Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hamvas BélaDIREKT MORÁL ÉS ROSSZ LELKIISMERET

2016.02.28

Hamvas Béla:
Patmosz I.

http://files.hamvas-bela.webnode.hu/200000036.../PATMOSZ%20I..pdf


1.rész (1958-1964)
Els kiadás
Tartalom
DIREKT MORÁL ÉS ROSSZ LELKIISMERET
CSONTVÁRY NAGY CÉDRUSA
ELMÉLET ÉS TEÓRIA
HUMANIZMUS
NÉMETSÉG
A RÁNTOTTLEVES
SZABÓ LAJOS, VAGY AZ EGYETLEN RENDSZER
MESSIANIZMUS ÉS DIKTATÚRA (Utóirat Szabó Lajoshoz)
ÉSZAKI KORONA
A M ELÉGETÉSE
AZ ÁGY
KORSZENVEDÉLYEK UTÓLAGOS IGAZOLÁSA
ZÖLD ÉS LILA (El adás)
VÁRAKOZÁS
ÁLLAMOK KIALAKULÁSA
PROTEKTORÁTUS
FIZIOGNÓMIA
J. D. VAGY A BEAVATÁS
MEGRENDELÉS
A WALDSTEIN SZONÁTA
DÉMOSZTHENÉSZ
INTERVIEW
METAPOIÉZISZ
A JÓISTEN UZSONNÁJA
HÓDOLAT A MEGÚJULÁS EL TT
A VJESZIJ (SZIGALJEVIZMUS)
A DOLGOKBÓL ELÉG (A szentség elemzése)
TANGUY, VAGY A LOGISZTIKA MISZTIKÁJA
A KÉTZONGORÁS SZONÁTA
ÉRTEKEZÉS A KÖZIGAZGATÁSRÓL
FÜGGELÉK A KÖZÉPSZER SÉGR L
THREE POINTS
V. J., VAGY A MEGVALÓSULÁS
ORPHEUSZ

DIREKT MORÁL ÉS ROSSZ LELKIISMERET

I.
Az ember semmire se megy. Aki intakt, az m veletlen, aki m velt, az korrupt Az intakt el tt
le kell tagadni a m veltséget, a m velt el tt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire
se megy.
Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt t lünk független világ kényszerének
tulajdonítsa. T lünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is
van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ
létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részér l az olyan embernek nemcsak ép
értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi
csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki
részér l semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan
készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan készséggel hozzájárulni
ahhoz, hogy így is maradjon.
A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd ritka. III. Richárd az az
ember, aki elszántan beleveti magát abba, hogy „to be a villain" — most pedig gazfickó
leszek. A gazdasági és szociális érdekek, ezen a koszos lejt n, ami az id , el térbe
helyez dnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg. Az els lépést
mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi meg. Soha többé. Érthet . Látja, hogy a
létminimumot megközelít jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejt zhet és intaktságát
esetleg meg rizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell mondania. Mert azt is
látja, minden el nyért, amely a szociális jelentéktelenségen és gazdasági létminimumon túl
van, nem munkájával, hanem moralitásának feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel
nincs. Nem igaz, legalábbis egyel re, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet és
jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy minden,
a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségb l való minden kilépési kísérlet
sikere nem a tényleges munkateljesítményen, hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson
múlik. A munkát egyáltalán nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint
fizetnek, éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát képes
realizálni.
Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe vonulni és minden
hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be a villain, és diabolikus nosztalgiával a
demoralizáló er knek önmagában szabad folyást engedni.
A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztev , többségben csupán
svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem b n. A b nben, mondja bataille, mindig van
valami érdekes. Ez itt tökéletesen jelentéktelen. A b nnek van mélysége, ett l az ember csak
bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita. Viszont aki csinálja, önmagában
összetört létezést hord. A tehetségtelen ember számára nem különösebb megrázkódtatás.
Nincs mit vesztenie. Minél kisebb valaki, minél igénytelenebb, minél kevésbé veszi önmagát
komolyan, vagyis minél zsurnalisztább és súlytalanabb, a korrupciót annál simábban t ri el. A
kis tehetség felmorzsolódik és nem marad meg bel le más, mint a rutin. Minél tehetségesebb
valaki, a behódolás annál végzetesebb. A magas becsvágy ismertet jele, hogy az igazságon
kívül minden egyebet csak nehezen visel el.
Az els lépés után, bármilyen kivételesen követték is el, megállni alig lehet. Az ember
asszimilációs képessége határtalan. haeckel azt mondja, ha nem ég hamuvá, az ember a poklot

is órák alatt megszokja. Az utat a mélypontig különböz id alatt futják meg. De ha az
egzisztencia intaktságát feladja, az ellenállás egyre gyengül. Az aljasság konstans tényez vé
válik, amíg izmus lesz bel le. Itt aztán mindenki aszerint, hogy rövid vagy hosszúlejáratú
korrupcióra rendezkedett be (esetleg egy ezután következ rezsim követelményeit is
számításba véve), különböz élettechnikai bravúrokat alkalmaz és ortodox affinitásban lehet
egy küls vel (amellyel csalni szokás), és reménykedhet abban, hogy bomlott
szemfényvesztése örök élet . Még a b nbánathamisítást is eljátszhatja.
Ha valaki szociálisan el re halad és gazdaságilag gyarapszik, a lelkiismeret nem szokta
megnyugtatni. A lelkiismeret sajátságos monománia. Az ember azt mondhatná, hogy a
világgal pontos oppozícióban áll. Nem pragmatikus és f ként nem materialista. Ezen felül
mindezt egyáltalán nem titkolja. Nincs benne opportunizmus, nem is realista, cseppet sem
reálpolitikus, annyira nem, hogy az már nem is józan. Taktikai érzéke nulla, a jólétet nem
sokra becsüli, a hímévr l nem is szólva. A lelkiismeret soha sem alkalmazkodik,
alkalmazkodásra nem is kényszeríthet , és ha az ember alkalmazkodik, a lelkiismeret annak
minden esetben ellentmond.
Annak aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Ez biztos. A rossz lelkiismeret els sorban privát
ügy. Az ember kénytelen önmagát lelkiismerete el tt igazolni. Alkalmazkodása mellett
érveket kell felhoznia és önmagát lelkiismerete ellen meg kell védenie. Ha az alkalmazkodás
tovább folyik, a lelkiismerettel szemben felvett dialektikus magatartás elmélyül, és az
embernek rendszeres védelemre van szüksége. Eleinte elég volt, ha az ember megélhetési
kifogásokat támasztott. Kés bb már családjára kellett hivatkoznia. Végül elkezd úgynevezett
világnézetet építeni. Sok esetben vallásos lesz. A dolgok rendje, hogy az ember nemcsak
hazudik, hanem azon felül be is kell bizonyítania, hogy igaza van.
Nem a „mindennapi kenyér neurózisáról” van szó. Ha csak ez forogna kockán, könnyen
megértenénk egymást. A világnézeteket nem az igazság érdekében építik, hanem a rossz
lelkiismeret ellen. A világnézet „tudós épület, amelyben az ember elrejti szorongását”.
Az alkalmazkodó abban a hiszemben van, hogy korrupciója kívülr l nem látható. Ezzel
szemben tény, hogy a legeslegels dolog, ami rajta észrevehet , éppen a korrupció. Már
messzir l, már hátulról, már tartásán és lépésén mindenkin holtbiztosan megállapítható még
az is, hogy karrierjét hogyan kezdte, meddig jutott el és mire készül. Különösen egy ember az,
aki mindezt azonnal észreveszi. Ez az ember az, akinek rovására az alkalmazkodást elkövetik.
A rossz lelkiismeret provokál, éspedig morálisan provokálja azt, aki nem hajlandó
alkalmazkodni, és az embert a direkt morál álláspontjára kényszeríti.
A direkt morál nem a rossz lelkiismeret projekciója. Olyan ember, aki a korrupt
alkalmazkodással szemben a morális vádat képviseli, tényleg van. Bárki legyen is, egy dolog
bizonyos, hogy ez az ember az alkalmazkodásban nem vesz részt. Hogy a világot maga adta
fel tudatosan, vagy élhetetlenségb l kiesett, bizonytalan. Tény az is, hogy éppen ezért a
javakról le kellett mondania. De nemcsak a javakról. A világon kívül, vagyis a társadalmon
kívül. Elvesztette nemcsak reményét az emberi életre hanem arra is, hogy a többivel
együttéljen. És azt, hogy veszteségben van, akár akarja, akár nem, számon kell tartania.
Aki alkalmazkodik, él, az élet akármilyen koszos, a javakat eléri, ha rossz lelkiismerettel is, a
többivel együtt van. Aki nem alkalmazkodik, akár undorból, akár más okból, a közösségb l ki
van zárva, absztrakt dialógusban, csak mint ellenfél és vádló.

Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszti. Aki nem hódol be, lényét
megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül áll.
Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyez dés, vagy nem akar beszennyez dni, de akkor az
életr l kénytelen lemondani.
Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret.
Lemérhetetlen a távolság a rossz lelkiismeret és a direkt morál között.
A rossz lelkiismeret a világ bitorlásában él.
A direkt morál az igazságtól való elhagyatottságban él.
Van, aki a direkt morálban remekül érzi magát. Gyönyörködik abban, hogy a korrupción kívül
áll és ítélkezhet. Különös gy zelem, amikor az ember fogát csikorgatja. Mell zve lenni!
Elnyomva, szegénynek lenni! Nem bírja ki senki mély sebek nélkül.
A direkt morál a lázadás és a forradalom tenyészhelye. Minden lázadó és forradalmár morális
bázison áll és ez benne a direkt morál.
A behódolás nem b ncselekmény, hanem botrány. Aki alkalmazkodik, nem gonosztev ,
hanem aljas. Ezért nem bíróság el tt van a helye, hanem felháborít. Ez a felháborodás a
lázadás csírája. Senki sem ússza meg anélkül, hogy ne forraljon bosszút. Ha a bosszú kitör,
kész a forradalom. A forradalmat nem a lázadó csinálja, hanem a korrupció csinálja a lázadót.
A lázadó nem a korrupció életrekelt rossz lelkiismerete, hanem az élet javaitól megfosztott és
a közösségb l kizárt ember b szültsége.
A forradalmár azt hiszi, mert valaki nyomorult, az igazság csak az oldalán lehet. De abban a
pillanatban, amikor a forradalmár a világot elfoglalja és berendezkedik, a javakat azonnal
birtokba veszi és védeni kezdi, a rossz lelkiismeret benne máris felébred és a direkt morált
tüstént provokálja. Soha még nem zajlott le forradalom, hogy ez paradigmatikusan ne
ismétl dött volna meg. Eszméit hiába hirdeti tovább. A hirdetés már nem a direkt morál,
hanem a rossz lelkiismeret hangján történik. Ha a forradalmár hatalomhoz jut, a világnak
tüstént behódol, és kezd dik az egész elölr l.
A hiteles elkötelezettség, hogy az ember önmagát realizálja. Ez a feladat az élet összes er it
igénybe veszi, és az eredmény akkor is legtöbbször fragmentális. Félelmetes, de így van. De
akárhogy is legyen, ez az élet dics sége, volt és marad.
Aki behódol, az ember hiteles elkötelezettségét (engagement authentique) nem vállalja.
Bizonytalan, hogy miért. Lehet, hogy a feladat túl nagy. Mivel a világban az, hogy az ember
önmaga legyen, olyan nagyon nehéz, a korrupcióba veti magát. Ha már nem lehet önmaga,
legalább habzsolja fel mindazt, amit csak tud.
Nem képes bevallani, hogy mivel a világ szerkezete olyan, amilyen, kénytelen
engedményeket tenni. Viszont csak annyit enged, amennyi élete fenntartásához feltétlen
szükséges. Ez a baj. Ha a világnak így tenne engedményt, ezt kivételes aktusnak tekinthetné
és hagyná, hogy tette merüljön el a semmibe, önmaga pedig kívül maradna és eredeti helyét
megtartaná. Ehelyett magát tettével azonosítja, és elkezdi azt védelmezni. Nem képes arra,

hogy nyíltan hazudjék, tudjon róla és azt elviselje. A behódolás egyetlen aktusa még menthet
lenne, ha nem lenne összekötve azzal az élettechnikai praxissal, amelyre a rossz lelkiismeret
kényszeríti, hogy korrupt tettét elkezdi önmaga el tt igazolni és azt ne igyekezne világnézeti
dialektikájának bevetésével helyesnek feltüntetni.
Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja.
Emmanuel mounier a tett geográfiáját négy ponttal jelöli meg. E négy pont szerint minden
tett:



1. a küls valóság átalakítása,
2. az emberi személy formálója,
3. az embert emberhez közelebb hozza,
4. az értékek világát növeli.

Ezekkel a szélességi és hosszúsági fokokkal mérve a behódolás:



1. a küls világot nem pozitív, hanem negatív irányban alakítja át, vagyis nem
tisztultabbá, hanem feldúltabbá teszi,
2. a behódolás az emberi személyt demoralizálja,
3. a behódolás az embert az embert l eltávolítja,
4. a behódolás nem az értékeket növeli, hanem azt, ami elvetend .

Ez az, amit a direkt morál a legtisztábban lát: „a behódolás az embert eredeti alakjából
kivetk zteti és az élet végeredményét kompromittálja”. A behódolásnak ezt soha senki sem
bocsáthatja meg. A behódolásból sohasem lesz és nem lehet nagyság. Ez a par excellence
antitragikus, vagyis ez a botrányos egzisztencia.
A direkt morál inkább rület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz
élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen
foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amib l mindenki
más kizárt.
Abban, aki ez ellen nem tud kell képpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gy lik
össze. A bosszú. A bosszú, mondja nietzsche, az akarat tiltakozása az id ellen.
Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az
embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"
A behódolás az embert eredeti alakjából kivetk zteti és az élet eredményét kompromittálja.
De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát
meg rzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.
A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik h sies és görcsös tisztaságához. A direkt morál
nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem
forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál
középszer és démoni.
Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága.
A direkt morál a közösségb l kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.

A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az
igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.
A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg
belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti.
II.
A világ szó két értelemben használatos. Az egyik értelem a görög kozmosz, a másik a hely,
ahol az ember él, de nincs otthon. A természettel, vagyis a kozmosszal, mint mondják, nincs
különösebb baj, még a h séggel, a faggyal, az árvízzel, a földrengéssel sincs. Amivel baj van,
mindig a világ. Voltak, akik mikor légitámadás után zivatar tört ki és a menny megdördült, a
megkönnyebbülést l könnyeztek. Az égzengés hangja a bombáéhoz képest annyira
megnyugtató. Miképpen tudtam rábeszélni magam arra, kérdi Gabriel marcel, hogy ezt az
észbontó zavart elfogadjam?
Ami az egészben a legkülönösebb, hogy a világ olyan, mintha magától értet dne, még sincs
semmi, amit kevésbé lehetne elfogadni. Nem környezet, nem az ember tovább növése, nem
természet, nem társadalom, nem közösség, nem állam, nem az emberek, nem korszak, nem
civilizáció. Mindennél általánosabb és nagyobb, rugalmasabb és szilárdabb, de mindennél
idegenebb és ismeretlenebb, ellenségesebb és félelmetesebb. Itt senki sincs otthon. Ez az, amit
külön meg kell tanulni, mert az ember eredetileg nem tudott róla semmit. Az újszülöttet ott
fogadta a küszöbön, de ha tudta volna, dehogy jött volna ide. A világ az, amit meg kell
ismerni, már egészen korán, a bölcs ben, ami az embert gyötri a családban, ami lerohanja az
iskolában. Az ember magával hozza annak az életnek a képét, amely életre öröme támadt
megszületni, és ez a kép mindenkiben azonos. Nincs közöttünk különbség. Igazi életünknek
bennünk lev sképe mindannyiunkban egyforma. Ez az, amit az ember komolyan vesz és
riz, amit akar és ápol, és amit szeret, és amib l szeretne nem engedni. Az ember azzal a
bizalommal születik meg, hogy itt otthon lesz és magával hozott életét kedvére élheti.
Ehelyett valószín leg életének els öt percében észreveszi, hogy nemcsak hogy nem élheti.
Mintha a világ egész ereje arra összpontosulna, hogy a benne lév életet kikezdje és aláássa,
destruálja és megfojtsa, elnyomja és összetörje.
A természettel még a nagy katasztrófák idején sincs baj, mert azok mindig elemiek. Ha a
vulkán kitör, vagy jön a szök ár, a tájfun, lezuhan a meteor, az alvilág nem mozdul meg.
Amiért az emberrel még az egyszer dolgokban is baj van, hogy nincs olyan kicsinység,
amely ne tudná az alvilágot megmozdítani. Két leányszem pillantásában lehet olyan indulat,
amely megidézheti a sötétség démonait
A természeti csapás elmúlik, az ember megnyugszik. A fölkeltett démon azonban itt marad.
Az egyetlen, amit az ember tehet, hogy alkalmazkodik. De ha alkalmazkodik, abban a
veszélyben forog, hogy lényét elveszti. „Semmi sincs közelebb az öngyilkossághoz, mint a
világnak való behódolás, ahogy az a pillanatban testet ölt”.
A kínai és a japán hagyományban a világ megismerése külön tudás volt. Szokás, udvar, utca,
hivatal, divat, politika, érvényesülés, illem, udvariasság, szólamok. Tudatosan tudták, hogy
mindez egészen más, mintha természetes lenne, mint a kínai mosoly, annyira, hogy az els
pillanatban önkéntelenül mindenki tiltakozik ellene. Nem a szokást megtanulni nehéz, hanem
éppen ezt a szokást, amely már nem szokás, hanem valami más. Azt, amely az emberit

nemhogy nem fedi, hanem a való helyzet fel l félrevezet, van benne valami, ami
elviselhetetlenül sért , ami az embert mivoltából kivetk zteti. Más dolog élni és más a
világban lenni. Ezt a kett t még senki sem tévesztette össze.
Aki tisztában van azzal, hogy mi a világ, óvakodik attól, hogy azzal kapcsolatba lépjen.
Csuang-ce-r l mondják, hogy a miniszterséget visszautasította és semmiféle hivatalt nem
fogadott el. Különleges módszerhez kell folyamodni már csak ahhoz is, hogy békében
hagyják. Kerülni kell minden felt nést, be kell fogni a száját, nem szabad kihívóan
öltözködni, de még csinosan sem, nem szabad a kelleténél jobban táplálkoznia, kellemesen
laknia, önmagát ápolnia. Csak halkan és távol és egyszer en. Remetének, jóginak,
magányosnak lenni. Mégis.
Nem élhetsz úgy, mint a csillagok.
Ahol az egyik oldalon életéhség, a másikon sértettség, az egyik oldalon karrier, a másikon
irigység, az egyik oldalon korrupció, a másikon bosszú, az egyik oldalon hitványság, a
másikon lázadás szemben áll, ott keletkezik a világ.
A világ a direkt morál és a rossz lelkiismeret feszültsége.
A világ az a hely, ahol minden megromlik. A jószándék lemorzsolódik, a rossz még rosszabb
lesz. Még nem volt nagyság, amely ne torzult volna el. Komolyság, amely ne vált volna
lényegtelenné. Nagy gondolkozók. Vallások. Szentek.
A világ a hazugság helye. A hazugság itt nem a morális rossz, hanem a morális rossz bázisa.
Nem a b n, hanem az a valami, amib l a b n keletkezik. Egyel re csak a normális ember
megromlása. Minél édesebbnek látszik, annál visszataszítóbb. Mint a chinoiserie, minél
barátságosabb, annál aljasabb. A világban minden más, mint ami, és más, mint aki.
Kung-ce és Szókratész azt állította, minden baj oka, hogy a szavak elveszítették eredeti
jelentésüket Mást gondolnak és mást mondanak. A világ az a hely, ahol a szavak eredeti
értelmüket elvesztik. Ha az értelmet helyreállítanák, a világ elt nne.
A hazugság nem b n, nem ütközik a morális törvényekkel, de nem is élettani defektus, és
ezért nem ütközik a biológiai törvényekkel. A kett között van, sajátos és külön terület, mint
ahogy a világ is sajátos és külön terület a természet és a morál között Ezért az, ami hamis és ál
és megtéveszt , nem rossz és nem betegség, hanem fals. Ez az, amit l a legjobban lehet
szenvedni. A b n és a betegség között lév speciális területen nincs tétel és nincs törvény. Ez
az egzisztencia helye. Ez a világ helye. Ez itt a természet és a szellem között, az élet
legérzékenyebb pontján a romlottság és az elaljasodás helye.
A jog minderr l semmit sem tud. A büntet törvénykönyv lesújt a dúvadakra, és a
baktériumokat nem veszi észre. Pedig, ami az embert megrontja, nem az útonálló. Nietzsche
mondja, és nyomában sokan gondolják, hogy az, amit b nnek neveznek a társadalom mai
állapotában, egyre inkább végs kitörési lehet ség, kétségbeesett és otromba kísérlet arra,
hogy valaki a romlás e gödréb l kimásszon, és akár, tegyük fel, gyilkosság árán is egyfajta új
természetes ártatlanságot szerezzen, mert még a b n is elviselhet bb, mint ebben a koszban
száját befogva élni, és úgy tenni, mintha minden a lehet legnagyobb rendben lenne. A
b nösök, mondja Nietzsche, a mai társadalomban a tiszta emberek, legalább is azok, akik a
leginkább szomjazzák a tisztaságot, de mindenesetre az egyszer orgyilkos lemérhetetlenül

tisztább, mint például a politikai, a gazdasági karrierista, az irodalmiról nem is szólva, vagy a
közéleti funkcionárius, különösen, ha valaki arra gondol, hogy az ilyen gyilkos milyen
esetlenül, milyen becsületesen és meghatóan együgy ahhoz képest, aki karrierjéért
önmagában kénytelen minden emberit apró darabokra zúzni és megdarálni és összetömi, és
nincsen sejtje, amely ne lenne megrugdalva és leköpdösve, és semmi sem maradt benne, ami
ne lenne, esetleg jóval áron alul, megvásárolható.
Akár meglep , akár nem, de mindenesetre tény, hogy ezen az egzisztenciális középen, a morál
és a biosz között, az életet beszennyez tettekr l csak a magas és fejlett hagyománnyal
rendelkez népek szereztek tudomást, csak Kína és India, Görögország és Róma, újabban
Franciaország és Anglia. Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az lehet, hogy egy
népnek van-e mértéke nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi jó és rossz, hogy mi az egészséges
és beteg, hanem arra is, hogy mi az, ami a közös életet tisztítja vagy beszennyezi. És ami a
kultúrnépek életét jellemzi, hogy a beszennyezés ellen tudatosan védekezni képesek. Hogy
Kínában és Indiában az egzisztenciális érzékenység erre meg volt, az köztudomású, de az is,
hogy a görögök és a rómaiak irodalma is tele volt figyelmeztetéssel, hogy az embert a
közvetlen veszély nem a b nök, hanem az egzisztenciális korrupció fel l fenyegeti. A
franciáknál a moralisták, az angoloknál a szatirikusok tartózkodtak azon az rhelyen, ahonnan
az élet tisztaságára felügyelhettek és mindenkit már elég korán megtanítottak arra, hogy a
korrupt ember ellen miképpen védekezzenek. A kultúrálatlanságot pedig éppen minden
népnél és korban az jellemezte, hogy az ember védtelen volt — nem a b nök ellen,
amelyekr l a büntet törvénykönyv paragrafus-szer en intézkedett —, hanem a korrupt ember
hitványsága ellen, és nem volt mértéke a gorombaságra és a tapintatlanságra, az
indiszkrécióra és a tolakodásra és a pimaszságra és az álnokságra és azokra az árnyalatokban
nehezen meghatározható aljasságokra, amelyek az emberi életet a b nöknél sokkalta
mélyebbr l veszélyeztetik. Kultúra hiánya els sorban annyit jelent, hogy az ember a huncuttal
és a cudarokkal szemben védelem nélkül van. A közösséget nem tanították meg arra, hogy
elszigetelje ket. Az emberek félnek t lük és engednek nekik, és meghunyászkodnak és
félrehúzódnak, csaknem csodálják ket. Morális b ncselekmény itt sincs több, mint más
népeknél. De az élet színvonala elrettent . Mert a b n az erkölcsi rend olyan brutális
megsértése, amely ellen minden nép védekezni tud. Az életet beszennyez egzisztenciális
korrupció ellen a kultúrálatlan nép tehetetlen. A kis zsiványoknak és szélhámosoknak, az
alattomos furakodóknak és a nagyszájú henceg knek, a fondorlatos handléknak és a nyegle
becsteleneknek reménytelenül ki van szolgáltatva.
A lét leginkább az él vízhez hasonlít, legalábbis annyiban, hogy semmiféle szennyet nem
fogad be, és a lehet legrövidebb id alatt minden fert z anyagot felold és feldolgoz és
semlegesít. A források és a hegyi patakok és a tavak tulajdonsága, ha trágyát hajítanak is bele,
vizük néhány lépéssel odébb már iható, és néhány perc múlva a méreg hatása nyomtalanul
elt nt. A lét minden szennyet kibír, és minden tisztává lesz benne.
Indiában a lét szava szat. Szóról-szóra annyit jelent, mint az, ami van. De annyit is jelent,
hogy színültig telt önmagával, de annyit is, hogy fényes és egyszer és ragyogó, és annyit is,
mint igazság. Aszat pedig annyit jelent, mint nem igaz és nem létez . Ezért mondják, hogy aki
a lét körébe emelkedett, nem követhet el többé sem b nt sem hibát, nem gondolhat és nem
mondhat olyat, ami helytelen és nem igaz. A létben minden tiszta és valódi és igaz, és a lét
mindazt, ami foltot ejthetne rajta, felszívja, mint a párát a leveg , és maga folttalan marad.
Az élet határtalan érzékenysége és beszennyezhet sége. Bárhol követ el bárki valamit, ami
megzavarja, azonnal az egész elsötétedik. Ezer kilométerre és ezer évre megérezhet . A

létben minden szenny feloldódik, az élet a szennyet nem tudja feloldani. A homály és a súly
itt marad, itt marad, amibe az ember beleütközik, ami az emberre nehezedik, ami látását
elhomályosítja. Nincs sebezhet bb, mint ez az illanó és megfoghatatlan és könny valami,
ami az élet, és nem a drasztikus inzultus az, amit olyan nehezen visel el, hanem az elaljasodás
huzamos tortúrája.
Ezért nincs jogosultabb, mint az életféltés. Nincs érthet bb, mint a próféta haragja. A próféta
nem a vagyont és hírnevet, a hatalmat és az élveket kifogásolja. A korrupció azt az életet
rontja meg, amit mindenki közösen él, amiben mindenki részesedik, melynek tisztaságára
mindenkinek elemi igénye van, s amit mindenkinek, aki a tisztaságra érzékeny, féltenie kell.
Az életféltés egy bizonyos fokon túl elmebaj lehet, a dühöng rület tüneteivel, mint
Jesajásnál, Savonarolánál, Nietzschénél.
De rossz szemének kell lenni, aki azt az életféltést a direkt morál életféltékenységével
összetéveszti. Ez itt nem vak, amely a világot a létb l a legszívesebben kitörölné. Ez a naiv
ragaszkodás az élet primordiális természetéhez, az idillhez. A direkt morál nem az életért
aggódik, hanem sért dött és felül akar kerülni, a javakra és a hírre és hatalomra féltékeny. Ez
itt nem becsvágy. Aki magát az életet (a szakrális örömet, a mézet, mint a hinduk mondják)
félti, gy löl, de méreg nélkül gy löl, és nem mert megrövidítették, hanem, mert az aranykort
megmérgezték.
Világ, ez itt az, amit eddig csináltunk, és amit — minden jel arra vall — önhitt eszel sséggel
tovább csinálunk, annak ellenére, hogy csaknem mindenki, aki valamennyire is értelmes, már
látja, igen kevés kell ahhoz, hogy az egész a fejünkre szakadjon. Mert miután jelent ségét az
összes téma elvesztette, egyetlen közös megbeszélnivalónk maradt, a válság. Ezen kívül
minden egyéb felesleges és lényegtelen.
Minél magasabb rend az ember, az árulás annál súlyosabb. A kicsinyek, a politikusok, a
zsurnaliszták. Mit árulnak el? Legfeljebb az eszmét. De feljebb és még feljebb. Ahogy
hölderlin mondja: Vergisst sich und sein Gott.
A morálnak nem természete, hogy direkt legyen. Nem azért vagyok itt, hogy bárki fölött
ítéletet gyakoroljak, hanem, hogy velük közvetlenül együtt éljek. Az ítéletet önmagam fölött
kell gyakorolnom. A direkt morál elvetend .
De mit tegyek azzal, aki a javakra suttyomban kezét ráteszi, tolakszik és mint a rip k szokta,
mindjárt az els helyre ül? Vagy talán ez az emberi, a nagyon, nagyon emberi, elcsúszni és
eladni és megtévedni és megtéveszteni és megalkudni és piszkos kis üzletekre vadászni és
hízelegni és behódolni és bemocskolódni, aztán gyötr dni és a rossz lelkiismerettel vitázni és
árulkodni és hazudozni és cinikusnak lenni és az egészet elviccelni és az egésznek hátat
fordítani és menekülni el le, menekülni és letagadni? És az az embertelen, aki az amúgy is
kétes tisztaságot monomániákusan rzi, és ebb l önmaga számára magaslatot és koronát
csinál? Vajon nincs-e szükség a szív egyszer tisztaságának fels fokára, hogy az ember
csaknem állati romlatlansággal, arcátlanul, akit lehet, elmarjon a zsákmánytól? Vajon nem
kell-e ehhez a becstelenséghez eddig el nem képzelt alázat? Vajon azt az elvetemült
korrupciót nem lehet-e megrendít en gyermekinek tartani, és ha tényleg ez a világnak való
behódolás az emberi élet szakrális intimitásának elárulása, és minden valaha is
megérinthetetlen fens bbséghez való h tlenség, vajon nem karizmatikus ártatlanságra van
szükség, hogy mindezt az ember elkövethesse?

Tekintve, hogy mindenki élni, s t mindenek fölött és mindenáron élni akar, és az élethez való
jog és az élet, mint önérték és legf bb jó az a gondolat, amellyel még az olyan emberek is,
mint Goethe és Nietzsche, az egész korszakot felb szítették, ideje lenne feltenni a kérdést,
vajon tulajdonképpen mit is jelent élni? Amit az ember lát, elég zavaros, alig több, mint
fejvesztett tolongás, aminek az élet primordiális természetéhez semmi köze, mert semmivel
sem több, mint rjöng mohóság, mindent megbámulni és megnyalni, vurstlit és kiállítást,
operát és fesztivált, és színházat és futballmeccset és felvonulást, de f ként divatbemutatót és
mozit, és e sokadalomban mintha éppen az élet ellenkez jér l lenne szó, nem élni, vagyis
inkább arról, hogy az életr l ennek az izgatott szétszórtságnak segítségével minél
tökéletesebben megfeledkezni. Hogy ne kelljen többé gondolni rá. Ezért mondja heidegger,
hogy az ember ma a lét elfeledettségében (léthé) nem is él többé, hanem sajátságos életsóvár
állapotban szomjazik, nincs is lehet sége arra, hogy éljen, és minden, amiben része van, a
valódinak szomorú szurrogátuma. Mondjuk élet az, ami narkotizál. Élet, mint ájultság.
Dohány, morfium, pálinka, kávé. Ide jutott szegény Faust és a nyomorult Dionüzosz. Az élet
normalitása elveszett és sürg sen pótélményekr l kell gondoskodni, hogy az ember az
életéhségt l ne kapjon elmebajt.
Vajon milyen feszültségek egyenlít dnének ki, ha, tegyük fel, valaki ténylegesen élhetne?
Milyen álmai teljesülnének? Milyen viszonyban áll az ember a postáskisasszony
életeszményével, aki csak egyszer, egyetlen egyszer estélyi ruhában, fején akár hamis
diadémmal is, de harsonaszóval szeretne bevonulni trónterem híján az ötórai tea bárjába, mint
Shakespeare királyn i? Milyen viszonyban áll például a diktátori életeszménnyel, amikor az a
díszszemlét tartja, mert az a postáskisasszonyétól nincs is olyan távol, csak a kulisszák
szürkébbek és a távlat zordabb? Milyen igénye van? Milyen ízlése? Milyen becsvágya?
Milyen halhatatlanság-ideálja? Mi az, ami kedvesebb neki, mint maga az élet?
Nem élni. Az életet kirabolni.
Csak nem méltatlankodni. Csak semmi indulat, semmi rokonszenv és semmi ellenszenv. Csak
körülnézni, nem javító szándékkal, Isten óvjon! Temperált, okos, egyszer szavakat keresni,
hogy megnyugodjanak, még iróniával sem, még részvéttel sem, csaknem szeretettel, ahogy az
ember a kísérleti patkányokat nézi, amikor a pestis tüze ott ég piros szemükben.
Amit világnak nevezünk, az olyan lény részére, aki a földön csak mint turista tartózkodik,
mer agyrém és nonsens. A világból kívülr l semmi sem tátható. Lehet, hogy ez az emberiség
kollektív karmája, vagyis következménye mindannak, amit az emberiség sorsában sok
százezer éve felhalmozott, s ezt az átkozott hagyatékot most viselni kell. Ez a kezdett l fogva
gy jtött örökség.
A világban a logika érvénytelen, de érvénytelen a morál, s t érvénytelenek a szerves élet
törvényei is. A világnak egyetlen logikája van: egyszer elkövettek valamit, és ennek most
minden következményét viselni kell. Mint a Thora mondja, hetedíziglen. Vagy ahogy a
tudomány mondja: átöröklés. Vagy mint Buddha tanítja: minden tettünk és gondolatunk és
mozdulatunk és szavunk régebbi életünkben elkövetett szavak és tettek és gondolatok
elkerülhetetlen következménye.
Ami a világban történik, az alkímia nyelvén szólva kolosszális putrefactio, ami annyit jelent,
mint megromlás, felbomlás, erjedés, megpüffedés, széthullás, rothadás, megfeketedés és
feloszlás. A putrefactio nem értelmetlen pusztulás. Ez az az állapot, amikor a természet
anyaga, a prima materia, szerkezetét és alakját lebontja, és széthull, hogy új és más

felépítésben realizálódjék. Ami a világba kerül, azonnal elkezd erjedni és dagadni. Mi ezt
reánk nézve kedvez megfogalmazásban növekvésnek és fejl désnek nevezzük. Az ember
eredeti csecsem -alakjának húszszorosára dagad, azután új erjedés keletkezik, a szexus, hogy
új lényeket bomlasszon ide, közben szedi magába a természet különböz anyagait, hogy
magában megerjessze és végül emberi alakjában ez a lény megsz nik, amit úgy hívunk, hogy
halál. A világ alkímiai m hely, ahol a természet átalakul valami mássá, részben trágyává,
részben — mint az alkimisták mondják — arannyá, ha az ember ennek az átalakulásnak
érdekében különös er feszítéseket tesz. Mindenesetre a világot végleges helynek tartani
ügyefogyottság, és aki nem ébred tudatára annak, hogy átalakulása érdekében mit kell tennie,
az nyomtalanul elkeveredik és elmerül ebben az emészt gödörben, és abszolút létér l lemond.
A világ elvesztette otthon-jellegét, és az ember itt már komoly közösségi kapcsolatok nélkül
csupán, mint megfigyel tartózkodhat, és azt, ami itt történik, csupán etnológiai egzotikumnak
tekintheti, ami lehet furcsa és bizonyos tekintetben érdekes, de tulajdonképpen teljesen
jelentéktelen.
A tudomány paradoxona. Miután a politika a világ oldalára állt és az embert meg rl
hatalomhoz csatlakozott, és miután a vallás is a világ ember-ellenes hatalma lett, úgy látszott,
a tudomány az egyetlen, amely az embert a világgal szemben megvédi. Az utóbbi néhány száz
év után erre nincs többé remény. A tudomány éppen olyan egzisztenciálisan korrupt, mint a
politika és a vallás, és az ember fiának nincs többé helye, ahol fejét lehajtsa.
A világ elhatalmasodása.
Az európai történet két korszaka:
az els korszakban a direkt morál uralkodott, és az ember abban a bosszúban élt, amit a világ
elszenvedése benne fölkeltett. A világ a ledér szajha, aki az embert elcsábítja, kifosztja,
kineveti és otthagyja. Ókor és középkor;
a második korszakban a rossz lelkiismeret uralkodott, mert az ember behódolt és
alkalmazkodott és világi lett, és felfedezte a m vészetet és a tudományt. Újkor.
Kezd dik a harmadik korszak. Már nincsen más, csak világ. Permanens inzultus és tortúra.
A múlt század, az rültek százada. Hölderlin, Schumann, Gogol, Baudelaire, Maupassant,
Van Gogh, Nietzsche.
Ma már nem vagyunk képesek meg rülni.
Ehelyett az otthontalanok. Orosz és szerb és német és román és francia és spanyol emigránsok
és disszidensek.
Az otthontalanság legújabb alakja, amikor az ember saját hazájában nincsen többé otthon.
Bels emigráció. Aki nem hódol be, az átvonulhat a direkt morálba és lehet lázadó és f het
bosszújában. Nincs más út: direkt morál vagy rossz lelkiismeret. Aki sehol sincs, az hontalan.
III.

Az els válságm Sören kierkegaard: Az id bírálata, 1845-b l. A tanulmány értelme, hogy
ma nem abban a mindenkori válságban élünk, amely az id k kezdete óta tart, és amely már az
ember normál állapota. Ez a válság itt ma kivételes és egyszeri, abszolút és az utolsó.
Régebben a válság nem volt a történet titka. Mindenki tudott róla, és az emberiség életét a
válságra való tekintettel rendezte be. Ma és itt, a kivételeket nem számítva, nem tudnak, s t
nem akarnak róla tudni.
Kierkegaard kifejezése a válság tudatában él emberre az, hogy egzisztencia. Tényleges
életet, mondja, csak ez az egzisztencia él. Aki nem ezt teszi, a valóság tudata el l
elrejt zködik. Létét a válság állandó elfelejtésére (léthé) építi, és éppen ezért a válságban
elmerül. A valóságban csak az vesz részt, aki a tényleges helyzetr l tudomást vesz és magát
fedetlenül (alétheia) a válságba helyezi.
Száz év múlt el, és amit a válságról azóta tudunk, mint ahogy lenni szokott, nem annyira az
impozáns terjedelm és híres, hanem a kisebb és ismeretlenebb m veknek köszönhetjük. A
lényegeset az ember ezúttal sem Keyserling és Spengler és Sorokin köteteiben, hanem a
néhány lapos tanulmányokban találja meg. Ilyen kis tanulmányt írt Martin heidegger, és azt
mondta, hogy már utána vagyunk. Nem úgy, hogy valamely nyilvánvaló végzetes esemény az
egészet eldöntötte, és ett l kezdve a helyzet reménytelenné vált. Inkább úgy, hogy a
visszavonhatatlant észrevétlenül és közös beleegyezéssel elkövették, és amit azóta élünk, a
múlt század felfordulásait, a jelenben a világháborúkat, a rémállamokat, a technokráciát, a
meg nem állítható szociális-morális-gazdasági romlást már csak az automatikus
lebonyolódásnak lehet tekinteni. Heidegger Kierkegaardnak az ember magatartásáról szóló
eredeti megfogalmazását, mint Nietzsche, Pannwitz és Guénon teszi, fenntartja. Aki lényét
nem helyezi a válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens. Ami annyit jelent, hogy aki a válság
tudatát önmaga el l bármely okból elrejti és a váltás következményeit saját életére
vonatkozólag nem vonja le, az id szer tlen, más szóval lényegtelen. Semmit sem jelent.
Önmagát a történetb l kitörölte. A válság, igaz, rendkívül kényelmetlen, de félelmetesen
jelenlév tudata el l, ha illuzórikus bizonyosságba rejt zik, az, mint az angolok mondják a
lonely crowd, vagy mint camus írja, l'homme absurde. Úgy élni, mintha nem történt volna
semmi. Tovább fecsegni a fejl désr l és a tudomány haladásáról, terveket készíteni a
gazdasági kibontakozásra és a politikai megegyezésre, a nevelést reformálni, a m veltség
színvonalát emelni, az új kultúra alapján megvetni és egyéb zsurnalizmus.
Heidegger a válság visszavonhatatlanságát azzal jellemzi, hogy a háború és a béke között a
különbség megsz nt. Ami van, az sem háború, sem béke. Mondjuk, az egész világ permanens
ostromállapotban van. A háború bármelypillanatban kitörhet, de ha nem tör ki, annál
rosszabb. Ez vonatkozik a népek egymás között lév helyzetére. A népek helyzete
önmagukban az, hogy permanens államcsínyben élnek. Minden nép két puccs között áll, az
egyik lezajlott, a másikra készülnek. Gazdaságilag permanens államcs d. Család? Sem
házasság, sem szabad szerelem. Kasztok? Sem uralkodó, sem szolgáló kaszt, hanem
kaszttalan cs cselék. Sem közösség, sem individuum. Nincs b n, nincs b ntelenség, csak
piszok. A dolog azonban, mint Camus mondja, annál sokkalta súlyosabb, mert háború, puccs,
cs d, hazugság, er szak, kizsákmányolás, mindez régebben — talán a reneszánsz bitorlói,
vagy az olyan önkényuralkodók számára, mint XIV. Lajos, vagy II. Frigyes, vagy a cárok —
kivételes volt, bármilyen elrettent , de egyszeri és törvénytelen. Ma mindez magától
értet dik. Tudomásul vették és állandósult. Nincs elavultabb, mint felháborodni. Ez ma az
abszolút komikum. Az átlag életmegoldás a következ : mindannak, ami van, tudomásulvétele
el l elzárkózni, és az egyénileg kínálkozó helyzet elszánt kihasználásával az egzisztencia
valódiságának feláldozása árán saját életének küls feltételeit lehet leg szilárd alapon

biztosítani (man for himself). Ezért az életben gy ztesnek lenni, kevés kivétellel, a teljes
vereséget jelenti. Mondják, hogy a szentek minden csodájánál több, ha valaki ma el tudja
viselni azt, ami van.
Ezért nincs igaza valerynek, amikor vigasztalást talál abban, hogy bármilyen válság legyen is,
az élet megy tovább. Igen, az élet továbbmegy. De a pszeudoegzisztencia becstelensége olyan
fokot érhet el, amit egyébként máris elért, hogy az élet, amit az ember ezen az áron vásárol,
semmit sem ér, s t ennél rosszabb. A tisztátalanságot csak bizonyos mértékig lehet elviselni.
Az élet annyira elveszti önmagát, hogy nem élet többé, hanem zoológiai tenyészetb l és
démoni rjöngésb l sajátságosan összetett létezési határeset, amit ugyan folytatni lehet, de
nem érdemes.
Életét az ember kapja. Létének helyét az életben minden befolyástól mentesen magának kell
megválasztania, és maga is választja meg aszerint, hogy önmagát mire tartja méltónak. Így
függ össze az egzisztencia valódisága, a szabadság, a becsvágy, a halhatatlanságideál. Amit l
az ember a pszeudoegzisztenciában megretten, els sorban nem az élethazugság, hanem a
silány becsvágy, hogy csak erre a tet -halhatatlanságra tartja magát érdemesnek.
IV.
A lázadások történetében közelebbr l nem meghatározható id ben fordulat következett be.
Lehet, hogy Descartes körül történt, esetleg el bb, vagy valamivel kés bb, mindenesetre arról
az impertinens hangról, amit nem sokkal azután Voltaire és társai használtak, kétségtelenül
felismerhet vé vált. Mindaddig a lázadásnak csak egy lehet ségét ismerték, éspedig a lázadást
a világ ellen. Elvégre minden id ben és helyen a világ volt és maradt az ember számára
idegen és nem asszimilálható, amit senki sem tudott és tudhatott elfogadni, még abban az
esetben sem, ha (to be a villain - elhatározta, hogy gazfickó lesz) elszántan és maradéktalanul
be akart hódolni. A klasszikus lázadók, Platón és Konfu-ce, Buddha és Hérakleitosz, az
eretnekek és Savonarola számára, és az ember számára, aki ket hallgatta, csak az volt a
magától értet d , ha a direkt morált a világ ellen vették fel. Lázadásnak csak a korrupt
világgal szemben van értelme, mert csak ennek van alapja. Amit úgy hívtak, hogy az igazság
nevében. Az igazság kimondása élet-technikailag sohasem volt rentábilis vállalkozás,
korszakok szerint többé-kevésbé életveszélyes, de azt mindig csak olyan ember mondhatta ki,
aki a világgal szemben oppozícióba került. E fordulat most az volt, amit senki sem várt és
nem értett, vagyis, hogy a világ lázadt fel.
Határtalanul bonyolult helyzet támadt. A korrupció úgy kezdett viselkedni, mint akit
kijátszottak. A rossz lelkiismeret elkezdett az igazságról beszélni. Mindez messze túl van
azon, hogy az ember meg tudja érteni. Nincs ostobább, s t nincs szemtelenebb, mintha a
korrupció a sértett fél szerepében lép fel és elkezd jogaira hivatkozni. Jellegzetes példa arra,
hogy a történetben az események nem egymástól megkülönböztethet en, világosan és
logikusan egymás után következnek, hanem egymásra halmozódnak, és ezekben a
feltornyosult halmazokban összekeverednek, szerepet cserélnek és egymást annyira áthatják,
hogy alig, vagy nehezen, vagy egyáltalán nem ismerhet k fel többé.
A tradicionális lázadások paradigmáját dosztojevszkij adta a Nagyinkvizítorban. A mítosz
szerint a Megváltó a földön újra megjelenik és a nép felismeri. A világ uralmát újra az a
veszély fenyegeti, amely akkor fenyegette, amikor el ször itt járt. A Nagyinkvizítor a
Megváltót elfogatja és halálra ítéli. A megégetés el tti éjszaka azonban elmegy hozzá a
börtönbe és felszólítja, hogy a földet hagyja el. Ez itt a világ, az igazságnak itt nincs helye.

A mítosz egzaktul a rossz lelkiismeret és a direkt morál jegyében áll. A humánum magatartása
ebben az esetben csak az lehetett, és az is volt, hogy a Megváltó mellett és a Nagyinkvizítor
ellen foglalt állást. Nem kellett okvetlenül lázadásnak lennie, viszont másképpen nem volt
realizálható. Az ember animozitását a világ ellen sohasem tudta legy zni, és senki sem
t rhette szó nélkül, hogy a földr l az igazságot el zzék. Bármilyen értelmetlen volt, de az
ember nem tehetett egyebet, mint fellázadt Ami a világban a legkevésbé elviselhet , hogy
hatalma az igazságtalanságnak van, és az igazság er tlen. Ami az irtózatos, hogy az igazság
nem tudja önmagát érvényesíteni. Ez a szüntelen szorongás, amiben az ember él, hogy az
igazságot a földr l el zik és itt maradunk védtelenül. Ez az igazságtól való elhagyatottság. Ez
minden lázadás értelme.
A Nagyinkvizítor mítosza azonban elavult. A világ arra az álláspontra helyezkedett, hogy
amikor a Megváltót a földr l el zi, igaza van. Az igazság csak arra jó, hogy abban, aki nem
tartja meg (és miért tartsa meg, amikor semmi el nyt nem biztosít?) rossz lelkiismeretet
ébresszen. Az igazság mértéket tételez fel. Az igazság magas, egyértelm , tiszta, egyenes. Ez
az életet, különösen pedig a vezet k tevékenységét határtalanul megnehezíti. Ahhoz, hogy
megéljünk, nincs szükségünk igazságra.
A lázadás régebben nem legitim, de történetileg hitelesített magatartás volt, amit ugyan nem
mentett fel, de indokolt, hogy a korrupt világban az élet tisztaságát féltette. A direkt morál
ennek az életféltésnek módszere. Intakt alakjában rendkívül ritka, többnyire csupán
életféltékenység és életirigység (ressentiment) ezért éppoly kevéssé menthet , mint a
behódolás. Az egyetlen, ami magas fokon emberivé teheti, hogy igazságkövetelés. Ha ez
nincs, akkor a lázadás az életb l kizárt, az igazságtól való elhagyatottságban él kétségbeesett
ember démoni b szültségének kitörése.
Az újabb lázadásban a világ megkísérli, hogy magát legitim magatartássá tegye, vagy ha ez
nem megy, legalább történetileg hitelesítse. E kísérlet ellen bár senki szót nem emelt, és
általában mindenki behúzta a nyakát, úgy látszik a vállalkozás, legalább eddig, nem sikerült.
Minden jel arra vall, hogy a világnak, ezek szerint a behódolásnak, mint legitim vagy hiteles
magatartásnak elismertetése nonsens. A világ részér l továbbra is állhatatos er feszítés
történik, hogy a behódolást, mint elfogadott magatartást beiktassa. Tény, ha ez ellen nem is
szólaltak fel, de a korrupt behódolás továbbra is megmaradt, mint megvetett alkalmazkodás és
hitványság, amit kénytelenségb l gyakorolnak ugyan, de amit kell, s t illik letagadni, mert
arról a szennyet nem sikerül levakarni. Bármilyen ment elméletekkel kísérletezzenek is el re,
a jöv felé, mint amilyen az evolúció, és bármilyen elszántsággal hamisítják visszafelé a
történetet, a világi magatartást még nem sikerült hitelesnek elfogadtatni.
Az elmúlt évszázadok alatt az ember azért lázadt, mert a Megváltót, mint azt a lényt, aki csak
fölösleges nehézségeket támaszt, a földr l elküldik. Legújabban az ember száját befogja és
hunyorgat, mert megtanították arra, hogy a Megváltót mindig is visszaküldték, ez így helyes
— egyébként is, megváltás, igazság!
Amíg az igazság szám zetését kellett végignézni, az ember fogát csikorgatta, az igazság
er tlensége fölött kétségbeesett, de ha dühös lázadásban is, ember maradt. Most, hogy a
Nagyinkvizítort, mint a világ törvényes uralkodóját, akár csak hallgatólagosan is elismeri,
négykézláb kell járnia.
A világ lázadása új életkoncepció, melyet a legutóbbi háromszáz év alatt még részleteiben is
kidolgoztak, s amelynek célja, hogy az embert a rossz lelkiismeret vádja alól felmentse, más

szóval a behódolásra b nbocsánatot hirdessen. Az elaljasodás bizonyos fokán kényszer, hogy
a b ntudat hitványságát valamiféleképpen igazolják.
Vannak, akik azt mondják, hogy a világ életéhségb l lázad. Életéhség úgy keletkezik, hogy az
ember törvénytelen életet él, és tulajdonképpen nem kevesebbet kap, hanem hígabbat és
üresebbet. De vannak, akik azt állítják, hogy az egésznek az éhséghez semmi köze és a világ
nem éhes, hanem nyalánk. Az élet feltétele nem a kenyér lett, hanem a cukorka.
Bonboncivilizáció. A világ nem azért lázad, mert koplal, hanem mert torkos.
Mindez úgy, ahogy a világban lenni szokott. Senki sem veszi komolyan, mégis senki sem tud
mást tenni. Megveti, mégis a hatása alatt áll, vagyis undorodik t le és meghódol el tte, végül
is fellázad ellene és ugyanakkor behódol.
A nagyinkvizítori megfogalmazás szerint az igazságtól elhagyatva kell élnünk. Be kell
látnunk, hogy az igazság er tlen és hatalma a világnak van, amely a földr l az igazságot el zi.
Nincs igazság, amit nietzsche úgy mond, hogy Gott ist tot — Isten meghalt.
Az újabb megfogalmazás sokkal szigorúbb. Amióta Gott is tot, az egész világon hallatlan
megkönnyebbülés tapasztalható, hogy végre valahára elkövetkezett az id , amikor az
igazságot, a tisztességet, a morált nem kell többé komolyan venni. Az élet szabad
gyakorlatában mindez, mint mondják, csupán gátlás. A rossz lelkiismeretet betegségnek és
gyengeségnek lehet tekinteni. Tudomány. Ez így remek! Ezzel a direkt morál hadállását,
amely ezer évekig a világot fenyegette, tönkreverték.
Ehhez még csak annyit kell megjegyezni, hogy a világ nem az igazságra hivatkozik. Amire a
világ hivatkozni szokott, az a többség. A többséget úgy szerzi meg, hogy aki nem áll melléje,
attól az élet lehet ségeit megvonja, lázadónak bélyegzi és a társadalomból kizárja. A többségi
véleménynek az igazsághoz semmi köze, de a korrupt közösségben az az igazság funkcióját
végzi. A helyzetet bonyolítja, hogy a többség — a világ minél korruptabb, annál kevésbé
tényleges — csupán politikai többség, részben félrevezetett, részben becsapott, részben
terrorizált és egyéb politikai trükkel létrehozott, a valódi többség ellenére koholt statisztikai
blöff-többség, vagyis demokrácia.
Nihilizmus.
Elkopott szólam.
Különös, hogy kifejezéseink az események megjelölésére egyre rövidebb id alatt ijeszt en
semmitmondókká válnak. A francia forradalom el tti évtizedben szállóige volt, hogy Voltaire
bigott.
A nihilista a huszadik század közepén már csaknem szent.
Minden néven nevezhet védelem megsz nt.
Az ember azt hitte, hogy lázadni csak morális bázison lehet. Ez a lázadásban az igazság, és
egy csepp ebb l még akkor is megmarad, ha az igazság teljesen absztrakt, s t még akkor is,
ha mögötte életféltékenység vagy életirigység (ressentiment) bujkál. De ha a világ lázad
(lázadás a lázadás ellen), nem morális alapon áll. Mindenki tudja, hogy amit mond, nem igaz.
Viszont, amikor nem mond igazat, nem hazudik, legalább is nem teljesen. Néha úgy látszik,

hogy idióta, néha úgy, hogy félrebeszél. A fantazma és az önámítás között lebeg. Félig
tévedés, félig agyrém, egy kicsit rögeszme, egy kicsit pimaszság, ostoba és szemtelen, rafinált
és ájtatos.
Ami ezen felül meglep , hogy a világ lázadása végül is nem akar semmit, és abból, amit nem
akar, nem is lesz semmi. Nemhogy elmélet vagy morál, utópia vagy forradalom vagy terror.
Az egésznek semmi értelme, azon kívül, hogy a világ világ, ahol minden ellaposodik és
felbomlik, alakját és lényegét elveszti, megromlik és széthull, kása lesz és moslék, ami éppen
olyan értelmetlen, mint az, ha valaki fellázad ellene.
A fellázadt világ prototípusa a hivatásos gonosztev . Ma már nem a Nagyinkvizítor, hanem a
hivatásos gonosztev jegyében élünk.
A hivatásos gonosztev megjelenésének ideje pontosan nem állapítható meg. Az els és
elhatározó lépést mindenesetre platón tette meg, aki a Politeiában az uralkodónak a
hazugságot engedélyezte. Európa nehézségei többnyire kétezerötszáz évesek. A bázis ez volt:
közérdekb l szabad hazudni. Nagyon hamar rájöttek arra, hogy ezt nemcsak az uralkodó
teheti meg, hanem minden újságíró, és arra, hogy a hazugságról utólag kivétel nélkül minden
esetben kideríthet , hogy közérdekb l történt.
A második lépés machiavelli érdeme. Itt már nemcsak a közérdekb l való hazugságot
engedélyezték, hanem közérdekb l minden b ncselekményt, leginkább árulást, csalást,
orgyilkosságot, mérgezést, népirtást, és mindezt nem törvény ellenére, kivételesen és egyszer,
és szükségb l, hanem mint politikai gyakorlatot. El ször csak az államf és a gonosztev
között lév határok morzsolódtak le. Kés bb félelmetesen kezdett elmosódni a különbség a
gonosztev és mindennem közfunkcionárius között. A b ncselekmény elismert és törvényes
kormányzati praxis lett, különösen Georges sorel m ve (Reflexions sur la violence) után, aki
az egész folyamatot szentesítette és teoretikusan megalapozta, és ezzel a huszadik század
jellegzetes hivatásos gonosztev i el tt az utat megnyitotta. Sorel tette meg a harmadik lépést.
Hogy a negyedik mi lesz, nem tudjuk. De abból, amit az ember a hivatásos gonosztev
fiziognómiájából meg tud állapítani, és ami err l az arcról leolvasható, valószín leg semmi jó.
Különösen, ha az ember tekintetbe veszi, hogy ez a szubhumánus arc milyen rapid módon
terjed, és jellegzetes vonásai napról-napra s r bben t nnek fel, nemcsak miniszterek és
diplomaták, bankárok és katonák, orvosok és papok arcán, ahol az ember már megszokta,
hanem rend rök és kalauzok, könyvel k és tanítók, rmesterek és portások és — ahogy ezek
a vonások megjelennek tömegesen — még n k arcán is.
Tévedni nem lehet. Az arc a szív sötétségét fejezi ki. Minden b nnél rosszabb, mert romlott.
Már nem tud jót tenni. A cinizmus is lekopott róla. Zaklatott, sóvár és obszcén.
Komiszságában már túltesz a politikai gézengúzokon, és felajzott vonása csak akkor
vigyorog, ha valakit szenvedni lát. A szem, a szem, az alvilági, ahogy önmaga infernójából
desperát gy löletének sötét ibolyasugarai kivillognak. Az élet rettenetes terheket bír el, de ez
alatt csaknem összeroskad. Ez az ember nem ismer érdeket és önzést, hasznot és el nyt, az
örömr l nem is szólva, már nem tud másról, csak a benne töménnyé vált kárhozat irtózatos
súlyáról.
V.
diderot mondja, hogy a színésznek abból, amit eljátszik, semmit sem szabad átéreznie. A
színész mesterségét minél inkább tudja, annál inkább, érzelmekt l és szenvedélyekt l mentes

helyen áll. szinte szót nem szabad ejtenie, mesterkéletlen mozdulatot nem szabad tennie.
Amilyen mértékben valóságos, olyan mértékben rossz színész és hatástalan. Ahhoz, amit
eljátszik, tudatosan mérlegelt és végiggondolt távlatban mindazt, amit megjelenít, tökéletesen
ismernie kell, de abban nem szabad érdekelt félnek lennie. A színész nem a valóságot akarja
bemutatni, hanem hatást akar kelteni.
A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat. A világban az embert
nem valódi élete, hanem színészi teljesítménye szerint ítélik meg.
Nem az, ami van, hanem az, ahogy hat. Az embernek a világban, akár akarja, akár nem,
filozófusnak kell lennie, és különbséget kell tennie, mi az, ami ténylegesen van, és mi az,
aminek mutatkozik. Nincs közvetlenség. A világ erre a feszültségre épül fel, és mindaz, ami
világi: vallás, m vészet, tudomány. A metafizika ezen alapszik. Arról lehet és jogos is
beszélni, hogy a látszat és a valóság egymást fedi, vagy nem fedi, de senki sem meri állítani,
hogy ami hat, az valóság. Aközött, hogy lenni és látszani, lehet megegyezés. Aközött, hogy
lenni és hatni, nincs. És a világban nem a valóságban élünk, hanem hatások alatt. A világ
logikája más, mint a valóság logikája. Ezért az, amit c. g. jung mond, teljesen hamis, nem a
valóság az, ami hat, (Wirklichkeit ist, was wirkt).
A látszat mesterséges is lehet, és a látszatot csinálhatják is. Miért? A hatás kedvéért. A látszat
valóságnak mutatkozhat. Miért? A hatás kedvéért. Ami van, egyáltalán nem hatásos, vagy ha
igen, nem tartozik hozzá.
A hatás látszat tényleges jelenlét nélkül?
Mi az, ami a hatásban hat?
Lehet, hogy ami a hatásban hat, nem valóság, de nem is a nemlétez . Talán a valóság és a
nemlétez között sajátságos átmeneti terület van, ami se nem valóság, se nem semmi, s amir l
nem állítható sem az, hogy nincs, sem az, hogy van. Ami a hatásban hat, egészen biztosan
nem valóság, de a hatás a világban a valóságnál er sebb. Külön eszméletre van szükség, hogy
az ember magát a hatás alól kivonja, és a világban a legnehezebb a hatásszövevényen
keresztüllátni.
A világ feminin volta. Soha sincs tekintettel a valóságra, mindig a hatásra. A n nem tör dik
azzal, ami van, csak azzal, ahogyan hat. Mintha semmi egyéb célja nem lenne, mint a valóság
fel l megtéveszteni. Ez ebben az alakban nem helyes? Egyetlen kérdése van, hogy miképpen
hat? Tudjuk, hogy a n azonosítja magát azzal a hatással, amit tesz. Legtöbbször azzal, hogy a
ténylegeset elrejti, néha mutat valamit, ami nincs. Elképzelhetetlen kényelmetlenségeket el
tud szenvedni — azt mondják — a szépségéért. De a n k nagy többsége nem tud különbséget
tenni szépség és hatás között. Bámulatosan semmibe tudja venni azt, ami van. Ennek ugyan
van köze a m vészethez, de kizárólagosabb és szenvedélyesebb, és semmi egyebet nem akar,
mint szemfényvesztést. Ezért mondja a hindu hagyomány, hogy a világ májá.
A dolgok a világban nem eredeti értelmükben, hanem aszerint élnek, ahogy hatnak. A világ
korrupt voltának oka, hogy a hatás a valóságnál er sebb.
Aki hatást kelt, annak nem kell feltétlenül rosszhiszem nek lennie, de tény, hogy a jóhiszem
hatás rendkívül ritka. Mondják, hogy az egész festészetben egyetlen kép van, amely a n t úgy
ábrázolja, hogy nem májá, nem tehetségeit gyakorolja, nem olyan szerep színésze, amelyet

eljátszik anélkül, hogy bármi bel le valóság lenne. Ez a Gioconda. Nem háziasszony, nem
anya, nem menyasszony, nem kurtizán. A n , mint n .
Ugyanolyan ritka a zene, a festmény, a vers vagy a szobor, amely nem hatást akar kelteni,
nem a m vész tehetségének gyakorlása, szerep, amely csak akkor jó, ha bel le semmi sem
valódi.
A n re nincs végzetesebb, mintha hatáspraktikáját leleplezik.
A héber hagyomány azt mondja, hogy az aranykorban az emberek leányai ártatlanságban
éltek, mert nem tudtak még különbséget tenni aközött, hogy nézik ket vagy sem. A bukott
angyalok tanították meg a leányokat arra, hogy tehetségeiket gyakorolják és ne legyenek n k,
hanem elkezdjék a n szerepét játszani. Addig a n k, mint n k éltek. Csupa Gioconda. Nem
akar hatni.
Lehet, hogy ennek az ártatlanságnak elvesztése a világ kezdete.
A bukás oka, hogy minden másnak látszik, mint ami.
Hatástechnika. Öltözet, jelvények, kitüntetések, mozgás, hang, magatartás.
Hatás soha sincs önmagától.
A hatás a m vészet egyik alacsony val rje. Amit ha az ember alkalmaz, olyasvalamit csinál,
aminek a m vészethez semmi köze. Mégis, az egész m vészet, költészet, zene, gondolkodás,
politika, közélet a kapott legnagyobb hatás irányában mozog. Nem spontán megnyilatkozás.
Ezen a ponton mindaz, ami hat, fals. Még a matematika képletei sem vonhatók ki, egyedül a
szent könyvek.
Mi történik akkor, ha valamib l semmi sem marad meg, csak a hatása?
VI.
Az információelmélet abból indul ki, hogy az embernek a modern közgazdaságban, pénzügyi
és politikai, katonai és orvostudományi ügyekben, rend rségnél, irodalmi és m vészeti
eseményeknél tájékozódása szempontjából pontos és rövid, átfogó és kimerít , sok és gyors
értesülésre van szüksége. A közönségesen nyert információk túlnyomó része a
követelményeknek nem felel meg. Ha az ember ezeket az értesüléseket kiértékeli, meg kell
állapítania, hogy azok néha egy, gyakran több oldalon nem egzaktak, vagy nem átfogóak, nem
elég kimerít ek és nem up to date-ek. Az információelmélet szerint a hibátlan értesülés
akadálya a zörej. Ez a zörej jelentkezhet b beszéd ségben, ha az értesülés fecseg,
pontatlanságban, ha a körvonal bizonytalan, és egyebütt, de f ként, ha az információt
érzelmileg vagy ideológiailag befolyásolták. És az információ, ha tárgyilag kifogástalan is, a
benne lév érzelmi vagy ideológiai zörej miatt megbízhatatlan.
A hazugságot eddig csupán morális és logikai oldaláról mérték, és azzal, mint magában álló
ténnyel, — a hazugsággal, mint hazugsággal, nem tudtak mit kezdeni. Az információelmélet
— lehet — az embernek módot nyújt arra, hogy a hazugságot meg tudja közelíteni. A
hazugság ugyanis els sorban dezinformáció. Minden küls feltétellel rendelkezhet ahhoz,
hogy hiteles értesülésnek lehessen tekinteni, és az egzakt hazugság ezzel rendelkezik is.

Pontos, rövid, tömör, átfogó és kimerít . Csak éppen nem igaz. A dezinformáció
legszívesebben egy szót sem szólna. Hallgatásával az egészet elmerítené a semmibe. Vagy
olyan zajt csapna, hogy ne lehessen hallani. Ilyen a rádió zavaró állomások zöreje. Ez a
legegyszer bb dezinformáció. De a hallgatás vagy a zaj azt, ami történt, nem tudja meg nem
történtté tenni, és valamit kénytelen mondani. Legalább lármázik. Ha azonban a valóságos
tényt sehogyan sem tudja eltüntetni, kénytelen értesülést nyújtani. A hazugság dupla
mozzanat: a való tényt eltüntetni és helyébe valami mást tenni. Néha a való tényt sikerül
nyomtalanul elkenni, néha csupán elhomályosítani. Ez utóbbi az átlátszó hazugság, amikor a
valóság a hazugságon keresztüldereng.
Az információnak, bármilyen egzakt tárgyi megállapítás, egzisztenciális következménye van.
Ami informál, az transzformál. Az információ a valóság irányába, a dezinformáció a
megtévesztés irányába halad.
A hazugság szándékosan téves és megtéveszt információ. Ez képletben éppen úgy
kifejezhet , mint az információ. A képlet felállításának alapja, hogy az információ bázisa a
valóságentrópia (a valóság tökéletes megismerése), a hazugság bázisa az elérhet teljes
tájékozatlanság.
A hiteles információ úgy transzformál, hogy a valóságról többet tudok meg, a hazugság úgy
transzformál, hogy a valóságról kevesebbet tudok meg.
Az információelmélet rejtett axiómája, hogy kétségtelen tény van. Abban az esetben, ha —
mint nietzsche mondja — tény nincs, csak interpretáció van, az elmélet felborul.
Logikailag és grammatikailag az információ és a dezinformáció között lehet, hogy objektív
különbség egyáltalán nincs. Az egzisztencialitást azért kellett felvenni, hogy a kett
megkülönböztethet legyen.
Mindennek semmi jelent sége sem lenne, ha a behódolás rossz lelkiismerete és a lázadó
direkt morálja a világban nem állna szemben, a rossz lelkiismeret nem lenne rejt zésben és
elrejtésben, bujkálásban és félrevezetésben kifogyhatatlan, és a direkt morál legalább is arra
az id re, amíg maga is a világnak nem hódol be, és nem küzdene a dezinformáció ellen, ezzel
szemben állandóan és állhatatosan nem követelné a szabad információt. A behódolásnak
érdeke, hogy önmaga fel l a világot dezinformálja. Természetes. Annak, aki behódolt,
erkölcsi hátrányát be kell hoznia. Úgy hozza be, hogy tetézi, vagyis hazudik. Ez a behódolás
legfontosabb defenzív hadm velete. Többnyire szimultán nem is egy, hanem két vagy három
dezinformációt kell fenntartani, éspedig azt, hogy a mindig éppen hatalmon lév rendszer
feltétlen híve, hiszen csak így jut a javakhoz, de ugyanakkor, mivel a világban nincs
ellenszenvesebb, mintha valaki a rendszer híve (jó társaságban meg sem t rik), fenn kell
tartania a dezinformációt, hogy csak megélhetési okokból hódolt be. A behódolás
élettechnikai alapm velete: vigyorogni és ugyanakkor hunyorgatni! Eleinte nehéz.
Platón, Machiavelli és George Sorel a modern államkormányzás megalapítói azt tanították,
hogy közérdekb l szabad hazudni. Minden mai kormányzati aktus bázisa ez: a közérdekb l
való hazugság engedélye.
A hagyományban a szatjagraha: hazudni nem szabad még akkor sem, ha az egész nép java
forog kockán.

A modern állam politikai tehetségtelenségének leplezésére magas fokú dezinformációs
tevékenységet kénytelen folytatni. Minél rosszabb a kormányzat, az államban annál több a
hazugság. Régebben cenzúrának hívták azt a primitív, szelíd, de végképp elavult eljárást,
amely az információt egyszer en eltiltotta és elhallgatta. Ez még abban az id ben történt,
amikor ha valamit indexre tettek, hatását elveszítette, és azt csupán a legelvetemültebb direkt
morál tartotta számon. Ma az államvédelem —nemcsak a sajtó, a rádió, a televízió, a film, a
színház, az irodalom —hivatásosan és szisztematikusan foglalkozik a dezinformálással. Ezen
kívül a behódoltaknak a hazudozást öntevékenyen kell folytatniuk, és m vészetb l,
tudományból, közgazdaságból csak kell képpen áthangolt információk kerülhetnek
nyilvánosságra. Az id járásjelentés sem lehet többé egyszer adatközlés, hanem annak
bizonyos tekintetben a kormányzatra nézve kedvez dezinformációt kell tartalmaznia. Ma
körülbelül már csak a naptár és a menetrend információi megbízhatóak.
A modern államnak az embert szubnormálissá kell tennie, hogy egyáltalán tudjon vele mit
kezdeni. A politikai tehetetlenség épelméj embert nem tud kormányozni. De ahhoz, hogy az
embert de moralizálja, nem elég, hogy a sajtóban és a rádióban és egyebütt a meteorológiáig
bezárólag a közvéleményt dezinformálja. A világot teljesen át kell alakítani. Ez folyik ma. A
szisztematikus dezinformációt már a népiskolában el kell kezdeni. A modern államnak a
rendszeresen kiépített hazugságra olyan elképzelhetetlen körültekintést, gondot és költséget
kell fordítania, amely erejét meghaladja. Elég arra gondolni, hogy például a pedagógiában az
összes tantárgyat a maga célja érdekében meg kell változtatnia. De semmi sem fontosabb,
minthogy a történetet meghamisítsa. Ezen egész tudományos intézetek dolgoznak. A gyermek
úgy nevelkedjék, hogy tényleges adathoz egyáltalán ne jusson és tapasztalata a valóságról ne
legyen, s t a hiteles információt rosszhiszem ellenséges propagandának, a valóságot pedig
elavult és meghaladott fikciónak tekintse. A modern állam nem a nép munkájának
kizsákmányolásából és nem az alattomos terrorból, hanem els sorban a dezinformált
közvéleményb l él. A becstelenségben keletkezett államot csak becstelenséggel lehet
fenntartani.
VII.
Európa kétezerötszáz éves gondolkozása, másszóval filozófiája, ismét más szóval életét
irányító eszméje, végül is halhatatlanság-ideálja a hagyományhoz képest híg és hevenyészett,
s t ideiglenes és rögtönzött, önkényes és provizórikus. Hagyománynak a valóságról szóló
hiteles és univerzális információt nevezik. Európa nem a hagyomány alapján áll. Európa nem
ismeri a hiteles egzisztenciát, és ez annyit jelent, hogy információi a lét alapvet tényei fel l
rosszak. Amit Európa alkotott, Szókratész és Platón óta, történeti zavarok produktuma,
válság-termék, a legjobb esetben az egzisztencia hibás helyezése következtében keletkezett
históriai állapot-jelentés, jelent sége azonban többnyire még ennél is csekélyebb. Igen nagy
részben ugyanis nem egyéb, mint a pszeudoegzisztens ember bonyolult önvédelmi és
önigazolási áltatásrendszere. A pszeudoegzisztenciának pszeudológia felel meg. Az ókorban
csupán eltévelyedés volt, és a hagyományhoz bármely pillanatban vissza lehetett térni, és a
visszatérés felé igen számottev kísérletek is történtek (Platón, több egyházatya, Plótinosz,
Marcus Aurelius). A reneszánsztól kezdve alig látni mást, mint rjöng en burjánzó
pszeudológiák seregét. Az egzisztencia hibás helyezése következtében keletkezett
dezinformáció általánossá vált. Elvadult egzisztenciák, akik korrupciójuknak védelmére és
igazolására példátlan termékenységgel és b beszéd séggel egyre kolosszálisabb
pszeudológiákat építenek. Romlott egzisztencia nem tud mást építeni, mint
hazugságrendszert. Minél romlottabb, annál nagyobbat. A hazugság (dezinformáció) nem b n
és nem logikai hiba, hanem ontológiai korrupció. Komolytalanság, éspedig els sorban a halál

el tt való komolytalanság. Elhazudott egzisztencia és hazugságrendszer összetartozik.
Egyetlen példa sincs, és semmiféle lehet ség nem képzelhet el, hogy nem autentikus
egzisztencia a létezés tényleges adatai fel l tudomást szerezhessen. Hogy Európa a XX.
század közepén oda jutott, ahol van, azon ezek után senki sem lep dhet meg, inkább
hallatlanul csodálkoznia kellene, ha nem jutott volna ide. Válságot emlegetni felesleges.
Mindössze csak annyit, hogy aki ma itt jóhiszem en kibontakozást lehet nek tart, az a
gyengeelméj ség gyanúját vonja magára.
Törvény, aki életében a hiteles egzisztenciától bármely okból és bármilyen kis mértékben
eltér, az a létezés tényleges adatai fel l való információ lehet ségét elveszíti.
Tényleges létezés csak a hiteles egzisztencia számára nyílik meg.
A pszeudoegzisztencia a létezés alapvet tényeit nem érti és nem is értheti. Az ember a
valóság fel l való tudásban csakis és kizárólag a hiteles egzisztencia megvalósításának
arányában részesülhet. Ki van zárva, hogy korrupt egzisztencia a valóság fel l hiteles
értesülést tudjon szerezni. A pszeudoegzisztencia okvetlenül pszeudológiában, vagyis az
elhazudott ember okvetlenül hazugságrendszerben él, és abban kell élnie.
Realizálásnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerb l és ugyanakkor a
korrupt egzisztenciából kivezet. Realizálásnak hívják azért, mert ez az út és módszer, amely a
hiteles egzisztencia megvalósításához és a képességhez vezet, amely a realitást a maga
realitásában meg tudja ismerni.
nietzsche volt az, aki megtanított bennünket arra, hogy mindennem eszményt eleve
gyanúsnak tartsunk, és arra, hogy miképpen nyúljunk vissza arra az emberre, aki az eszményt
önmaga fedezésére kivetítette. Rückschluss auf den, der es nötig hat. Tudjuk, hogy az
eszményrendszer (idealizmus) pszeudológia, de tudjuk azt is, hogy a materializmus és a
pozitivizmus és a racionalizmus és a többi európai rendszer ugyanaz, vagyis a dezinformált
ember kényszerm velete, és éppen ezért hazugságszisztéma. Amire most Nietzsche után
szükség lenne, nem annyira az, hogy az ember a kész rendszert lemérje, például úgy, ahogy
azt Jaspers Descartes-tal és a racionalizmussal tette, amikor ezt a filozófiát a sorvasztó
becsvágyban szenved szeretetlen és szívtelen hatalmi ösztönb l értette meg. Amire most
els sorban szükség lenne, hogy az ember az egyes rendszerekben a proton pszeudoszt
megtalálja, a legels hazugságot, amit a rendszerépít maga el l elrejtett, vagy letagadott,
vagy elfelejtett. Az öngyilkosság felé vezet legels lépést. Azt a legels svihákságot, amit
önmagának engedélyezett valamiért, ki tudja miért, ahol valamit elfelületeskedett és elviccelt
és megbocsáthatónak tartott, vagy ahol akár javakért, akár hiúságból, akár öntetszelgésb l
valamit a centrumba helyezett, aztán elkezdte védeni, és erre az els és alapk re ráemelte a
másodikat és a többit, és az épület elkészült, de már nem tudta, az egész rendszer azért
készült, hogy azzal egy, csak egyetlen egy mélyen-mélyen elrejtett hazugságra alapozott
titkos axiómát megvédelmezzen. Amire szükség lenne, hogy az ember végig kísérje azt a
kristályosodási folyamatot, amikor a primordiális hazugságból rendszer és világnézet épül ki
— persze a hazugság minél mélyebb és mérgez bb, annál delikátabb megfogalmazásokban —
és végigkísérje azt, miképpen bomlik fel az egzisztencia, mert hiszen azt már mindenki tudja,
hogy minden hazugság személyiség-felbontó.
Ezen a helyen mindenesetre segítségül kellene hívni bazileidészt, aki az ilyen pszeudológiát
épít emberrel szemben különös óvatosságra int. Nehogy bárki is ellentmondjon neki, nehogy
ellenállást tanúsítsanak azzal szemben, amit mond, nehogy tételeit kétségbe vonják, nehogy

vitába szálljanak vele. Az ilyesmi, mondja Bazileidész, csak arra jó, hogy az illet még
hatásosabb fegyvereket szerezzen és átgondoltabb stratégiával védelmezze saját hazugságát.
Még kétségtelenebb ellentétbe kerül önmagával és a valósággal, és még jobban kiforgatja
önmagát saját lényéb l, és a tényleges adatoktól egyre távolabb kerül. A hazugság most már
nem egyszeri és kivételes aktus, hanem rendszerezett életgyakorlat, s t csiszolt és virtuóz
technika. Az egyszeri hazugság sem képzelhet el szubsztancia-veszteség nélkül. Ez itt mos
már az emberi jelenlét fokozatos elt nése.
Hegel. Az ember elképed, hogy kit él ez önmaga helyett.
Bazileidész természetesen ókorilag naiv, amikor azt hiszi, hogy a pszeudológia nagyobb
arányokban és rendszerezve csak akkor bontakozhat ki, ha az els hazugságnak kívülr l
mondanak ellent, és az embert így kényszerítik szisztematikus védelemre. Mi és ma már
tudjuk, hogy küls ellenkezésre nincs szükség. Az ember, még miel tt valaki más
észrevehette volna, már tudja, hogy hazudik, és már elkezdi magát védeni, és elkezd önmaga
el l bujkálni, elméletekbe és tételekbe, és menteget zik. Ez a monomániás autoviviszekció,
amit az ember önmagával és önmagában folytat, kényszerm velet. Egyszeri és kivételes
hazugságból így lesz magatartás és így lesz rendszer. Így lesz éthosz és szisztéma. Az ember
lassan bekeríti önmagát, az elemi közlésr l lemond, vagyis már csak a maszk beszél, az
álláspont, a világnézet, a filozófia. Hangja is elveszti önmagát, és artikulációs bázisa hamisan
cseng, amit az avatott fül azonnal felismer arról, hogy a természetesnél természetesebb, a
közvetlennél közvetlenebb és a meggy z nél sokkalta meggy z bb. Aki ezen a téren még
tapasztalatlan, annak különösen ajánlható, hogy vizsgálja meg a mondatok jelentéshorizontját. Észre fogja venni, hogy amint a hazug hang fals és kong, ugyanakkor sima és
behízelg , a mondatok horizontja meleg és bódító pasztell-színekben úszik, hízeleg és csábít,
nem éppen mint a festmény, inkább mint a vasárnapi képes melléklet színes reprodukciója. Ha
az ember hazudik, mindig kedvesebb, mint amilyen kedves az ember egyáltalán lehet. A
hazugságban az ember szubsztanciában egyre kevesebb, az, amit mond, egyre inkább
szurrogátum. Nem! Az ember nem szokta megvárni, amíg kívülr l támadják. Lelkiismerete
arra kényszeríti, hogy önmaga el tt védje meg magát. Állandó és rendszeres bizonyítási
eljárásra van szüksége, hogy önmagát kibírja.
Az izgalmas kérdés, ami ezen a helyen felmerül, hogy vajon annak, amit Platón óta
dialektikának neveznek, és ami az európai filozófia történeti vívmánya, vajon nem hasonlít-e
veszedelmesen az embernek lelkiismeretével élet-halálra folytatott önvitájához, és vajon
annak a logikai eljárásnak, amit kés bb bizonyításnak neveztek el, eredetét nem itt kell-e
keresni? A kérdés már csak azért is jogosult, mert amikor valaki valamit bizonyít, sohasem a
kétségtelen tény gy zi meg, hanem a logikai m velet fekteti kétvállra. A bizonyítást is, mint a
dialektikát, a görögök találták ki, de nem Orpheusz, hanem a graeculusok, vagyis a jogászok,
a politikai szónokok és a szofisták.
Világnézet annyit jelent, mint hazugságrendszer, vagyis nem néha, kivételesen, hanem hogy
az ember átgondoltan és szisztematikusan, megfontolva, szívósan egy irányba magát
dezinformálja, éspedig nem érdekb l, hanem az életben elfoglalt fals helyzete
következményeképpen. Amir l szó van, nem egyéb, mint komolytalansága annak az
architekturális teljesítménynek, amit Európában világnézetnek neveznek, s amely nem egyéb,
mint a pszeudoegzisztens ember centrális élethazugságának er dítménye. Világnézet az
emberre kötelez becsület eredménye, ha már hazudott, kitartson mellette, elemi tisztesség,
hogy hazugságát minden támadás ellen megvédje.

jarry a hazugságra való jogot a maga számára fenntartja. Erre szükség is van, hogy az ember
az igazságra való igényét fokozza, és már csak azért is, hogy másnak megbocsáthasson és
önmaga iránt még szigorúbb legyen. Kivételesen hazudni kell, hogy az ember általában
tisztességes tudjon maradni.
A hazugságszisztéma magja nem mindig az egzisztencia leghazugabb pontja, de mindig az,
ahol az ember saját korrupciójától a legjobban szenved.
A hazugság állandósulása. Mint életfunkció. Világ, mint hazugságorganizáció. Mint
dezinformáció-rendszer. Mint praxis. Mintha valódi egzisztencia csak a világ feladása árán
lenne lehetséges.
Az ember azt hiszi, megismerést folytat, holott csupán rossz lelkiismerete ellen védelmet és
igazolást keres.
Morálisan lefokozza magát az úgynevezett életért. Klasszikus kifejezés: a létfenntartás által
kompromittált.
Elhazudott élet. Pszeudoegzisztencia.
A hazugság a behódolásnak nem okvetlen következménye. Ha nyíltan bevallja, hogy hazudik,
meg tudja magát menteni.
Életemért és javakért hazudok. De hogy egész életem ne legyen elhazudva, és annak értelme,
amit teszek, ne maradjon el ttem rejtve, inkább bevallom, már csak azért is, hogy világosan
lássak, és tisztességes tudjak maradni.
Az ember ebben a helyzetben nem él önámításban, és rendszere tiszta marad.
Ilyen eset nincs.
A behódolással együtt jár, hogy az ember önmagát helyzete fel l dezinformálja.
Direkt morál és pszeudológia.
Elégtétel-elméletek. Bosszú, ressentiment.
Demokrácia. Szocializmus. Stb.
Amikor a pszeudológia oly mértékben túlorganizálódik, hogy értelmileg már nem bírálható,
amikor még az is er síti, ha kézzelfoghatóan nem igaz, mítosszá alakul.
Egyre fenyeget bbé válik a kérdés, vajon igazság lesz-e abból, amit mindenki hazudik.
Mivel igazán élni és igazat mondani összefügg, hazugság és elhazudott élet sem választható
el. Az elhazudott egzisztencia és a hazugság-szisztéma azonban a gondolkodás megszokott
kategóriáival nem határozható meg. Morálisan se nem jó, se nem rossz, logikailag se nem
igaz, se nem hamis. De nem határozható meg biológiai fogalmakkal sem. Az élet sajátságos
valami, a hazugságban is tenyészik és néha úgy látszik, még jobban. A hazugságoktól
megkínzott élet bujasága. A hazugságtól meghízottak.

Az embert mindig eszmény elé állították. A valóságban azonban az ember nem az eszményi
követelés el tt áll, hanem létében vagy benne áll, vagy nem áll benne, és eszerint ténylegesen
és valóságosan vagy teljes érték létez lény, vagy nem az. Ez a szolid, - a biztos, - a valódi,
— és ez a lényegtelen, - a jelentéktelen, - a szubsztanciátlan élet között lev különbség. Ez az
egzisztencia és a pszeudoegzisztencia között lev különbség.
Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyész semmiség amellett, amit az
ember önmagának hazudik. És ma, hála a pszichológiának, minden jel arra vall, ennek a
hazudozásnak virágkorát éljük. A pszichológia az a diszciplína, mondjuk az az ellen-jóga,
amely távolról sem azt célozza, legalább a gyakorlatban, ami látszólag létjogosultságát adja,
vagyis távolról sem az emberismeret és az önkritika módszere, éppen ellenkez leg, megtanítja
az embert arra, miképpen hazudja tele magát önmaga fel l hízelg pozitívumokkal, és
miképpen hazudja kifelé a minél kompromittálóbb tulajdonságokat. A pszichológia a
szisztematikus önámítás diszciplínája. Mi történik az önámításban? Az, hogy az ember valódi
lénye fel l önmagát dezinformálja. A pszichológia hallatlan népszer ségét annak köszönheti,
hogy készen szállítja nemcsak azokat a tipológiákat, amelyekkel az ember önmaga számára
bels és titkos kiválóságokat koholhat korlátlan min ségben és méretekben, minél
csenevészebb valaki, annál inkább. Ma az ember eszményét többé nem a regényekb l veszi,
hanem a pszichológiai hérosz, Freud és Jung, Adler és Rorschach és Szondy magasrend
típusai azok, amelyeket önmagába belehazudik. De a pszichológia szállítja az
önigazolásoknak, a rejtegetésnek és a színészi produkcióknak bonyolult játékát és a
szövevényes önvédelem trükkjeit és a kifelé fordított megalázó gyanúsításoknak szofisztikus
módszereit is. A pszichológia sikerét azzal aratta, hogy az önámítás technikáját
elképzelhetetlen módon tökéletesítette. Nem epikus, hanem pszichológiai h sökkel állunk
szemben, akik az introvertáltsággal és az analizáltsággal és magasrend ségekkel önmagukat
keresztül-kasul hazudozták. Az ilyen emberr l persze, mint Nietzsche mondja, csak orrbefogva ajánlatos beszélni, mert nemcsak támadhatatlan önelégültséggel játssza a tökéletesség
szerepét önmagának, és ugyanilyen megalapozott szánalommal néz le mindenkit, akire
szerepének negatívumait vetíti, hanem ez az ember nem is tévedhet többé, mert amit csinál, az
tudomány. Ez az ember gyógyíthatatlan. Nem idióta. Pszeudoegzisztens. Nem az a veszélyes,
aki kottából hazudik, hanem aki már könyv nélkül tudja, és rögtönöz. Akiben a pszichológia
már reflex. Ezek a pszichológiai virtuózok, akik az önámítás technikáját már végigcsinálták.
Az önámítás technikája mindig az önkritika technikája el tt járt. De régebben, még a vallás és
a filozófia korában elképzelhetetlen volt, ami ma: a tudomány korszakában hétköznapi, hogy
az önámítás leleplezhetetlen marad. A hazugság persze ebben az esetben nem b n és nem
betegség és nem logikai hiba. A hazugság egzisztenciális tisztátalanság, és ez annyit jelent,
hogy az ember els sorban és mindenek el tt nem a másikat rontja meg, hanem önmagát.
A pszichológiával az ember úgy járt, mint az állam, amely észrevette, hogy vezérkarát az
ellenség fizeti.
A pszichológia úgy keletkezett, hogy olyan hazugságoldó eljárást kerestek, amely a
pszeudoegzisztenciákban és a pszeudológiákban az összes — akár tudatos, akár tudattalan —
dezinformációt az emberb l ki tudja választani, és ártalmatlanná tudja tenni. A pszichológia
kritikai és önkritikai módszereiben akkor még hittek, és abban a hiszemben voltak, hogy az
egzisztenciát és a gondolkodást ezzel a módszerrel hazugságmentesíteni tudják. A
pszichológia eleinte tehát a dezinficiálás egy neme volt, a bels higiéné érdekében folytatott
m velet, és az elemi tisztesség (Nietzsche: intellektuelle Redlichkeit) helyreállítása és az
összes dezinformáció feloldása.

A fordulat akkor történt, amikor kiderült, ha a pszichológiát nem autentikus egzisztencia
gyakorolja, tüstént ellenkez jére fordul, és kritikai és önkritikai tevékenysége helyett
homályosító és elrejt eljárássá változik. A legutóbbi száz év alatt körül-belül ez volt az
emberiség történetében a legsötétebb pont. Ha az átvilágító m velet mögött nem hiteles
egzisztencia áll, a pszichológia maga egészen rövid id alatt fed technikává alakul át, és nem
hazugságmentesít, hanem a hazugságnak annál fokozottabb védelme lesz. Ez vonatkozik a
pszichoanalízisre, a mélypszichológiára, az individuálpszichológiára, az összes klinikai
pszichológiákra és teszt-rendszerekre. Ahelyett, hogy az ember a dezinformáció leleplezésére
alkalmassá vált volna, és ahelyett, hogy a realizációs folyamatot az emberben megindította
volna, a pszichológia ugyanazzal a módszerrel az embert dezinformációjában meger sítette,
korrupcióját igazolta, a pszeudoszt még jobban elrejtette, azt körülépítette és elsáncolta,
pszichológiailag igazolta. Némely pszichológiánál, különösen a pszichoanalízisnél, ez a
folyamat rendkívül gyorsan bekövetkezett. Annyira, hogy a pszichoanalízis ma a legbiztosabb
rejt z eljárássá lett, és a leghatékonyabb fed technika, a legbiztosabb hazugságvédelem, a
legjobb dezinformáció, a leghatékonyabb pszeudoegzisztenciális megtéveszt eljárás.
Ugyanilyen sorsra jutott az eredeti kierkegaardi teória kivételével az egész modern
egzisztencializmus, amely pedig eredetében megbízható hazugságoldó és realizáló
módszernek ígérkezett. Ma az egzisztencializmus is fed technikává alakult át, amellyel a
pszeudoegzisztenciát nem világítják többé át, hanem amelybe az ember elrejt zik és abban
élethamisításait megvédi. Az egzisztencializmus ebben a pillanatban stratégiailag a
legkedvez bb helyzet abból a szempontból, hogy az ember élethazugságait meg tudja
védelmezni.
Körülbelül ezek azok a feltételek, amelyek között Európában sikerült megközelíteni az
abszolút hazugságot, vagyis, amikor felmerül a kérdés, hogy lehet-e igazat hazudni? A
hazugságtechnikává át alakult leleplez technikának ugyanis igaza van, de úgy ahogy annak
van igaza, aki hazudik. Ez az önámítás olyan magas és komplex fokozata, amelyr l minden
kísérlet, amely ezt le akarja leplezni, visszapattan.
Olyan ember persze, aki az önámítás tevékenységét minden finom rezdületében nyomon
tudná követni, nincs, hiszen ami az önámításra jellemz , az nem a durva és felt n nagy
mozdulat, hanem éppen az alig látható, az árnyalat, a milliméterekben való mozgás, ahogyan
a féreg mozog. Ez azonban nem is fontos. Amire szükség van, és ami biztosíték, hogy az
ember magát az értelmi tisztesség (intellektuelle Redlichkeit) lehet leg állandó h mérsékleten
tartsa, és ez úgyszólván a legtöbb, amit e pillanatban a behódolt rossz lelkiismeretét l és a
lázadó direkt moráljától megcsömörlött ember elérhet.
A modern életrend egyetlen kérdése: miképpen tud az ember megszabadulni azoktól a
hazugságoktól, amelyekkel magát körülépítette, amelyeket magában megszilárdított,
egyénileg, társadalmilag, zenéjében, költészetében, gondolkodásában, értékelésében,
látásában.
Az elhazudott élet és a bel le kinöv pszeudológiák.
Az abszolút fals rendszer, amelynek egyetlen igaz pontja sincs. Amely önmagában
ellentmondásmentes és támadhatatlan. Az abszolút fals élet igazolása és mentségrendszere.
Az egyetlen hazugság.

CSONTVÁRY NAGY CÉDRUSA

There's a tree of many one, mondja Wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a
többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dics ségében egyetlen. Ami a régieknek
a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos,
ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az
egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindent l különbözik.
Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhet és minden mástól különböz
individualitást teljes dics ségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a
Libanon csúcsán. Mint, ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, ha nem szalmaszéket. Az
arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a személyiség
egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.
Az abszolút szellem mindig készen volt és készen van és teljes, és az ember készen kapja, és
ez benne a nagy. A személyiséget az embernek magának kell megcsinálnia, mert az sehol
azel tt nem volt, és azt nem kapja sehonnan, és ez benne a nagy. De ez így nem is jó. Mert,
amit készen kapok és ami végleges, az nagysággal nem mérhet . A nagyság annak a mértéke,
amit nekem kell megcsinálnom. az abszolút szellem van. A személyiség nagy.
A létezés mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt, ma a személyiség. A személy
az abszolút szellemhez képest excentrikus és egzotikus, efemer és momentán, álom és
káprázat. Mégis a személyiség nagy, és nem azért, mert az abszolút szellemre utal, hanem
mert az eredetre. Nem rendszer, hanem kép. Nem architektúra, hanem hang. Nem a teremtésre
hivatkozik, hanem a teremt re. Az európai nem az abszolút szellem, hanem a nagy
személyiség jegyében áll.
A kett közül melyik a több, azért állapítható meg nehezen, mert ha ismerünk is olyan
abszolút szellemet, amely a személyiség jegyében, és olyan személyt, aki az abszolút szellem
jegyében áll, és ha értjük is, nem tudjuk követni. Úgy látszik, mindig kevésbé. Egyre
személyesebbek és egyre egyetlenebbek leszünk, és találkozásaink egyre inkább az egyetlen
és személyes körben történnek meg, ott, ahol mindenki különbözik, nem pedig ott, ahol
mindenki azonos. Az ember nem azáltal válik emberré, hogy van egyetlen azonosság, hanem,
hogy nincs bel le kett .
Az abszolút szellem személyfölötti. Amit mond, kinyilatkoztatás. Amir l felismerem, hogy
mozdulatlan és megmozdíthatatlan. Nem csinál semmit„ hanem van. Itt vannak a hierarchia
fels fokán álló kerubok és szeráfok, mint az egyiptomi szobrok, mint a Buddhák, mint a
bizánci mozaikok, mint az ikonok. Ez a mozdulatlanság ritkán valósítható meg. Tudjuk, hogy
tudatunk nyugalma csak évtizedek gyakorlatával és hallatlan er feszítéssel érhet el. A kínai
tao és a hindu jóga tanít meg arra, hogy ezt a biológiai mechanizmust miképpen lehet
meglassítani, és néha, legfeljebb napokra, megállítani. De aki nem tanulta, már csak
tehetetlenségénél fogva is, folytonosan, még alvás közben is mozog, mert álmodik. Nem tud
megállni. Ahol az ember megáll, már nem élet, hanem lét. A mozdulatlanságot itt nem tudjuk
realizálni. Valamilyen, inkább negatív sejtelmünk van arról, ami történettelen és id tlen, ami
túl van korszakon és örök jelen, ami bizonyosság és abszolútum és tudás. Mi magunk fejünk
búbjáig az id ben vagyunk, a viszonylagosságban és a pillanatban, cselekszünk és mozgunk,
nem tudunk, csupán csak ismerünk, nem érünk el, csak kutatunk. Az abszolút szellem
formálja azt a létet, amelynek mi csupán függvényei vagyunk. Formálja, anélkül, hogy
megmozdulna, mi pedig azok vagyunk, akiket formálnak, és változunk.
Az abszolút szellem nem aktív. Az abszolút szellem lát. És ezt a látást sugározza. A héber
hagyomány azt a világot, amely mindent lát és ezt a látást sugározza olam ha-aziluth-nak

nevezi. Ez az emanációk világa. A szellem, minél közelebb van ahhoz, hogy mozdulatlan
legyen és lásson és a mindenlátást sugározza, annál közelebb van az abszolútumhoz. Ami
örök és tudás és bizonyosság.
Íme a cédrus. Itt áll mozdulatlanul, mint a kerub az olam ha-aziluth-ban, és mindent lát és
sugárzik. Olyan, mint a tao, és a jóga végs célja, már nem hullámzik, hanem kisimul, és
nincs rajta egyetlen rezdület, sem fodor. Már nem álmodik. Ez nem az élet, hanem a lét. Mint
az egyiptomi szobrok és a bizánci mozaik. Itt áll, mint az arkangyal, aki nem csinál semmit,
hanem van. nietzsche írja, a legtöbb, ha azt mondom: akarom. Ami még ennél is több, ha azt
mondom: vagyok. Jahve így szól: eheje aser eheje — voltam, aki voltam, leszek, aki leszek,
vagyok, aki vagyok.
A személyiség is abszolutizálja magát, de azzal, hogy önmagát mindenr l és mindenkit l
leválasztja. Absolutized by isolation, mint huxley írja. A személy cselekszik és mozog és
dolgozik és realizál. Mindegy, hogy miképpen. Végeredményben csak egyet csinál, saját
szakrális egyéniségét valósítja meg. A tökéletes személy az, aki senkihez sem hasonlít
semmiben. Az abszolút szellem analógiákban gondolkozik, mert számára minden összefügg,
és nincsen semmi, ami ne felelne meg valami másnak. A személyiség különbözésekben
gondolkozik és mindig azt választja, amit csak választhat, senki más.
Ami az abszolút szellemnek az analógia, az a személynek a dharma. A dharma az ember
személyes sorsában a megszentelt megismételhetetlenség törvénye. A hinduk azt mondják,
hogy a nyomorék koldus, ha élettörvényét teljesíti, több, mint bármely bölcs, hatalmas és
gazdag király, aki azt nem teljesíti. A személy, megdics ült individualitásában a sok közül
egy. Kiszámíthatatlan útjaiban és az örök id ben és a pillanatban, saját helyén, itt, a térben és
a világban, most, a népben és a vallásban és a nyelvben, és a h ségben a földhöz és
végzetéhez.
Íme a cédrus. Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs bel le kett . Elszigetelt egyetlenségében
abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját helye, itt áll,
beágyazva a világba, népébe és vallásába, h ségben földjéhez és végzetéhez, szakrális
egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a
nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az
egész egyszerre, csupán egyetlen perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg,
folyton dolgozik önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg
és káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak .
Van Gogh szalmaszéke is az egyetlen az abszolútumban, és az abszolútum az egyetlenben. De
a szalmaszék a cédrusnál humánusabb és szociálisabb és megszólíthatóbb. A cédrushoz hiába
beszélek, mint ahogy a kerubhoz hiába. Hallja, de nem mozdul. A szalmaszék akar, a cédrus
van. A szalmaszék álmodik és szenved, a cédrus lát. A szalmaszék az életben áll, a cédrus a
létben. A szalmaszék megrendít, szeretnék hozzámenni és segíteni rajta, legalább megérinteni,
vagy megvigasztalni, vagy megfogni a kezét. A cédrus megközelíthetetlen magasságban
mered fölöttem, félelmetes nyugalmában, mintha Isten és a világ leszakadt volna róla, és
egyedül állna a Libanon csúcsán.

ELMÉLET ÉS TEÓRIA
Az elmélet és a teória között az a különbség, ami a kérdés és a probléma, vagy ami az ötlet és
a gondolat között. Ötlete van az újságírónak, gondolata a költ nek. Kérdése van a

politikusnak, vagy a bankárnak, problémája van annak, aki egzisztenciális nehézségek közé
jutott. A különbség az elmélet és a teória között nem az, hogy az elmélet provizórium, a teória
pedig visszavonhatatlan. Az elmélet ugyan nem kötelez. Ha valamely okból nem felel meg,
másikat csinálok, amelyik éppen olyan jó, vagy rossz. A teória el l nem lehet kitérni. A
teóriának következménye van, éspedig mindenekel tt az, hogy azt realizálni kell, egyébként
nem teória. Aki elméletét nem követi, semmit sem jelent, aki teóriáját nem követi, az h tlen
és hazudik. Az elmélet többnyire rögtönzés, a teória legfontosabb ismertet jele, hogy
univerzális, vagyis morálisan és egzisztenciálisan aktív. Az elmélet létjogosultsága, hogy nem
gyakorlat és sohasem gyakorlat, ezért idealizmus, vagy materializmus, vagy valamely európai
filozófia mind elmélet. Az elmélet csakis azért elmélet, mert nem gyakorlat, és nem is lehet az
és nem is valósítható meg, elvontan áll megvalósítatlanul és megvalósíthatatlanul, inkább,
mint mánia és téveszme, hamis és irreális feltevés, amely önmagáról ezt nem tudja. Az
elmélet, amely a dolgokat úgy szemre arányosan és tetszet sen, anélkül, hogy rendezné,
sorbaállítja. Világnézetnek is nevezik. A világnézet sablon. A teória életrendet teremt, s ezért
ha nem realizálódik, semmi értelme. Az elmélet épít, vagy legalábbis építeni akar; a teória
alapít, és alapítani több, mint építeni. Az elméleti ember inkább megismer, a teoretikus inkább
lát. Az elmélet nem úgy depravált teória, mint ahogy az ötlet depravált eszme és a világnézet
depravált vallás. Az elméletek egyes része az elméletek els bbségét, más része a gyakorlat
els bbségét hirdeti. A teóriában az elmélet és a gyakorlat nincs külön. A teória azon a tényen
nyugszik, hogy nincs olyan megállapítás, amelynek ne lenne egzisztenciális súlya és morális
konzekvenciája. Az elméletnek nincs mértéke, ezért azt, ami absztrakt, vagy konkrét, nem
tudja összetartani. Az elmélet helye inkább a tudomány és a filozófia, a teória helye inkább a
m vészet és a vallás. Aki teóriát épít, annak egész életét meg kell változtatnia.
A modern ember provizóriumok között él. Ötlet és kérdés és elmélet. Körülbelül három
elmélete van: a darwinizmus, a freudizmus és a marxizmus. A darwinizmus alapja, mint
ahogy azt Bertrand russell megmagyarázta, egyszer tévedés. darwin a tizennyolcadik század
angol közgazdaságelmélet íróinak alapgondolatát vetítette a biológiai folyamatba, amely
szerint a természet a legrövidebb úton és a legegyszer bb eszközökkel a legnagyobb hasznot
keresi. Tudjuk, hogy ez a felfogás, amely szerint a természet háztartása közgazdasági
alapelveken nyugszik, téves. A természet logikája egyáltalában nem ökonomikus,
ellenkez leg, tékozló, s ezért nem a legnagyobb hasznot keresi, hanem szüntelen b séget
nyújt (bataille).
freud és marx elmélete nem azért kínos, mert megbotránkoztat, hanem mert az a gyanú merül
fel, hogy nem is akar mást, mint megbotránkoztatni. Tételeik között ott rejt zik az a homályos
szándék, hogy nem az igazságot keresik, hanem az embert valamin rajta akarják kapni.
Valószín , hogy a freudizmus és a marxizmus azért készült, hogy a polgárságot bornírt
kényelmében inzultálja. Ha az igazság, bármilyen módon is, de megnyilatkozna, az ember
annak kellemetlen voltát elviselné, s t az elméletet bizonyos tekintetben megkönnyebbülten el
is fogadná. De Freud módszere a pszichopatát nem gyógyítja meg, hanem a bels nehézségek
iránt érzéketlen idiótát konstruál, amely sokkal kevésbé normális, mint amilyen a beteg volt.
Marx társadalmi elmélete a szociális zavarokat nem rendezi, hanem olyan közösséget kíván
teremteni, amely a természetes bonyodalmakról tudomást sem szerez. Az ember az igazságtól
nem kívánja, hogy hízelg legyen, de kizártnak kell tartani, hogy az semmi egyéb ne legyen,
mint sért . Éppen ezért, hogy az ilyen elméletnek általános hatása legyen, megfelel emberre
van szükség. Ha valamely elmélet ma ilyen általános hatást kíván tenni, ennek el nem
engedhet feltétele, hogy legalább megközelítse azt a színvonalat, amelyet a napilapok
karácsonyi mellékletei szoktak képviselni.

HUMANIZMUS
Az egyre fejlettebb emberiességnek az államélet minden területén való alkalmazása
érdekében a siralomház-autóbuszok építését, és azoknak intézményszer használatát
elrendeljük; a hatóságokat, illetve a készít t utasítjuk, hogy a járm vet a legrövidebb
határid n belül készíttesse el és vegye használatba. Az autóbuszok a szokásos méretekben
építend k meg. Az autóbusznak egy helyisége legyen, amelyhez hátul alkalmas nagyságú zárt
mosdófülke és W.C. csatlakozzék, elöl pedig kisebb teakonyha, amelyben könnyebb étel,
kávé, tea stb. elkészíthet legyen. Az autóbusz és a konyha földgázzal legyen f thet . Az
autóbusznak lakályosnak kell lennie, sz nyegekkel, függönyökkel és kifogástalan
világítóberendezéssel kell rendelkeznie. A halálraítélteknek jogukban áll kivégzésük el tti
éjszakát ebben az autóbuszban tölteni, és az elítélteket, hogy életük utolsó perceit is humánus
körülmények között töltsék, ebben az autóbuszban kell a kivégzés helyére szállítani. Az
elítéltnek megérkezésekor étlapot kell átnyújtani, hogy változatos ételek és italok közül
szabadon és tetszés szerint vacsorát rendelhessen. A vacsorát a legel kel bb vendégl b l kell
elhozatni. A helyszínen lev teakonyha csak mint segédüzem m ködik. Az autóbuszban
legyen bárszekrény, különböz — a legmagasabb ízlésnek megfelel — rövid italokkal,
szendvicsekkel, cukrászsüteményekkel és desszertekkel, amelyekb l az elítélt tetszése szerint
és korlátlanul fogyaszthat Az autóbuszban legyen rádió, lemezjátszó, televízió és mozivászon,
amely eszközöket az elítélt szintén tetszés szerint használhat. Álljon rendelkezésre a
legfrissebb képeslap és vicclap, a lemezjátszó részére legyen fölösen tánczene-lemez. A már
említett berendezési tárgyakon kívül az autóbuszban legyen étkez és dohányzóasztal,
párnázott székekkel és fotelekkel, mindez ízléses kivitelben. Gondoskodni kell arról, hogy a
leveg t a kocsiban illatosítsák. Az asztalokon finom iparm vész-vázákban legyen friss vágott
virág. Az autóbuszban legyen széles, els rend rugózattal elkészített pamlag, amelyet
spanyolfallal el lehet keríteni. Az elítéltnek jogában áll éjszakára a neki átnyújtott
fényképalbum alapján azt a hölgyet kiválasztani, aki igényeinek megfelel, és az éjszakát a
hölggyel tölteni. Az állam az elítélt utolsó óráit minden tekintetben kellemessé óhajtja tenni és
az elítélttel az élet valódi örömeit még egyszer meg kívánja ízleltetni. A hölgy javadalmazása
egyszeri alkalomra 100 (egyszáz) forintot tehet ki. Az elítéltet az autóbuszban frakkos pincér
szolgálja ki, a bárban, a kávé-gépnél csinos fiatal pincérn teljesítsen szolgálatot. A kiszolgáló
személyzet az elítélt kívánságára a helyiséget hagyja el, és az elítéltet sem a hölggyel való
intim együttlétében, sem pihenésében ne háborgassa. A halálraítéltet az autóbuszban sem
családjának tagjai, sem barátai, sem papi személyek nem látogathatják.
Az autóbusz egyszeri használta 560 (ötszázhatvan) Ft. Err l az összegr l a fogyasztott ételek
és italok árával és a hölgynek adott tiszteletdíjjal együtt a hatóság számlát köteles kiállítani, és
azt az elítélt családjának a kivégzés után nyolc napon belül benyújtani. A számla összege
közadóként kezelend .

NÉMETSÉG
Valéry a század elején a modern európai civilizáció sokszer ségében csupán egyetlen
egyöntet séget vél felismerni. Bizonyos angolságról beszél, anélkül, hogy megmondaná, ez
alatt mit ért. Lehet azt, hogy ruházatunk szabása angol; lehet azt, hogy gondolkozásunk oly
kommersz; talán azt, hogy korrekt magatartásnak azt a sajátságos gentleman-egykedv séget
tartjuk, amely fejét még akkor sem veszíti el, ha a szél az ember kalapját elfújja. Persze
Valéry megállapítása már akkor id szer tlennek látszott, mert Európában a németség túlsúlya
ötven évvel ezel tt nyomasztó volt.

Ha ilyen kérdés, mint angolság, németség, felmerül, rendesen a nacionalizmus fogalmára
szoktak utalni. A nacionalizmus általában azt jelenti, hogy a nemzeti vonás meger södik, és
az embercsoport a normális humánumtól eltér. Nemzet, vagy nép a torzultságnak valamely
állandósult és tömegesen jelentkez alakja, s erre, akik eltorzultak, különösen büszkék
szoktak lenni. Nemzethez tartozni annyit jelent, mint azonos módon deformáltnak lenni, ezt a
deformáltságot dics íteni, a többit pedig megvetni. Ha a normálistól való eltérés kollektív
arányokat ölt és stabilizálódik, minden esetben olyasvalami keletkezik, mint vallás, vagy faj,
vagy nép, vagy nemzet, vagy osztály, belülr l dics ség, kívülr l méreg, bosszúság és
komikum. Nemzeti, faji, osztályöntudat szatíratéma.
Ezúttal azonban a tömegesen együtt él emberek közös eltorzulásának olyan fajtájáról van
szó, amely a nemzet, vagy a faj kollektív kategóriájának segítségével maradéktalanul nem
érthet . A németség mindig egy kicsit zavaros, végs gondolataiban megalapozatlan, nem
végiggondolt volt, amely igaz, hogy állandóan kereste önmagát, de nem találta még a
szüntelen keresésben sem. Ez a talajtalan és bizonytalan labilitás önmagát túlvéglegességgel
fedezte. A németség, mondják, a rendr l ismerhet fel, nem valódi rend, inkább csak
pedantéria. Mert a pedantéria túlrend, alapja nem az értelem, hanem a rögeszme.
A normális és univerzális humánumhoz képest minden nemzetség deformált. Ha ez a
deformált lét kibontakozik és meger södik, a normalitást el is nyomhatja, s t a normalitással
és az univerzális humánummal szembe is kerülhet, ezenfelül ebben a deformált létben minden
más nemzetiséggel szemben különösen agresszív és türelmetlen lehet, mint ahogy ténylegesen
az is. A német rendszerezésben mindenesetre sajátságos szerkezet elmezavar nyilatkozik
meg. Az elmezavarnak két fokozata van: az egyik a kutatás monomániája, a másik az
eredmény támadó érvényesítése. Az univerzális voltát elvesztett lét a normálisnál
mindenesetre üresebb és szegényesebb; minden nemzetiség, osztály, faj, történeti epizód,
képtelenség arra, hogy tisztán és az egészet élje, homály, amely komolytalan
preokkupációkban nyilatkozik meg s végül is a nonsens különös alakja. A középkori Egyház
univerzális világának felbomlása után, amióta emberiség-egység nincs, Európa története a
nemzetiségek jegyében áll, ezt a leckét számtalan példából alkalmunk volt megtanulni.
Kétségtelen, hogy az újkor elején a német reformáció ilyen nemzetiségi mozgalom volt,
amelynek legfontosabb vívmánya a nemzetek fölötti egyetemes nyelv eltörlése, és annak a
népi nyelvekkel való helyettesítése. Ezzel a népek között lev univerzális kommunikáció
lehet sége megsz nt. Nemcsak azért, mert a nemzeti nyelveket más országokban él emberek
nem értették, hanem f ként azért, mert egyetemes fogalmak a nemzeti nyelveken nem voltak
kifejezhet k. A latin szerepe f ként nem az volt, hogy a népeket gyakorlatilag összekapcsolta,
hanem, hogy a népi nyelveken kimondhatatlan univerzális fogalmak jegyében kapcsolta
össze. A latin nyelv a középkorban az egyetemes emberi kommunikáció feladatát teljesítette.
Azt tudjuk, hogy a reformáció nem az Egyház, hanem a korrupt klérus ellen irányult, de azt is
tudjuk, hogy a támadás az Egyházat érte és ha Európa történetében volt tragikus mozzanat, ez
az volt, hogy a támadás következtében az emberiség egyetemes Egyházának ereje csaknem
teljesen elveszett, a klérus hatalma pedig csaknem érintetlenül megmaradt. Nacionalizmusok
csak olyan világban keletkezhettek, amelyben a népeket az univerzalitás fels bb egysége nem
kötötte össze. Ebben a helyzetben a németség, mint a többi nemzetiség, magasabb kontroll
nélkül nemzeti jellegét korlátlanul kibonthatta. A többi népek nemzeti sajátságainak
kibontakozása idegen nemzetekre nem volt különösebben káros. Az a valami, amit német
rendszerezésnek hívnak, már a tizennyolcadik század közepét l egyre bénítóbb alakot öltött
(Nagy Frigyes), Hegel óta a veszély fenyeget lett, a német szcientifizmus kialakulásával
pedig ez az organizáció, amely az emberi létezés egészére kiterjedt, az egész földet leigázta.

Ebben a percben nincs nép, amely életrendjét ne a német nemzetiség sajátos szerkezet
elmezavarából keletkezett rendszeresség alapján alakítaná meg. Mint ismeretes, ezt a
rendszerességet tudománynak (szcientifizmus) nevezték el. Ennek az organizációnak
elméletei sok milliós autonóm népek életét természetes rendjéb l kivetette. Példa erre a
marxista elmélet hatása az oroszokra. De megváltoztatta a földm velést és az ipart, a
hadsereget és a közigazgatást, a diplomáciát és a m vészetet, a társadalom szerkezetét és az
individuális életrendet azzal, hogy mindezt sajátos szcientifikus bázisra helyezte. Olyan
fogalmakat konstruált, mint idealizmus és materializmus és pozitivizmus és Übermensch és
világnézet és fejl dés és fajiság és osztályharc, egy desperát dialektika segítségével, amely
fogalmakon, ha egyébr l nem is, azok következményein (vérfürd és bohózat) közepes
józanság azonnal észreveszi, hogy azokat nem a megismer értelem alkotta, hanem azok egy
monomániás (pedáns és arrogáns) rendszerezés bornírt rögeszméi.
Ma, a huszadik század második felében olyan — a világtörténetben példátlanul álló kényes és
nehéz — helyzet keletkezett, amelynek megoldására nemhogy semmi lehet ség, de amelyre
vonatkozólag a jelek szerint még a kérdést sem vagyunk képesek világosan feltenni. Az els
észrevétel, amit meg kell tenni, hogy bizonytalanságban vagyunk, vajon a tudománynak a
megismer emberi személyt l független úgynevezett objektív világa ténylegesen meglév
valóság, vagy pedig mer fikció. Az észrevételt meg kell tenni, mert ha e világ csupán
indifferens lenne, mint ahogy a józan ész alapján mindenki várná, minden mozzanatában
antihumánus természete az emberrel szemben nem lenne támadó. Ez pedig kétségtelennek
látszik. A tudomány világa mintha nem csupán személytelen és egzisztenciátlan, és az emberi
értékekkel szemben közömbös lenne; minden jel arra vall, hogy ennek a világnak az ember
ellen határozott éle van, mintha abban a humánum iránt valamely titkolhatatlan gy lölet,
csaknem bosszú forrna, és amelynek tevékenysége az emberi élet megkínzása és megrontása
lenne. A tudomány megállapításainak észrevehet en szándékos megsebz jellege van, mintha
a tudomány az ember iránt különös ressentiment-t táplálna. Ezért a tudomány világa nem
nevezhet egyszer en szükségszer ségnek, nem egzisztenciátlan, hanem antiegzisztens; nem
indifferens, hanem életellenséges; nem ahumánus, hanem antihumánus; nem objektív, hanem
kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehet animozitást táplál. Mindez persze
igazolhatatlan. De hogy mindabban, ami a legutóbbi félszázadban történt, a tudománynak,
mint legf bb aktív tényez nek és iniciátornak, keze benne van, és mindaz, ami történt, a
tudomány jegyében történt, az közismert. Tudomány a legmagasabb értékjelz . Tudomány a
legjobb üzlet. A tudós az abszolút tekintély. Tudomány nélkül nincs sem fasizmus, sem
nemzeti szocializmus, sem fajelmélet, sem kommunizmus, nincs gázháború és
baktériumháború, nincs légi háború és gépesített háború; tudomány nélkül nincs serd k
kiirtása, tengerek kirablása, állatok halomra gyilkolása, tudomány nélkül nincs sem Cseka,
sem Gestapo, sem Auschwitz, sem gyurma; nincs Katin, Hiroshima, Korea, Magyarország,
Tibet. S ami különös, hogy mintha mindez nem a tudomány akaratlan következménye lenne,
hanem mintha ezekben a hajmereszt tényekben a tudomány életgy lölete lényegében
nyilatkozott volna meg. A huszadik század második felében az ember szüntelen rettegésben
él, nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja,
hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja,
az embert normális életrendjét l megfosztja és életét olyan egyre értéktelenebbé váló
vegetatív létté fokozza le, melynek semminem jelent sége, súlya, szépsége, igazsága,
komolysága, világossága többé nincs.
E pillanatban béke és háború között különbség már nincs, mert az emberi lét mind a két
esetben tökéletesen elkallódott, tulajdonképpen mindegy, hogy van, vagy nincs.
Végeredményben úgy látszik, a tudomány által teremtett világ nem jóhiszem ; a tudomány

célja nem megismerés, hanem hatalmi aktus, és ez nem egyes (természettudományi, vagy
technikai) diszciplínák tulajdonsága, hanem ez a vonás a tudományt, mint tudományt minden
alakjában principiálisan jellemzi.
Természetesen vannak jelek, amelyek szerint a tudomány ezt a világot nem teremti, hanem
azt, ami van, feltárja, vagyis ez a világ tényleg van, tényleg olyan, amilyennek a tudomány
leírja. Ennek már csak azért is így kell lennie, mert az ember valami rajta kívül lev be
állandóan beleütközik és ez a küls valami összefügg valóságnak látszik. Viszont az is
kétségtelen, hogy az ember, igen komolyan veend gondolkozók véleménye szerint
viszonyban nem a dolgokkal, hanem a dolgokról alkotott saját fogalmaival áll. Könnyen lehet
tehát, hogy amibe az ember beleütközik, az ember fogalomvilága, sajátságos megkövült
alakzatban. Mindez persze szintén igazolhatatlan. Pillanatnyilag képességeink nem látszanak
elégségeseknek ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, a tudomány úgynevezett objektív világa
tényleges valóság, vagy olyan fogalmi konstrukció, amelyen nincsen rés, és így ez az
összefügg realitás benyomását kelti. A gyanú mindenesetre fennáll, hogy a tudomány ereje
nem igazságában, hanem organizáltságában van. Ereje nem abban van, hogy fogalmaival a
tényleges világ valóságát ismeri meg, hanem hogy ezek a fogalmak az átlagos emberi értelem
számára megkerülhetetlenül zárt és szigorú rendszerben épültek ki. A tudomány ezek szerint
nem a valóság megismeréséb l indult ki, hanem olyan fogalmi organizációt igyekezett
teremteni, amely nem a megismerésre, hanem egyéb célra készült, s amelynek áttörése ebben
a percben lehetetlennek látszik. A fogalmak és az összefüggések megszilárdultak, és a
szükségszer séghez igen hasonló építménnyé alakultak. Az építmény konstrukciójában
mindenesetre van valami, ami aggodalmat kelt. A tudományt abszolút tudásnak vallják. Az
pedig, ha valamely gondolatot abszolutizálnak, mindig gyanús. Tudjuk, hogy a történet
folyamán számos fogalmi organizáció végleges tudásnak gondolta önmagát, de minden
esetben elkövetkezett a pillanat, amikor kiderült, hogy az valamit titkol. A legutóbbi ilyen
organizáció a középkori klerikalizmus volt, abban az id ben gnájszból épített babiloni torony,
félelmetes arányaival, és kétségbevonhatatlan bizonyosságában. Lehet, igazuk van azoknak,
akik azt gondolják, hogy a klerikális dogmatika a középkori papság világhatalmi rendszerének
bázisa volt; a dogmatika nem az igazság, hanem a tökéletes organizáció jegyében állt. Abban
a percben, amikor ez az organizáció megbomlott, és az a tény, hogy igazsága nincs, kiderült,
az egész rendszer önmagától szétesett. De lehet, hogy igazuk van azoknak, akik a tudományt a
középkori dogmatika mintájára felépített, de tökéletesített rendszernek, az antiklerikális és a
reformációs mozgalmakból kin tt, történeti hatását vesztett papi világhatalom után egy újabb
világhatalmi organizáció bázisának tartják. Ilyen módon a tudományban lev titkolhatatlan
antihumánum és bosszú, és mindennem emberi iránt tanúsított b szült animozitás
magyarázatot nyerne, mert a tudomány tulajdonképpen ellenkereszténység. De érthet vé
válna az is, hogy a klerikális világhatalom hazugságban, er szakban és kizsákmányolásban
oly gazdag történetét a szcientifikus organizáció rémtettei messze túlhaladták, ezen felül a
történetben a tudomány valami újat hozott. Mint camus írja, a középkorban a cudar galádság
bárhol, bárki követte el, király, bíboros, pápa, miniszter, sohasem volt más, mint individuális
önkény és kivétel, amely egy intakt és humánusan tiszta világ rendjét sértette, de nem
gyengítette; az újkori világhatalmi organizációban az igazságtalanság nem kivétel többé,
hanem legitim aktus, amelyet a tudomány alátámaszt, és ez nem rejt zik el többé, hanem
szcientifikusan igazoltan, b ncselekményét egy diadalittas tudás birtokában ragyogva követi
el.
Mert egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a modern hatalmi szervezetek, mint az
iparvállalatok, pénzintézetek, diplomáciák, rend rségek, kémszervezetek, állami
közigazgatások, hadseregek, pártok, nem közvetlenül a társadalomból n nek ki, hanem

kivétel nélkül a társadalom ellen, valamely fens bb rendszer mintájára. A középkori
dogmatika és az újkori szcientifizmus ilyen magasabb fokon létez organizáció, amely az
emberi életrendet végs mozzanatáig áthatja, és a maga képére formálja. A tudományt nem a
társadalom vetíti ki magából, hanem a társadalom a tudomány organizációja szerint épül ki.
El ször mindig a konstrukció van, aztán a m . A szcientifizmus organizációjának
tökéletessége a középkori klerikalizmusét messze meghaladja. A középkorban voltak rések,
amelyeken a tiltakozás az igazságtalanság hatalma ellen nemcsak áttörhetett, hanem állandóan
átszivárgott, és a világosság megnyilatkozhatott. A tudomány organizációjára épült
társadalmakban ilyen rések nincsenek, és amennyiben vannak, ezek egyre sz külnek. A
tudomány magasabb rend szervezettségénél fogva itt az organizációval meg nem egyez
gondolat semmiképpen sem nyilatkozhat meg. Az épület falazata s r södik, a közösségi és az
egyéni létezés szcientifizálódik, a statisztikában, az ökonómiában, az orvostudományban, a
pszichológiában, a szociológiában, a biológiában, a kémiában maradéktalanul felszívódni
készül, és olyan áthatolhatatlan szervezettség keletkezik, amely az ember életrendjét valójából
ontolológiai pontokig ki tudja forgatni.
A huszadik század második felében kétségtelenül a legnagyobb kérdés a tudománynak, mint
léthazugságnak átvilágítása. A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány
teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, nevelésével, iparával, államaival, kutatásával,
hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, m vészetével, sajtójával,
kecsegtet hallatlan jöv vel és haladással, mialatt az emberiség ma, itt a földön feldúltan és
megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és
nemzetiségeiben egymásra uszítva, b szülten fegyverkezve, gy löletben, és már nem is
leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen
mélység örvényben készül elmerülni. A középkorban a klerikalizmus az embert becsapta;
rendet ígért, és amit nyújtott, hazugság volt, er szak és kizsákmányolás. A tudomány, mint
fényt hozó jelentkezett, de kiderült, hogy a sötétség, amit hozott, az el bbinél nagyobb.
A tudomány léthazugsága három tételen nyugszik:
1. hirdeti, hogy ereje igazságában van, holott ez az er nem az igazságé, hanem egy
magasrend organizáltságé;
2. hirdeti, hogy objektív, vagyis megismerését a tárgyi h ség jellemzi, holott személytelenül
indifferens, egzisztenciátlan és antihumánus;
3. hirdeti, hogy részrehajlatlan értelemmel az igazságot keresi, holott fiktív konstrukciókkal
világhatalmi rendszereknek nyújt bázist.
E tételek realitástartalma persze igen törékeny. De ha e mondatokat evidens igazság
jellemezné is, jelent ségük akkor sem lenne. Egy rendszerben nem a kijelentések tényleges
igazságtartalma a dönt , hanem, hogy a kijelentés az organizációban miképpen építhet be,
vagyis, hogy az organizációt tökéletesebbé teszi, vagy sem. Egy kijelentés az abszolút
igazságot is kimondhatja, de ha a rendszerbe nem illeszthet be, semmit sem jelent. És a
rendszer valóságbázisa minél sz kebb, igazságbefogadó képessége annál csekélyebb. Id k
folyamán a rendszerek rugalmasságukat és asszimiláló képességüket elvesztik, és semmiféle
t lük idegen gondolat befogadására nem képesek. Megújulási tehetségük nincs többé. Ez az a
pillanat, amikor egy rendszer az igazsággal szemben negatív magatartást vesz fel, vagyis
amikor a létrendszer léthazugság rendszerré válik. Minden jel arra vall, hogy a tudomány erre
a pontra elérkezett; nem akar, de nem is tud rendszerén kívül es forrásból ösztönzést

elfogadni, és nem képes másra, mint automatizált organizációjának üzemét fenntartani.
Szervezet tökéletes lehet akkor is, ha minden eleme téves; rendszer tökéletes lehet akkor is, ha
minden tétele hazugság. Egy apparátus tökéletesen m ködhet akkor is, ha minden eleme
egzisztenciálisan tökéletesen fals. Ezért egyetlenegy dolog fontos: az axióma. Mást, mint az
alapaxiómát vizsgálni — céltalan és értelmetlen.
A léthazugság rendszer a rendszeren kívülr l jött kijelentést befogadni nem képes. Abszolút
igazság tartalmú kijelentés, szól, nincs. Minden kijelentésnek jelent sége csak
organizációjához viszonyítva van. A rendszer kapcsolata a létezést örökké megújító
igazsággal megszakad. A rendszer és a tényleges világ között fals kommunikáció keletkezik.
Ami annyit jelent, hogy mindannak, amit a rendszer mond, hamis zöngéje van.
A huszadik század második felében elkövetkezett az az id , amikor kétségtelenül
megállapíthatóvá lett, hogy a tudomány, amely a középkori klerikális hazugságrendszert
lerombolta, maga is hazugságrendszerré vált, a valósággal fals kommunikációban áll, vagyis a
tudomány ember-világ dialógusában többé nincs igazság. A tudománynak erre a tényre
feleszmélni természetesen nincsen módja; nincs módja azért, mert egy rendszeren belül nem
tárgyi és tételes hazugságról van szó. A rendszerbe a hazugság beépült, és funkciót végez, ami
nem leplezhet le. Amivel az ember szemben áll, nem a hazug kijelentés, hanem a létezés
egészére kiterjed és mindent átszöv hamisítási folyamat. A léthazugság-rendszer labirintusi
szövevény, amelyen belül a dolgok igazságáról, vagy nemigazságáról meggy z dni többé
lehet ség nincs, és itt már nincs egyéb, mint gépiesen m köd , leállíthatatlan ámítás, szédület,
megtévesztés, kibúvó, magyarázkodás, bizonygatás, csalás, rejtély és titok. A fals
kommunikáció következtében semmiféle humánus viszonylat sem marad intakt, az emberiség
pszeudoegzisztenciák áldialógusa, amib l nem jön ki semmi, a legkevésbé természetesen
közösség. S ami a közösséget helyettesíti a közösség egy szcientifikus koncepciója, tábor,
párt, kaszárnya, hadsereg, kommuna.
Mialatt a német fasizmus eszmevilágát és politikai hatalmát a második világháborúban
legy zték, a fasizmust megteremt német létorganizáció az egész földön elterjedt. A
létorganizációt tudománynak nevezik, és ez minden valószín ség szerint a német
reformációnak valódi arculata és kiteljesedése. Ami ebben a pillanatban a földön történik,
iparban, vagy politikában, társadalomban, vagy gazdaságban, m vészetben, vagy
gondolkozásban az a szcientifizmus és a létezés minden mozzanatára kiterjed
szcientifizálódás jegyében áll.