Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stephen King: A jaunt

2010.07.14

NNCL660-3D5v1.0
Stephen King: A jaunt

[Ez az elbeszélés eredetileg az Omni számára íródott, ők azonban teljesen érhető módon visszadobták, mert bizonytalan tudományos alapokon nyugszik. Ben Bova ötlete volt, hogy a műben szereplő telepesek víz után kutassanak, amit ebbe a változatba bele is vettem – Stephen King]

A 701-es jaunt azonnal indul – visszhangzott végig a kellemes női hang a New York-i Kikötői Hatóság Állomás kék várótermén. A KHÁ nem sokat változott az utóbbi háromszáz évben – mocskos volt, és kissé riasztó. Egyedül a női komputerhang tette kellemesebbé.
– Jauntszolgálat a Marsra, Whitehead Citybe – folytatta a hang. – Azok az utasok, akik már megváltották a jegyüket, a kék váróterem hálócsarnokában várakozzanak. Győződjenek meg róla, hogy minden iratuk érvényes. Köszönöm.
Az emeleti hálócsarnok egyáltalán nem volt mocskos. Faltól falig kagylószürke szőnyeg borította. A falak tojásfehérek voltak, rajtuk kellemes absztrakt nyomatok függtek. Egyenletesen, andalítóan váltakozó színek kavarogtak a mennyezeten. A hatalmas teremben száz ágy állt, tízesével szabályos sorokba rendezve. Öt jauntsegéd keringett halk, vidám hangon beszélve, tejet kínálgatva mindenkinek. A helyiség egyik végében volt a bejárat, amit fegyveres őrök álltak körül, és még egy segéd, aki egy későn jövő papírjainak érvényességét vizsgálta, egy zaklatott kinézetű üzletemberét, hóna alatt a New York-i World Times összehajtogatott számával.
A terem másik végében a padló egy körülbelül öt láb széles és tíz láb hosszú teknőben folytatódott; ez áthaladt egy ajtó nélküli nyíláson, és leginkább a gyermekek játszótéri csúszdájára emlékeztetett.
Az Oates család tagjai egymás mellett feküdtek négy jauntágyon, közel a terem túlsó végéhez. Mark Oates és a felesége, Marilys, két oldalról fogták közre két gyermeküket.
– Apa, most már mesélsz nekem valamit a jauntról? – kérdezte Ricky. – Megígérted.
– Igen, apa, megígérted – erősítette meg Patricia, és ok nélkül harsányan fölnevetett.
Egy bivalytermetű üzletember végigmérte őket, aztán újra belemélyedt a teli irattartóba, amelyet épp tanulmányozott a hátán fekve, fényesre pucolt cipős lábait gondosan egymás mellé helyezve. Mindenfelől a társalgás halk moraja hallatszott, és az utasok ruháinak suhogása, amint elhelyezkedtek a jauntágyakon.
Mark átpillantott Marilys Oatesra, és kacsintott. Az asszony visszakacsintott, pedig ő is majdnem olyan ideges volt, mint amilyennek Patty látszott. Miért ne? gondolta Mark. Mindhárman először jauntolnak. Ő és Marilys az utóbbi hat hónapban többször megvitatták már annak előnyeit és hátrányait, ha az egész családot áttelepítik – amióta a Texaco Vízgyár értesítette áthelyezéséről Whitehead Citybe. Végül azért döntöttek úgy, hogy mindannyian mennek, mert Mark az elkövetkező két évet teljes egészében a Marson kell töltse. Most elgondolkodott, Marilys sápadt arcát látva, vajon az asszony megbánta-e már döntését.
Órájára pillantott, és látta, még csaknem félóra van hátra a jauntolásig. Az elég lesz, hogy elmeséljen mindent... és remélte, azzal legalább eltereli a gyerekek gondolatait az idegeskedésről. Ki tudja, talán még Marilysre is nyugtatólag hat majd.
– Jól van – szólt.
Ricky és Pat komolyan nézték, a fia tizenkét éves volt, a lánya kilenc. Megint emlékeztette magát, hogy Ricky már mélyen bent jár majd a pubertás ingoványában, a lányának pedig nőni kezdenek a mellei, mire visszatérnek a Földre, de nem tudta elképzelni. A srácok az apró Whitehead Vegyes Iskolába járnak majd, együtt a technikusok és olajbányászok száz-egynéhány csemetéjével; a fia már egy-két hónapon belül geológiai tanulmányútra mehet a Phoboszra. Nehéz elhinni... pedig így lesz.
Ki tudja? gondolta keserűen. Talán az én jauntiszonyom is elmúlik.
– Amennyire tudjuk – kezdte –, a jauntot körülbelül háromszázhúsz éve találták fel, úgy 1987 táján, méghozzá egy Victor Carune nevű fickó. Egy privát kutatási program részeként bukkant rá, amit a kormány finanszírozott... és aztán a kormány át is vette az irányítást, persze. Hisz végül úgyis minden vagy a kormány, vagy az olajtársaságok kezébe került. A pontos dátumot azért nem tudjuk, mert Carune meglehetősen excentrikus alkat volt...
– Úgy érted, apa, hogy bolond? – kérdezte Ricky.
– Az excentrikus azt jelenti, kicsit bolond, drágám – mondta Marilys, és a gyerekek feje fölött Markra mosolygott. Most egy kicsit kevésbé látszik idegesnek, gondolta a férfi.
– Ó.
– Na szóval, egy ideje már kísérletezett az eljárással, mielőtt a kormányt beavatta volna – folytatta Mark –, és akkor is csak azért mondta el nekik, mert a pénze fogytán volt, és másképp nem kapott volna további támogatásokat.
– Örömmel meghosszabbítjuk a támogatását – mondta Pat, és megint túl hangosan nevetett.
– Úgy van, kicsim – felelte Mark, és betúrt lánya hajába. Látta, a terem túlsó végében zajtalanul félrecsúszik egy ajtó, és két újabb segéd lép be, a jauntszolgálat fényes vörös köpenyében, egy kerekes asztalt tolva maguk előtt. Az asztalon egy gumicső végére erősített rozsdamentes acélfúvóka feküdt, alatta pedig, tapintatosan a lelógó terítő alá rejtve, tudta, ott van két palack gáz; az oldalához erősített hálóban száz eldobható maszk volt. Mark tovább beszélt, nem akarta, hogy a családja előbb megpillantsa Léthe követeit, semmint elkerülhetetlen lett volna. És, ha lesz ideje az egész történetet elmesélni, tárt karokkal fogadják majd a gázcsövet.
Ha rávilágít a másik alternatívára.
– Azt persze tudjátok, hogy a jaunt se több, se kevesebb, mint teleportáció – mondta. – Néha a főiskolai kémia- és fizikaórákon Carune-eljárásnak nevezik, de valójában teleportációról van szó, és maga Carune – ha hisztek a legendáknak – nevezte el jauntnak. Rajongott a fantasztikus könyvekért, és olvasott egy regényt egy Alfred Bester nevű írótól, a címe Tigris! Tigris! volt, és abban ez a Bester alkotott egy szót, a "jaunte"-ot, a teleportációra. Csakhogy az ő könyvében a jauntoláshoz elég volt, ha az ember rágondolt, ez azonban nekünk még nem megy.
A segédek hozzáerősítettek egy maszkot az acélfúvókához, és átadták egy idős asszonynak a terem túlsó végében. Ő elvette, mélyet lélegzett, aztán csöndesen elnyúlt az ágyán. Szoknyája kicsit fölgyűrődött, előtárva petyhüdt combját, melyet befont a visszerek hálózata. Az egyik segéd figyelmesen megigazította rajta, míg a társa levette a használt maszkot, és fölerősített egy újat. Ez az eljárás Markot a motelek műanyag poharainak cseréjére emlékeztette. Könyörögve kérte Istent, hogy Patty nyugodjon meg kicsit; látott már gyerekeket, akiket le kellett fogni, és néha sikítoztak is, mikor a gumimaszk az arcukra simult. Nem volt ez abnormális reakció egy gyerektől, úgy vélte, de nem szerette látni, és azt sem szerette volna, ha Pattyvel is megesik. Rickben jobban bízott.
– Mondhatnánk úgy is, a jaunt az utolsó pillanatban jelent meg – folytatta. Rickyhez beszélt, de közben átnyúlt, és megfogta lánya kezét. A gyerek ujjai rögtön az övéi köré fonódtak, pánikszerű szorossággal. A kislány tenyere hideg volt, és kissé nyirkos. – A világ olajkészletei kezdtek kimerülni, és a maradék jelentős részét is a közel-keleti sivatagi népek birtokolták, akik politikai fegyverként akarták fölhasználni. Egy olajkartellt alakítottak, amit OPEC-nek neveztek el...
– Mi az a kartell, apa? – kérdezte Patty.
– Hát, egy monopólium – felelte Mark.
– Olyan, mint egy klub, kicsim – szólt Marilys. – De csak az lehet a tagja, akinek rengeteg olaja van.
– Aha.
– Arra nincs most idő, hogy az egész zűrzavaros korszakot leírjam nektek – mondta Mark. – Majd az iskolában tanultok róla, de elég az hozzá, jókora zűrzavar volt. Az autótulajdonosok csak a hét két napján ülhettek volán mögé, és a benzin gallonja tizenöt régi dollárba került...
– Hűű – szólt Ricky –, most csak valami négy cent egy gallon, ugye, apa?
Mark elmosolyodott.
– Ezért megyünk most oda, ahová megyünk, Rick. A Marson elég az olaj akár nyolcezer évre, a Vénuszon pedig újabb tizenkétezerre... de az olaj nem is olyan fontos dolog már. Most ami leginkább kell nekünk, az a...
– Víz! – kiáltotta Patty, mire az üzletember fölnézett a papírjaiból, és egy pillanatra rámosolygott.
– Úgy van – mondta Mark. – Mert az 1960 és 2030 között eltelt évek során saját vizeink legtöbbjét megmérgeztük. A marsi jégsapkák első megcsapolását úgy hívták...
– Szalmaszál hadművelet. – Ez Ricky volt.
– Igen. 2045 táján. De már sokkal azelőtt a jauntot igénybe vették arra, hogy itt a Földön keressenek vele újabb tisztavíz-forrásokat. És most a víz a marsi export legfőbb tárgya... az olaj inkább amolyan melléktermék. De akkoriban nagyon fontos volt.
A gyerekek bólintottak.
– A lényeg, hogy ezek mindig is ott voltak, de mi csak a jaunt segítségével férhettünk hozzájuk. Amikor Carune föltalálta az eljárását, a világ épp egy újabb sötét középkor küszöbén állt. Az előző télen több mint tízezer ember fagyott meg csak az Egyesült Államokban, mert nem volt elég energia a fűtésre.
– Ó, szegények – szólt Patty tárgyilagosan.
Mark jobb felé nézett, és látta, a segédek egy félénk kinézetű emberhez beszélnek, őt győzködik. Végre elvette a maszkot, és másodpercek múltán mintha holtan terült volna végig az ágyán. Először csinálja, gondolta Mark. Azt mindig meg lehet állapítani.
– Carune számára az egész egy ceruzával... néhány kulccsal... egy karórával... és pár egérrel kezdődött. Az egerek mutattak rá a problémára.

Victor Carune az izgalom lázában égve ért vissza laboratóriumába. Most már el tudta képzelni, mit érzett Morse és Alexander Graham Bell és Edison... de ez mindegyiknél nagyobb dolog volt, és ő kétszer csaknem összetörte a teherautót a New Paltz-i állatkereskedésből visszafelé jövet, ahol is utolsó húsz dollárját kilenc fehér egérre költötte. Az egész világon mindössze kilencvenhárom centje maradt a jobb zsebében, és még tizennyolc dollár a bankszámláján... de ez most eszébe sem jutott. És ha eszébe jutott is, éppen nem izgatta volna a dolog.
A labor valójában egy renovált pajtaépület volt a 26-os úttól induló egy mérföld hosszú földút végén. Amikor erre az útra fordult rá, az volt a második alkalom, hogy csaknem összetörte kis Brat teherautóját. A benzintank szinte teljesen kiürült már, és újabb tíz napig vagy két hétig nem is számíthat tankolásra, de most még ez sem zavarta. Az agya eszelősen zakatolt.
Nem mondhatná, hogy ami történt, egészen váratlanul érte, nem. Az egyik ok, amiért a kormány támogatást biztosított számára, még ha csak rongyos évi húszezret is, az volt, hogy valami halvány reményt mégiscsak látott a részecskeátvitel terén.
De hogy épp így történjék meg... váratlanul... figyelmeztetés nélkül... ráadásul kevesebb áramot véve igénybe, mint egy színes tévé... Úristen! Krisztusom!
Beletaposva a fékbe megállította a Bratet a bejárat előtti portengerben, megragadta a koszos ülésen mellette heverő doboz fogantyúját (a dobozra kutyákat, macskákat, hörcsögöket és aranyhalakat pingáltak, meg ezt a feliratot: STACKPOLE ÁLLATKERESKEDÉSBŐL JÖTTEM), és futott a hatalmas kétszárnyú kapuhoz. A doboz belsejéből kísérleti állatainak futkorászása és kapirgálása hallatszott.
Megpróbálta belökni az egyik súlyos kapuszárnyat, és csak amikor az meg se mozdult, akkor jutott eszébe, hogy bezárta. Carune fölkiáltott:
– A francba! – Aztán kotorászni kezdett a kulcsai után. A kormány megkövetelte, hogy a labort folyton tartsa zárva – ez volt a pénzükkel érkezett feltételek egyike –, de Carune mindig elfeledkezett róla.
Előhalászta a kulcsokat, aztán egy pillanatig csak bámulta őket bambán, hüvelykujjának begyét végigfuttatva a Brat indítókulcsának rovátkáin. Úristen! Krisztusom! gondolta megint. Aztán addig keresgélt a karikán, míg meg nem találta a pajta kapuját nyitó Yale-kulcsot.

Ahogy a telefont is véletlenül használták először – "Watson, jöjjön ide!" üvöltötte bele Bell, amikor a papírjaira és magára csöpögtetett egy kis savat –, éppúgy az első teleportáció is a véletlen műve volt. Victor Carune továbbította bal kezének két ujját ötven yardnyira, a pajta másik végébe.
Carune két kaput állított föl a pajta két felében. A hozzá közelebb eső oldalon egy egyszerű ionágyú állt, amit akármelyik elektronikai üzletben be lehet szerezni már 500 dollár alatt. A másik oldalon, az ottani kapu mögött – mindkettő négyszögletes, és akkora, mint egy puha fedelű könyv – egy ködkamra helyezkedett el. E kettő között pedig egy átlátszatlan zuhanyfüggöny húzódott, csakhogy ez a zuhanyfüggöny ólomból volt. Az ötlete abból állt, hogy átlövi az ionokat az egyes kapun, aztán körbesétál, és megnézi, hogyan csapódnak be a ködkamrába a kettes kapu mögött, miközben az ólompajzs bizonyítja, hogy valóban átvitel történt. Csakhogy az utóbbi két év során az eljárás összesen kétszer járt eredménnyel, és Carune-nak fogalma sem volt, miért.
Amikor az ionágyút a helyére állította, ujjai átcsúsztak a kapun – normális körülmények között ebből nem lehetett volna semmi baj, de azon a reggelen a csípőjével meglökte a kapcsolót is a kapu bal oldalán. Nem is vette észre, mi történt – a gépezet csupán alig hallhatóan zümmögött –, csak egyszerre valami bizsergésfélét érzett az ujjaiban.
"Nem hasonlított az áramütésre" írta később egyetlen, a témában megjelent cikkében Carune, mielőtt még a kormány elhallgattatta. A cikk épp a Népszerű Mechanikában jelent meg. Hétszázötven dollárért adta el nekik utolsó elkeseredett erőfeszítésként, hogy magánvállalkozásnak tarthassa meg a jauntot. "Nem azt a kellemetlen csípést éreztem, mint amikor az ember egy lecsupaszított villanydróthoz ér hozzá például. Inkább arra emlékeztetett, mint amikor a kezét egy teljes kapacitással működő kisebb berendezés burkolatán húzza végig. A vibrálás olyan gyors és olyan könnyed, hogy az adja azt a bizsergető érzést.
Aztán lenéztem a kapura, és láttam, hogy a mutatóujjam egy átlós vágás mentén eltűnt, mely a középső ujjpercen keresztülhúzódott, és a középső ujjam is eltűnt, kicsivel afölött. Mindennek tetejébe még a gyűrűsujjam körme is eltűnt."
Carune ösztönösen kirántotta a kezét, és fölkiáltott. Annyira fölkészült a vér látványára, hogy egy-két pillanatig valóban látni vélte. Könyöke az ionágyúnak ütközött, és lelökte az asztalról.
Ott állt, ujjait a szájába véve, érezte, hogy mind megvan, épen-egészségesen. Eszébe jutott, hogy talán túl keményen dolgozott az utóbbi időkben. Aztán valami más is felötlött benne: a legutóbbi változtatások talán... talán valami eredménnyel jártak.
Nem rakta vissza a kezét; az igazság az, Carune egész életében csak egyszer jauntolt ezen kívül.
Először nem csinált semmit. Hosszú, céltalan sétát tett körbe a pajtában, kezével a hajába túrt, azon tépelődve, vajon Carsont hívja föl New Jerseyben vagy Buffingtont Charlotte-ban. Carson, az a zsugori gazember, sosem egyezne bele, hogy ráterhelje a hívást, de Buffington talán elfogadná. Aztán újabb ötlete támadt, odarohant a kettes kapuhoz, arra gondolva, ha az ujjai valóban átkerültek a pajta túlsó végébe, talán lesz ott valami nyoma.
De persze nem talált semmit. A kettes kapu három Pomona narancsosládán állt, és semmihez sem hasonlított jobban, mint egy játék guillotine-hoz, aminek hiányzik a pengéje. Rozsdamentes acélkeretének egyik oldalán egy konnektor volt, amiből drót futott vissza az átviteli terminálhoz. Ez alig különbözött egy részecske-átalakítótól, amelyet egy komputerrel kötöttek össze.
Erről eszébe jutott...
Carune az órájára pillantott, és látta, negyed tizenkettőre jár. A kormánnyal kötött szerződése biztosított számára egy kevéske pénzt és komputeridőt, ami sokkal értékesebb volt számára. Ez a komputeridő aznap délután háromig tartott, aztán viszlát hétfőig. Mozognia kellett, valamit csinálni...
"Ismét az egymásra rakott ládákra néztem – írja Carune a Népszerű Mechanika cikkében –, aztán az ujjbegyeimre. És kétségkívül ott volt a bizonyíték. Akkor azt gondoltam, magamon kívül senki mást nem győzhetnék meg vele; de eleinte természetesen az embernek saját magát kell meggyőznie."

– Mi volt az, apa? – kérdezte Ricky.
– Igen! – erősködött Patty is. – Mi?
Mark kurtán elvigyorodott. Mindannyiukat elkapta már a történet sodra, még Marilyst is. Csaknem el is felejtették, hol vannak. Szeme sarkából látta, a jauntsegédek csöndben tologatják asztalukat a jauntolók között, elaltatva őket. Úgy vette észre, civilekkel sosem megy olyan gyorsan a dolog, mint katonákkal; a civilek idegeskednek, beszédkényszerük támad. A fúvóka és a gumimaszk túlságosan emlékezteti őket a kórházak műtőire, ahol a sebész a késeivel ott leselkedik valahol a gázkeverékeit rozsdamentes acéltartályokban tároló altatóorvos mögött. Néha a pánik is kitört, a hisztéria; és mindig akadt olyan, aki elvesztette a bátorságát. Mark két ilyet is megfigyelt, miközben a gyerekekhez beszélt: két férfi egyszerűen fölkelt az ágyról, minden nagyobb hűhó nélkül a bejárathoz sétált, leszedte a ruhájára erősített adatlapot, leadta, és kiment anélkül, hogy visszanézett volna. A jaunt utaskísérőinek szigorúan tilos volt a visszalépőkkel vitába szállniuk; mindig akadtak plusz emberek, néha negyven-ötven is, reménytelenül is reménykedve.
Amint a gyengébb idegzetűek kimentek, közülük engedtek be újabbakat, az ingükre tűzött saját adatlapjukkal.
– Carune két szálkát talált a mutatóujjában – mesélte a gyerekeknek. – Kiszedte őket, és félrerakta. Az egyik elveszett, de a másik a mai napig látható a Smithsonian új szárnyában, Washingtonban. Hermetikusan lezárt üvegvitrinben őrzik, a holdkőzetek közelében, amiket az első űrutazók hoztak vissza onnan...
– A mi Holdunkról vagy a Marséiról? – kérdezte Ricky.
– A mienkről – mondta Mark, kurtán elmosolyodva. – A Marson csak egyetlen ember irányította űrhajó szállt le, Ricky, és az egy francia expedíció volt valamikor 2030 táján. Na szóval, ezért őrzi a Smithsonian Institution egy hétköznapi narancsosláda öreg szálkáját. Mert ez az első tárgy, amelyet valaha sikerült teleportálni – jauntolni – a téren át.
– Aztán mi történt? – kérdezte Patty.
– Nos, a legenda szerint, Carune visszafutott...

Carune visszafutott az egyes kapuhoz, és egy pillanatig csak állt ott, kalapáló szívvel, levegőért kapkodva. Meg kell nyugodnom, mondta magának. Végig kell gondolnom a dolgot. Nem használhatom ki az időmet, ha csak félőrülten rohangászok.
Elszántan figyelmen kívül hagyva az agya előterében felhangzó sürgetéseket, előkereste körömvágóját a zsebéből, és hegyével kipiszkálta a szálkákat a mutatóujjából. Lerakta őket egy Hershey-rúd csomagolópapírjának fehér belső oldalára – a csokit a transzformátor babrálása közben eszegette, mikor megpróbálta növelni annak átviteli kapacitását (ebben nyilvánvalóan a legvadabb álmait is túlszárnyaló sikert ért el). Az egyik szálka legurult a papírról és elveszett, a másik azonban a Smithsonian Institutionben végezte egy üvegvitrinbe zárva, vastag bársonykötelekkel elkerítve és egy komputervezérlésű, zárt láncú tévé kamerájának örökké figyelő lencséje előtt.
Mikor a szálka kihúzásával végzett, Carune kissé megnyugodott. Egy ceruza. Az is van olyan jó, mint bármi más. Elvett egyet a feje fölötti polcon heverő jegyzettömbje mellől, és finoman becsúsztatta az egyes kapun. Az könnyedén eltűnt, hüvelykről hüvelykre, mintha valami optikai csalódást vagy egy kivételes bűvésztrükköt látna. A ceruza egyik oldalán ez állt: EBERHARD FABER NO. 2, fekete betűk a sárgára festett fán. Mikor annyira bedugta a ceruzát, hogy csak az EBERH látszott ki, Carune átsétált az egyes kapu másik oldalára. Belenézett.
Látta a ceruza levágott végét, amit mintha egy kés hasított volna le. Carune odanyúlt, ahol a folytatásnak kellett volna lennie, de persze nem érzett semmit. Akkor átszaladt a pajta túlsó végébe, a kettes kapuhoz, és a ceruza hiányzó része ott volt, a legfölső láda tetején hevert. A szíve úgy kalapált, hogy a mellkasa beleremegett; Carune megragadta a ceruza kihegyezett végét, és az egészet áthúzta.
Föltartotta és megvizsgálta. Aztán hirtelen fogta, és az egyik padlódeszkára ezt írta: MŰKÖDIK! Olyan erősen nyomta, hogy a hegy az utolsó betűnél elpattant. Carune harsány hangon nevetni kezdett az üres pajtában; olyan harsányan, hogy a tetőgerendákon szunyókáló fecskék fölriadtak, és röpködni kezdtek.
– Működik! – kiáltotta, azzal visszaszaladt az egyes kapuhoz. Hadonászott a kezével, egyik markában szorongatva a ceruzát. – Működik! Működik! Hallasz engem, Carson, te marha? Működik, ÉS NEKEM SIKERÜLT!

– Mark, vigyázz a szádra a gyerekek előtt – torkollta le Marilys.
Mark vállat vont.
– Valószínűleg pontosan ezt mondta.
– Hát nem tudnád egy kicsit cenzúrázni?
– Apa – szólt Patty. – Az a ceruza is a múzeumban van?
– Akár a medveszar az erdőben – felelte Mark, aztán a szájára ütött.
Mindkét gyerek felszabadultan fölnevetett. – Patty hangjából eltűnt a korábbi harsányság, Mark örült neki –, aztán egy pillanatnyi komor tépelődés után Marilys is elnevette magát.

Legközelebb a kulcsokat küldte át; Carune egyszerűen átlökte őket a kapun. Megint gyakorlatiasan kezdett gondolkodni és úgy találta, az első, amit érdemes megvizsgálni, az, vajon az eljárás által a végállomáson létrehozott termék pontosan olyan-e, mint az eredeti, vagy az átvitel során megváltozik valamiben.
Nézte, amint a kulcsok átcsúsznak és eltűnnek; pontosan ugyanabban a pillanatban már hallotta is megcsörrenni őket a pajta túlsó végében, a ládán. Odaszaladt – most valójában csak lépkedett –, és útközben megállt, hogy félretolja az ólomfüggönyt. Most már sem arra, sem az ionágyúra nem volt szüksége. Különben is, az ionágyú megjavíthatatlanul tönkrement.
Megragadta a kulcsokat, odament a lakathoz, amit a kormány utasítására kellett a kapura szerelnie, és belepróbálta a Yale-kulcsot. Tökéletesen működött. Most kipróbálta a ház kulcsát. Az is működött. Ugyanúgy az iratszekrényét nyitó kulcsok és a Brat teherautó indítókulcsa.
Carune zsebre vágta a karikát, és levette az óráját. Egy folyadékkristályos Seiko kvarcóra volt, a kijelző alá beépített számológéppel – huszonnégy parányi gombocska, melyekkel összeadhatott, kivonhatott, még gyököt is vonhatott. Finom kis műszer volt – és ami ennél is fontosabb, időmérő eszköz.
Carune lerakta az egyes kapu elé, aztán egy ceruzával átlökte.
Átszaladt és fölkapta. Amikor belökte, az óra 11:31:07-et mutatott. Most 11:31:49 állt rajta. Nagyon jó. Ennek már pénzszaga van, csupán egy asszisztens kellett volna azt a tényt rögzíteni, hogy a művelet közben nem nyertek semmi időt. Na de nem számít.
Hamarosan a kormány jóvoltából asszisztensek hada veszi körül.
Kipróbálta a számológépet. Kettő meg kettő még mindig négy volt, nyolc osztva néggyel pedig kettő; tizenegy négyzetgyöke még mindig 3,3166247 volt... és így tovább.
Akkor döntött úgy, elérkezett az egerek ideje.

– Mi történt az egerekkel? – kérdezte Ricky.
Mark egy pillanatig hezitált. Itt óvatosnak kell lennie, ha nem akarja úgy megijeszteni a gyerekeket (a feleségéről nem is szólva), hogy hisztériázni kezdjenek alig percekkel az első jauntjuk előtt. A legfőbb az, hogy megmaradjon bennük az a tudat, most minden rendben, a dolgot megoldották.
– Amint mondtam, föllépett egy probléma...
Igen. Rémület, őrület és halál. Mit szóltok ehhez az apró problémához, srácok?

Carune lerakta a STACKPOLE ÁLLATKERESKEDÉSÉBŐL JÖTTEM feliratú dobozt a polcra, és az órájára pillantott. A fene, hát nem fordítva rakta föl? Megfordította, és látta, háromnegyed kettő van. Már csak egy és negyed óra komputerideje maradt. Hogy repül az idő, ha jól szórakozik az ember, gondolta.
Kinyitotta a dobozt, benyúlt, és a farkánál fogva kihúzott egy cincogó fehér egeret. Lerakta az egyes kapu elé, és így szólt:
– Rajta, egér. – Az egér azon nyomban leszaladt a kapu állványául szolgáló narancsosláda oldalán, majd eliramodott a padlón.
Carune átkozódva utánaeredt, és végül már majdnem el is kapta, ám az akkor besiklott a két léc közötti résbe.
– A FRANCBA! – ordította Carune, és visszarohant az egeres dobozhoz. Éppen idejében érkezett, hogy visszatoloncoljon két újabb szökevényt. Megfogott egy másik egeret, ezúttal már szorosabban tartva (végül is mint fizikusnak, a fehér egerek viselkedése teljesen ismeretlen terület volt számára), aztán lecsapta a doboz fedelét.
Ennél már a jó öreg hórukk trükköt alkalmazta. Szerencsétlen kapaszkodott ugyan Carune tenyerébe, de mindhiába; keresztülbukfencezett az egyes kapun. Carune rögtön hallotta, amint megérkezik a pajta túlsó végében a ládák tetejére.
Ezúttal futott odafelé, visszaemlékezve, az első egér milyen könnyedén kisiklott a kezéből. Fölöslegesen aggódott. A fehér egér csak kuporgott a láda tetején, szeme fénytelen, oldala alig láthatóan emelkedett-süllyedt. Carune lelassított, óvatosan közelített hozzá; nemigen foglalkozott még egerekkel, de nem is kellett a téma veterán szakértőjének lennie ahhoz, hogy lássa, itt valami nagyon nem stimmel.
(– Az egér nem érezte túl jól magát, miután áthaladt – mesélte Mark Oates a gyerekeinek, arcán széles mosollyal, aminek hamisságát csak a felesége vette észre.)
Carune megérintette az egeret. Mintha valami élettelen dologhoz ért volna, ami szalmával vagy fűrészporral van kitömve, ha eltekintett a légzés látható jeleitől. Az egér rá se nézett Carune-ra; csak bámult maga elé. Egy fickándozó, nagyon vidám, élénk kis állatot dobott be; ez itt mintha egy egér élő viaszmása lett volna.
Akkor Carune csettintett egyet ujjával az állat apró rózsaszín szeme előtt. Az pislogott... aztán holtan az oldalára dőlt.

– Szóval Carune úgy döntött, próbát tesz egy másik egérrel – mondta Mark.
– Mi történt az elsővel? – kérdezte Ricky.
Mark ismét szélesen elmosolyodott.
– Érdemei elismerése mellett nyugdíjazták – mondta.

Carune talált egy papírzacskót, és belerakta az egeret. Majd elviszi Mosconihoz, az állatorvoshoz, este. Mosconi fölvágja, aztán megmondja, vajon a belső részeiben történt-e valami elváltozás. A kormány valószínűleg ellenezné, hogy egy civilt vonjon be a kutatásba, amelyet, amint tudomást szereznek róla, mindjárt háromszorosan titkosnak nyilvánítanának. Ez van, ahogy állítólag macskamama is mondta a kiscicáinak, mikor azok panaszkodtak, hogy meleg a teje. Carune elszánta magát, hogy a nagy fehér főnököt Washingtonban olyan későn értesíti, amennyire csak lehet. Amilyen szűkös segítséget nyújtott az neki, nyugodtan várhat egy kicsit. Ez van.
Aztán eszébe jutott, Mosconi milyen messze él, New Paltz másik végén, a Bratben pedig még félútra sem elegendő a benzin... nemhogy oda-vissza.
De már 2.03 volt – kevesebb mint egy óra komputerideje maradt. Amiatt a nyavalyás boncolás miatt később is ráér aggódni.
Carune összeeszkábált egy csúszdát az egyes kapu elé (ez volt valójában az első jauntcsúszda, mesélte Mark a gyerekeknek, és Patty nagyon mulatságosnak találta az egércsúszda ötletét), és beledobott egy újabb fehér egeret. A túlsó végét egy nagy könyvvel torlaszolta el, úgyhogy pár pillanatnyi céltalan toporgás és szimatolás után az egér áthaladt a kapun, és eltűnt.
Carune végigrohant a pajtán.
Az egér holtan ért célba.
Sehol egy csepp vér, semmi daganat a testen, ami arról árulkodott volna, hogy egy hirtelen fellépő belső nyomásváltozás valamit megrepesztett. Carune úgy vélte, talán az oxigénhiány...
Türelmetlenül megcsóválta a fejét. A fehér egérnek csupán nanoszekundumokig tartott az áthaladás; saját órája is igazolta, hogy az idő folyamata nem szakadt meg az eljárás során, vagy legalábbis nem észrevehetően.
A második fehér egér követte a papírzacskóba az elsőt. Carune elővett egy harmadikat (negyediket, ha beleszámítjuk azt a szerencsés jószágot, amelyik elmenekült a padlódeszkák alá), először elgondolkozva azon, vajon melyik fogy el előbb: a komputerideje vagy az egérkészlete.
Ezt is szorosan megmarkolta, és átnyomta a lábait a kapun. A helyiség túlsó végében meglátta, amint megjelennek... csak a lábacskák. A testtől elválasztott apró végtagok elkeseredetten kaparták a láda kemény fáját.
Carune visszahúzta az egeret. Semmi mozgási rendellenesség; úgy beleharapott a hüvelykujja és mutatóujja közti bőrbe, hogy a vére is kiserkent. Carune sietve visszadobta az egeret a STACKPOLE ÁLLATKERESKEDÉSBŐL JÖTTEM dobozba, és a laboratóriumi elsősegélykészletből előkerült kis üveg hidrogén-peroxiddal fertőtlenítette a sebet.
Be is kötözte, aztán addig kotorászott, míg rá nem bukkant egy pár otromba munkáskesztyűre. Szinte érezte, amint fogy az idő, fogy az idő, fogy az idő. Már 2.11 volt.
Kivett egy újabb egeret, és háttal előre áttolta. Aztán átsietett a kettes kapuhoz. Ez az egér csaknem két percig élt még; járkált is egy kicsit, úgy-ahogy. Végigtántorgott a Pomona narancsosládán, az oldalára dőlt, erőtlenül ismét lábra állt, aztán már csak kuporgott egy helyben. Carune ujjával csettintett egyet az állat orra előtt, mire az tétován megtett újabb négy lépést, mielőtt ismét fölborult. Oldala egyre lassabban emelkedett-süllyedt... egyre lassabban... és megállt. Elpusztult.
Carune megborzongott.
Visszament, elővett egy újabb egeret, és fejjel előre félig átdugta. Látta megjelenni a túlsó oldalon, csak a fejét... aztán a nyakát és a mellkasát. Carune óvatosan meglazította fogását az egér testén, készen arra, hogy megragadja, amint fickándozni kezd. De nem kezdett. Az egér csak állt ott, egyik fele a pajta egyik végében, másik a másikban.
Carune átkocogott a kettes kapuhoz.
Az egér élt, de rózsaszín szeme üveges volt és fénytelen. A bajsza meg se moccant. A kapu mögé kerülve Carune-nak lenyűgöző látványban lehetett része; ahogy a félbevágott ceruzát látta, úgy látta most az egeret. Apró gerinccsigolyái hirtelen fehér körökben végződtek; az erein vér áramlott át; a szövetek az élet árapálymozgását végezték az állat parányi nyelőcsöve körül. Ha más nem is, gondolta (és le írta később a Népszerű Mechanika cikkében), ebből nagyszerű diagnosztikai eszköz lehet.
Aztán észrevette, hogy a szövetek mozgása megállt. Az egér elpusztult.
Carune az orránál fogva húzta ki, undorodva, és társai mellé pottyantotta, a papírzacskóba. Elég a fehér egerekből, döntött. Mind elpusztul. Elpusztul, ha teljesen átdugom, és elpusztul, ha fejjel előre dugom át félig. De ha fenékkel előre dugom át félig, kutya baja.
Mi a fene van odabent?
Érzékszervi észlelet, jutott eszébe szinte véletlenül. Amikor áthaladnak, látnak valamit, hallanak valamit, megérintenek valamit – Istenem, talán valamiféle szagot éreznek –, ami szó szerint megöli őket. De mi az?
Fogalma sem volt – de elhatározta, hogy megtudja.
Carune-nak még mindig maradt csaknem negyven perce, mielőtt a COMLINK kirántaná alóla az adatbázisát. Lecsavarozta a hőmérőt a konyhaajtó melletti falról, visszavágtatott vele a pajtába, és átdugta a kapukon. A hőmérő belépéskor 28 fokot mutatott, és ugyanannyival is jött ki. Föltúrta a kamrát, ahol néhány játékot tartott unokái szórakoztatására; talált egy csomag léggömböt. Egyet fölfújt, elkötözte és átpöccintette a kapun. Épen és sértetlenül jött ki – megindult az úton afelé, hogy megválaszolja a kérdését, vajon hirtelen nyomásváltozással jár-e a jaunteljárás.
Öt perccel a határidő lejárta előtt megint átszaladt a házba, fölkapta az aranyhalas akváriumot (odabent Percy és Patrick a farkukkal csapkodtak, ide-oda cikáztak izgalmukban), és visszarohant vele. Fogta és áttolta az egyes kapun.
A kettes kapuhoz sietett, ahol az akvárium ott állt a ládán. Patrick hassal fölfelé lebegett a vízben; Percy lassan körözött közel az akvárium aljához, mintha nem lenne egészen magánál. Egy pillanattal később ő is égnek fordította a hasát. Carune már nyúlt az akváriumért, amikor Percynek gyengén megrezdült a farka, és bávatagon újra úszni kezdett. Úgy tűnt, lassan lerázza magáról, akármilyen hatás érte is, és mire Carune visszatért Mosconi állatklinikájáról este kilenckor, Percy már ugyanolyan szeles volt, mint azelőtt.
Patrick viszont megdöglött.
Carune dupla adag haleledelt adott Percynek, Patrick részére pedig hősöknek kijáró temetést rendezett a kertben.
Miután a komputerideje aznapra lejárt, Carune úgy döntött, stoppal átmegy Mosconihoz. Ennek megfelelően délután negyed négykor kint állt a 26-os út kanyarulatában, farmert és egy rikító skótkockás sportdzsekit viselt, hüvelykujját kitartotta, másik kezében egy papírzacskót szorongatott.
Végül egy szardíniásdoboznál alig nagyobb Chevette-et vezető srác megállt, és Carune beszállt.
– Mit őriz a zacskójában, öreg?
– Pár döglött egeret – felelte Carune. Aztán sikerült egy másik kocsit is megállítania. Mikor a volánnál ülő farmer a zacskó után kérdezett, Carune azt mondta, szendvicseket visz benne.
Mosconi fölboncolta az egyik egeret még akkor rögtön, és megígérte, amint a többivel is végez, fölhívja Carune-t. Az első eredmény nem volt túl bátorító; amennyire Mosconi meg tudta mondani, a fölnyitott egér tökéletesen egészségesnek tűnt, attól eltekintve, hogy megdöglött.
Nyomasztó.

– Victor Carune excentrikus volt, de nem bolond – mondta Mark. A jauntsegédek már közel jártak, arra gondolt, sietnie kell... vagy különben Whitehead City ébresztőtermében kell majd befejeznie. – Aznap este hazafelé menet – a legenda szerint az út nagy részét gyalog kellett megtennie – rádöbbent, hogy egy csapásra megoldhatja az energiaválság harmadrészét. Minden árut, amit eddig vonaton, az utakon, hajóval vagy repülővel szállítottak, mostantól jauntolhatják is. Írhat az ember egy levelet a barátjának Londonba, Rómába vagy Szenegálba, és ő már másnap meg is kapja, anélkül hogy akár egyetlen cseppnyi olajat is elégettek volna. Nekünk ez már természetes, de higgyétek el, Carune-nak nagy szó volt még. És persze mindenki másnak is.
– De az egerekkel mi történt, apa? – kérdezte Rick.
– Carune is egyre ezt kérdezgette magától – felelte Mark –, mert arra is rájött, hogy ha az emberek jauntolhatnának, az csaknem az egész energiaválságot megoldaná. Így meghódíthatnánk a világűrt is. A Népszerű Mechanikába írt cikkében azt állította, végül a csillagokba is eljutunk. Azt a hasonlatot használta, hogy átkerülhetünk a patakon, és még a cipőnk sem lesz vizes. Csak fogni kell egy nagy követ, bedobni a patakba, aztán fogni egy másikat, ráállni az elsőre, és azt is a vízbe dobni, fogni egy harmadikat, visszamenni a másodikra, a harmadikat is bedobni, és így tovább, míg végül a kövek sora átér a túloldalra... vagy a mi esetünkben a Naprendszer, sőt talán a galaxis túloldalára.
– Én ezt nem értem – mondta Patty.
– Mert pulykakaka van az agyad helyén – szólt Ricky önkéntelen.
– Gyerekek, hagyjátok abba – szólt közbe finoman Marilys.
– Carune nagyon jól látta előre az eseményeket – mondta Mark. – Leszállásra programozott űrszondák indultak a Holdra, aztán a Marsra, a Vénuszra és a Jupiter külső holdjaira... valójában azzal az egyetlen céllal, hogy landolás után...
– Állítsanak fel egy jauntállomást az űrhajósok számára – mondta Ricky.
Mark bólintott.
– Most már kutatóállomásaink megtalálhatók a Naprendszer minden részén, és egyszer talán, jóval a mi halálunk után, az emberiség egy új bolygót is talál magának. Jaunthajók vannak úton négy különböző csillag felé, amelyeknek saját naprendszerük van... de még hosszú-hosszú időbe telik, mire odaérnek.
– Azt akarom tudni, mi történt az egerekkel – szólt Patty türelmetlenül.
– Nos, végül csak beszállt a kormány – mondta Mark. – Carune távol tartotta őket, ameddig tudta, de egy idő után megneszelték a dolgot, és két kézzel csaptak le rá.
Névleg Carune maradt a jauntterv főnöke, egészen tíz évvel későbbi haláláig, valójában azonban soha többé nem vehetett részt az irányításban.
– Hű, a szerencsétlen – mondta Rick.
– De hős lett belőle – szólt Patricia is. – Benne van minden történelemkönyvben, akárcsak Lincoln és Hart elnök.
Ettől biztosan jobban érzi magát... akárhol van is, gondolta Mark, aztán folytatta a mesét, óvatosan átugorva a csúnyább epizódokat.

A kormány, amelyet igencsak szorongatott az egyre súlyosbodó energiaválság, valóban két kézzel kapott utána. Amilyen hamar csak lehet, hasznát akarták látni a jauntnak – ha lehet, már tegnap. Szemben az 1990-es évek gazdasági káoszával, a növekvő anarchiával és éhezéssel, csak a legelkeseredettebb vita után sikerült őket arról lebeszélni, hogy a jauntolt tárgyak teljes spektrográfiai analízise előtt nyilvánosság elé tárják a találmányt. A vizsgálatok befejezése után – melyek semmilyen változást nem mutattak ki a jauntolt termékek szerkezetében – nagy nemzetközi hírverést csaptak. Most az egyszer intelligenciáról téve tanúságot (hisz köztudomású, a szükségszerűség a találékonyság szülőanyja), az amerikai kormány a Young & Rubicam céget bízta meg a reklámhadjárat lebonyolításával.
Ekkor kezdett kialakulni a mítosz Victor Carune, a különös ember körül, aki talán csak hetente kétszer fürdött, ruhát pedig akkor váltott, ha eszébe jutott. A Young & Rubicam, valamint az utánuk következő ügynökségek Carune személyiségét Thomas Edison, Eli Whitney, Pecos Bill és Flash Gordon kombinációjává gyúrták össze. A legrémesebb vicc az egészben az volt (és Mark Oates ezt semmi esetre sem adta volna tovább családjának), hogy addigra Victor Carune talán már meg is halt vagy megőrült; a művészet az életet utánozza, mondják, és Carune minden bizonnyal ismerte azt a Robert Heinlein-regényt, amelyben a nyilvánosság elé hasonmások lépnek a híres emberek helyére.
Victor Carune problémát jelentett; állandó szálkát a kormány szemében. Nagyszájú kerékkötő volt a gazdasági sikerek hatvanas éveiből – abból az időszakból, amikor még elegendő energiakészlet tette lehetővé az efféle megfontolt előrehaladást. Most azonban a rémes nyolcvanas éveket írták, az eget a szén égéstermékeinek felhői szennyezték, a kaliforniai partvonal egy hosszú szakaszát pedig legalább hatvan évre lakhatatlannak nyilvánították egy radioaktív "szivárgás" eredményeképp.
Victor Carune egész 1991-ig gondot jelentett – azután már csak önmaga árnyéka volt, mosolygós, csöndes, nagyapós; alakja a híradókban emelvényekről integetett. 1993-ban, három évvel azelőtt, hogy hivatalosan is bejelentették volna a halálát, ott ült a rózsák fölvonulásának felvezető kocsijában.
Rejtélyes. És kissé baljós.
A jaunt – a működő teleportálás – bejelentése 1988. október 19-én villámcsapásként hatott a világ közvéleményére, és fölborította a gazdaság egyensúlyát. A pénzpiacon a jó öreg amerikai dollár értéke hirtelen a csillagos égbe szökkent. Akik annak idején unciánként 806 dollárért vettek aranyat, váratlanul azt látták, hogy egy fontnyi tizenkétezret alig ér. A jaunt létének bejelentése és az első működő jauntállomások felépítése közt New Yorkban és Los Angelesben a tőzsdei árfolyamok több mint ezer ponttal megemelkedtek. Az olaj ára hordónként hetven dollárra esett vissza, de 1994-re, amikor a jauntállomások már összekötötték az államok hetven legjelentősebb városát, az OPEC is megszűnt, és az olajár tovább zuhant. 1998-ra – jauntállomásokkal már a szabad világ csaknem minden városában és a termékeket rutinszerűen jauntolva Tokió és Párizs, Párizs és London, London és New York, New York és Berlin között – az olaj hordónkénti ára 14 dollárra zuhant. 2006-ra pedig, mikor már az emberek is használatba vették a jauntot, a tőzsdei árak már ötezer ponttal az 1987-esek fölött állapodtak meg; az olaj ára hordónként hat dollár volt, és az olajtársaságok névváltoztatásokba kezdtek. A Texacóból Texaco Olaj/Víz lett, a Mobilból Mobil Hidro-2-Ox.
2045-re már a vízkutatás jelentette a nagy üzletet, az olaj pedig ismét azzá vált, ami 1906-ban volt: játékszerré.

– De mi van az egerekkel, apa? – kérdezte Patty türelmetlenül. – Mi történt az egerekkel?
Mark úgy döntött, most már minden rendben lesz, és fölhívta a gyerekek figyelmét a jauntsegédekre, akik addigra tőlük csupán háromsornyira jártak a gázmaszkokkal. Rick csak bólintott, de Patty zavartnak látszott, amikor egy divatosan leborotvált és kifestett fejű hölgy beleszippantott a gumimaszkba, és öntudatlanul hanyatlott le.
– Ébren ugye nem lehet jauntolni, apa? – kérdezte Ricky.
Mark bólintott, és bíztatóan Patriciára mosolygott.
– Carune erre már azelőtt rájött, hogy a kormány beszállt volna – mondta.
– Hogyan szállt be a kormány, Mark? – kérdezte Marilys.
Mark elmosolyodott.
– A komputeridő – mondta. – Az adatbázis. Az egyetlen dolog, amit Carune nem tudott se kikönyörögni, se kölcsönvenni, se ellopni. A komputer irányította magát a részecskeátvitelt, kezelte a milliárdnyi apró információt. Tudjátok, még ma is az biztosítja, hogy érkezéskor a fejünket ne a gyomrunk közepén találjuk.
Marilys megrázkódott.
– Ne ijedj meg – szólt a férje. – Soha nem történt ilyen üzemzavar, Mare. Soha.
– Mindent el kell kezdeni egyszer – mormolta az asszony.
Mark Rickyre pillantott.
– Honnan tudta? – kérdezte a fiát. – Honnan tudta Carune, hogy aludni kell közben, Rick?
– Amikor háttal előre dugta be az egereket – felelte Rick lassan –, nem történt semmi bajuk. Legalábbis addig, míg egészen át nem dugta őket. Csak akkor – izé – purcantak ki, amikor fejjel előre rakta be őket. Igaz?
– Igaz – mondta Mark. A jauntsegédek egyre közeledtek, maguk előtt tolva a feledés csöndes kocsiját. Mégsem lesz hát ideje befejezni a történetet; talán jobb is így.
– Természetesen nem kellett sokáig kísérleteznie, hogy rájöjjön, mi is történik. A jaunt megölte a teljes szállítóipart, gyerekek, de ezzel egy időben megszüntette a kutatókra nehezedő nyomást is...
Igen. Az aprólékos munka luxusa ismét megengedetté vált, és így a kísérletek még több mint húsz évig folytatódtak, bár Carune-t az elkábított egerek már első próbálkozásai során meggyőzték, hogy öntudatlan állatok nem kerülnek az organikus effektus vagy egyszerűbben a jaunteffektus hatása alá.
Ő és Mosconi több egeret is elaltattak, átdugták őket az egyes kapun, kivették őket a másik oldalon, aztán izgatottan várták, hogy fölébredjenek... vagy elpusztuljanak. Mind fölébredt, és rövidebb lábadozás után folytatta megszokott egéréletét – evett, szaporodott, játszadozott és kakált – a betegség minden jele nélkül. Ezeknek az egereknek aztán a leszármazottait is nagy figyelemmel kísérték több generáción át. Hosszú távon sem bukkant elő bennük semmiféle káros hatás; nem döglöttek meg hamarabb, a kölykeik sem születtek két fejjel vagy zöld bundával, és rajtuk sem mutatkozott semmiféle kórtünet hosszú távon.
– Mikor kezdtek emberekkel is próbálkozni, apa? – kérdezte Rick, bár ezt már biztos tanulták az iskolában. – Most arról mesélj!
– Én azt akarom tudni, mi történt az egerekkel! – szólt újra Patty.
Noha a jauntsegédek már elérték az ő soruk elejét (ők maguk a sor túlsó végén voltak), Mark Oates egy pillanatra elgondolkozott. A lánya, aki kevesebbet tudott, a szívére hallgatott, és föltette a helyes kérdést. Ő mégis úgy döntött, inkább a fiának válaszol.

Az elsőként jauntoló emberek; nem űrhajósok voltak, se nem berepülő pilóták; önként jelentkező elítéltek közül kerültek ki, akiknek még a pszichikai stabilitásukat sem ellenőrizték különösebben. Valójában a kutatást irányító tudósok (Carune már nem volt köztük; ő, úgy mondhatnánk, névleges vezető lett) véleménye szerint minél zűrösebbek, annál jobb; ha egy gyengeelméjű átmegy, és épségben kerül ki a túloldalon – vagy legalábbis nem rosszabb állapotban, mint ahogy belépett –, akkor az eljárás valószínűleg a világ üzletemberei, politikusai és divatmodelljei számára is biztonságos.
Fél tucat ilyen önkéntes érkezett a vermonti Province-be (a kísérleti telep azóta legalább olyan híressé vált, mint az észak-karolinai Kitty Hawk volt egykor), ott gázzal elaltatták és egyenként átengedték őket az egymástól pontosan két mérföldre álló kapukon.
Mark mindezt elmesélte a gyermekeinek, mert persze mind a hat önkéntes egészségesen vészelte át az utat, köszönték, jól voltak. Nem mesélt viszont nekik az állítólagos hetedik önkéntesről. Ennek az alaknak, aki ugyanúgy lehetett valóság, mítosz vagy (legvalószínűbben) e kettő keveréke, még neve is volt: Rudy Foggia. Foggiát eszerint gyilkosságért ítélték halálra Florida államban, méghozzá négy idős ember megöléséért egy sarasotai bridzspartin. Az apokrif történet alapján a CIA és az FBI egyesített erőkkel állt oda Foggia elé egy rendkívüli, egyszeri, kell, vagy nem kell, gondolkodási idő nélküli ajánlattal. Jauntoljon egyet ébren. Ha épen átér, kegyelmet kap, Thurgood kormányzó aláírásával. Kisétálhat, jó útra térhet, vagy elintézhet még pár bridzselő, sárga nadrágos, fehér cipős öreget. Ha holtan vagy őrülten kerül elő, ez az ő kockázata. Nos, mit szól hozzá?
Foggia, aki megértette, Florida az az állam, ahol még a halálbüntetésből is üzletet csinálnak, és akinek az ügyvédje azt mondta, nagyon közel áll ahhoz, hogy beültessék az öreg csillagszóróba, beleegyezett.
A nagy napon 2007-ben elég tudós volt jelen, hogy megtöltsék az esküdtek padját (még tartalék is került volna közülük), ám ha a Foggia-történet igaz – és Mark Oates valószínűnek tartotta, hogy igen –, szerinte nem az ő szájuk járt el. Inkább az őrök valamelyikének, akik Foggiával Raifordból Montpelier-be repültek, aztán onnan egy páncélautón Province-be kísérték őt.
– Ha élve kijutok – mondta állítólag Foggia –, mielőtt itt hagynám magukat, csirkét kérek vacsorára. – Azzal belépett az egyes kapun, és azon nyomban meg is jelent a kettes kapuban.
Élve át is ért, de egyáltalán nem olyan állapotban, hogy elfogyaszthatta volna csirkevacsoráját. Mialatt átjauntolt két mérföldet (a komputer szerint 0,000000000067 másodpercbe telt csupán), Foggia haja hófehér lett. Arca különösebben nem változott el ugyan – nem lett ráncosabb, tokásabb vagy beesettebb –, mégis szinte hihetetlenül magas kor tükröződött rajta.
Kicsoszogott a kapun, tekintete üresen maradt maga elé, arca vonaglott, karját maga elé nyújtotta. Szája habzani kezdett. A köréje gyűlt tudósok elhátráltak, és Mark valóban kételkedett benne, hogy közülük fecsegett volna valaki; hiszen ők már a patkányokról is tudtak, a tengerimalacokról és a hörcsögökről; tulajdonképpen minden állattal próbát tettek már, amelyiknek valamivel is több esze volt egy galandféregnél.
Bizonyára kissé úgy érezték magukat, mint azok a német tudósok, akik megpróbáltak zsidó asszonyokat megtermékenyíteni farkaskutyák spermájával.
– Mi történt? – üvöltötte az egyik tudós (legalábbis így mondják). Ez volt az egyetlen kérdés, amit Foggia még megválaszolhatott.
– Az örökkévalóság van odabent – mondta, azzal holtan terült el, mint a későbbi vizsgálat megállapította, súlyos szívroham következtében.
Az összegyűlt tudósok magukra maradtak a holttesttel (amelyről aztán körültekintően gondoskodott a CIA és az FBI), és ezzel a különös, rémséges utolsó mondattal:
Az örökkévalóság van odabent.

– Apu, én tudni akarom, mi történt az egerekkel – ismételte Patty. Csak azért tehette föl ismét a kérdést, mert a drága öltönyös, örök fényű cipőt viselő férfi valamiféle vitába keveredett a jauntsegédekkel. Egyszerűen félt belélegezni a gázt, de mindezt hangos handabandázással leplezte. A segédek végezték a dolgukat, ahogy tudták – mosolyogtak, nyugtattak, győzködtek –, de az ügy lelassította őket.
Mark fölsóhajtott. Azért kezdett bele a mesébe, hogy elvonja gyerekei figyelmét a jaunt előkészületeiről – így igaz, de hát csak belekezdett –, most pedig be kellett fejeznie, ragaszkodva az igazsághoz, amennyire lehet, ám mégsem megrémítve vagy fölidegesítve őket.
Nem beszélhetett például C. K. Summers könyvéről, A jaunt politikájáról, amelynek volt egy, A jaunt titkai című fejezete, egy összefoglaló a találmány körül terjengő pletykákról. Rudy Foggia története, aki a bridzsklubban gyilkolt, és aki nem ette meg a csirkevacsoráját, szintén szerepelt ott. Aztán említést tett még vagy harminc (vagy több... vagy kevesebb... ki tudja) hasonló esetről, amikor önkéntesek, elítéltek vagy őrültek jauntoltak ébren az utóbbi háromszáz évben. Legtöbbjük holtan érkezett a végállomásra. A többi is gyógyíthatatlanul megháborodott. Egyes esetekben mintha maga a visszatérés rémítette volna halálra őket.
Summers jaunt-pletykagyűjteménye tartalmazott még néhány nyugtalanító közlést: a találmányt nyilvánvalóan többször is fölhasználták gyilkos fegyverként. A leghíresebb (és egyedül dokumentált) esetben, amely mindössze harminc évvel ezelőtt történt, egy Lester Michaelson nevű jauntkutató összekötözte a feleségét a lánya műszálas bűvészkötelével, és a sikoltozó asszonyt belökte a nevadai Silver City jauntkapuján. De mielőtt megtette volna, lenullázta az irányítórendszert, kitörölve a lehetséges több százezer kijárat mindegyikét, ahol Mrs. Michaelson visszatérhetett volna a világba – a szomszédos Renótól kezdve egészen az Io nevű Jupiter-hold kísérleti jauntállomásáig. Mrs. Michaelson tehát örökre ott jauntol már valahol a légkörben. Michaelson ügyvédje, miután védencét épelméjűnek nyilvánították, és alkalmasnak arra, hogy bíróság előtt adjon számot tettéről (a törvénykezés korlátolt fogalmai szerint talán valóban normális volt, de minden józan ésszel megáldott ember láthatta, hogy bolondabb már nem is lehetne), regénybe illő érveléssel szolgált: kliensét nem ítélhetik el gyilkosságért, mert senki nem tud döntő bizonyítékot fölmutatni arra vonatkozólag, hogy Mrs. Michaelson valóban meghalt.
Ez aztán fölidézte az asszony rettentő szellemét, amely testetlenül, mégis érző lényként, ott sikoltozik a pokol tornácán... mindörökké. Michaelsont elítélték és kivégezték.
Ráadásul, állította Summers, a jaunt segítségével néhány jelentéktelenebb diktátor is megszabadult árulóitól és politikai ellenfeleitől; egyesek szerint a maffia is fölállította a maga illegális jauntállomásait, amelyeket CIA-kapcsolataikat igénybe véve rákötöttek a központi jauntkomputerre. Azt is tudni vélték, hogy a lenullázás lehetőségével élve szabadultak meg testektől, de azokból, ellentétben a szerencsétlen Mrs. Michaelsonéval, már korábban eltávozott az élet. Ilyen fényben feltüntetve, a jaunt felülmúlhatatlan bűvészdoboz lett, sokkal megfelelőbb a környékbeli kőbányáknál.
Mindezek alapján Summers levonta saját következtetéseit, fölállította a maga elméleteit; és persze ezek vezettek vissza Patty állhatatos kérdezősködésére az egerek után.
– Nos – mondta Mark lassan, miközben felesége a szemével jelzett, legyen óvatos –, még most sem tudjuk igazán, Patty. De minden állatkísérlet (beleértve az egereket is) arra engedett következtetni, hogy míg a jauntolás fizikailag csupán egy pillanat műve, szellemileg hosszú, nagyon hosszú idő.
– Nem értem – mondta komoran Patty. – Tudtam, hogy nem fogom.
Ricky azonban elgondolkozva nézett az apjára.
– Tovább dolgozott az agyuk – szólt. – Már a kísérleti állatoknak. Velünk is ez történne, ha nem ütnének ki minket.
– Igen – mondta Mark. – Ez a jelenlegi elképzelés.
Megjelent valami Ricky szemében. Rémület? Izgalom?
– Ez nemcsak egyszerű teleportálás, ugye apa? Hanem egyfajta időhurok.
Az örökkévalóság van odabent, gondolta Mark.
– Valami olyasmi – mondta. – Ez azonban képregényekbe illő kifejezés; jól hangzik, de valójában nem jelent semmit, Rick. A probléma középpontja a tudat és az a tény, hogy a tudat nem bontható elemeire: egységes marad és állandó. Még egyfajta fura időérzéke is megmarad. De azt nem tudjuk, a tudat hogyan mérheti az időt, sőt hogy ez a fogalom jelent-e valamit egyáltalán a puszta elmének. Még azt sem értjük, milyen lehet az a puszta elme.
Mark elhallgatott, zavarta fia szeme, mely hirtelen olyan élesen és kíváncsian nézett rá. Érti, de mégsem érti, gondolta Mark. Az agyad a legjobb barátod lehet; elszórakoztat, ha nincs is semmi olvasni- vagy tennivalód. De ellened fordul, ha sokáig nem jut külső ingerekhez. Ellened fordul, ami annyit tesz, hogy saját maga ellen, rátámad magára, akár föl is falja magát egyfajta önkannibalizmus során. Meddig tarthat az áthaladás években számolva? A testnek csupán 0,000000000067 másodperc a jauntolás, de vajon mennyi a megbonthatatlan tudatnak? Száz év? Ezer? Egymillió? Egymilliárd? Meddig kell magadra maradnod a gondolataiddal egy végtelen fehér mezőben? És aztán, ha eltelt egymilliárd örökkévalóság, robbanásszerűen tér vissza a fény, a forma, a test. Ki ne őrülne bele?
– Ricky... – kezdte, de a jauntsegédek már oda is értek a kocsijukkal.
– Készen állnak? – kérdezte egyikük.
Mark bólintott.
– Apa, én félek – szólt Patty vékonyka hangon. – Fájni fog?
– Nem, kicsim, dehogy fog fájni – mondta Mark, és a hangja elég nyugodt volt, de a szíve kicsit gyorsabban vert azért – mindig így történt, noha ez már körülbelül a huszonötödik jauntja lesz. – Én megyek elsőnek, akkor majd meglátod, milyen egyszerű az egész.
A jauntsegéd kérdőn pillantott rá. Mark bólintott és elmosolyodott. A maszk leereszkedett. Mark a saját kezébe fogta, és mélyet lélegzett a sötétben.

A súlyos fekete marsi égboltnak ébredt elsőként tudatára, ahogy az a Whitehead Cityt körülvevő kupolán át látszott. Itt éjszaka volt, és a csillagok a Földön elképzelhetetlen, tüzes csillogással ragyogtak.
A második, ami a tudatáig hatolt, valamiféle zavar volt a teremben – mormolások, aztán kiáltások, majd egy átható sikoly. Ó, édes Istenem, ez Marilys! gondolta, és föltápászkodott jauntágyáról, leküzdve a kábulat hullámait.
Újabb sikolyt hallott, és látta, jauntsegédek futnak az ő ágyaik felé, fényes vörös köpenyük röpköd a térdük körül. Marilys feléje támolygott, mutogatva. Újra fölsikoltott, aztán a padlóra csuklott, egy elárvult jauntágyat erőtlenül markolászó kezével ellökve kerekein a sor mentén.
De Mark már arra nézett, amerre az ő ujja mutatott. És látta is. A fia szemében akkor nem rémület tükröződött, hanem izgalom. Tudhatta volna, hisz ismerte Rickyt – Rickyt, aki egy fa legmagasabbra nyúló ágáról esett le a schenectadyi kertjükben hétéves korában, és eltörte a karját (még szerencsés volt, hogy csak azt); Rickyt, aki minden más környékbeli srácnál gyorsabban és messzebbre száguldozott siklódeszkáján; Rickyt, aki elsőként vállalt minden kockázatot. Ricky nem is ismerte a félelmet.
Mostanáig.
Ricky mellett a kishúga még aludt, hála az égnek. A valami, ami egykor a fia volt, most dobálta magát, és vonaglott a jauntágyon, tizenkét éves fiú hófehér hajzuhataggal és elképzelhetetlenül ősöreg szemmel, a szaruhártyája beteges sárga színt öltött. Egy minden időszámításnál ősibb lény álcázta magát fiútestben; és mégis, egyre dobálta magát, és vonaglott, arcán undorító, obszcén vigyorral, és fulladozó, háborodott gagyogása hallatán a jauntsegédek rémülten húzódtak hátrább. Néhányuk kimenekült, bár őket aztán az ilyen elképzelhetetlen eseményekre is fölkészítették.
A fiatal-öreg lábak rángatóztak és remegtek. Karmokba görbült ujjak csapkodtak, tekeregtek és táncoltak a levegőben; aztán váratlanul leereszkedtek, és a valami, ami egykor a fia volt, az arcába tépett.
– Hosszabb, mint gondolnád, apa! – rikácsolta. – Hosszabb, mint gondolnád! Visszatartottam a lélegzetem, amikor rám engedték a gázt! Látni akartam! Láttam! Láttam! Hosszabb, mint gondolnád!
Rikácsolva és sikítozva a jauntágyon fekvő valami hirtelen kikaparta a saját szemét. Vér fröccsent elő. A lábadozóterem sikoltozó hangok madárházává változott.
– Hosszabb, mint gondolnád, apa! Láttam! Láttam! Hosszú a jauntolás! Hosszabb, mint gondolnád...
Még más dolgokat is mondott, mielőtt a jauntsegédek végül kicipelték, gyorsan gurítva ki az ágyát, míg az egyre csak sikoltozott, és a szemébe vájt, amivel látta a láthatatlan örökkön-örökkét; mondott még más dolgokat is, aztán megint sikoltozni kezdett, de azt Mark Oates már nem hallotta, mert addigra már ő maga is sikoltozott.

Németh Attila fordítása