomat... az igazsághoz... érted-e Ferkó? Meg költ keresned, fiam, hogy hova lett... Mert az igazság az nem vész el soha, az megvan valahol.. . csak meg köll keresni. Te eridj és keresd meg. S addig haza ne jöjj, míg meg nem találtad... érted-e? Segítsen meg a Jóisten...
Elhalt a suttogás. A fej félrebillent, megmerevedett s a szemek elbámulva néztek a semmibe. A szavak visszahulltak a semmibe s a száj nyitva maradt mögöttük, mint a lakatlan házak kapuja. Valami nagyot roppant. Akkor dőlt be a tornác a tűz súlya alatt. Néhány égő gerenda vörös kígyóként gurult feléje. A fiú rémülten fölsikoltott, talpra szökött és futni kezdett. A halál forró leheletét érezte az arcán. Ingébe belekapott a láng, úgy kellett futtában letépje magáról. Aztán csak szaladt, szaladt. Tarlóföldeken és törökbúzásokon át. Réteken szántásokon keresztül. Szaladt, szaladt.