Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mihail Bulgakov - Kutyasziv

2010.09.12

Mihail Bulgakov - Kutyasziv
(regény)
Fordította:
Hetényi Zsuzsa



I
U-u-u-u-úúú! Ó, nézzetek rám, haldoklom. A szélvihar halotti fohászt süvölt értem a kapualjban, én pedig vele együtt üvöltök. Elvesztem, bizony elvesztem. Az a piszkos süveges gazember - a Népgazdasági Tanács szabványétkeztetési ebédlőjének szakácsa - leöntött forró vízzel, s leforrázta a bal oldalamat. Micsoda állat, és ráadásul proletár. Uramisten, hogy fáj! A forró víz a csontomig lemarta a húsom. És most üvöltök, csak üvöltök, de ugyan mit segít az üvöltés.
Mit ártottam én neki? Csak nem eszem ki a vagyonából a Népgazdasági Tanácsot, ha a szemétben turkálok? Zsugori alak. Nézzék meg egyszer a pofáját: kétszer olyan széles, mint amilyen hosszú. Rézpofájú tolvaj. Jaj, emberek, emberek! Ez a süveges délben vendégelt meg forró vízzel, most pedig besötétedett már, úgy délután négy körül járhat abból ítélve, hogy micsoda hagymaszag árad a precsisztyenkai tűzoltóságról. Mint köztudott, a tűzoltók kását vacsoráznak, ez viszont eléggé utolsó dolog, olyasmi, mint a gomba. Egyébként a precsisztyenkai ismerős kutyák mesélték, hogy állítólag a Nyeglinnaján, a "Bár" étteremben készételként gombát zabálnak pikáns mártással, adagját három rubel hetvenöt kopekért. Ilyesmi csak ínyenceknek való - olyan íze van, mint a kalucsninak. U-u-úúú!
Az oldalam elviselhetetlenül fáj, és tisztán látom további karrieremet: holnap fekélyek jönnek ki rajta, és akkor mivel fogom gyógyítani - ez itt a kérdés. Nyáron ki lehet ugrani Szokolnyikibe, ahol egy különlegesen jó fű nő, azonkívül ingyen telezabálhatod magad kolbászvégekkel és lenyalogathatod a zsírt a papírokról, amit szétdobálnak a polgártársak, és ha nem lenne ott az a vén banya, aki a holdfényben azt kornyikálja a réten, hogy "ó, szép Aida", de úgy, hogy a szív meghasad belé, akkor minden szép és jó lenne. De ilyenkor hová lehet menni? Rugdosták magukat csizmával? Rugdosták. Verték téglával a bordájukat? Épp eleget. Én már mindebből kivettem a részem, megbékéltem a sorsommal, és ha sírok is most, akkor csak a fizikai fájdalomtól és a hidegtől sírok, mert hogy még nem leheltem ki a lelkemet... Szívós a kutyalélek.
A testem viszont megtört, elnyomorított, épp elégszer meggyalázták már az emberek. És ami a legfőbb, hogy leöntöttek forró vízzel, a bundám oda, és a bal oldalamon már valószínűleg semmi sem segít. Könnyen tüdőgyulladást kaphatok, és ha már megkaptam, akkor bizony, polgártársak, éhen veszek. Mert tüdőgyulladással a főbejárati lépcső alatt kell feküdni, és akkor ki fog helyettem, fekvőbeteg agglegény eb helyett a szemetesládák körül futkosni, hogy ennivalót keressen? Ha tüdőgyulladást kapok, akkor hason fogok csúszni, legyengülök és akármelyik sintér agyonverhet a botjával. A jelvényes házmesterek pedig megragadnak a lábamnál fogva, és felhajítanak a szekérre...
A házmester az összes proletár közül a legocsmányabb söpredék. Az emberiség szennye, a legalacsonyabb kategória. Szakács már többféle van. Például a megboldogult Vlasz a Precsisztyenkáról. Hány életet mentett meg. Mert az a legfontosabb, hogy a beteg legalább egy falatot egyen. Megesett, mesélik az öreg kutyák, hogy odavetett nekik Vlasz egy csontot, és egy kis hús is akadt rajta. Igazi egyéniség volt, az örök világosság fényeskedjék neki, a Tolsztoj grófok urasági szakácsa, nem pedig a Szabványétkeztetési Tanácsé. Hogy mit művelnek azok ott a szabványétkeztetésben - kutyaész fel nem foghatja. Hiszen azok a gazemberek büdös sózott marhahúsból főzik a scsít, ezek meg, a szerencsétlenek, semmit sem sejtenek. Rohannak, falnak, vedelnek.
Egyik-másik IX. kategóriás gépírólány negyvenöt rubelt keres, igaz, hogy a szeretője cérnaflór harisnyát ajándékoz neki. Csakhogy mennyi gúnyolódást kell neki elviselnie ezért a cérnaflórért! Mert a szeretője nem ám csak úgy közönségesen akarja, hanem franciázik vele. Gazemberek ezek a franciák, köztünk szólva. Pedig sokat zabálnak, és mindenhez vörösbort isznak. Hát igen. Befut a gépírólány, merthogy negyvenötért a "Bár"-ba nem mehet. Még mozira sem telik neki, pedig a mozi a nő egyetlen vigasza az életben. Remeg, fintorog és zabál... Rossz belegondolni: negyven kopek a két fogás, és a kettő együtt tizenötöt sem ér, mert a többi huszonötöt kilopta belőle a gazdaságis. Hát ilyen étel jár ennek a szegény lánynak? Hiszen a jobb tüdőcsúcsa sincs rendben, és francia női baja van, a munkahelyén levontak a fizetéséből, az étkezdében romlott húst adnak neki, és most itt jön... Fut a kapualjba a szeretőjétől származó harisnyában. A lába hideg, a hasa is fázik, mert ugyan olyasféle szőr van rajta, mint az enyém, ámde szellős nadrágban jár, csak egy kis csipkés jelkép. Egy ócskaság, a szeretője kedvéért. Próbálna csak egy flanelnadrágot felvenni, ordítana a szeretője: hogy te milyen lompos vagy! Torkig vagyok már az én Matrjonámmal, eleget vacakoltam a flanelnadrágokkal, most eljött az én időm. Most elnök vagyok, és akármennyit lopok, azt mind női testre, selyemcukorra és Abrau-Dürszó-ra[1] költöm. Mert eleget éheztem fiatalkoromban, részemről befejeztem, síron túli élet pedig nincs.
Mennyire sajnálom ezt a lányt! De magamat még jobban sajnálom. Nem önzésből mondom, ó, nem, hanem mert tényleg nem lehet minket összehasonlítani. Ő legalább otthon melegben van, de én, én... Hová menjek? U-u-u-úúú!
- Kutyu-kutyu-kutyu! Gömböc, hé, Gömböc... Mit nyüszítesz, szegénykém? Ki bántott? Huhh...
A szikkadt hóvihar-szipirtyó csapkodni kezdte a kapukat, és seprűjével fültövön vágta a kisasszonyt. Szoknyáját felkapta a térdéig, felfedte krémszínű harisnyáját és a rosszul mosott csipke fehérnemű keskeny szélét, elfojtotta a szavakat, és elsöpörte a kutyát.
Uramisten... Micsoda idő... Huhh... És a hasam is fáj. Az a marhahús, az a marhahús! Mikor lesz már ennek vége?
A kisasszony lehajtott fejjel rohamra indult, átverekedte magát a kapun, és az utcán a szél forgatni kezdte, pörgette, dobálta, hótölcsérbe csavarta, és a lány eltűnt.
A kutya meg ott maradt a kapualjban, leforrázott oldala sajgott, odasimult a hideg falhoz, nehezen lélegzett, és megfogadta, hogy innen már sehová sem megy, itt döglik meg ebben a kapualjban. Úrrá lett rajta a kétségbeesés. Annyi fájdalom és keserűség halmozódott fel benne, annyira magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, hogy szeméből apró, pörsenéshez hasonló kutyakönnyek csordultak ki, és azon nyomban felszáradtak. Sajgó oldalán kuszán összefagyott szőrcsomók meredeztek, köztük baljósan égési sebek vöröslöttek. Milyen bárgyúak, ostobák és kegyetlenek a szakácsok. - A lány "Gömböc"-nek nevezte. Ugyan miféle "Gömböc"? Gömböc - ez azt jelenti, hogy kerek, jól táplált, buta, zabkását zabál, előkelő szülők ivadéka, ő pedig borzas, nyeszlett, tépett, zörgő csontú, kóbor kutya. Egyébként köszönet a jó szóért.
Az utca túloldalán egy fényesen kivilágított üzlet ajtaja kicsapódott, és egy polgártárs jelent meg. Éppen hogy polgártárs, és nem elvtárs, sőt még inkább egy úr. Közelebbről - tisztábban látszott - egy úr. Azt gondolják, hogy a kabát alapján ítélek? Badarság. Mostanában nagyon sok proletár is hord kabátot. Igaz, hogy a gallérjuk nem ilyen, azt mondanom sem kell, de azért messziről össze lehet téveszteni. A szeméből viszont - abból se közelről, se távolról nem lehet tévesen ítélni. Ó, a szem igen fontos dolog. Akár a barométer. Mindent megmutat - hogy ki az, akinek sivár a lelke, ki az, aki merő szórakozásból a bordádba rúg csizmaorrával, és ki az, aki maga is mindenkitől fél. Éppen ennek az utolsó szegény ördögnek kellemes belekapni a bokájába. Ha félsz - hát tessék! Ha félsz - megérdemled... rr-rr-rr... vau-vau...
Az úr magabiztosan átvágott a hóförgetegen, és elindult a kapualj felé. Hát igen, ennél minden világos. Ez nem zabál büdös sózott húst, és ha valahol feltálalják neki, akkor óriási botrányt csinál, még az újságban is megírja: engem, Filipp Filippovicsot megmérgeztek.
Egyre közelebb és közelebb jön. Ez bőségesen étkezik, és nem lop, ez nem rúg meg, de nem is fél senkitől, éspedig azért, mert örökké jóllakott. Szellemi munkát végez ez az úr, hegyes francia szakállt és puha, hetyke, ősz bajuszt visel, akár egy francia lovag, de a vihar undorító szagot hoz felőle - kórházét. És szivarét.
Mi az ördög vitte be a Centrohoz szövetkezetbe, kérdezem én? Itt áll mellettem... Mire vár? U-u-u-u... Mit vehetett abban az ócska boltban, nem elég neki az Ohotnij Rjad?[2] Mi ez? Kolbász? Uram, ha ön látta volna, hogy miből csinálják ezt a kolbászt, még a közelébe se ment volna a boltnak. Adja inkább nekem.
A kutya összeszedte maradék erejét, és magánkívül kikúszott a kapualjból a járdára. A szélvihar fegyverei ropogni kezdtek a feje fölött. A szél egy vászonplakát óriási betűit dobálta: "Meg lehet-e fiatalodni?"
Természetesen, meg lehet. Ez a szag megfiatalított, felemelt a hasamról, forró hullámokkal húzta össze két napja üres gyomromat - a szag, ami elnyomta a kórházét, a fokhagymás, borsos lókolbász mennyei illata. Érzem, tudom - a bundája jobb zsebében kolbász van. Fölöttem áll. Ó, uralkodóm! Tekints le rám! Haldoklom! Ó, a mi rab lelkünk, aljas sorsunk!
A kutya hason csúszott, mint egy kígyó, és elöntötték a könnyek. Nézze csak meg, mit művelt velem a szakács. Hiszen úgyse adja nekem semmiképp. Ó, ismerem én jól a gazdagokat! Tulajdonképpen minek az a kolbász magának? Minek magának az a rothadt ló? A Moszszelprom[3] az egyetlen hely, ahol ilyen mérget lehet kapni. Ön pedig ma már reggelizett, ön, a világhírű nagyság, hála a férfiivarmirigyeknek. U-u-u-u... Mi folyik ezen a világon? Úgy látszik, még korai meghalni, és az elkeseredés valóban bűn. Nincs más hátra, mint a kezét nyaldosni.
A titokzatos úr lehajolt a kutyához, megvillantotta szemének aranykeretét, és jobb zsebéből kivett egy hosszúkás, fehér csomagot. Barna kesztyűs kezével kibontotta a papírt, amelyet azon nyomban hatalmába kerített a hóvihar, és letört egy darab úgynevezett "különleges krakkói" kolbászt. És a kutyának adta. Ó, a jótét lélek! Ú-ú-ú!
- Fty! Fty! - füttyögetett az úr, és szigorúan hozzátette: - Fogd! Gömböc! Gömböc!
Megint Gömböc. Jól elkereszteltek. De nevezzen csak, ahogy akar. Cserébe, hogy ilyen kivételeset tett.
A kutya egy pillanat alatt letépte a héjat, hüppögve belefúrta magát a krakkóiba, és két harapásra elnyelte. Mindeközben úgy fulladozott a kolbásztól és a hótól, hogy a könnye is kicsordult, mert falánkságból kis híján lenyelte a spárgát is. Még, még nyaldosom a kezét. Megcsókolom a nadrágját, jótevőm!
- Egyelőre elég... - Az úr olyan szaggatottan beszélt, mintha vezényelne. Lehajolt Gömböchöz, fürkészőn a szemébe nézett, és kesztyűs kezével hirtelen bensőségesen és gyöngéden megsimogatta Gömböc hasát.
- A-há - jegyezte meg sokatmondóan -, nyakörv nincs, nagyszerű, épp te kellesz nekem. Gyere utánam! - Csettintett az ujjával. - Fty! Fty!
Hogy menjek ön után? Akár a világ végére is. Rúgjon csak meg kis nemezcsizmájával, egy szót sem fogok szólni.
A Precsisztyenkán végig égtek a lámpák. Gömböcnek elviselhetetlenül fájt az oldala, de időnként megfeledkezett róla, mert az a gondolat kerítette hatalmába, nehogy elveszítse a tolongásban ezt a bundába öltözött csodálatos látomást, és hogy valamiképpen kifejezze szeretetét és odaadását. A Precsisztyenkától az Obuhov utcáig vagy hétszer fejezte ki. Megcsókolta az úr csizmáját; a Mjortvij utcánál, miközben szabaddá tette az utat vad ugatásával, úgy megijesztett egy hölgyet, hogy az lehuppant egy sarokkőre; és vagy kétszer felvonított, hogy az úr tovább sajnálja.
Valami szibériainak maszkírozott bitang kóbor macska bújt ki egy ereszcsatornából, és a hóvihar ellenére megorrontotta a krakkóit. Gömböc előtt elsötétült a világ arra a gondolatra, hogy ez a gazdag csudabogár, aki beteg kutyákat szed fel a kapualjban, még ezt a tolvajt is hazaviszi, és meg kell vele osztania a Moszszelprom termékét. Épp ezért úgy elkezdte csattogtatni a fogát, hogy a kandúr sziszegve, akár egy lyukas öntözőcső, egész az első emeletig mászott az ereszcsatornán. Fr-r-r-r-va-u! Sicc! Hiszen nem győzheted Moszszelprommal az összes gazembert, aki a Precsisztyenkán csatangol.
Az úr méltányolta az odaadást, és a tűzoltóság ablakánál, ahonnan egy vadászkürt kellemes dörmögése hallatszott, megjutalmazta a kutyát egy második, immár jóval kisebb darab kolbásszal.
De fura alak! Csalogat. Ne aggódjon! Most már nem megyek el magamtól. Követem önt, ahová csak parancsolja.
- Fty-fty-fty! Ide!
Az Obuhov utcába? Tessék, parancsoljon. Igen jól ismerjük ezt az utcácskát.
Fty-fty! Ide? Kész öröm... No nem, már engedje meg. Nem. Itt portás van. Nincs ennél rosszabb a világon. Sokkal veszélyesebb a házmesternél is. Egészen gyűlöletes fajta. Undokabb, mint a macska. Paszományos sintér.
- Ne félj, gyere csak.
- Jó egészséget, Filipp Filippovics.
- Jó napot, Fjodor.
Ez aztán a személyiség, istenkém, kit vetett elém az én kutyasorsom! Ki lehet az a személy, aki a portás szeme láttára az utcáról vihet be kutyákat a lakásszövetkezet házába? Nézzenek oda, ez a gazember meg se mukkant, meg se moccant. Igaz, a szeme egy kicsit ködös, egyébként viszont közömbösen bámul az aranysujtásos sapka alól. Mintha ez így lenne rendjén. Tiszteli, uraim, de még mennyire tiszteli! Nos, én pedig vele vagyok és követem. Jó lenne elkapni azt a tyúkszemes proletárlábat. Cserébe a magafajtájúak összes kínzásáért. Hányszor nyomtál kefét a pofámba, há?
- Gyere, gyere.
Értjük, értjük, ne tessék nyugtalankodni. Ahová ön, én is oda. Csak mutassa az utat, és nem fogok lemaradni, bár nagyon sajog az oldalam.
A lépcsőről vissza:
- Fjodor, levelem nem volt?
A lépcső aljáról, tisztelettel:
- Egyáltalán nem volt, Filipp Filippovics - (majd bizalmasan, félhangon) -, a hármas lakásba viszont társbérlőket költöztettek.
A kutyák fő jótevője hirtelen megfordult a lépcsőn, és a korláton áthajolva szörnyülködve kérdezte:
- Mi-i?
Szeme tágra nyílt, és a bajsza égnek állt.
A portás lent hátraszegte a fejét, tölcsért csinált a kezéből, és megerősítette:
- Úgy bizony, négy egész darabot.
- Úristen! Képzelem, mi lesz most ott a lakásban. No és milyenek?
- Semmi különös.
- És Fjodor Pavlovics?
- Elment spanyolfalért és tégláért. Válaszfalakat fognak építeni.
- Az ördög érti, mi folyik itt!
- Minden lakásba fognak költöztetni, Filipp Filippovics, kivéve az önét. Most ért véget a gyűlés, új szövetkezeti vezetőséget választottak, a régit pedig kirúgták.
- Hogy mi folyik itt... Ajjaj-jajj. Fty-fty.
Megyek én, rohanok. De az oldalam, méltóztatik talán látni, mégiscsak jelt ad magáról. Engedje meg, hogy megnyaljam a csizmáját.
Lent eltűntek a portás sujtásai. A márvány lépcsőfordulóban már meleget árasztottak a csövek. Még egyet fordultak, és megérkeztek az első emeletre.

II
Egyáltalán semmi értelme megtanulni olvasni, ha egyszer a hús szagát amúgy is egy versztáról megérezni. Mindazonáltal (ha Moszkvában él valaki), és van egy kis sütnivalója, akarva-akaratlanul megtanul olvasni, méghozzá mindenféle tanfolyam nélkül. Negyvenezer moszkvai kutya közül csak a tökhülyék nem tudják összeállítani a betűkből azt a szót, hogy "kolbász".
Gömböc a színekből tanult meg olvasni. Alighogy négy hónapos lett, Moszkva-szerte zöldeskék táblákat akasztottak ki MSZPO[4] felirattal a húsüzletekre. Megismételjük, hogy mindez felesleges, mert a hús szagát amúgy is érezni. Egyszer történt is egy félreértés: egy rikítóan kék szín nyomán tájékozódva Gömböc, akinek szaglását elrontotta egy motoros jármű benzinfüstje, a húsüzlet helyett a Golubizner fivérek elektromos alkatrészek boltjába tévedt be a Mjasznyickaja utcában. A fivéreknél aztán megízlelte a szigetelt drótot, ami tisztábbnak bizonyult a kocsisok ostoránál. Ezt a nevezetes esetet kell tekinteni Gömböc műveltsége kezdetének. Gömböc már itt a járdán kezdte érteni, hogy a "kék" nem mindig jelenti azt, hogy "hús", és farkát az éles fájdalomtól két hátsó lába közé húzva és nyüszítve megjegyezte, hogy a húsboltnál balról elsőnek egy arany vagy vörös, szánkóra emlékeztető, szétterpesztett valami van.
A továbbiakban még jobban haladt. Az "a"-t a Glavribában[5] tanulta meg a Mohovaja utca sarkán, majd pedig a "b"-t, mert könnyebb volt a "riba"[6] szót a végéről kezdeni, ugyanis a szó elején egy rendőr állt.
A csempelapokkal burkolt saroküzletek Moszkvában mindig és kivétel nélkül azt jelentették, hogy "sajt". A fekete szamovárcsap, ami a szó elején állt, a régi tulajdonost, Csicskint jelentette, piros holland sajthegyeit, a kutyagyűlölő vadállat-kereskedősegédeket, a fűrészport a padlón és az undorítóan bűzlő Backstein-sajtot.
Ha harmonikáztak, ami alig volt jobb az "ó, szép Aidá"-nál, és virsliszag terjengett, a fehér plakátokon az első betűk igen könnyen ezt a szót adták ki, hogy "tartóz...", ami azt jelentette, hogy "tartózkodjanak az illetlen szavak használatától, és ne adjanak borravalót". Itt időnként hirtelen verekedések robbantak ki, és az embereknek - bár csak nagy ritkán - ököllel másztak a képükbe, a kutyákat viszont állandóan asztalkendővel vagy csizmával verték.
Ha zöldülő sonka lógott és mandarin is hevert a kirakatban, akkor az fu-fu-fű-szer, csemege. Ha gyanús folyadékkal teli sötét palackok... Bé-o-er-o-ká-borok... A volt Jeliszejev fivéreké.
Az ismeretlen úr, aki első emeleti fényűző lakásának ajtajához vezette a kutyát, becsöngetett, és a kutya tüstént a nagy, fekete, aranybetűs névtáblára emelte a tekintetét, amely a széles, rózsaszínű hullámüveges ajtótól jobbra lógott. Az első három betűt rögtön összeolvasta:
"Pé-er-o - Pro". De aztán valami hosszú, kampós vacak következett, ami nem tudni, mit jelentett. "Csak nem proletár?" - gondolta a Gömböc csodálkozva. "Az nem lehet." Felemelte az orrát, még egyszer megszagolta a bundát, és szilárd meggyőződéssel gondolta: "Nem, itt nincs proletárszag. Valami nagyon tudós szó - az isten tudja, mit jelenthet."
A rózsaszínű üveg mögött hirtelen örömteli fény gyulladt, és még jobban kiemelte a fekete névtáblát. Az ajtó teljesen hangtalanul kitárult, és egy fehér kötényes, csipke főkötős, csinos, fiatal nő állt a kutya és az úr előtt. Az előbbit isteni meleg csapta meg, és a nő szoknyáját gyöngyvirágillatúnak érezte.
"Ez már igen, ezt nevezem" - gondolta a kutya.
- Fáradjon be Gömböc úr - tessékelte be ironikusan az úr, és Gömböc áhítatosan, farkát csóválva befáradt.
A gazdag előszoba rengeteg tárggyal volt tele. Rögtön megragadt emlékezetében a padlóig érő tükör, amely egy második megviselt és megtépázott Gömböcöt tükrözött, egy félelmetes szarvasagancs a magasban, a számtalan bunda és kalucsni és egy opálszínű világító tulipán a mennyezeten.
- Hol talált rá pont egy ilyenre, Filipp Filippovics? - kérdezte mosolyogva a nő, és lesegítette a nehéz, kékesen szikrázó, sötétbarna rókabundát. - Te jó isten! Milyen rühös!
- Badarságot beszélsz. Hol rühös? - kérdezte az úr szigorúan és szaggatottan.
A bunda levétele után előtűnt angol szövetből készült fekete öltönye, a hasán pedig vidáman és tompán aranylánc csillogott.
- Várj csak, ne forogj, fty... ne forogj már, te buta. Hm... Ez ugyan nem rü... az ördögbe is, várjunk csak. Hm. Aha. Ez égési seb. Melyik gazember forrázott le, há? Állj már meg nyugton!
"A szakács, az a börtöntöltelék!" - mondta a kutya panaszos szemével és felnyüszített.
- Zina - adta ki az utasítást az úr -, a vizsgálóba vele azonnal és köpenyt nekem.
A nő füttyögni kezdett, ujjával csettintgetett, és a kutya kissé habozva utánament. Egy szűk, rosszul világított folyosóra értek, elhaladtak egy lakkozott ajtó mellett, a folyosó végén balra fordultak, és egy kis, sötét kamrában kötöttek ki, amelynek vészjósló szaga az első pillanattól fogva nem tetszett a kutyának. A sötétség kattant egyet, és vakító nappal lett belőle: mindenfelől csillogás, ragyogás és fehérség áradt.
"Na nem... - vinnyogott fel gondolatban a kutya - már bocsánat, de nem hagyom magam! Most már értem, hogy az ördög vinné el őket a kolbászukkal együtt. Egy kutyakórházba csaltak be. Most mindjárt ricinussal fognak itatni, és szétvágják késsel az oldalamat, amihez még hozzáérni se lehet."
- Hé, ne, hová?! - kiabált az, akit Zinának hívtak. A kutya megfeszült, nekirugaszkodott, és egészséges oldalával hirtelen úgy nekiment az ajtónak, hogy az egész lakás beleremegett. Aztán visszarepült, és úgy forgott egy helyben, mint egy pörgettyű, eközben felborított egy fehér vödröt, amelyből vattacsomók szálltak szerteszét. Ahogy forgott, körülötte csillogó szerszámokkal teli szekrények röpködtek, egy fehér kötény és egy eltorzult női arc ugrált.
- Hová, hová, te bozontos sátán? - kiabált kétségbeesve Zina -, micsoda megátalkodott!
"Hol van itt a hátsó lépcső?" - latolgatta a kutya. Lendületet vett, és összegömbölyödve, találomra bevert egy üveget abban a reményben, hogy az egy másik ajtó. Egy felhőnyi üvegcserép repült szét zajosan és csörömpölve, kiugrott egy hasas üveg, amelynek undorító, vörös tartalma egy szempillantás alatt elöntötte a padlót és bűzleni kezdett. Kitárult az igazi ajtó.
- Állj, te barom! - üvöltött az úr, akinek csak fél keze volt benn a köpenyben, és ugrándozva igyekezett elkapni a kutya lábát. - Zina, kapd el a grabancát a gazembernek!
- Sze... Szent egek, szép kis kutya!
Az ajtó szélesebbre nyílt, és még egy köpenyes, hímnemű egyén rontott be. Nem a kutya után vetette magát, hanem a szekrényhez rohant üvegcserepeken taposva, kinyitotta a szekrényt, és az egész szobát édeskés, émelyítő szag töltötte meg. Azután ez az egyén hasmánt rávetette magát a kutyára, aki eközben élvezettel kapott bele a bokájába. Az egyén feljajdult, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. Az émelyítő folyadék belefojtotta a kutyába a lélegzetet, szédülni kezdett, lábából kiszállt az erő, és az oldalára dőlt. "Hát vége, köszönöm - gondolta álmodozva, és egyenesen az éles üvegcserepekre zuhant. - Ég veled, Moszkva! Nem látom már viszont Csicskint és a proletárokat és a krakkói kolbászt. A kutyák béketűrése visz a mennybe. Sintér testvéreim, hát miért bántotok?"
Ekkor végleg az oldalára dőlt, és kimúlt.
*
Amikor feltámadt, kissé szédült és émelygett, de az oldalát nem érezte, az oldala kellemesen hallgatott. Bágyadtan kinyitotta a jobb szemét, és a szeme sarkából megpillantotta, hogy az oldala és a hasa szorosan be van kötve.
"Mégiscsak kikészítettek, a kurafiak - gondolta ködösen -, bár meg kell adni, hogy ügyesen csinálták."
- "Sevillától Granadáig... éjnek sötét homályában" - énekelte fölötte egy hamis hang szórakozottan.
A kutya elcsodálkozott, mindkét szemét teljesen kinyitotta, és kétlépésnyire egy férfi lábát látta meg egy fehér zsámolyon. A nadrágja meg a gatyája fel volt tűrve, meztelen, sárga lábszárán alvadt vér és jód volt szétkenve.
"A hízelgők! - gondolta a kutya -, ezt biztos én haraptam meg. Az én művem. Na, kapok is majd érte!"
- "Szerenád zenéje hallik, kard csörgése a nyomában!..." Na, te csavargó, miért haraptad meg a doktort? Há? És miért törted össze az üveget? Há?
- Ú-ú-ú - nyüszített panaszosan a kutya.
- Na jól van, magadhoz tértél, most csak feküdj, te tökfej.
- Hogy sikerült idecsalogatnia egy ilyen ideges kutyát, Filipp Filippovics? - kérdezte egy kellemes férfihang, és a nadrágszár a helyére csúszott. Dohányszag áradt szét, és a szekrényben csörömpölni kezdtek az üvegek.
- Kedvességgel. Az egyedüli módszer, amely megengedhető egy élőlénnyel való bánásmódban. Terrorral semmit sem lehet elérni egy élőlénynél, bármilyen fokán álljon is az a fejlődésnek. Ezt mindig is mondtam, mondom most is és fogom is mondani. Ezek hiába gondolják azt, hogy a terror segít rajtuk. Nem, kérem, nem segít, bármilyen terror legyen is az: fehér, vörös vagy akár barna! A terror teljesen megbénítja az idegrendszert. Zina! Vettem ennek a szemtelennek egy negyvenért krakkói kolbászt. Próbálja meg majd megetetni, ha elmúlt az émelygése.
A kidobásra váró üvegcserepek csörömpölni kezdtek, és egy női hang kötekedve jegyezte meg:
- Krakkóit! Te jó isten, hiszen ennek húsmaradékot kellett volna venni húsz kopekért a hentesnél! A krakkóit inkább majd én eszem meg.
- Próbáld csak meg. Én eszlek meg téged! Az emberi gyomornak az méreg. Felnőtt lány, és mint egy gyerek, minden szemetet a szájába venne. Ne merd megenni! Figyelmeztetlek: sem én, sem Bormental doktor nem fogunk veled vesződni, ha elkezd fájni a hasad... "Bárki mondja, hogy egy másik van olyan bájos, mint te..."
Szaggatott, lágy csengőhang töltötte be a lakást, s a távoli előszobából állandóan hangok hallatszottak. Csöngött a telefon. Zina kiment.
Filipp Filippovics a szemétbe dobta a csikket, begombolta a köpenyét, megigazította puha bajszát, és odafüttyentette a kutyát:
- Fty, fty. Nincs semmi baj. Gyerünk rendelni.
A kutya bizonytalanul felállt, remegett és imbolygott, de hamar összeszedte magát, és követte Filipp Filippovics lobogó köpenyét. A kutya megint átment a szűk folyosón, de most észrevette, hogy felülről éles fényt áraszt egy lámpaernyő. Amikor pedig kitárult a lakkozott ajtó, Filipp Filippoviccsal a dolgozószobába érkezett, amelynek berendezése azonnal elkápráztatta. Először is itt minden fényárban úszott: a stukkós mennyezet, az asztal, a fal, a szekrények üvege. A fény egy egész halom tárgyat elárasztott, ezek közül is a legfigyelemreméltóbbnak egy faágon ülő hatalmas bagoly bizonyult.
- Feküdj! - utasította Filipp Filippovics.
Szemben kinyílt egy faragott ajtó, és bejött az, akit a kutya megharapott, és most a vakító fényben kiderült, hogy nagyon szép, fiatal és hegyes kis szakálla van. Odanyújtott egy papírlapot, és így szólt:
- Ugyanaz...
Hang nélkül eltűnt, Filipp Filippovics pedig széttárta köpenyét, leült az óriási íróasztalhoz, és azonnal rendkívül tekintélyes és méltóságteljes külsőt öltött.
"Nem, ez nem kórház, valami más helyre kerültem - gondolta a kutya elbizonytalanodva, és leheveredett egy szőnyegmintára a nehéz bőrdíványnál -, azt a baglyot pedig még tisztázzuk..."
Hangtalanul nyílt az ajtó, és belépett valaki, aki annyira elképesztette a kutyát, hogy vakkantott egyet, de csak egészen félénken...
- Csönd! Hohó! De hiszen rá sem lehet magára ismerni, barátocskám!
A jövevény igen tiszteletteljesen és zavartan meghajolt Filipp Filippovics előtt.
- Hihi! Ön mágus és varázsló, professzor - mondta zavartan.
- Vesse le a nadrágját barátocskám - utasította Filipp Filippovics és felállt.
"Uram Jézus, micsoda alak!" - gondolta a kutya.
Az alak fején egészen zöld színű haj nőtt, ami a tarkóján rozsdás árnyalatú dohányszínbe váltott, az arcán ráncok szaladtak szerteszét, de ennek ellenére arca rózsaszínű volt, mint egy csecsemőé. A bal lába merev volt, kénytelen volt maga után húzni a szőnyegen, a jobb lába viszont úgy ugrált, mint egy játék békáé. Pompás zakójának hajtókáján drágakő díszelgett, akár egy szem.
A kíváncsiságtól a kutyának még az émelygése is elmúlt.
Vaf, vaf!... - vakkantotta óvatosan.
- Csönd! Hogy alszik, barátocskám?
- Hehe. Magunk közt vagyunk, ugye, professzor? Azt el sem lehet mondani - kezdte szégyenlősen a látogató. - Parole d'honneur[7] - huszonöt éve nem emlékszem hasonlóra sem - az illető megfogta a nadrággombját -, akár hiszi, akár nem, professzor, minden éjjel egy rakás meztelen lány. Teljesen el vagyok bűvölve. Maga varázsló.
- Hm - hümmögte gondterhelten Filipp Filippovics, miközben a vendég pupilláját vizsgálgatta.
Amaz végre úrrá lett a gombjain, és levetette csíkos nadrágját. Alatta egészen valószínűtlen alsónadrágra derült fény. Krémszínű volt, kölniszagú, és fekete macskák voltak ráhímezve selyemmel.
A kutya nem szenvedhette a macskákat, és akkorát vakkantott, hogy az illető felugrott.
- Jajj!
- Megnyúzlak, te! Ne féljen, nem harap.
"Én nem harapok?" - csodálkozott a kutya. A jövevény nadrágzsebéből a szőnyegre pottyant egy kis boríték, amelyen egy kibontott hajú szépség látszott. Az illető odaugrott, lehajolt, felemelte, és mélyen elpirult.
- Azért legyen óvatos - mondta Filipp Filippovics figyelmeztetően és komoran, és megfenyegette az ujjával -, vigyázzon, ne éljen vissza vele!
- Én nem élek vissza... - dörmögte zavartan az illető, miközben folytatta a vetkőzést - aranyos professzor, én csak kísérletképpen...
- No és milyen eredményeket ért el? - kérdezte Filipp Filippovics szigorúan.
Az illető eksztázisba jött és hadonászott.
- Esküszöm az élő Istenre, professzor, huszonöt éve nem volt ilyen. Utoljára 1899-ben Párizsban, a rue de la Paix-n.
- És mitől zöldült meg?
A jövevény arca elborult.
- Az az átkozott Zsirkoszty![8] El sem tudja képzelni, professzor, mit adtak nekem ezek a semmirekellők festék helyett. Nézze csak meg - dörmögte az illető, tekintetével tükröt keresve. - Be kéne verni a pofájukat! - tette hozzá dühöngve. - Most mit tegyek, professzor? - kérdezte siránkozva.
- Hm, hát nyiratkozzon kopaszra.
- Professzor! - kiáltott fel panaszosan a látogató -, de hát akkor megint ősz haj fog nőni! Azonkívül a munkahelyemre a lábamat sem tehetem be, már így is harmadik napja lógok. Hej, professzor, ha kitalálna egy olyan módszert, hogy a haj is megfiatalodjon!
- Nem megy minden egy csapásra, kedvesem - dünnyögte Filipp Filippovics.
Előrehajolva, csillogó szemmel vizsgálgatta a páciens meztelen hasát:
- Nos, minden gyönyörű, minden a legnagyobb rendben. Az igazat megvallva, nem is vártam ilyen eredményt. "Rengeteg vér, rengeteg dal..." Öltözzön, barátocskám!
- "Azé vagyok, ki mindennél szebb!" - énekelte a páciens repedtfazék-hangon, és ragyogva öltözni kezdett. Rendbe hozta magát, és miközben ugrándozva dohányszagot árasztott magából, leszámolt Filipp Filippovicsnak egy köteg fehér bankót, és gyöngéden megszorította mindkét kezét.
- Két hétig akár felém se nézzen - mondta Filipp Filippovics -, de azért arra kérem, legyen óvatos.
- Professzor! - kiáltotta lelkesen a látogató már az ajtó mögül -, legyen teljesen nyugodt - édesen felkacagott és eltűnt.
Szaggatott csengőhang töltötte be a lakást, a lakkozott ajtó kinyílt, bejött az, akit a kutya megharapott, átnyújtott Filipp Filippovicsnak egy papírlapot és jelentette:
- Az életkor rosszul van megadva. Valószínűleg ötvennégy-ötvenöt. A szívtónus tompa.
Eltűnt, és egy suhogó dáma váltotta föl hetykén félrecsapott kalapban, hervadt, gyűrött nyakán nyakék csillogott. Szeme alatt különös fekete zacskók lógtak, orcája babaszerűen pirospozsgás színben pompázott. Igen izgatott volt.
- Nagyságos asszonyom! Hány éves? - kérdezte szárazon Filipp Filippovics.
A hölgy megijedt, és még el is sápadt a piros kéreg alatt.
- Professzor, esküszöm, ha ön tudná, micsoda tragédia ez nekem!...
- Hány éves, asszonyom? - kérdezte még szárazabban Filipp Filippovics.
- Becsületszavamra... hát... negyvenöt...
- Nagyságos asszonyom! - kiáltott Filipp Filippovics -, engem várnak. Ne tartson fel, kérem. Nem csak ön van itt egyedül!
A hölgy keble viharosan emelkedett és süllyedt.
- De egyedül csak önnek mint tudományos hírességnek. Esküszöm, olyan szörnyű ez...
- Hány éves? - rikoltott fel bőszülten Filipp Filippovics, és a szemüvege megcsillant.
- Ötvenegy! - felelte a félelemtől összegörnyedve a hölgy.
- Vesse le a nadrágját, asszonyom - szólt megkönnyebbülten Filipp Filippovics, és a sarokban álló magas, fehér vérpadra mutatott.
- Esküszöm, professzor - dünnyögte a hölgy, miközben remegő kézzel gombolgatott valamit a derekán -, ez a Móric... Úgy vallok önnek, mintha gyónnék...
- "Sevillától Granadáig..." - énekelte szórakozottan Filipp Filippovics, és rálépett a márványmosdó pedáljára. A víz zubogni kezdett.
- Esküszöm az élő Istenre! - mondta a hölgy, és az arcán lévő mesterséges foltokon élő foltok ütöttek át -, tudom, hogy ez az utolsó szenvedély az életemben. És olyan gazember! Ó, professzor! Hamiskártyás, ezt egész Moszkva tudja. Nem tud kihagyni egyetlen ronda masamódot se. Hisz olyan ördögien fiatal. - A hölgy csak dünnyögött, és suhogó szoknyája alól egy összegyűrt csipkés gombócot dobott ki.
A kutya előtt minden elhomályosult, és fejében minden összezavarodott.
"Menjetek a pokolba - gondolta ködösen, és fejét a lábára hajtva szégyenében elbóbiskolt -, még csak nem is akarom megérteni, mi folyik itt, úgyse értem meg."
Csörömpölésre ébredt, és meglátta, hogy Filipp Filippovics valamiféle csillogó csövecskéket dobott egy lavórba.
A foltos hölgy kezét a kebléhez szorította, és reménykedve nézett Filipp Filippovicsra. Az meg fontoskodva összeráncolta a szemöldökét, leült az asztalhoz, és írni kezdett.
- Nagyságos asszonyom, egy majom petefészkét fogom beültetni önnek - jelentette ki, és nagyon szigorúan nézett.
- Ah, professzor úr, egy majomét?
- Igen - felelte Filipp Filippovics hajthatatlanul.
- És mikor lesz a műtét? - kérdezte gyenge hangon és sápadtan a hölgy.
- "Sevillától Granadáig..." Hm... hétfőn. Reggel befekszik a klinikára, és az asszisztensem előkészíti.
- Jaj, nem akarom a klinikán. Önnél nem lehet, professzor?
- Tudja, a lakásomon csak végső esetben végzek műtétet. Az igen drága is - ötszáz rubel.
- Nekem megfelel, professzor!
A víz megint zubogni kezdett, megbillent egy tollas kalap, majd felbukkant egy kopasz tányérfej, és megölelte Filipp Filippovicsot. A kutya szundikált, émelygése elmúlt, élvezte, hogy nem sajog az oldala és meleg van, és szunyókálás közben még egy darabka igen kellemes álmot is látott: a bagoly farkából egy egész csomó tollat tépett ki - azután egy izgatott hang vakkantott a feje fölött.
- Túlságosan ismert vagyok Moszkvában, professzor. Mit tegyek?
- Uraim - kiáltotta Filipp Filippovics felháborodottan -, nem szabad ezt csinálni. Tartóztassák meg magukat. Hány éves a lány?
- Tizennégy, professzor... Ön ugyebár érti, hogy ha híre megy, az tönkretesz engem. A napokban kell hogy megkapjak egy külföldi kiküldetést.
- No de én nem vagyok jogász, kedvesem... Hát várjon két évet, és vegye feleségül.
- Hiszen nős vagyok, professzor.
- No de uraim, uraim!
Az ajtók egyre csak nyíltak, egymást váltották az arcok, a szekrényben csörömpöltek a műszerek, és Filipp Filippovics fáradhatatlanul dolgozott.
"Züllött egy lakás - gondolta a kutya -, de milyen jó itt! Mi a fenének kellek én neki? Csak nem tart magánál? Fura alak. Hiszen csak füttyentenie kéne, és olyan kutyája lenne, hogy ohohó! De az is lehet, hogy szép vagyok. Úgy látszik, megfogtam az isten lábát. Ez a bagoly viszont egy aljas fráter... Pimasz."
A kutya csak késő este tért teljesen magához, amikor a csengetések abbamaradtak, és éppen abban a pillanatban, amikor az ajtó különleges látogatókat engedett be. Rögtön négyen voltak. Mindnyájan fiatalok, és mind igen szerényen öltözöttek.
"Hát ezek meg mit akarnak?" - gondolta csodálkozva a kutya. Filipp Filippovics sokkal, de sokkal ellenségesebben fogadta a vendégeket. Íróasztala mögül úgy nézett a belépőkre, mint hadvezér az ellenségre. Sasorrán az orrlyukak kitágultak. A jövevények a szőnyegen toporogtak.
- Önt keressük, professzor - kezdte az, akinek fején egy negyedrőfnyi sűrű göndör hajboglya ágaskodott -, a következő ügyben...
- Uraim, nem kéne kalucsni nélkül járniuk ilyen időben - szakította félbe kioktató hangon Filipp Filippovics -, először is megfáznak, másodszor pedig bepiszkították a szőnyegeimet, pedig mindegyik perzsaszőnyeg.
A boglyas fejű elnémult, és mind a négyen elképedve meredtek Filipp Filippovicsra. A hallgatás jó néhány másodpercig eltartott, és csak Filipp Filippovics kopogása szakította félbe, aki ujjaival az asztalon lévő festett fatálat ütögette.
- Először is, nem vagyunk urak - szólalt meg végre négyük közül a legfiatalabb, aki őszibarackra emlékeztette.
- Először is - vágott a szavába Filipp Filippovics -, maga férfi vagy nő?
Azok négyen megint elnémultak, és eltátották a szájukat. Ezúttal a boglyas fejű tért elsőnek magához.
- Nem mindegy, elvtárs? - kérdezte gőgösen.
- Nő vagyok - vallotta be az őszibarack-kinézetű bőrzekés fiatalember, és mélyen elpirult. Rögtön utána valamilyen okból egész erősen elvörösödött egy másik jövevény is - egy kucsmás szőke.
- Ez esetben magán tarthatja a sapkáját, önöket pedig, igen tisztelt uraim, megkérem, hogy vegyék le a fejfedőjüket - mondta Filipp Filippovics meggyőzően.
- Nem vagyunk magának igen tisztelt urak - jelentette ki élesen a szőke, és levette a kucsmáját.
- Mi azért jöttünk önhöz - kezdte ismét a fekete boglyas fejű.
- Mindenekelőtt ki az a mi?
- Mi - a ház új lakóbizottsága - magyarázta visszafojtott dühvel a fekete. Én - Svonder, ő Vjazemszkaja, ő pedig - Pesztruhin és Zsarovkin elvtárs. Vagyis mi...
- Magukat költöztették be Fjodor Pavlovics Szablin lakásába?
- Minket - felelte Svonder.
- Úristen, elveszett a Kalabuhov-ház! - kiáltott föl kétségbeesve Filipp Filippovics, és összecsapta a kezét.
- Ön nevet, professzor?
- Már hogy nevetnék?! Teljesen kétségbe vagyok esve! - kiáltotta Filipp Filippovics. - Mi lesz most a gőzfűtéssel?
- Ön gúnyolódik, Preobrazsenszkij professzor?
- Milyen ügyben jöttek hozzám? Közöljék minél gyorsabban, mert ebédelni megyek.
- Mi, a ház vezetősége - mondta gyűlölettel Svonder -, éppen most jövünk a ház lakóinak közgyűléséről, ahol is a ház lakásaiban történő lakótércsökkentés kérdése szerepelt a napirenden...
- Ki szerepelt és hol?! - kiáltotta Filipp Filippovics -, próbálja meg világosabban kifejezni a gondolatait.
- A lakótércsökkentés kérdése szerepelt.
- Elég! Értem! Ismeretes önök előtt, hogy az én lakásom az ez év augusztus tizenkettedikén kelt határozat értelmében mindenféle lakótércsökkentés és beköltözés alól mentesítve van?
- Ismeretes - felelte Svonder -, de a közgyűlés megvizsgálta a kérdést, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy általában mértéken felüli területet foglal el. Teljesen mértéken felülit. Egyedül lakik hét szobában.
- Egyedül lakom és dolgozom hét szobában - felelte Filipp Filippovics -, és szeretnék egy nyolcadikat. Könyvtárszobának kellene.
A négyek megnémultak.
- Egy nyolcadikat! Hehe - mondta a szőke, fejfedőjétől megfosztva -, hát ez jó.
- Ez leírhatatlan! - kiáltott fel az ifjú, aki nőnek bizonyult.
- Nézzék csak: a fogadószoba, egyben könyvtár, aztán az ebédlő, a dolgozószobám - ez három. A vizsgáló - négy. A műtő - öt. A hálószoba - hat, és a személyzet szobája - hét. Szóval nem elég... Egyébként ez nem fontos. A lakásom mentesítve van, és a téma be van fejezve. Mehetek ebédelni?
- Elnézést - mondta a negyedik, aki egy erős bogárra hasonlított.
- Elnézést - szakította félbe Svonder -, éppen az ebédlőről és a vizsgálóról szeretnénk beszélni. A közgyűlés arra kéri önt, hogy önként, a munkafegyelem értelmében, mondjon le az ebédlőről. Moszkvában senkinek sincs ebédlője.
- Még Isadora Duncannek sem! - kiáltotta hangosan a nő.
Filipp Filippoviccsal valami történt, aminek következtében arca enyhén bíborszínt öltött, de nem szólt egy szót sem, várta, mi lesz még.
- És a vizsgálóról is - folytatta Svonder -, a vizsgálót igen jól egybe lehet kapcsolni a dolgozószobával.
- Uhu - szólt Filipp Filippovics furcsa hangon -, és hol étkezzem?
- A hálószobában - felelték kórusban mind a négyen. Filipp Filippovics bíborszíne kissé szürkés árnyalatba váltott.
- A hálószobában étkezzem - kezdte kissé visszafojtott hangon -, a vizsgálóban olvassak, a fogadószobában öltözködjek, a személyzet szobájában operáljak, és az ebédlőben vizsgáljak. Meglehet, hogy Isadora Duncan így csinálja. Lehet, hogy a dolgozószobában ebédel, a nyulakat pedig a fürdőszobában boncolja. Meglehet. De én nem vagyok Isadora Duncan! - horkant fel, és a bíborszínből sárga lett. - Én az ebédlőben fogok ebédelni, és a műtőben műteni! Adják át ezt a közgyűlésnek, és alázatosan kérem önöket, hogy törődjenek a saját dolgaikkal, nekem pedig adják meg a lehetőséget, hogy ott étkezzem, ahol minden normális ember, azaz az ebédlőben, nem pedig az előszobában vagy a gyerekszobában.
- Akkor, professzor, tekintve az ön makacs ellenállását - mondta az izgatott Svonder -, felsőbb szerveknél fogunk panaszt tenni ön ellen.
- Aha - mondta Filipp Filippovics -, vagy úgy? - és hangja gyanúsan udvarias lett -, megkérem önöket, hogy várjanak egy percig.
"Ez aztán kemény fickó - gondolta elragadtatással a kutya -, tisztára olyan, mint én. Hű, de megkapják most tőle a magukét, de megkapják. Hogy hogyan, azt még nem tudom, de nagyon megkapják... Üsd-vágd, nem apád! Ha ezt a hosszú lábút elkaphatnám most a csizmája fölött, a térdhajlati ínnál... rr-r-r..."
Filipp Filippovics koppantott egyet, felvette a kagylót, és így szólt bele:
- Kérem... igen... köszönöm. Pjotr Alekszandroviccsal szeretnék beszélni. Preobrazsenszkij professzor. Pjotr Alekszandrovics? Nagyon örülök, hogy bent találtam. Köszönöm, én jól. Pjotr Alekszandrovics, a műtétje elmarad. Hogy? Végleg elmarad. Mint ahogy az összes többi műtét is. Azért, mert beszüntetem a működésemet Moszkvában, és egyáltalán Oroszországban... Most kerestek fel négyen, egyikük férfinak öltözött nő, kettő revolverrel felfegyverkezve, és terrorizáltak a lakásomban, azzal a szándékkal, hogy egy részét elvegyék.
- Engedje meg, professzor - kezdte Svonder, és az arca elváltozott.
- Bocsásson meg... Nincs módomban, hogy elismételjek mindent, amit mondtak. Ki nem állhatom a sületlenségeket. Elég annyit mondanom, hogy azt javasolták, mondjak le a vizsgálómról, más szóval abba a kényszerhelyzetbe hoztak, hogy ott kellene megoperálnom önt, ahol eddig a nyulakat boncoltam. Ilyen feltételek mellett nemcsak hogy nem tudok, de nincs is jogom dolgozni. Ezért beszüntetem tevékenységemet, bezárom a lakásomat, és Szocsiba utazom. A kulcsokat pedig átadom Svondernak. Operáljon ő.
A négyek elhűltek. Csizmájukról csorgott a hólé.
- Hát mit lehet tenni... Nekem is nagyon kellemetlen... Hogy? No nem, Pjotr Alekszandrovics! Nem. Többet ilyenbe nem megyek bele. A türelmemnek vége. Ez már a második eset augusztus óta. Hogy? Hm... Ahogy tetszik. Hacsak. De csupán egy feltétellel: mindegy ki, mindegy mikor, mindegy mit, csak hogy ez egy olyan papír legyen, hogy aztán se Svonder, se bárki más még a lakásom ajtaját se közelíthesse meg. Egy végleges papír. Tényleges. Valódi. Lakászárlat. Hogy a nevem rajta se legyen. És kész. Számukra meghaltam. Igen, igen. Kérem. Kivel? Aha... Ez már más. Aha... Jó. Átadom a kagylót. Legyen szíves - fordult Filipp Filippovics álnok hangon Svonderhoz -, beszélni fognak magával.
- Engedje meg, professzor - mondta Svonder, hol feldühödve, hol lecsillapodva -, ön kiforgatta a szavainkat.
- Megkérem, hogy ne használjon ilyen kifejezéseket.
Svonder zavartan felvette a kagylót és beleszólt:
- Halló. Igen... A lakóbizottság elnöke... De mi törvényszerűen jártunk el... És a professzor úgyis teljesen kivételes helyzetben van... Ismerjük a munkáit... Öt egész szobát akartunk neki meghagyni... Hát, jó... Ha így áll a dolog... Jó...
Fülig elvörösödve tette le a kagylót, és megfordult.
"Hogy megalázta! Micsoda fickó! - gondolta elragadtatva a kutya -, vajon miféle bűvös szót tud? Most már verhet is - és amit akar, de én innen el nem megyek."
Azok hárman szájtátva nézték a megalázott Svondert.
- Ez gyalázat! - szólt bátortalanul.
- Ha most vita lenne - kezdte a nő izgatottan, és egyre pirosabb lett -, akkor bebizonyítanám Pjotr Alekszandrovicsnak...
- Bocsánat, de ugye nem ebben a pillanatban akarja megnyitni ezt a vitát? - kérdezte udvariasan Filipp Filippovics.
A nő szeme kigyúlt.
- Értem az iróniáját, professzor, rögtön elmegyünk... Csak én, mint a ház kulturális vezetője...
- Ve-ze-tő-nője - javította ki Filipp Filippovics.
- Szeretném felajánlani önnek - azzal a nő kivett a kabátja alól néhány hótól nedves színes folyóiratot -, hogy vegyen néhány folyóiratot a német gyerekek javára. Fél rubel darabja.
- Nem, nem veszek - felelte Filipp Filippovics kurtán, a folyóiratokra sandítva.
Az arcokon tökéletes megdöbbenés látszott, a nő pedig áfonyaszínbe fordult.
- Miért utasít vissza?
- Nem akarok venni.
- Nem érez együtt a német gyerekekkel?
- Együtt érzek.
- Sajnál egy fél rubelt?
- Nem.
- Akkor miért nem vesz?
- Nem akarok.
Elhallgattak.
- Tudja, professzor - szólalt meg a lány nagyot sóhajtva -, ha ön nem lenne európai híresség, és a legfelháborítóbb módon nem léptek volna közbe az ön érdekében - (a szőke megrántotta a lány bőrzekéjét, de az elhessentette) - olyan személyek, akiket - és ebben biztos vagyok - még ellenőrizni fogunk, akkor le kellene önt tartóztatni.
- És miért?
- Ön gyűlöli a proletariátust! - mondta büszkén a nő.
- Úgy van, nem szeretem a proletariátust - értett egyet vele szomorúan Filipp Filippovics, és megnyomott egy gombot. Valahol csengőszó hallatszott. Kinyílt az előszobába vezető ajtó.
- Zina! - kiáltotta Filipp Filippovics. - Tálald a vacsorát! Megengedik, uraim?
Azok négyen némán elhagyták a dolgozószobát, némán keresztülmentek a fogadószobán, némán az előszobán, és hallani lehetett, ahogy súlyosan és döngve becsapódott utánuk a főkapu.
A kutya hátsó lábára állt, és Filipp Filippovics előtt a namáz[9] pózába vágta magát.

III
A paradicsomi virágokkal díszített, széles, fekete szegélyű tányérokon vékonyra szelt lazac és marinírozott angolna volt. Egy súlyos deszkán gyöngyöző sajt és egy hóval körülrakott ezüsthordócskában kaviár. A tányérok között néhány vékony kis pálinkáspohár és három kristályüvegecske állt különböző színű vodkával. Mindezek egy kis márványasztalkán helyezkedtek el, az asztalka pedig egy faragott tölgyből készült hatalmas tálalóhoz csatlakozott, amely üvegek és ezüstök fényét ontotta. A szoba közepén súlyos, kriptaszerű asztal állt, fehér abrosszal leterítve, amelyen két teríték várakozott, valamint pápai tiara formájúra hajtogatott szalvéták és három sötét palack.
Zina egy fedett ezüsttálat hozott be, amiben valami fortyogott. Az edény irányából olyan illat áradt, hogy a kutya szájában azonnal összefutott a nyál. "Szemiramisz függőkertjei!" - gondolta, és a farkával, mint egy bottal, kopogni kezdett a parketten.
- Ide vele - rendelkezett mohón Filipp Filippovics. - Bormental doktor, könyörgöm, hagyja békén azt a kaviárt. És ha akar egy jó tanácsot: ne az angolból töltsön magának, hanem a közönséges orosz vodkából.
A megharapott jóképű férfi - köpeny helyett immár rendes fekete öltönyben - megrántotta széles vállát, udvariasan elmosolyodott, és a színtelenből töltött.
- Friss szenteltvíz? - érdeklődött.
- Az istenért, kedvesem - felelte a házigazda. - Ez tömény! Darja Petrovna remekül készíti el a házivodkát.
- Ne mondja, Filipp Filippovics; mindenki azt állítja, hogy a harmincfokos is egész jó.
- Csakhogy a vodka negyvenfokos kell hogy legyen, nem pedig harminc - ez egy - szakította félbe oktató hangon Filipp Filippovics -, kettő: csak a jóisten tudja, mi mindent öntenek ezek bele. Maga meg tudja mondani, mit fognak még kitalálni?
- Mindenre képesek - szólt határozottan a harapásos.
- Én is ezen a véleményen vagyok - tette hozzá Filipp Filippovics, és a kis pohár tartalmát egy hajtásra megitta. - Mmm... Bormental doktor, nagyon kérem, kóstolja meg ezt, és ha azt mondja, hogy ez... akkor egész életében halálos ellensége leszek. "Sevillától Granadáig..."
E szavakkal holmi fekete kenyérkére emlékeztető dolgot szúrt fel egy széles ezüstvillára. A harapásos követte a példáját. Filipp Filippovics szeme ragyogni kezdett.
- Na, milyen? - kérdezte Filipp Filippovics rágás közben. - Rossz? Feleljen, tisztelt doktor.
- Páratlan - felelte őszintén a harapásos.
- Meghiszem azt... Jegyezze meg, Ivan Arnoldovics, hogy hideg előételt és levest csak azok a földbirtokosok esznek, akiket még nem nyuvasztottak meg a bolsevikok. Az az ember, aki csak egy kicsit is ad magára, meleg előételt eszik. Márpedig a moszkvai meleg előételek között ez az első számú. Valamikor nagyon jól készítették a "Szlavjanszkij bazar"-ban.[10] Nesze, kapd el!
- Az ebédlőben etetik a kutyát - hallatszott egy női hang -, aztán majd kaláccsal sem lehet kicsalogatni innen.
- Nem baj. Ki van éhezve a szerencsétlen. - Filipp Filippovics villája hegyén odanyújtott a kutyának egy darabot (amit az egy bűvész ügyességével vett el), és a villát nagy csörömpölés közepette az öblítőedénybe dobta.
Ezután a tányérokból rákok illatfelhője szállt föl; a kutya úgy ült az abrosz árnyékában, mint egy lőporraktár őre. Filipp Filippovics pedig a gallérjába gyűrte a merev szalvéta csücskét, és így prédikált:
- Az étel, Ivan Arnoldovics, igen ravasz dolog. Enni tudni kell, és képzelje, az emberek többsége egyáltalán nem tud enni. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan. - (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) - És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, van egy jó tanácsom - ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson.
- Hm... De hiszen más nincs.
- Hát akkor semmilyet se olvasson. Tudja, harminc megfigyelést végeztem a klinikán. Na és mit gondol? Azok a páciensek, akik nem olvasnak újságot, kitűnően érzik magukat. Azok pedig, akikkel szándékosan olvastattam a Pravdát, elkezdtek fogyni.
- Hm - felelte érdeklődéssel a harapásos, akinek a levestől és a bortól már rózsás volt az arca.
- De ez még mind semmi. Rossz térdreflex, csapnivaló étvágy, nyomott lelkiállapot.
- Az ördögbe...
- Úgy bizony. De mi ütött belém? Én magam kezdtem az orvostudományról beszélni.
Filipp Filippovics hátradőlt, csöngetett, és a meggyszínű függönynél megjelent Zina. A kutya egy vastag, halványszínű tokhaldarabot kapott, de nem ízlett neki, rögtön utána pedig egy véres rostélyosdarabot... Amikor behabzsolta, hirtelen úgy érezte, hogy csak aludni akar, és többé látni sem bír semmilyen ételt. "Különös érzés - gondolta és közben le-lecsukódott nehéz szempillája -, rá se bírnék nézni semmilyen ételre. Ebéd után dohányozni pedig ostobaság."
Az ebédlő kellemetlen kék füsttel telt meg. A kutya fejét mellső lábára fektetve szundikált.
- A Saint-Julien elég jó bor - hallotta félálomban -, csakhogy most nem lehet kapni.
Felülről és alulról karének hallatszott, amelyet letompítottak a falak és a szőnyegek.
Filipp Filippovics csöngetett, és belépett Zina.
- Zina, mit jelentsen ez?
- Megint közgyűlés van, Filipp Filippovics - felelte Zina.
- Megint! - kiáltott fel elkeseredetten Filipp Filippovics -, no akkor tényleg elkezdődött, odavan a Kalabuhov-ház! Kénytelen leszek elutazni, de hová, ez a kérdés. Úgy fog menni minden, mint a karikacsapás. Először minden este kornyikálás, aztán a klozetban befagy a lefolyócső, aztán megreped a gőzfűtés kazánja, és így tovább. Kampec a Kalabuhovnak.
- Filipp Filippovics csak emészti magát - jegyezte meg mosolyogva Zina, és kivitt egy rakás tányért.
- Már hogyne emészteném magam?! - csattant fel Filipp Filippovics -, értsék meg: micsoda ház volt ez!
- Túl sötét színben látja a dolgokat, Filipp Filippovics - vetette ellen a harapásos szép férfi -, ezek most nagyon megváltoztak.
- Kedvesem, maga ismer engem. Ugye ismer? Én a tények és a megfigyelések embere vagyok. Én az alaptalan hipotézisek ellensége vagyok. És ezt igen jól tudják nemcsak Oroszországban, de Európában is. Ha én egyszer valamit mondok, akkor annak az alapja valamilyen tény, amiből levontam a következtetést. És íme a tény: a mi házunk fogasa és kalucsnitartója.
- Ez érdekes...
"A kalucsni hülyeség. Nem a kalucsnitól függ a boldogság - gondolta a kutya -, de ez az ember csodálatos."
- Tessék kérem - a kalucsnitartó. 1903 óta lakom ebben a házban. És ez alatt az idő alatt, egészen 1917 márciusáig nem fordult elő egyetlen eset sem, és ezt aláhúzom piros ceruzával: egy sem, hogy a lépcsőházból a lenti, nyitott főbejárati ajtó mellől eltűnt volna akár egyetlen pár kalucsni is. Vegye figyelembe, hogy ebben a házban tizenkét lakás van, és hozzám betegek is járnak. Tizenhét márciusában egy szép napon eltűnt az összes kalucsni, köztük az én két páram is, valamint három bot, egy kabát és a portás szamovárja. És azóta a kalucsnitartó megszűnt létezni. Barátom! Már nem is beszélek a gőzfűtésről. Nem beszélek. Legyen: ha egyszer szociális forradalom van, nem kell fűteni. De kérdezem én: amikor elkezdődött ez az egész história, miért kezdett mindenki piszkos kalucsniban és csizmában járni a márványlépcsőn? Miért kell a mai napig lelakatolni a kalucsnikat? És még katonát is állítani mellé, nehogy elvigye valaki? Miért szedték fel a szőnyeget a főlépcsőn? Csak nem Karl Marx tiltja meg, hogy szőnyeg legyen a lépcsőn? Csak nem Karl Marxnál van valahol kimondva, hogy a Precsisztyenkán a Kalabuhov-ház kettes lépcsőházát be kell deszkázni, és a hátsó udvaron keresztül kell körbemenni? Kinek kell ez? Miért nem tudja a proletár lent hagyni a kalucsniját, és miért piszkítja be a márványt?
- De Filipp Filippovics, hisz nincs is neki kalucsnija - kotyogott közbe a harapásos.
- Szó sincs róla! - dörögte Filipp Filippovics, és töltött egy pohár bort. - Hm, nem szeretek likőrt inni ebéd után: elnehezít és árt a májnak... Szó sincs róla! A proletár hord kalucsnit, és az a kalucsni az enyém! Ugyanaz a kalucsni, ami tizenhét tavaszán tűnt el. Ki emelte el - ez a kérdés. Én? Nem lehet. A burzsuj Szablin? - (Filipp Filippovics a mennyezet felé bökött.) - Nevetséges még feltételezni is. A cukorgyáros Polozov? - (Filipp Filippovics oldalt mutatott.) - Semmi esetre sem! Ezek a dalos kedvűek művelték! Bizony kérem. De legalább húznák le a kalucsnijukat a lépcsőn! - (Filipp Filippovics kezdett bíborszínt ölteni.) - Miért vitték el a virágokat a lépcsőfordulóból? És a villany, ami húsz év alatt, nem emlékszem rá, hogy kétszer kialudt volna, mostanság miért alszik ki rendszeresen havonta egyszer? Bormental doktor, a statisztika szörnyű dolog. Ön, aki ismeri az utolsó munkámat, jobban tudja ezt, mint akárki más.
- Ez az összeomlás, Filipp Filippovics.
- Nem - tiltakozott Filipp Filippovics teljesen magabiztosan -, nem. Ön legyen az utolsó, aki használja ezt a szót. Ez csak káprázat, füst, fikció. - Filipp Filippovics szétterpesztette rövidke ujjait, és két teknősbékára emlékeztető árnyék kezdett mászkálni az abroszon... - Mi a maga összeomlása? Egy kampós bottal járó vénasszony? Egy boszorkány, aki kiverte az összes ablakot, és eloltotta az összes lámpát? Ilyen, hogy összeomlás, egyáltalán nincs is. Mit ért ezen a szón? - kérdezte Filipp Filippovics felbőszülten a tálaló mellett fejjel lefelé lógó kartonkacsától, és válaszolt is helyette. - Az összeomlás a következő: ha én ahelyett, hogy minden este operálnék, karénekelek a lakásomon, akkor nálam beköszönt az összeomlás. Ha bemegyek a vécébe és - már megbocsásson a kifejezésért - a vécékagyló mellé pisilek, és így fog tenni Zina és Darja Petrovna is, akkor a vécében bekövetkezik az összeomlás. Következésképpen az összeomlás nem a klozetokban van, hanem a fejekben. Ezért amikor ezek a baritonok azt kiabálják, hogy "harcolj az összeomlás ellen!" - akkor nevetnem kell. - (Filipp Filippovics arca úgy eltorzult, hogy a harapásos eltátotta a száját.) - Esküszöm önnek, nevetnem kell! Ez azt jelenti, hogy mindegyikük saját maga ellen kell hogy harcoljon! És ha majd mind legyőzi magában ezeket a különféle hallucinációkat, és a saját portáján söpör - azaz a saját dolgával fog foglalkozni, akkor az összeomlás magától eltűnik. Két úrnak nem lehet szolgálni! Nem lehet egy és ugyanazon időben villamossíneket söpörni és holmi spanyol rongyosok sorsát intézni! Ez senkinek sem fog sikerülni, doktor, a legkevésbé az olyan embereknek, akik a fejlődésben kétszáz évvel vannak elmaradva Európától, és mindmáig nem tudják rendesen begombolni a saját nadrágjukat!
Filipp Filippovics kezdett belemelegedni. Sasorrán kitágultak az orrlyukak. Miután erőt merített a bőséges vacsorából, úgy dörgött, mint egy próféta, és feje ezüstösen csillogott.
Szavai úgy hullottak az alvó kutyára, mint valami tompa föld alatti moraj. A kutya álmában hol a buta, sárga szemű baglyot látta, hol a piszkos fehér süveges szakács ronda pofáját, hol Filipp Filippovics hetyke bajuszát, amelyet éles villanyfény világított meg, hol szán álmos csikorgását hallotta, ami elhalt, és a gyomrában nedvekben úszva emésztődött a szétmarcangolt rostélyosdarab.
"Akár tömeggyűléseken is szónokolhatna pénzért - gondolta ködösen a kutya -, irtó élelmes alak. Bár ahogy elnézem, amúgy is annyi pénze van, mint a pelyva."
- Rendőr! - kiáltotta Filipp Filippovics. - Rendőr! "U-hu-hu-hu!" - a kutya agyában valamiféle buborékok pattantak szét... - Rendőr! Ez és csak ez a megoldás. És teljesen mindegy, hogy számtáblája van vagy vörös simléderes sapkája. Minden ember mellé rendőrt kell állítani, és meg kell bízni ezt a rendőrt, hogy mérsékelje állampolgáraink énekkitöréseit. Maga azt mondja - összeomlás. Én pedig azt mondom magának, doktor, hogy a házunkban, sőt semmiféle más házban semmi sem fordul jobbra mindaddig, amíg le nem csillapítják ezeket az éneklőket! És mihelyt abbahagyják a koncerteket, a helyzet magától megjavul.
- Ellenforradalmi dolgokat mond, Filipp Filippovics, ne adj' isten, valaki meghallja - jegyezte meg tréfálkozva a harapásos.
- Nincs ebben semmi veszélyes - tiltakozott hevesen Filipp Filippovics. - Semmi ellenforradalmi. Mellesleg ez is egy olyan szó, amit képtelen vagyok elviselni. Abszolúte nem lehet tudni, mi rejlik mögötte. Az ördög tudja. Úgyhogy azért mondom: ennek a bizonyos ellenforradalomnak nyoma sincs a szavaimban. Csak józan ész és élettapasztalat van bennük.
Filipp Filippovics kivette gallérjából a vakító, de összegyűrt szalvéta csücskét, és letette a még félig borral teli pohár mellé. A harapásos azon nyomban felállt, és megköszönte a vacsorát: "Merci."
- Egy pillanat, doktor! - állította meg Filipp Filippovics, és a nadrágzsebéből kivette a pénztárcáját. Hunyorogva fehér bankókat számolt le, és átnyújtotta a harapásosnak: - Ma, Ivan Arnoldovics, negyven rubel jár önnek. Tessék.
A sérült udvariasan megköszönte, és elpirulva a zakója zsebébe tette a pénzt.
- Ma este nincs rám szüksége, Filipp Filippovics? - érdeklődött.
- Nem, barátom, köszönöm. Ma nem csinálunk semmit. Először is, a nyúl megdöglött, másodszor - a Nagy Színházban az Aida megy. Rég nem hallottam. Imádom. Emlékszik a duettre... Tari-ra-rim.
- Hogy van erre ideje, Filipp Filippovics? - kérdezte tisztelettel az orvos.
- Aki nem siet sehova, az mindenre ráér - magyarázta oktató hangon a házigazda. - Persze, ha egyik ülésről a másikra szökdécselnék, egész nap dalolnék, mint a csalogány, ahelyett hogy a saját dolgommal törődnék, akkor semmire sem érnék rá. - Filipp Filippovics zsebében mennyei hangon ütni kezdett a zsebóra. - Nyolc múlt. A második felvonásra bemegyek. Én a munkamegosztás híve vagyok. A Nagy Színházban csak énekeljenek, én viszont operálni fogok. Így a jó. És sehol semmi összeomlás. Maga, Ivan Arnoldovics, azért jól figyeljen: mihelyt akad egy megfelelő haláleset, az asztalról egyenest a tápfolyadékba és hozzám!
- Ne aggódjon, Filipp Filippovics, a kórboncnokok megígérték nekem.
- Kitűnő, mi pedig egyelőre megfigyeljük ezt az utcai neuraszténiást. Hadd gyógyuljon be az oldala.
"Aggódik miattam - gondolta a kutya -, nagyon jó ember. Tudom már, ki ez. Ő a kutyamesék varázslója, mágusa és jövendőmondója... Mert ugye az nem lehet, hogy mindezt csak álmodom. És ha mégis álom? - (Álmában összerezzent.) - Felébredek... és minden eltűnik. A selyem lámpaernyő, a meleg, a jóllakottság. Megint kezdődik a kapualj, az észvesztő hideg, a jeges aszfalt, az éhség, a gonosz emberek... Étkezde, hó... Uramisten, de nehéz lesz nekem!..."
De semmi efféle nem történt. Épp hogy a kapualj olvadt el, mint egy rossz álom, és nem jött vissza többé.
Az összeomlás szemmel láthatólag mégsem volt olyan szörnyű: az ablak alatti szürke harmonikák napjában kétszer átforrósodtak, és meleg hullámok áradtak szét az egész lakásban.
A napnál világosabb, hogy a kutya kihúzta a legfőbb kutyalutrit. Szeme naponta legalább kétszer hálás könnyekkel telt meg, és e könnyek a precsisztyenkai bölcsnek szóltak. Ezenkívül a szalonban és a fogadószobában a szekrények közt álló összes tükör egy szerencsés, szép kutyát mutatott.
"Szép vagyok. Meglehet, hogy egy ismeretlen kutyaherceg vagyok inkognitóban - gondolta a kutya, miközben azt a kávészínű, elégedett képű, bozontos ebet nézegette, aki a tükör mélyén sétálgatott... - Nagyon is meglehet, hogy a nagymamám félrelépett egy újfundlandival. Ahogy elnézem, a pofámon mintha lenne egy fehér folt. Honnan lehet, ez a kérdés. Filipp Filippovics jó ízlésű ember, csak nem fogja hazavinni az útjába kerülő első kóbor kuvaszt."
A kutya egy hét alatt pontosan annyit evett meg, mint az utcán töltött legutóbbi másfél éhínséges hónapban. Persze csak súlyra. A koszt minőségére Filipp Filippovicsnál felesleges szót vesztegetni. Még ha el is hanyagoljuk azt a körülményt, hogy Darja Petrovna mindennap tizennyolc kopekért egy rakás húsmaradékot vásárolt a Szmolenszki piacon, akkor elég csak megemlíteni a hétórai estebédeket, amelyeken - a csinos Zina tiltakozása ellenére - a kutya is jelen volt. Ezen estebédek során Filipp Filippovics végleg elnyerte az istenség címet. A kutya hátsó lábára állt, és Filipp Filippovics zakóját rágcsálta; a kutya kitanulta Filipp Filippovics csengetését, a két zengő, de szaggatott gazdis csengetést, és ugatva szaladt, hogy fogadja őt az előszobában. A gazdi belépett, sötétbarna rókabundáján millió hópehely csillogott, mandarin, szivar, kölni, citrom, benzin, parfüm és posztó illatát árasztotta, a hangja pedig, mintha szócsőből jönne, betöltötte az egész lakást.
- Miért tépted szét a baglyot, te disznó? Bántott téged? Azt kérdezem, bántott? Miért törted össze Mecsnyikov professzort?
- Filipp Filippovics, legalább egyszer jól el kéne verni egy bottal - mondta felháborodottan Zina -, különben teljesen elkanászodik. Nézze csak meg, mit csinált a kalucsnijával.
- Senkit sem szabad verni - jelentette ki izgatottan Filipp Filippovics -, ezt jegyezd meg egyszer és mindenkorra. Emberre és állatra egyaránt csak meggyőzéssel lehet hatni. Adtatok neki húst ma?
- Istenkém, hiszen fölzabálta az egész házat. Minek kérdezi, Filipp Filippovics? Csodálom, hogy nem pukkad szét.
- Váljék egészségére... Mit ártott neked az a bagoly, te huligán?
- Ú-ú! - nyüszített a kutya hízelkedve, és lábait kicsavarva a hasán csúszott.
Azután a grabancánál fogva nagy zajjal bevonszolták a fogadószobán keresztül a dolgozóba. A kutya vonított, vicsorított, beleakaszkodott a szőnyegbe, a hátsó felén csúszott, mint a cirkuszban. A dolgozószoba közepén lévő szőnyegen ott feküdt az üvegszemű bagoly, felnyitott hasából naftalinszagú piros rongyok lógtak ki. Az asztalon egy ripityára tört arckép hevert.
- Szándékosan hagytam itt, hogy gyönyörködhessen benne - jelentette lehangoltan Zina -, még az asztalra is felugrott a gazember! Én meg elkaptam a farkát! Még magamhoz sem tudtam térni, már szétszedte a baglyot. Üsse bele az orrát, Filipp Filippovics, hogy megtudja, mi az: tárgyakat rongálni.
És elkezdődött az üvöltés. A kutya hiába lapult a szőnyeghez; odavonszolták, hogy beleüssék az orrát a bagolyba. Eközben könnyekre fakadt, és ezt gondolta: "Verjetek meg, csak ne kergessetek el a lakásból."
- A baglyot még ma elküldeni az állatkitömőhöz. Azonkívül itt van nyolc rubel, és tizenhat kopek villamosra, eridj el Murhoz, és vegyél egy jó nyakörvet lánccal.
Másnap felkapcsolták a kutyára a széles, csillogó nyakörvet. Az első pillanatban, amikor a tükörbe nézett, nagyon elszomorodott, behúzta a farkát, elvonult a fürdőszobába, és azon törte a fejét, hogy szakíthatná le a láda vagy a szekrény segítségével. De hamarosan megértette, hogy egyszerűen ostoba. Zina levitte sétálni a láncon az Obuhov utcába. A kutya úgy ment, mint egy letartóztatott, égett a szégyentől, de mire végighaladtak a Precsisztyenkán, Krisztus templomáig, pontosan megértette, mit jelent az életben a póráz. A szembejövő kutyák szeméből vad irigységet lehetett kiolvasni, a Mjortvij utcánál pedig egy magas, levágott farkú kuvasz "úri disznónak" és "talpnyalónak" ugatta. Amikor átmentek a villamossínen, a rendőr elégedetten és tisztelettel nézett a pórázra, és amikor hazaértek, akkor történt a legvalószínűtlenebb dolog: Fjodor, a portás saját kezűleg nyitotta ki a főbejáratot, beengedte Gömböcöt, és eközben megjegyezte Zinának:
- No nézd csak, micsoda bozontosat szerzett be Filipp Filippovics. És milyen jó húsban van.
- Még szép, mikor hat helyett zabál - világosította föl a hidegtől kipirult és szép Zina.
"A póráz olyan, mint az aktatáska" - szellemeskedett magában a kutya, és a farát riszálva úgy ment fel az emeletre, mint egy uraság.
Miután felismerte a póráz előnyeit, a kutya lefolytatta első vizitjét abban a legfőbb paradicsomi részlegben, ahová eddig szigorúan tilos volt bemennie - nevezetesen Darja Petrovnának, a szakácsnőnek a birodalmában. Az egész lakás nem ért annyit, mint kétarasznyi Darja birodalmából. A fekete, fölül kicsempézett tűzhelyben egész nap ropogott és tombolt a tűz. A sütő recsegett. A bíborszínű oszlopok között örök tüzes kínban, csillapíthatatlan szenvedéllyel égett Darja Petrovna arca. Fénylett és izzadt. Fülére fésült divatos frizurájában és világos kontyában huszonkét hamis briliáns tündökölt. A fal mentén körben aranyfazekak lógtak a szögeken. Az egész konyha illatozva dübörgött, a sok letakart edény fütyült és fortyogott...
- Kifelé! - visított Darja Petrovna -, kifelé, te kóbor zsebtolvaj! Csak te hiányoztál innen! Majd adok én neked a piszkavassal!
"Miért? Mit gorombáskodsz? - hunyorgott a kutya hízelegve. - Már hogy lennék zsebtolvaj? Nem látja a pórázt?" - és pofáját az ajtónyílásba dugva kioldalgott az ajtón.
A Gömböc kutyának volt valamiféle titkos módszere az emberek meghódítására. Két nap múlva már a szeneskosár mellett feküdt, onnan nézte, hogyan dolgozik Darja Petrovna. Egy vékony, éles késsel levágta a védtelen császármadarak fejét és lábát, aztán, mint egy dühödt hóhér, lehúzta a csontról a puha húst, tyúkok belét szaggatta ki, és valamit megforgatott a húsdarálóban. Ezalatt Gömböc a madárfejeket marcangolta. Egy tejjel teli tálból Darja Petrovna ázott zsemledarabokat vett ki, összekeverte egy deszkán a darált hússal, leöntötte tejszínnel, megsózta és apró pogácsákat formázott. A tűzhely úgy zúgott, mintha tűzvész volna, a serpenyő morgott, buborékokat vetett és ugrált. A tűzhely ajtaja nagy robajjal kicsapódott, és felfedte azt a szörnyű poklot, ahol a láng tombolt és vöröslött.
Estefelé kialudt a kőtorok, a konyha ablakában a kis fehér függöny felett ott ragyogott a sűrű és tekintélyes precsisztyenkai éjszaka magányos csillaga. A konyha padlója nedves volt, a fazekak titokzatosan és tompán fénylettek, az asztalon tűzoltósisak hevert. Gömböc a meleg tűzhelyen feküdt, mint oroszlán a kapuban, és a kíváncsiságtól egyik fülét feltartva figyelte, hogy egy fekete bajszos, széles bőrövet viselő, felhevült ember Darja Petrovnát ölelgeti a félig behajtott ajtó mögött, Zina és Darja Petrovna szobájában. Darja Petrovna arca kíntól és szenvedélytől égett, kivéve holtfehérre púderezett orrát. A fénycsík a fekete bajszos fényképére esett, amelyről húsvéti rózsakoszorú csüngött alá.
- De rám ragadtál - dörmögte a félhomályban Darja Petrovna. - Hagyj békén! Zina mindjárt itt lesz. Mi az, csak nem fiatalítottak meg téged is?
- Nincs nekünk arra szükségünk - mondta rekedten a fekete bajszos, és alig bírt magával. - Hogy maga milyen tüzes!
Esténként a precsisztyenkai csillag eltűnt a nehéz függönyök mögött, és ha a Nagy Színházban nem adták az Aidá-t, és nem ülésezett az Összoroszországi Sebésztársaság, akkor az istenség a dolgozószobájában lévő mély karosszékben helyezkedett el. A mennyezeten nem égtek a lámpák. Csak egy zöld asztali lámpa világított. Gömböc a szőnyegen feküdt az árnyékban, és szünet nélkül szörnyű dolgokat látott. Undorítóan csípős és zavaros ragacsban emberi agyvelők úszkáltak üvegedényekben. Az istenség könyékig feltűrte ingujját, vörösessárga gumikesztyűt húzott, és csúszós, tömpe ujjai a tekervények között matattak. Az istenség időnként egy kicsi, fényes késsel fegyverkezett fel, és csendben vagdosta a rugalmas, sárga agyvelőket.
- "A Nílus szent partjaihoz" - dúdolta halkan az istenség, beharapta ajkát, és a Nagy Színház arany belsejét idézte fel magában. Ebben az órában melegedtek fel legjobban a fűtőtestek. A meleg fölszállt a mennyezetig, onnét pedig szétterjedt az egész szobában, a kutya szőrében mozogni kezdett az utolsó bolha, amelyet Filipp Filippovics még nem kefélt ki saját kezűleg, de percei már meg voltak számlálva. A szőnyegek letompították a lakás hangjait. Azután messze megcsörrent a bejárati ajtó.
"Zinka moziba ment - gondolta a kutya -, és amint hazajön, minden bizonnyal vacsorázni fogunk. Azt hiszem, ma borjúszelet lesz."
*
Azon a szörnyű napon Gömböcbe már reggel belehasított holmi előérzet. Emiatt hirtelen felnyüszített, és a reggelijét - egy fél csésze zabkását és a maradék báránycsontot - teljesen étvágytalanul ette meg. Unatkozva átsétált a fogadószobába, és egy kicsit rávonított a saját tükörképére. De azt követően, hogy Zina levitte sétálni a bulvárra, szokványosan telt a nap. Rendelés nem volt, mégpedig azért, mert - mint ismeretes - keddenként nincs rendelés. Az istenség a dolgozószobában ült, és az asztalán színes képekkel illusztrált súlyos könyveket teregetett szét. A vacsorát várták. A kutyát kissé felélénkítette az a gondolat, hogy a második fogás pulyka lesz, amint ezt pontosan megtudta a konyhában. Amikor végigment az előszobán, meghallotta, hogy Filipp Filippovics dolgozószobájában kellemetlen hangon váratlanul megszólal a telefon. Filipp Filippovics felvette a kagylót, belehallgatott, és hirtelen izgalomba jött:
- Nagyszerű - hallatszott a hangja -, azonnal hozza, azonnal!
Sürgölődni kezdett, csöngetett, és a belépő Zinának elrendelte, hogy sürgősen tálaljon.
- Vacsora! Vacsora! Vacsora!
Az ebédlőben rögvest tányércsörgés kezdődött, Zina futkosott, a konyhából Darja Petrovna zsémbelődése hallatszott, hogy nincs még kész a pulyka. A kutya megint nyugtalanságot érzett.
"Nem szeretem a felfordulást a lakásban" - töprengett... És még végig sem gondolta, amikor a felfordulás még kellemetlenebb jelleget öltött. Ez főleg az egykor megharapott Bormental doktor megjelenésének volt köszönhető, aki egy bűzlő bőröndöt hozott magával, és anélkül, hogy levetkőzött volna, berontott vele a folyosón át a vizsgálóba. Filipp Filippovics otthagyta a kávéját, ami korábban sohasem fordult elő, és kirohant, hogy fogadja Bormental doktort, ami szintén nem volt szokása.
- Mikor halt meg?! - kiabálta.
- Három órája - vágta rá Bormental doktor, és le sem vette havas sapkáját, úgy nyitotta ki a bőröndöt.
"Ki halt meg? - gondolta komoran és elégedetlenül a kutya, és a lábuk közé fúrta magát -, ki nem állhatom, amikor kapkodnak."
- Ne lábatlankodj itt! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - kiáltotta Filipp Filippovics minden irányba, és az összes csengőt megnyomta, legalábbis a kutyának úgy tűnt. Berohant Zina. - Zina! Darja Petrovna menjen a telefonhoz üzenetet jegyezni, senkit nem fogadunk! Rád szükség van. Bormental doktor, könyörgöm, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban!
"Nem tetszik nekem ez, nem tetszik" - a kutya sértődötten elkomorodott, és kószálni kezdett a lakásban, a kavarodás pedig a vizsgálóban összpontosult. Zina váratlanul halotti lepelre emlékeztető köpenyben jelent meg, és a vizsgálóból a konyhába futkosott vagy vissza.
"Talán kimegyek, eszem valamit. A fene se törődik velük" - határozott a kutya, de hirtelen meglepetés érte.
- Gömböc nem ehet semmit - dörgött az utasítás a vizsgálóból.
- Ki tudja azt megakadályozni...
- Bezárni!
Gömböcöt becsalták a fürdőszobába, és rázárták az ajtót.
"Szemtelenség - gondolta Gömböc a fürdőszoba félhomályában üldögélve -, micsoda ostobaság..."
Körülbelül negyedórát töltött a fürdőszobában különös lelkiállapotban - hol dühös volt, hol nagyon lehangolt. Minden olyan unalmasnak és