Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ROBERT BLOCH: PSZICHO

2011.03.07

NNCL1069-45Cv1.0
ROBERT BLOCH
Pszicho

FORDÍTOTTA:
TANDORI DEZSŐ ÉS TANDORI ÁGNES

PÁN
KÖNYVKIADÓ KFT
BUDAPEST



 
A MŰ EREDETI CÍME
PSYCHO
© 1959 BY ROBERT BLOCH
ALL RIGHTS RESERVED

MEGJELENT
1990-BEN

A KIADÁSÉRT FELEL
A PAN KÖNYVKIADÓ KFT
IGAZGATÓJA

©HUNGARIAN TRANSLATION
TANDORI DEZSŐ ÉS TANDORI ÁGNES 1990
ISBN 963 7965 03 3


KÉSZÍTETTE:
SZEKSZÁRDI NYOMDA SZEKSZÁRD

FELELŐS VEZETŐ:
BENIZS SÁNDOR IGAZGATÓ

A KÖTETET SZERKESZTETTE:
SZUHAY-HAVAS ERVIN
A BORÍTÓ ÉS TIPOGRÁFIA: BERECZKI GÁBOR MUNKÁJA

TERJEDELME 8,25 (A/5) ÍV


 
AJÁNLOM E MUNKA 10 SZÁZALÉKÁT
HARRY ALTSHULERNAK,
AKIT A MUNKA 90 SZÁZALÉKA DICSÉR


Egy


Norman Bates hallotta a zajt, és minden idegszálán végigfutott a pánik.
Mert mintha valaki kocogtatni kezdte volna az ablaküveget.
Sebesen fölpillantott, félig azon volt már, hogy talpra szökken, kezéből a könyv ki is csúszott, le egészen oda a tömör combja tövéig. Akkor rájött, hogy csak az eső dobol. Késő délutáni eső, az veri a nappali ablakát.
Norman se arra nem figyelt föl, hogy esni kezd, se az alkony szálltát nem vette észre. De most eléggé sötét lett a nappaliban, és mielőtt tovább olvasott volna, kinyúlt a lámpa felé, hogy fölkattintsa.
Amolyan régimódi asztali lámpa volt ez, cirádás üvegernyővel, kristályprizmákkal. Anyának megvolt ez a darab, amióta ő csak az eszét tudta, és Anya nem is akart volna soha megválni a lámpától. Normannek végső soron semmi kifogása nem volt ellene; életének mind a negyven évét itt töltötte, ebben a házban lakott, és volt abban valami kellemes és biztonságos érzés, ha az embert meghitten ismerős tárgyak veszik körül. Itt minden a helyén volt, minden a rendjén; változások csak a négy falon kívül mentek végbe. És ezeknek a változásoknak a legtöbbje veszélyek lehetőségeivel fenyegetett.
Tegyük fel, hogy ő a délutánt sétával tölti, például mi van akkor? Esetleg kint kószál valami elhagyatott mellékútón, netán kint jár messze, a mocsarak vidékén, nos hát? Ha így kapja el az eső? Bőrig ázhat, így támolyoghat haza a végén, sötétben botorkálva. Olyan megfázást szedhet össze így bárki, hogy belehal; egyébként is, mit keressen az ember kint a fekete éjben? Sokkal meghittebb – akárki meghiheti! –, ha otthon ülünk a nappalinkban, lámpavilágnál, egy jó könyv társaságában.
A fény elárasztotta darabos arcát, keret nélküli szemüvegének lencséiről visszaverődött, fürdette fejbőrének rózsaszínét – a ritkuló sötétszőke haj szálai között –, ahogy e koponya megint az olvasmány fölé hajolt.
Csakugyan lenyűgöző volt a könyv – nem csoda, hogy ennyire elfeledhette közben az idő múlását. Az inkák birodalma, ez volt a címe, a szerzője bizonyos Victor W. von Hagen, és Norman még soha életében nem találkozott a különleges információk ilyen bőségével. Itt volt például a cachua leírása, a győzelmi táncé, mikor is a harcosok nagy kört formáltak, aztán kígyó-együttesként hajlongtak és tekeregtek
Azt olvashatta:

A dobszó e tánchoz szokás szerint valami ellenség holtteteméből szólt: a bőrt lenyúzták a hason, hogy ez utóbbi annál jobban feszüljön, igazi dobhoz hasonlatosan, és a test egésze szolgáltatta a hangszekrényt, miközben a nyitott szájon át buk-buk-buk hangok törtek elő – groteszkül, de hatásosan.

Norman elmosolyodott, aztán valami luxust is engedélyezett magának: kis borzongást, kellemeteset. Groteszk… de hatásos…! Hát persze, mi más lett volna! Képzeljük csak el: egy embert – méghozzá esetleg elevenen – megnyúznak, aztán a hasát addig feszítik, hogy a hártyája mint a dobé, olyan legyen. Aztán: hogy csinálták ezt végső soron hogy a húst, az egészet, megóvják a rothadástól? Elsősorban pedig: micsoda emberek, miféle elmék lehettek azok ott, hogy ilyesmi egyáltalán felötlött bennük!?
Nem volt éppenséggel gusztusos még csak elképzelni sem ezt az egészet; de ahogy félig lehunyta szemét, Norman szinte látta a jelenetet: a rikítóra festett, pucér harcosokat, ahogy kígyóvonalban vonaglanak a nap perzselte földön, a kietlen-kegyetlen ég alatt, s az öreg varázsló előttük handabandázik, veri a monoton ritmust, veri azt a hulla-dobot, azt a tetem-hasa-hangszert, fáradhatatlanul. A halott eltorzult száját nyilván felpeckelték a dologhoz, csontdarabkákkal kényszerítették még rémesebb grimaszra az egykori arcot, és jöhettek a …tok-tok-tok…? Nem, a buk-buk-buk hangok. A ritmusra püfölt hasból a zsugorodott belső szervek járatain-résein át, föl a légcsövön, jött a fölvisszhangosodott egy-hang-zaj, és kitört a szájüregen át, ki, hogy…
Buk-buk-buk. Dob, dob, dob.
Norman egy pillanatra mintha még hallotta is volna ezt a ritmust; aztán rájött, hogy az eső ritmusa ez az ablaküvegen, és akkor még, hogy léptek zaja is ez…
Tény, ami tény, tudatában volt a léptek zajának; most, ott, anélkül is, hogy valójában hallotta volna őket; a régi-régi megszokás segítette ebben az érzékeit, valahányszor Anya a szobába belépett. Neki még csak föl se kellett néznie, hogy tudja, Anya ott van.
És hát, csakugyan: föl se nézett; hanem úgy tett, mintha szépen olvasna tovább. Anya a szobájában aludt, és Norman tudta, milyen gyötrően kelletlen tud lenni, így, közvetlen fölébredés után. Jobb, ha meghúzza magát az ember, jobb, ha abban bízik, Anya nem lesz épp a legrosszabb kedvében, most épp nem…
– Norman, tudod te, hány óra van? Megmondanád?
Ő erre felsóhajtott, becsukta a könyvet. Azt mindenesetre tudta, hogy ezúttal Anyával nem lesz könnyű; már maga a kérdés is kihívás volt. Anya egészen nyilvánvalóan ott jött el a hallban az állóóra előtt, csak így jöhetett ide; hát akkor nagyon jól kellett látnia, hány óra van.
Ennek ellenére – mert mi értelme lett volna bármi civódásnak? – Norman letekintett a karórájára, majd elmosolyodott: – Öt óra múlt valamivel – mondta. – Tényleg, nem is gondoltam, hogy már ilyen későre jár. Olvasgattam, és…
– És azt hiszed, hogy én nem látok a szememtől? Nagyon is jól láttam, mit csinálsz itt. – Anya már az ablaknál járt, megállt, kinézett; az esőbe. – És azt is látom, mit nem csinálsz. Igen. Hát miért nem kapcsoltad be a szálloda cégérét? A neont…? És miért nem vagy odafönn az irodában, ahol lenned kéne?
– Jaj, hát tényleg úgy eleredt, mintha dézsából öntenek, ilyen időben nem számíthat forgalomra az ember…
– Badarság! Épp ilyen időben mehet a legjobban az üzlet Lárifári… sokan egyáltalán nem riadnak vissza az útjuktól, csak mert esik Hogy?!
– Igen, de hogy aztán pont erre jöjjön valaki, az már nem valószínű. Mindenki inkább az új műutat választja. Norman hallotta saját szavainak keserűségét, érezte, hogy ez a valami felhullámzik benne, elő akar törni a torkán; érezte az ízét; megpróbálta visszatartani… de késő volt már, akkor ezt most ki kellett okádnia. – Mindig is mondtam neked, hogyan lesz ez majd egy szép napon… még meg is súgták nekünk, hogy máshol vezetik az utat! Eladhattad volna a motelt, még akkor… igen, hogy nem szivárgott ki az új út híre! És akkor megvehettük volna bármelyik szép darab földet, de bagóért, ráadásul egészen közel Fairvale-hez. Lett volna akkor egy új motelünk, egy új házunk, ráadásul egy kevéske pénzünk is. De hát veled nem és nem lehetett beszélni! Te énrám sose hallgattál. Az volt csak mindig, amit te akarsz, amit te a fejedbe veszel. Tényleg az idegeimre mész.
– Tényleg, kisfiam? – Anya hangja megtévesztően kedves volt most; csak hát Normant ő ilyesmivel nem téveszthette meg. Neki ugyan mondhatta, hogy "kisfiam". Negyvenéves ő, annyi, és akkor Anya jön és azt mondja: "kisfiam", így is kezelte, így nézett rá, ettől volt az egész még, még rosszabb. Csak ne kéne odahallgatnia…! De oda kellett, és tudta is, hogy oda kell, neki mindig figyelnie kellett Anyára.
– Tényleg, kisfiam? – ismételte Anya, még, még lágyabban. – Az idegeidre megyek, hogy?! Nos, hát én ezt nem hiszem. Nem, kisfiam. Én nem megyek a te idegeidre. A te idegeidre te magad mész.
– És ez az oka – folytatta Anya –, igen, ez az oka, hogy egyre itt ülsz a régi út mellett, Norman. Hát nem? Mert valld be, nincs vér a pucádban. Sose volt vér a pucádban, kisfiam. Vagy volt, hogy?!
– Sose volt – fejezte be kíméletlenül – vér a pucádban, hogy elmenj hazulról, véglegesen. Sose, hogy valami munkát vállalj, nem volt vér a pucádban a sereghez se, vagy hogy találj magadnak egy nőt… egy rendes lányt…
– Azt te nem hagytad volna soha!
– Így van, Norman, neked én azt nem hagytam volna! Soha! De ha csak félig is igazi férfi vagy, hát a magad útját járod úgy is, akkor is!
Szeretett volna ráüvölteni, hogy téved, nem, nem… de nem, nem bírt. Mert mindaz, amit Anya mondott, pontosan ugyanaz volt, amit ő is mondhatott – és mondott! magának újra meg újra, egyre, évről évre. Mindez igaz volt, így. Anya folyton újabb rendszabályokkal kötötte gúzsba – de hát ezt neki nem kellett volna tűrnie. Nem mindig! Az anyák olykor tele vannak birtoklási vággyal, hanem hát nem minden gyerek olyan, hogy őt csak úgy birtokolni lehessen. Voltak már özvegyek és egyke gyerekek a világon máskor is, máshol is, mégsem bonyolódtak bele mind ilyen véglegesen valami… valami efféle kötelékbe. Ez tény, ugyanúgy volt az ő hibája, Normané, mint az övé, Anyáé. Mert neki tényleg nincs vér a pucájában.
– Végül is megköthetted volna magad – folytatta Anya. – Szeded szépen a sátorfád, keresel valami új helyet, és akkor ezt itt el kell adnunk, és teljesül az akaratod. De nem, te csak nyavalyogtál. És azt is tudom, miért. Egy pillanatig meg nem téveszthettél engem. Azért maradtál, mert soha nem is akartál volna elköltözni innen. Soha ezt a helyet elhagyni nem akartad volna, soha nem is akarod ezután se. Képtelen volnál elhagyni; miért talán képes volnál? Ahogy felnőni se, soha!
Nem bírt ránézni, nem tudott, ilyenkor, Anyára. Ha efféle dolgokkal jött. Ugyanakkor meg – hova nézett volna máshova? A kristálygyöngyös lámpa volt ott, a sok régi, puffatag-sziklasúly bútor, a szoba ismerős tárgyai – s ezek a dolgok egyszerre mind gyűlöletessé váltak, mert annyira ismerősek! Akárha egy börtöncella berendezései volnának Kimeredt az ablakon, de ez se ért semmit – a szélbe bámulhatott csak, a kinti sötétbe, a paskoló esőbe. Tudta, hogy az ő számára nincs menekvés innen. Nincs menekvés, sehova ettől a hangtól, mely úgy veri dobszavát a fülébe, akárha egy ilyen inkaellenség holtteteme nyúzott, kifeszített hasa szólna, a peckelt szájból törne fel a… fel, egyre csak a holtak dobszava.
Keze görcsbe rándult a könyvön, megpróbálta rászegezni szemét megint a betűkre. Mondjuk, ha nem is ügyelne Anyára, ha úgy tenne, mintha nyugodt volna…
De hiába. Ez se ment.
– Csak nézd meg magad! – mondta Anya. (A dob szólt: buk-buk-buk, a hang a kipeckelt, grimaszossá torzított szájból bukkant ki egyre.) – Tudom én, miért nem gyújtod meg a neonreklámot. Tudom, miért nem nyitottad ki ma az irodát se még. Dehogy felejtetted el azt. Az van mögötte, hogy reméled: nem is jön senki, az, hogy szeretnéd, ha senki nem is jönne!
– Rendben – motyogta akkor ő. – Elismerem. Utálom ezt a motelosdit, ez soha nem is volt nekem való munka.
– Többről van szó, kisfiam. (Tessék, megint. A dobszó pergése a halál rothataggá pálló ajkáról, nyálas dobszó: kity-fi-jam, kity-fi-jam, kity-fi-jam.) – Te gyűlölöd az embereket. Azért, mert félsz tőlük: félsz, bárhogy félsz is ettől az igazságtól: félsz. Mindig is féltél, pendelyes korod óta. Kuporogsz inkább a fotelban, lámpafényben olvasol. Ezt csináltad harminc éve is, és ezt folytatod most. Elrejtőzöl… valami könyv fedele mögé!
– Sokkal rosszabb dolgokat is művelhetnék. Te magad mondtad nekem ezt mindig. Legalább nem csatangoltam el soha, nem keveredtem semmi bajba. Akkor már mindig többet ér, ha az ember egy kicsit művelődik itthon, és valamivel több lesz.
– Művelődik? Több lesz? Valamivel? Hah! – Norman most érezte, nagyon is, ahogy Anya ott áll mögötte, lenéz rá. Lenézi – Ezt te művelődésnek nevezed? Valamivel többnek? Engem, kisfiam, te egy pillanatig se tévesztettél meg. Sose tudtál. Mert mit olvasol? Talán a Bibliát? Vagy valami tudományt? A nyavalyát. Tudom én, mit olvasol. Valami szemetet. Még annál is rosszabbat. Valami gonoszát…
– De hát ez épp az inkák civilizációjának története, Anya…
– Lefogadtam volna. És azt is, hogy tele van rémes és mocskos dolgokkal, azokról a szemét vademberekről… pontosan, mint amit a déli tengerekről olvastál, olyan lehet. Kisfiam, hát azt hitted, nem tudok róla? Csak mert elrejtetted fönn a szobádban, a többi szennyes kacatoddal együtt, ezeket az emberevő-históriákat… Hát én tudtam erről a mocsokról, mind!
– A pszichológia nem mocsok, Anya!
– Ezt ő még pszichológiának nevezi! Mit tudsz te a pszichológiáról? Sose fogom elfelejteni, milyen mocskos dolgokat vágtál hozzám egyszer! Hogy egy gyerek odaálljon a saját édes szülőanyja elé, és ilyen dolgokat vágjon a fejéhez?!
– De hát én csak meg akartam volna magyarázni valamit. Ez az, amit Ödipusz-komplexusnak neveznek, tudod? És azt hittem, ha mindketten ilyen tárgyilagos álláspontról nézzük a dolgot, hát jobb lesz… megértjük, miről lehet szó. És jobbra fordulhat minden…! Megváltozhat, ami…
– Jobbra fordulhat, kisfiam? Megváltozhat? Ugyan mi változhat meg? Valaha is?! Elolvashatod a világ valamennyi könyvét, attól még ugyanaz maradsz. Nekem nem kell elolvasnom egy fél könyvtárra való vacak, perverz fantáziálást, hogy pontosan tudjam ki vagy te, mi vagy te. Ugyan, hát azt egy nyolcéves gyerek megmondja rólad. Meg is mondták… emlékszel? A kis pajtásaid jól tudták. Mama Kedvence, anyámasszony katonája, az voltál. És az vagy. Ezt a szemedbe mondták, igen? Emlékszel? Sose leszel más. Nagydarab, ormótlan Anyukája Fiacskája… amíg csak élsz!
Süketítő volt ez már, Anya szavainak dobzaja, a dobszó odabent a mellkasában. És a száját mocsok töltötte el. Amitől csaknem megfúlt. Egy pillanat még, és… bömbölni kezd, üvölteni… Nem, Norman csak megrázta a fejét Hogy még most is ezt teheti vele… hogy ezt tehesse?! Még most is, ma is. De hát Norman mindig is tudta, hogy Anya erre örökké képes lesz, ez sosem változik majd, hacsak…
– Hacsak mi?
Te jó ég, hát még a gondolataiban is olvas?
– Tudom, mire gondolsz te, Norman. Tudok én rólad mindent, kisfiam. Többet, mint álmodnád. De hát én azzal is tisztában vagyok, amit… igen, amit álmodsz. Te arra gondolsz, hogy majd meg fogsz ölni engem. Ugye, Norman? De hát nem tudsz. Nem bírsz. Mert nincs hozzá vér a pucádban. Én vagyok itt az erős. Mindig is én voltam az. Elég erő volt bennem mindig is, kettőnk számára elég. Ez az, amiért te sose szabadulhatsz tőlem, sose szabadulhattál, hiába akartad.
– Persze – folytatta Anya –, ha nagyon megvakarjuk, hát nem is akartál valami rettentően szabadulni. Igaz, kisfiam? Kellek én neked. És ez az igazság; hogy?!
Norman lassan felállt Nem mert… nem bírt megbízni magában – hogy Anya felé forduljon, és… Nem, most még nem. Nyugtatnia kellett magát előbb ahhoz, csitítania, belül. Légy… nyugodt, légy nagyon nyugodt. Türtőztesd magad. Bármit beszél is… ez. Ne törődj azzal. Próbálj emlékezni: Ez csak egy öregasszony, és egy kicsit hibbant, ez az igazság. És ha nagyon sokat hallgatod az ilyen beszédeit, hát mi van akkor? Mi lesz?! Az, hogy neked sincs minden egészen… rendben az agyadban, mi?! Az van akkor. Hát mondd neki, hogy menjen vissza a szobájába, bújjon ágyba. Ott van neki a helye.
És jobban teszi, ha siet, mert különben most aztán te… igen, most megfojtod a saját ezüst nyakláncával… most meeeeg.
És már pördült volna, a szája már e szavakra nyílt volna, amikor megszólalt a berregő. Zur-zur-zur.
A jel; ez volt annak a jele, hogy valaki érkezett. Valaki idejött, a motelhoz, és "beberregett". Mert szólt a berregő.
Most már eszébe se jutott, hogy hátranézzen; Norman kiment az előtérbe, leakasztotta a fogasról az esőkabátját, aztán – irány a kinti világ. A sötétség.


Kettő


Az eső már percekkel az előtt eleredt, hogy Mary észrevette volna igazából; s csak akkor kapcsolta be az ablaktörlőket. Ugyanakkor a fényszórókat is, mert egyszerre olyan sötét lett, és az út, ott előtte, annyi volt csak, mint valami maszat a fák fenyegetően meredező fekete sora közt.
Fák? Nem is emlékezett rá, hogy amikor utoljára itt járt, fák lettek volna jobbról-balról. Persze, az még tavaly nyáron volt, és nem is ez: hanem hogy fényes nappal érkezett Fairvale-be, méghozzá frissen és vidáman. Most azonban holtfáradt volt, hiszen pihenés nélkül hajtott tizennyolc órát, ezzel együtt…
…ezzel együtt az emlékezetével nem volt semmi baj, hát egyszerűen azt kellett éreznie, hogy valami itt nem stimmel.
Emlékezet… igen, ez volt a végszó. Emlékezz! És most már emlékezett is rá, amúgy homályosan, hogy fél órája, mikor az útelágazáshoz érkezett, habozott egy kicsit. Persze. Aztán rossz irányba fordult. Most akkor tessék. Itt van, ahol van… Isten a megmondhatója, hol is éppen. Akkor még ez az eső, ez a szuroksötétség…
Szedd össze magad. Most nem eshetsz pánikba, most végképp nem. A legrosszabbján túl vagy.
Ez így igaz, biztatta magát. A legrosszabbján túl volt. A legrosszabbja: az tegnap délután következett el. Amikor ellopta azt a pénzt.
Mary ott állt Mr. Lowery irodájában, mikor az öreg Tommy Cassidy előhúzta azt a nagy zöld bankóköteget, előhúzta, aztán az asztalra tette. Harminchat szép bankó, a szövetségi jegybank "alkotása", valamennyin az a kövér ember, aki élelmiszer-nagykereskedőnek látszott; és nyolc további bankjegyen egy temetkezési vállalkozónak látszó férfiú képmása. Persze, az élelmiszer-nagykereskedőt úgy hívták, hogy Grover Cleveland, a temetkezési embert meg William McKinley-nek A harminchat darab ezres meg a nyolc darab ötszázas pedig összesen negyvenezer dollár.
Tommy Cassidy ezt az összeget csak úgy odatette, és így közölte azt is, hogy "áll az alku", és hogy ő egy házat szándékozik venni, e jegybankpapírosok összegének megfelelő értékűt – jegyajándékul a lányának Mire Mr. Lowery ugyanilyen látszat-könnyedséggel azt mondta, hogy rendben van, és odakanyarította a nevét a még szükséges helyekre. Hanem ahogy az öreg Tommy Cassidy eltávozott, Mr. Lowery eléggé izgatottnak látszott, igen. Felmarkolta a pénzt, belegyömöszölte egy nagy manilaborítékba, leragasztotta a borítékot. Mary észrevette, hogy a tevékenykedő kezek remegnek.
– Na – mondta Mr. Lowery. Avval átnyújtotta neki a pénzt. – Ezt vigye át a bankba. Mindjárt négy óra, de biztosra veszem, hogy Gilbert fogadja ezt a letétet. – Kis szünetet tartott, és a lányra nézett. – Mi a baj, Miss Crane? Talán nincs jól?
Lehet, hogy Mr. Lowery meg azt látta, hogy az ő keze reszket, most, hogy a borítékot fogja. A maga részéről tudta, mit kell mondania. Még ha meglepte is – őt magát is meglepte! –, hogy pontosan ezt mondja.
– Jaj, csak a fejfájásom, Mr. Lowery. Rámtört, úgy látszik. Jut eszembe, épp kérdezni akartam, van-e valami akadálya, hogy kivegyem a délutánt… A posta mind megvan, rendben, a házvételi dologgal meg ráérünk talán hétfőig, nem?
Mr. Lowery rámosolygott. Jó kedvében volt, s miért is ne lett volna? Negyvenezernek az öt százaléka az kétezer dollár. Lehetett nagylelkű ő most egész nyugodtan.
– Hát persze, Miss Crane. Megcsinálja a letétet, aztán szépen hazamegy. Akarja, hogy kocsin elvigyem?
– Ó, nem, jó lesz csak amúgy is. Egy kis pihenés, az most a legfontosabb nekem…
– Hát épp ez az. Akkor hétfőn majd látjuk egymást. Addig is: csak semmi izgalom. Ahogy mondani szoktam. Ne törjük magunkat.
Ne nézz madárnak, gondolta Mary: még hogy te nem izgulsz! Minden centért, minden dollárért halálra dolgoznád magad. És minden alkalmazottadat megnyúznád egyszázaléknyi haszontöbbletért.
Hanem közben Mary Crane kedvesen mosolygott a főnökére, így ment ki az iroda ajtaján – így lépett ki Mr. Lowery életéből. Vitte magával a negyvenezer dollárt.
Ilyen alkalom nem adódik minden nap – talán két nap se! – az ember életében. Ezt gondolta Mary Crane.
És hogy: vannak, akikre sosem kacsint így a szerencse. Várnak rá, aztán…
Mármost Mary Crane-nek huszonhét évig kellett várnia a maga szerencséjére.
Tizenhét éves volt, amikor az egyetem lehetősége elúszott. Papa autóbalesetével. Maradt ennyi: egyéves kereskedelmi tanfolyam. Aztán: állás; hogy Mamát, aki egyedül nevelte most már a kicsi Lilát, valahogy legalább segítse.
Huszonkettő, mikor a házasság lehetősége befuccsolt. Huszonkét éves volt Mary, hogy Dale Beltert behívták katonának. Dale csakhamar Hawaiiba került. S erről az új állomáshelyéről írt leveleiben mind többször kezdett emlegetni valami lányt; aztán a levelek el is maradtak. Hogy a házasságkötésnek hírét vette, Maryt nem is érdekelte már a dolog.
Mellesleg, Mama nagybeteg volt akkor már. Három évig haldoklott, Lila pedig közben iskolába járt. Méghozzá college-ba; ehhez Mary ragaszkodott. Viszont így minden teher az ő nyakába zúdult Dolgozott a Lowery-féle ügynökségnél, s aztán olykor éjfélig is ott ült Mama ágya mellett, végezte a házimunkát, mire maradt volna még ideje?
Még arra se maradt, hogy rádöbbenjen: mennyire eltelt az idő! S akkor Mama megkapta az utolsó szélütést, a temetésre Lila is hazajött, végképp hazajött, és állást keresett, ő meg, igen, belenézett a tükörbe, és azt mondta magának: "Mary Crane, látod ezt a ráncosodó arcú illetőt, ezt a nyúzott valakit?" Szavak helyett belevágott valami tárgyat a tükörbe, a tükör ezer szilánkra tört, s Mary tudta, ennél több történt itt; ő maga az, aki széthullt számtalan összerakhatatlan diribdarabra, ő maga.
Lila rettentő szépen viselkedett, és ugyanezt tette Mr. Lowery is, aki segített jól eladni a házat Miután az örökösödési ügyeket elintézték, maradt vagy kétezer dollárjuk is készpénzben, Lila állást kapott egy lemezboltban, s a két nővér összeköltözött egy kedves kis lakásba.
– Te pedig most – közölte vele Lila akkor –, nővérkém, most elmész vakációzni. De amúgy istenigazából. Kifújod magad! Hé, ne most rögtön fújj, ne énrám! Nyolc évig te voltál "a" családfenntartó. Hát most ideje, hogy… Semmi ellenvetés. Hajóutat szeretnék Mármint neked. Egy kis tengerjárást:
Mary hát felszállt az S. S. Caledonia fedélzetére, és egyheti karibi "cirkálás" után a kabin tükréből nem ugyanaz a ráncosodó, elnyűtt arc nézett vissza rá. Fiatal lány lett Mary Crane megint (senki nem nézne huszonkettőnél többnek, így hízelgett magának a tükre előtt), és ami ennél is fontosabb, szerelmes ifjú leányzó lett újra.
Nem volt ez azért az a mindent-bele, senki-ha-nem-te lobogás, életre-halálra, mint Dale Belterrel. Még csak a szokásos habcsobogásos-holdragyogásos románc se volt ez – ilyesféle utak szokásos kísérőjelensége; nem.
Sam Loomis jó tíz évvel volt idősebb, mint Dale Belter, és nyugodt természetű, de Mary szerette. Sőt! És úgy látszott, Sam az első jó lehetősége, életének első igazi szerencséje – amíg ki nem derültek bizonyos dolgok
– Nos, tulajdonképpen csalóka látszatok lobogójával hajózom itt – magyarázta Sam. – Hogy is mondjam, itt ez a vaskereskedés…
Ott volt a vaskereskedés. A következők derültek ki ezzel kapcsolatban.
Kisváros, Fairvale… Vaskereskedés a kisvárosban… Északon, fenn. Sam Loomis ott az apja alkalmazottja volt, dolgozott pedig abban a reményben, hogy egy szép napon majd örökli a boltot Egy évvel ezelőtt aztán meghalt az apja, és a könyvszakértők csúnya dolgokat meséltek neki.
Sam örökölte a boltot, hát persze, de örökölt vele húszezer dollárnyi adósságot is. Jelzálog volt a házon, jelzálog a teljes készleten, jelzálog még a biztosításokon is. Apja sosem számolt be neki bizonyos mellékvállalkozásairól – a tőzsdén vagy a lóversenypályán folytatott "üzleteiről" Sam mit sem sejtett! Most két lehetősége maradt: vagy csődbe megy, vagy megpróbálja "ledolgozni" a kötelezettségeit.
Sam Loomis ez utóbbi utat választotta. – Üzletnek derék, jó üzlet az – magyarázta a hajóúton. – Nem az, hogy egy aranybánya, de megbízható bolt. Évi stabil nyolc-tíz darab ezrest ki lehet hozni belőle. És ha a mezőgazdasági gépekkel többre vinném… hát még többet is! Talán… Mindenesetre eddig már négyezret törlesztettem, és csak pár év kell, hogy tisztán álljak
– Csak egyet, egyet nem értek – mondta erre Mary –, hogy ha… így el vagy adósodva, miből telik neked tengeri utazásra?
Sam rávigyorgott. – Semmiből. Ezt én úgy nyertem. Afféle versengés volt na. A mezőgazdasági banda pénzelte a dolgot. Ki tud több gépet eladni, ilyesmi. Én ugyan nem versenyeztem, csak a törlesztésre akartam ráhajtani. De fölfigyeltek rám, és közölték, hogy a magam kategóriájában én lettem a legjobb.
– Próbáltam a szép első díj helyett inkább csúnya pénzt kapni, megfelelő értékben, de az nem ment. Hát én jöttem erre az útra. Különben… nuku. Na, jól van, hát ez úgyse erős hónap, valakit beállítottam magam helyett. Gondoltam, egy kis szabadság is rám férne végre. Hát itt vagyok. És itt vagy te is…
Vigyorgott aztán sóhajtott.
– Bár ez lehetett volna a… ezek lennének a mézesheteink…!
– Sam, de hát miért ne lehetnének?! Vagyis úgy értem, hogy…
De a férfi megint csak sóhajtott egy nagyot, és a fejét csóválta. – Várnunk kell. Pár év… és mindent rendezek.
– De hát… én meg nem akarok annyit várni! Bánom is én a pénzt! Otthagyhatnám az állásomat, beállhatnék dolgozni a te üzletedbe…
– És ott is aludnál, ahogy én, mi? – Ismét vigyorgott, de nagyon kínosan, és ez semmivel sem volt vidámabb ügy, mint a sóhaj. – Persze. Berendeztem ott magamnak egy kis hálókamrát, egy hátsó helyiségben. Többnyire babkonzerven élek A népek szerint nagyobb zsugori vagyok, mint a városi bankárok.
– Ebben mi a baj? – kérdezte Mary. – Nem látom…! Szóval, azért úgy értem, ha kicsivel… kényelmesebbre vennéd, na, mondd már, egy-két évvel később törlesztenéd az adósságodat. De volna életed is, hát nem érted? Közben…
– Közben az van, hogy ott kell élnem Fairvale-ben. Kedves város, de kisváros. Mindenki belelát a másik hasába. Amíg pedig azt látják, hogy robotolok, mint a ló, megvan a tiszteletem-becsületem. Igyekeznek venni tőlem, amit csak bírnak… mert értik a helyzetemet és tudják, hogy erőmtől telhetően mindent megteszek. Apám jó hírű ember volt, mindenek ellenére, bármi is volt, ami kiderült aztán. És én ezt a jó robotos hírnevet meg akarom őrizni magamnak, a boltnak És kettőnknek neked és nekem… a jövőnk számára. Ez most fontosabb, mint bármikor. Nem látod?
– A jövő – sóhajtotta Mary. – A jövőnk, és két-három év még… ezt mondtad.
– Nagyon sajnálom. De ha megnősülök otthont is alapítok Ahhoz takaros ház kell, pár rendes dolog. Miből? Sok pénzből! Hitel kell ahhoz. Én meg most is úgy vagyok hogy a szállítóimnak igyekszem minél később fizetni csak… és ők belátóak mert belátják hogy amit csak keresek mind a törlesztésekre fordítom. Nekik fizetem az adósságainkat. Nem kellemes dolog, nem is egyszerű a helyzet De hát tudom, mit akarok, és a cél érdekében jobb, ha inkább tényleg nincs semmim. Türelem, drága szívem, csak türelem.
Hát Mary gyakorolta a türelmet. De csak attól fogva, hogy látnia kellett: Sam meggyőzhetetlen. Se szép szavak, se más eszközök – "kézzelfoghatóbbak" – nem használtak nála.
így álltak a dolgok a tengeri körút végeztével. És maradtak is ennyiben, jó egy éven át. Mary odaautókázott Fairvale-be múlt nyáron, hogy meglátogassa: látta a kisvárost, az üzletet, a számlakönyv friss bejegyzéseit, melyek azt tanúsították, hogy Sam újabb ötezer dollárt törlesztett.
– Már csak tizenegyezernyire van a cél – mondta Marynek büszkén. – El is érjük két év múlva… talán kicsivel előbb is.
Két év. Két év múlva ő már huszonkilenc lesz. Viszont azt sem kockáztathatta, hogy nekiáll blöffölni, aztán jelenet következik, ő meg, mint egy húszéves kis csaj, lelép. Tudhatta, hogy az ő életében nem lesz még egy Sam Loomis. Hát csak mosolygott kedvesen, aztán hazatért. A Lowery-féle ügynökség "kebelére".
Folytatta az ügynökségnél, ahol abbahagyta, és közben figyelte az öreg Loweryt, ahogy leszedi a maga öt százalékát minden ügyletből-üzletből. Figyelte, hogyan vásárol föl ingatag alapú jelzálogokat, hogyan tesz villámsebes, gégemetszően kegyetlen készpénzajánlatokat olyan ügyfeleknek, akik kénytelenek gyorsan eladni, és hogyan tesz szert könnyű, busás hasznokra a hamar elkövetkező viszonteladások révén. Az emberek örökké vesznek-eladnak. Lowery meg mást se tett, csak középen állt. És leszedte a maga százalékát mindkét félről: csak azért, mert összehozta őket, a vevőt az eladóval. Semmi egyébbel nem szolgált istennek-embernek, ami léte jogosultságát különösebben igazolta volna. És milyen dúsgazdag lett tőle! Neki nem kerülne két év verítékébe, hogy tizenegyezer dolláros adósságot törlesszen. Az öreg Lowery olykor két hónap alatt összeszedett ennyit
Mary gyűlölte a kenyéradó gazdáját; ahogy egy-két vevőt és eladót is utált, akivel dolga akadt. Mert azok is dúsgazdagok voltak. Ez a Tommy Cassidy a legrosszabbak egyike volt. Nagyban játszó spekuláns, aki kőolajat szívott anyatej gyanánt. Tulajdonképpen már a kisujját se kellett mozdítania, minden dolga az volt, hogy szimatoljon, mint valami véreb, kiderítse, hol van valaki, aki fél, vagy aki valamit nagyon akar, mármint ingatlanügyekben… és akkor ő rákapcsolt. Olcsón vásárolt, drágán adott el, gondja volt minden centre és dollárra, ha esély kínálkozott egy kis különhaszonra.
Szeme se rebbent, ahogy ezt a negyvenezer dollárt letette – készpénzben! –, hogy a lányának házat vegyen: jegyajándékul!
Ugyanilyen könnyedséggel csusszantott volna oda egy százdolláros bankót úgy fél éve Mary Crane asztalára egy délután, javasolva, hogy a lány kísérné el őt "egy dallasi kiruccanásra." Amúgy hétvégi kirándulásra.
Az egész olyan gyorsan zajlott, hogy ő még feldühödni sem ért rá. Olyan barátságos, fesztelen mosoly kíséretében, hogy… Nos, akkor bejött Mr. Lowery, és a dolog ennyiben is maradt. Ő aztán soha meg nem mondta Cassidynek, se mások előtt, se négyszemközt, mi a véleménye róla. A férfi nem próbálkozott újból. De Mary nem felejtett. Nem feledte azt a gennyes kis mosolyt a kéjenc hájas arcán, a nyálas ajkán. A vén mocsok…!
És azt se feledhette soha Mary Crane, hogy ez a világ a Tommy Cassidy-féle embereké. Az ő tulajdonukban vannak az ingatlanok, ők szabják meg az árakat. Az övék minden. A lányaik negyvenezer dolláros ajándékokat kapnak tőlük – esküvőjük alkalmából. Száz dollárt szánnak ugyanakkor három napi testhasználat fejében egy kis Mary Crane-nek, a rugalmas irodistalánynak.
Negyvenezer dolcsival az Egyenlítő körül…
így szólt a régi nóta, de a vicc most merő új volt, és egyáltalán nem csak szöveg, és nem vicc. Ő azt a pénzt valóban elvette, elvitte, és nem tagadhatta azt sem, hogy tudat alatt rég valami hasonló alkalomról álmodott. Annyira összejött most itt minden – mintha félelmes biztonsággal előkészített tervről lett volna szó.
Péntek délután… a bankok holnap zárva… hát Lowerynek eszébe se juthat, hogy ellenőrizze, mit tett – vagy mit nem tett – Mary Crane, a kedves; egészen addig, míg hétfőn aztán azon kapja magát, hogy a rugalmas kis irodistalánynak se híre, se hamva.
Külön öröm, hogy Lila is elment kora reggel – Dallasba. No, nem… csak a lemezbolt számára holmi alkalmi bevásárlásra. Hétfőig ő se tér haza.
Mary nyomban fölment a lakásukra, összecsomagolt. Nem mindent, korántsem: csak a jobb gönceit. Berakott mindent egy bőröndbe, és magával vitt egy kisebb toalett-táskát is. Volt Lilával háromszázhatvan dollár dugipénzük, közös, egy kiürült arckrémes tégelyben tartották. Ahhoz nem nyúlt Arra Lilának szükségé lesz most, hogy egyedül marad – a lakással, mindennel. Mary úgy szeretett volna egy kis búcsúcetlit firkantani a húgának, de nem mert. Lilára kemény napok várnak, annyi szent; de hát mit tegyen? Majd később talán akad valami megoldás.
Mary hét felé távozott a lakásról, egy óra múlva pedig valami külváros peremén megállt, vacsorázott, így folytatta az útját, s egy Príma Használt Autók cégérű műintézet készletéből kupéra cserélte a szedánját. Vesztett a vásáron; s még további pénzébe került, hogy a színjátékot megismételte egy kisvárosban, vagy négyszáz mérföldnyire északnak Miután délben a harmadik üzletet is lebonyolította, harminc dollárja volt készpénzben, egy ócska tragacsa meg bádogban, de – elégedettség töltötte el. A lényeg az volt, hogy sok legyen az efféle cserebere, minél zűrzavarosabbak a nyomok, s a végén ott álljon egy kacat négykerekűvel, amelyik valahogy elviszi Fairvale-ig. Ha odáig elér, fölmegy még vagy száz mérföldnyit, esetleg Springfieldig, és eladja az utolsó kocsit a maga neve alatt; aztán a hatóságok ugyan hogy találhatnák ki, hogy egy bizonyos Mrs. Sam Loomist kell keresniük, száz mérföldnyire az utolsó eladástól, egy kisvárosban?!
Ő ugyanis Mrs. Sam Loomis óhajtott lenni. S minél előbb. Samnek majd beadja azt a történetet, hogy – örökölt. Jó, hát nem azt, hogy negyvenezret, az egy kicsit sok, ahhoz túl sok magyarázat kéne –, de mond majd esetleg tizenötöt. Közli vele továbbá, hogy Lilának is ugyanennyi jutott, és hogy a húga nyomban elutazott… Európába. Ez magyarázat lesz arra, hogy miért nincs semmi értelme meghívni őt az esküvőjükre.
Lehet, hogy Sam berzenkedni fog. Neki ez a pénz nem kell, meg ilyesmi, és erősebben is faggatózik. Majd ő tudni fogja a választ…! A végén ő nyer, ez biztos. Mrs. Sam Loomisszá kell válnia… a lehető leghamarabb. Egy vaskereskedő feleségeként lapul majd egy kisvárosban – jó nyolcszáz mérföldnyire a Lowery-féle ügynökségtől.
A Lowery-féle ügynökségnek fogalma se volt Sam létezéséről. Persze, Lilát előveszik majd, és a húga nyilván sejteni fog valamit. De mondani nem fog semmit, amíg vele, Maryvel kapcsolatba nem léphet
És ha ez is elkövetkezik – hát Mary megoldja, hogy Lila hallgasson. Sam előtt is, és a hatóságoknak is: őrizze a nyugalmát! Nem lesz nehéz feladat – mármint Marynek; Lila épp eléggel az adósa. Mary dolgozott rá, hogy az iskoláit elvégezze. A maradék huszonötezerből talán ad is a húgának egy kevéskét Persze, Lila aligha fogadja el; de valami megoldás majd akad. Mary nem óhajtott ilyen messzi előre tervezni most Ha a hídhoz érünk, majd átmegyünk rajta.
Egyelőre semmiféle hídról nem volt szó, itt csak út volt s ezen az úton el kellett érnie Fairvale-t. A térképen ez mindössze négyhüvelyknyi távolság. Négyhüvelyknyi vacak kis vörös vonal egyik légypiszokfekete felirattól a másikig. De ez a távolság a való világban neki tizennyolc órájába került; háromnegyed napnyi belső remegésbe, rázkódásba; szemét napfény gyötörte közben, fényszóróznia kellett a vaksötétben; egyvégte görcs tizennyolc órányi rém-ideje volt ez, rossz utakkal vívott küzdelem háromnegyed napja; és nem volt szabad elaludnia, nem volt szabad nekivadulnia: le kellett győznie a fáradtságot és idegizgalmat
Most pedig akkor… rossz irányba tért le, és még az eső is rázendített. Vaksötétség fogta körül… egy idegen vidéken.
Mary a visszapillantó tükörbe nézett, és látta arcának homályos körvonalait A sötét haj, a szabályos arcvonások: ez eddig ismerős volt De a mosoly? Hová lett az? És a telt szájból mi lett? Keskeny csík Feszülő. Ezt a már-már ráncos, torzult arcot hol és mikor is látta ő már?
A tükörben, Mama halála után, mikor te magad mentél szét, szilánkokká…
És itt, most – hogy világgá! –: mintha minden olyan szépen ment volna. Olyan rendezettnek, higgadtnak hitte magát Nem érzett bűntudatot félelmet, megbánást. Hanem a tükör nem hazudik A tükör most is megmondta neki az igazat
Azt mondta neki, szótlanul: állj. Nem vetheted magad ilyen külsővel Sam karjai közé; felbukkanva csak úgy az éjszakából; meg hogy az arcod is, ruhád is sietős távozásról árulkodik…!
Persze, a történeteddel hirtelen kell rátömöd, de nem így: legyen csak annyi a látszat, mintha egyszerűen nem és nem bírtál volna várni a jó hírrel…
Vagyis pihenni kell egyet valahol, és egy jó alvás után éberen és frissen érkezni Fairvale-be.
Ha most megfordul, aztán visszatér oda, ahol elvétette az utat, rálel a műútra, a főúrra. És ott motelt is talál.
Erre rábólintott, s közben a szeme csaknem lecsukódott De ellenállt kihúzta magát, megpróbálta vizslatva figyelni az utat, az esős sötétet – készülvén a fordulásra.
És akkor látta meg a cégért A jelzést. A kocsifeljárót. Végében a kis épületet.
MOTEL – Szoba kiadó. A cégér nem volt kivilágítva, de hát biztos csak elfelejtették felkattintani… ezért maradt vaksi a neon. Ő talán nem feledkezett meg a fényszóróiról, holott leszállt akkor már a sötét?
Mary elérte a kocsifeljárót Befordult, felhajtott. Látta, az egész motel sötét, még az üveghomlokzatú kocka is az egyik végében, mely nyilván irodául szolgál. Hátha nincsenek is nyitva. Lassított, belesett, és érezte közben, hogy a kerekek áthaladnak egy elektromos jelzőkábelen. Most megpillantotta a házat is a domboldalban a motel fölött; a homlokzati ablakok ki voltak világítva; a tulajdonos talán egy-két pillanat múlva már lent is lesz.
Lekapcsolta a gyújtást, várakozott. Most hirtelen meghallotta, ahogy eddig nem, az eső tompa dobzaját, a szél nyögdécselését. Emlékei voltak e zajok: mert esett aznap is, hogy Mamát eltemették. Esőben eresztették le abba a kis fekete lyukba, a mély gödörbe. És most – "az?" – a sötétség itt volt körülötte, Mary körül. Maga volt a feketeségben. És nem segíthet rajta a pénze. Nem segíthet rajta Sam. Egyszerűen azért nem segíthet senki-semmi, mert ő rossz irányt választott, és most itt van egy idegen helyen. Nem segített semmi. Mintha maga ásta volna meg a sírját, amelybe most bele kell feküdnie.
Miért gondolt ilyet? Miért gondolok sírt, és nem ágyat?!
Még mindig ezen a rejtélyen töprengett, amikor a nagy, sötét árny kivált az árnytömkelegből és kinyitotta neki a kocsiajtót.


Három


– Szobát keres?
Mary agya sebesen járt Látta ezt a kövér, szemüveges hordót, hallotta a lágy, habozó hangot; nem, itt nem érheti baj.
Biccentett, aztán kikászálódott a kocsiból. Érezte bokájában a sajgást, ahogy követte a férfit az irodaajtó felé. A motelos kinyitotta most ezt az ajtót is, belépett az üvegkockába, villanyt gyújtott.
– Elnézést, hogy ilyen lassan ment a dolog, de… fönt voltam a házban. Anyám nincs egészen jól.
Az iroda. Hát semmi különös. Egyszerűen: jó meleg… nem nyirkos… szép világos, ilyen. Mary hálásan borzongott meg egy kicsit, ahogy felmosolygott a kövér férfira. Az épp a pulton heverő vendégkönyv fölé hajolt.
– Hét dollár nálunk az egyágyas. Óhajtja megtekinteni előbb?
– Nem szükséges, jaj…! – Gyorsan előkotorta a pénztárcáját, kivett egy ötdolláros bankjegyet, került mellé két egydolláros, akkor ezt a pultra tette, ahol a férfi már fordította is feléje a könyvet, nyújtotta is a tollat.
Egy pillanatig tétovázott – a név…?! Ezt írta: Jane Wilson… honnét is? Legyen: San Antonio, Texas. Ha már egyszer ott a kocsiján az a texasi rendszámtábla.
– Behozom a csomagját – mondta a férfi, és előjött a pult mögül. Mary követte. Kint voltak megint a szabadban. A pénz a kesztyűtartóban lapult, még egyre abban a nagy borítékban, vastag gumiszalag biztosította. Talán az lesz a legjobb, ha ott is hagyja; bezárja a kocsit, aztán ugyan ki háborgatná a rejtekhelyet.
A férfi átvitte a csomagokat az irodáéval szomszédos ajtóhoz. Akkor hát a legközelebbi fekvésű szobát kapja; bánta is ő – csak fedél legyen a feje fölött, ebben az esőben.
– Rút időnk van – mondta a motelos. Félrehúzódott, és ő belépett – Régóta úton van már?
– Egész nap.
A férfi keze alatt kapcsoló kattant, s akkor kigyulladt egy éjjeliszekrény-lámpa, és a fény sárga szirmai kibomlottak. A szoba bútorzata egyszerű volt, de megfelelő; Mary a zuhanyzófülkét is nyomban megpillantotta hátrébb. Hát jó, bár ő inkább kádnak örült volna.
– Minden rendben?
Gyorsan biccentett, aztán eszébe jutott valami. – Ó, csak… hát nem tudom, van-e itt valami hely a közelben, ahol bekaphatnék valamit?
– Nos, hát nézzük csak. Volt itt nem messze egy bodega, ahol gyömbérsört mértek és hamburgert lehetett kapni, nem is messze, három mérföldnyire az út mentén. De most, azt hiszem, bezártak már; mióta ott az új műút Nem, akkor már csak Fairvale-t ajánlhatom.
– Az mennyi ide?
– Olyan tizenhét-tizennyolc mérföld. Végighajt az úton itt, elér egy megyejelző oszlopot, jobbra fordul, és hamar eléri megint a műutat. Onnét aztán még úgy tíz mérföld, egyenest. Meg is lep, miért nem ment tovább arra, ha már idáig eljött? Tovább, északnak…
– Eltévedtem.
A kövér ember bólintott, sóhajtott. – Azt rögtön sejtettem. Nincs erre valami nagy forgalom… amióta az új műutat megnyitották
Mary szórakozottan mosolygott A férfi csak állt ott az ajtóban, ajkát csücsörítve. Hogy Mary felnézett rá, és szemük találkozott, a férfi szemhéjai nyomban leereszkedtek, s jött ehhez még valami bocsánatkérő torokköszörülés is.
– Nos… hát ugye… Miss… mit is akartam mondani? Talán még sincs kedvére most ebben az esőben elmenni Fairvale-ig. Mármost ami engem illet, készíteni akartam… magamnak… úgy egy-két falat ezt-azt. Hát ha meghívhatnám, tartson velem, nagyon megtisztelne.
– Ó, ezt nem fogadhatom el.
– Már miért ne? Semmi gond, tényleg. Anyám már lefeküdt, hát ő nem főzhet, de… gondoltam, készítek valami hideget, és főzök kávét Ha ez magának megfelel.
– Jó, de…
– Jó. Akkor már futok is, odaát megcsinálom ezt pár perc alatt, és…
– Igazán nagyon köszönöm, Mr…
– Bates. Norman Bates. – Azzal kihátrált Vállát beleütötte az ajtófélfába. – nézze csak, itt hagyom ezt a zseblámpát Ezzel könnyebben átjön. Gondolom, előbb meg akar szabadulni a vizes holmijától.
Megfordult ment, de Mary még látta előbb, amit látott: hogy a férfi pulykavörös lesz. Pulykavörös?! És, ez is tagadhatatlan volt: zavarában…!
Mary jószerivel huszonnégy órája most mosolyodott el első ízben ismét Megvárta, hogy a férfi mögött becsukódjék az ajtó, akkor kibújt a dzsekijéből. A toalett-sporttáskát az ágyra tette; most kivett belőle egy kis egyszerű ruhát A fogasra akasztotta, remélvén, kilógja magát – mert összegyűrődött útközben. Ő maga a fürdőszobát vette igénybe addig. Épp ideje volt valami csekély tisztálkodásnak, felfrissülésnek. És ha evés után visszatér, megfogadta: zuhanyozni is fog. Erre volt szüksége; bizony, erre. Aztán egy jó alvásra. Elsősorban mégis, pár falatra. Lássuk csak, akkor hát – ami a sminkjéhez kell, a retiküljében volt; a nagy bőröndből előveheti azt a kék kabátot…
Negyedóra múlva már kopogott is a domboldalban álló jókora, favázas ház ajtaján.
A nappali függönyözetlen ablakán át egy szál lámpa fénye szűrődött ki az éjszakába. Az emeletről viszont már bővebb világosság áradt. Ha a férfi anyja beteg, akkor nyilván odafönt van; igen.
Mary csak állt, várta bentről a jelzést, de nem jött semmi válasz. Talán a férfi is fönt van. Kopogott hát újra.
De közben belesett a nappali ablakán. Első pillantásra hinni se akart a szemének Nem is álmodta volna, hogy ilyen helyek manapság léteznek még – ebben a korban!
Általában, ha egy ház öreg is, feltűnnek bizonyos változtatások a belső térben. Tökéletesítések, effélék. De ez a nappali, melybe most bekandikálhatott, sosem élt meg semmilyen "modernizálást"; a virágos tapéta, a súlyos, sötétlő, dúsan cirádázott mahagóniburkolatok, a pulykavörös szőnyeg, a támlás, magas, túlpárnázott bútordarabok, az intarziás kandalló, ez az egész együtt: igen, ez az egész még a Víg Kilencvenes Évekből maradt fenn. Idegenségével még egy árva szál tévékészülék sem törte meg a hely "harmóniáját", Mary fölfedezett azonban egy fölhúzhatós gramofont egy sarokasztalkán. Tölcsér, kurbli… És hogy hangok halk mormolását hallotta, egy pillanatig azt hitte, ebből a zeneládából jön. De akkor már tudta is, hogy nem; hanem föntről az emeletről.
Mary megismételte a kop-kop-kop jelzést, s ehhez a zseblámpa fém végét használta. Most végre sikerülhetett jeleznie is ottlétét; mért a hangfoszlányok helyett hirtelen más zaj hallatszott, s ezek – lépések voltak Tompa léptek S a következő pillanatban már látta is Mr. Batest Jött lefelé a lépcsőn. Jött, az ajtóhoz ért, kinyitotta, beljebb tessékelte a vendéget.
– Elnézést – mondta. – Épp Anyát láttam el, éjszakára. Néha egy kicsit nehéz vele.
– Azt mondta, beteg. Én igazán nem akarom zavarni. Esetleg…
– Ó, hogy is zavarná! Talán már alszik akár egy kisgyermek – Azzal Mr. Bates a vállán át hátrasandított a lépcső felé, majd halkabbra fogta a hangját. – Mármost, persze, nem beteg ő, fizikai értelemben semmiképp sem. Csak rátörnek néha ezek az állapotok és… hogy úgy mondjam…
Hirtelen abbahagyta, majd elmosolyodott. – De hadd segítsem le a kabátját. Akasszuk talán ide. Tessék És most… parancsoljon, talán… erre.
Mary követte – a lépcső alatt kezdődő folyosón. – Remélem, nem zavarja, hogy a konyhában kell ennünk – motyorászta a motelos. Terítve van, itt van minden. Foglaljon helyet. Töltök kávét, máris…
A konyha szinte pontos megfelelője volt a nappalinak a maga módján. Mennyezetmagas, üveges kredencek körben; a régimódi mosogató köztük helyezkedett el, és kézipumpával működött Az egyik sarkot nagy fás-füstös tűzhely foglalta el De hát ez a tűzhely pompás meleget árasztott, s hosszú faasztalon pedig maga a bőség várta a jövevényt: kolbász, sajt, házilag eltett uborka – és mind igen gusztusos üvegtálakon; a piros-fehér kockás asztalterítő is hívogató volt Marynek eszébe se jutott volt mosolyogni a netán furának is nevezhető körülményeken; s komolyan fogadta még a hímzett faliáldást is:
Hű hajlékom – Isten óvjon.
Hát ha "hű-haj", legyen hű-haj. Még mindig jobb így ez az egész, mint ha valami lélektelen cafeteriában ücsörög az ember.
Mr. Bates segített neki. Tálalt. Nem is keveset pakolt a tányérjára. – Tessék, lásson hozzá jó ízzel… ne várjon rám. Biztos éhes!
És éhes is volt! És jó étvággyal neki is látott; úgy belefeledkezett a falatozásba, hogy fel se tűnt neki sokáig: vendéglátója milyen keveset eszik Aztán rádöbbent és most ő jött zavarba.
– Jaj, de hát maga szinte hozzá se nyúlt semmihez. Fogadni mernék, hogy vacsorázott már, és csak az én ked…
– De nem, nem. Tényleg. Annyi csak, hogy nem vagyok éhes. – Telitöltötte megint a lány csészéjét – Félek, Anya kicsit feldúl engem olykor. – Hangját ismét halkra fogta. Érződött ebben mentegetőzés is. – Gondolom, az én hibám. Nem vagyok az ő gondozására a legalkalmasabb.
– Maguk egyedül élnek itt? Úgy értem, kettesben?
– Igen. Soha nem is élt itt senki más. Soha.
– Ez komoly teher lehet magának
– Nem panaszkodom. Félre ne értsen. – Megigazgatta keret nélküli szemüvegét. – Apám itthagyott minket, mikor én még… csöppség voltam. Anya egyedül nevelt A családja révén azért, persze, volt pénz elég, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Hogy felnőttem, Anya jelzálogot vett föl a házra, eladta a földet, megépítette ezt a motelt Kettesben vezettük, és ez jó is volt így; jól ment minden, amíg az új műút el nem készült.
– Mármost – folytatta –, ugye, ami azt illeti, Anya már közben gyengélkedni kezdett. De régen is volt. Hát fordult a kocka, most nekem kellett az ő gondját viselnem. Ezzel együtt a dolog sokszor nem könnyű.
– Senki rokonuk, úgy különben?
– Az ég világon.
– És maga… sosem nősült meg?
A férfi arcát elöntötte a pír, aztán tekintete ott járt a kockás asztalterítőn.
Mary az ajkába harapott. – Ne haragudjon. Tényleg… dehogy akarok én faggatózni.
– Semmi… semmi baj – mondta a motelos. A hangja most alig volt hallható. – nem nősültem meg, soha. Anya olyan… fura… volt, mindig, ezekben a dolgokban. Én, ugye, hát… én soha életemben nem ültem még lánnyal így egy asztalnál sem. Mint most.
– De hát…
– Ez furán hangzik, igaz? Úgy manapság, hát persze. Tudom én azt. De így kellett lennie. Mit mondhatnék, nélkülem ő már nem is lenne… meg… De nélküle én: talán még kevésbé. – Megismételte: – Még kevésbé.
Mary megitta a kávéját, kotorászni kezdett a retiküljében, cigarettáért; aztán meglelte, és nyomban meg is kínálta vele Mr. Batest.
– Nem, köszönöm. Én nem dohányzom.
– És nem zavarja, ha…?
– Jaj, dehogy. Csak rajta, nyugodtan. – Tétovázott. Szívesen megkínálnám egy kis itallal… szíverősítővel; de Anya semmi szeszt nem tűr a házban.
Mary hátradőlt, vett egy mély lélegzetet. Hirtelen minden úgy "kitágult" benne. Vicces, mit tesz egy kis meleg, egy kis nyugalom, egy kis étel. Egy órája még magányosan, nyomorultul, félelmek közt ült a kocsijában – és végképp kezdett nem bízni magában. Most minden más lett. Talán attól változott meg a kedélyállapota, hogy hallgathatta Mr. Batest. Ő, ez a motelos itt, hát ő aztán tényleg maga volt a magány, a nyomorúság, a félelem; lelke-teste…! Vele szemben ő, Mary – kétméteres óriásnak érezte magát Ez a felismerés oldotta meg most a nyelvét.
– Nem szabad dohányoznia. Nem szabad innia. Nem szabad más nőkkel kapcsolatot tartania. Mondja, hát mit csinál tulajdonképpen, ha épp nem a motelt vezeti, vagy az anyját ápolja?
A jelek szerint a férfi nem hallotta meg a kérdés "felhangjait". – Ó, hát annyi mindent – felelte. – De tényleg. Elég sokat olvasgatok És vannak más hobbik is. – Felnézett egy falipolcra, és Mary követte a tekintetét. Kitömött mókust pillantott meg.
– Vadászik?
– Nem, arról szó sincs. Csak állatkitömés. Ezt a mókust George Blunt adta ide nekem, csináljam meg. Ő lőtte. Anya nem akarja, hogy lőfegyverekkel… handabandázzak
– Mr. Bates, már megbocsásson, de… meddig akar így élni még? Hogy képzeli? Felnőtt ember, ugye. Arra azért rá kéne döbbennie, hogy nem élheti le az életét kisfiú módra. Ezt senki se követelheti meg magától. Tényleg nem akarok beletiporni senki érzelmeibe, de hát…
– Ó, értem én. Teljességgel tisztában vagyok a helyzettel. Mint már mondtam, jócskán olvasgatok Tudom, mit mondanak a pszichológusok az ilyen szituációkról. És mégis: anyámmal szemben megvannak a kötelességeim.
– Nem teljesítené netán alkalmasabb formában e kötelességeit, úgy, hogy a magával szemben meglevő kötelességeit is figyelembe venné vele, amennyiben az édesanyját… intézetbe küldené?
– Anya nem őrült!
A hangja már nem volt szelíd és mentegetőző; ez éles, magas hang volt Metsző. És az ormótlan férfi közben talpon is volt már, és a kezével lesöpört véletlenül egy csészét. A csetresz összetört a földön, ripityára, de Mary nem bírt odanézni; nem, tekintetét mágnesként vonzotta most már ez a feldúlt arc.
– Nem őrült – ismételte a férfi. – Mindegy, mit gondol maga; mit gondolnak mások Mindegy, mit mondanak a könyvek, vagy mi a véleménye bármelyik doktornak az elmegyógyintézetekről. Ismerem én ezt a dürgést. Sebtén bedugják az intézetbe, aztán már csukják is rá az ajtót, legyen zártan… elég hozzá annyi, hogy én kérjem. De én nem kérek ilyesmit, mert a meggyőződésem ellenére volna! Hát nem érti? Tudom, amit tudok, és ők ezt nem tudják Nem tudják hogyan viselte gondom Anya oly sok éven át, mikor senki más nem törődött volna velem, én tudom, mit dolgozott rám, mennyit szenvedett, mennyi áldozatot hozott értem. Ha ő most egy kicsit furcsa is, hát az én hibámból az, én vagyok a felelős. Mikor hozzám fordult, rég, nagyon rég… és megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha újra férjhez menne, hát én akadályoztam meg. Igen, hát nem hagytam. Ebben csak én voltam a hibás! Ne beszéljen nekem birtoklási vágyról, féltékenységről… rosszabb voltam én, mint amilyen ő valaha is lehet! Tízszer őrültebb, ha feltétlenül ezt a szót akarja hallani. Engem aztán tényleg bezárhattak volna nyugodtan, ha csak sejtik miket mondtam és miket műveltem, hogyan viselkedtem. Jó, persze, én túljutottam ezen… épségben. Ő nem jutott túl. De ki maga, hogy jön maga ahhoz, hogy ilyen javaslatokkal álljon elő? Hogy kit kell bezáratni és hova? Azt hiszem, olykor valamennyien egy kicsit őrültek vagyunk, nem?
Leállt, de nem azért, mert kifogyott a szóból, hanem a levegője fogyott el. Arca lángvörösre gyúlt már, és csücsörödő, húsos ajka remegett.
Mary felállt. – Én… én nagyon sajnálom – mondta szelíd hangon. – Tényleg, nagyon sajnálom. És mély… elnézését kérem érte. Nem lett volna jogom így viselkedni és beszélni.
– Ó, hát tudom én azt. Persze. Nem is érdekes. Épp csak annyi, hogy nem szoktam én efféle dolgokról beszélgetni. Nem. Itt élek, nagyon magányosan, és minden felgyülemlik. Összetömörül, ahogy ebben a mókusban a tömőanyag.
Már nem volt olyan lángvörös, és mosoly is jelent meg az arcán. – Csuda kis pofa, nem? – A mókusra mondta. Gyakran gondoltam is, de jó lenne itt körülöttem egy… ilyen… élő. Szelíd mókus, kis kedvenc.
Mary fogta a retiküljét – Jaj, hát akkor rohanok is. Nagyon későre jár.
– Kérem, ne menjen még. Úgy sajnálom, hogy… Igen, tudom, miattam lett ez a kis kavarodás.
– Nem is arról van szó. Csak rém fáradt vagyok.
– Jó, csak azt gondoltam, elbeszélgethetnénk még egy kicsit. Mesélni akartam már épp a… hobbikról. Hogy mikkel passziózom. Van egy műhelyem az alagsorban, ugye…
– Ó, nem, nem… ezer örömmel, de nem. Borzasztó fáradtság van rajtam. Muszáj pihennem egyet.
– Semmi baj, akkor hát. Lekísérem. Az irodát úgyis be kell zárnom. Nagyon úgy fest, hogy ma itt már nem lesz forgalom.
Átvágtak a hallon, s a férfi fölsegítette Mary kabátját. Ügyetlenül; és a lány egy pillanatra ingerült is lett ezért. Aztán elfojtotta, mert megértette az okát. Ez a férfi fél hozzáérni. Ennyi az egész. Szegény pára, ez tényleg nem mer egy nőnek még a közelébe se menni!
A férfi a zseblámpával világította az utat, és Mary követte a kavicsos-murvás ösvényen, mely a motel körül vezetett Az eső elállt ugyan, de az ég csillagtalan maradt és sötét Ahogy éppen befordult volna a motel sarkán, Mary hátranézett, és látta, hogy a ház emeletén égnek a lámpák. Arra gondolt: ébren van-e még az öregasszony. Hallgatta-e a beszélgetésüket? A kitörést, a nagyjelenetet?
Mr. Bates megállt Mary ajtaja előtt, várt, míg a lány a kulccsal babrál; akkor az ajtó nyitva állt végre.
– Jó éjt – köszönt el Mr. Bates. – És szép álmokat.
– Köszönöm. És nagyon rendes volt, hogy így… megvendégelt.
A férfi szája már-már szóra nyílt, de akkor elfordult inkább. Ezen az estén harmadszor látta elvörösödni őt Mary.
Ő maga bement a szobájába, bezárta az ajtót Hallotta a motelos távolodó lépteit, majd az árulkodó kis klikk-klakk zajt; most lépett be az irodájába, a szomszédos helyiségbe.
Azt, hogy mikor távozott el onnét, már nem hallotta; más kötötte le a figyelmét. A kipakolás – a csomagjaiból kellett pár dolog. Pizsama, papucs, krém, fogkefe, fogpaszta. Majd kotorászni kezdett a nagy bőröndben, elő akarta szedni azt a ruhát, amelyikben holnap Fairvale-be érkezik majd. Hogy Sam így lássa őt – vagyis úgy. Ezt a ruhát végképp ki kell lógatni most szépen. Holnap semmit se bízhat a véletlenre. Legyen minden, ahogy lennie kell
Minden, ahogy lennie kell…
Egyszerre nem érezte már azt, hogy ő kétméteres óriás lenne. De hát ilyen hirtelen jött ez a változás? Nem ott kezdődött-e bent a házban még, mikor Batesre rájött az a hisztérikus roham? Mit is mondott, ami őt – vegyük úgy!? – valamelyest kisebbé tette?
Olykor valamennyien egy kicsit őrültek vagyunk!
Ez az. Mary Crane elsimítgatta az ágy takaróját, aztán erre az alkalmas helyre szép csöndben leült.
Igen. Ez így igaz. Olykor valamennyien egy kicsit megőrülünk. Ahogy ő is, tegnap délután, tisztára őrült lehetett. Mikor azt a pénzt az asztalon meglátta.
És tisztára őrült volt azóta is, végig; mi más? Hogy azt hiszi – hogy azt hitte! –, ő ezt az egészet végbeviheti, megúszhatja. Mintha álom vált volna valóra. Ennyi volt az ő nagy "terve". Egy álom. Egy őrült álom. Most már tudta, már igen.
A rendőrséget talán lerázhatja. De Sam kérdezgetni fogja majd. Ki volt az a bizonyos rokon, az örökhagyó? Hol lakott? Miért nem említette őt Mary eddig soha? Hogyan lehet az, hogy ekkora összeget készpénzben cipelt magával? Hát Mr. Lowery nem emelt kifogást, hogy így se szó, se beszéd faképnél hagyja?
S ott volt még Lila is. Tegyük fel, úgy viselkedik majd, ahogy Mary elvárja tőle – őt keresi meg, nem a rendőrségre szalad, és képes lesz a jövőben is tartani a száját, akkora hálaérzet él benne, vagy micsoda. Tény marad akkor is, hogy pontosan tud a dologról. Amiből pedig bonyodalmak származhatnak
Előbb-utóbb Sam ragaszkodni fog hozzá, hogy Lilát meglátogassák, vagy meg kellene hívniok őt magukhoz. Amiből sose jöhetne ki semmi jó. Ő, Mary nem tarthat fenn kapcsolatot a húgával most már – soha életében. De hát mivel magyarázza meg Samnek hogy ennek így kell lennie? Miért nem teszik be ők többé Texasba a lábukat soha?
Nem, ez az egész ügy maga volt – az őrület.
És most már késő, hogy bármit is változtasson.
De hát – valóban?
Tegyük fel, jól kialussza magát. Alszik tíz órát, rendesen. Holnap vasárnap; ha innen elmegy kilenckor, és hajt egész nap, mint az őrült, simán otthon lehet hétfőn hajnalban, még mielőtt Lila hazaérne. Mielőtt a bank kinyitna. Akkor beadná szépen a pénzt, és menne dolgozni, mintha mi sem történt volna.
Semmi kétség, dögfáradt lenne. De abba még nem halt bele senki; és nem derülne ki a turpisság. Annyi se.
Persze, itt van a kocsi. Ez gond. Lilának mikor hazaér Daliásból és meglátja, valami magyarázattal kell szolgálnom, gondolta Mary. Mondjuk ilyet regélhet: hirtelen meg akarta látogatni Samet Fairvale-ben, útközben a kocsija lerobbant, de nagyon – azt mondták új motor kell, hát úgy döntött, ott egye a kocsiját a fene, elcserélte erre a vén batárra. Csak hogy hazaérjen.
Igen, ez normális história.
Persze, mindent összevéve, ez a kis kiruccanás hétszáz dollárjába kerül a végén. Úgy körülbelül. Annyit ért a kocsija.
De hát – megéri. Ennyi; akármennyi. Az ép elméjéért. A biztonságáért, a jövőjéért – hétszáz dollárt nyugodtan áldozhat.
Mary felpattant.
Ezt fogja tenni.
Méghozzá – mert újra kétméteres óriásnak érezte magát. Ettől az elhatározástól. Ilyen egyszerű.
Ha vallásos, hát most imádkozott volna. De hát… így csak olyasmit érzett, hogy itt a dolgoknak valami elrendeléséről van szó. Véges végig erről volt szó. Mert mintha minden úgy történt volna, ahogy a végzet akarta. Hogy rossz útra tért – az elágazásnál, így gondolta; hogy elérkezett ide; találkozott ezzel a siralmas emberrel; hallhatta kitörését; és a zárómondatot, amely őt észre térítette.
Egy pillanatig olyan érzése is volt, hogy most oda kéne rohannia ehhez a moteloshoz, meg kéne csókolnia – de akkor vihogva gondolt nyomban arra is, mi lehetne a válasza erre annak a szerencsétlennek?! Talán el is ájulna, szegény pára.
Megint kuncogni kezdett. Mert pompás érzés, ha egy lány kétméteres óriás – de hogyan fog akkor beférni a zuhany alá? Márpedig ez jön. Zuhanyozni fog. Egy jót Forró vízzel. Le kell mosnia magáról a koszt, az út porát; ahogy bensőjéről is majd a gyalázatot. Az őrületet Tisztulj meg, Mary. Légy te csak, mint a frissen hullt hó.
Bement a kis fürdőhelyiségbe. Lerúgta a cipőjét, lehajolt hogy harisnyájától is megszabaduljon. Fején áthúzta a ruháját, a szobába hajította. Az ágy mellé esett, de mit bánta ő. Lecsatolta a melltartóját szép ívben meglengette, repüljön. Jött a bugyi…
S egy pillanatig megállt az ajtó tükre előtt És elnézegette magát. Lehet hogy az arca huszonhét. De a teste, az ő fehér, szabad és felnőtt teste – az huszonegy. Jó alakja van. Bombája alakja. Sam meg fog őrülni érte. Szerette volna, ha a férfi most, most most csodálhatja őt. Pokoli ügy… két évet várni. De majd akkor mindent bepótol. Azt mondják, egy nő harmincéves korára lesz szexuálisan érett. Hát ezt majd meg kell tudnia. Meg fogja tudni.
Vihogni kezdett megint. Pördült egyet, kicsit amatőrmód, csókot dobott magának a tükörbe, és kapta is rögtön a másikat – válaszul, testi valójában. Akkor belépett a zuhanyrózsa alá. A víz forró volt, hozzá kellett kevernie egy kicsit a HIDEG feliratú csappal. Végül mindkét csapot tövig kicsavarta, és zuhogott, zúdult, áradt rá – egy egész vízözön.
Fülsiketítő volt a zaj, és a helyiséget csakhamar betöltötte a vakító pára.
Ezért nem hallotta, hogy nyílik az ajtó, ezért nem ütötte meg a fülét a léptek zaja. És a gőz sűrűjén át csak akkor látta meg az arcot is, mikor már szétnyílt a függöny.
De akkor – látta. Egy arc, a kettéváló függöny résében, egy arc, mintha a légben lebegne, maszkként. Fejkendő fedte a hajat, és az üveges szempár embertelenül meredt rá… de ez nem volt maszk, nem volt álarc, nem lehetett az. A bőr holtfehérre volt púderozva, és az orcákon két lázpiros festékfolt piroslott. Nem volt ez maszk. Ez egy őrült öregasszony arca volt.
Mary sikoltani kezdett. Visított és üvöltött. Ahogy a függöny még jobban szétvált. És megjelent egy kéz is, és henteskést szorított. Ez a kés vágta ketté egy pillanat múlva a sikolyból és visításból lett üvöltést.
Ez a kés vágta le Mary Crane fejét.


Négy