Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Martin C. Ashton: EXCALIBUR

2010.07.27

Martin C. Ashton: EXCALIBUR Kislányomnak Tisztelet és köszönet Geoffrey of Monmouth-nak (a Historia Regum Brittaniaeért), Sir Thomas Malorynak (a Le Morte D'Arthurért), Ronan Coghlannak (az Arthur-enciklopédiáért), Graham Phillipsnek és Martin Keatmannek (az Igaz történetért), John Boormannak (a filmért), és nagyapámnak (a feledhetetlen mesékért). Tíz gyűrű létezik, meg kilenc lánc atyáink vezéreinek nyakán, nyolc a nemesi erény, hét a bűn, melyek a lelket kergetik föld alá, hat a földnek, égnek száma, meg a látható világoké, öt a hajóké, melyek elhagyván Atlantiszt eltévedtek és megfagytak rég. Nyugatnak földjén négy király menekült meg, hármójuk birodalma még mindig áll, ketten jöttek szeretettel és félelemmel Llyonesse várának falai alá, de csupán egy föld létezik, egy Isten, aki áld, és egyetlen gyermek, kinek születését a druidák csillagai megjósolták... ELŐHANG A Sötét Korban, mikor még éltek a mondák szörnyei, mikor az eget, a tengereket és a föld mélyét gigantikus, azóta a rémálmok feneketlen kútjába veszett lények népesítették be, az Országnak nem volt királya. A Sötét Korban a Szigeten hódítók légiói, kiskirályok és hercegek uralkodtak, a sűrű erdőkben gyilkos haramiák, az utakon rablólovagok garázdálkodtak, és már-már úgy tűnt, hogy az Országot - mint előtte és utána még oly sok más nemzet hazáját - végképp megkaparintja az Anarchia, és édestestvére, a Káosz. Ám ekkor, szinte az utolsó pillanatban megszületett egy gyermek. Egy fiú, kinek vérében ott izzott őseinek minden vadsága, ereje és bölcsessége, kinek a sors hatalmat szánt - és kinek meg kellett bűnhődnie atyái minden vétkéért. Egy gyermek, aki a Rend szolgájának, a feledés homályába veszett Atlantisz szülöttjének, a téren és időn át utazó örökéletű mágusnak segítségével király lett. Király lett, és elűzte a földjére törő hódítókat, leverte az ellene és törvényei ellen lázadókat, elfogadta az Egyistent. Az elillant évszázadok örökül hagytak ránk egy legendát. Merlinről, a varázslóról, Arthurról a "hajdani és majdani királyról", és egy mágikus erejű, csodakardról, az EXCALIBURról... Alább következik történetük. ELSŐ RÉSZ A SÁRKÁNY LEHELETE Köd. Köd és hideg. Köd, hideg és sötétség. A harcos teste eggyé vált páncéljával, a nehéz vértezet pedig úgy simult a tisztás szélén álló vén tölgyfa törzséhez, mintha az istenek kovácsának pörölye egyetlen hatalmas ütéssel a dermesztő levegőben is langy meleget sugárzó kéreghez forrasztotta volna. A fém a fánál, a csontba hasító hidegtől és félelemtől remegő emberi test pedig a fémben keresett menedéket. A harcos megmozdította fejét, kikémlelt a tölgyfa mögül. Ujjai még görcsösebben fonódtak pallosa markolatára. A tisztáson túl mozdulatlan némaságba burkolózott az erdő sűrűje. A harcos megkönnyebbülten fellélegzett, és jobbra, egy másik fa mögött lapuló társa felé sandított. Vezérük, Cornwall hercege, Gorlois nagyúr kettőjüket küldte előre, figyeljék a gaz hódító, Uther csapatainak mozgását, jelezzék érkeztüket. Tudta, most egyedül rajta, és őrtársán múlik, sikerül-e Uthernek végrehajtania már számtalanszor bevált hadicselét; sikerül-e a ködöt és az ezüstfényű holdat elhomályosító felhők fedezékét kihasználva észrevétlenül Gorlois seregének közelébe lopakodnia, hogy aztán viharként elsöpörje a Dore kastélyának és Cornwall vidékének védelmére összegyűlt vazallusokot és hű katonáikat. A harcos azzal is tisztában volt, ha Uther emberei mégis kijátsszák figyelmüket, elsőként a két őrszem veszti majd életét; legelőször ők ketten esnek áldozatul a Gorloisra rontó páncélos förgetegnek... A harcos megrázta sisakos fejét, és még jobban kimeresztette a szemeit. Az erdő még mindig ugyanolyan nyugodt volt, akár az imént. Gorlois csapatai a tisztástól egy jó nyíllövésnyire, egy csalitosban táboroztak, melynek másik oldalát egy bővizű patak óvta sáncfalként az ellenségtől. A napfelkeltét várták, és Uther támadását. A harcos eltűnődött. Egyetlen vezér sem merné sötétben csatába vezényelni seregét, de Utherről mindenki jól tudta: eddigi harci sikereit éppen kiszámíthatatlanságának köszönheti. Akivel viszályba keveredett - és mivel valamennyi hercegség területe fölött ő akart lenni az úr, ez gyakran megesett -, az sohasem tudhatta, mikor, milyen körülmények között, a hadviselés mely íratlan szabályát semmibe véve szakad a nyakába a hódító horda... Hirtelen velőtrázó sikoly harsant, majd az erdő félelmet árasztó sötétjének csendjét szétzúzta a Gorlois szendergő seregére zúduló, nehéz páncélba öltözött, fújtató harci méneken vágtató, élesre fent kardot, súlyos buzogányt markoló, sebzőkopját szegező Uther-hívek rohamának robaja. A harcos ösztönösen felemelte pallosát, és a sátáni förgeteg felé fordult, mely a patak felől előszáguldva már neki is látott a véres aratásnak. Gorlois emberei felugrottak hevertükből, de már csak némelyiküknek jutott ideje rá, hogy a lova hátára pattanjon, és felvegye a küzdelmet Uther győzedelmesen üvöltöző vitézeivel. Az égen nyújtózkodó sötét éji felhők - mintha ők is összeszövetkeztek volna Utherrel - úgy kúsztak el az ezüstösen ragyogó hold elől, mintha egy félelmetes erejű szélroham taszigálná el őket a fény útjából. A harcos előre lépett, és a sisakjába vágott résen át kimeresztett szemekkel próbálta kivenni a csata forgatagának részleteit. Látta a lesújtó pengék éles, cikázó villanásait, látta a prüszkölő lovak fejét körüllengő, és Uther katonáinak sisakján át kiáramló lehelet-felhőket, látta a harci bárdok és buzogányok ütése nyomán fekete esőként a magasba fröccsenő vér cseppjeit, fülébe mart a haldoklók, a sebesülten a földön fetrengők hörgése, mikor... Egyszeriben iszonyatos fájdalom hasított a testébe. A harcos hanyatt zuhant, tehetetlenül megemelte pallosát, de már nem érhette el a lova hátán eldübörgő gyilkosát. Háta, páncélja egy fának koppant, és úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Lehajtotta fejét, és hitetlenkedve a gyomrából kimeredő páncéltörő kopja nyelére meredt. Dühösen megmarkolta, és megpróbálta kirántani, de a vastag farúd mintha gyökeret eresztett volna a mellvérten ütött lyukba, képtelen volt még megmozdítani is. Hátrahajtotta fejét, és miközben egyre közelebbről hallotta a halál angyalainak szárnycsattogását, maga elé bámult. Uther, gondolta, az sátánfajzat! Elképzelni sem tudta, hogyan törhetett rájuk ilyen észrevétlenül az ellenség. Talán a szellemek segítették őket, vagy... A harcos hirtelen megpillantotta a fák közül előlépő, magas alakot, és már mindent értett. Ó, hát persze! Már megint ez a gonosz varázsló, ez a túlvilági Uther-bérenc segítette urát mágikus erejével...! Utolsó gondolata a mágus fejére olvasott rettenetes átok volt. Az alak testét hosszú, fekete csuha, fejét csuklya fedte. Úgy lépett a küzdők forgatagába, mintha sebezhetetlennek tartaná magát, mintha eszébe sem jutna, hogy egy kard az ő torkát is átmetszheti, hogy egy buzogány az ő fejét is bezúzhatja. Felemelte hosszú, kampós végű botját, és felkiáltott. - Uther! Az egyik páncélos, csőrős karvalyfejre emlékeztető sisakot viselő lovas gyors mozdulattal lekaszabolta a körülötte álló két embert, és a kámzsás felé fordult. - Merlin! - Uther! - kiáltott újra a kámzsás, és botjával a harcos felé intett. - Merlin! Uther a mágus elé ugratott. - Merlin! - üvöltötte diadalmasan, és égnek emelte vértől vöröslő pallosát. - Én vagyok a leghatalmasabb! Én vagyok a kiválasztott, én leszek a király! - Lassan körbefordította lovát, két csapással levágta Gorlois rárontó katonáit, és ismét Merlinre nézett. - Győzni fogok! De hol a kard? Hol a kard, amit ígértél? - A kard? - kérdezett vissza Merlin. - A kard is a tiéd lesz, de nem azért, hogy gyilkolj és rombolj, hanem hogy rendet tégy és békét teremts vele. Hagyd életben Gorloist, ne vágd le megmaradt embereit, és megkapod a kardot. Uther dühösen felmordult. - Hagyjam futni ezt a kutyát? Soha! - Uther... - mondta Merlin szelíden és lassan, mintha csak egy butácska gyermekhez szólna. - Az Országnak békére van szüksége. Békére és egy erős kézre, mely képes az idegenek ellen fordítani a hercegek egymásra acsarkodó seregeit. Gorlois már tapasztalhatta, hogy hatalmasabb vagy nála. Hagyd meg az életét, és hidd el, ő lesz legodaadóbb híved! - Nem! - Uther a levegőbe csapott pallosával, és már-már megfordította lovát, hogy újra belevesse magát a küzdelembe, hogy megkeresse Gorloist, de Merlin szava megállította. - Csak akkor lehetsz király, ha békét teremtesz. Fejezd be a csatát! A te szavad már így is... - Szavak! - csattant fel türelmét vesztve Uther. - A szerelmesek, az édelgők fegyverei! Nekem kell az a kard, Merlin, hogy még hatalmasabb lehessek! Add nekem, és béke nélkül is én leszek az úr az Országban! Merlin megrázta a fejét. - Nem értettél meg, Uther. Kard nélkül nincs királyság - béke nélkül nincs kard. Uther megrántotta lova kantárját, és úgy ugratott Merlin felé, mintha le akarná tiportatni a mágust, de az utolsó pillanatban meggondolta magát: hisz' az előtte álló alakról széltiben rebesgették, hogy démon volt az apja, s hogy bűverejét is neki köszönheti. - Jól van - mordult kényszeredetten. - Szavadat adod, Uther? - tudakolta Merlin. - Hercegi becsületedre fogadod, hogy ez egyszer megteszed, amire kérlek? - Igen - horkantotta Uther, nem látván más megoldást. - Fogadom! - Bölcsen döntöttél, Pendragon! - Merlin gúnyosan elmosolyodott. - Reggel légy a patak partján - Gorlois már várni fog rád... Az éjszakai ütközet halálra sebzett áldozatai még alig lehelték lelküket a csillagok ösvényeit testetlenül-anyagtalanul járó atyáik közé; mikor Uther győztes csapata, visszahúzódva az ősöreg erdő mélyére, lepihent; mikor Gorlois serege sebeit nyalogató vadállatként a vereség keserű-fájdalmas álmába ringatta magát; mikor még le sem nyugodott a hold, de a kelő nap első aranyvillámai már bekúsztak a sötétség fekete fellegei közé, Merlin már a tó partján állt, és karjait a szent Fénytől egyre ragyogóbbá váló ég felé emelve fohászkodott. Szavait Gwagged Annwnhoz, a Tó Úrnőjéhez, a Mindenség Erői földi helytartóinak egyikéhez intézte, és remélte, hogy hamarosan meghallgatást nyer. A gyönyörűséges tó - melyet a túlvilági erőkről mit sem tudó, gyarló emberek a Berth-tó névvel csúfítottak el - az éji csata színterétől háromnapi járóföldre esett, ám Merlinnek egy percébe sem telt, hogy Uther táborából a partra, a kidőlt, vénséges fűz mellé ért. A fűzfa mellé, melynek vesszeiből megfonta azt a mágikus koszorút, melyet ajándékba szánt a Tó Úrnőjének. Elmormolta fohásza utolsó szavát és a tóba hajította a koszorút, letérdelt. Két markába vizet mert, és megnedvesítette szemeit. Felállt, türelmesen megvárta, míg lehunyt szemhéjairól a nap mindinkább erőre kapó sugarai lelopják a nedvességet, majd a víztükörre nézett. A koszorú már a tó közepe táján lebegett. Merlin előrenyújtotta két karját, és mély torokhangon ejtette ki a rámaradt bűvige szavait. A jóságos Gwagged Annwn meghallgatta kérését. A tó sima felszíne a fűzfavesszőkből font koszorú közepén hirtelen szétnyílt, és a mélyből lassan a levegőbe emelkedett valami. Merlin az előbukkanó kardra, és a markolatát szorító, ezüstösen csillogó, lenyűgözően kecses kézre bámult. A kéz ujjai szétnyíltak, ám a kard ahelyett, hogy lesüllyedt volna, sebesen sikló hattyúként szelve a vizet a part, a kidőlt fűzfa, Merlin felé indult. A mágus előrehajolt, és mikor a nehéz fegyver tollpiheként lebegve megállt előtte, kiemelte a tóból, majd a kézre pillantott. Az ezüstkéz bíztatóan intett feléje, és magával rántva a koszorút, eltűnt a mélyben. A víztükör úgy zárult össze, akár egy mágikus erővel beforrasztott seb, és nyoma sem látszott felszínén, hogy alig egy szívdobbanásnyi idővel előbb még kapuként kinyílva átjáróként szolgált egy másik világba. Merlin felemelte a kardot, gyönyörködve végigsimított csodás mintázatú markolatán, hosszú pengéjén, és elragadtatva felkiáltott: - Az Excalibur! A Hatalom Kardja! Lesz királya az Országnak! Még egy utolsó pillantást vetett a tóra, majd csuhája alá rejtette a kardot, és elindult vissza, Uther táborába. Uther a széles, bővizű patak túlsó oldalán álló seregre, és gyűlölt ellenfelére, Gorloisra meredt, majd a saját háta mögött sorakozó páncélos lovagok felé sandított, végül a lova mellett álló mágusra nézett. Fogalma sem volt róla, a varázsló miért erőltette ennyire a békekötést, de mivel megkapta a kardot, mely után oly rég sóvárgott, nem akarta megszegni adott szavát. - Merlin... - suttogta. - Nálam az Excalibur. Most végezhetek Gorloisszal, meg valamennyi csahosával, és... - Mutasd fel a kardot! - sziszegett Merlin. - Rajta, emeld fel! - tette hozzá, mikor Uther értetlenül bámult rá. - Emeld fel és lásd, hogy a Hatalom Kardjával csata nélkül is megszerezheted mindazt, amire vágysz! Uther bólintott, és a magasba lendítette a kardot szorongató jobb kezét. - Íme a Hatalom Kardja, az Excalibur! - kiáltotta. - Az Excalibur! A varázskard! - hördültek fel egy emberként Gorlois katonái. Merlin előrelépett, s botjára támaszkodva, hűvösen pillantott rájuk. - Igen - mondta. - Íme a kard, melynek tulajdonosa erősebb és hatalmasabb mindenkinél. Mikor kovácsolták, a világ még ifjú volt; az állatok, a madarak, a virágok és a fák egyek voltak az emberrel. Akkoriban minden az Élet ígéretét hordozta magában, és a Halál nem volt egyéb rossz álomnál... - Utherre nézett. - Beszélj hozzájuk! - sürgette. - Mondd el nekik, mit akarsz! - Vagyis azt, amit te akarsz... - dünnyögte Uther. - Igen, azt, amit mi akarunk. Uther komoran a varázslóra nézett, majd megköszörülte a torkát, és felordított: - Legyen béke! Merlinre, majd Gorloisra meresztette a szemét, úgy folytatta: - Egy ország, egy király! Ez az én békém, Cornwall hercege! Gorlois az ajkába harapott, és az Excaliburra, meg Merlinre nézett. - Lord Uther - szólalt meg hosszú, tűnődő hallgatás után -, ha én engedek, engedsz-e te is? - Én engedjek?! - fortyant fel Uther, és segélykérőn Merlinre pillantott. - Ő már engedett, csak nem mondta ki - suttogta Merlin. - Most rajtad a sor. Rajta, mondd meg neki! - intett fejével bíztatóan Gorlois felé. Uther összehúzott szemmel, fürkészően nézett mágusára, és mint már oly sokszor, most is az eszébe jutott: vajon kinek az oldalán áll valójában ez az ördögfattya? Aztán nagyot sóhajtott, és zengzetes hangon így kiáltott: - Ha birtokot akarsz, Gorlois, királyodtól megkapod! A föld innét a tengerig a tiéd legyen - ez az akaratom! Gorlois arcán megkönnyebbült mosoly suhant át, és végre elszakította rettegő tekintetét az Excaliburról. - Legyen! - Jól van, nagyon jól - mormolta Merlin mosolyogva. - Uther... Királyom! - kiáltotta Gorlois, és hangjából vidámság csendült ki. - Jöjj, légy vendégem! Lakomára hívlak téged és lovagjaidat. Ünnepeljük meg a békét és az új királyt Dore várában! Uther belátta, Merlinnek ismét igaza volt. Harc nélkül aratott minden eddiginél fényesebb győzelmet; sikerült hívévé tennie egyik legádázabb ellenfelét. Úgy érezte, ezért a tanácsért a varázsló is megérdemel egy-két köszönő szót. - Igazad volt, Mer... - kezdte, de ahogy maga mellé pillantott, döbbenten fedezte fel: a mágus odébbállt. Az új uralkodó körbenézett, de hiába. Merlint mintha a föld nyelte volna el. Vajon mit forgat már megint a fejében?, latolgatta Uther, de mikor az Excaliburra tévedt pillantása, megkönnyebbült. Eh, hát nem mindegy? Király vagyok! A két sereg harcosai vidáman rikoltozva megindultak Dore vára felé. Dore várának nagytermében hajnal óta folyt a lakoma. A csatában kimerült lovagok, az alacsonyabb rangú nemesek, de még a közemberek is úgy belemerültek élvezeteibe, hogy észre sem vették, odakint lenyugodott a nap, és újra besötétedett. Nem is tűnhetett fel nekik az éjszaka beállta, hiszen a vastag kőfalakba vágott keskeny ablaknyíláson át még a verőfényes nyári nap sugarai is alig-alig tudtak behatolni a termekbe és a szűk folyosókra, nemhogy a késő őszre erejét vesztett bágyadt fénynyalábok. Arra sem figyelhettek fel, hogy az éj sötétje magával rángatta dermesztő leheletű szajháját, a hideget, mert a nagyterem négy sarkában épített, kormos kövekkel körberakott tűzhelyeken hatalmas, parázsló fahasábok ontották a meleget, és azért sem, mert - mivel a harcosok még kábulatukban sem tudtak megfeledkezni róla, hogy alig egy napja még a mellettük falatozó és vedelő ivócimborák vérét akarták - egyetlen lovag sem könnyített harci öltözékén, egy sem vált meg fegyverzetétől. A nagyteremben álló hosszú, gyalulatlan gerendákból ácsolt, kecskelábú asztal mellett csak Uther és Gorlois főemberei kaphattak helyet, de a várudvarról időnként behallatszó ordítozás elárulta: a lovagok vazallusai is éppen olyan vígan sütik az ökröket, amilyen vidáman uraik falatoznak a díszes ezüsttálakon eléjük rakott, sáfránytól sárgálló, fűszerektől illatozó húsból. Az asztallal szemközt, a három lépcsőfokkal feljebb lévő emelvényen néhány zenész nyekergette hangszerét, mögöttük pedig, az egyik sarok sötétjébe húzódva, Gorlois lovagjainak hölgyei, és a vár úrnője iszogatta szemérmes mértékletességgel a mézédes vörösbort, eszegette asszonyos finomsággal a fácán körítéséül felszolgált, aranybarnára sült aprómadarakat. A falakon lobogó fáklyák kísértetiessé torzították a vigadozó lovagok vigyorát, vékony szellemalakokká változtatták a serlegeket töltögető, újabb és újabb teli tálakat előhordó apródokat, förtelmes fenevadakká varázsolták az odavetett falatokért marakodó ebeket. A fény, a zsibbasztó meleg, a bor zsongító hatása megtette a magáét: a lovagok nyelve egyre inkább akadozott, ahogy egymáson túltéve emlegették hősi tetteiket; kacajuk horkantó röfögéssé változott, ahogy az egymás mellett ülő vezérek, az új király és a herceg felé néztek. Gorlois előhúzta övéből hosszú tőrét, és felkiáltott: - Legyen mindig béke közöttünk! - Bal csuklójához szorította a pengét, és mélyen a húsába metszett. A sebből kibuggyanó sötétvörös, a fáklyák világánál egészen feketének látszó vér végigfolyt Gorlois karján, rá az asztallapra. - Pecsételjük meg ezt vérünkkel is, Uther király! Uther kirántotta saját tőrét, és ő is belevágott a kezébe, majd vértől csillogó csuklóját Gorlois sebére szorította. - Gorlois, hű lovagom! - Uther, királyom! Fogadd el tőlem ezt a tőrt, mellyel önkezemmel ontottam véremet, hogy bebizonyítsam, elfogadlak uramul! Uther - balját még mindig Gorlois csuklójára szorítva - maga elé húzta a felkínált tőrt, és Cornwall hercege elé csúsztatta a sajátját. Gorlois röhögve felpattant, és a hosszú asztalon átugorva a lovagok elé állt. - Még nagyobb ajándékot is kapsz tőlem, Uther! - kiáltotta. - Az asszonyom táncolni fog neked! - A terem túlsó vége felé fordult, és kinyújtotta a kezét. - Igraine! Gyere! Táncolj királyunknak! A hölgyek asztala mellől felemelkedett egy álomszép nő. Testét színes gyöngyökkel, hímzésekkel és drágakövekkel díszített bíborszínű palást fedte, hosszú szőkésvörös haját míves, a keleti császárok idejéből való aranypánt szorította hátra. Gyönyörű volt a ruhája, csodálatos a haja, meseszép az arca, de mikor előrelépett, és a zenészek mellé érve lassan leeresztette magáról palástját, a borát szürcsölgető Uther úgy érezte, ez az asszony nem lehet e mocskos világról származó lény. Igraine csupán egy fekete, hosszú nyakát, hófehér vállait és karjait szabadon hagyó, kebleit is alig takaró, lábait a lobogó tüzek és fáklyák fényében sejtelmes árnyakká varázsoló ruhát viselt. - Ugye nem láttál még hozzá fogható szépséget, király? - kérkedett Gorlois, ahogy büszkén végignézett asszonyán. - Ő Igraine, Amlawdd Wledig leánya. Tetszik, királyom? Táncolj hát, Igraine! Ahogy Igraine kecses, könnyed tündérmozgással lelépett a három lépcsőfokon, és a muzsika ritmusára ringatva csípőjét a hosszú asztal elé állt, Utherben elfojthatatlanul feltámadt a férfivágy. Igraine lassan végighaladt az asztal előtt, és teste egyre jobban azonosult a tompán puffanó dobokból, a sípokból és a dudákból áradó lüktetéssel. - Király vagy, Uther - kötekedett Gorlois, akinek feltűnt, hogy elbűvölte Igraine az uralkodót -, de ilyen királynéd sosem lesz már! - Felröhögött, felkapott egy teli kupát, úgy rikoltotta: - Igyunk a békére, a királyra, és... és a szép asszonyokra! Igraine táncolt; minden ízében lüktető testéből az a csábító, mágikus erő áradt, melyet valamennyi asszony magáénak tudhat ugyan, de csak kevés olyan akad közöttük, aki tudja, hogyan fordítsa azt a tánclépések, intések és fejmozdulatok nyelvére. A dobok most már vadul peregtek, a hosszú asztal mellett ülő lovagok ökölbe szorított kezükkel, tőreik markolatával verték a fán a zene ritmusát. Az asztalon tálak csendültek össze, teli kupák borultak fel, de senki sem törődött ezzel. Minden szem Igraine-re, és boszorkányos ügyességgel, tündéri bájjal vonagló testére, apró verítékcseppek gyöngyétől csillogó vállaira és hátára, fejének mozdulataira selymes lágysággal előre-hátra omló hajzuhatagára, kívánatosan domborodó nőiességére tapadt. A vad, barbár zene üteme egyre gyorsult. Uther tekintete megrebbent. - Meg kell szereznem! - sziszegte a mellette ülő lovag arcába. - Elment az eszed? - horkant fel Sir Tuldwal rémülten, urára és barátjára meredve. - Mi lesz a szövetséggel? Nem rúghatod fel a békét egy asszony miatt! Gorlois büszkén Utherre pillantott, és hirtelen elkomorodott. Igraine-en látszott, ő maga is élvezi a táncot, örömet okoz neki a sóvárgó férfitekintetek bizsergető tüzében való sütkérezés. Letérdelt, egy kígyó hajlékonyságával hátrahajolt, hosszú haja a kőpadlót érte, majd a mennyezet felé emelve karjait csípőjével olyan mozdulatot tett, mintha valamely láthatatlan démon ölelésében élvezné a szerelem gyönyöreit. Uther verítékezve, megigézve meredt az asszonyra. - Meg kell szereznem! - kiáltotta, és mert úgy érezte, képtelen elviselni a vágy perzselő érintését, felugrott az asztal mellől. - Kockára tennél mindent? - Sir Tuldwal Uther karja után kapott, hogy visszarántsa forrófejű kamaszként heveskedő királyát, de elkésett a beavatkozással. Valami történt. Valami véget ért. - Állj! - üvöltötte Gorlois. A zene elhallgatott, a teremben ülő lovagok, az apródok, de még a sarokból tágra nyílt szemekkel figyelő asszonyok is mozdulatlanná dermedtek. Igraine - mintha ura a kővé változtató varázs szavait mondta volna ki rá - mozdulatlanná dermedt, majd lassan felemelte fejét. Kisimította szeméből a hajtincseket, kipirult arcán szétfutottak a rémület apró ránc-fonalait maguk után húzó parányi pókjai. A néma csendben tétován ura felé fordult, ám Gorlois rá sem hederített. - Uther! - hörögte. Uther ugrásra kész ragadozóként meredt rá. Igraine megszerzése - kerüljön a röpke gyönyör akár a királyságába, a hatalmába - már-már a rögeszméjévé vált. Az asszony szépsége, kívánatos teste megbabonázta, teljesen a hatalmába kerítette... Felkapta az asztalról a béke és a vérszövetség zálogául kapott tőrt, melynek pengéjén még ott sötétlettek Gorlois vérének cseppjei. Igraine-re, majd Gorloisra pillantott. Hátralépett, az asztalra hajította a tőrt, és megvetően ráköpött. Amit kiontott vérük létrehozott, e gesztus azonnal tönkretette. Leomlott a Gorlois és Uther között tátongó szakadék fölé a béke és megegyezés törékeny anyagából épített híd; szertefoszlott a királyságról, az egységes, erős Országról szőtt közös álom. A két nekihevült férfi farkasszemet nézett az asztal felett. Uther tekintetében nem hamvadt ki a vágy zsarátnoka, de fényét elhomályosította egy merőben másfajta, sötét lobogás: a hercegével vetekedő, határt nem ismerő harag... A királyi sereg már harmadik napja ostromolta Gorlois mohos falú, magas szirtfokon álló otthonát; már három napja döngtek a szívós tölgyfakapukon a derékvastag faltörő kosok; már három napja zúgtak a hajítógépekből és ostromparittyákból kiröpített mázsás kőtömbök, éjjelente pedig alkimisták kotyvasztotta masszával átitatott, olthatatlan tüzű rongykötegek csapódtak a falak közé. Harmadik napja tartott a küzdelem, de a támadók egyetlen lépéssel sem kerültek beljebb, s a vár védőinek - hiába zúdítottak a bástyafokokról és a keskeny, lőrésnyi ablakokból nyílvesszőfelhőket és forró vízáradatot az ellenségre - sem sikerült megtörniük az ostromlók elszántságát. Gorlois a falra hágott. Páncélján megcsillantak az őszi nap erőtlen sugarai, ahogy lenézett Uther harcosaira. Előrenyújtotta nyakát, kimeresztette a szemét, és hirtelen felismerte a hajítógépek sora mellett álló alakok egyikét. - Uther király! - morogta gúnyosan, és kiköpött. - Hitvány szószegő kutya! - tette hozzá, és intett íjászainak, vegyék célba Pendragon urát. Uther és Sir Tuldwal időben meghallották a nyílvesszők zizzenését. Sietve az ostromgépek fedezékébe húzódtak mindketten. A király felnézett az egyre bevehetetlenebbnek tűnő erősségre, melynek mélyén ott hallgatja a faltörő kosok döndüléseit az a gyönyörű boszorkány is... Igraine, gondolta, és olyan vad tekintettel nézett Dore várára, mintha puszta pillantásával szétzúzhatná a falakat, de legalábbis kiragadhatná közülük azt az asszonyt, aki annyira elvette az eszét, hogy hirtelen támadt szerelmes vágya oltárán még a békét is képes volt feláldozni. Bánta már, hogy engedelmeskedett a lovagi hadviselés szabályainak, és hívei kíséretében kiszáguldott a várból azon a bizonyos éjszakán. Kiszáguldott ahelyett, hogy menten lekaszabolta volna Gorloist, és magáévá tette volna asszonyát. Akkor még hitte, hogy egyetlen rohammal, nyílt harcban elfoglalhatja a várat, ám az eltelt három nap alatt kénytelen-kelletlen rá kellett döbbennie, elhagyta harci szerencséje, és a hódítás ezúttal nem lesz olyan könnyű, mint korábban annyiszor. Azóta kitisztult fejéből a bor mámora, az Igraine szépsége által szívén és lelkén ejtett sebek azonban annál inkább sajogtak. Mind türelmetlenebb és eltökéltebb lett - meg kell kapnia azt a nőt, mert ez a szentségtelen tűz csakhamar elemészti...! A kínzó sóvárgás álmát is ellopta; három nap, három éjszaka óta egy szemhunyásnyit sem aludt. Bikahangú kiáltás harsant most a falak magasából: - Gyere, Uther! Gyere be, és vedd el tőlem Igraine-t, ha tudod! Rajta, ostromolj csak! Minden hiába, te nyomorult fattyú! Uther felkapta a fejét. Cornwall! - Sosem veszed be a várat, Uther! - bömbölte a herceg. - Sosem lesz a tiéd Igraine! Soha! Soha! Uther megfordult, és a hajítógépek sora mögé, a kopár domb mögött felállított táborba sietett. Tudta, harcosai és lovagjai mindent megtettek, ami embertől csak telik - ideje hát, hogy egy nem-emberhez, a természetfölötti erőkhöz forduljon segítségért. - Merlin! Hol vagy? - ordítozta, aztán fegyvereseivel kezdett pörölni tehetetlen dühében: - Hozzátok elém Merlint! Kerítsétek elő, rángassátok ki akár a föld alól is! A lovagok sietve elindultak, hogy felleljék a mágust, Uther pedig behúzódott sebtiben összeeszkábált sátrába. Miközben elfogadta az apródja által felkínált, borral teli serleget, kiürítette, aztán priccsére dőlt, és eltűnődött. Ólomsúlyú szemhéját leeresztve tüstént maga előtt látta Igraine-t, aki most ruhátlanul állt előtte. Kívánatosabb volt bármely más asszonynál, akivel Uthernek életében dolga akadt. A látomás-Igraine kedves-csábítóan elmosolyodott, és hívogató mozdulattal végignyúlt prémekkel borított ágyán... Uther érezte a testét feszítő vágyat, kinyújtott karral közelebb lépett a hófehér bőrű álomképhez, és... - Lord Uther! Lord Uther! A tünemény szétfoszlott, Uther pedig felnyitotta szemét. Szédelegve feltápászkodott, és az előtte álló lovagra pillantott. - Megtaláltátok Merlint? - kérdezte leverten. - Nem, nagyúr, pedig mindenhol kerestük. Azon tanakodtunk, hogy talán helyesebb volna... - Hallgass! - Uther kitántorgott a sátorból, és elindult a bevehetetlen vár felé. Végigmustrálta a kőfalakat, és tudta, már egyedül csak Merlin segítheti hozzá, hogy megkapja, ami után oly nagyon epekedik. - Pedig itt van valahol - mormolta. - Érzem, hogy itt van. Csak nem mutatkozik... Uther mellett két, szikladarabokkal megrakott kordé száguldott el a hajítógépek irányába. A nehéz fakerekek olyan mélyen hasítottak az út földhúsába, hogy ritkás porfelhő szállt az éji fagyoktól dermedt talajból. Uther krákogva oldalra fordult, és mikor újra a kordék után nézett, Merlin már előtte állt. Úgy jött, akár az álomkép; mint holmi jelenés, amely megfoghatatlanságával kínozza leginkább az embert. Csuklyája alatt megsűrűsödtek az árnyak, arca rezzenetlen maradt, tekintete hideg volt és fenyegető, akár a vihar korbácsolta tenger. - Merre jártál? - kiáltott rá Uther. - Már mindenütt kerestünk. Hol voltál ilyen sokáig? - Hirtelen rádöbbent, azóta nem látta a mágust, hogy a patak partján békét kötött Gorloisszal. - Sokáig? - kérdezett vissza Merlin. - Én az idők kezdete óta járom utamat, és le sem térek róla az idők végezetéig. Én döntöm el, mikor és hová megyek, mint ahogy azt is, mikor adok, és mikor veszek el valamit. - Mosolya vágott, mint a teliholdnál fent penge. - Jegyezd meg, Uther: nekem nem parancsolsz. Az uralkodó önkéntelenül hátrahőkölt. - Segítened kell, Merlin! - Kell? - visszhangozta a mágus. - Hogy érted azt, hogy kell? - Hátat fordított Uthernek, a szirtfokon álló várat nézte. - A királyod vagyok... - próbálkozott Uther. - A királyom? - nézett vissza Merlin düh-villámokat szóró szemekkel. - Te mered magad az én királyomnak nevezni? Te, aki még a testedben lakozó állati ösztönök felett sem uralkodsz? - Legyintett. - Volt béke, nincs béke, Uther. Az Ország földjét ismét vér öntözi; hosszú évek munkáját rombolta le bujaságod néhány röpke pillanat alatt! A mű, melynek létrehozásán oly sokat munkálkodtam, romokban hever - s mindez holmi nő miatt...! Uthert megborzongatta a vágy, ahogy a herceg asszonyának hajlékony testére, a padlót söprő hajzuhatag lebbenésére gondolt. Nagyot nyelt, s közelebb lépett a varázslóhoz. - Be kell vennem a várat, Merlin! - sziszegte. - Be kell vennem! Király akarok lenni. A hatalmat akarom! Merlin felemelte hosszú botját, és Dore falaira mutatott. - Ezt a várat akarod? A hatalmat? Biztos, hogy csak erre vágysz? Mert ha igen, tedd, amit mondok! Uther lehajtotta a fejét. - Miért nem volt jó neked úgy, ahogy én intéztem a dolgot? - füstölgött Merlin. - Miért szegted meg az egyezséget, ostoba? - Igraine... - suttogta Uther, majd nekibátorodva felkapta fejét. - Igraine miatt! Egy vele töltött éjszakáért, Merlin! Te ezt nem értheted, hiszen... hiszen nem vagy férfi! Merlin kifejezéstelen arccal a várat fürkészte. - Segíts, hogy megkapjam őt, Merlin! - esdekelt Uther. - Segíts, hogy enyém legyen Igraine, de a királyság is! Használd a varázserődet! Merlin felemelte a fejét, és úgy nézett az égre, mintha közönséges halandók által láthatatlan jeleket olvasna le a pergamenszín felhőkről. - Igraine... - mormolta tűnődve, aztán ismét az uralkodó felé fordult. - Jól van, még nincs minden veszve. Igen, még ki lehet köszörülni a csorbát, bár jó időbe fog telni. - Merőn bámult Utherre. - Esküdj, férfi! Esküdj meg királyságodra, becsületedre, hogy ha teljesítem kívánságodat, megkapom tőled, amit cserébe kérek. Esküdj mindarra, amiben hiszel, ami szent előtted, hogy bármit akarok, nekem adod, és... - És...? - firtatta Uther mohón. - A tiéd lesz Igraine. A fegyverforgató féltérdre ereszkedett Merlin előtt, két kézzel markolva maga elé állította az Excaliburt, s homlokához szorította a hideg keresztvasat. - Az Excaliburra esküszöm, minden úgy lesz, ahogy kívánod! A Hatalom Kardjára fogadom, megkapod, bármi légyen is, amit kérsz! Merlin kinyújtotta a kezét, és megérintette az Excalibur pengéjét. - Nem kérek sokat, Uther, de te már nem adhatsz nekem többet. Az Igraine-nel töltött éjszakád, buja vágyad gyümölcsét kérem tőled. - Az ég felé fordította tekintetét. - Add nekem születendő gyermekedet! Add nekem a fiad, kit ezen az éjszakán fogsz nemzeni; a fiút, aki az Ország leghatalmasabb királya lesz! - Micsoda? - Emléke örökkön élni fog, az emberek soha nem feledik dicsőségét, amíg világ a világ - folytatta Merlin. - Az Országban mindenki neki hódol majd, bárdok éneklik meg hőstetteiről most és az eljövendő korokban. Ő lesz az, kinek kegyét a legerősebbek és legbátrabbak is keresik, kinek kőfalak omlanak a lábai elé, kinek elég lesz felemelnie kardját, hogy az ellene szegülő hercegek és grófok megadják magukat. Add nekem a fiút, aki, ha az ideje elérkezik, lovagjaival meghódítja az Országot, törvényeket alkot, s megismerteti vele a békét! - A varázsló a térdeplő Utherre pillantott. - Esküdj újra! Esküdj, s megkapod, amit kívánsz! Uther lehunyta szemét, és a vágytól remegve válaszolt: - Esküszöm! Merlin halványan, vésztjóslóan elmosolyodott. - Úgy legyen. Villám lobbant a magasban, nyers árnyak szabdalták Dore várának zömök tornyait. Alkonyatra elült az ostrom zaja, abbamaradt a faltörő kosok zsigereket rengető dübögése, megszűnt a hajítógépek lövedékeinek levegőt hasogató sziszegése is. Gorlois felállt asztala mellől, és boroskupájával kezében a keskeny ablakhoz lépve lepillantott a vár tövébe. Ott, ahol néhány órával előbb még Uther harcosai toporogtak, ahol a hajítógépek, a sebtében felvert sátrak álltak, csak sziklarakások, elhajigált fegyverek és hamufoltok - kihamvadt tüzek hírmondói - maradtak. A királyi segeg odébbállt. - Vajon miért mentek el? - tűnődött fennhangon Gorlois. - Ez nem vall Utherre. Sir Gourles fivére mögé állt. - Nincs ebben semmi különös, bátyám - mondta. - Megjött az esze, és feladta a harcot. Vége a háborúnak. Győztünk. - Nem! - mordult fel Gorlois egy vért szimatoló farkas dühével. - Nem! Akár igazad van, akár tévedsz, Uthernek és a többieknek lakolniuk kell! Éjjel utánuk vágtatunk, és végzünk velük az utolsó szálig - eltapossuk a kígyót egyszer s mindenkorra! Sir Gourles lassan elvigyorodott: nagyon is kedvére való volt ez a megoldás. - Hát aztán? - kérdezte. - Aztán? - fordult hozzá Cornwall ura, és mosoly derítette fel kőbe metszett vonásait. - Aztán a jobbomon állsz majd, míg megmutatom az égnek és az Ország népének a Hatalom Kardját. Aztán a kutyáknak vetem Uther Pendragon csontjait - és király leszek! Uther lovagjai lassú menetben vezették el a sereget a szirttől, melyen Dore vára állt, a tengertől, mely a szirt mögött csapkodta hullámaival a partot - és a várral éppen szemközt emelkedő dombtól, melynek tövében három napig táboroztak. Noha földjét felverte a gaz, gerincén pedig csenevész bokrok, fák vertek gyökeret, a figyelmes szemlélőnek feltűnhetett, hogy a domb túlságosan is szabályos rajzolatú, mintha nem a természet ereje, hanem éppenséggel valamely hajdanán élt, nagy tudású nép emelte volna. Erről tanúskodott a kopár tetőn szürkéllő két roppant dolmen: úgy meredtek az égre, mintha a szemközti szirtfok és a vár felé figyelmeztetően felnyújtott kőujjak lennének. Az egészben volt valami természetfölötti, megmagyarázhatatlan - és nyugtalanító... Ember talán soha nem fogja megérteni, kik és miért állították fel itt mementójukat, ám a két dolmen közt várakozó Merlin épp olyan jól ismerte ezt a titkot is, mint oly sok egyebet az ég alatt. Hátralökte csuklyáját, és amint a vár felé fordult, a lenyugvó nap fénye új erőre kapva megcsillant a szorosan a koponyájára simuló dísztelen, homloktól tarkóig érő, a füleket szabadon hagyó ércsisakon. Elgondolkozva szakállába túrt, és a háta mögé pillantott. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte a lova mellett ácsorgó királytól. Uther megköszörülte torkát, de válasz helyett csak bólintott. - Jól van - mondta a mágus, és újra a vár felé fordult. Jobbjával az égnek emelte botját, baljával úgy nyúlt a magasba, mintha a puszta levegőt markolná. Uthernek úgy rémlett, csak mormol magában, pedig mágikus szavak hagyták el ajkait; szavak, melyeket a beavatottakon kívül senki sem ismert; szavak, melyekkel az Ősi Lény segítségét kérte, a Sárkányét, ki teljesítette ugyan a hozzá fohászkodók kívánságait, bármi légyen is, de megkérte az árát. - Alal'natrach, Uathas-Bredath, Doch'ielyenweh! Alal'natrach, Uathas-Bredath, Doch'ielyenweh! Alal'natrach... Uther egy darabig hallgatta a mágus kántálását, majd kipányvázta lovát, hátát az egyik dolmennek vetve a földre telepedett, és várakozott. - ...Alal'natrach, Uathas-Bredath, Doch'ielyenweh... Uther teste kimerült volt a hosszú csatározástól, lelke a kínzó sóvárgástól. Igraine-re gondolva lehunyta szemét; már csak a szavak zenéjére fülelt, s nem latolgatta értelmüket. - ...Alal'natrach, Uathas-Bredath, Doch'ielyenweh... Talán Merlin zsongító kántálása, talán a fáradtság tette, hogy Uther feje lassan oldalra billent; szája elnyílt, ahogy megadta magát holmi különös késztetésnek, és elszenderedett. - ...Alal'natrach, Uathas-Bredath... Uther aludt; megszűnt számára a világ, eltűnt előle a szirt, a vár, a dolmenek és Merlin is, Igraine képe azonban tovább lebegett a szeme előtt. Látta, ahogy magáévá teszi a nőt, ahogy megöli Gorloist, ahogy Igraine az ő asszonya lesz. Látta, ahogy egy hajnalon megszületik a fiúk - a fiú, ki átveheti tőle a hatalmat, a királyságot; a fiú, akit mindenre megtanít majd; a fiú, az ő vére, családfájának friss sarja, az új király. Az új király, kinek utódai, míg világ a világ, birtokolni és védelmezni fogják az Országot... Egyszerre azon kapta magát, hogy magas fűben áll holmi várfal tövében, és egy fakardot lóbáló, égkék szemű gyermek rohan felé; látta, ahogy ölelésre tárja két karját, látta, ahogy a kicsi mind közelebb ér hozzá - ám a magasból hirtelen sötét felhő ereszkedett alá. Örvénylő nyúlványai átalakultak, egy iszonyatos gyorsasággal közeledő ködsárkány végtagjaivá, karmaivá lettek. Uther elkerekedett szemmel, tehetetlenül figyelte, ahogy a bestia lecsap gyermekére, majd felemelkedik zsákmányával. Kiáltani, üvölteni akart, de... - ...Doch'ielyenweh! - Ne! - ordította Uther, és kinyitotta szemét. Merlin ábrázatát pillantotta meg a sötét mennybolt hátterén. - Ah, szóval megrémítettelek... - dünnyögte a varázsló. Ajkán mintha mosoly derengett volna. - Álmot láttam - zihálta a király. Érezte, hogy a nyakán végigcsorgó veríték átitatja a páncél alatt viselt posztózekét. - A Sárkányról... - magyarázta zavartan, és már azon volt, hogy feltápászkodjék, mikor észrevette a domb körül, a part hosszában gomolygó ködöt. - Ó, a Sárkány - mondta Merlin. - Nem álom volt: a Vadállat csakugyan erre járt nemrég. Sokáig aludt, de én a kedvedért felébresztettem. Látod a leheletét? Uther remegő lábakkal felegyenesedett, körülpillantott. A dombtetőt a szirtfoktól elválasztó szakadékot sűrű, már-már szilárdnak rémlő közegként töltötte ki a kénsárga, gonoszul szagló pára. Bár nem akarta, orrába, szájába tolult, torkát kaparta, megmérgezte nyelvét az elmúlás keserű ízével. - A Sárkány lehelete... - hüledezett. - Az én kedvemért...? Aztán Igraine-re gondolt megint, és megkeményítette szívét. - Nézd! - mutatott Merlin a vár valószínűtlenül közelinek látszó kapujára, ahonnét éppen egy nehéz vértezetet viselő harcosokból álló lovascsapat zúdult alá a völgybe. - Kicsaltuk fészkéből a sasmadarat! - Az ott Gorlois? - kérdezte Uther a szemét erőltetve. - Igen. - Merlin tűnődött egy darabig, majd a királyra nézett. Vésztjósló volt a pillantása. - Szállj nyeregbe! - parancsolta. Uther kérdésre nyitotta a száját, de végül úgy döntött, inkább hallgat. - Átváltoztatlak az ő képére - folytatta szárazon a mágus. - Igraine azt hiszi majd, az ura látogatja meg szobájában. - De hogy a pokolba jutok át oda? - fakadt ki Uther. - A szirt... A völgy... - Felesleges aggódnod, ember! Romlottságod legyőz minden akadályt; lebegni fogsz a Sárkány leheletén. Eljött az időd: indulj hát! Uther a mágusra bámult, majd a várra sandított, legvégül a mélybe, ahol a partot ostromló tengert, a köveket, a halált sejtette. Igraine, gondolta, és vakmerő határozottsággal arca elé rántotta sisakja rostélyát. Igraine! Felordított, és lova véknyába vágta a sarkát. A hollófekete csődör nekilendült, egyenesen a szakadékba vetette magát - de négy patája úgy koppant a ködön, akár holmi köves hegyi ösvényen. Uther nem töprengett tovább, vágtába ugratta hátasát, és szédítő iramban rúgtatott tovább a vár felé. Merlin felemelte hosszú botját, és a már félúton járó királyra mutatott vele. - A Sárkány nevében: változz át Gorlois képére! Változz át! Változz! Uther érezte a testében szétáramló forróságot, a bőre alatt támadt elviselhetetlennek tűnő bizsergést, de a fájdalom egy röpke pillanatig tartott csupán. Megállás nélkül tovább vágtatott. Igraine... Az enyém leszel! Minden idegszálával a rá váró élvezetre gondolt, így eszébe sem jutott kételkedni a mágus szavaiban. Merlin meggyőződött róla, hogy a fekete mén csakugyan felvette Gorlois almásderesének külsejét. A nyeregben feszítő alak körvonalait elbizonytalanította már a köd, a páncél sötétebb árnyalata, a madárforma, hercegi vaskoronával ékített sisak látványa azonban önmagáért beszélt: a varázslat sikerült. - Ez az! - dünnyögte elégedetten. Uther keresztülvágtatott a ködön, és csak Dore kapuja előtt fogta vissza hátasát. A nagy almásderes felhorkant a boltozat alatt csendülő fém neszére. A bástya magasában kürt rivallt, a várúr visszatértét jelezte. - Az úr! Megjött az úr! - kiáltotta valaki a rácsokon túlról. - Eresszétek be! A herceg az! Uther leugrott lováról, és az őr kezébe nyomta a kantárt. - Fogd! - förmedt a fickóra, és igencsak elcsodálkozott a torkából előtörő hang hallatán. Mintha maga Gorlois szólt volna! Megrázta a fejét, és türelmetlenül befelé indult. - Fogd, de le ne nyergeld - kiáltott hátra az utána bámuló őrnek. - Hajnal előtt útra kelek megint! Meglehet, ebben is a Vadállat segítette, de hamar rálelt a gyönyörök kertjébe, vagyis az Igraine hálószobájába vezető folyosóra. Már látta a súlyosnak látszó tölgyfaajtót, már oda is ért, felemelte vaskesztyűbe bújtatott kezét, hogy belökje, mikor kétfelől elébe pattantak a hatalmas termetű, villogó agyarú szelindekek... Már-már megtorpant, aztán mást gondolt, közelebb lépett, s keményen megpaskolta felborzolt szőrű nyakukat. A kutyák egy szemhúnyásnyival utóbb felismerték benne "gazdájukat", s megjuhászodva félrekotródtak. Jó lesz vigyázni ezzel a Merlinnel, gondolta Uther. Még a szagomat is átváltoztatta... Mi mindenre lehet még képes? Nem szeretném, ha egyszer ellenem fordulna! - Uther! Bújj elő a vackodból, Ország szégyene! - üvöltötte Gorlois, és hatalmas buzogányát lengetve Uther egyik álomittas lovagjára rontott. Pendragon seregének éji táborában egyetlen lélek sem akadt, aki számított volna rá, hogy Gorlois utánuk ered. Az ostrom kimerítette a harcosokat, és még az őrszemek is megengedték maguknak, hogy aludjanak egy keveset - vesztükre. A vértes förgeteg éppoly hirtelen zúdult rájuk, ahogy ők rohanták le négy nappal előbb Gorlois gyanútlan csapatát. Mire feleszméltek, késő volt már: erejükből és idejükből csak szórványos ellenállásra futotta. - Uther! - bömbölt Gorlois, egyre újabb életeket kioltva. - Keressétek meg nekem Uthert! - Dühösen megfékezte lovát, és egy pillanatra feltolta sisakrostélyát, hogy jobban lásson. - Uther, te féreg! - Körbenézett. - Irtsátok őket! - buzdította híveit. - Uther! Állj ki velem, ha mersz! Uther! Vagy most nincs melletted átkos varázslód, hogy vigyázzon rád? Hirtelen három, sasmadár nagyságú holló bukkant elő az éj sötétjéből, és csőrüket előreszegezve kiszemelt prédájukra, Gorlois lovára csaptak. A deres rémülten meghőkölt, és miközben mellső lábaival vadul a levegőt kapálta, levetette magáról urát, kinek eddig minden parancsát követte... Gorlois magatehetetlenül zuhant hanyatt - és soha többé nem állhatott talpra. Cornwall hercege, az asszonya becsületéért, saját büszkeségéért és bosszújáért hadba szállt nagyúr egy fegyvergúlára, Uther lovagjainak gazdátlan, ég felé meredő kopjáiba zuhant. Az érchegyek átszakították páncélját, át- meg átjárták vonagló testét, és úgy bukkantak elő a mellvért fényes vasából, akár a sarjadó vetés a fekete földből. Ám míg a televényt az égi áldás, az eső és a veríték teszi termékennyé, a kopjahegy-palántákat csupán Gorlois vére öntözte. Mialatt Cornwall hercege érchegyekkel átjárt testtel haláltusáját vívta, Dore várának mélyén, a biztonságot adó, vastag falak között felriadt álmából egy kislány. - Apám meghalt! - zokogta Morgana, felülve ágyában. Letolta magáról takaróját, és már-már leugrott a hideg kőpadlóra. Igraine, aki ura visszatértére várva virrasztott, gyorsan felállt saját elfüggönyzött ágyáról, és gyermekéhez sietett. - Csitt, Morgana, nincs semmi baj! - suttogta, és szorosan magához ölelte a kislányt. - Apám meghalt! - ismételte Morgana, és az álomtól meg a látomástól zavaros tekintettel anyja szemébe nézett. - Tudom. Érzem... - Álmodtál - mondta lágyan Igraine. - Rossz álom volt, semmi más! - Vigasztaló csókot lehelt Morgana arcára, de hirtelen az ő szívét is megérintette az aggodalom jeges ujja. Lehunyta szemét, leánya fejéhez simította arcát, és hangtalanul imádkozni kezdett uráért. Fohászát nehéz, döngő léptek, páncélcsörgés zaja szakította félbe. Igraine hátrafordult, és meglátta az ajtóban álló alakot. - Nézd csak, Morgana! - kiáltott fel az asszony boldogan. - Itt van apád! - Apám meghalt... - ismételte bizonytalanul Morgana, és szeméből még akkor sem tűnt el a rettenet, mikor a Merlin varázslata által Gorlois képére formált Uther levette koronás sisakját. - Jöjj, Igraine! - mordult a nőre, és félreérthetetlen mozdulattal az ágyra mutatott. Igraine felállt, és Uther elé lépett. Furcsállotta ugyan, hogy ura most nem becézi, ahogy mindig tette, ám szerelme és a Gorlois iránt érzett tisztelet mintha megsiketítette volna. Nem tűnődött el azon sem, miért találja olyan furcsának a jól ismert hangot. Engedelmesen indult medvebőrrel takart ágya felé. - Aludj, Morgana... - nézett leányára, mikor félrevonta a finom fátyolfüggönyt. Uther jól-rosszul palástolt türelmetlenséggel követte Igraine-t a szerelem szentélyébe. Szorosan elé állt, durva mozdulattal magához vonta és megcsókolta. Vágyától hajtva még azzal sem törődött, hogy levesse páncélját, ám az Igraine testét fedő vékony köntöst áthatolhatatlan gátnak érezte. Megmarkolta a hófehér szövetet, és darabokban szaggatta le "zsákmányáról." Mikor Igraine kebleire, hasára és sejtelmes árnyakkal takart, buja ölére pillantott, úgy érezte magát, akár egy kincskereső, aki felbecsülhetetlen értékű drágakövet hozott fel a föld mélyéből. Mohón falta tekintetével az asszony bájait, ám a testét feszítő vágy még arra sem adott neki időt, hogy kigyönyörködje magát: úgy tapasztotta száját Igraine ajkaira, akár a szomjazó zarándok a hűsítő itallal teli korsóra. Az ágyra fektette Igraine-t, és vad ösztöntől hajtva a magáévá tette. A kandallóban egymás után roskadtak össze a hatalmas fahasábok, a parázsszőnyeg rőt fényében izzani látszott a két összefonódó test. Az asszony kiáltott, és Uther úgy érezte, kiált ő maga is. Elveszett a forróság tengerében, ahol csupán a fényes szikrák özöne, a gyönyör és a birtoklás öröme létezett; nem törődött a közelben ólálkodó halállal, a Sárkánnyal, Merlinnel, az Országgal, a trónnal vagy a jövővel, egyedül a pillanat számított neki. A ritmikus lüktetés mintha tulajdon szívének megannyi dobbanása lett volna, a szakáll keretezte, idegen arc verítéke az asszonyéval keveredett, az izzás csúcspontján pedig egyszerre kihúnytak a fények: elvégeztetett. A jövendő - így rendeltetett - mégis itt, Dore úrnőjének nyoszolyáján fogant meg. A dolmenek dombján várakozó mágus tudta, hogy így lesz - látni azonban nem látta más, csak egy rémült gyermek. Morgana. Cornwall hercege, Dore és Igraine igazi ura az égre emelte elhomályosuló szemének pillantását. Látta, ahogy a mennybolt fekete bársonyán fellobban egy új csillag, ragyogása azonban csakhamar elhalványult a vég örökös éjszakájában... Gorlois karjai lehanyatlottak, szájából vér csordult tépett köpenyére, s ahogy a küzdők feje felett tovaszárnyaltak a hollók, az ő testéből is elszállt a lélek, hogy helyet keressen magának ama Nagy Út túlsó végén, ahol nem létezik sem kevélység, sem fájdalom. Merlin botjára támaszkodva figyelte az eget, a Világ Tengelyében feltűnt, a herceg tört fényű szemében tükröződő csillagot. A csillagot, melyet e világ lakói közül azok láthattak csupán, akiket nem vakított el teljesen a vérontás ostoba és ősi láza; a csillagot, melyhez hasonló koronként egy-egy alkalommal lobban fel csupán, hogy széthírlelje a Kiválasztott érkezését. - A jövő tanyát vert a jelenben - mormolta, azután, maga számára is meglepő módon, különös érzés kerítette hatalmába. Szánta a jelen posványába ragadt halandókat - közülük is leginkább Uther királyt. Morgana érezte apja halálát. Érezte, hogy a férfi, aki anyja ölébe fúrja magát, nem azonos Gorloisszal. Tudta, hogy Igraine valamilyen iszonytató szemfényvesztés, ördögi mágia áldozata lett, és bár gyermeki eszével semmire sem volt képes magyarázatot adni, ösztönei megsúgták neki az igazat. Figyelt. Nézte az anyja öleléséből kibontakozó, az elsuttogott kérdésekre makacs hallgatással felelő férfit. Nézte az ismerős, mégis ismeretlen arc vonásait, s mikor a betolakodó hirtelen felrezzent, rámeredt, állta a tekintetét, és nem örvendeztette meg sem a gyász, sem a harag könnyeivel. Biztos volt benne, hogy egy nap megtudja majd, kin kell bosszút állnia. Dore várának szolganépe még csak ki sem heverhette az ostrom fáradalmait: pirkadat előtt egy fertályórával megdöndült a főkapu, bebocsáttatást kértek Gorlois portyáról megtért harcosai. A gyászhírt hozó lovagok arca komor volt és sötét, akár az éj árnyai - akár az alvadt vér foltjai, melyek halott uruk vértezetét és arcát beszennyezték. Négyen hordozták a sebtiben, lándzsákból és bőrökből összetákolt saroglyát, melyen Gorlois teteme hevert. Lassan végigmentek a várudvaron, egyenest a kápolna felé tartottak. Nem lassítottak, mikor a vár népe köréjük sereglett, csak akkor torpantak meg, mikor az egyik oldallépcsőn udvarhölgyei és a herceg titoknoka kíséretében megjelent Igraine. - Mikor...? Hol...? - kérdezte, s bár keményen tartotta magát, ahogyan az harcos-feleséghez illik, látnivaló volt: nehezére esik elfojtani a zokogást. - Uther táborában, asszonyom - felelte az egyik lovag, és lehajtotta fejét. - Alig egy órával az indulás után. - Lehetetlen! - kiáltotta Igraine. - Az ágyamban töltötte az éjszakát! - Aztán rémisztő bizonyosság támadt fel benne. Valami, ami a veszteségnél, a vereségnél is nagyobb fájdalommal töltötte el. - Mi lesz velünk? - suttogta, és a lépcsősor tetején megjelenő Morganára nézett. - Uther király rendelkezik majd valamennyiünk sorsáról, asszonyom - felelte halkan a lovag. Morgana anyja mellett állva nézte, ahogy apját elviszik vitézei. Nem sírt. Születése óta nem sírt, bármit kellett is kiállnia. - Ó, Morgana! - zokogta Igraine, és úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. - Mi lesz most velünk...? Eljött, azután elmúlt a tél, s ahogy engedett a fagy, úgy vált egyetlen hatalmas sártengerré a hadban álló Ország. Uther sorra aratta kisebb-nagyobb győzelmeit, és immár joggal nevezhette magát királynak, hiszen lábai elé térdelve behódoltak neki a hercegek, törzs- és nemzetségfők: a Hatalom Kardjával szemben hatalmuk, méltóságuk egyszerre semmivé lett, a Hatalom Kardját pedig Pendragon keze forgatta. Tisztelték szavát, rettegték haragját, engedelmeskedtek neki mindenütt, amerre útja vezetett. Kevesen gyanították, hogy a szószegő uralkodót nem védik már sem az új, sem a régi istenek, és hogy birtokolja ugyan az erő jelképét, annak varázsereje azonban nem teszi már sebezhetetlenné. Uther, bár az Igraine-nel töltött éjszaka óta nem látta, hálával gondolt Merlinre, amiért az neki juttatta az Excaliburt. Nem szívelte meg ugyanekkor a varázsló tanácsát, nem fogta fel, hogy a kardnál sokkal nagyobb hatalommal bír a békét osztó szó... Merlin nyugalmat akart az Országban - hát Uther megteremtette; igaz, közel sem úgy, ahogy a mágus eltervezte. Kierőszakolt nyugalom volt ez, a legyőzöttek fásultsága, s nem a szeretet elégedettsége. A nyugalom, a béke olyan volt, akár a kihunyófélben lévő máglya: hamuja alatt ott parázslott a térdre kényszerítettek gyűlölete. Tisztelték Uther nevét, engedelmeskedtek Pendragon szavának, de titokban majd' valamennyi nagyúr azt latolgatta, hol üthetne vissza a hódítónak, hogyan rázhatná le nyakáról a zsarnok erőszakkal rákényszerített igáját. Utheré lett az Ország, övé lett a harcban elesett Gorlois vára is, ahol Igraine élt. Az asszony, aki után a király egy percre sem szűnt meg vágyakozni - s aki, éppen kilenc hónappal ura halála után, fiúgyermeket hozott a világra... Kürtszó harsant az alkonyatban; kürtszó, s a Dore várának kapuját őriző vitézek kiáltása. - A király jő! Uther, kíséretét messze megelőzve, berúgtatott a várudvarra. Megzabolázta hátasát, lepattant a nyeregből, végigpillantott a bámészkodókon, majd az Igraine termeihez vezető lépcsőhöz sietett. Végigcsörtetett a folyosókon, s szinte berontott a gyermekét dajkáló anyához. - Kifelé! - kiáltott az Igraine körül lebzselő asszonyokra, majd az anyja ágya szélén ülő kislányra meredt. Morgana különös tekintettel nézett vissza rá. Volt valami a tekintetében, ami csontja velejéig megborzongatta a királyt. Erőt vett magán, Igraine felé fordult ismét. - Küldd ki ezt! - sziszegte. - De uram... gyerek még... - lehelte Igraine. - Ki vele! Igraine belátta, nincs helye vitának. - Menj, Morgana - suttogta. - Menj szépen, kérlek! Morgana felállt, és vissza sem nézve kisietett. - Az apja szemeivel figyelt - mormolta Uther, aki gyűlölködve bámult utána. Igraine ölében ekkor felsírt a csecsemő. Az uralkodó, mint aki lidércálomból ocsúdik, összerezzent, s közelebb lépett az asszonyhoz. - Az övé? - dünnyögte. - Vagy az enyém? Igraine csak ingatta szép fejét. - Nem tudom, ki az apja - felelte hosszas hallgatás után. - Nem tudom, felség, nem tudhatom! Akkor éjszaka idejött hozzám egy férfi... Azt hittem, az uram az, de ő akkor már halott volt... A férfi... szeretett engem. Ő nemzette a fiamat. - Az enyém! - vágta ki Uther. Elvigyorodott, engedélyre sem várva kezébe kapta a gyermeket, és végigmérte. - Pendragonok vére, az Ország reménysége! Az összes régi és az új isten nevére, azt hiszem, boldog vagyok! - Ismét erőt vett rajta az iménti borzongás, de ezúttal nem engedte, hogy indulatai teljesen a hatalmukba kerítsék. Igraine szemébe nézett, s halkabbra fogott hangon folytatta: - Míg a koronáért harcoltam, csak pusztítottam az embereket. Ideje megtanulnom, hogyan szeressem őket. - Lelki szemei előtt hirtelen felvillant egy kép, az álom részlete, melyet akkor látott, mikor Merlin megidézte a Sárkányt: egy rét és egy gyermek, az ő gyermeke... - Belefáradtam a csatározásba - mondta. - A fiú mellett maradok. És az anyja mellett. Aztán eszébe jutott az a sötét felhő - és a pillanat, amikor a Sárkány elragadja a fiát. Beleszédült. Nem, gondolta, nem veheti el tőlem senki. Merlin eltűnt, hírét sem hallani hónapok óta. De ha másként alakulna... senki, még ő sem veheti el tőlem, amit megszereztem! Igraine-nek nyújtotta a fiút, aki olyasféle hangot hallatott, mint egy szelindek marta macska. - Éhes - suttogta az asszony, s szemlesütve máris a keblére vonta fiát. Nem tudta, mit kellene éreznie, abban azonban már bizonyos volt, hogy sem gyermekeit, sem őt magát nem fenyegeti veszedelem Uther mellett - s számára most ez volt a legfontosabb. A király lehúnyta szemét. Egy felhősárkány karmai... Hirtelen szélroham lebbentette meg Igraine nyoszolyájának függönyét. Uther felkapta fejét, ahogy meghallotta a sebesen csapkodó szárnyak, a kövön csikorduló karmok neszét, s farkasszemet nézett az ablakpárkányra ereszkedett hollóval. Nyomban ezután árnyék vetült az alkonyfénnyel átjárt szoba falára, egy botját markoló, csuklyás köntösű jövevény hosszan elnyúló árnya... - Merlin! - fakadt ki Uther, miközben balja önkéntelenül tőre markolatára tévedt. - Végre! De miért akkor jössz, mikor nem hívlak, és miért hagysz magamra, valahányszor szükségem van rád? Hol jártál mostanáig? - Aludtam - felelte komoran a mágus, és közelebb lépett. - Kilenc hónapon át aludni kényszerültem, cserébe azért, amit legutóbb tettem érted. Nem volt könnyű feladat, Uther. Felemésztette majd minden erőmet, de kipihentem magam, s eljöttem megint. Én már megfizettem gyönyöröd árát - most rajtad a sor. Igraine értetlenül pillantott rájuk. - Fizetned kell, Uther - folytatta Merlin, és a csecsemőre pillantott. Uther nem mozdult. Hasztalan igyekezett azon, hogy mindent elfelejtsen: a varázslóval kötött paktum minduntalan az eszébe ötlött. Megesküdött, hogy teljesíti a pokolbéli lény kívánságát - a szavát adta, mint harcos és király. - A gyermek az enyém - szólt halkan Merlin, mint aki méltóságán alulinak ítél minden vitát. - Megalkudtunk. Igraine rémülten magához szorította a kisdedet. - Meggondolatlan voltam, Merlin - dünnyögte Uther. - Szerelemre vágyott a vérem, és meg akartam kapni ezt az asszonyt. Azok csak szavak voltak, de ez itt - mutatott a gyermekre - eleven ember! Hús és vér! Az én húsom, az én vérem! Nem foszthatsz meg tőle épp most! - Valóban így gondolod? - mosolygott Merlin. - Ennyit érne az esküd? Uther újra maga előtt látta a ködsárkányt, mely elragadja tőle reménybeli örökösét, és felhördült: - Nem érdekel, mit ígértem! Nem érdekel semmi, a fiú az enyém! Az élete túl nagy ár volna azért a röpke gyönyörért, amit ennek az asszonynak a karjaiban éreztem! Nem adom, Merlin! - Uther! - zokogta Igraine. - Ne hagyd, hogy elvegye! Merlin a gyermekért nyújtotta kezét. - Ne feledd, Uther - mondta csöndesen -, ne feledd, kitől kaptad a hatalmadat! Vajon elérted volna célodat az Excalibur nélkül? Király lehettél volna, ha én nem segítlek hozzá? Velem akarsz szembeszállni? Te... Te ember! Uther lépett egyet hátra. Már-már azon volt, hogy fegyvert húz - aztán eszébe jutott, hogy Merlinen tán még a Hatalom Kardja sem ejtene sebet... Tehetetlen dühében az ajkába harapott, vaskesztyűs kezei ökölbe szorultak. - Az én fiam - ismételte. - A férfi, aki nemzette, Cornwall arcát viselte, vére azonban maradt, ami volt: a Pendragonoké! - Megesküdtél - közölte Merlin. - Vagy neked a becsület sem egyéb egy puszta szónál? Egy szónál, amit kimondasz, de nem érzed, nem érted, mit jelent? Jusson eszedbe, Uther, a királyság is üres szó csupán! Az Igraine bennsőjében kavarogó érzések homályát hirtelen beragyogta a felismerés fénye. - Te voltál az! - meredt szikrázó szemekkel Utherre. - Te jöttél el hozzám azon az éjszakán! Te vagy a gyermekem apja! Uther azonban, aki felfogta, hogy a mágus célja érdekében bármire képes, csüggedten lehajtotta fejét, s ügyet sem vetett rá. - Tehát választottál - állapította meg Merlin. - Becsület és királyság, vagy tiéd a fiú, és vége hatalmadnak: micsoda pokoli helyzet! - A nyoszolya fölé magasodott, tekintetében különös fény parázslott. - Ide a fiút, Uther! Amúgy felesleges bánkódnod a történtek miatt - igazában nem való neked sem otthon, sem asszony, sem gyermek. - Nem? - kapott a szón Uther. Rekedt és erőtlen volt a hangja. - Mit jut hát nekem ezen a világon? Csak az, hogy vért ontsak és uralkodjak? Merlin a fejét ingatta. - Talán még ennyi sem. - Korbácsütés minden szavad. Kegyetlen vagy, pokolfajzat! Merlin arca rezzenetlen maradt. - Talán - mondta. - Az viszont bizonyos, hogy elárultad a herceget, megszegted az egyezséget, magadévá tetted asszonyát, elfoglaltad a várát. Szószegő vagy, Uther, és "híveid" közül már senki nem bízik benned igazán. Gyűlölnek téged, mert rájöttek, milyen hitvány alak vagy. És én is rájöttem valamire, Uther: nem lehetsz a kiválasztott. Bármit tégy, neked mindenképp véged. De ne akard halálod óráját azzal siettetni, hogy szembeszegülsz akaratommal! Erősebb az mindennél, amit ti emberek ismertek. Add nekem a gyermekedet! Nálam nagyobb biztonságban lehet, mint a te oldaladon. Én képes leszek megóvni még akkor is, mikor csahos kutyának hitt alattvalóid farkasok gyanánt esnek majd a torkodnak... Add a gyermeket, és véred tovább élhet! Igraine a gyermekre, majd a mágusra nézett, és felsikoltott. - Nem adom! Uther felmordult, és kiragadta a kisdedet az asszony karjai közül. Az anyja puha, meleg érintéséhez szokott fiúcska megrettent a vaskesztyűs kéz jeges szorításától, és éles hangon felsírt. - Ne! - sikította Igraine. Uther Merlin kezébe nyomta a visongó gyermeket. - Fogd! Vidd a sárkány fattyát, ne is lássam többé! Merlin meglepő gyengédséggel vette át a csecsemőt, megfordult, és szó nélkül az ajtó felé indult. Igraine felugrott, Merlin után akart ugrani, de Uther elállta az útját, és visszalökte az ágyra. - Menj utána, Uther! - zokogott Igraine, a férfi kezébe kapaszkodva. - Ne hagyd, hogy elvigye tőlem... tőlünk! Ám Uther csak állt, mint valami szobor; mikor mégis moccant, csak az asszonyt rázta le jobbjáról. Öklével az egyik kőoszlopra csapott, és elhomályosuló szemekkel nézte, ahogy a Merlin képében megjelenő ködsárkány eltűnik gyermekével. Nézte, s észre sem vette, hogy vére összeharapott ajkáról borostás állára csordul. Merlin a gyermekkel karjában kilépett a vár folyosójára. - Aludj csak - mormolta. - Aludj! A mágus akaratával alig néhány fajzat dacolhatott a nap alatt, s a kisded nem tartozott közéjük: egykettőre elcsendesedett a sötét kelme redői közt. Az öregtoronyba vezető lépcső tetején Morgana jelent meg, s szemügyre vette a magas, kámzsás alakot. - Most te leszel a gyerek apja és anyja, Merlin? - kérdezte. Merlin a kislányra nézett. Biztosra vette, hogy az minden - vagy majd minden - odabent elhangzott szót hallott, s megértette, miért kellett apjának, a hercegnek meghalnia. Átérezte fájdalmát, félelmét és haragját; rádöbbent, hogy Morgana gyűlöli valamennyiüket. Őt, Uthert, az anyját, sőt, az anyja véréből való új életet is... Nem felelt neki, mert nem volt mit felelnie. Hosszú léptekkel haladt tovább, maga mögött hagyta Dore várát, a királyt, a sikoltozó asszonyt és a némán acsargó leánygyermeket. Ment, mind távolabb a halandók világától; homlokán csak akkor simultak ki a ráncok, mikor az évszázados fák árnyékába, a lombsátor hűvösébe ért. Lepillantott a kisdedre, s megnyugtató szavakat súgott neki azon az ősi nyelven, melyen e világ első bűvigéit írták valahol messze, valaha rég. A fiúcska nem mozdult, tovább álmodta a maga egyszerű álmait. - Hallgatni aztán tudsz - dünnyögte a varázsló. - S hogy mire vagy képes még, az is elválik idővel... Arthur! Sarkon fordult s folytatta útját. Őt és a gyermeket csakhamar elnyelte a két tenger közt sötétlő, titkokkal teli rengeteg. Morgana a vár legmagasabb tornyába sietett, és belépett abba a kis szobába, melyben apja halála óta napjai nagyobb részét töltötte. Noha az alkony meleg fénye lágyítani igyekezett arcának vonásait, azok élesek és ijesztőek maradtak; ijesztőek, mert jobban illettek volna egy esztendőkkel idősebb leányhoz... A legsötétebb sarokban álló ládából kivett öt mécsest, bizonyos sorrendben a kőpadlóra helyezte őket, és tűzszerszámával lángra lobbantotta mindet. Körbefordult, majd a helyiség egyetlen, keskeny ablaka elé akasztott egy fekete posztódarabot, és bár tudta, senkit nem érdekel, mit művel éppen, az ajtó keresztvasára tette a reteszgerendát. Mikor mindent előkészített, kibontotta szőkésvörös haját, és a mécsesek által alkotott ötszög közepére térdelt. Kezeit combjára fektette, hosszú ideig a gondolataiba merült, majd felemelte bal kezét. Mutatóujja hosszú körmével sebet hasított a mellén, olyan mélyet, hogy hófehér bőre kettényílt, és előbuggyant néhány rubinvörös vércsepp. Morgana hüvelykujjával felitatta a cseppeket, egy vöröses-barnás, kis "m" betűre emlékeztető jelet maszatolt a kőpadlóra, majd felkiáltott, de hangjában nyoma sem volt kislányos bájnak vagy szelídségnek. - Véremre fogadom, bosszút állok atyám haláláért és anyám megbecstelenítéséért! Fogadom, hogy bárkivel, bármilyen lénnyel kelljen szövetkeznem, bármilyen tettekre kényszerüljek, addig nem nyugszom, míg családom ellenségei élnek...! Addig nem nyugszom, míg szégyenünk megtestesülése, a király fattya lélegzik - s ha az Egyisten megbocsátást hirdet, én megtagadom őt! Ahogy az utolsó szavakat kiejtette, láthatatlan erő támadt a toronyra: leszaggatta az ablakot takaró posztót, kioltotta a mécsek világát. A szél, akár egy hatalmas tenyér, lecsapott Morganára. Mellbe taszította, hanyatt lökte a hideg kőpadlóra, az újabb kiáltást azonban nem sikerült a torkára forrasztania: - Megtagadom! A napkorong ott izzott még a nyugati égbolton, a végtelen erdő fái közé azonban már alig szűrődött be némi fény, amikor Merlin meghallotta a lódobogást. Karjában a gyermekkel megállt, fülelt kezdett. A vastag avarszőnyeggel borított ösvényen rúgtató lovas még messze járt, de jó irányt követett: meglehet, az ösztönök vezérelték. Kiáltásait a mágus felé sodorta az erősödő szél: - Merlin! Hol vagy? Merlin! Add vissza a fiamat! Uther nem bírta tovább hallgatni Igraine siránkozását, nem bírta lecsendesíteni saját háborgó lelkét, és úgy döntött, bármi áron visszaszerzi a gyermeket attól a pokolfajzattól. Nyeregbe pattant, és testőreit szokása szerint maga mögött hagyva nekieresztette harci ménjét. Az erdőség, mely csillapíthatatlan étvágyú fenevadként nyelte el örökösét, most őt is befogadta, s körülölelte az élet és a halál neszeivel... Ide-oda rebbenő tekintettel fürkészte a bokrokat és fákat, nyomokat, jeleket kutatott - mindhiába. Egy tisztáson megállította lovát, s úgy fújtatott, mintha az ő izmai feszültek volna pattanásig a hosszadalmas vágta során. Annyira kiszáradt a torka, hogy kiáltozni sem volt képes, leugrott hát a nyeregből, s remegő térdekkel indult a közelben csobogó patakhoz, hogy annak hűs vizével oltsa szomját. Vissza kell kapnom a fiamat. Igen, elragadom Merlintől, és végzek azzal a gonosz sátánfajzattal, nehogy újra árthasson nekünk! Megölöm Merlint, és... - Uther! - harsant egy kiáltás. A király lassan fordult sarkon, s végigmérte a szennyes páncélzatú, bárdokkal, buzogányokkal és csatacsillagokkal felfegyverzett lovagokat. Nyolcan-tizen lehettek, tépett köpenyükön Cornwall címerét viselték. - Most megfizetsz Gorlois kiontott véréért! - lihegte egyikük, és támadásba lendült. - Átkozottak! - üvöltötte Uther. A felázott talajon ugyanolyan nehezen mozdult, mint támadói, valahogy mégis sikerült lova túloldalára kerülnie, s a nyereghez erősített kard, Excalibur után kapott. Mielőtt azonban kiránthatta volna, a cornwalliak első rohama rázúdult, a nedves avarba taszította. Uther a hátára fordult. Ez a mozdulat mentette meg az életét, mert a következő pillanatban egy szekerce pengéje mélyedt a földbe azon a helyen, ahol sisakos feje csillant az imént. Megpróbált felállni, de a szekerce ismét lesújtott, és ezúttal nem tévesztett célt. Uther vállába égető fájdalom hasított; hideg vassal átjárt páncélja alól a sárba csurrant a vér. Felemelte a fejét, és látta, ahogy az egyik lovag, a rég halott Gorlois híve meglóbálja szöges buzogányát, mikor lódobogás és éles kiáltások keveredtek a merénylők győzedelmes rivalgásával. - Orvtámadás! - bömbölte Sir Tuldwal. - Testőrök, védjétek a királyt! Az öt lovas kivont karddal a támadók közé ugratott. Acél feszült acélnak, villant, lecsapott; a forgatagban panaszosan felnyerített egy szügyön döfött ló. Uther a haladékot kihasználva nagy kínkeservvel talpra állt, zsibbadt ujjai a Hatalom Kardjának markolatára fonódtak. - Excalibur! - rikoltotta. - Excalibur! Új erő költözött sebzett testébe. Egyetlen csapással lemetszette egyik támadója vértbe bújtatott karját, egy másikat védhetetlen keresztvágással küldött a túlvilágra, a fejének irányzott buzogánycsapást azonban csak lelassítani tudta, kivédeni nem. Megtántorodott, oldalra bukott, hanyatt-homlok zuhant a patakba. Hörögve állt a térdig érő vízben, és a partról utána igyekvő három lovag ellen fordult. Egyiküket levágta, ám a másik két penge szinte egyszerre villant, megsebezve combját és derekát... Segítség után kiáltott, de legjobb, leghívebb lovagjai nem hallották a szavát, vagy már holtan hevertek. Érezte, egyedül nem szállhat szembe a rengeteg bosszúra szomjas ember-szörnyeivel, ezért a patak túloldalán felkapaszkodva menekülni próbált. Lánckesztyűs kezei közt földrögök morzsolódtak szét, a meder sarát mélyvörösre festette élete vére, tekintete elhomályosult; úgy rémlett neki, órákig tartott a tusa, melynek végén sikerült felegyenesednie. - A kard! - kiáltotta valaki. - Meg kell szereznünk a Hatalom Kardját! Uther a fák közé tántorgott, megbotlott és hanyatt vágódott. A testét hasogató fájdalom már annyi erőt sem hagyott meg neki, hogy felállhasson, ezért hasra fordult, és széles vércsíkot húzva, kúszva próbált tovább menekülni. - Merlin! - ordította. - Hol vagy? Hívd a Sárkányt, leheljen ködöt... Ködöt, ami elrejt... ami megment...! - A túlpartra! A túlpartra! - dörrentek a kiáltások.