Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenkét pokoli történet

2010.12.04

Vujity Tvrtko
Nógrádi Gergely

Tizenkét pokoli történet

Megafilm 2001

Szkennelte: Kroll Zsuzsanna
Javította: Schuck Antal

Tartalom:

1.  Az elsüllyesztett falu
2.  Lepratelep
3.  You can do it! (beszélgetés Károlyi Bélával)
4.  Megveretésem története
5.  Az illocskai Rambó
6.  "Leviszem az embereket a halálba"
7.  Pörböly
8.  Volt egyszer egy kapitány
9.  Kutyanő
10. A Mester és Rebeka
11. Csernobil
12. Egy hadifogoly hazatér

1. Az elsüllyesztett falu

Órák óta számolom a bárányokat a marosvásárhelyi Anna Pan-
zióban, egyre reménytelenebbül várom, hogy álom jöjjön a
szememre. Képtelen vagyok elfelejteni azt a néhány napja lá-
tott fotót, amely a mesterséges tavat, és a belőle kiemelkedő
templomtornyokat ábrázolja. Tizenegy éve a Maros-
vásárhely-Szováta-Székelyudvarhely háromszögből eltűnt egy
település, amelyről öt temploma miatt már a gothai almanach
is említést tesz, s amelyet még napjainkban is jelölnek a ro-
mániai autóstérképek Bezid Noi néven, holott ma már házte-
tői fölött öt méter mély, egy kilométer széles és két ki-
lométer hosszú piszkosszürke víztömeg hömpölyög, maga alá temet-
ve az egykor békés, csinos kis községet, Bözödújfalut.
Forgolódom az emlékkép szorításában, s elsősorban az én álmat-
lanságom az oka annak, hogy már reggel ötkor úton vagyunk ope-
ratőr- és technikuskollégámmal. A fagytól síkos szerpentinen hamar
elérjük a bözödi elágazást. Kevesen jöhetnek ide, a dombok között
kanyargó út St. Georgeu de Padurétól (Erdőszentgyörgytől) jófor-
mán járhatatlan. Kátyúk között döcögünk a hajnali szürkületben, a
gödrökben lucskos hólé. Németh Lajos meteorológus barátom még
Pesten figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert a hirtelen melegedés
miatt Erdélyben minden olvad, minden csúszik. Aztán egyszer csak
egy domb kerül elénk, és az út kettéválva kerüli meg, jobbra Bözöd,
balra testvérközsége, Bözödújfalu felé. Ez utóbbi irányába indulunk,
de néhány méter után jellegzetesen éles, hűvös vízillat csapja meg
orrunkat. A technikus lefékez, s ahogy szemünket a tél végi félho-
mályban meresztgetjük, lassan világossá válik, hogy az utat nem
sokkal előttünk egy tó nyeli el. Jobbra, kissé a dombra kapaszkodva
széles ösvény fut végig a vízparton, de nem merünk nekivágni, mert
sötét van még az ismeretlen terület feltérképezéséhez. Kiszállok az
autóból, körülöttem a fák a hirtelen jött enyhülésben félig már leve-
tették fehér bundájukat, s dideregve várják a napot. A napot, amely-
nek cseppet sem akaródzik sütnie, vagy legalábbis előbújnia egy fel-
hő mögül, ezért aztán csak a ködöt láthatjuk a tó fölött, amint
komótosan kóstolgatja a katlant körülzáró dombok lankáit. Nem
olyan rég száznyolcvankét ház állt ebben a völgyben, s öt felekezet
ötszázhúsz híve példátlan harmóniában segítette, szerette egymást,
itt, Erdély kellős közepén. Visszafordulok kollégáimhoz, akik hónuk
alatt melengetik ujjaikat. Intek nekik, hogy induljunk Bözödre, s
majd később, ha kitisztul az idő, visszajövünk. De nem mozdulnak,
mereven néznek a víz felé. Nem akarom őket sürgetni. Az autóhoz
lépek, szendvicset veszek elő. Megfordulva az egyik első ajtónak dű-
lök, s bontogatni kezdem a szalvétát. Közben csak úgy megszokás-
ból felpillantok, és abban a pillanatban megbénul a kezem. Az osz-
ladozó köd tejfehér felhőjéből egy sötét folt bontakozik ki. Néhány
pillanattal később formát nyer a különös árny, s feltárul előttünk a
vízből kiemelkedő repedezett, roskadozó templomtorony. Az épület
falait jeges víz nyaldossa, telje-
sen ellepve a bejáratot, és az al-
só ablakokat. Lassan megeleve-
nedik a fénykép, amely néhány
órával azelőtt nem hagyott aludni. Aztán előbukkan a másik torony
és néhány háztető is, nem messze tőlük pedig fák koronái sorakoz-
nak szabályos rendben a víztükör felett. Ott lehetett az utca. Hátul,
a túlparton temető bukdácsol elő a vízből, föl, egyenesen a szemköz-
ti domb oldalára. Az alsó sírok az örök csend birodalmába vesznek.
Nehéz fölocsúdnunk a döbbenetből. A ceaucescui falurendezés
egyik áldozataként vízzel borított település tragédiája torokszorító
látvány. Visszaülünk a kocsiba, és elindulunk Bözöd irányába. A ke-
reszteződéshez érve fékeznünk kell, lovas szekér araszol szemben az
úton. A kocsi elé fogott soványka állat idegesen rángatja fejét, prüsz-
köl és nagyokat csapkod farkával, miközben orrlyukain keresztül fo-
lyamatosan áramlik kifelé a pára. Félreállunk, kiszállok. A bakon vö-
rös arcú, nagydarab, kalapos ember ül, szemmel láthatóan kapatos,
kissé dülöngélve kapaszkodik a gyeplőbe. Amikor elhalad mellettünk,
utána kiáltok. A férfi megfékezi a lovat, nehézkesen hátrafordul,
aztán a fékre hurkolja a gyeplőt, eloldja a külső istrángot a kisefától,
és leugrik a földre. Tétova léptekkel indul felénk, de közben össze-
húzott szemekkel figyel. Az idegenektől félő, gyanakvó ember pil-
lantása ez. Megelőzöm a köszönésben, elmondom ki vagyok. Mikor
kimondom az elsüllyesztett falu nevét, vonásai megkeményednek,
szeme körül a szarkalábak mintha mélyebbekké, sötétebbekké válná-
nak. Nem akar beszélni. A kérdésre, hogy ő is ott lakott-e a végzetes
sorsú faluban, határozottan bólint. Aztán megemeli a kalapját és a
szekérhez indul. Felül a bakra, kezébe veszi a gyeplőt, és egy pilla-
natig mozdulatlanul mered az előtte elterülő tóra. Nagyot sóhajt,
majd visszanéz ránk.
- Bitangok vótak - mondja rekedten. - Megbünteti üket az Isten.
Bözödre a tönkrement termelőszövetkezet épületei mellett hajtunk
be. A málladozó magtár mögött egy kombájn rozsdás roncsa maga
sodik az ég felé. A bolt zárva, később megtudom, hogy örökre. Az
emberek hét kilométert gyalogolnak naponta St. Georgeu de
Paduréba, az elrománosított kisvárosba és vissza, hogy élelmiszert
vásároljanak. A kocsma bezzeg nyitva, hangzavar szűrődik ki a gyen
gén megvilágított helységből. Belépünk, szinte azonnal ömleni kezd
rólunk a víz, hiszen csak úgy árad a forróság a régimódi szeneskály
hából. Odabent négy-öt düledező asztalnál bekecses, kalapos, nagy
bajszú férfiak. Amint behajtjuk magunk mögött az ajtót, elhal a du
ruzsolás. Barázdált, gyanakvó arcok fordulnak felénk. Furcsa látványt
nyújthatunk gumicsizmánkba gyűrt farmerunkkal, szivárványszínű
télikabátjainkban. Oldalt, a pult mögött pufók eladónő, az asztalba
húzott tégelyből alumínium merőkanállal adagolja a bort, amelyet
csak tetemes mennyiségű szódával hígítva vagyok képes lenyelni.
Döcögve bár, de szóba elegyedek a vendégekkel. Amikor aztán ki
derül, hogy kik is vagyunk és honnan jöttünk, felenged a fagyos
hangulat. Kerül mindjárt csokoládé is, az eladónő veszi elő a pult
alól, de ragacsos, zöldes papírjára pillantva inkább lemondok róla.
Aztán lassan Bözödújfalura terelem a szót, s ők kelletlenül ugyan, de
beszélni kezdenek a nagy tragédiáról.
- Boldogul éltek - emlékezik egy marcona külsejű férfi összevont
szemöldökkel -, szerették nagyon a falujukat.
- Talán maguk között is van odavalósi?
- Élnek itt néhányan a községben, de lelki károsodottak, nem jár-
nak sehová. Nehezebb nékik, mint az elkőtözötteknek, mert tudják,
hogy mindösszesen háromszáz méterre vannak a régi otthonuktól.
Mi magunk se nézünk a vízre, ha dógunk van afelé, hát még ük
hogy elfordúnak, ha arra gyünnek haza. Nem járnak azok kocs-
mázni...
- Elátkozott tó a', mindenkinek jobb, ha nem kerül a közelibe, any-
nyi benne a könny - toldja meg asztaltársa dünnyögve. - Pedig
hogy örültünk, hogy végre munkahely lesz...
És halkan, nehézkesen, egymás szájából véve át a szót mesélni
kezdik a szörnyű történetet, a hatszáz esztendős falu végzetét. Mint-
ha ma lenne, úgy él előttük az a decemberi nap, amikor megérke-
zett a plakátos kocsi és kiragasztották a felhívást, amely szerint hét-
végén Viorel elvtárs, a megyei atyaúristen személyesen jön el a
csöppnyi Bözödre. A helyiek a karácsonyi készülődés közepette is -
merthogy hiába tiltották meg Romániában, a magyarok egy-egy
fenyőággal, s az ágak fölé aggatott szentképpel titokban csak meg-
emlékeztek a szeretet ünnepéről -, meg-megálltak a vörös csilla-
gos plakát előtt, s meglepve olvasták a szokatlanul szívélyes soro-
kat. Falugyűlésre hívták őket, "fontos ügyek megvitatása céljából",
s igencsak furcsállották, hogy ezúttal nem írták ki: a megjelenés
kötelező. De a faluhírmondó villanyoszlopokra szerelt bádoghang-
szóróiból naponta többször is rájuk zúdult az érces figyelmeztetés,
hogy "az ügy nem tűr halasztást, duzzasztógát épül a közelben". A
községben futótűzként terjedt a hír, hogy lesz végre munka, lesz
áram, s még a "gyüttmentek", a betelepített románok is együtt
örültek az őslakosokkal, hisz ők is éheztek. Aztán felvirradt a nagy
nap, s a helyi párttitkár már kora reggel a faluház dísztermében
tüsténkedett. A plafonról aláhulló vörös bársonyfüggönyre feltűz-
ték a "Bunastare, Fericire!" (Jólét, Boldogság!) feliratot, és persze a
Conducator megnyerően mosolygó portréját, a párttitkár pedig
próbát rendelt el kora délutánra a kisiskolásoknak, hogy este gör-
dülékenyen folyjon az ünnepi műsor. Minden ragyogott, s a köz-
ség díszbe öltözve várta a vezetőt. Csak a technika ördöge szabo-
tálta Viorel első látogatását, a főpróbán ugyanis az özönvíz előtti
magnetofon bekapta a román nemzeti himnusz szalagját, így aztán
a párttitkár retorzióktól rettegve várta élete legnagyobb esemé-
nyét. Még világos volt, amikor Bözödújfalu polgárai átkeltek a
dombon. Mindig arra jöttek, sokkal rövidebb volt, mint megkerül-
ni. Most azonban hangosan nevetgélve, egymást ugratva szaladtak
lefelé a lejtőn. Mire Viorel elvtárs és kísérete megérkezett a falu-
házhoz, a túlfűtött díszteremben már egy gombostűt sem lehetett
volna elejteni. Ömlött a víz az emberekről, de nem bánták; kipirul-
va, boldogan várták a duzzasztógátról szóló hivatalos bejelentést.
Viorel alacsony, köpcös férfi volt, a falubeliek mindössze annyit
tudtak róla, hogy a megyét érintő minden fontosabb határozatot
ő ír alá. Sokkal több információhoz most sem jutottak a vezetőről,
mert Viorel azonnal a közepébe vágott. Persze románul beszélt,
a tolmács fordított.
- Elvtársak, elvtársnők! - mondta. - Nagy hírt hoztam maguknak.
Nagy és örömteli hírt. És munkahelyet, mit munkahelyet, fejlődést!
Soha többé nem kell azon izgulni Bözödön és Újbözödön, hogy át-
veszik-e a terményt, vagy hogy lesz-e szárazság. Víztározó épül, duz-
zasztó egy erőműhöz.
Morajlás futott végig a termen, az emberek izgatottan adták tovább
a vezető szavait gyengébben halló társaiknak. És Viorel folytatta.
- A víztározó a gátépítési időszakban hetven-nyolcvan embernek
adhat munkát. Sőt, ha jól dolgoznak, többnek is. A falu és az épü-
lendő gát között busz szállítja majd magukat, ezért, elvtársak és elv-
társnők, nos, ezért Maguk kapnak tőlünk, a román kormánytól és a
Conducatortól egy autóbuszt!
Hátulról üdvrivalgás hallatszott, néhányan pedig tapsolni kezdtek.
Viorel azonban feltette a kezét, és azt mondta:
- Kár erre több szót vesztegetni, elvtársak, íme, beszéljenek a
tervek.
Intésére kilépett a kíséretéből két megtermett fiatalember, felállí
tottak egy táblát a vörös terítővel letakart asztal elé, és rajzszögekkel
feltűztek egy selyempapírt, amelyen a duzzasztó tervezett kialakítá
sát mutatták be a mérnökök.
- Ez itt az elgondolás - mutatott a táblára Viorel -, persze igen
pontos számítások előzték meg a mérnökök munkáját. Most tartunk
egy kis szünetet, megnézhetik maguk is a tervet, a mérnök elvtársak
pedig, akik maguk miatt utaztak le Bukarestből, elmagyarázzák ma-
guknak, ha valamit nem értenek. Figyelem, utána szavazniuk kell a
gát és a gyűjtőtó építését illetően! Ugye értenek?
Az emberek bólogattak.
- Rendben. Búcsúzóul még csak annyit, hogy nálunk demokrácia
van, csak és kizárólag a nép akarata számít. Mi ajándékot hoztunk
maguknak, de nem kötelező elfogadni.
A hallgatóság ezután odasereglett a selyempapír köré, és tizenötös
csoportokban figyelte a mérnökök magyarázatát a dombokról lezú-
duló patakokról, illetve azok gátakkal való felduzzasztásáról és tóvá
terebélyesítéséről. Volt, aki kétszer-háromszor is végighallgatta az
előadást, mások plajbásszal érkeztek, meg papírokkal, hogy otthon
a családjuknak is el tudják majd mesélni a terveket. Nem sokat ér-
tettek a műszaki tervekből, de azt hitték, a lényeget igen: lesz mun-
ka! Odakint az udvaron, dohányzás közben az emberek örömükben
egymás kezét szorongatták, s még mindig nem akarták elhinni,
hogy vége a nyomorúságos esztendőknek. Még másnap is erről be-
széltek, s volt, aki elkérte a Viorel jöttét hirdető plakátot emlékbe.
Délután megérkezett a busz is, s a párttitkár, aki különösen boldog
volt, mert egy ártalmatlan dorgálással megúszta az előző, himnusz-
mentes estét, lelkesen veregette vállon a sofőrt. A járművel egy me-
gyei vezető is érkezett a faluba, aki megállt a helyiek előtt, és fenn-
hangon a következőket mondta:
- Ez lesz a maguk busza, elvtársak. Most még Szovátán dolgozik,
de nemsokára a maguké lesz. Legyenek nagyon büszkék!
Az emberek körülállták a buszt, tapogatták, becézgették, a kisgyer-
mekek pedig nyerítve vágtattak körbe-körbe a két testvérfalu szeme
fénye körül. Közben a hátsó sorokban néhányan már azon veszeked-
tek, hogy ki dolgozzon a kubikolásnál, és ki az építésnél. És hogy
egyáltalán ki mehessen oda a munkálatokhoz, mert a száznyolcvan
emberre legfeljebb kilencven-száz hely jutott, s annak is egy részét le-
foglalták a külső, valamivel gyakorlottabb román munkások.
Aztán eljött a tavasz, 1988 tavasza, és a rügyező fák alá nem egy,
hanem két busz gördült be, a falubeliek nagy örömére. A Bözöd-
újfalu utáni szomszéd völgybe szállították a munkásokat, s ott kezd-
ték ásni a gödröket a duzzasztózsilipek pilléreinek. Porosan, elgém-
beredett végtagokkal, de mégis boldogan érkeztek vissza esténként
a faluba a férfiak, s az asszonyok is szinte röpültek, amikor déltáj-
ban elemózsiát vittek uruknak. Mert gyalog sem volt olyan messze
a munkahelyük. Tisztességes napidíjat ígértek a férfiaknak, s ők elé-
gedetten túrták a földet. Akkor még nem tudták, hogy egy fillért
sem látnak majd ebből a pénzből. Azt meg különösen nem hitték
volna, hogy ők maguk döntenek majd úgy: nem veszik át a bérü-
ket. Pedig így történt. Egy kora áprilisi reggelen a busz nem a meg-
szokott völgybe vitte őket. A sofőr korábban, még a Bözödújfalut
körülölelő katlanban lefékezett, és kinyitotta az ajtókat. A férfiak le-
szálltak, s érdeklődve kérdezték, hogy mi történt? Azt hitték, elrom-
lott a busz. Nem beszéltek románul, a sofőr meg magyarul nem ér-
tett, így aztán ott álldogáltak egymás mellett, csendesen,
türelmesen. Bámulták a falujukat, ahol az asszonyok krumplit há-
moztak, tehenet fejtek, végezték napi feladataikat. Egyszer csak va-
lahonnan ott termett a főmérnök, és a falu bal oldalánál magaso-
dó domb tövére mutatott.
- Elvtársak, ott kezdjenek ásni!
A férfiak egymásra néztek, aztán megrántották a vállukat, és neki-
láttak. Délben megérkeztek a markológépek, és teljes erőbedobás-
sal nekiláttak a földmunkának. Már sötétedett, amikor az egyik mar-
koló ráfordult a faluba vezető útra és dózerolni kezdte. A munkások
leejtették az ásókat. Egymást böködték, s hangosan mondták: - Néz-
zétek már mit csinálnak, eltakaríjják az utunkat, még a földekre is át-
mennek. Há' a Lajos gazdával megbeszélték, hogy ezt csinájják? Há'
ez az ű szántója!
Az újfalusiak is kijöttek a falu végére, onnan nézték a pusztítást.
A főmérnök azonban dühösen közeledett a munkások felé.
- Gyerünk, elvtársak, mit állnak ott?! Ássanak!
Az egyik férfi, nevezetesen Balázs Mátyás, Bözödújfalu legtehető-
sebb cigánya megpödörte vastag, tömött bajuszát és a főmérnökre
nézett.
- Nem így mondták azt nékünk, kérem - mondta -, itt valami
tívedés lészen.
A főmérnök hangja ellentmondást nem tűrve dörrent.
- Nincs itt semmiféle tévedés! Tervváltozás volt, kicsit nagyobb
lesz a duzzasztó! Ássanak!
Ám Balázséknak csak nem akaródzott kézbe venni az ásót.
- De hol lesz akko' a víz? - kérdezte a cigány.
- Arra befelé - bökött egy meghatározhatatlan irányba a főmér-
nök. - Ne akadályoskodjék az elvtárs, folytassa inkább a munkát!
A férfiak nagyot sóhajtottak, aztán a tenyerükbe köptek és nekilát-
tak az ásásnak. Csakhogy belül nyugtalanul dörömbölt a szívük, el
nem tudták képzelni, hogy hova engedik majd a falu szélén megfo-
gott patakok vizét. Titokban gyűlést hívtak össze estére a bözödi
kocsmába, hogy megvitassák a dolgot, és el is jöttek mindahányan,
kifürödve, friss ruhát váltva. Amikor az újfalusiak is megérkeztek, a
termelőszövetkezet egykori gépésze köré álltak, ő pedig emlékei
alapján lerajzolta a hónapokkal azelőtt Viorelék által selyempapíron
kiszögezett tervet. Miközben a férfi az ábrákkal és számításokkal fog-
lalatoskodott, háta mögött aggódva duruzsoltak a falubeliek, a gé-
pész azonban egyszerre csak letette a ceruzáját, s hosszan, mereven
nézett az előtte heverő papírra. Aztán hirtelen felemelte a fejét, és
így szólt:
- Emberek, ha itt, a domb aljában zsilip van, akkor csak kétfelé le-
het tavat nyitni: fölső irányba az emelkedőn, vagy a falu felé. De hát
ugye egyik sem lehetséges, mert ferdén nem lehet tavat létesíteni, a
másik oldalon meg ott a falu.
Ekkor valaki közbekérdezett:
- És az nem lehet, hogy a falu helyin lesz a tó?
Társai mérgesen hurrogták le a károgót, a gépész azonban elfehé-
redett. Rémült arccal nézett a többiekre, és így szólt:
- El fogják süllyeszteni a falut.
Pisszenést sem lehetett hallani. Aztán kiáltozni kezdtek a jelen
lévők:
- Azt nem lehet!... Olyan nincs!... Azt nem tehetik!... Nem
engedjük!...
Végül a gépész felállt, s leintette őket.
- Fogadjuk meg, hogy addig nem folytatjuk a munkát, amíg meg
nem mondják, mit akarnak - szólt határozottan, s erre kezet is adtak
egymásnak. Másnap reggel elszánt arccal, szinte összekapaszkodva
várták a buszokat, de nem jöttek értük a sofőrök. Fogták magukat,
és nekivágtak a dombnak. Amint a tetejére értek, megpillantották a
tegnapi munkálatok színhelyét, ahol nem kettő, hanem négy busz
állt, s arrább, a gödröket vadidegen munkások ásták tovább. Szalad-
ni kezdtek lefelé. Ahogy azonban a markológépek közelébe értek,
egyenruhás katonák állták útjukat, s jött a főmérnök is, már messzi-
ről kiabálva.
- Elvtársak, maguk tegnap szabotálták a munkát! Kár volt, mert
ez csak egy keresztzsilip, amolyan biztonsági dolog. De maguk itt
már nemkívánatos egyedek, úgyhogy jobb, ha visszamennek a fa-
lujukba!
A férfiak kelletlenül eloldalogtak. Fájt nekik, hogy elvették a mun-
kájukat, de meg is nyugodtak, hogy megmaradnak a házaik. Egy
hónap múlva azonban ismét megjelent a plakátos kocsi, s újabb hir-
detményt ragasztottak ki az oszlopokra. Viorel elvtárs szavai virítot-
tak a papírról. Örömmel értesítette a helybélieket, hogy a tervezettnél
sokkal nagyobb kapacitású erőmű épül, s bár emiatt a bözöd-
újfaluiaknak valószínűleg el kell majd hagyniuk a települést, "ro-
gyadozó viskóik helyett szép, kulturált garzonlakásokat kapnak a kö-
zeli St. Georgeu de Padure városában". Az emberek döbbenten
állták körül az oszlopot. Egyikük odalépett, és határozott mozdulat-
tal letépte a hirdetményt. A párttitkár a faluház egyik irodájának
ablakánál állt és látta. Nem szólt semmit. Ő is bajban volt. Felsőbb
utasításra a hangosbemondóba is be kellett volna olvastatnia romá-
nul és magyarul a plakát szövegét, de egyszerűen nem talált rá em-
bert. Végül ő maga ült a mikrofonhoz. Másnap megérkezett a listá-
zó ember, és elkezdte összeírni, hogy ki hova költözik majd
Bözödújfaluról. A román állam harmincezer forintnyi lejt ítélt meg
kártérítésként a földönfutókká lett embereknek, ebből kellett volna
új életet kezdeniük. Voltak, akik meg sem várták a házakból való ki-
költözés hivatalos határidejét, hanem már hetekkel előbb elhurcol-
kodtak a szatmárnémeti rokonokhoz vagy a máramarosi ismerősök-
höz. Mások csak egy-két kacatot hagytak a kertjük végében, és
azokért jöttek el a falu utolsó napján. Ők a szomszédos Bözödre te-
lepültek át. Mindössze huszonkilencen voltak, főleg egyedülálló,
idős emberek, akik a teherautókra vártak, hogy azok St. Georgeu de
Paduréba költöztessék őket, a néhány hét alatt felhúzott készenléti
lakótelepre. Olyan is akadt, aki nem bírt elszakadni a szülőhelyétől.
Balázs Mátyás családjával együtt édesanyja faluvégi, egy kisebb
emelkedőn álló házacskájába húzódott, s ott rimánkodott az égiek-
hez, hogy a duzzasztó kíméletesen bánjon az épülettel. Közben egy-
más után nyitották meg a patakokhoz épített zsilipeket, és a víz el-
indult Bözödújfalu felé.
Másnap, amikor az emberek visszatértek, hogy elszállítsák kertjük
végéből a maradék bútorokat, elszörnyedve látták, hogy a felduz-
zasztott tó körülfogta a falut, és percről percre közelebb ér a házak-
hoz. Mire az utolsó kacatokat is a kocsikra pakolták, a pincékben már
térdig állt a víz. Kisétáltak az emberek a falu szélére, és hosszan bá-
multák a házakat. Balázs Mátyás néhány társával együtt leült a
domboldalban. Végig akarta nézni, ahogy elárasztják Bözödújfalut.
A többiek nagyot sóhajtva kászálódni kezdtek. Felszálltak a szekerek-
re és intettek a kocsisnak, hogy indulhat. Nem búcsúzkodtak egy-
mástól, nem szorongatták hosszan egymás kezét, csak biccentettek,
vagy még azt sem. Nem hitték el, felfogni sem tudták, hogy soha
többé nem látják egymást. Néhányuk vissza is látogatott egy hét
múlva, akkor már a házak többségét embermagasságban ellepte a
víz. Azért a dombocskára épített templomban megtartották az isten-
tiszteletet, és utána még nagyon sokáig, heteken keresztül ott imád-
koztak, amíg csak lehetetlenné nem vált bemenni a Mindenható há-
zába. Akkor a tó partján, a közeli tisztáson hallgatták a hívek papuk
vigaszait. Mára azonban végleg kifáradt a közösségi láz, a napi gon-
dok, az újba való beilleszkedés felőrölte az emberek erejét. Nem volt
hát temetés. Nem volt gyász. Nem voltak virágok. Csak néma csönd
volt, suttogás és félelem. És persze sok-sok könny.
Amikor az utolsó szó is elhangzik, néma csend üli meg a kocsmát.
Csak a kályha felől hallatszik sercegés, s a csapos asszony törölgeti a
szemét szipogva. Aztán a marcona külsejű meghúzza a kupáját, meg-
törli kézfejével a száját, és azt mondja:
- Mit tudtunk vón csinálni? Korhelykedtünk, hogy felejtsünk. Lás-
sa most is, ihol ni, itt a csupor... de menjenek, kérjék el a múzeum
kulcsát az Annuskától, ottan sokkal többet meg lehet tudni a faluról.
Menjenek, nézzék meg maguk, s lássák a saját szemükkel, hogy vót
az egísz, hogyan csináltak belőlünk földönfutót.
Annuska középkorú asszony. Amikor beszélni kezd, szája elé te
szi a kezét szemérmesen. Nincs foga, azt mondja, most csinálják
St. Georgeun. Odaadja a kulcsot, de nem szeretne velünk jönni. A
múzeum ablakából a duzzasztóra látni, s mivel ő is Bözödújfaluról
való, nehezen viseli a látványt. Tíz év után is. Aztán addig kérle-
lem, amíg kötélnek áll. Majd elhúzzuk a függönyt, ígérem. Szo-
morkásan elmosolyodik, aztán ijedten szája elé kapja a kezét. Ölé-
be veszi a kisfiát, és elindulunk a falu vége felé. útközben az
asszony a gyerekkoráról mesél. Anyjáról, aki fehér kötényében
sürgött-forgott a forró kemence körül, míg a frissen sült kalács il-
lata egészen ellepte a tiszta, barátságos kis házat. Meg apjáról, aki
disznóöléskor a világ minden pénzéért sem engedte volna ki ke-
zéből a végzetes döfést ejtő böllérkést, sem a hurka és a többi fi-
nomság füstölését, fűszerezését. Csak a takarítást, a mosogatást
bízta az asszonyokra, no és az akkor még tipegő Annuskára. Aztán
az éjszakára emlékezik, amelyen a frissen esett hó világított a mar-
kológépeknek. És ahogy közeledünk a múzeumhoz, egyre keve-
sebbet pillant föl. Nézi az utat maga előtt, szorítja magához a kis-
fiát. Az épülethez érve zsebébe nyúl, előhalássza a kulcsot és
kinyitja az ajtót. Az emlékházat egy újfaluról elszármazott gazdag
ausztrál vállalkozó építtette, a belső helységben a falakon fotók,
emlékek. A felvételek két héttel az elárasztás előtt készültek, több-
ségükön a falubeliek láthatók. Szomorú tekintettel állnak házaik
mellett, az asszonyokon fekete ruha, a férfiak mélyen a szemükbe
húzott kalapban. Oldalt a falu szimbóluma, egy kősas áll a sarok-
ban, fölötte képek szőlőkről, templomokról, lugasokról. Az ajtó
mellett egy tábla, Fő utca, olvasom rajta. Mellette egy másik,
azon ez áll: Bezid Noi. Az asszony nehéz szívvel néz körül, aztán
lassan, nyugtalanul az ablakhoz megy és félrehúzza a rongyos füg-
gönyt. Nézi a tavat hosszan, vágyakozva. A kisfiú közben a szoba
közepén, a padlón ülve babrál csöndesen játékaival, majd anyjá-
ra pillant és fejét lehorgasztva duzzogni kezd magában. Egyszer
csak Annuska felkiált, hangjának éles és panaszos fájdalma szinte
csattan, mint ostor a bőrön.
- Ott csúszkálnak!
Eleinte nem is értem, mit akar, aztán odalépek mellé, és az abla-
kon kinézve látom, hogy vastag kabátos gyermekek sikongatva kor-
csolyáznak a tavon, kipirulva a jégből kiálló kémények közötti kerge-
tőzéstől. Vállát átkarolva elvonom az ablaktól az egyetlen szempil-
lantás alatt összetört asszonyt, aki lehajtott fejjel sír. Közben mozog
a szája. Néha elveszi kezét fölüle, ilyenkor hallom, hogy imádkozik.
A költöztetés után lángoló vallásosság uralkodott el rajta, mint a leg-
több Bözödre került újfalusin. Nap mint nap Istenhez rimánkodnak,
adná vissza nekik a régi életüket. Reménytelen fohász, maguk is tud-
ják, de valamiben hinni kell. Hogy is lehetne másképp elviselni ezt
a szörnyű tragédiát?
Néhány perc múlva elbúcsúzunk, és ereszkedni kezdünk a tó mel-
letti domboldalon. Összekapaszkodva, óvatosan közelítjük meg a vi-
zet, s a szélére érve sípcsontig süllyedünk a sárban. Rálépünk a jég-
re, lassan csúszkálva haladunk, látjuk, itt-ott lucskos, olvadt a jég.
Távolabb öt-hat ember guggol egy lék mellett, horgásznak. Köze-
lebb, tőlünk vagy kétszáz méterre magányos, nagybajuszú, ötven év
körüli cigányember veti be kezdetleges pecabotját a vízbe, mellette
fűrész, s néhány még fickándozó sneci.
- Odamehetünk magához? - kiáltom. Bólint. Amikor odaérünk,
fölegyenesedik a lék mellől.
- Kevés a kapás? - kérdezem.
- Nem az vón a baj, jó uram - gördül ízesen a magyar nyelv az
ajkai közül -, kicsorbút a fűrész a lékelés közben.
- Tudja, mi van itt a jég alatt?
- Honne tunnám, újfalusi vagyok magam is!
- Itt élt?
- Itt biza!
- És mi volt a munkája?
- A tsz-ben dógoztam. Egy iddogálás alatt eltüntették azt is, a fa-
lut is. E maradt a helyin.
- Szóval nem is látta, mi történt.
- Mondtam vót, elmenék innét, no, hát borolgatni kicsit, oszt mi-
re megtérék, e fogad. De tudtuk mi azt már jó réggel azelőtt.
- Mit lehet itt most csinálni?
- Pecázni.
- Pecázni?
- Hát. Annyi mindég kigyün, ho' jóllakjak.
- Család?
- Elhagytak. Nem szerették, ho' inni kezdtem.
- Szóval pecázik.
- Hát. S megsütöm a halat odahaza a kályhán. Jóízű.
- Engedély nem kell hozzá? Úgy értem, a pecázáshoz.
- Kéne.
- És?
- Azt mondom, senki fia nem tilthassa meg Gerebenes Istvánnak,
hogy a saját kertjiben horgásszon!
Nézem a férfit, komolyan beszél. Elárasztották a faluját, elvesztet-
te a munkáját, joga van hozzá, hogy így jusson élelemhez. És újra
bedobja a csalit.
- Mije van magának a jég alatt? - kérdezem.
- Asszongya: ahol maga áll, ni, ott van a kerekes kutam. Arrább
kicsit a fészer, meg az ól. A tyúkok belefúltak a vízbe, nem tudtam
üket menteni. Nem vót hova. Aztán körüle a háromszobás ház, nagy
tornáccal. Mikó ladikkal gyüvök, s tiszta a víz, s nem is nagyon ma-
gasodik, csak lenyúlok, s megérintem a búbos kemence tetejit.
Olyanko' nagyon hasogat a szívem. Meg ha néha fölúszik alulró' egy
tulipántos láda.
- A többi horgászt ismeri?
- Nem én. Nem tárgyalunk. De a gyerekek, akik csúsznak, gyütt-
mentek. Magyar ember nem szórakozik a tón. Én se gyönnék, de
íhezem. Meg is vetnek engem a faluba', hogy itt pecázom, de hát
nekem ez a reggelim, az ebédem, még a vacsorám is. Oszt ráadásul
hideg van, s a halak se harapnak ilyenko'.
A tó szélén roskadozó házak állnak, szemben velük, a túlparton né-
hány új építésű nyaraló fehérlik a fák közé szorítva. A városiak meg-
kedvelték az elmúlt években a tavacskát, s az sem zavarja őket, hogy
ha beúsznak a közepe felé, s a mélybe néznek, néha egy dívány, egy
budiülőke, vagy egy málladozó éléskamra bámul vissza rájuk. Van
azonban, aki nem kikapcsolódásból választotta a tavat.
Balázs Mátyás, aki először szállt szembe a főmérnökkel, amikor a
falu határában kellett ásni, gazdag ember volt, mint már írtam,
amolyan úri cigány. Két háza állt Bözödújfalu közepén, s hatalmas
földjei húzódtak a település körül. Ma anyja faluszéli viskójában la-
kik asszonyával, meg nyolc purdéjával.
Mikor befordulunk a ház elé, látjuk, hogy távolabb a gereblyéjére
támaszkodva áll egy kövérkés férfi, és nézi udvara végében a vizet.
A felesége elénk jön.
- Nagy nyomorúság ez, lelkem, nagy nyomorúság - kántálja hal-
kan. - Megöli a szívet!
Miközben az urához vezet, megfogja a karomat:
- Csak legyen vele kíméletes, beteg ember.
A férfi, amikor meglát minket, elhajítja a gereblyét, kezet nyújt,
majd kihoz az alacsony mennyezetű házból két hokedlit, és leül ve-
lünk az udvaron egy asztal köré. Hátrébb húzódom, onnan figye-
lem, ahogy ültében hatalmas testével az asztallapra nehezedik. Püf-
fedt pocakja erősen kidagad az öve fölött. Elejt néhány mondatot,
aztán pillanatokig lehunyt szemmel bóbiskol. Így mesél, meg-meg-
akadva, miközben valahol a közeli bozótban egy kóbor macska nyá-
vog hangosan és szakadatlanul.
- Itt születtem, itt születtek apámék, nagyapámék is, nem hozza a
lélek, hogy elmenjünk - mondja. - Nem hagyhassuk a múltunkat.
A családi emléket. Disznaim, tehénkéim is itten vannak, rokon se
messze innét. Néha egybegyövünk, meséljük a régi dógokat. Tudja,
hogy van az nálunk, cigányoknál: összetart a família. Akkor is így vót
már, mindahányan az udvaromon falatoztunk. Most is ott a kerti asz-
tal a víz alatt.
Megdörzsöli az orrát, facsarja a bánat.
- Ez az anyám háza. Ő belehalt a fájdalomba az elárasztás után.
Föltemettük a dombra, oda nem ér el a víz. Jönnek ide halottak nap-
ján a régiek, jajveszíkelnek, eszeveszett ordibálás tud itt lenni. Dobál-
ják a rózsát a vízbe. Dobálni azt lehet, de gyertyát nem gyújthatnak
benne. Anyámnak gyertyát gyújtunk. Kétszer. Egyszer novemberben,
halottak napján, egyszer meg áprilisban. Akkor árasztották el a falut.
Zsebébe nyúl, gyógyszeres dobozkát vesz elő.
- Megrokkantam - magyarázza -, epilepsziás nyomorúság lettem.
Egy roham után bévittek a kórházba. Amikor kiengedtek, s alacso-
nyan állt a víz, bémentem a templomba. Kihoztam a zongorát, itten
áll most, lássa, a fészer mellett.
Feltápászkodik, odalép a hangszerhez. Fölemeli a tetejét, s ütöget-
ni kezdi a néma billentyűket.
- Pedig milyen szípen tudott az szólni!
Megkérdezzük, merre lehet
bemenni a templomhoz. Ránk néz, kifüttyenti az egyik kölyköt.
- Majd a Lacika segít maguknak, az ismeri a járást.
Aztán lecsukja a zongora tetejét, és a jégbe ékelődő templomra néz.
- Minket, újfalusiakat nem csókolt meg az Isten!
Lacika magabiztosan lépked előttünk, persze a jég, amely őt elbír-
ja, alattunk többnyire recseg-ropog. Egy olvadtabb résznél a techni-
kus alatt be is szakad, de szerencsére ki tudjuk segíteni a sekély víz-
ből. A templomhoz érve belépünk az egykori főbejáraton. Szemben,
az oltár fölött azonnal szemünkbe ötlik a felirat: "Isten a mi békessé-
günk!" Mellettünk két oldalt jégbe fagyott padsorok futnak a szószék
felé. Kifordulok.
St. Georgeu de Padure. Nyolcezres városka. A belső házak csino
sak, a Bodega nevű kocsmánál azonban már a tejszerű köd ellené
re is látszanak a paneltömbök. Öt szürke blokk, falai között a bete-
lepített Bákó megyei sokgyerekes román cigánycsaládokkal és a né-
hány még élő bözödújfalui öreggel. Kátyúba ragadva forog a tv2
autójának kereke, mindenütt bokáig érő sár. Kiszállunk, gumicsiz-
mánk sarkát a talajba vágva nekifeszülünk hátulról, és toljuk a ko-
csit. Végül néhány méter után, két egymás mellé fektetett gerendá-
ra érve kifulladva engedjük el a csomagtartót, miközben tucatnyi
gyermek szalad a szélvédőhöz, s kezdi törölgetni mocskos kabátuj-
jával az üveget. A technikus kolléga káromkodik, rágógumi után
kutat a kesztyűtartóban. Később elindulunk a panelek felé, s meg-
lepve látjuk, hogy mindegyik bejárat mellett mintegy három négy-
zetméteres kertecskét alakítottak ki. A drótkerítések mögött persze
elfonnyadt, elszáradt növények. Nem csoda, mindent elönt a feke-
te sár. A házakkal szemben tyúkólak, bennük néhány megtépázott
szárnyas, sőt, oldalt az egyikben egy aprócska disznó. Szerencsétlen
fordulni nem tud, hisz épphogy befér a két fal közé. Csak áll ott
mozdulatlanul, befelé bámulva. A rekeszeket a magyaroknak csinál-
ták, hogy legyen hol tartaniuk jószágaikat. Nehéz is tömbházakba
szoktatni embereket, akik életük nagy részét háromszobás, kétpin-
CéS, nagy kertes házakban élték le. S hozzá még egy ilyen hihetet-
lenül szegény, embertelen gettóba hozni őket! Töpörödött nénike
lép ki az első panelház funérlemezből vágott ajtaján. Fején kendő,
karján kosárka. A közeli boltba tipeg, ahol napok óta csak cukrot és
csokoládét lehet kapni. Megszólítom. Szolgálatkészen megáll. Lupuj
Annáról kérdezem, ő volt Bözödújfalun a fejőasszonyok vezetője.
A nénike bólint. Lupuj Anna a húga. Bekísér minket az épületbe.
A köd beszivárog a falak közé, poshadt víz szaga üli meg az előte-
ret. Az üvegek kitörve, a "Társalgó" fölött, ami két szék meg egy
korhadt asztal a szeméttároló helyén, kiégett villanykörte himbáló-
zik. A félhomályban a nénikét segítve botorkálunk fölfelé a lépcsőn,
a fordulóban azonban mintha ököllel csapnának az arcunkba,
visszatántorodunk a rothadás olajos bűzétől. Egy halom döglött
patkány hever a sarokban, valaki mérget szórhatott ki a linóleumra,
vagy egyszerűen csak megfagytak. Továbbmegyünk. Az első emele-
ti folyosón a nénike megáll egy tulipános láda mellett, és bekopog
egy ajtón. Ugyanolyan madárcsontú asszony nyit ajtót, mint kísé-
rőnk, talán csak az arca tűnik borongósabbnak valamivel, ahogy
bemutatkozás közben fürkészem. Anna néni hetvenéves. Egykor sok
állatot tartott. Aztán jöttek, és fölrakták egy teherautóra. Azt sen
tudta, hová viszik. Szégyellősen vezet be a huszonnyolc négyzetmé-
terébe, de a falusi büszkeség erősen dolgozik benne: egyenes hát-
tal, határozottan mutatja körbe a penésztől himbálódzó vakolatú,
víz, kád és zuhanyzó nélküli fürdőszobát, a sötét előszobácskát, ahol
félig a szobába lógva ott a pad, amelyen évtizedeken át ült a falu-
si háza előtt, s a dohos "nappalit", ahova csak egyenként tudunk be-
lépni, annyira kicsi. Nézem a nénikét, különös teremtmény. Látszat-
ra kitartó, kemény, szívós, mozgékony és elpusztíthatatlan, de a
hangja és a tekintete azt sugallja, hogy lelkét hatalmában tartja az
embert felőrlő évszakok lassú folyama, s persze emlékei egy sokkal-
ta boldogabb korról.
- Foglaljék helyet - biztat, de nemigen van hová. Hacsak nem a
robosztus, dunyhával fedett ágyra. A falon Jézus, nem sokkal arrább
ódon ingaóra. Kétóránként egy régi keringőt játszik, segítve az édes
szendergést. Persze nem a helyén, hiszen készítője egy tágas, polgá-
ri ház tisztaszobájának kanapéja fölé képzelte el ezt a kedves szerken-
tyűt, és nem ebbe a dohos, hideg és alacsony mennyezetű panelkrip-
tába. Anna néni, látva hogy nem tudunk leülni, enyhe pírral az
arcán tördelni kezdi a kezét.
- Jaj, drágám, nagy szomorúság ez nékünk - mondja. - Hadd ad-
jak legalább egy kis abált szalonnát, jó ízű, fogadja el mán!
Bólintok. Közben Anna néni nővére orvosi papírokat szed elő a kre-
denc egyik fiókjából.
- újfalun is egymás mellett laktunk, itt is közel van énhozzám a
helye, sokat vagyunk együtt, mindent ismer - magyarázza vendég-
látónk nővére otthonosságát. Kezembe nyomják a papírokat. Az ada-
tok szerint mindkét néni súlyos epilepsziás. Anna úgy mondja, azon
a napon kezdődött a betegsége, amikor el kellett költözniük.
- Összeestem, egyszer a pincében, egyszer pedig a teherautón -
emlékezik sápadtan. - Vittek minket, egyre messzebb, én meg csak
néztem a házacskánkat, a kertünket, kis fészkünket öregségünkre,
ahol elbújhattunk vón a világ zajától. S akkor aztán elájultam, úgy
tartottak meg lógva, mint egy csuhébabát. Akkor gyászoltam én el
mindenemet. Életemet, boldog-
ságomat.
Különös kifejezés tükröződik a
néni megdermedt, fehér arcáról. Élete legrettenetesebb óráiról me-
sél. Habozva, kelletlenül pillantok az operatőrre, de forog a felvétel,
nincs megállás. Ez a munkánk.
- Huszonkilencen gyöttünk ide. Öten öngyilkosok lettek. Koráb-
ban sohasem vótak öngyilkosok az újfalusiak között. Feri bácsi szíven
szúrta magát. Csúnya halál. Négyen agyvérzést kaptak, csak úgy ma-
gukba', a bánatba'. Néhányan súlyos alkoholbetegek. Nem tudják
megszokni, soha az életbe'. Én se. Már tizenegyedik esztendeje itten
vagyok, de sohase szokom meg.
- Annyira rossz?
- Annyira.
Nővére az ajtófélfának támaszkodik. Nem szól, csak a könnyei
potyognak. Mire a beszélgetés végére érünk, eltűnik. Soha többé
nem látjuk.
Szeretnék adni valamit Anna néninek, de már minden ajándékot
szétosztogattunk. Végül a pénztárcámért nyúlok. Ezer forint egy havi
nyugdíjának felel meg. A néni szeme könnybe lábad. Nem akarja el-
fogadni. Az első alkalom, hogy meghatódottnak látom. Hálálkodik,
aztán elkísér bennünket Csutor Júliához. Egy asszonyhoz, akinek be-
lehalt a férje a költözésbe. Julika néni a másodikon kapott szállást, itt
már kevesebb a lakható lakás, egy emelettel följebb pedig már egy-
általán nem élnek emberek. Nincsenek falak, kirohadtak. A mennye-
zet is lyukacsos, beesik a hó, az eső, befúj a szél. Ott tanyáznak az
élősködők, csótányok nyüzsgik körül a patkányjáratokat.
- Julikám, Julikám! - lelkendezik kísérőnk, amikor meglátja, hogy
egy idős asszony cipekedik fölfelé a lépcsőn. -Jöjj no, hát derék ma-
gyar emberek tértek be hozzánk!
A tömzsi, alacsony Julika hetvennégy éves. Mindennap vödörben
cipeli föl a vizet. Ebben a blokkban ugyanis pontosan öt éve nincsen
vezetékes víz.
- Isten hozta magukat - törli meg kezét a kötényében -, oszt mi
járatban errefelé?
A lakás ugyanolyan, mint egy emelettel lejjebb Anna nénié. De itt
másfajta kép függ a falon. Alacsony ember öleli át feleségét, körü-
löttük csomagok. Csutorék búcsúznak a falujuktól. Láttam már a ké-
pet Bözödön, a múzeumban.
- Áldott jó ember volt az uram, traktoros - mondja Julika -, min-
denki szerette a faluban. Soha nem tudta megemészteni, hogy ő is
aláírta azt a papírt ott, a faluházban, hogy akarja a duzzasztót. "Dol-
goztam a falum temetésén", mindig ezt mondta. Aztán mikor fülébe
jutott, hogy jön felénk a víz, tiltakozott. Másnap gyütt a zsan-
daméria, elvitték Szovátára. Csúnyán megverték. Négy napig ütöt-
ték. Aztán hazaengedték. Már nem ágált. Beletörődött.
Anna néni merít neki a vízből, Julika kortyol, közben zsebkendő-
vel szárítgatja könnyeit.
- Amikor beléptünk ide, rám nézett - folytatja. - Anya, mondta,
hogyan fogunk tudni mi itt élni? Nem tudtam mit felelni. Letette a
csomagokat a kezéből, leült a szoba közepire, és elkezdett sírni. Még
én tartottam benne a lelket, fehérnép. Röviddel később azután lát-
tam, jön haza pityókásan. Soha nem ivott, azt hittem, elmúlik. Lát-
tam, dülöngél, azt hittem, elmúlik. Jött haza részegen, azt hittem, el-
múlik. Kérdeztem, miért csinálod? Sohasem ittál, drága. Szívet fájdí
cóan üvöltötte: Miért? Kérded, miért? Mert mi, Csutorok, oda születtünk,
évszázadok óta, Újfalura! Mit csinálok én itt a betonban? Azzal fogta
apiszkavasat, és kidobta vele az ablaküveget. Összeesett, felültettem
az ágyra. Hívtam az orvost, azt is elkergette. Egy hét múlva nem ta-
láltam itthon. Elindult gyalog Bözöd felé. Félúton felakasztotta ma-
gát. Hagyott egy írást, az volt benne: Elmentem haza, ha megtalálsz,
temess el. Ott!
Julika megint iszik, aztán nagyot sóhajt.
- Szaladtam utána. Egyszer csak láttam, hogy emberek állnak kör-
be valamit. Odaértem, ő volt az. Már levágták a fáról, nyugodt volt
az ábrázatja. Csak egy vékonyka vércsík szaladt ki a száján, végig-
szántva az orcáját. Hát vittem eltemetni Újfaluhoz. De nem volt már
temető, ellepte a víz. Föntre meg nem engedték a szervek. Idehoz-
tam, Szentgyörgyre. Fiatalemberek kis pénzért kivitték a régi lócán-
kat a sírjához. Látja, azt ami a képen van, a házunk előtt. Arra ülök
most, ha beszélgetünk. Ha emlékezünk az egyszervolt dolgokra.
Szép virágot is vinnék neki, de nincs rá pénzem. A kiskertből meg,
tudja, itt a ház előtt, kilopkodják, mielőtt nyílna. Így aztán szedek
néhány szálat a mezőn. Biztosan annak is örül.
A kilencvenkét esztendős Lupuj Dénest a falubelijeitől távolabb,
a legutolsó blokkba költöztették. A házban rajta kívül csak sokgyer-
mekes román cigánycsaládok élnek, akikkel az idős magyar bácsi
még beszélni sem tud. Anna néni kísér át a nagybátyjához. Cup-
pog a sárban vászoncipőjével, de naponta egyszer mindig átnéz a
legidősebb újfalusihoz. Sötétedik. A házak tövénél akadozva foly-
dogál a szennyvíz, körülöttünk kóbor kutyák és macskák didereg-
nek. Távolabb román gyermekek fociznak egy sártól elnehezült ha-
risnyagombolyaggal. Anna néni hangosan kopogtat nagybátyja
első emeleti ajtaján. Hallom, hogy valaki mezítláb csoszogva köze-
ledik, aztán továbbhalad. Kísérőnk újra próbálkozik, ezúttal sokkal
hangosabban.
- Nagyot hall - magyarázza a néni. Végre felnyílik az ajtó. Ritkás
hajú bácsika tipeg elénk. Nem szól, nem kérdez, betessékel. Fölkap-
csolja a villanyt, a pucér körte fénye zsúfolt szobácskát világít be.
A foltos terítővel takart dívány melletti asztalkán Biblia. A fa
lon egy fénykép Bözödújfalu-
ról, s a körülötte már kíméletlenül terjeszkedő tóról. Mellette egy
másik felvétel, alatta írás: Lupuj József és családja, 1911.
Bözödújfalu, Magyar Királyi Fényképészde, Marosvásárhely. Ordít a
Kossuth rádió, épp a Ki nyer ma? megy, Czigány Györggyel. Dénes
bácsi megsimogatja a készüléket.
- Magyar szó! - dúdolja cimborasággal. Öt évvel ezelőtt húszezer
lejre büntették, mert kacsákat tartott a szobájában. Most ül a kályha
mellett, kucsmában, bekecsben, ölében a rádióval, és próbálja meg-
érteni a kérdéseimet.
- Nincs melege? - kiabálom.
- Nincs. jó így, csak semmi nem az enyém. Esténként, amikor
álomba bódulok, mindig ott járok az én drága falumba'.
- Most is visszaköltözne?
- Most is. Ha holnap meghalnék, az se volna baj, de otthon!
Bámulom a képet a falon a településről, amelynek elsüllyesztésénél
még arra sem vették az energiát az illetékesek, hogy legalább le-
rombolják a házakat, úgy ahogy volt, ráengedték a vizet. Sercen
gyet a villanykörte, s néhány fuldokló pislákolás után elalszik a fény.
Nincs is másik, Anna néni gyertya után néz a konyhában. Dénes bá-
csi mozdulatlanul ül, feje kissé leereszkedik, szundítani kezd. Kollé-
gáim csendben álldogálnak, így várjuk vissza sötétben az asszonyt.
Kintről bekukucskál a Hold. Nagy, sápadt korongja megvilágítja a fa-
lon függő fotón a tavat, és az emelkedő vízben fuldokló házakat.

2. Lepratelep

Nyelni próbálok. Mintha késsel hasogatnák a torkom. Lehunyt
szemmel fekszem, jéghideg kólásüveget szorítok a homlokom-
hoz. Dél óta nem bírom levinni a lázam. A tea kihűlt, újat ké-
ne főzni. Félrelököm a csészét. Éppen leoltanám a lámpát,
amikor élesen megszólal a telefon. Hagynám, de egyre türel-
metlenebbül csörög. Felveszem, rekedten szólok bele.
- Tessék!
- Szia! Itt Toldy-Schedel Emil. Tudod,
ki vagyok?
Fejemben kavarognak az emlékek, aztán valahonnan messzi-
ről előfurakodik egy arc, egy fiatal, kedves férfi ábrázata. Egy
orvosé, aki Bécsben és Chicagóban végezte a tanulmányait, szakte-
rülete a fertőző betegségek kutatása, és ifjú kora ellenére ebben a
témában már most Magyarország egyik legnagyobb szaktekintélye.
- Persze - mondom alig hallhatóan -, együtt tartottunk előadást
a Koszovóba induló vöröskereszteseknek.
- Talált. Mi van, megfáztál?
Úgy látszik, megérezte a hangomon. Orvos.
- Figyelj - folytatja kicsit élénkebben -, találtam valamit, ami ta-
lán meggyógyít.
- Csodaszer? Náthára?
- Igen. De csak neked. Azt hiszem... azt hiszem, találtam egy lep-
ratelepet Romániában!
Hallgatok. Próbálom felfogni az elhangzottakat.
- Halló! Tvrtko! Itt vagy? Egy lepratelepet. Egy falut, ahol leprá-
sok laknak.
A csésze felé kapok, nagyot kortyolok a hideg teából.
- Ne viccelj velem, Emil!
- Hallgass meg! Ötven éve Békés megyéből elvittek egy ötéves be-
teg kisfiút "különleges vizsgálatra". Soha többé nem látták viszont a
szülei. Közölték velük, hogy a gyereküket elvitte a tüdőbaj.
 Följebb húzom a takarót, egészen az államig. Emil egyre izgatottabb.
- Ma délelőtt a levéltárban találtam néhány különös papírt. Ezek
szerint a fiút Pestre szállították, ahol megállapították, hogy lepragya
nús. Százötven évvel azután, hogy Magyarországról eltűnt ez a ször
nyű betegség! A srácot hivatalosan halottnak nyilvánították, a kórhá
zi lapja szerint azonban a Zempléni-hegységben található Tichilesti
község tüdőszanatóriumába utalták.
- Tichilesti?
- Ne is próbálkozz! Nincs ilyen település Magyarországon. Van vi-
szont Romániában. A fiú iratai között kutatva kezembe került egy je-
lentés, amire egy professzor már nem azt írta rá, hogy tüdőbaj.
- Hanem?
- Lepra. A dokumentumok szerint a fiút átvitték Romániába, egy
lepratelepre.
- Élhetnek még a gyerek hozzátartozói?
- Ez a te dolgod.
- És a lepratelep? Lehet, hogy még megvan?
- Egy német kutatócsoport szerint ma is ott a falu valahol a Duna-
deltában.
Halántékomon dobol egy ér. Megköszörülöm a torkom.
- Eljössz? - kérdezem.
Csönd a vonal túlsó végén. Elszégyellem magam. Ha valakinek
fontos odajutni, hát neki biztosan az. Váltani próbálok: Találkát be-
szélünk meg másnapra. Elbúcsúzunk. Sokáig ülök mozdulatlanul az
ágyon. Aztán lassan, miközben minden mozdulat fáj, a könyvespolc-
hoz lépek. Leveszem Charriére Pillangóját. Kinyitom a Galambsziget-
ről szóló résznél. A leprásokról olvasok. Hajnalig forgolódom.
Váci utca. Egy méregdrága kávézóban palacsintát rendelünk. Kö-
rülöttünk csupa turista. Emil folyamatosan a lepráról beszél. Egy
Péter Mihály nevű marosvásárhelyi professzor nevét említi, aki Bécs-
ben tanította őt, és mindent tud a fertőző betegségekről. Fel kell ke-
resnünk. Közben számolok. A Duna-delta innen 1800 kilométer. Egy
negyedórás, külföldön forgatott film hozzávetőlegesen másfél millió
forintjába kerül a tv2-nek. Szabad nekem úgy elmennem a Fekete-
tengerig, hogy lehet: semmit sem találunk ott? Emil folyamatosan
duruzsol. Néhány éve egy professzor a Lukács fürdőben úszva meg-
látott a parton egy féllábú csádi férfit. A hegekből azonnal tudta,
hogy a lábát nem amputálták. Máshogy veszítette el. Szólt az úszó-
mesternek, hogy a vendég nagy valószínűséggel fertőző beteg. Be-
vitték a pasast a Lászlóba. Kiderült, hogy leprás. Hazatoloncolták.
Maguk hallottak róla? Én sem.
- Szia, Ági! Csaba?
- Adom.
- Tessék, itt Talán Csaba.
- Tvrtko vagyok. Mizújs?
- Minden rendben. Veled?
- Velem is.
- Akkor jó.
- Kamera?
- A régi? Megcsinálták végre.
- Szuper. Te Csaba!
- Na?
- Film van.
- Oké, mikor?
- Jövő hét.
- Hova?
- Románia.
- Megint? (Már mögöttünk: AIDS-es gyerekek Romániában, Az el-
süllyedt falu, A csíkszeredai sportklub.)
- Ez most más.
- Más?
- Úgy néz ki, találtunk egy lepratelepet. A Duna-deltában. Kocsi-
val mennénk. Te filmeznéd. Szakértőnél is megállunk.
Csönd. Ági hangját hallom: "Na mi van?" Csaba halkan mondja:
- Ekkora baromságot még te sem találhatsz ki, apa!
Csönd. Én is hallgatok.
-Tudod mit? - szólal meg ismét. - Nézzük meg! Te, tulajdonkép-
pen mi az, hogy lepratelep?
Mintha sikoltást hallanék a háttérből.
Kapunk egy injekciót a Lászlóban. Nyíregyházánál felvesszük Melin-
dát. Huszonéves lány, Erdélyből jött át. újságíró akar lenni. Ő tolmá-
csol majd nekünk. Neki Emil adja be az immunerősítőt. Egy szisszenés
nélkül tűri, vagány csajnak látszik. Marosvásárhelyig be sem áll a szá-
ja. Péter Mihály a város szélén, egy szürke tömbház harmadik emele-
tén lakik. A nyolcvanas években előadásokat tartott Nyugat-Európa
majd' minden jelentősebb egyetemén. A fertőző betegségekről be-
szélt. Amit beszélhetett. Mert ugyan büszkék voltak rá Ceaucescuék,
de csak azt mondhatta, amit előtte a párttal egyeztetett. Tíz éve kiütöt-
ték az egyik szemét. Akkor, amikor Sütőnek is. Azóta nem tanít,csak
ír. Amikor meglátja Emilt, megöleli. Bevezet a belső szobába. A fala-
kon egyetemi kitűzők: Koppenhága, Brüsszel, Madrid, és töménytelen
mennyiségű könyv. A felesége kávéval kínál. A professzor a leprásokról
mesél. Árad belőle a szó. Ötvenkét esztendeje foglalkozik velük.
- Nem tudhatott róluk a világ. Aki megbetegedett, azt egy isme
retlen helyre deportálták. A kórlapjára meg ráfirkantották, hogy erő
sen meghűlt. Tudtuk, hogy van egy sziget. Tudtunk Tichilestiről. De
hallgattunk róla. Még a kongresszusokon is. Nem fedhettük föl Ro-
mánia szégyenét. Amikor az egyetemen a hallgatókkal a leprához ér-
tünk, unikumként kezeltük a betegséget. Távolinak tűntek a múlt
századi leprások képei, pedig én találkoztam betegekkel. A hetvenes
években vendégmunkások érkeztek Brailából. Néhányuknak hiány-
zott egy-egy ujja. Másoknak kocsonyásodni kezdett az arca, száradni
a szemhéja. Elkülönítettem őket, megindítottam a vizsgálatokat. Je-
leztem fölfelé, hogy mire gyanakszom. Még aznap megjelentek ná-
lam. Elvitték a papírokat, a szövetmintákat. Másnap a munkásokat is.
Soha többé nem hallottam róluk. Tudom, hogy leprásak voltak.
A címzetes magántanár az emlékiratain dolgozik. Azt mondja, ha
fiatalabb volna, velünk jönne. És kéri, hogyha tényleg létezik a te-
lep, készítsünk felvételeket. Sokat. Nagyon sokat.
Az országút belefut a Dunába. Komp visz át a deltán, hatvan fo-
rintnyi lejért. Nézem az embereket. Szegények, elhanyagoltak. A víz-
ben rozsdás vaskarmok, elsüllyedt hajók. A parthoz közel szeméttől
tarkálló mocsár. Buzau városa óta egyre inkább látszik a nincstelen-
ség. Utak nem léteznek, csak amin mi megyünk. Oldalt bezúzott ab-
lakú, elnéptelenedett ipartelepek. Macinba érünk. Egyszínű vályog-
házak, közöttük néhány elszürkült betontömb. Mintha eltűntek volna
a színek. Minden vagy fekete, vagy fehér, esetleg a kettő valamiféle
keveréke. Bekecses, fejfedős munkanélküliek hevernek az elbontatlan
kommunista emlékművek tövében. A cseretémát keresem, még min-
dig nem hiszek igazán a lepratelep létezésében. A töltésen futó út
alatt négy-öt méterrel újabb és újabb falvak. Aztán egy kietlen ré-
szen feltűnik egy tábla az út szélén. Lassítunk, úgy olvassuk:
Tichilesti. Alatta egy H betű és egy balra mutató nyíl.
- Hajts tovább! - szólok Csabának. Szívem a torkomban dobog.
Hát mégis itt van! A térkép szerint Isasceának kell következnie. Ott
bevásárolunk. Néhány perc múlva beérünk a négyezres település-
re. Mindenki az utcán, többen lócákon ülnek. Bámulnak felénk, a
tv2 Nissanja itt most tíz évre beszédtéma lesz. A boltba lépünk.
Hűtőpult nincs, dobozokban konzervek, szűrő nélküli cigaretta.
Testes nő lép elénk, erősen verítékezik a kékszínű műszálas köpeny-
ben. Behívom Melindát. Hóna alatt egy kéziszótárral érkezik. Ha
mar kiderül, hogy komoly gondjai lesznek a fordítással. Mondhat-
ni, úgy tud románul, mint én spanyolul: körülbelül kétszáz szót.
Vi-szont az asszony beszél egy kicsit oroszul. Nyögvenyelősen bár, de
társalogni kezdünk.
- Vannak Tichilestiben leprások?
- Vannak.
Nagyot sóhajtok. Voltunk Európa egyik legjobban felszerelt fertő-
ző osztályán a László kórházban. jártunk Európa egyik legnagyobb
fertőzéskutató szaktekintélyénél Marosvásárhelyen. És mégis egy
egyszerű eladónőtől kell megtudnunk, hogy igenis még most is van-
nak leprások Európában!
- Nők? Férfiak?
- Nők, férfiak.
- Hányan?
- Nem tudom. Nem sokan.
- Miből gondolja?
- Mondják.
- Kik?
- Akik hordják nekik az ételt teherautóval. Brailából jönnek, he-
tente egyszer. Lepakolnak, mennek.
- Mit hoznak?
- Kétszersültet. Konzervet. Kannás tejet. Cigarettát, vodkát. Cso-
koládét.
- Mi is vigyünk?
- Odamennek?
- Oda.
- Nem jól teszik. Maguk tudják. Vigyenek. Főleg piát.
Charriére Pillangója jut eszembe. A főhős is ajándékot vitt a leprá-
soknak. Ő hajót akart cserébe. Mi riportot. Ötven doboz cigit és húsz
üveg Karpov vodkát pakolunk a kocsiba. Az egyik üveget a fény fe-
lé tartva látom, hogy kétes eredetű szilárd anyagok keringenek az
átlátszó italban. Vásárolunk még a nagytáblás csokoládéból is, és a
fertőtlenítésre használt alkoholból. Emil szerint jó, ha van. Nem
nyugtat meg. Új lejjel fizetünk, régit kapunk vissza. Úgy látszik,
messze vagyunk Bukaresttől. Az eladónő szeme csillog. Örülhet, leg-
alább kéthavi áruját visszük el magunkkal. Elindulunk visszafelé az
úton. Az emberek hosszan néznek utánunk.
Az országútról lefordulunk a táblánál. Araszolva haladunk a görön-
gyös makadám úton. Vagy kétszáz métert tehetünk meg, amikor
a lápos vidéket hirtelen sűrű erdő váltja föl. Mintha szándékosan ül-
tették volna ide a fákat. Értetlenül forgatjuk a fejünket a hirtelen
ránk boruló sötétben. Emil kéri, hogy fékezzünk. Kiszáll, előveszi or-
vosi táskáját.
- Azt hiszem, nagyon közel vagyunk hozzájuk - mondja halkan,
miközben utoljára ellenőrzi a túlélőcsomagot. - Semmihez ne nyúl-
jatok! Nem fertőződhettek meg, csak testnedveken keresztül. Külö-
nösen vigyázzatok az orrváladékokkal!
Bólintunk. Melinda szokatlanul csendes. Intek Csabának, hogy csi-
náljunk egy rövid felvételt Emilről. Háromszor futunk neki. Idegesek
vagyunk. Először én gabalyodok bele egy kérdésbe, aztán Emil kéri,
hogy kezdjük újra, mert dadog. Végül Csaba miatt állunk le. Megre-
megett a keze. Amikor végzünk, visszaülünk a kocsiba. Csaba be-
gyújtja a motort, elindulunk a szűk kis úton.
- Lombtartó fák - bök Emil az út széli erdő felé -, hogy télen se
lássanak be idegenek.
Megköszörülöm a torkom.
- Figyelj, te láttál Szudánban betegeket, igaz? - fordulok Emilhez.
Rezzenéstelen arccal, szigorúan néz rám.
- Maláriásokat - mondja színtelen hangon. - Fogalmam sincs,
hogy itt mi vár ránk. Félsz?
Megrázom a fejem. Pedig félek. Mindig félek, ha veszélyes terüle-
ten készítünk riportot. Ki nem félne? De izgalommal teli félelem ez.
Hirtelen feltűnik előttünk egy világos épület. Aztán körülötte egyre
több ház, mind hófehérre meszelve. Néhány perc múlva egy sorom-
póhoz érünk. Mellette egy oszlopon román nyelvű tábla. Melinda
fátyolos hangon fordítja: A Román Egészségügyi Minisztérium Szi-
gorúan Őrzött Objektuma. Kiugrom, felnyitom a sorompót. Elguru-
lunk egy kovácsoltvas kapuig, ez lehet a telep bejárata. Oldalt szö-
gesdrót fut befelé a fák közé, ötvenméterenként rozoga őrhelyek
bújnak elő a földből. Mindannyian kiszállunk a kocsiból. A kapuhoz
lépünk. Bekukucskálunk. Vagy negyven ház tárul elénk, egy rész
fenn a környező dombok oldalán, a többi idelent hagyományos falut
alkotva, főtérrel, központi épülettel. Egy teremtett lélek sincs az ut-
cán, csak egy borzas kiskutya nyújtózkodik lustán az egyik pad alatt,
Nagy levegőt veszek, aztán lassan mozgatni kezdem lábammal a ka-
put. A vasszerkezet nyikorog, majd egy nagyobb lendületnél kinyílik.
Elindulunk a központi épület felé. Egyszer csak édeskés szag csapja
meg az orromat. Emilre nézek, bólint. Csaba idegesen hadarja:
- Gyerekek, ezt egy óra alatt leforgatjuk. Én a szűkeket is távolról
csinálom meg! Miért nem csomagoltuk be a kamerát? Legalább rá
kellett volna húzni egy zacskót!
Az épülethez érünk. Rajta felirat, még én is megértem: "Orvos".
Bekopogok. Bentről csoszogást hallok. Lassan nyílik az ajtó, püffedt
arcú, szemüveges, hatvan év körüli férfi áll előttünk. Ősz haja csap-
zott, arca borostás, körme ápolatlan. Ömlik belőle az alkoholszag.
Tetőtől talpig végigmér mind a négyünket, majd nyújtja a kezét, és
mond valamit románul. Kezet fogok vele, aztán visszafordulok, hogy
megkérdezzem Melindát, mit akar a férfi. Elhűlve látom, hogy a
lány a vaskapu felé hátrál. Türelmet kérek az ősz hajútól, és elindu-
lok Melinda után. Az autónál érem utol, öklendezve sír.
- Ne haragudj, nem bírok odamenni! - nyöszörgi. Szívem sze-
rint ráüvöltenék, hogy "ne hagyj cserben, hát nem tudok romá-
nul!", de üvöltés helyett felsegítem a földről és a Nissan hátsó ülé-
sére fektetem. Remeg. Összekuporodik, maga alá húzza a lábát.
Visszamegyek.
 - K. O. - mondom Csabának, majd erőltetetten mosolyogva Emil
dulok, és az ősz hajú felé bökve megjegyzem: - Kezet fogtam vele...
- Én is - mondja Emil. A férfi összevonja a szemöldökét.
- Mágyár? - kérdezi törve.
Elkerekedett szemmel bólogatok.
- Beszél magyarul?
- Kicsi.
- Mit tud?
- Jó napot kívánok, köszönöm szépen, szívesen, tessék, Imre jenei,
Bela Karolyi...
- De beszélgetni nem tudunk, igaz?
Széttárja a kezét.
- És oroszul?
A bolti eladónőre gondolok. Végül is közel vagyunk a moldáv-uk-
rán-román hármas határhoz. Szerencsém van. Nemcsak hogy
ismeri, de választékosan beszéli Tolsztoj nyelvét. Elmondom, kik va-
gyunk, mit akarunk. Behív a rendelőbe. Alacsony, koszos kis helység.
Az egyetlen gyógyászati műszer egy piros színű vérnyomásmérő. Ezt
az orvos büszkén nyakába is akasztja. A falon szürkés doktori diplo-
ma, az egyetlen ágyon hamutálca, benne vagy harminc csikk. A fal-
nál kopott tolókocsi.
- Ugye tudnak magukról a minisztériumban? - kérdezi újabb ci-
garettára gyújtva. Leizzadok. Ebben a másodpercben tudatosul ben-
nem, hogy valójában mi itt teljesen illegálisan forgatunk.
Évtizedekig rejtegették a szörnyű titkot a világ előtt, mi meg csak itt
besétálunk, mindenféle előzetes egyeztetés, vagy hivatalos engedély
nélkül, és filmezni kezdünk. Hirtelen eszembe jut, hogy Péter Mihály
említést tett egy Ilie Vulcan nevű professzorról, aki annak idején a
fertőző betegségek felelőse volt a román vezetésben. Vulcan elvtárs
rég nem lehet már a helyén, de nincs mit vesztenem. Bedobom a
nevét, és megnyugtatom a dokit, hogy vele egyeztettünk. Szeren-
csém van. Az orvos nagyot csettint és elismerően mondja:
- Az egy hatalmas koponya!
Ennyiben maradunk. Leteszünk az asztalára két üveg vodkát meg
öt doboz cigit. Egészen megélénkül. Elindítjuk a kamerát.
- Itt lakik?
- Itt.
- Egyedül van?
- Egyedül.
- Feleség?
- Volt.
- Hogy került ide?
- Tulceában voltam körorvos. Ittam. Erősen. Idehelyeztek.
- Fizetést kap?
- Mit?
- Pénzt!
- Nem. Ellátmányt adnak. Itt
mi nem ismerjük a pénzt. Cse
rélgetünk egymással. Tudjuk, hány csoki egy cigi, és hány cigi egy
vodka. Jó, hogy hoztak. Így sokkal barátságosabbak lesznek.
- Gondolja?
- De ugye nem valami márkásat vásároltak? Azt úgysem tudnák
értékelni.
- Csak amilyet magának is adtunk.
- Helyes. Várniuk kell. Dél felé bújnak elő.
Poharak után nyúl, sárgás folyadékot tölt beléjük egy flakonból.
Elénk tolja. Kedvesen bár, de visszautasítjuk. Furcsán mered ránk, az-
tán kissé megbántva vállára kap egy köpenyt, úgy mondja:
- Addig menjünk fel a temetőbe.
 Indulnánk, de az ajtó mellett, a falon szemembe tűnik egy névsor.
- Az itt lakók - magyarázza az orvos. - Huszonnyolcan vannak.
Voltak kétszázan is, de hát ugye... múlik az idő. Gyógyszer sincs. Aki
meghal, azt filccel kihúzzuk a listáról. A múlt hónapban Klimov
Verát temettük. Gyönyörű asszony volt valamikor. Lehetett vagy ezer
szeretője. Még a tulceai rendőrfőnök sem tudott neki ellenállni.
A telep még mindig kihalt, némán vágunk át a házak között. Egy
kisebb kaptató után, a domboldalon elérjük a temetőt. A bejáratnál
hatalmas gödör tátong, benne üszkös romok. Az orvos elmondja,
hogy ideszórják a halottak minden ruháját, bútorát, majd leöntik az
egészet benzinnel és felgyújtják. A sírokon lyukas fenekű vödör, a fá-
ma szerint ezen távozik a mennybe a megboldogultak lelke. Megfor-
dulunk, lábunk alatt szikrázva fehérlik a falu. Rákérdezek az őrtor-
nyokra. Az orvos homlokához emeli kezét, szemével a távolban kutat.
- Negyven évig a Román Néphadsereg katonái őrizték ezt a helyet.
Teremtő lélek innen ki nem tehette a lábát, és befelé is csak a hivata-
los szervektől jöhettek volna. De nem nagyon jöttek. Rettegtek. Egy-
szer idetévedt valami főmufti. Meglátta a lakókat, elszörnyedt, üvölte-
ni kezdett. Annyira megrémült, hogy teljesen lemerevedett. Úgy
kellett kivinnem a kapun. Akadtak betegek is, akik a tiltás ellenére kí-
váncsiak voltak a kinti világra. Volt, hogy valakinek sikerült kiszöknie
a telepről. Ráadásul épp egy olyannak, aki már eleve ide született. Sír-
va rohant vissza az első faluból, hogy ott mások az emberek, kezük
van, lábuk, ép arcuk. De nem az irigységtől sírt, hanem az ijedtségtől.
Sohasem látott azelőtt olyan sok egészséges embert együtt. Tíz éve el-
tűntek a katonák. Mehetnének akár az itteniek is. De maradnak. Hova
is mennének?
Köszörülöm a torkom, mert én viszont nagyon is mennék. Folya-
matosan az jár a fejemben, hogy bármelyik pillanatban itt lehet a
román rendőrség. Ha a macini kompos jelentette, hogy egy gyanús
Nissan is átkelt a Dunán a lerobbant Dáciák között... Ha a boltosnő
kikotyogta, hogy miket kérdezgettünk tőle... Hogy hova tartot-
tunk... Mennyi időnk lehet még? Két óra? Két perc? Hirtelen kinyí-
lik alattunk egy ajtó. Furcsa árny jelenik meg a nyílásban, bicegve
kilép a napfényre. Felnéz az égre, csuklyája abban a pillanatban a
nyakára csúszik. Hátrahőkölök.
A teremtménynek egyáltalán nincs arca. A zilált hajkorona hatal-
mas fekete üreget fog körbe. Néhány csont ugyan előkandikál a
rothadó hús mögül, de vonások egyáltalán nem fedezhetők fel az
ábrázatán. Férfi lehet, hisz nadrágban van. Görnyedten vonszolni
kezdi magát.
- Teljesen vak - hallom az orvos hangját valahonnan nagyon
messziről. - Jöjjenek, most már mind előbújnak.
Mire leérünk a dombról, megélénkül a falu. Mindjárt egy fa tövé-
ben guggolva, kukoricacsutkával a kezében kecskeszakállas férfit lá-
tunk felénk hunyorogni. Első pillantásra semmi sem látszik rajta, leg-
feljebb a színe más kissé a megszokottnál. És a szaga. Sárgás bőréből
feltartóztathatatlanul árad az édeskés bűz. Közelítek felé, nyújtom a
kezem. Furcsán néz rám. Visszahúzódom. Nehézkesen feláll, kicsit
meghajtja a fejét.
 - Fjodor Ivanov - mutatkozik be rekedten. Italt teszek a lábához,
meg néhány doboz cigarettát. Emil elindul a padon ülők felé, nekik
is visz az ajándékból. Ivanov egy biccentéssel megköszöni kedvessé
gemet, aztán lábát erősen húzva a kukoricamorzsolóért indul.
- Nem is látszik rajta - mondom a mellettem álló orvosnak.
- Pedig nagy fájdalmai vannak - feleli. Emil a férfi nyomába ered.
Amikor háza ajtajánál utoléri, gyöngéden leülteti a lépcsőre. Ivanov
meglepetten néz rá, nemigen közelíthettek hozzá az utóbbi harminc
évben ilyen barátságosan. Emil kérésére felhúzza lábán a nadrágját,
a szövet alól előbukkan sovány, heges vádlija. A fiatal orvos, gumi-
kesztyűvel a kezén, végighúzza rajta a tenyerét, majd levág lábujjá-
ról egy körmöt, egy megkeményedett bőrdarabkát, illetve hajából
egy kisebb tincset. Felém fordulva hozzám szólna, de megláthat va-
lamit a hátam mögött, mert hirtelen elakad a szava. Megfordulok.
Rettenetes a látvány. Összetört öregasszony vonszolja magát a tér fe-
lé lábának megmaradt csonkjain. ujjai mind egy szálig leestek már.
Egy másik nő vállába kapaszkodva araszol felénk. Vak lehet, szeme
fénytelen, mindkét szemhéja leszáradt. Szólni próbálok hozzá, de
aligha érti. A hang irányába fordítja fejét, fújtatva kutat üres tekin-
tetével. Élő halott, elevenen rohad szét a teste, iszonyatos kínok kö-
zött. Emil hitetlenkedve ingatja a fejét.
- Ezt nem hiszem el - mondja.
- Mit?
- Igazi szárazlepra. Itt ilyen nem lehet. Egyszerűen nem lehet.
Anna Csiburdának hívják a nénikét, a húga támogatja, majd leül-
teti egy lócára. Csokoládét adok neki, ő pedig letör belőle egy da-
rabot és nővére szájába dugja.
- Kilencszázhuszonkilenctől van itt, ideszületett - mondja,
miközben Anna száját törölgeti.
- Soha nem volt a falun kívül. Tizenöt éve még beszélt. Írni, olvasni
nem tudott, de beszélt. Egy ideje hallgat. Kiszáradt a nyelve. A mel-
le is leesett. Most a füle következik.
Az orvos elvezet a testvérek házához, belesek az ablakon. Az ap-
rócska szobában egyetlen ágy, mindketten ezen alszanak. Alatta csaj-
ka, lavór, fölötte a falon egy régi fénykép. Fiatal lány mosolyog raj-
ta, ha jól látom. Talán az édesanyjuk. Visszamegyünk a térre. Emil
már egy másik férfit vizsgál, akinek mindkét oldalán ülnek. Tökré-
szegek a vodkánktól. Nagy hiba volt a beszélgetés előtt odaadni ne-
kik. Tudhattam volna, hogy leisszák magukat. Ezt a betegséget nem
lehet másképp elviselni. Pavel Tatulea érzéketlenül bámul, miközben
Emil nyomogatja az oldalát. Aztán egyszer csak elvigyorodik. Sárgás
fogainak gyökerei teljes valójukban láthatóak a rozsdabarna foghús-
ba ágyazva.
- Ott még érez - magyarázza a telepi orvos. - Rakodómunkásként
dolgozott a tengernél, Constanzában. Jól fizették. Két szép gyereke,
csinos felesége volt. Aztán megkapta a leprát. A kikötői
mocsok ugye. Megfertőzte az egész családot, mindenki meghalt. Már csak ő
van életben.
Az orvos lehajol a férfihez.
- Mutasd meg nekik, Pavel! - biztatja emelt hangon. A beteg er-
re lassan lába alá nyúl, és kihúzza féltve őrzött kincsét, egy foltos
papírdobozt. Maradék két ujjával leemeli a fedelét, és képeket vesz
elő az aljáról. Régi, megsárgult felvételek egy életerős férfiról,
 aki kedves arcú asszonyt ölel át. Előttük két kisgyerek áll.
- Én öltem meg őket - mondja nehézkesen artikulálva, miközben
ösztönösen egy könnycseppet morzsolna el a szemében. De a szeme
teljesen száraz. Kérdőn intek Csabának, hunyorít, hogy vette. Aztán
hátat fordít a betegeknek és csavarni kezdi az objektívet, hogy
másikra cserélje. Ebben a illanatban prüszkölést hall maga mögött
Pavel letüsszentette.
- A kurva életbe! - üvölti Csaba. - Emil! Emil gyere ide!
A fiatal orvos, aki eddig Csiburda nénit vizsgálta, azonnal odasiet,
és Csabával együtt félrevonulnak. Operatőr kollégám gyorsan félmez-
telenre vetkőzik, látom rajta, hogy remeg az idegességtől.
Emil alkohollal paskolja be a nyakát, aztán kikapja a kezé-
ből a flakont és locsolni kezdi magára a folyadékot. Pavel és társai
nem tudják mire vélni a káromkodó tévés ugrándozását, egykedvű-
en nézik a különös produkciót. Amikor kiürül a flakon, Csaba egyszer-
re két cigit dug a szájába. Meg is gyújtja mindkettőt, és megállás nél-
kül engem szid, miközben kifújja a füstöt. Hogy minek kellett nekünk
idejönni. És fenyeget. Hogy ha valami baja lesz, megfojt. Megértem.
Emil nyugtatni próbálja, aztán látván, hogy itt hiába minden szó,
egy másik bácsikát kezd vizsgálni. Közelebb megyek.
- Megjelentek a perifériális elváltozások, a hosszan tartó lepra
szimptómái - mondja, és a bácsi nyakára mutat. - Látod a kifekélye-
sedett csomókat? És a kéztartását? Elgémberedtek a megmaradt uj-
jak, tönkrementek az ízületek. Nemigen tudja magát ellátni.
Fejkendős asszony lép elő egy házból, egyenesen jár. A fákhoz ér-
ve leül két másik néni közé. Arca különös, valamilyen állatra emlé-
keztet. A telep orvosához fordulnék, de látom, hogy eltűnt mellő-
lem. Megkérem Emilt, hogy jöjjön oda velem az asszonyhoz. Csaba,
újabb cigarettával a szájában,
vállára veszi a kamerát és csatla
kozik hozzánk. Amikor a padok
hoz érünk, az egyik asszony felemelkedik, és hátrálni kezd.
- Hagyd, szégyelli magát - mondom a kollégámnak. Emil a fur-
csa ábrázatú asszonyhoz hajol, majd némi vizsgálódás után rám néz:
- Oroszlánarc. Mindenképpen vegyétek föl.
A beteg közlékenynek bizonyul. Amikor a múltjáról kérdezem, le-
gyint. Azt mondja, nincs neki. Se múltja, se jövője. Csak a halált vár-
ja. Mint itt mindenki. Európa utolsó lepratelepének utolsó lakói.
Annyit azért sikerül tőle megtudnom, hogy ötven éve lakik a lepra-
telepen. Egy szekéren hozták be a valamikor gyönyörű kislányt, ak-
kor a környező fák még alig voltak magasabbak nála. Szerelmes is
volt itt a telepen, de szerencsére nem született babája. Úgyis elvet-
ték volna tőle. Soha, egyetlen leprás sem nevelhette fel a saját gye-
rekét. Miközben ezeket mondja, a bal oldalán ülő asszony folyama-
tosan bólogat. Ő ideszülte a fiát, akit szinte azonnal elszakítottak
tőle. Csak harmincöt évesen láthatta újra. Imádkozott, hogy megér-
je azt a napot. Őszintén szólva nem sok esélye volt rá. Őt a lepra
tuberculoid fajtája támadta meg, egy elvileg gyorsan végzetessé vá-
ló belső rothadás. Szerencséje volt. Most nyakig bebugyolálva ül ameleg
október közepi napsütésben, nem akarja, hogy lássák a tes-
téből kitüremkedő, piros színű, középen pigmenthiányos foltokat.
Közben visszaér a telep orvosa, aki vigyorogva közli, hogy
megtiszteltetés ért bennünket: fogadja stábunkat a primárja,
amolyan első embernek számít, Vasile Taritának hívják. útban a há-
za felé, a kemencénél megismerkedünk Grisával, a telep legfiatalabb
lakójával. A negyven év körüli férfi éppen kenyeret süt, nehezen fog-
ja hiányos kézfejével a lapátot. Nem akar szóba állni velem, miután
azonban megnyugtatom, hogy ezt a filmet nem láthatják
Isasceában, rááll a riportra.
- Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy itt élj a telepen bezárva?
- Nem. Jó nekem itt. Meg kijárok én a rokonomhoz is a faluba.
- Milyen gyakran?
- Hát, nyaranta.
- És nem félnek az emberek, amikor meglátnak? Úgy értem,
mondjuk a kezedet.
 - Nem tudják, mi bajom. Az ujjaimra azt mondom, hogy baleset volt.
Különben sem érdekel. Csak egy lány hiányzik.
Az itteniek mind öregek.
- És Miért nem keresel egyet?
- Mí? Nem vagyok én gyilkos!
- Egy nővel nem csak azt lehet...
- Ó, beszélgetni itt is van vagy egy tucat asszony.
Csaba Malboróval kínálja a férfit, aki egy mozdulattal letépi róla a
füstszűrőt. Megszokta a mezítlábas kapadohányt, nem tud mit kezde-
ni a nyugati cigarettával. Mosolyogva szívja meg a csonkolt bagót:
 - Gyenge - mondja nevetve. Mi is igyekszünk vele nevetni. Aztán
továbbindulunk Taritához. A primár egy domb tetején lakik, felesé
ge gondozza. Itt ismerkedtek meg a telepen, itt is házasodtak össze.
Odafentről messzire ellátni, a királynak királyi panoráma dukál. Be
kopogunk. Nyílik az ajtó, idősebb férfi sántikál elő, leül a tornácon.
Jobb lába tőből leszáradt, helyére botot erősített, amolyan kalóz
módra. Az egyik kezén még van két ujj, a másik már csak egy
csonk.
- Vodkát hoztak magának, meg cigit - mondja az orvos mellet-
tem, a primár meg az asztalt ütögetve egyre csak azt hajtogatja:
- Multumesc, multumesc! (Köszönöm, románul.)
- Mióta van a telepen? - kérdezem hangosan.
- Régen.Túlrégen.
- Család?
- Szüleim elpusztultak a háborúban. A fiaim Tulceában élnek. Egy-
szer, hatvankilencben eljöttek hozzánk. Azóta nem találkoztunk.
Harminc kilométerre laknak. Harminc éve nem látták a szüleiket.
- Jól van ez így - mondja Tarita, mintha belelátna a fejembe. -
Jobb, ha arra emlékeznek, milyen erős, egészséges volt az apjuk.
- Ide már nem járnak rokonok - mondja Floarea, a primár asszo-
nya, miközben a férje arcán tátongó üregbe nyom egy cigarettát.
A férfi beszívja a füstöt, de nem fújja ki, ami így testének valamely
nem látható repedésén távozik.
- Régebben, amikor még jobb állapotban voltunk, eljártunk egy-
máshoz kártyázni, beszélgetni - veszi vissza a szót Tarita. -Még ró-
zsáim is voltak. - És bizonytalanul egy gazos tisztás irányába mutat.
- Hoztak egy magyart is, azt hiszem a negyvenes években.
Mikor idekerültem, még élt. úgy hívták: az unger. Fura pasas volt. Ál-
landóan az édesanyjáról beszélt. Nagyon hiányozhatott neki. Kisgye-
rek volt még, mikor elszakították tőle.
Vajon ez a Békés megyei kisfiú volt? Mennyit szenvedhetett!...
- Most hogy érzi magát? - kérdezem a primártól. Nem túl értelmes
kérdés itt és most, de üres a fejem. Mintha minden gondolatot és kér-
dést kiszívott volna belőlem, amit a telepen tapasztaltam és láttam.
A férfi lassan bólogat.
- Jól érzem magam. Mindenem megvan. Nem hiányzik az égvilá-
gon semmi. Megtanultam együtt élni a halállal.
 Amennyire ki tudom venni, mosolyog. Ahogy a cigarettát tartja, a
parázs beég az ujjcsonkok közé. Felszisszenek, de az orvos megnyugtat.
- Nem fáj neki. Nem érez már se hideget, se meleget.
A főtéren kirakom táskámból a földre a megmaradt ajándékokat.
Amint felemelem a fejem, látom, hogy bicegve megindulnak felém
a betegek. Elhátrálok, úgy nézem, ahogy nyögdécselve, de tisztelet-
tudóan mindegyikük elvesz egy-egy doboz cigarettát, vagy csokolá-
dét. Az autó felé tartva még visszaintünk nekik, de ők mereven, moz-
dulatlanul néznek utánunk.
- Kész? - kérdezi Melinda a Nissanban. Bólintok. Megkérdezem,
jobban van-e. Alig értem, amit elfordulva mond. Nem mer a tele-
piek felé nézni.
- Kifizessem az utat? - kérdezi bátortalanul.
- Hagyjuk. Felejtsd el!
Pestig hallgatunk. A székházban lejátszom a felvételeket. Körülöt-
tem vagy egy tucat kolléga. Harmincöt perc néma csend. Otthon
Gyöngyi levetteti velem a ruháimat és kidobja a táskámmal együtt.
Vasárnap lemegy a riport. A statisztikák szerint a tv2 legnézettebb
adása volt azon a héten. Apámat ismerősei letámadják a pécsvára-
di buszon, hogy hogyan volt képes elengedni az egyetlen fiát a lep-
rások közé. Egy néző betelefonál, hogy tegnap adott egy húszast egy
román kéregetőnek, aki hálából kezet fogott vele. Azt kérdezi: Meg-
kaphatja-e a leprát. Nem hiszem. Bár... ki tudja? Végül is ha
Brailában Grisa felülne a vonatra, egy nap alatt a Keletiben teremne.
tudom, hogy nem jön, mert retteg a bizonytalanságtól. De
persze jöhetne...
Jelszavak harsogják, hogy Európa közel van hozzánk. Ez igaz. De
a keleti fele éppúgy, mint a nyugati...

3.You can do it! - Meg tudod csinálni!
Beszélgetés Károlyi Bélával

- Hova ülsz?
- Ha lehet, a pálmafák alá.
- Az a legszebb hely, mi?
- Szép itt minden. Károlyi úr.
- Nocsak, most magázódni fogunk? Hány éves is vagy?
- Huszonnyolc.
- Huszonnyolc... szép kor... Én kétszer annyi vagyok. Iszol va-
lamit?
- Nem, köszönöm.
- Na. egy kis kávét, megbolondítva egy csepp whiskeyvel!
Fogd!... Aztán miről beszélgessünk?
- Miről szeretnél?
- Hát... mondjuk a házamról. Egy farmertól kaptuk a területet,
hogy építhessünk rá egy kis viskót. Látta, hogy odavagyok a földért.
Az első találkozásunkkor nem volt túl kedves, de később igazi bará-
tokká lettünk. Meghalt. Öreg volt már. Nagyon hiányzik... Vagy be-
szélgessünk a kertről! Természetvédelmi terület. Kétmillió négyzet-
méter, tele tevével, emuval, struccal.
- Nagyobb, mint Budaörs.
- Lehet. Nem tudom.
- Félek, engem otthon megölnek, ha veled itt most a texasi far-
modon csak a kertről meg a struccaidról fogok beszélgetni. A világ
leghíresebb tornaedzőjével!
- Hova rohansz? Beszélgetünk majd arról is, amiről szeretnél. Év-
tizedeken keresztül heti hat napon át tizenkét órát álltam a tanítvá-
nyaim mellett. Rohantam eleget életemben. Én már nagyon tudom
értékelni a nyugalmat.
- Mégis beugrasztottak Atlanta előtt az amerikai csapathoz. És
Sydney előtt is.
- És Moszkva előtt is Bukarestbe. Tehették, imádtam a munkám.
- Hány tornászt neveltél fel?
- Nem tudom. Hatszázat? Fontos ez?
- Fontos. úgyis csak arra a néhány világklasszisra emlékeznek
majd, legalább itt írjuk le, hányan voltak valójában. Biztosan akadt
köztük kedvenced...
- Hát igen. Az első tanítványaim közül került ki. Termetre meg
nem mondtam volna, hogy ő lesz a világ csodája. Az ideális tornász.
Nadiának hívták. Nadia Comaneci. Folyton egy kézzel akarta meg-
csinálni a gerendagyakorlatot. Egyszer sikerült is neki...
- Zsil völgye, hatvannyolc. Egy Vulcan nevű bányászfalucskába ér-
kezik egy új tornatanár...
- Jó régen volt... Ismert az iskolaigazgató, én is onnan indultam...
Tudod, mi az a szegénység?
- Talán...
- Nem tudod, ha még nem jártál Vulcanban. Nyomorogtak az
emberek. Néztem a kicsiket a teremben, gondoltam, most mit csi
náljak veletek kis drágáim? Inkább ól volt az, mint osztályterem. Na
gyerünk, padokat be a sarokba, aztán le a rongyos ruhát, nehogy to-
vábbszakadjon. Bukfenc, fejenállás, cigánykerék, még az ügyetlen-
kébbek is élvezték a mozgást.
- Tényleg levetetted velük a nadrágot?
- Le én! Persze csak azokkal, akiken volt alatta fehérnemű. Na ne
tudd meg, mit kaptam a szülőktől másnap. Seprűvel vártak az isko-
la előtt, és azt ordították, hogy kinyírnak.
- És?
- Lefestettem nekik, milyen egy tornától tönkrement ruha. Nyel-
tek egyet. Persze igazából akkor változott meg a hangulat, amikor
megnyertük a régióbajnokságot.
- Csinos lányokkal dolgoztál.
- Ezek még gyerekek voltak.
- Úgy értem, a hosszú évek alatt...
- Ja igen, nagyon csinosakkal.
- Sosem perzselődtél meg?
- Én? Menj be a házamba, és választ kapsz a kérdésedre. Erdélyi
gyerek vagyok, szeretem az Istent. S ami még ennél is fontosabb:
a feleségemet is, de nagyon. Inkább azért kritizáltak az emberek,
mert szerintük túl keményen fogtam a tornászaimat.
- Azt mondták, diktátor vagy, és vered őket.
- Az ilyesmivel sohasem törődtem. Elég, ha csak annyit mondok,
hogy voltak kislányok, akik a fél világot beutazták, csak hogy nálam
edzhessenek. Ha olyan rosszul bántam volna velük, nemhogy újak
nem jönnek, de még a régiek is elmennek tőlem.
- Vágytak a dicsőségre...
- Anélkül nem is lehet.
- És csak ezért tűrték, hogy kemény légy velük?
- Az apjuk voltam. Hívd csak fel őket, itt a telefonregiszterem!
- Mit szóltak Bukarestben a sikereitekhez?
- Képzelheted! Ott volt az elit Dinamo, csupa csinos, magabiztos
lánnyal, kuncogva nézték a mi kicsinyeinket, amikor melegíteni
kezdtek az országos bajnokságon.
- Meghívtak benneteket?
- Nem tehettek mást, akkor már Románia szerte elterjedt a hírünk.
- A Dinamo a titkosszolgálat csapata volt, igaz?
- Úgy van. És a vezetője egy Viru nevezetű ocsmány gazember.
"Megeszlek vacsorára ", hörögte a sportcsarnok bejáratánál. Min-
dent elkövetett, hogy kicsináljon.
- Még mindig haragszol rá?
- Nézz a szemembe! Mit látsz benne?
- Tüzet.
- Kár. jobban örültem volna, ha azt mondod: végtelen nyugalmat.
Akkor tudnám, hogy már megbocsátottam. Nem volt könnyű meccs
ott Bukarestben. Igazi nagymenőket kellett legyőznünk. Szerencsére
mellénk állt Verdec, aki a pártban a propagandaosztályt vitte.
- Miben tudott segíteni nektek?
- Sok mindenben. Bár nyugaton elfogadták Ceaucescut a keleti
blokktól való távolságtartása miatt, a világsajtó azért nem hunyt sze-
met a Romániában uralkodó embertelen gazdasági, egészségügyi
állapotok fölött. Valamiből sikert kellett kovácsolni. A sport tökélete-
sen alkalmas volt rá.
- Állítólag a Conducator fia, Nicu is imádta a sportot.
- Inkább a sportolónőket. Aljas féreg volt, igazi gonosztevő. De
akkor még nem mutatta ki a foga fehérjét, főleg, hogy a bajnokság
után az EB-t is megnyertük. Az orosz és a keletnémet, idősödő és ne-
hézkes sztárok csak kapkodták a fejüket, ahogy az ifjú kis drágáim
pillangókként repkedtek a szereken. Főleg Nadia szúrta a szemüket.
Egyszerűen tökéletes volt, amit csinált.
- Nadia Comaneci?
- A vérében volt. Vasárnap is ott gyakorolt a teremben. Össze-
szorított foggal ment a szerekre, újra és újra. Úgy kellett elvonszol-
ni a nyújtótól. A lelkesedése átragadt a többiekre is, lassan a hétvé-
géjüket is föláldozták a sikerért.
- Mit adtál volna, ha aranyéremhez juttathatod őket?
- Semmivel sem többet, mint amennyit egyébként is adtam.
Ugyanis, ahogy ők is, én is mindent föláldoztam az olimpiai győze-
lemért.
- Mit szólt ehhez a feleséged?
- Biztosan tudod, hogy Mártával együtt  edzettük őket. Ő értett
hozzá csak igazán, hiszen korábban tornász volt.
- Te is, nem?
- Én? Kutyaütő. Márta sportoló volt és nő. Sokkal jobban értett a
nyelvükön.
- Kifelé úgy tűnt, mindketten közel álltok hozzájuk.
-  mondjuk úgy: egy család voltunk. A tornászaink, Márta és
Andrea, a lányunk, aki egy évvel Montreal után született.
- Szóval nem tudtál tornázni?
 - Nem igazán. Egyszerű iskolai tornatanár voltam. Nagyon nagy baj?
- Miért lenne? Széchy Tamás se úszott világcsúcsot, Seregi László
sem tud balettozni.
- Na látod.
- Montrealban már sztárcsapatként fogadtak benneteket, igaz?
- Egy túrót. Leszálltunk Kanadában, kinyitottam az újságokat, egy
sort sem írtak Nadiáról. Tudtam, hogy nagy baj van, elnyomnak ben-
nünket a favoritok. Másnap jött a verseny, a csapatok bemutatása. Be-
vonultak az oroszok, a keletnémetek, a kínaiak, szóval az összes sztár
ott fürdött a tapsviharban. A műsorközlő már minket szólított, amikor
rászóltam két gyerekre: Nadia, Dorina, gyorsan a budira! Mire ők: de
nekünk nem kell! Erre én: nem baj, indulás! Na, jöttek nagy sebbel-
lobbal a rendezők, hogy hol maradunk már, én meg széttártam a ke-
zem, hogy ketten pipilnek, mégsem mehetek utánuk a női vécébe!
A nézők nyújtogatni kezdték a nyakukat, kíváncsian kutatták a piciny-
ke román lányokat, akik az izgalomtól nem tudják visszatartani a pi-
silést. Aztán jeleztem az ajtórésen kikukucskáló Nadiának hogy jöhet-
nek. Odaszaladtak hozzánk, és elindultunk az emelvény felé.
- Izgultak a lányok?
- Megijedtek. Sohasem versenyeztek még ennyi ember előtt. Fel
is vetettem egy kazettára a számaikat, alatta a közönség morajával,
hogy később a mi kis tornatermünkben is olimpiai hangulatban edz-
hessenek.
- Nadia kezdett?
- Nem. Ő volt az utolsó. Felugrott a gerendára, pörgött a hófehér
dresszében, aztán beállt a leugrásba, mintaszerűen. Tízest kapott. Ez
első alkalommal esett meg az olimpiák történetében. Harmincezer
ember őrjöngött a stadionban, egy csapásra világhírűvé lett a román
tornasport.
- Ceaucescu, gondolom, dörzsölte a tenyerét.
- Kemény ürge volt. Tudta, hogy veszélyes olyannal barátkoznia,
aki népszerű lehet az állampolgárok körében. Az az ő személyét ár-
nyékolná be. De velem kivételt tett. Belátta, ha engem eltesz láb
alól, leáll a legeredményesebb propagandamasina. Úgyhogy hatal-
mas állami pompával fogadtak bennünket odahaza, százezres gyűlé-
seken feszített mellettünk a Conducator, Nadiát pedig, vagy
Comaneci elvtársnőt, ha úgy jobban tetszik, szóval ezt a mindössze
tizennégy éves kislányt az egyik legmagasabb román kitüntetéssel, a
szocialista munkaérdemrend arany fokozatával jutalmazták. Autókat
kaptunk, meg pénzt, meg déligyümölcsöt, mindent, amiről egy át-
lagromán csak álmodhatott.
- Nem voltatok átlagrománok.
- Nem dolgoztunk többet, mint egy vulcani bányász. Csak jobban
elismerték a munkánkat.
- Vulcanban maradtatok?
- Á! Áthelyeztek Onestbe, ott építették föl a világ első speciális tor-
naiskoláját. Persze dolgozni azt nem tudtunk, folyton látogatók: új-
ságírók, hercegek, sejkek zavarták meg az edzéseket. Bedühödtem,
egyszerűen bezártam az edzőterem ajtaját. Erre jött két szekus, hogy
azonnal nyissam ki, mert kibeleznek. Kértem, hogy hagyjanak ben-
nünket nyugodtan dolgozni. Ők beordítottak, hogy a Vezér fia, Nicu
azt parancsolta, hogy vigyék föl a gyerekeket Bukarestbe egy torna-
bemutatóra. Nicu kinyalhatja, válaszoltam. Tudtam, hogy kedveli a
fiatal lányokat, különösen Nadia tetszett neki.
- Gondolom, nem kellett sokat várni a válaszra.
- De nem ám. Viru, akinek egyetlen sportolója sem volt tagja
az olimpiai győztes csapatnak, a hátam mögött lelopózott
Onestbe, és megdumálta a tanítványaim szüleit, hogy vigyék föl
gyermekeiket a fővárosi Dinamóhoz, ott aranyéletük lesz. Az nem
normális, mondta, hogy én nyolc órákat dolgoztatom szegény ki-
csiket. Amikor másnap reggel a tornacsarnokba léptem, kongott
az ürességtől. Na, Károlyi Béla, gondoltam magamban, megehe-
ted az olimpiai aranyadat. Hazamentem, és azt mondtam Mártá-
nak, hogy abbahagyom. Bólintott, és csak annyit fűzött hozzá:
- Én viszont nem!
- Kérdezhetek valamit?
- Naná, folyton azt csinálod!
- Tényleg abba akartad hagyni?
- Van, amikor az ember nagyon elkeseredik, és...
- Nem ezt kérdeztem. Tényleg abba akartad hagyni?
- Nem, dehogy. Ez volt az életem. Fanatikusan küzdöttem, új csa-
patot toboroztam. Elölről kezdtem velük, csak hát embertelen erőfe-
szítés kellett hozzá. Aztán egy nap csöngött a telefon. Verdec volt.
Tudod, az a propagandafőnök.
- Bukarestbe rendeltek, mi?
- Ahogy mondod. Ez a szerencsétlen halálra vált hangon rebegte
nekem, hogy közeledik a moszkvai olimpia, és Montreal óta a Nagy-
főnök szemefénye a torna. Ilyesmiket darált ott nekem, körüludva-
rolt, én meg azt hittem, megfojtom. Elloptátok a csapatomat, üvöl-
töttem, én meg itt állok egy teljesen kezdő gárdával, akik közül a
többség még el sem éri az olimpia kötelező alsó korhatárát.
- Semmi esélyed sem lett volna velük?
- Kemény munkával sikert elérni, nos ezt bármikor vállaltam vol-
na. A csodákat világéletemben meghagytam a Mindenhatónak.
- És akkor mi lett? Nadiáékkal kezdtél dolgozni?
- Nadiával nem. De a többieket visszakaptam. El tudod képzelni
az érzést, amikor beléptem hozzájuk a bukaresti tornacsarnokba?
Igyekeztem nem mutatni sem a meghatottságot, sem a dühöt. Nem
rájuk haragudtam.
- Nagyon elrontották őket?
- Beszéljünk inkább az én munkámról. Ezek már félig-meddig fel-
nőtt emberek voltak, nem kellett velük fát cipeltetnem az erdőben,
mint annak idején a vulcani kicsinyeimmel, hogy megerősödjön a
karjuk, meg a mellizmuk. Csiszolni kellett a tudásukon, és megsza-
badítani őket az évek során rájuk tapadt sztárallűröktől... Egyik nap
kopogtattak a szobám ajtaján. Kinyitottam. Kövérkés, romlott
arcú fiatal nő állt előttem. Nagyon megváltozott, mégis rögtön fel-
ismertem Nadia jellegzetes vonásait a zsírpárnák alatt. Igen, ő volt
az, Comaneci, a világ egykori legnagyobb tornásznője. Zokogott,
úgy kérte, hogy vegyem be a csapatba. Megráztam a fejem. Abban
az állapotban alkalmatlan volt az olimpiára. Sírva mesélte, hogy
Bukarestben állandóan partikra hurcolták, zabáltatták, és egyáltalán
nem törődtek az edzéstervével. Meg amit még az a szemét Nicu csi-
nált veled, gondoltam, azzal behívtam, és leültettem egy székre. Na-
gyon szeretlek, de nem tudlak visszavenni a csapatba, mondtam ne-
ki. Akkor öngyilkos leszek, felelte. A régi tűz égett a szemében. Öt
hetünk volt Moszkváig. Fogyasztani kezdtem. Alig kapott enni, szinte
kínoztuk, hogy hozhassa a formáját. Állandóan szaglásztunk utána.
Márta még vele is aludt. Egyszer, egy éjjel mégis meglógott a sze-
münk elől. Kilopózott a konyhába, és tömni kezdte magába a szalon-
nát. Rajta kaptam. Menjél, Nadia, nem való vagy te már közénk. Pa-
naszkodott, hogy szenved, és könyörgött, adjak még egy esélyt. Mit
tehettem? Ő is az én drágám volt valaha. Bólintottam.
- Kaphatok még a kávéból?
- Persze. Mi van, unalmas vagyok? Kávé kell az ébrenléthez?
- Nem, csak olyan finom.
- De ne idd tele magad, mert egy igazi, texasi magyar halászlét
akarok neked készíteni.
- Az milyen?
- Majd meglátod. Három üzletbe mentem el reggel, hogy nagy-
fejű hagymát találjak hozzá. Hol tartottunk?
- Moszkvánál.
- Ja igen. Moszkva. Ó, Moszkva, Moszkva... Most pont olyan va-
gyok, mint Csehov három nővére. Pedig a dolog sokkal prózaibb an-
nál. A verseny előtti napon, az edzés végén, mint mindig, egyenként
ültem le beszélgetni a lányaimmal. Nadiát utoljára hagytam, láttam,
hogy a tenyérvédő felhorzsolta a kezét. Na, egy kis borogatást te-
szünk rá, aztán uzsgyi az ágyba, mondtam. Egy perc alatt álomba
zuhantak az én fáradt kis bogaraim. Másnap tizenegykor ott va-
gyunk mi is, meg ott az egész világ a sportcsarnokban. Látom, hogy
a gyerekek rémülten bámulnak rám. Ők már tudják, amit én csak ké-
sőbb veszek észre: eggyel kevesebben vannak. Azt mondja Trudi,
hogy Viru elvtárs reggel eljött Nadiáért és elvitte. Fölnézek, meglá-
tom a bejáratnál Nadiát, mellette kárörvendően vigyorog Viru. Oda-
rohanok, a pasas eltűnik, Nadia sír. Elmondja, hogy Viru a kórház-
ba hurcolta, és felvágatta a tenyerét. Megfordítom a kezét, látom,
még az istentelenül vastag gézkötésen is átüt a vér. A kurva életbe!
Hónom alá kapom, megyek vele a terem felé. Gyerekek, mondom a
többieknek, Nadia lesérült. Ha igazi tornászok vagytok, megeszitek
azokat a szereket, és olimpiai bajnokok lesztek. Aztán Nadiához for-
dulok. Mindig a többiek hátán érted el a tízeseket, ők építették föl
a jegyeket 9.95-ig, hogy aztán te megkapd a maximumot. Most föl-
állsz és megcsinálod a gerendát! Én? - kérdezi. Igen, mondom, mert
ha legalább egy szert meg nem csinálsz, az egész csapat kiesik. Néz
rám: de hogyan? Rámosolygok: tudod te azt. Egy kézzel. Ahogy
mindig is gyakoroltad, amikor nem láttam. Leveszi a melegítőjét,
odalép, fölteszi egyik kezét és három ujját a gerendára, felhúzza ma-
gát kézállásba. Egy kézzel! Tökéletesen csinálja meg a gyakorlatot.
Amikor rezzenéstelenül beleáll a záróugrásba, egy pillanatig síri
csend üli meg a termet, aztán kitör a hangorkán. Tízest kap a bírók-
tól.
- Hát igen, Nadia fantasztikus lehetett... De volt akkor egy híre-
sebb tízes is.
- Bizony. Miután a nyugati országok visszalépésével amolyan szo-
cialista háziversennyé változott az olimpia, a zsűriben egy megfélem-
lített szolgabanda foglalt helyet, akik a számokban folyamatosan az
oroszokat hozták ki győztesnek, miközben a többieket lepontozták.
Az egyik orosz tornásznő gyakorlata előtt észrevettem, hogy az orosz
zsűritag előre felírta a tízes számot a pontozótáblájára. Odaugrot-
tam, kitéptem a kezéből a táblát és a kamera felé fordítottam. Mivel
akkor még az összes tévé közvetítette az eseményeket, a világ egye-
nesben láthatta az égbekiáltó csalást. Ráadásul azt is, hogy habzó
szájjal elküldtem az egész bagázst melegebb éghajlatra. Egy perc
múlva a szocialista országok két órára beszüntették az olimpiáról va-
ló közvetítést.
- Gondolom, ezzel végképp a román vezetők szívébe loptad ma-
gad.
- Képzelheted. A bukaresti repülőtéren két szekus betuszkolt egy
fekete limuzinba, és a miniszterelnökségre vittek. Úgy bántak velem,
mint egy utolsó hazaárulóval. A lényeg az volt, hogy ezentúl meg-
szűnök tornaedzőnek lenni.
- Viru? Gondolom, örült.
- Kint állt a folyosón, gyűlölettől rekedt hangon mondta: Vége
a királyságodnak, kisfiú, menjél haza és kussoljál, ha majd kellesz,
értesítve leszel. Kiléptem az épületből, furcsa árnyak követtek. Ettől
fogva egy perc nyugtom sem volt a szekusoktól. Dolgozni próbál-
tam, nehezen ment. Aztán egy délután beállított Verdec. Öregem,
nem félt, hogy átharapom a torkát! Egy amerikai bemutató turnéról
beszélt. Nem is láttam, csak hallottam valahonnan messziről a hang-
ját. Végül igent mondtam. Sajnáltam ezt a szerencsétlen bábfigurát,
hogy miattam kicsinálják, meg nem is volt erőm tiltakozni. A turné
jól sikerült, de Virut is megkaptuk kísérőnek, aki folyamatosan po-
kollá tette az életünket. Finoman utalt is rá, hogy ha hazamegyünk,
letartóztatnak. Mártára néztem, hogy maradunk-e, de ő megrázta a
fejét: Andrea otthon van. Végül azonban nem volt mit tennünk.
Nem mehettünk haza. Nadia is kint akart velünk maradni, de nem
lehetett. Egy manhattani bárból, tévén keresztül néztük, ahogy a ro-
mán csapat beszáll a repülőbe. Nadia sírva integetett kifelé a gép ab-
lakán. Háromszáz dollár volt a zsebünkben. Nem volt visszaút. Oda-
haza tizennégy évre ítéltek hazaárulásért. Végigcsináltuk az amerikai
bevándorlási hivatal embertelen tortúráját. Először nem volt munka,
aztán a dokkoknál kezdtem dolgozni, rakodómunkásként. Végül ba-
ráti segítséggel Texasba kerültünk, egy középiskolai tanári állásba.
Langyos víz volt, hiányzott az élsport. Szerencsére Andreát is vissza-
kaptuk. Egy szenátor közölte a román nagykövettel, hogy amennyi-
ben a kislány nem érkezik meg sértetlenül az USA-ba, gondok lehet-
nek Románia nagyobb kereskedelmi kedvezményt igénylő
kérelmével. Közben kibéreltünk egy lerobbant klubhelységet, kifes-
tettük, beüvegeztük az ablakokat, és a farmer barátunk segítségével,
tudod, akiről már meséltem, szóval a közreműködésével beindítot-
tuk a tornaiskolánkat.
- Ma is működik?
- Igen, de ezt akkor gondolni sem mertük. Amerikának akkor még
nem volt női tornász olimpiai bajnoka, nem volt túl népszerű a
sportág. Aztán egy esős őszi reggelen bekopogtatott hozzánk egy ti-
zennégy év forma kislány. Hátizsákkal utazta végig Amerikát. Busszal
jött, egyedül, a szüleinek nem volt pénzük elkísérni. Jó napot, Mary
Lou Retton vagyok, csacsogta, hat éve tornászom, és azért utaztam
idáig, hogy olimpiai bajnokot csinálj belőlem.
- Nem sokat lacafacázott.
 - Nem. Nehéz, csontos lány volt, esélye sem lehetett rá, hogy úgy
repkedjen a szereken, mint az én kis Bukarestben maradt drágáim.
- Aztán valamit varázsoltál, mert nyolcvannégyben ő lett összetett
ben az első amerikai olimpiai bajnok tornásznő.
- Munka, csak a kemény munka.
- Los Angeles után visszavonultál?
- Mondhatjuk így is. Bár szerettem volna még egy csapataranyat
Amerikának.
- Hogyhogy ott voltál Atlantában?
- Megkerestek az olimpia előtt...
...ahogy szokás...
...és kérték, vállaljam el a női csapat felkészítését, mint szövet-
ségi kapitány. Márta volt az edző. Összeállt a csapat, erős volt.
Phelps, Borden, Chow, Shannon Miller, Dominique Moceanu, és az
egyik sérülést szenvedett sztár helyett a kis Kerri Strug.
- Ő nem ment volna?
- Csak tartaléknak.
- Nem volt jó?
- Nem volt elég jó. De hihetetlen akaratereje volt. Láttam róla
egyszer egy filmet, egy minneapolisi versenyen lezuhant a felemás
korlátról és kulcscsonttörést szenvedett. Azt hittem, ott marad. Öre-
gem, két hónap múlva már újra edzett. Nem adta fel.
- Ez lehetett a titka.
- Csakis ez. Nem született bajnoknak, a versenyeken általában a
középmezőnyben végzett. Tömzsi volt és esetlen. De felkaptam a fe-
jem erre az iszonyatos kitartásra, amellyel néhány héttel azután,
hogy az orvosok leírták, már az edzőteremben töltötte napja nagy
részét.
- Behívtad a keretbe...
- Úgy van. Tudod, az anyja egyszer azt nyilatkozta, hogy két álma
volt a lányának: az egyik, hogy Károlyi Béla edzhesse, a másik, hogy
aranyérmet nyerjen Amerikának. Gondoltam, legalább az egyik sike-
rüljön. Aztán a sors úgy hozta, hogy komolyan számítanunk kellett
rá. Készült nagyon. Már a közös csapatfotózáson is extázisba esett.
Azt hiszem, élete csúcspontjának érezte, hogy együtt fényképezked-
hetett Millerékkel. Persze nem tudta még, mi vár rá Atlantában. Te
hol nézted a versenyt?
- Miamiban, az egyetemen. Akkor, ott az emeleti tévészobában
éreztem, hogy országos üggyé tetted a tornát. Sőt! Mellettem a ja-
pán hallgatók épp úgy értetek szurkoltak, mint a bolíviaiak.
- Aranyosak... Volt is miért szorítni, ugyanis fej fej mellett halad-
tunk az örök rivális oroszokkal és románokkal. Aztán eljutottunk az
utolsó szerig, a szekrényig, és minden azon múlott, hogy hány pon-
tot csinál az utolsó versenyzőnk. Shannon már leugrott, Moceanu is,
hátra néztek, ki következik. Valahol a sor végén halálra vált arccal
feltűnt a kis Kerri Strug. Jött előre, lassan, maga elé bámulva, láttam
rajta, hogy kész van az izgalomtól. Ez volt a legrosszabb száma, mi-
közben legalább 9.75-öt kellett volna csinálnia.
- Emlékszem, feszültségtől izzott a csarnok.
- Kerri nekifutott, ugrott, de nem tudott beleállni, csak fájdalma-
san összecsuklott. Odarohantak hozzá, tehetetlenül rázta a fejét. En-
gem nem engedtek át a kordonon, a csapatorvos mutatta, hogy vé-
ge, nincs tovább. Beszakadt a bokaszalagja. Amerika kővé dermedve
bámult.
- A képernyőn a szüleit láttuk, a kamera őket mutatta, minden raj-
ta volt az arcukon.
- Az eredményhirdető táblára néztem. Kerri 8.80-at kapott. Az oro-
szok egymást ölelgették. Úgy tűnt, mindennek vége. Minden a má-
sodik ugráson múlott volna. Öt perce volt a sérült kislánynak, hogy
jelentkezzen az új kísérletre a zsűrinél.
- A tévében láttuk, hogy a kezedbe temeted az arcodat, és néhány
pillanatig így maradsz.
- Rendezni kellett a gondolataimat.
- Hirtelen fölpattantál, átverekedted magad a rendezőkön, és ki-
vetted az ápolók kezéből a kis Kerrit.

--------------------

Továb itt olvashato.

fortresscomm.hu/...%2012%20pokoli%20tortenet/VUJITY%20TVRTKO...