Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ernest H. AFRIKAI VADÁSZNAPLÓ

2010.12.17

Ernest Hemingway

AFRIKAI
VADÁSZNAPLÓ

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest


A mű eredeti címe:
GREEN HILLS OF AFRICA

Fordította
SZÁSZ IMRE

OLCSÓ KÖNYVTÁR
Szerkeszti Varga Katalin
© Ernest Hemingway, 1957, 1987

ISBN 963 15 3394 8
ISSN 0133-1183

Szépirodalmi Könyvkiadó
Felelős vezető Tarnóc Márton igazgató

Athenaeum Nyomda, 86.2138, Budapest
Felelős vezető Szlávik András vezérigazgató
Felelős szerkesztő Szilárd Gabriella

Műszaki vezető Ginács László
Képszerkesztő Kiss Marianne
Műszaki szerkesztő Mikóczi Vilmosné
A fedélen Tettamanti Béla rajza,
Murányi István sorozattervének felhasználásával
942. kötet. Megjelent 11,05 A/5 ív terjedelemben
Sz 4496-d-8789


TARTALOM

Első rész
VADÁSZAT ÉS BESZÉLGETÉS

Második rész
VADÁSZAT
(Visszaemlékezés)

Harmadik rész
VADÁSZAT ÉS KUDARC

Negyedik rész
VADÁSZAT, BOLDOGSÁG


Drága Mr. J. P.

Egyszerűen mondja meg nekik, hogy maga csak, fiktív alak, s balszerencséjének tulajdonítható, hogy jött egy író s ilyen kifejezésekkel tűzdelte meg beszédjét. Mindnyájan tudjuk, milyen finoman beszélnek a legjobban nevelt emberek, s mindig azok félnek borzasztó mód a közönségességtől, akik magunk nem bújtak ki egészen az osztályelsőség tojásából. Azt is tudni fogja, hogyan bánjon azzal, aki Tatának hívja. Ne felejtse el, hogy a Tata nem maga, hanem az a fiktív alak. Mindenesetre, ez a könyv a magáé. Nagyon hiányzik nekünk.
E. H.


ELSŐ RÉSZ

VADÁSZAT ÉS BESZÉLGETÉS

Első fejezet

Benn ültünk a leshelyen, amelyet wandorobo vadászok építettek gallyakból a sózó szélén, mikor meghallottuk a közeledő teherautót. Eleinte messze volt, és senki se tudta, mi az a zaj. Azután megszűnt, s reméltük, hogy nem is zümmögött semmi, vagy legföljebb csak a szél. Majd lassan közeledett, most már félreismerhetetlenül, egyre hangosabb és hangosabb lett, végül közvetlenül mögöttünk haladt el, gyötrődve, zajosan, hangos, szabálytalan robbanásokkal, s ment tovább az úton. A színpadias nyomkereső felállt.
– Kész – mondta.
Szájamra tettem a kezem, és intettem, hogy üljön le.
– Kész – mondta újból, és szélesen kitárta karját. Sose szerettem, de most mégannyira se.
– Később – suttogtam. M'Cola fejét rázta. Néztem kopasz, fekete koponyáját, s ő kissé oldalt fordította arcát, láttam szája szögletében a vékony kínai bajuszt.
– Nem jó – mondta. – Hapana m'uzuri.
– Várjunk egy kicsit – mondtam neki. Megint lehajtotta a fejét, hogy ne látsszon ki a holt ágak fölött, s ott ültünk a lesgödör porában, míg annyira be nem sötétedett, hogy nem láttam a puskám célgömbjét; de nem jött már semmi. A színpadias nyomkereső türelmetlen és nyugtalan volt. Még mielőtt a világosság éppen eltűnt volna, odasúgta M'Colának, hogy lőni túl sötét van.
– Fogd be a szád – mondta neki M'Cola. – B'wana akkor is tud lőni, mikor te már nem látsz.
A másik, a tanult nyomkereső, azzal is jelét adta tanultságának, hogy nevét, az Abdullah-t, rákarcolta lába fekete bőrére egy hegyes ággal. Csodálkozás nélkül figyeltem, M'Cola is teljesen kifejezéstelen arccal nézte a szót. Egy idő múlva a nyomkereső áthuzigálta.
Végül még egyszer utoljára célozni próbáltam a maradék világosság felé, s láttam, hogy nem megyek semmire, még durvára fogott célgömbbel sem.
M'Cola figyelt.
– Nem jó – mondtam.
– Igen – helyeselt szuahéli nyelven. – Irány a tábor?
– Igen.
Felálltunk és kikecmeregtünk a leshelyről, s a homokos márgán tapogatózva mentünk, fák között, ágak alatt, vissza az útra. Az úton egy mérföldnyire állt a kocsi. Mikor melléje értünk, Kamau, a sofőr, meggyújtotta a lámpát.
A teherautó elrontotta a dolgot. Délután ott hagytuk a kocsit kinn az úton, és nagyon óvatosan közelítettük meg a sózót. Előző nap egy kis eső esett, de nem elég ahhoz, hogy elöntse a sózót – az egész mindössze egy tisztás a fák között, s rajta mély körökben kitiport földsáv, szélén, ahol az állatok sót nyaltak a sárból, kivájt üregek –, s négy, előző éjjel ott járt nagykudubika friss, hosszú, szív formájú nyomát láttuk, valamint sok kiskudunyomot. Egy orrszarvú is járt ott, a nyomokból és a szétrúgott szalmás trágyacsomókból ítélve, minden éjjel. A leshelyet kurta nyíllövésnyire építették a sózótól; ott ültem hátratámaszkodva, felhúzott térddel és lehajtott fejjel, hamuval és porral félig teli üregben, s a száraz levelek és vékony ágak közt leskelődve egy kiskudubikát láttam kijönni a bozótból a sózó széléig, ott állt, erős nyakú, szürke, szép állat, szarva csavarmenetben emelkedett a nap felé; megcéloztam a szügyét, aztán lemondtam a lövésről, mert nem akartam elijeszteni a nagykudut, amely biztosan megjön szürkülettel. De még mielőtt mi csak gyanítottuk volna is a teherautót, a bika meghallotta, és befutott a fák közé, s minden, ami addig mozgott, ami a bozótban vagy a síkságon vagy a kis dombokról jött a fák között a sózó felé, megtorpant erre a csattogó, robbanó hangra. Később majd, sötétben, odajönnek; de akkor már késő lesz.
És most, mikor a kocsival a homokos úton mentünk, s a lámpák fényében éjszakai madarak szeme villant – ott kuporogtak a homokban, míg a kocsi csaknem rájuk futott, akkor halk rémülettel felemelkedtek –, most, mikor elhaladtunk a vándorlók tüzei mellett, akik nappal mind nyugatnak tartottak az úton, elhagyván az előttünk fekvő éhínséges vidéket, most, mikor ott ültem, puskám agya a lábamon, csöve bal karom hajlatában, whiskys üveg a térdem közt, a whiskyt bádogpohárba öntöttem, s hátranyújtottam vállam fölött a sötétben M'Colának, hogy vizet töltsön hozzá a kulacsból, s megittam, aznap az elsőt, a legeslegjobbat, s néztem a sűrű bozótot, éreztem az éjszaka hűvös szelét, és Afrika jó illatait szagolgattam – most teljesen boldog voltam.
Egyszerre nagy tüzet láttunk magunk előtt, s amikor odaértünk és elhaladtunk mellette, az út mentén teherautót pillantottunk meg. Szóltam Kamaunak, hogy álljon meg és faroljon. A tűz fényében alacsony, görbe lábú ember állt, tiroli kalapban, rövid bőrnadrágban, kigombolt ingben, a nyitott motorháznál, egy csoport bennszülött között.
– Segíthetünk valamiben? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Hacsak nem szerelő. Utál a masina. Minden masina utál.
– Nem gondolja, hogy a megszakító-kalapáccsal van baj? Mikor elment mellettünk, olyan hangja volt, mintha a megszakító-kalapácsban volna a hiba.
– Azt hiszem, sokkal rosszabb. A hangjáról ítélve nagyon csúnya dolog lehet.
– Ha el tud jönni a táborunkig, ott van szerelő.
– Milyen messze van?
– Úgy húsz mérföld.
– Reggel megpróbálom. Most nem merem tovább hajszolni ezzel a halálhanggal. Meg akar halni, mert utál. Hát én is utálom. De ha meghalnék, egy csöppet se bánná.
– Iszik egyet? – Kinyújtottam az üveget. – Hemingway-nek hívnak.
– Kandisky – mondta és meghajolt. – Hemingway, ezt a nevet már hallottam. De hol? Hol is hallottam? Ó, igen. A Dichter. Ismeri Hemingwayt, a költőt?
– Hol olvasott tőle?
– A Querschnitt-ben.
– Én vagyok az – mondtam jóleső örömmel. A Querschnitt német folyóirat volt, amelybe meglehetősen obszcén verseket írtam, s egy hosszú novellát közöltem, még évekkel azelőtt, hogy Amerikában bármit is el tudtam volna helyezni.
– Nahát, ez aztán érdekes – mondta a tiroli kalapos ember. – Mondja, mi a véleménye Ringelnatzról?
– Ragyogó.
– Úgy. Szereti Ringelnatzot. Jó. Mi a véleménye Heinrich Mannról?
– Nem sokat ér.
– Komolyan mondja?
– Én csak azt tudom, hogy nem bírom elolvasni.
– Nem ér semmit. Látom, hasonló az ízlésünk. Mit csinál itt?
– Vadászom.
– Remélem, nem elefántcsontra?
– Nem. Kudura.
– Mire jó az, kudut lőni? Maga értelmes ember és költő létére kudut lő.
– Még nem lőttem – mondtam. – De most már tíz napja erősen vadászunk rájuk. Ma este lőttem volna, ha nem jön a maga teherautója.
– Szegény teherautó. De magának egy egész éven át kellene vadásznia. Azalatt mindenfélét lőne, s utána bánná a dolgot. Egy bizonyos állatra vadászni értelmetlenség. Miért csinálja?
– Kedvem van hozzá.
– Az más, ha kedve van hozzá. Mondja meg őszintén, mi a véleménye Rilkéről.
– Csak azt az egyet olvastam tőle.
– Melyiket?
– A Kornétás-t.
– Tetszett?
– Tetszett.
– Nincs hozzá türelmem. Sznobizmus az egész. Valéry, az igen. Valéryban látom, mi a jó, bár benne is sok a sznobizmus. No, legalább elefántot nem öl.
– Pedig szívesen lőnék egyet, egy nagyot.
– Milyen nagyot?
– Hetvenfontosat. Vagy valamivel kisebbet.
– Látom, vannak dolgok, amiben nem egyezik az ízlésünk. De öröm a régi nagy Querschnitt-társaságból valakivel találkozni. Mondja, milyen Joyce? Nincs pénzem megvenni. Sinclair Lewis semmi. Megvettem. Nem, nem. Mondja el holnap. Nem bánja, ha a közelükben táborozom? Van fehér vadásza? Barátaival van?
– Feleségemmel. Nagyon fogunk örülni. Igen, van fehér vadászunk.
– Miért nincs itt magával?
– Azt tartja, hogy az embernek egyedül kell kudura vadásznia.
– Legjobb egyáltalán nem vadászni rájuk. Miféle? Angol?
– Igen.
– Rohadt angol?
– Nem. Nagyon rendes. Tetszeni fog magának.
– De menjen már. Nem akarom feltartani. Holnap talán látjuk egymást. Nagyon furcsa, hogy találkoztunk.
– Igen – mondtam. – Nézesse meg holnap a teherautót. Segítünk, amiben tudunk.
– Jó éjszakát – mondta. – Jó utat.
– Jó éjszakát – mondtam. Elindultunk, még láttam, hogy a tűz felé megy, és karjával integet a bennszülötteknek. Nem kérdeztem meg, miért van vele húsz belsővidéki bennszülött, sem azt, hova megy. Utólag végiggondolva, semmit se kérdeztem. Nem szeretek kérdezősködni, ott, ahol én nevelkedtem, nem volt illendő kérdezősködni. De két hete nem láttunk fehér embert, azóta nem, mióta eljöttünk Babatiból dél felé, s akkor ezen az úton, ahol csak egy-egy indus kereskedővel s az éhínséges vidékről elvándorló bennszülöttek szakadatlan vonulásával találkozni, beleszaladsz egy fehérbe, s az olyan a tiroli öltözékében, mint egy Benchley-karikatúra, ismeri a nevedet, költőnek mond, olvasta a Querschnitt-et, Joachim Ringelnatz bámulója, s Rilkéről akar beszélgetni – ettől megáll az ész. És éppen akkor, mintegy a fantasztikum betetőzésére, a kocsi lámpái három magas, kúp alakú, gőzölgő dombocskát világítottak meg az úton. Intettem Kamaunak, hogy álljon meg, s a hirtelen fékezéssel éppen csak rájuk nem csúsztunk. Két-három láb magasak voltak, s az egyiket megérintettem, még egészen melegnek éreztem.
– Tembo – mondta M'Cola.
Elefánttrágya volt, nemrég mentek át az állatok az úton, s a trágya gőzölgött az esti hűvösségben. Hamarosan a táborba értünk.
Másnap korán keltem, s napvilág előtt kinn voltam egy másik sózónál. Mikor a közelébe értünk, kudubika állt a sózónál, s hangos ugatással riasztott, mint a kutya, de magasabb hangfekvésben, éles torokhangon, s elugrott; először nem csapott zajt, azután, mikor már jó messze járt, zajosan csörtetett a bozótban; az állatot magát nem is láttuk. Lehetetlen út vezetett ehhez a sózóhoz. Nyílt térsége körül fák nőttek, s olyan volt, mintha a vad volna a leshelyen, s az embernek oda kellene mennie hozzá a tisztáson keresztül. Csak úgy lehetett volna elérni, ha egy ember megy egyedül, odakúszik, s akkor se juthatott volna közeli lövéshez az összefonódó fák között, csak amikor már legalább húszméternyire megközelítette a sózót. Persze ha egyszer már a védelmező fák közt, a leshelyen volt az ember, akkor nagyszerű helyre került, mert bármi jött is a sózóhoz, el kellett hagynia minden takarást, s huszonöt méternyire kijönnie a tisztásra. De nem jött semmi, pedig tizenegy óráig vártunk. Gondosan elsimítottuk lábunkkal a sózó porát, hogy minden új nyomot észrevegyünk, ha visszajövünk, s kétmérföldes gyaloglás után értünk az útra. Mivel vadásztak rá, a vad megtanulta, hogy csak éjszaka jöjjön, s napkelte előtt elmenjen. Egy bika mégis ott maradt, s az, hogy reggel megugrasztottuk, még nehezebbé tette a helyzetet.
Immár tizedik napja vadásztunk a nagykudura, s még nem láttam kifejlett bikát. Már csak három napunk volt, mert az eső mindennap továbbvonult észak felé Rhodesiából, s ha nem akarunk az esőzés végéig ott maradni, ahol vagyunk, még megérkezése előtt el kell jutnunk egészen Handeniig. Február tizenhetedikét jelöltük meg, mint az utolsó napot, amikor még biztonságban elindulhatunk. Minden reggel egy-egy órával tovább tartott, míg a nehéz szürke égbolt kitisztult, s az ember éppoly pontosan érezte az észak felé húzódó eső közeledését, mintha térképen figyelné.
Igen, kellemes vadászni olyasmire, amit az ember hosszú időn át erősen kíván, s bár kifognak rajta, kijátsszák, vereséget szenved minden nap végén, de jó a vadászat, s jó tudni azt, valahányszor kimegy, hogy előbb vagy utóbb fordul a szerencséje, s megjön az alkalom, amit keres. De az nem kellemes, ha az embernek határideje van, s ha addig el nem ejti a kuduját, akkor nem ejti el talán sose, talán még látni se lát egyet se. Nem ilyennek kellene lennie a vadászatnak. Túlságosan olyan ez, mint mikor két évre Párizsba küldik a fiúkat, hogy mint írók vagy festők valamire jussanak, s utána, ha nem jutottak semmire, mehetnek haza, s beléphetnek az apjuk üzletébe. Vadászni addig kell, amíg élsz, s amíg ilyen és ilyen állat van; mint ahogy festeni addig kell, amíg vagy, s vannak színek és vásznak, s írni, míg élsz, s van ceruza és papír vagy tinta, vagy bármilyen más, a célnak megfelelő gép, vagy bármi, amiről írni akarsz, s bolondnak érzed magad, és az is vagy, ha másképp csinálod. De minket itt szorongatott az idő, az évszak, lassan kifogytunk a pénzből, s így az, aminek mindennap tiszta mulatságnak kellett volna lennie, akár lőtt valamit az ember, akár nem, belekényszerült az élet legizgatóbb természetellenességébe: abba, hogy valamit rövidebb idő alatt kell elvégezni, mint amennyi az elvégzéséhez valójában kell. Így hát, mivel hajnalhasadás előtt két órával keltem, s csak három napom volt már, kezdtem idegeskedni, mikor délben a táborba értünk, s odabenn az asztalnál, az ebédlősátor lapja alatt ott csevegett a tiroli nadrágos Kandisky. Egészen elfeledkeztem róla.
– Helló, helló – mondta. – Nem sikerült? Nincs semmi? Hol a kudu?
– Köhintett egyet, és elment – mondtam. – Helló, öreglány.
Feleségem mosolygott. Őt is bántotta a dolog. Ők ketten napkelte óta várták a lövést. Lesték egész idő alatt, akkor is, mikor vendégünk megérkezett, lesték levélírás, lesték olvasás közben, lesték, mikor Kandisky visszajött és beszélgetett.
– Nem lőtte le?
– Nem. Nem is láttam. – Észrevettem, hogy Tata is bosszús s egy kicsit ideges. Nyilván meglehetősen sokat beszéltek róla.
– Igyon egy pohár sört, ezredes – mondta nekem.
– Egyet megugrattunk – jelentettem. – Nem jutottam lövéshez. Sok nyomot láttunk. Semmi más nem jött. A szél összevissza fújt. Kérdezze ki a fiúkat.
– Mondtam már Philips ezredesnek – kezdte Kandisky, arrébb csúsztatva bőrnadrágos hátulját, s átvetve egyik vastag ikrájú, dús szőrű, csupasz lábát a másikon –, hogy nem szabad túl soká itt maradniuk. Ne felejtsék el, jön az esőzés. Van arra egy tizenkét mérföldes szakasz, azon se jutnak át, ha esik. Lehetetlen.
– Igen – mondta Tata, s bólintott. – Egyébként Mr. Philips vagyok. Ezeket a katonai címeket csúfnévként használjuk. Ne haragudjon, ha maga csakugyan ezredes. – Aztán nekem: – A fene ezeket a sózókat. Ha otthagyná őket, biztosan lőne egyet.
– Csak bajnak vannak – helyeseltem. – Az ember annyira biztosra veszi, hogy a sózónál előbb-utóbb lövéshez jut.
– Cserkéssze végig a dombokat is.
– Végigcserkészem, Tata.
– Olyan nagy dolog voltaképpen kudut lőni? – kérdezte Kandisky. – Nem kellene ilyen komolyan venniük. Semmiség. Egy év alatt húszat lő.
– Legjobb azért erről nem beszélni a vadászati felügyelőségen – mondta Tata.
– Félreért – mondta Kandisky. – Így értem, az ember húszat lőhet. Persze senki se akar annyit lőni.
– Tökéletesen igaz – mondta Tata. – Aki kudus vidéken él, az lőhet. A legközönségesebb nagyantilop ezen a bozótos vidéken. Csak az a baj, hogy az ember éppen akkor nem találkozik velük, mikor szeretne.
– Tudják, én nem vadászom – mondta nekünk Kandisky. – Miért nem érdeklik jobban a bennszülöttek?
– Érdekelnek – biztosította a feleségem.
– Csakugyan érdekesek. Ide hallgasson… – mondta Kandisky, és a feleségemnek magyarázott.
– Az a pokoli – mondtam Tatának –, hogy amikor a dombokon vagyok, biztosan tudom, hogy a piszkok lenn vannak a sózón. A tehenek fenn vannak a dombokon, de nem hinném, hogy a bikák most velük legyenek. Aztán este odakerül az ember, s látja a nyomokat. Ott voltak azon a szar sózón. Azt hiszem, összevissza járnak oda.
– Valószínűleg.
– Biztosra veszem, hogy mindig más és más bika nyomát látjuk. Valószínűleg csak kétnaponként jönnek a sózóra. Némelyik biztos meg van riasztva, mert Karl meglőtte azt az egyet. Még ha dögre lőtte volna, de végighajkurászta ezen az egész rohadt vidéken. A hétszentségit, csak dögre lőne mindent. Akkor jönnének újak. Csak annyi volna a dolgunk, hogy kivárjuk őket. Persze mind nem tudhat róla. De ezt a vidéket megette a fene, úgy felverte az egészet.
– Mindjárt irtó izgatott – mondta Tata. – De jó fiú. Lássa, milyen szépen meglőtte azt a leopárdot. Nem kell annál jobban semmit se dögre lőni. Hagyjuk elcsendesedni a dolgot.
– Persze. Nem kívánok én neki semmi rosszat, mikor szidom.
– Mi volna, ha egész nap benn maradna a leshelyen?
– Az a rohadt szél körbeforgott. Mindenfelé elfújta a szagunkat. Mire jó az, ott ülni és reklámozni magunkat? Ha az a rohadt szél kitartana. Abdullah ma hamusvedret hozott magával.
– Láttam elindulni vele.
– Egy csepp szél se volt, mikor odacserkeltünk a sózóhoz, és már elég világos volt, lehetett volna lőni. Egész úton vizsgálta a szelet a hamuval. Kettesben mentünk Abdullah-val, a többieket hátrahagytuk, és óvatosan mentünk. Ez a kreppgumi talpú cipő volt rajtam, s a talaj ott puha, mint a vatta. A piszok ötven lépésről szagot fogott.
– Látta már a fülüket?
– Láttam-e a fülüket? Ha meglátom a rohadalom fülét, akkor már dolgozhat is rajta a nyúzó.
– Piszkos dögök – mondta Tata. – Útálom ezt a sózós dolgot. Nem olyan ravaszak, mint mi hisszük. Az a baj, hogy akkor próbálkozik velük, mikor ravaszak. Mióta só van, azóta ott lődöznek rájuk.
– Ez adja a mulatságot – mondtam. – Örömest csinálnám egy hónapig. Szeretek a hátsómon ülve vadászni. Nincs izzadás. Nincs semmi. Az ember ott ül, legyeket fog, és megeteti velük a hangyalesőket a porban. Szeretem ezt. De hát az idő?
– Ez az. Az idő.
– Úgy – mondta Kandisky a feleségemnek. – Azt kellene látniuk. A nagy ngomákat. A nagy bennszülött táncünnepségeket. Az igaziakat.
– Ide hallgasson – mondtam Tatának. – A másik sózó, az, amelyiken az este voltam, az holtbiztos, csak az a kurva út ne volna a közelében.
– A nyomkeresők azt mondják, hogy az tulajdonképpen a kiskudu birodalma. Messze is van. Nyolcvan mérföld oda-vissza.
– Tudom. De négy nagy bika nyomát láttam ott. Ha nem jött volna tegnap este az a teherautó. Mi volna, ha ma éjszaka ott maradnék? Akkor enyém az éjszaka, a kora reggel, és nyugton hagynám emezt a sózót. Van ott egy nagy orrszarvú is. Legalábbis a nyoma nagy.
– Jó – mondta Tata. – Lője meg azt a ronda orrszarvút is. – Ki nem állhatta, ha az ember mást lőtt, mint amire pályázott, semmi balkézi ölés, díszölés, ölés az ölésért, csak akkor, ha az emberben erősebb volt a kívánkozás a vad, mint a nem-ölés után, csak akkor, ha meg kellett szereznie a zsákmányt, ahogy mestersége első emberéhez illik, s én láttam, hogy kedvemben akar járni, azért ajánlja fel az orrszarvút.
– Nem ölöm meg, csak ha jó – ígértem.
– Lője meg a mocskot – ajándékozta nekem Tata az orrszarvút.
– Ó, Tata – mondtam.
– Lője meg – mondta Tata. – Egyedül lesz, jól elszórakozhat vele. Eladhatja a szarvát, ha nem kell. Még van egy orrszarvúja az engedélyén.
– Úgy – mondta Kandisky –, haditervet csináltak? Elhatározták, hogyan járnak túl szegény állatok eszén?
– Igen – mondtam. – Mi van az autójával?
– Ennek az autónak vége – mondta az osztrák. – Bizonyos értelemben örülök neki. Nagyon is jelkép volt. Ez maradt mindössze a shambámból. Most minden oda, s így sokkal egyszerűbb.
– Mi az a shamba? – kérdezte Sz. Ö. M.,* a feleségem.
[* Az eredetiben: P. O. M. – Poor Old Mama: Szegény Öreg Mama. (A ford.)]
– Hónapok óta hallok róla. Nem merem megkérdezni, mit jelentenek ezek a szavak, amiket mindenki használ.
– Ültetvény – mondta az osztrák. – Oda az egész, kivéve az autót. Az autóval munkásokat szállítottak egy indus shambájára. Nagyon gazdag ember, szizálrostot termel. Intézője vagyok az indusnak. Egy indus a szizálshambából is hasznot tud kicsikarni.
– Mindenből – mondta Tata.
– Igen. Ahol mi kudarcot vallunk s éhen halnánk, ott ő pénzt keres. Ez az indus azonban nagyon intelligens. Megbecsül engem. Az európai szervezést képviselem. A bennszülöttek toborzását szerveztem meg, onnan jövök. Sok időbe került. Ez hatásos. Három hónapja vagyok távol a családomtól. A szervezet meg van szervezve. Éppoly könnyen megcsinálhatná az ember egy hét alatt, de az nem volna olyan mutatós.
– És a felesége? – kérdezte az enyém.
– Otthon vár, az intézői lakásban, a lányommal.
– Nagyon szereti magát? – kérdezte a feleségem.
– Alighanem, másképp rég otthagyott volna.
– Hány éves a lánya?
– Most tizenhárom.
– Nagyon kedves lehet egy ekkora kislány.
– El se tudják képzelni, milyen kedves. Mint egy második feleség. A feleségem már pontosan tudja, mit gondolok, mit mondok, mit hiszek, mit tudok megcsinálni, mit nem, és mi nem lehet belőlem. Én is tudok mindent a feleségemről – mindent: De most van mindig valaki, akit az ember nem ismer, aki nem ismeri az Embert, aki tudatlanul szereti, és mindkettőnknek idegen. Nagyon kedves lány, aki az enyém és nem az enyém, s ettől az érintkezés olyan lesz… hogy is mondjam? Igen, olyan… hogy is hívják… maguk is hoztak magukkal… igen, az ott… olyan, mint a Heinz-féle Paradicsom Ketchup a mindennapi ételen.
– Nagyon jó – mondtam.
– Vannak könyveink – mondta. – Most nem tudok új könyveket venni, de beszélgetni mindig tudunk. Gondolkodni és beszélgetni nagyon érdekes. Mindenféle dolgot megtárgyalunk. Mindent. Igen érdekes szellemi életet élünk. Azelőtt, a shambában, járt a Querschnitt. Ettől úgy érezte az ember, hogy egy ragyogó embercsoport része, hogy hozzájuk tartozik. Olyan emberekhez, akikkel szeretne találkozni, ha azokkal találkozna, akikkel találkozni akar. Ismeri mindegyiket? Biztosan ismeri őket.
– Néhányat – mondtam. – Néhányat ismertem Párizsban. Néhányat Berlinben.
Nem akartam lerombolni semmit benne, s ezért nem elemeztem azokat a ragyogó embereket.
– Csodálatosak – mondtam hazugul.
– Irigylem, hogy ismeri őket – mondta. – És mondja, ki a legnagyobb író Amerikában?
– A férjem – mondta a feleségem.
– Nem. Szeretném, ha nem a családi büszkeség beszélne magából. Azt szeretném tudni, valóban ki az. Nyilván nem Upton Sinclair. Nyilván nem Sinclair Lewis. Ki a Thomas Mannjuk? Ki a maguk Valéryje?
– Nincsenek nagy íróink – mondtam. – Bizonyos korban valami történik a jó íróinkkal. Megmagyarázhatom, de elég hosszú, talán untatni fogja.
– Kérem, magyarázza meg – mondta. – Ilyesmiben örömöm telik. Ez az élet legjobb része. Az agy élete. Ez nem kuduvadászat.
– Hiszen még semmit se mondtam.
– Ó, de látom, hogy fog. Igyon még sört, az megoldja a nyelvét.
– Meg van oldva – mondtam neki. – Mindig túlságosan meg van oldva. De maga nem iszik semmit?
– Nem, sose iszom. Nem tesz jót az agynak. Felesleges. De mondja el, kérem, mondja el.
– No, hát – mondtam – voltak nekünk Amerikában ügyes íróink. Poe ügyes író. Amit írt, ügyes, csodálatosan szerkesztett és halott. Voltak retorikus íróink, akiknek más ember beszámolójából s utazásokból sikerült valamelyest megtudniuk, milyen a valóság, az igazi, például a bálnák, de ezt a tudást úgy beburkolja a retorika, mint szilvát a puding. Néha ott van burkolatlanul, puding nélkül, akkor jó. Ez Melville. De azok az emberek, akik dicsérik, a retorikájáért dicsérik, az pedig nem érdekes. Valami rejtélyt dugnak bele, ami nincs ott.
– Igen – mondta. – Értem. De a retorikát a munkálkodó agy, az agy munkaképessége szüli. A retorika a dinamóból kipattogó kék szikrák.
– Néha. És néha csak kék szikrák, de mit hajt a dinamó?
– Úgy. Folytassa.
– Elfelejtettem.
– Nem. Folytassa. Ne játssza az ostobát.
– Kelt már hajnal előtt…?
– Minden reggel – mondta. – Folytassa.
– Jó. Mások viszont úgy írtak, mintha angol gyarmatosítók volnának, akiket száműztek abból az Angliából, amelyhez sosem tartoztak, egy maguk csinálta újabb Angliába. Nagyon jó emberek, teli az unitáriusok kicsi, kiszáradt és kitűnő bölcsességével; literátorok; kvékerek, némi humorérzékkel.
– Kik voltak ezek?
– Emerson, Hawthorne, Whittier és társai. Minden régi klasszikusunk, aki nem tudta, hogy az új klasszikus semmiben sem hasonlít az őt megelőző klasszikushoz. Lophat bárhonnan, bárkitől, akinél jobb, aki nem klasszikus, minden klasszikus ezt csinálja. Némelyik író csak azért született, hogy segítsen egy másik írónak egyetlen mondatot megírni. De egy klasszikus nem meríthet az előző klasszikusból, nem is hasonlíthat rá. Aztán meg ezek az emberek úriemberek voltak, vagy azok akartak lenni. Mindegyik nagyon tiszteletreméltó volt. Nem használták azokat a szavakat, amelyeket az emberek hétköznapi beszédükben használnak, azokat a szavakat, amelyek fennmaradnak az élőbeszédben. Arra se következtethet az ember, hogy testük lett volna. Agyuk, az volt, igen. Rendes, száraz, tiszta agyuk. Ez az egész nagyon unalmas. Nem fejtegetném, ha nem kér meg rá.
– Folytassa.
– Van egy akkori író, aki állítólag igazán jó. Thoreau. Nem beszélhetek róla, mert eddig nem voltam képes elolvasni. De ez nem jelent semmit, mert más természettudóst se tudok elolvasni, csak ha rendkívül pontos és nem irodalmi. Minden természettudósnak egyedül kellene dolgoznia, s valaki másnak kellene összehangolnia helyettük a felfedezéseiket. Az íróknak is egyedül kellene dolgozniok. Csak akkor találkozzanak egymással, ha kész a munkájuk, s akkor se túl gyakran. Másképp olyanok lesznek, mint a New York-i írók. Megannyi giliszta egy üvegben, s az üvegből és az egymással való érintkezésből igyekszenek táplálékot és tudást kivonni. Az üveget néha művészetnek hívják, néha gazdaságtannak, néha gazdaság-vallástannak. De ha egyszer benn vannak az üvegben, ott is maradnak. Magányosnak érzik magukat az üvegen kívül. Nem akarnak magányosak lenni. Félnek egyedül maradni hiedelmeikkel, és egy nő se szeretheti őket annyira, hogy megölhesse bennük a maguk magányosságát, vagy összeolvaszthassa az övével, vagy valami olyat csináljon velük, amitől minden más lényegtelenné válik.
– Hát Thoreau?
– El kell olvasnia. Lehet, hogy egyszer majd én is el tudom olvasni. Majd egyszer csaknem mindent meg tudok csinálni.
– Igyék inkább egy kis sört, Papa.
– Helyes.
– Hát a jó írók?
– A jó írók Henry James, Stephen Grane és Mark Twain. Nem rangsorban mondom. Jó íróknál nincs rangsor.
– Mark Twain humorista. A másik kettőt nem ismerem.
– Az egész modern amerikai irodalom Mark Twainnek egy Huckleberry Finn című könyvéből ered. Ha elolvassa, hagyja abba ott, ahol Néger Jimet ellopják a fiúktól. Ez az igazi befejezés. A többi csak csalás. De ez a legjobb könyvünk. Minden amerikai írás ebből jön. Előtte nem volt semmi. Azóta nem volt ilyen jó.
– És a másik kettő?
– Grane két kitűnő novellát írt, A nyitott csónak-ot és a Kék Szálló-t. Az utóbbi a jobb.
– És mi történt vele?
– Meghalt. Ez egyszerű. Kezdettől fogva haldoklott.
– De a másik kettő?
– Mindegyik szépen megöregedett, de nem lettek bölcsebbek a korral. Nem tudom, valójában mit is akartak. Tudja, mi valahogy igen furcsán elváltoztatjuk íróinkat.
– Nem értem.
– Sokféle úton-módon tönkretesszük őket. Először gazdaságilag. Pénzt keresnek. Az tisztára a vakszerencse, ha egy író pénzt keres, bár a jó könyvek végül mindig hoznak pénzt. Azután íróink, ha már kerestek valami pénzt, emelik életszintjüket, és meg vannak fogva. Írniuk kell, hogy fenntartsák lakásukat, feleségüket, és így tovább, és szemetet írnak. Nem azért, mert szándékosan szemetet akarnak írni, hanem mert elsietik. Mert írnak akkor is, ha nincs mondanivalójuk, mikor nincs víz a kútban. Mert nagyra törők. Aztán, ha egyszer már elárulták önmagukat, igazolást keresnek, s az ember még több szemetet kap. Vagy a kritikusokat olvassák. Ha hisznek a kritikusoknak, mikor azok nagy írónak mondják őket, akkor hinniük kell, mikor azt mondják róluk, hogy pocsékok, és így elvesztik az önbizalmukat. Jelenleg két jó írónk van, aki nem tud írni, mert elolvasták a kritikákat, és elveszett az önbizalmuk. Ha írnának, az írásuk néha jó volna, néha nem olyan jó, néha meg egészen rossz, de megszületne a jó. De elolvasták a kritikákat, s mesterműveket kell írniuk. Olyan mesterműveket, amilyeneket a kritikusok szerint már írtak, persze azok se voltak mesterművek. Jó könyvek voltak. Most aztán egyáltalán nem tudnak írni. A kritikusok impotenssé tették őket.
– Kik ezek az írók?
– A nevük nem mondana magának semmit, s közben már írhattak, megriadtak, és megint impotensek.

– De mi történik az amerikai írókkal? Magyarázza meg pontosan.
– A régi dolgokról nem tudok, mert akkor még nem éltem, de mostanában sok minden történik velük. A férfi írók bizonyos korban Hubbard anyóvá válnak. A női írók Jeanne d'Arcká, de nem harcolnak. Vezetők lesznek. Mindegy, kit vezetnek. Ha nincsenek követőik, teremtenek maguknak. Hiába tiltakoznának azok, akiket követőiknek kiválasztottak. Akkor hűtlenséggel vádolják őket. Ó, a fene egye meg. Sok minden történik velük. Ez az egyik. A többiek igyekszenek megmenteni a lelküket azzal, amit írnak. Ez könnyű szabadulási lehetőség. Másokat tönkretesz az első pénz, az első dicséret, az első támadás, az első alkalom, mikor úgy látják, hogy nem tudnak írni, vagy az az első alkalom, mikor nem tudnak semmi mást csinálni, vagy megrettennek és csatlakoznak a különféle szervezetekhez, amelyek helyettük gondolkodnak. Vagy nem tudják, mit akarnak. Henry James pénzt akart keresni. Sose keresett persze.
– És maga?
– Engem más érdekel. Jó életem van, de írnom kell, mert ha nem írok meg bizonyos mennyiséget, nem élvezem az élet többi részét.
– És mit akar?
– Olyan jól írni, amilyen jól csak tudok, és tanulni, ahogy múlik az idő. Közben megvan a magam élete, átkozottul jó élet, és én élvezem is.
– A kuduvadászatot?
– Igen. A kuduvadászatot. És még sok mindent.
– Mit?
– Rengeteg mindent.
– És tudja, mit akar?
– Igen.
– Igazán szívesen csinálja azt, amit most csinál, ezt az ostobaságot a kuduval?
– Éppoly szívesen, amilyen szívesen a Pradóban vagyok.
– Nem ér többet az egyik a másiknál?
– Az egyik éppoly szükséges, mint a másik, s annyi minden van még ezenkívül.
– Természetesen. Kell, hogy legyen. De igazán jelent magának valamit az ilyesmi?
– Igazán.
– És tudja, mit akar?
– Tökéletesen, s állandóan meg is kapom.
– De pénzbe kerül.
– Mindig tudtam pénzt keresni, s emellett nagyon szerencsés voltam.
– Akkor tehát boldog?
– Kivéve mikor más emberekre gondolok.
– Gondol tehát más emberekre?
– Ó, igen.
– De nem tesz értük semmit?
– Nem.
– Semmit?
– Talán egy keveset.
– Úgy gondolja, érdemes írnia magát az írást, mint célt tekintve?
– Ó, igen.
– Biztos benne?
– Nagyon biztos.
– Ez nagyon kellemes lehet.
– Az – mondtam. – Ez az egyetlen igazán kellemes dolog az egészben.
– Kezdtek borzasztó komolyak lenni – mondta a feleségem.
– Ez átkozottul komoly téma.
– Lássa, van valami, amit valóban komolyan vesz – mondta Kandisky. – Tudtam, hogy van még valami, amit komolyan vesz a kudu mellett.
– Azért igyekszik ma mindenki elkerülni, tagadni a fontosságát, a kísérlet hiábavalóságát éreztetni, mert olyan nehéz. Túl sok tényezőnek kell szövetkeznie, hogy lehetővé váljon.
– Micsoda?
– Az a fajta írás, amit meg lehet csinálni. Ameddig a próza elvihető, ha az ember elég komolyan veszi, és szerencséje van. Van egy negyedik és ötödik dimenzió, ahová el lehet jutni.
– Azt hiszi?
– Tudom.
– És ha egy író eljut oda?
– Akkor semmi más nem számít. Ennél fontosabbat nem csinálhat. Az esélyek persze azt mutatják, hogy kudarcot fog vallani. De van valami esélye, hogy sikerül neki.
– De maga a költészetről beszél.
– Nem. Ez nehezebb, mint a költészet. Olyan próza, amilyet még sose írtak. De lehet írni trükkök és csalás nélkül. Olyasmi nélkül, ami később megromlana.
– És miért nem írták meg?
– Mert túl sok tényezőn múlik. Először is tehetség kell, nagy tehetség. Olyan tehetség, amilyen a Kiplingé volt. Aztán fegyelem kell. Flaubert fegyelme. Azután tisztában kell lenni azzal, hogy milyen is lehet az a próza, és tökéletes lelkiismeret kell, olyan változatlan, mint a párizsi abszolút méter, hogy megóvjon a csalástól. Azután értelmesnek kell lennie az írónak és elfogulatlannak, és mindenekfölött életben kell maradnia. Próbálja ezt mind összerakni egy személybe, s azt a személyt átmenteni mindazokon a hatásokon, amelyek egy íróra nehezednek. A legnehezebb életben maradnia és elvégeznie a munkáját, mert oly rövid az idő. De szeretném, ha volna ilyen írónk, és szeretném elolvasni, amit írna. Mi a véleménye? Beszéljünk másról?
– Érdekes az, amit mond. Természetesen nem értünk egyet mindenben.
– Természetesen.
– Mit szólna egy pofa pálinkához? – kérdezte Tata. – Nem gondolja, hogy egy pofa pálinka használna?
– Mondja meg előbb, mik azok a dolgok, a valóságos, kézzelfogható dolgok, amik egy írónak ártanak. Belefáradtam a beszélgetésbe, amely lassan interjúvá vált. Legyen hát interjú, gondoltam, majd gyorsan befejezem. Ezernyi megfoghatatlant egy mondatba rakni most, villásreggeli előtt, cudar kényszerűség.
– Politika, nők, ital, pénz, nagyravágyás. És a politika, nők, ital, pénz és nagyravágyás hiánya – mondtam mélyértelműen.
– Kezd túlságosan könnyed lenni – mondta Tata.
– De az ivás. Ehhez nem értek. Mindig ostobaságnak éreztem. Én úgy vélem, csupán sajnálatos gyengeség.
– Nem rossz ivással befejezni a napot. Nagyon jó hatással van az emberre. Nem akarja néha másra váltani a gondolatait?
– Igyunk egyet – mondta Tata. – M'Wendi!
Tata sose ivott villásreggeli előtt, legfeljebb tévedésből, s most tudtam, hogy rajtam próbál segíteni.
– Igyunk mindnyájan egy pofa pálinkát – mondtam:
– Én sosem iszom – mondta Kandisky. – Elmegyek és hozok a teherautóról egy kis friss vajat a villásreggelihez. Frissen jött Kandoából, sózatlan. Nagyon jó. Ma este lesz egy különleges fogásunk, bécsi sütemény. A szakácsom nagyon jól megtanulta.
Elment, s a feleségem így szólt:
– Borzasztó mélyértelmű lettél. Mit jelentettek azok a nők?
– Milyen nők?
– Mikor nőkről beszéltél.
– Az ördög vigye el őket – mondtam. – Azokról a nőkről van szó, akikkel az ember részegen összesodródik.
– Tehát ezt szoktad csinálni.
– Nem. Én nem sodródom össze senkivel, ha részeg vagyok.
– Ugyan, ugyan – mondta Tata. – Egyikünk se részeg soha. Úristen, de tud ez az ember beszélni.
– Amint B'wana M'Kumba nekikezdett, más nem jutott szóhoz.
– Szó-diarém volt – mondtam.
– Mi van az autójával? Be tudjuk vontatni anélkül, hogy a miénket tönkretennénk?
– Azt hiszem – mondta Tata. – Ha a mienk visszajött Handeniből.
Villásreggelinél szél fújt, nagyon élveztük a friss vajat, Grant-gazellaszeleteket, tört burgonyát, zöld kukoricát; és csemegének vegyes gyümölcsöt ettünk, s az ebédlősátor zöld lapja alatt, egy nagy fa árnyékában Kandisky elmondta, miért veszik át a keletindusok az országot.
– Tudják, a háború alatt ide küldték harcolni az indiai csapatokat. Hogy távol tartsák őket Indiától, mert újabb lázadástól féltek. Megígérték az Aga Khannak, hogy amiért az indiaiak Afrikában harcolnak, a háború után szabadon megtelepedhetnek és kereskedhetnek itt. Ezt az ígéretet nem szeghetik meg, s ma már az indusok átvették az országot az európaiaktól. Megélnek a semmiből, s minden pénzüket hazaküldik Indiába. Ha már elég pénzt szereztek, hogy hazamehessenek, elmennek és idehozatják szegény rokonaikat, aztán azok folytatják az üzletet, és zsákmányolják ki az országot.
Tata nem szólt. Nem szokott vitatkozni az asztalnál ülő vendéggel.
– Az Aga Khan a ludas – mondta Kandisky. – Maga amerikai. Maga semmit se tud ezekről a kombinációkról.
– Együtt volt Von Lettöw-vel? – kérdezte tőle Tata.
– Első perctől fogva – mondta Kandisky. – Végig.
– Nagy verekedő volt – mondta Tata. – Nagy bámulója vagyok.
– Maga harcolt? – kérdezte Kandisky.
– Igen.
– Én nem szeretem Lettöwöt – mondta Kandisky. – Igen, harcolt. Úgy, mint senki más. Ha kininre volt szükségünk, parancsot adott, hogy zsákmányoljunk. Ellátmányt ugyanígy. De utána egy cseppet se törődött az embereivel. A háború után Németországban vagyok. Elmegyek, hogy kártalanítást szerezzek a vagyonomért. "Maga osztrák – mondják. – Magának osztrák hivatalos úton kell elintéznie a dolgát." Átmegyek Ausztriába. "De miért harcolt? – kérdezik. – Nem tehet minket felelőssé. Tegyük fel, hogy elmegy Kínába harcolni. Ez magánügye. Nem tehetünk magáért semmit."
– "De hazafias érzésből álltam be – mondom nagyon ostobán. – Ott harcolok, ahol tudok, mert osztrák vagyok, és tudom a kötelességemet." "Igen – mondják –, az nagyon szép. De minket nem tehet felelőssé a nemes érzéseiért." Így küldött egyik a másikhoz, és az eredmény semmi. Mégis nagyon szeretem ezt az országot. Mindent elvesztettem, mégis többem van, mint bárkinek Európában. Nekem ez az ország mindig érdekes. A bennszülöttek és a nyelv. Sok kötetnyi jegyzetem van róluk. Ráadásul itt király vagyok. Nagyon kellemes dolog. Ha reggel felébredek, kinyújtom egyik lábam, s az inas felhúzza rá a harisnyát. Mikor kész vagyok, kinyújtom a másik lábam, s ráhúzza a másik harisnyát. Kilépek a moszkitóháló alól, bele a nadrágomba, amelyet odatartanak elém. Nem gondolják, hogy ez nagyon nagyszerű?
– Nagyszerű.
– Ha egyszer majd visszajönnek, csinálunk egy szafarit, hogy a bennszülötteket tanulmányozzák. És nem lövünk semmit, legfeljebb a konyhára. Figyeljenek ide, bemutatok egy táncot, és elénekelek egy dalt.
Leguggolt, és könyökét hol felemelve, hol leeresztve, begörbített térdekkel körülcsoszogta az asztalt, és énekelt. Kétségkívül remek volt.
– Ez ezer közül csak egy – mondta. – De ideje már, hogy elmenjek. Biztosan álmosak.
– Nem kell sietnie. Maradjon csak.
– Nem. Biztosan álmosak. Én is. Elviszem a vajat, hidegre teszem.
– Vacsorára várjuk – mondta Tata.
– Most aludniuk kell. Isten velük.
Miután elment, Tata így szólt:
– Tudják, nem egészen hiszem, amit az Aga Khanról mesélt.
– Elég jól hangzott.
– Persze rossz érzés van benne – mondta Tata. – Kiben ne volna? Von Lettöw pokoli ember volt.
– Nagyon értelmes – mondta a feleségem. – Csodálatosan beszél a bennszülöttekről. De lesújtó véleménnyel van az amerikai nőkről.
– Én is – mondta Tata. – Jó ember. Okosabb lenne, ha egy kicsit szunyókálna. Fél négy körül el kell indulnia.
– Ébresztessen fel.
Molo felemelte és kitámasztotta egy bottal a sátor hátsó lapját, így keresztülfújt rajta a szél; olvasás közben aludtam el, a szél hűvösen és frissen jött be az átforrósodott ponyva alá.
Mikor felébredtem, már indulnunk kellett. Esőfelhők úsztak az égen, s nagy volt a hőség. Néhány gyümölcskonzervet, egy ötfontos sülthús-darabot, kenyeret, teát, teáskannát és néhány tejkonzervet pakoltak egy whiskys ládába, meg négy üveg sört. Egy vászon vizestömlőt s egy sátoraljat raktak be, hogy sátornak használjuk. M'Cola kivitte a nagy puskát a kocsiba.
– Nem kell visszasietniük – mondta Tata. – Jöjjön, amikor jólesik.
– Rendben.
– Elküldjük a teherautót, hogy bevontassa azt a sportembert Handenibe. Az embereit gyalog előreküldi.
– Biztos benne, hogy a teherautó kibírja? Azért, mert barátom az osztrák, nem kell feltétlenül megcsinálnia.
– Segíteni kell rajta. A teherautó éjszakára itt lesz.
– A Memsahib még alszik – mondtam. – Talán majd elmehet sétálni, és lő egypár gyöngytyúkot.
– Itt vagyok – mondta a feleségem. – Ne aggódj miattunk. Ó, remélem, összeakadsz velük.
– Ne küldjenek ki kerestetni bennünket az úton holnaputánig – mondtam. – Hajók az esélyek, ott maradunk.
– Minden jót.
– Minden jót, drágám. Isten vele, Mr. J. P.


-------------------------------

továb olvashato  második fejezet

deathlyray.uw.hu/book/ernest_hemingway_-_afrikai_vadasznaplo.pdf