Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eric Ambler Dimitriosz koporsója

2010.06.23

Eric Ambler
Dimitriosz koporsója
Az IPM Kalandos különszámában jelent meg.
Fordította: Fazekas István
Latimer a holttestre bámult. Ez hát Dimitriosz! Veszélyes ember volt. Valahol bizonyára vannak emberek, akik ismerték; barátai (ha voltak), ellenségei, valaki Izmirben vagy Szófiában, Belgrádban vagy Edirnében, Párizsban, Lyonban, szerte Európában. Ha fel lehet kutatni ezeket az embereket… ha szóra lehetne bírni őket… Már maga az ötlet szórakoztatónak tűnt, különösen, ha valaki már ennyire unja Isztambult…
           
Törökországban Dimitriosz egy uzsorás torkának átmetszésével kezdte pályafutását. Marokkóban leánykereskedelemmel szerzett vagyonokat, Bulgáriában egy politikus halálát eszközölte ki, Belg-rádban államtitkokkal üzletelt, Párizsban a kábítószer volt soron, s most, Isztambulban, íme, itt van Dimitriosz koporsója.
I. Egy rögeszme kezdete
Egy elmés francia, bizonyos Chamfort egykor azt mondta, hogy a véletlen nem más, mint a gondvi-selés csúfneve. Pedig a kínos igazság az, hogy a véletlen nagyon is fontos, ha ugyan nem meghatá-rozó szerepet játszik az emberek életében: gyakran olyan kétbalkezes következetességgel lép színre, hogy könnyűszerrel hibákat okozhat az öntudatos gondviselés működésében. Dimitriosz Makropulosz története kitűnő példa erre.
    Már önmagában az a tény is zavarba ejtő, hogy egy olyan gazdag embernek, mint Latimer, annyi mindent meg kellene tudnia egy Dimitriosz-féle alak létezéséről. Látnia kellett Dimitriosz holttestét, szűkre szabott idejéből heteket kellett fecsérelnie Dimitriosz élettörténetének kutatására, hogy végül olyan helyzetbe kerüljön, amelyben életét szerencsés tényezők véletlen összejátszásának köszönhet-te. Latimer eszköz volt az események útvesztőjében.
    Charles Latimer tudatos életének első tizenöt éve során egy kisebb angol egyetem politikai gazda-ságtan tanárává küzdötte föl magát. Azon kívül harmincöt éves koráig még három könyvet is írt: egy tanulmányt Proudhon eszméinek hatásáról a tizenkilencedik századi olasz politikai közgondol-kodásra; Az 1875-ös Gothai Program című történelmi esszét; végül egy kritikai értekezést, amely Rosenberg A huszadik század mítosza - című munkájának gazdasági kihatásait vizsgálta.
           
Az egész nem sokkal azután történt, hogy befejezte utolsó munkája vaskos kefelevonatának javítá-sát. Abban a reményben, hogy elűzi azt a sötét, nyomasztó érzést, melyet a nemzetiszocializmus fi-lozófiájával, s annak prófétájával, Dr. Rosenberggel való időleges együttlét okozott, Latimer megír-ta élete első detektívregényét. A véres lapát című könyve azonnal sikert aratott. Ezt követte az Én, mondta a légy, majd A gyilkos karja. A szabad idejükben detektívregényt író egyetemi tanárok nagyszámú seregéből Latimer hamarosan azon kevesek közé tartozott, akik kedvtelésükből is pénzt tudtak csinálni. Valószínűnek látszott, hogy előbb-utóbb hivatásos író lesz belőle. Három dolog siet-tette ezt a folyamatot. Először: az úgynevezett elvi kérdésekben Latimer ellentétbe került a hivatalos egyetemi vezetéssel. Másodszor: sokat betegeskedett. Harmadszor: mindeddig még nem nősült meg. Mindez azt eredményezte, hogy nemsokára, az Ez mégsem hulla című könyve megjelenése után (a könyv megírása alaposan megviselte fizikumát) Latimer enyhe kelletlenséggel megírta fel-mondólevelét, s külföldre utazott. Egy napfényesebb ország derűs égboltja alatt készült befejezni ötödik detektívregényét. Egyik görög barátja tanácsára egy Pireuszból Isztambulba tartó gőzhajóra szállt föl.
    Latimer ajánlóleveleinek egyike bizonyos Madame Chávezhez szólt, aki egy Boszporusz-parti vil-lában lakott. Három nappal megérkezése után Latimer meghívást kapott a villába. A meghívást eny-he aggodalommal fogadta el.
    Madame Chávez káprázatos pályafutással dicsekedhetett. A rendkívül csinos török hölgy jó partit csinált egy dúsgazdag húskereskedővel, s bár utóbb elváltak, az asszonynak még mindig maradt annyi vagyona, hogy csekélyke töredékéből megvásárolja azt a kisebb palotát, amely valamikor a török császári család egyik jelentéktelenebb tagjáé volt. A palota a festői öböl egyik félreeső, nehe-zen megközelíthető pontján állt, s attól eltekintve, hogy édesvízkészlete a kilenc fürdőszoba egyiké-nek szükségleteit is alig fedezte, páratlan eleganciával illeszkedett környezetébe. Ha a házban nem lettek volna jelen a többi vendégek, s a háziasszony nem azzal a török szokással fejezte volna ki elégedetlenségét a szolgáival szemben (ami gyakran előfordult), hogy felpofozta őket, Latimer akár még élvezte volna is a vendégeskedést.
    A vendégek között volt egy nagy hangú Marseille-i párocska, három olasz, két török tengerész-tiszt, ügyeletes „menyasszonyával”, s néhány isztambuli üzletember feleségestül. A vendégek az idő nagyobb részét Madame Chávez – minden valószínűség szerint kiapadhatatlan – holland gin-készletének fogyasztásával és táncolással töltötték; a gramofont kezelő inas folyamatosan cserélte a lemezeket. Gyenge egészségi állapotára hivatkozva Latimer – jóllehet csakhamar bejáratos lett a villába –, az esetek többségében kivonta magát az italozásból és a táncból. A többiek rendszerint alig vettek tudomást róla.
           
A palotában töltött utolsó napjának délutánján – Latimer éppen a szőlővel befuttatott terasz végé-ben, a gramofonmuzsika hallótávolságán kívül üldögélt – egy autó bukkant föl a villához vezető úton. Méltóságteljesen begördült a terasz alatti kocsifelhajtóra; kipattant a hátsó ajtaja, s a kocsiból kiszállt egy középkorú férfi. Magas, sovány arcú, izmos; bőrének enyhe napbarnítottságát jól kiegé-szítette poroszosan rövidre nyírt őszülő haja. Keskeny homloka, sasorra, vékonyan ívelő ajka raga-dozó benyomását keltette. Nem lehetett ötvenesnél fiatalabb, gondolta Latimer, miközben a jól sza-bott tiszti uniformis derékvonalát tanulmányozta, abban a reményben, hogy fölfedezi a fűző nyomait. A daliás termetű tiszt selyem zsebkendőt vett elő zubbonya kézelőjéből, hogy néhány lát-hatatlan porszemet töröljön le makulátlan fényű lakkbőr lovaglócsizmájáról. Aztán hetykén félre-csapta tiszti sapkáját, s csakhamar eltűnt Latimer szemei elől.
    Valahol a villában csengőszó hallatszott.
    Haki ezredes érkezése kitörő lelkesedést váltott ki a vendégek körében. Negyedórával később Madame Chávez sorra bemutatta a társaság azon tagjainak, akik még nem ismerték.
    Haki ezredes széles mosollyal csapta össze bokáját, kezet csókolt a hölgyeknek, fejbólintással nyugtázta a tengerésztisztek szalutálását, s bátorító pillantásokat küldött az üzletemberek feleségei-nek. A színjáték annyira elbűvölte Latimert, hogy amikor sorra került, neve hallatán önkéntelenül fölugrott a helyéről. Az ezredes melegen kezet rázott vele.
    – Rendkívül boldog vagyok, hogy megismerhetem – mondta Haki ezredes franciául.
    – Az ezredes úr jól beszél angolul – egyengette a társalgás útját a háziasszony.
    – Csak egypár szót – szerénykedett Haki ezredes.
    Latimer elmosolyodott. – Üdvözlöm.
    – Üdvözlöm – válaszolta illemtudóan az ezredes, majd tovább lépett; itt kezet csókolt, amott gyors pillantással szemügyre vett egy fürdőruhás, kemény húsú, vaskos leányzót. Hangosan nevetgélt, tré-fálkozott, szellemes frivolsággal közelített az asszonyokhoz, s még merészebb volt a lányokkal. Időről-időre elkapta Latimer tekintetét, s hamiskásan elmosolyodott. „Játszanom kell a hülyét, itt ezt várják el tőlem, pedig nem kedvemre való a dolog” – olvasta ki Latimer a mosolyból.
    Jóval később, vacsora után, amikor a vendégek kifáradtak már, s tánc helyett inkább a vetkőzéssel kombinált pókerre irányult a figyelmük, az ezredes karon fogta Latimert, és kivezette a teraszra.
    – Nagyon szeretnék önnel beszélgetni – mondta, aztán egy cigarettatárcát dugott Latimer orra alá. – Dohányzik?
    – Köszönöm, igen.
    Haki ezredes gyors pillantással szemügyre vette a terepet
    – A terasz másik vége nyugalmasabb – mondta, majd komótosan átsétált Latimerrel együtt a te-rasz túlsó felére. – Tudja, hogy ma csakis a maga kedvéért jöttem ide? – kérdezte választ nem várva. – Madame Chávez szólt, hogy ön is itt lesz. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy találkozzam azzal az íróval, akinek munkáit annyira szeretem.
    Latimer valami semmitmondó köszönetet mormogott válaszul a bókra, ugyanis zavarban volt: nem tudta, vajon az ezredes a gazdaságtörténeti értekezéseiről vagy épületes krimitörténeteiről be-szél-e. ahhoz meg persze nem volt bátorsága, hogy megkérdezze: milyen jellegű írásaira gondol be-szélgető partnere. Haki ezredes egyébként nem is várt kérdést, folytatta a mondókáját.
    – Párizsból rendszeresen elküldik nekem a detektívregényeket; semmi mást nem olvasok, szép gyűjteményem van már belőlük. Szeretném, ha látná. Főleg az angolokat meg az amerikaiakat sze-retem, ezekből a legjobbak rendre megjelennek francia fordításban is. Egyébként maga a francia kultúra nem alkalmas arra, hogy a detektívregények műfajában is rangjához méltót produkáljon. Könyvtáramat éppen most gazdagítottam A véres lapát című munkájával. Döbbenetes! – lelkende-zett Haki ezredes még néhány mondaton át a szóban forgó mű kvalitásairól, majd egy váratlan for-dulattal így folytatta:
    – Uram, nem tisztelne meg azzal, hogy a héten valamelyik napon velem ebédelne? Azt hiszem – tette hozzá titokzatosan –, ez magának is nagyon hasznára válna.
    Latimernek fogalma sem volt arról, hogy vajon mi haszna lehet az ezredessel közösen elköltött szertartásos ebédből, mindazonáltal válaszában ő is örömének adott hangot. Megállapodtak, hogy három nap múlva találkoznak a Pera Palace Hotelben.
    A közös ebédet megelőző napig Latimernek eszébe sem jutott Haki ezredes meghívása. Azon az estén bankja isztambuli főigazgatójával üldögélt szállodája társalgójában.
    Collison kellemes, de unalmas fickó volt. egyetlen beszédtémája az isztambuli angol és amerikai kolónia viselt dolgainak ecsetelése volt.
    „Ismeri Fitzwilliamsékat? – kérdezhette volna. – Nem? Nagy kár, biztosan kedvelné őket. No nem baj, majd összehozom magukat.” Az viszont már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy semmi-féle érdemleges tájékoztatással nem képes szolgálni Kemal Atatürk gazdasági reformjait illetően.
    – Ismer ön egy Haki nevű ezredest? – kérdezte minden átmenet nélkül Latimer, miután végighall-gatott egy szövevényes beszámolót az egyik amerikai autókereskedő török származású feleségének viselt dolgairól.
    – Haki, hogy jutott ez most az eszébe?
    – Együtt ebédelek vele holnap.
    Collison fölhúzta a szemöldökét.
    – Valóban? Ezt nevezem! – mondta, és zavartan vakargatta az állát. – Haki titokzatos alak. Sokat hallani róla, viszont annál ritkábban lehet találkozni vele. A jelek szerint szeret a háttérben maradni. Ugye érti, mire gondolok? Egyébként úgy hírlik, nagyobb a befolyása, mint néhány befutott ember-nek Ankarában, akikről pedig azt tartják, hogy már közel vannak a csúcshoz. Tizenkilencben ő volt Kemal pasa egyik bizalmasa Anatóliában, egyik helyettese az ideiglenes kormányban. Akkoriban sok történetet hallottam róla. Minden beszámoló vérszomjas ördögnek állítja be. Azt is rebesgették, hogy több foglyot megkínoztatott. De annak idején ez nem keltett feltűnést, hiszen mindkét fél csi-nálta; s az a gyanúm, hogy a szultán legényei kezdték. Aztán azt is hallottam, hogy Haki ültő helyé-ben képes meginni egy üveg skót whiskyt, mégis teljesen józan marad. Ezt persze nem nagyon hi-szem el. Egyáltalán, ön hogyan került vele kapcsolatba?
    Latimer elmesélte a történetet, majd megkérdezte:
    – Tulajdonképpen mivel foglalkozik Haki? Nem igazodom el az itteni egyenruhákon.
    Collison vállat vont.
    – Hát… megbízható forrásból hallottam, hogy ő a titkosrendőrség főnöke. De az is lehet, hogy ez is csak afféle legenda. A törökök szeretnek legendákat gyártani. Ilyen szempontból ez a legrosszabb hely a világon. Az ember lassan ott tart, hogy még azt sem hiszi el, amit a klubban mesélnek. A mi-nap is például… – és Collison belefogott egy terjengős, ám csekély fontosságú pletykába. Latimer szórakozottan hallgatta. Jobban érdekelte volna még néhány gyöngyszem a Haki-legendáriumból, még akkor is, ha nem feletek meg az igazságnak…
    Másnap az ezredes sűrű bocsánatkérések közepett, húsz perc késéssel érkezett az étterembe.
    – Gyorsan meg kell innunk egy whiskyt – mondta Latimerbe karolva, s nagy hangon azonnal ren-delt is egy teljes üveg Johnny Walkert. Ebéd közben aztán túlnyomórészt azokról a detektívregé-nyekről esett szó, amelyeket az ezredes nagy lelkesen végigolvasott. Hogy miféle gondolatokat ébresztettek benne, hogy milyennek találta a szereplők jellemét, hogy azokat a gyilkosokat kedveli, akik lelövik áldozataikat… Terjengős fejtegetése az eperfagylaltnál ért véget. Haki ekkor közelebb hajolt Latimerhez, s megismételte korábbi talányos ajánlatát:
    – Azt hiszem, és a segítségére lehetnék önnek.
    – Csak nem a török titkosszolgálatnál kapok munkát? – gondolta Latimer kétségbeesetten, fenn-hangon azonban csak ennyit mondott:
    – Nagyon kedves öntől.
    – Régi titkos vágyam, hogy megírjam saját, tökéletes detektívtörténetemet – folytatta Haki ezre-des. – Biztosan meg tudnám írni, ha lenne rá időm. Ez a fő probléma – az idő. Magát a történetet egyébként már ki is találtam – s itt jelentőségteljes szünetet tartott.
    Latimer várt. Nem túl nagy lelkesedéssel. Sok olyan emberrel találkozott már, akik úgy érezték, ha lenne idejük, kitűnő detektívregényeket tudnának írni.
    – Minden részletében kidolgoztam a történetet, s szeretném önnek fölajánlani.
    Latimer roppant kedves figyelmességnek minősítette az ezredes szándékát.
    – Szóra sem érdemes. A könyvei annyi kellemes percet szereztek már nekem! Nagyon örülök, hogy most én szolgálhatok önnek egy ötlettel. Talán hasznosítani tudja új könyvéhez. Nekem sajnos nincs időm, hogy magam írjam meg. Meg aztán… ön minden bizonnyal avatottabb szakértő, mint én – tette hozzá nagylelkűen.
    Latimer ismét motyogott valami köszönetfélét.
    – A történet színhelye egy angol vidéki ház – folytatta az ezredes. – Tulajdonosa a dúsgazdag Lord Robinson. A házban javában áll a hétvégi vendégeskedés. Mikor a hangulat a tetőfokára hág, az egyik vendég a könyvtárszobába megy, ahol Lord Robinsont holtan találj; az asztalnál ülve lőtte halántékon az egyelőre ismeretlen gyilkos. A sebből még mindig szivárog a vér, az asztalon is vér-tócsa sötétlik, már át is itatott egy darab papirost. Pedig nem akármilyen papír ez: az új végrendelet szövege olvasható rajta, a Lord is föltehetőleg ezt tette, hogy azután aláírja. A korábbi végrendelete ugyanis hat személy között osztotta volna meg a vagyont. E személyek mindegyike egyébként ven-dégként a házban van. Az új végrendelet viszont – melynek aláírását éppen a gyilkos golyó hiúsítot-ta meg –, minden vagyont csupán a jelenlévők egyikének juttatott. A bűnöst tehát a többi öt vendég között kell keresnünk – nyilatkoztatta ki az ezredes, és fagylaltos kanalával vádlón a levegőbe bö-kött.
    Latimer mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát és csak bólintott.
    Haki ezredes elégedetten dörzsölgette a kezét.
    – Éppen ez benne a trükk!
    – Trükk!?
    – A Lordot nem a gyanúsíthatók közül ölte meg valaki, hanem az inas, akinek a feleségét a Lord elcsábította. No, mit szól hozzá?
    – Nagyon szellemes.
    Haki elégedetten hátradőlt.
    – És ez csupán egy apró trükk! Örülök, hogy megnyerte a tetszését. Természetesen más apró rész-letet is kidolgoztam. Az egészben az a csattanó, hogy a Scotland Yard egyik főfelügyelője elcsábít egy nagyon csinos asszonykát, a gyanúsítottak egyikét, s az ő kedvéért derít fényt a rejtélyre. Az egész nagyon művészi. És már papírra is vetettem az egészet.
    – Nagyon érdekelnek a jegyzetei – mondta Latimer leereszkedő jóindulattal.
    – Bíztam benne, hogy azt fogja mondani. Nagyon zsúfolt programja van?
    – Nem, egyáltalán nem.
    – Menjünk akkor együtt vissza az irodámba, s megmutatom önnek, mire jutottam. Franciául írtam meg.
    Latimer elmélázott. Éppenséggel semmi értelmes elfoglaltsága nem volt. talán nem is árt, ha meg-ismeri Haki ezredes irodáját.
    – Kész örömmel – mondta, ezúttal őszintén.
           
Az ezredes hivatala egy több emeletes épület felső szintjén kapott helyet. A ház valamikor olcsó szálloda lehetett, most viszont minden kétséget kizáróan egyike a galatai kormányépületeknek. A folyosó végén tágas szobába léptek. Egyenruhás hivatalnok görnyedt az íróasztal fölé, beléptükre nyomban fölpattant a helyéről, kihúzta magát, s bokáját összecsapva törökül köszöntötte az érkező-ket, majd magukra hagyta őket.
    Haki ezredes széket tolt Latimernek, megkínálta cigarettával. Aztán a fiókjában kezdett matatni, s kihúzott belőle két gépírásos papírlapot.
    – Ez az! – rikoltotta Haki elégedetten. – A vérfoltos végrendelet titka! Ezt a címet adtam neki, de nem vagyok biztos benne, hogy ez lenne a legszerencsésebb. Azt hiszem, már az összes jó címet fölhasználták. Mindenesetre még gondolkodom más megoldáson is. Olvassa el, s ne féljen őszintén megmondani a véleményét. Ha talál benne olyasmit, amit véleménye szerint érdemes megváltoztatni, szívesen változtatok akár a cselekményen, akár más részletkérdésben is.
    Latimer átvette a papírokat és olvasni kezdett. Az ezredes fölült az asztal sarkára, s lógázta a lábát.
    Latimer kétszer is átolvasta az irományt, majd letette az asztalra. Saját maga előtt is röstelkedett: több alkalommal alig sikerült visszafojtani a kacagását. Nem lett volna szabad eljönnie?
    De ha már mégis itt van, a legbecsületesebb dolog, ha a lehető leggyorsabban távozik.
    – Így hamarjában nem találok rajta semmi javítanivalót – hazudta. – természetesen még jól át kell gondolni az egészet. Detektívregényben könnyen ejt hibát az ember, hisz annyi mindenre kell gon-dolni. Itt van például a brit törvényességi eljárás…
    – Igen, igen, természetesen – válaszolta sietve Haki ezredes, s visszaült az asztal széléről a székre. De egészében azért használhatónak tartja?
    – Rendkívül hálás vagyok önnek a nagylelkűségéért – tért ki az egyenes válasz elől Latimer.
    – Ugyan, semmiség az egész! Küld majd egy tiszteletpéldányt a könyvből, ha megjelenik – mond-ta Haki, majd fölemelte a telefonkagylót.
    – Csináltatok belőle egy másolatot, hogy magával tudja vinni.
    Vajon mennyi ideig tarthat egy másolat elkészítése? – tűnődött Latimer. Figyelte az ezredest, aki-nek arca telefonálás közben egyre gondterheltebbé vált.
    – Ugye megbocsát, ha egy-két dolgot elintézek közben?
    – Csak nyugodtan?
    Az ezredes elővett egy vaskos, barna dossziét, és lapozgatni kezdett a papírok között. Egyet kivá-lasztott, olvasni kezdte.
    Latimer elfoglaltságot mímelt: a cigarettájával bíbelődött. Időnként át-átnézett az asztal túlsó felé-re, ahol Haki ezredes még mindig a dossziéban lapozgatott, s arcára csakhamar olyan kifejezés ült, amelyet Latimer korábban még nem látott. A tökéletes szakértelem kifejezése volt ez, az a figye-lemmel teli nyugalom, mely Latimert öreg, kitanult macskára emlékeztette. Latimer felülvizsgálta magában a Haki ezredesről kialakított véleményét. Korábban némi szánalmat érzett iránta: az ember rendkívül megsajnálja azt, aki tudtán kívül bolondot csinál magából. Most viszont be kellett látnia, hogy Haki ezredes nem szorul rá az ilyesfajta szánalomra. Amint hosszú, sárga ujjaival a dossziéban lapozott, Latimernek hirtelen eszébe jutott Collison egyik megjegyzése: „Azt is rebesgették, hogy több foglyot megkínoztatott.” Latimer rádöbbent, hogy most látja először az igazi Haki ezredest.
    Kis idő múlva az ezredes fölnézett papírjaiból, sápadt fényű tekintete elmélázva állapodott meg Latimer nyakkendőjén. Latimernek egy pillanatra az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a nyak-kendőjét vizsgáló ember most tulajdonképpen olvas az ő gondolataiban. Az ezredes tekintete föl-jebb mozdult, ajkán enyhe mosoly futott át; Latimer hirtelen úgy érezte, mintha lopáson kapták vol-na. Aztán az ezredes kisvártatva megkérdezte:
    – Nem tudom, kedves barátom, mennyire érdeklik, és érdeklik-e egyáltalán a valódi gyilkossá-gok?
II. A Dimitriosz-dosszié
Latimer érezte, hogy hirtelen elvörösödik. Leereszkedő profiból egyszeriben nevetséges amatőrré vált.
    – Igen, persze! – mondta kis szünet után. – Azt hiszem, érdekelnek.
    Haki ezredes lebiggyesztette az ajkát.
    – A detektívregényekben persze még a gyilkosságok is sokkal rokonszenvesebbek, mint a való-ságban. Van hulla, van egy rakás gyanúsított, de van detektív is: meg akasztófa. Mindez fölöttébb művészi adjusztálásban. Az igazi gyilkosságokban nincs semmi művészi. Ezt nyugodtan állíthatom, hiszen bizonyos értelemben jómagam is rendőr vagyok. Itt egy valódi gyilkos – mutatott az asztalán heverő dossziéra. – Majdnem húsz éve tudunk a létezéséről. Tudunk egy gyilkosságról, amelyet csak ő követhetett el. De nagyon valószínű, hogy több is terheli a lelkiismeretét, ezekről azonban nem tudunk. Jellegzetes figura. Szennyes, közönséges, gyáva, aljaember. Gyilkosság, kémkedés, kábítószer – ezek a kedvencei. És persze van orgyilkossági ügye is.
    – Orgyilkosság! Ez jó adag vakmerőségre vall!
    – Ugyan, kedves barátom! – Az ezredes gúnyosan elmosolyodott. – Dimitriosznak semmi köze sem volt az orgyilkosság során lezajlott lövöldözéshez. No nem! Ő soha nem kockáztatta volna így a bőrét. Az efféle gyilkosságok értelmi szerzőit az összeesküvők körében vagy annak peremén cél-szerű keresni. Ezek a profik, a nagyvállalkozók, ők hajtják végre mindazt, amitől rettegnek az áb-rándos üzletemberek és politikusok, a meggyőződésükért akár életüket is feláldozó fanatikus idea-listák. Egy politikai merényletről nem azt kell megtudni, hogy ki húzta meg a ravaszt, hanem azt, hogy ki fizette a lőszert. És ilyen ügyekben a Dimitriosz-féle patkányok szolgáltatják a legjobb in-formációkat. Ezek mindig készek beszélni, csak hogy elkerüljék vagy elodázzák a börtönt. Dimitriosz sem több ezeknél. Még hogy vakmerőség! – az ezredes megint gúnyosan mosolygott. – Dimitriosznak csak több sütnivalója volt, mint a többinek. Tudomásom szerint egyetlen kormány-nak sem sikerült elfognia, ezért nincs is fénykép róla a dossziéban. De mindnyájan jól ismertük. Ugyanígy ismerete Szófia és Belgrád, Párizs és Athén. Nagy utazó volt a néhai Dimitriosz.
    – Már nem él?
    – Dimitriosz meghalt – mondta Haki ezredes, és megvetően elhúzta vékony ajkát. – Tegnap éjjel egy halász húzta ki a hulláját a Boszporuszból. Úgy látszik, megkéselték, s egy hajóról a tengerbe dobták. Úgy lebegett a víz tetején, mint egy rongycsomó.
    – Erőszakos halált halt – mondta lassan, tűnődve Latimer. – Ez az élet igazságszolgáltatása.
    – Ugyan már! – dőlt hátra a székében az ezredes. – Ez már afféle írói szépelgés! Hogy a dolgok művészi elrendezésben illeszkedjenek egymáshoz, még egy detektívregényben is – mondta, majd maga elé húzta a dossziét, s kinyitotta. – Nos, kedves barátom, figyeljen jól rám. Aztán majd mond-ja el a véleményét.
    – Dimitriosz Makropulosz – kezdte az ezredes, majd kis szünetet tartva fölnézett. – Soha nem tud-tuk megállapítani, hogy ez a valódi neve, vagy az örökbefogadó családé, amely fölnevelte, esetleg csak később vette föl. Általában Dimitrioszként ismerték – tette hozzá, és ismét a dossziéba tekin-tett. – 1889-ben született, a görögországi Láriszában. Lelenc gyerek, vér szerinti szülei ismeretle-nek. Anyja föltehetően román, de Dimitriosz görögként került nyilvántartásba, mert egy görög csa-lád fogadta magához. Viselt dolgainak listája a görög hatóságoknál található, a részletek azonban nem hozzáférhetőek. – Az ezredes Latimerre pillantott. – Mindez arra az időszakra vonatkozik, mie-lőtt még megismerkedtünk volna vele. Először ezerkilencszázhuszonkettőben hallottunk felőle Iz-mirből, néhány nappal az után, hogy csapataink elfoglalták a várost. Egy Sholem nevű, zsidóból muzulmánná vedlett alakot találtunk átvágott torokkal saját szobájában. Uzsorás zugbankár volt, a pénzét a padlódeszkák alatt tartotta. Abban az időben nagyon sok erőszakos cselekmény volt Izmir-ben, a katonai hatóságok alig győzték földolgozni az eseteket. A gyilkosságot egyébként akár az egyik katonánk is elkövethette volna; ilyenek voltak a viszonyok. Később aztán Sholem egyik ro-kona fölhívta a katonai hatóságok figyelmét egy Dhris Mohamed nevű négerre, aki a kávéházakban költekezve azzal dicsekedett, hogy a zsidó kamat nélkül kölcsönzött neki. Megindult a nyomozás, Dhrist letartóztatták. Válaszai nem elégítették ki a statáriális bíróságot, halálra ítélték. Ekkor meg-tört, és beismerő vallomást tett.
    Dhris fügecsomagoló munkás volt egy gyümölcsraktárban, s elmondása szerint egy Dimitriosz nevű kollégája mesélt neki arról, hogy az uzsorás Sholem a padlódeszka alatt rejtegeti a vagyonát. Együtt tervelték ki a rablást, a gyilkosság éjszakáján együtt léptek be Sholem szobájába. Dhris állí-tása szerint Dimitriosz ölte meg a zsidót, majd megszökött, s mivel görögként szerepelt a nyilván-tartásban, jegyet szerzett egy menekülthajóra, amely egy part menti titkos helyen várakozott a török atrocitások elől menekülő görögökre. – Haki ezredes kis szünetet tartott. – A hatóságok persze nem hitték el ezt a mesét. Háborúban álltunk Görögországgal, a görög-török viszályok a mindennapi életben is megszokott jelenséggé váltak, s ez kapóra jött a gyanúsítottnak. Azt mindenesetre sikerült megállapítani a rendőrségnek, hogy valóban létezett egy Dimitriosz nevű fügecsomagoló munkás, akit a munkatársai nem szerettek, s aki valóban eltűnt a kérdéses időben. – Elmosolyodott. – Akkor-tájt egyébként meglehetősen sok Dimitriosz nevű görög tűnt el. Hulláik az utcákon hevertek, vagy az öböl vizében lebegtek. A néger története nem volt bizonyítható; fölakasztották.
    Kis szünetet tartott. Elbeszélése alatt egyetlen pillantást sem vetett a dossziéra.
    – Jól emlékszik az adatokra – jegyezte meg Latimer.
    Az ezredes ismét elmosolyodott.
    – Én voltam a statáriális bíróság elnöke. Ennek köszönhetem, hogy később azonosítani tudtam Dimitrioszt. egy év múlva aztán áthelyeztek a titkosrendőrséghez. Ezerkilencszázhuszonnégyben nyomára jutottunk egy összeesküvésnek, melynek célja Kemal pasa meggyilkolása volt. Ez még a kalifátus megszületésének, az állam és az egyház elválasztásának évében történt, s az összeesküvés látszólag a vallási fanatikusok műve volt. Pedig az ügy mögött valójában a szomszédos baráti állam közmegbecsülésnek örvendő személyiségeinek ügynökei álltak. Több okuk is volt arra, hogy Kemalt eltegyék láb alól. Az összeesküvésre fény derült. A részletek nem érdekesek, de a megszö-kött ügynökök egyikét Dimitriosz néven ismerték.
    Cigarettát nyújtott Latimer felé. – Rágyújt? – Latimer elhárította a kínálást.
    – Ez ugyanaz a Dimitriosz volt?
    – Igen, ugyanaz. Most mondja meg őszintén, talál ebben a történetben valami művészit? Tudna ebből egy jó detektívregényt írni? Talál ebben a történetben bármit, ami számot tarthat egy hivatá-sos író legcsekélyebb érdeklődésére is?
    – A rendőrségi munka rendszerint fölöttébb érdekel. De mi történt Dimitriosszal? Hogyan ért vé-get a történet?
    – Már vártam öntől ezt a kérdést. De egyelőre csak azt tudom mondani, a történet még nem ért véget!
    – Akkor hát mi történt valójában?
    – Elmondom önnek. Az első probléma az izmiri Dimitriosz azonosítása volt az összeesküvésbe keveredett Dimitriosszal. Ennek megfelelően újra elővettük a Sholem-ügyet, s gyilkosság vádjával letartóztatási parancsot adtunk ki egy Dimitriosz nevű fügecsomagoló munkás ellen. Ezzel az ürüggyel kértük a külföldi rendőrség segítségét és közreműködését. Nem lettünk sokkal okosabbak, se azért egyet-mást sikerült megtudnunk. Dimitriosz benne volt abban a bulgáriai merényletben is, amely ezerkilencszázhuszonháromban, közvetlenül a macedón tisztek lázadása előtt Sztambolijszki élete ellen irányult. A szófiai rendőrség nagyon keveset tudott Dimitrioszról, csak annyi volt ismere-tes róla, hogy görög, és Izmirből való. Kivallatták azt a nőt is, akivel állítólag Szófiában tartott kap-csolatot. A nő elmondta, hogy nem sokkal korábban levelet kapott Dimitriosztól. A feladó címe nem volt a borítékon, de mivel a nő sürgősen találkozni szeretett volna vele, megnézte a feladás helyét. A levelet Edirnében tették postára. A szófiai rendőrség beszerezte a hozzávetőleges személyleírást, mely egyezett az izmiri néger vallomásával. A görög rendőrség szerint Dimitriosz már ezerkilenc-százhuszonkettő előtt is büntetett előéletű volt; ekkor hozták tudomásukra titokzatos származásának ismert adatait is. A letartóztatási parancs, azt hiszem, még mindig érvényben van, de ezzel még nem sikerült Dimitrioszt kézre kerítenünk. – Haki ismét hatásszünetet tartott. – Több, mint két évig semmit sem hallottunk Dimitrioszról. Aztán hivatalos megkeresés érkezett a jugoszláv kormánytól, amely egy bizonyos Dimitriosz Talat, török származású személy kiadatását kérte, hogy egy rablási ügyben felelősségre vonják. Ám egyik belgrádi ügynökünk jelentése szerint tulajdonképpen titkos haditengerészeti dokumentumok ellopásáról volt szó, s a jugoszlávok a Franciaország számára tör-tént kémkedés vádjával kívánták a keresettet bíróság elé állítani. Személyneve, valamint a belgrádi rendőrség által adott személyleírás alapján feltételezzük, hogy a Talat nevű gyanúsított minden va-lószínűség szerint azonos az izmiri Dimitriosszal. Nagyjából ugyanebben az időben, a svájci konzu-lunk megújított egy Talat névre szóló útlevelet, amelyet Ankarában állítottak ki. Ez gyakori török név. Amikor nyilvántartásba kívántuk venni a megújítást, kiderült, hogy ilyen számú útlevelet sehol sem ad-tak ki. Az útlevél hamis volt.
    Az ezredes széttárta a karját. – Látja, Latimer? Itt van egy történet, csonka, töredezett, befejezet-len, semmi rendező elv nincs benne. Nincs nyomozás, nincsenek gyanúsítottak, még rejtett indíté-kok sincsenek, egyszerűen csak egy mocskos ügy van.
    – De azért így is elég érdekes – jegyezte meg Latimer. – És mi történt tovább a Talat-ügyben?
    – Semmi sem. Fölbukkant egy új név, hogy aztán soha többé ne találkozzunk vele. Azt sem tud-juk, használta-e egyáltalán Dimitriosz ezt az útlevelet. De ez nem is lényeges. Az a fontos, hogy Dimitriosz most már a kezünkben van. Igaz, csak a hullája, de az sem nagy baj. Valószínűleg soha-sem tudjuk meg, ki ölte meg. A bűnügyi rendőrség nyilván megindítja a nyomozást, s utóbb jelenti, hogy nincs remény a gyilkos fölkutatására. A dosszié pedig az archívumba kerül. Lezáratlan lezárt akta; egy a sok közül.
    – Említette korábban, hogy Dimitriosznak volt némi köze a kábítószerhez is…
    Haki ezredes unottnak látszott, de azért belekezdett a történetbe.
    – Ó, igen! Azt hiszem, Dimitriosz egy időben nagyon sok pénzt keresett. De ez is befejezetlen tör-ténet. Három évvel a belgrádi ügy után ismét hallottunk Dimitrioszról. Ekkor már semmi közünk sem volt hozzá, de azért a kapott információkat rutinszerűen csatoltuk az anyagához. – Beleolvasott a dossziéba. – Ezerkilencszázhuszonkilencben a francia hatóság jelentették a Népszövetség kábító-szer-csempészéssel foglalkozó Tanácsadó Bizottságának, hogy nagy mennyiségű kábítószert foglal-tak le a svájci határon. A csempészésben az egyik kocsikísérőt találták bűnösnek. Ő csak annyit tu-dott – vagy akart – bevallani, hogy a szállítmányt az egyik párizsi pályaudvaron kellett volna átadnia egy embernek. Hogy ki az illető, azt nem tudta megmondani; nem ismerte a nevét, soha nem is beszélt vele, személyleírást azonban tudott róla adni. A kérdéses személyt letartóztatták. A kikérdezés során beismerte bűnösségét, de váltig állította, hogy semmit sem tud a kábítószer továb-bi útjáról. Azt is elmondta, hogy havonta érkezett hozzá szállítmány, melyet egy harmadik ember-nek kellett továbbítania. A rendőrség csapdát állított ennek a bizonyos harmadiknak; el is fogták, de tőle is csupán annyit tudtak meg, hogy volt egy negyedik közvetítő is. Hat embert tartóztattak le az ügy kapcsán, de csak egyetlen biztos nyomot találtak. Ez pedig az volt, hogy a szervezet élén egy bizonyos Dimitriosz nevű ember állt. A Bizottság közreműködésével a bolgár kormány titkos labo-ratóriumot fedezett föl Radomir mellett, ahol elkobzott kétszázharminc kiló, szállításra kész heroint. A szállítmány címzettje: Dimitriosz. A következő évben a francia kormánynak sikerült még két, Dimitriosznak szánt nagyobb heroin-szállítmányt elcsípnie, de Dimitrioszhoz még így sem tudtak közelebb férkőzni. A harmincas évek végéig történt egy sor letartóztatás: csupa csempész, kisstílű, jelentéktelen közvetítők kézre kerítése. A megtalált heroin mennyisége után ítélve Dimitriosz óriási összegeket vághatott zsebre. Egy év elteltével aztán, teljesen váratlanul, Dimitriosz kiszállt a kábí-tószer-üzletből. Erről a rendőrség egy névtelen levél útján szerzett tudomást; a levél közölte a banda legfontosabb tagjainak nevét, élettörténetét, a lehetséges terhelő bizonyítékok beszerzésének mód-ját. A francia rendőrségnek sajátságos elmélete volt abban az időben: azt állították, hogy Dimitriosz maga is a heroin rabja lett. Akár igaz ez az elmélet, akár nem, tény, hogy decemberre a bandát fel-göngyölítették. Egyik tagját, egy nőt már korábban is köröztek csalásért. Többen közülük azzal fe-nyegetőztek, hogy kiszabadulásuk után végeznek Dimitriosszal, pedig csak annyit tudtak róla, hogy a vezetékneve Makropulosz, s valahol Párizs tizenhetedik kerületében volt a lakása. Soha nem sike-rült megtalálni sem a lakást, sem Dimitrioszt.
    Az írnok bejött a szobába, és megállt az asztalnál.
    – Készen van a másolat – szólt Haki ezredes.
    Latimer átvette és megköszönte, majd megkérdezte:
    – Ez volt az utolsó hír, amit Dimitrioszról hallottak?
    – Nem. Egy évvel később újra hallottunk róla. Egy horvát származású egyén Zágrábban merény-letet kísérelt meg az egyik jugoszláv-származású politikus ellen. A rendőrségen tett vallomásában elmondta, hogy az általa használt revolvert barátai szerezték Rómában egy Dimitriosz nevű ember-től. Ha ez azonos az izmiri Dimitriosszal, akkor ezek szerint visszatért régi foglalkozásához. Sötét alak! Sajnos, van még néhány hozzá hasonló; mind rég megérett már arra, hogy hullája a Boszpo-ruszban úszkáljon.
    – Említette, hogy nincs egyetlen róla készült fénykép sem. Hogyan sikerült akkor azonosítaniuk?
    – Egy francia személyazonossági igazolvány találtunk a kabátja bélésébe varrva. Lyonban adták ki, közel egy éve, Dimitriosz Makropulosz névre. Az igazolvány foglalkozás nélküli külföldi látoga-tó státuszt jelöl. Ez bármit jelenthet. Az igazolvány természetesen fényképes volt. A dokumentumot átadtuk a franciáknak, akik azt állítják, hogy valódiságához nem férhet kétség.
    Az ezredes félretette a dossziét, fölállt.
    – Holnap lesz a halottszemle. Ki kell mennem a rendőrségi hullaházba, megnézni a holttestet. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, melyekkel könyveiben nem okvetlenül kell vesződnie, kedves bará-tom. Egy sor szabályzat, tisztán rendőrségi ügy. De mivel Dimitriosz az én nyilvántartásomban sze-repel, az én ügyosztályomnak kell foglalkoznia vele. Sajnos, indulnom kell, vár a kocsim. Elvihe-tem valahová?
    – Ha útba esik, szeretnék hazameni a szállodámba. Elvinne odáig?
    – Örömmel. Eltette újabb könyvének alapötletét?
    Latimer bólintott.
    – Nagyszerű! Mehetünk.
    A kocsiban az ezredes még egy darabig méltatta A vérfoltos végrendelet titka érdemeit. Latimer megígérte, hogy állandó kapcsolatban lesz vele, s időről időre tudatja, hogyan halad a regénnyel. A kocsi a szálloda elé gördült. Latimer már éppen ki akart szállni, aztán kis tétovázás után visszahup-pant az ülésre.
    – Ezredes úr, lenne egy különös kérésem önhöz – Latimer tanácstalanul elhallgatott.
    – Ki vele, Latimer, bármit kérhet. Ha tudom, készséggel teljesítem – bátorította Haki.
    – Szeretném látni Dimitriosz holttestét. Van rá lehetőség, hogy magával vigyen?
    Az ezredes rosszallóan fölhúzta a szemöldökét, majd vállat vont.
    – Nem bánom, jöjjön, ha akar. Csak azt nem tudom…
    – Még sohasem láttam hullát vagy hullaházat – hazudta sebtében Latimer. – Azt hiszem, minden detektívregény-írónak egyszer látnia kell ilyesmit is.
    Az ezredes arcára ismét barátságos mosoly költözött.
    – Kedves barátom, ez teljesen természetes! Az ember nem tud olyasmiről írni, amit még sosem látott.
    Intett a sofőrjének.
    – Talán a hullaházat beleilleszthetnénk az új könyv színhelyei közé – tette hozzá, amikor újra el-indultak.
    – Majd még gondolkodom a dolgon.
           
A hullaház a Nuru Osmanije dzsámi közelében lévő rendőrségi épület elkerekített udvarán volt; hul-lámlemezből összeeszkábált, ócska viskó. Egy tisztviselő kísérte őket oda. Ahogy keresztülmentek az udvaron, a délutáni hőségtől remegett a levegő a beton fölött; Latimer már-már megbánta, hogy fejest ugrott ebbe a különös kirándulásba. Nem éppen a legalkalmasabb időpont egy bádogból ké-szült hullaház megtekintésére.
    A tisztviselő kulccsal kinyitotta az ajtót, s szélesre tárta előttük. Mintha kályha ajtaját nyitották volna ki. Forró, karbolszagú levegő csapott az arcukba. Latimer levette a kalapját, és szó nélkül kö-vette az ezredest.
    Az ablaktalan teremben egyetlen, zománcernyőbe foglalt, nagy erejű lámpa szolgáltatta a fényt. A helyiség közepe felé vezető átjáró mindkét oldalán négy-négy magas, kecskelábú faasztal állt. Há-rom asztalt durva szövésű vitorlavászon-ponyva takart, alatta kidudorodott valami. A többi asztal üres volt. a hőség szinte elviselhetetlenné vált; Latimer érezte, hogy az inge teljesen átnedvesedett, és az izzadtság végigcsurgott a lábszárán is.
    – De meleg van itt!
    Az ezredes vállat vont, s az asztalok felé intett. – Ezek már nem panaszkodnak.
    A tisztviselő odalépett a legközelebbi, ponyvával leborított asztalhoz, s levette róla a takarót. Az ezredes közelebb lépett az asztalhoz. Latimer szintén.
    Egy holttest; magas, széles vállú, ötven körüli ember lehetett. Az asztal végétől, ahol Latimer állt, csak a hulla arcának apró, hamuszürke részletei, és csapzott, őszülő hajtincsei látszottak. A holttes-tet vízhatlan lepelbe burkolták. Lábainál akkurátusan összecsomagolva néhány ruhanemű: ing, zok-ni, egy virágos nyakkendő, alsónemű, s egy – a tengervíztől szinte teljesen megszürkült – kék gyap-júöltöny; a ruhacsomag mellett egy pár keskeny, hegyes orrú cipő, melynek talpa száradás közben már levált.
    Latimer egy lépést tett előre, hogy jobban szemügyre vehesse a hulla arcát is.
    Senki sem vette magának a fáradtságot, hogy lefogja a hulla szemét, mely most is mereven a fény felé bámult; állkapcsa enyhén lefelé lógott. Latimer kissé másnak képzelte ezt az arcot. Kerekebb volt, petyhüdt, és mélyebben barázdált, mint várta. Már nem lehetett megítélni, milyen lehetett ez az arc, melyet egykor feszült gondok, és gondolatok tettek elevenné.
    Közben a hivatalnok egyfolytában magyarázott valamit az ezredesnek; most hirtelen abbahagyta.    – Az orvos szerint késsel szúrták hasba, ez volt a halál közvetlen kiváltó oka – fordította az ezre-des a tisztviselő szavait. – Már nem élt, amikor a tengerbe dobták.
    – Honnan valók a ruhái?
    – A cipő és a ruha görög, a többi mind lyoni. Szegényes, olcsó holmi.
    Haki ezután néhány szót váltott a hivatalnokkal. Latimer közben a hullát bámulta.
    Ez volt tehát Dimitriosz. Valószínűleg ő vágta el a zsidó muzulmán Sholem torkát. Több merény-let részese volt, kémkedett a franciáknak, kábítószerrel kereskedett, revolvert adott a horvát terroris-ta kezébe, s végül maga is erőszakos halált halt. E hamuszürke csomag egy Odüsszeia vége. Dimitriosz visszatért abba az országba, ahonnan sok évvel ezelőtt elindult.
           
Hány hosszú-hosszú esztendő! A meggyötört Európát egy pillanatra új dicsőség kápráztatta el, hogy aztán ismét visszazuhanjon a háború és a félelem kábulatába. Kormányok születtek és tűntek el, emberek dolgoztak, éheztek, beszédet mondtak, harcoltak, meghaltak. Remények ébredtek és fosz-lottak szét, hogy utóbb az illúziók ábrándos világában leljenek menedéket. Az emberek megtanulták magukba szippantani e mámorító álomvilág illatát, és tétlenül várakoztak, miközben a gépek ontot-ták a pusztításukra szánt fegyvereket. Ezekben az esztendőkben élte virágkorát Dimitriosz, halált osztott, idegen istenekkel barátkozott, veszélyes ember volt. most itt fekszik a halálmagányában, lá-bánál összes vagyona: egy szennyes ruhacsomó.
    Latimer némán figyelte, ahogy két ember lép oda a hivatalnokhoz, hogy megtanácskozzák a for-manyomtatvány kitöltésének módját; a ruhadarabokhoz léptek, s leltározni kezdtek.
    Dimitriosz valaha sok-sok pénzt keresett. Vajon mi történt a pénzzel? Elköltötte vagy elvesztette? De vajon olyan ember volt Dimitriosz, aki könnyen engedte ki a kezéből a pénzt, ha mégoly köny-nyedén szerezte is? Olyan keveset tudtak róla! Néhány hiányos adat életének különös eseményeiről; a dosszié csak ezeket tartalmazta, semmi többet. S a dossziéban szereplő bűntények mindegyikére legalább egy (ám valószínűleg több) még súlyosabb bűncselekmény esik. Mi történt azokban a két-három éves időszakokban, amelyeket a dosszié anyaga oly elegáns könnyedséggel mellőzött? És vajon mi történt azóta, hogy egy évvel ezelőtt Lyonban látták fölbukkanni? Vajon milyen út vezette a Végzettel történt találkozóra?
    Ilyen kérdésekkel Haki ezredes még csak nem is fárasztotta volna magát, a válasz pedig még ke-vésbé érdekelné. Ő hivatásos szakember, kényszerű kötelessége, hogy egy oszlásnak indult hulla unalmas rutinügyével foglalkozzék. Pedig minden bizonnyal vannak emberek, akik ismerték Dimitrioszt. Barátai (ha egyáltalán voltak), ellenségei, valaki Izmirben, Szófiában, Belgrádban, Edirnében, Párizsban, Lyonban: ők tudnának válaszolni. Ha föl lehetne kutatni, ha válaszadásra le-hetne bírni őket… Érdekes életrajz kerekedne ki ebből az anyagból. Latimer szíve hevesen dobo-gott. Micsoda esztelen ötlet! Elképzelhetetlen hülyeség! Ha valaki rászánná magát, hogy megkísé-relje – mondjuk Szmirnában – egy ember lépéseit a dosszié útmutatásai alapján, nyomon követni! Szinte bizonyos, hogy a vállalkozó semmi újat nem tudna fölfedezni? Ám még a sikertelenségből is értékes tapasztalatokat lehetne leszűrni! És ha ő maga, Latimer tenné föl azokat a kérdéseket, ame-lyeken regényírás közben rendszerint könnyedén átugrik? Nem, nem! Egyetlen épeszű ember sem bízhat egy ilyen reménytelen vállalkozás sikerében! Mindazonáltal szórakoztató volt eljátszadozni az ötlettel; Latimer kissé unta már Isztambult…
    Fölnézett, tekintete elkapta az ezredes pillantását.
    Már befejezte munkáját a hivatalos emberrel.
    – Mindent megnézett, amit látni kívánt?
    Latimer bólintott.
    Haki ezredes a hulla felé indult, s olyan pillantást vetett rá, mintha a tetem a saját keze munkája lett volna, melytől éppen most kell megválnia. Néhány pillanatig mozdulatlanul álltak, majd az ez-redes jobb karját előrenyújtva belemarkolt a hulla hajába, és fölemelte a fejét; az élettelen szemek rámeredtek.
    – Ronda ördög, mi? – kérdezte. – Majdnem húsz éve tudok a létezéséről, s ez az első alkalom, hogy szemtől szembe találkozunk. Ez a szempár már látott néhány olyan dolgot, amelyeket én is szeretnék szemügyre venni. Kár, hogy ezek az ajkak már nem beszélhetnek.
    Elengedte a fejet, s az tompa puffanással csuklott vissza az asztalra. Ezután selyemkendőt húzott elő, gondosan megtörölgette az ujjait.
    – Minél előbb kerül koporsóba, annál jobb – mondta, miközben kifelé igyekezett a helyiségből.
III. Ezerkilencszázhuszonkettő
Ezerkilencszázhuszonkettő augusztusában egy nap, kora hajnalban a török nemzeti hadsereg Musztafa Kemal pasa parancsnoksága alatt, Izmirtől kétszáz mérföldnyire, egy fennsíkon, Dumulupinar közelében megrohamozta a görög hadsereg központi erőit. Másnap reggelre megtört a görög csapatok ellenállása, a katonák fejvesztve menekültek Izmir és a tenger felé. A visszavonu-lásból néhány napon belül teljes összeomlás lett. A görögök, mivel képtelenek voltak ellenállást ki-fejteni a török hadsereggel szemben, menekülés közben eszeveszett vandalizmussal irtották a török lakosságot. Gyilkoltak és gyújtogattak, egyetlen település sem maradt épen a környéken. A falvak füstölgő romjai között emberek holttestei hevertek. Néhány félőrült anatóliai paraszt közreműködé-sével a törökök az elfogott görögökön álltak bosszút. A török asszonyok és gyermekek holttestei mellé odakerültek az elmaradozó görögök megcsonkított tetemei is. A görög csapatok fő erőinek a tengeren át sikerült egérutat nyerniük. Pogányvér utáni szomjuk még mindig nem csillapult; közben a török csapatok tovább törtek előre, és szeptember 9-én elfoglalták Izmirt.
    Mintegy két héttel korábban a támadó törökök elől menekülők özönlötték el a várost, felduzzaszt-va a már amúgy is népes görög és örmény lakosságot. Azt hitték, a görög hadsereg megfordul, és megvédi majd Izmirt. De a görög katonák elmenekültek, s a lakosság magára maradt. Megkezdődött a mészárlás.
    Az Ázsiai Örmény Kisebbség Védelmi Ligájának nyilvántartó könyve a megszálló csapatok kezé-be került; tizedikén éjszaka reguláris katonai egységek vonultak az örmény negyedekbe, hogy fel-kutassák és legyilkolják mindazokat, akiknek a neve szerepelt a nyilvántartásban. A következő na-pokon a tisztjeik által fölbíztatott török katonák bevonultak a város nem törökök lakta negyedeibe, s módszeres öldöklésbe kezdtek. A házaikból, rejtekhelyeikről előráncigált férfiakat, nőket, gyereke-ket, lemészárolták; az utcákat hamarosan elborították a megcsonkított holttestek. A menekültekkel zsúfolt, fából épült templomok oldalát benzinnel locsolták le, majd fölgyújtották. Azokkal, akik nem égtek meg elevenen, s menekülni próbáltak, bajonettel végeztek. Sok helyütt a kifosztott háza-kat föl is gyújtották, s a lángok terjedni kezdtek.
    Először megpróbálták a tűzvészt elfojtani; aztán megváltozott a szélirány, elfújta a lángnyelveket a török negyedek közeléből, s akkor már a katonák hoztak létre újabb tűzfészkeket. Hamarosan a tö-rök negyed és a vasútvonal mentén lévő néhány ház kivételével az egész város egyetlen lángtenger-ré lett. Változatlan kegyetlenséggel tartott még a tömeggyilkosság. A katonák kordont vontak a vá-ros köré, hogy a menekülőket az égő negyedekben tartsák. A pánik hajszolta menekültek csoportjait irgalom nélkül lelövöldözték, vagy visszakényszerítették a lángoló pokolba. A szűk, kifosztott utcá-kat annyira eltorlaszolták a hullák, hogy ha alakultak volna is mentőosztagok, nem tudtak volna ke-resztülvergődni rajtuk. Izmir városa katakombává változott. A menekülők közül számosan megpró-bálták elérni a belső kikötőben lévő hajókat. Agyonlőtt, vízbe fojtott, hajócsavar szabdalta tetemeik ott lebegtek a vér szennyezte kikötő vízében. A lángokban álló rakparti épületekből őrjöngve mene-kültek az emberek, miközben néhány méterrel mögöttük egyre-másra dőltek össze a házak, a két-ségbeesett ordítást kint a nyílt tengeren egy mérföldnyire is lehetett hallani. A gyaur Izmir – a hitet-len Szmirna – meglakolt bűneiért.
           
Amikor tizenhat évvel később a vonat begördült az izmiri pályaudvarra, Latimer arra a szomorú kö-vetkeztetésre jutott, hogy alighanem kissé meghibbant. Konklúziója korántsem volt elhamarkodott: nem futtában, hanem a rendelkezésre álló konkrét bizonyítékok gondos mérlegelésével alakította ki, s a végeredmény csöppet sem volt a kedvére. Aztán meg két dolog bántotta. Először is: megkérhette volna ugyan Haki ezredest, hogy tegye számára hozzáférhetővé a rögtönítélő bíróság jegyzőkönyvét és Dhris Mohamed vallomását, ám egyszerűen képtelen volt elfogadható indokot találni a kérésé-hez. Másodszor: török nyelvtudása annyira szegényes volt, hogy ha még Haki ezredes segítségét mellőzve hozzájutott volna is a jegyzőkönyvhöz, képtelen lett volna elolvasni. Egészében véve: fan-tasztikus, sőt, enyhén szólva méltóságán aluli útra indult, s ez már önmagában is elég kínosan érin-tette. Fegyver és lőszer nélkül háborúba indulni – hajmeresztő ostobaság! Ha Latimer megérkezése után nem kap kitűnő szállodát, szobájában oly csábítóan kényelmes ágyat; ha nem nyílik olyan cso-dálatos kilátás az öböl túlsó oldalán magasló, napfényben fürdő zöld domboldalra; s ha mindenekfö-lött: a szálloda francia tulajdonosa nem kínálja meg egy száraz martinival, Latimer tüstént föladja az egész nyomozási kísérletet, s azonnal visszaindul Isztambulba. De ez már csak így történt… s h már itt van, akár meg is nézhetne néhány dolgot Izmirben.
           
A második napon Latimer fölkereste a szálloda tulajdonosát, és megkérte, szerezzen számára egy jó tolmácsot. Fjodor Muskin hatvan év körüli, fontoskodó orosz emigráns volt. a tengerparton lakott, üzleti papírok fordításával kereste kenyerét, és olykor tolmácskodott a kikötőbe érkező külföldi te-herhajók kapitányai és árubeszerzői mellett. Valamikor a mensevikekkel tartott, tizenkilencben me-nekült el Oroszországból, ma pedig – ahogy a szálloda tulajdonosa gúnyosan megjegyezte –, bár sű-rűn hangoztatja rokonszenvét a szovjet rendszer iránt, mégsem tér vissza hazájába.
    – Nagy széltoló, figyelmeztetem – mondta a szállodatulajdonos –, de jó tolmács. Muskin kiválóan alkalmas az effajta feladatok ellátására.
    Muskin szintén megerősítette, hogy erre a feladatra valóban ő a legalkalmasabb. Vékony, fátyolos hangja volt; angol tudása pontos, de minduntalan teletűzdelte olyan argószavakkal, melyek sehogy sem illettek mondanivalójához. Ilyeneket mondogatott: „Ha van valami, amiben segíthetek, adjon csak drótot! Piszkosul olcsó vagyok.”
    – Szeretném felkutatni a nyomát egy görögnek, aki ezerkilencszázhuszonkettő szeptemberében ment el innen – magyarázta Latimer.
    – Mikor? Ezerkilencszázhuszonkettőben? Egy görög, aki innen ment el? – kérdezte, és kajánul el-vigyorodott. – Abban az időben sokan mentek el innen – mondta, s egyik ujját végighúzta a torkán. – Így! Borzalmas volt, ahogy a törökök elbántak a görögökkel. Rettenetes!
    – Ez az ember egy menekülthajóval ment el innen. A neve Dimitriosz. Mondják azt is, hogy egy Dhris Mohamed nevű négerrel együtt megölt egy Sholem nevű uzsorást. A négert a katonai bíróság halálra ítélte, föl is akasztották, de Dimitriosz meglépett. Szeretném megnézni, ha lehetséges, a bí-rósági tárgyalás jegyzőkönyvét, a bizonyítékokat, a néger vallomását és Dimitriosz vizsgálati anya-gát.
    Muskin csodálkozva bámult.
    – Azt mondta, Dimitriosz?
    – Igen.
    – Ezerkilencszázhuszonkettőben?
    – Igen – válaszolta Latimer, és érezte, hogy szívverése fölgyorsul. – Miért, ismerte talán?
    Egy pillanatig úgy tűnt, mintha az orosz mondani akarna valamit, de meggondolta magát. Megráz-ta a fejét.
    – Nem. Csupán arra gondoltam, hogy ez igen gyakori név. Különben is: van engedélye, hogy be-lenézzen a rendőrségi archívumba?
    – Nincs. De remélem, öntől majd hasznos tanácsot kapok ahhoz, hogyan lehet ezt a legkönnyeb-ben megszerezni. Természetesen tudom, hogy ön elsősorban fordítással foglalkozik, de nagyon há-lás lennék, ha ebben az ügyben is a segítségemre lenne.
    Muskin elgondolkozva csipkedte a szája szélét.
    – Ha esetleg fölkeresné a brit alkonzult, s az ő közbenjárását kérné az engedély megszerzésé-hez…? – Hirtelen elhallgatott. – Már megbocsásson: mi szüksége van önnek ezekre az anyagokra? Nem azért kérdezem, mintha nem tudnék a sajt magam piszkos ügyeivel foglalkozni, de ezt a kér-dést akár a hekusok is föltehetik. Ha viszont ön szerint ez törvényes és teljesen korrekt dolog – foly-tatta lassan –, van nekem egy befolyásos barátom: egész olcsón megszámítaná a dolgot.
    Latimer érezte, hogy elvörösödik.
    – Ami azt illeti, a dolog teljesen törvényes, s természetesen elmehetnék a konzulhoz is. Ám ha ön meg tudná oldani a dolgot e nélkül is, sok fölösleges fáradtságtól kímélne meg.
    – Nagyon szívesen. Még ma beszélek a barátommal. A rendőrség, tudja, az borzalmas! Ha magam keresném meg őket, sokba kerülne a dolog. Én meg szeretem védeni az ügyfeleimet.
    – Nagyon kedves öntől.
    – Szóra sem érdemes – mondta Muskin révedező tekintettel. – Tudja, szeretem az angolokat. Önök értenek az üzlethez, és nem alkudoznak olyan pitiáner módon, mint azok az átkozott görögök. Ha önöknél azt mondja valaki: rendeléskor fizet, akkor fizet is. Előleg? Oké! Az angolok szeretik a fair play-t. a felek bíznak egymásban. Az ember csak így tud minőségi munkát végezni…
    – Mennyi? – vágott közbe Latimer.
    – Ötszáz piaszter – válaszolta Muskin bizonytalan, gyászos tekintettel. Most olyan volt, mint egy művész, akinek nincs elég önbizalma, s bár a saját szakmájában már igazán otthon van, kezdő az üzleti ügyekben.
    Latimer elgondolkodott. Ötszáz piaszter egy fontnál is kevesebb. Elég olcsó. Hirtelen úgy tűnt, mintha egy pillanat múlva felcsillant volna a gyászos tekintet.
    – Kétszázötven – mondta Latimer határozottan.
    Muskin kétségbeesetten az ég felé tárta karját. Neki is élni kell. Meg aztán ott van a barátja is, aki ráadásul annyira befolyásos! Nem sokkal később Latimer kifizette a százötven piasztert (a végső ár felét, amely magában foglalta a befolyásos barátnak szánt ötven piasztert is), és elbúcsúzott Muskintól. A rakparton sétált visszafelé a szállodájához, s nem volt teljesen elégedetlen az eddig végzett munkával. Igaz, jobban szerette volna maga is szemügyre venni a jegyzőkönyvet, s ott lenni a fordításnál is. De nem baj, hogy így alakult. Megfordult a fejében az is, hogy Muskin esetleg zsebre vágja a könnyen jött százötven piasztert, ám lappangó gyanúját sikerült könnyűszerrel elhes-sentenie. Latimer nagyon adott az első benyomásokra, s az oroszról az a véleménye alakult ki, hogy végső soron becsületes ember, legalábbis a felszínen. Abban is biztos volt, hogy az orosz nem fogja becsapni hamisított dokumentumokkal sem. Haki ezredes épp eleget mondott neki a Dhris Moha-med-féle statáriális tárgyalásról ahhoz, hogy azonnal rájöjjön egy ilyen csalásra. Egy valami azon-ban kétségessé tehette a vállalkozás sikerét: ha az a bizonyos befolyásos barát érdemtelennek bizo-nyul a maga ötven piaszterére.
    Másnap este Latimer éppen a vacsora előtti aperitifjét iszogatta, amikor beállított Muskin. Egye-nesen felé tartott, széttárta karjait, arca verejtékes volt, kétségbeesetten forgatta a szemét, ledobta magát egy karosszékbe, s mázsásat sóhajtott.
    – Micsoda nap! Micsoda hőség!
    – Megvan a fordítás?
    Muskin elcsigázva bólintott, aztán fejét szinte befúrta a belső zsebébe, és egy paksamétát húzott elő.
    – Iszik valamit? – kérdezte Latimer.
    Muskin tágranyílt szeme megrebbent, úgy nézet körül, mintha csak éppen most térne magához mély ájulásából.
    – Ha úgy gondolja, meginnék egy abszintet, jéggel.
    A pincér felvette a rendelést; Latimer a fotelben hátradőlve vizsgálgatta az árut.
    A tizenkét oldalas fordítás kézírással készült. Latimer gyorsan átfutotta az első két-három oldalt. Az anyag minden kétséget kizáróan eredeti volt. figyelmesen olvasni kezdte:
„Törökország Nemzeti Kormánya
…Függetlenségi Hadbíróság
    Az izmiri helyőrség parancsnok rendelete. Az ezerkilenc-százhuszonkettedik év hatodik havának tizennyolcadik napján Ankarában kihirdetett dekrétum értelmében. Az új naptár szerinti ezerkilencszázhuszonkettedik év tizedik havának hatodik napján a Haditörvényszék helyettes elnöke, Zia Haki őrnagy elé tárt bizonyítékok gyűjteménye. Zakari, a zsidó feljelentést tett, hogy szerinte unokatestvérét, Sholemet, egy Dhris Mohamed nevű bujai néger fügecsomagoló munkás gyilkolta meg. Sholem holttestét a hatodik hadsereghez tar-tozó őrjárat találta meg; az Öreg Mecset melletti Névtelen utcában lévő lakásán találták átvágott torokkal. Bár nem volt sem igazhívő gyermeke, és jó hírnek sem örvendett – hisz uzsorás volt –, éber rendőrségünk mégis nyomozást ren-delt el, s megállapította, hogy az áldozat lakásából sok pénz tűnt el.
    Néhány hónappal később Zakari, a panaszos tájékoztatta a rendőrfőnök urat, hogy egy kávéházban látta, amint Dhris Mohamed egy csomó bankjegyet mutogatott. A panaszos nagyon csodálkozott ezen, mivel szegény embernek ismerte Dhrist. Később, amikor Dhris már teljesen lerészegedett, azzal di-csekedett, hogy a Zsidó Sholem kamat nélkül kölcsönzött ne-ki. A panaszos akkor még nem tudott Sholem haláláról, de amint rokonságától értesült róla, azonnal eszébe jutott, amit látott-hallott korábban.
    Abdul Hakk, a Kristály bár tulajdonosa, tanúvallomásában elmondotta, hogy Dhris valóban mutatott neki néhány száz drachmányi görög bankjegyet, s azzal kérkedett, hogy a zsi-dó Sholemtől kamat nélkül kapta. Furcsának tartotta az ügyet, mert Sholemet e tekintetben kemény embernek ismerte.
    Egy Izmail nevű rakodómunkás is eskü alatt vallotta, hogy mindezt ő is hallotta a fogolytól.
    Mikor magyarázatot kértünk, hogyan jutott a pénzhez, a gyanúsított először tagadta, hogy valaha is ennyi pénze lett volna, és hogy egyáltalán valaha is látta Sholemet. Azt mondta, hogy mint minden igazhívőt, a zsidó Zakari gyű-löli őt. Hasonló gyűlölködésből hazudott Abdul Hakk és Izmail is.
    Miután a Haditörvényszék elnökhelyettese vallatásnak ve-tette alá a gyanúsítottat, az beismerte, hogy valóban a birtokában volt az a bizonyos pénz, de azt szolgálataiért kapta Sholemtől. Azt azonban nem tudta elfogadhatóan megma-gyarázni, minő szolgálatokról volt szó, s mikor erről fag-gattuk, magatartása idegessé vált; tagadta Sholem meggyil-kolását, szitkozódott, az Egy Igaz Istent hívta ártatlansága tanújául.
    Az elnökhelyettes ezek után elrendelte a fogoly felakasz-tását; egyetértettek a döntéssel a haditörvényszék többi tagjai is; helyes és igazságos ítéletnek tartották a halál-büntetést.”
    Latimer a lap aljára ért, és Muskinra pillantott. Az orosz abszintjét kortyolgatva, elmerülten ta-nulmányozta a poharát, aztán kis idő elteltével elkapta Latimer pillantását.
    – Az abszint kitűnő. Nagyszerűen hűsít.
    – Iszik még egyet?
    – Ha úgy gondolja – mondta, s mosolyogva a Latimernél lévő papírokra mutatott.
    – Rendben van?
    – Igen, úgy néz ki rendben. Csak az időpontokat illetően kissé bizonytalan a fogalmazás. Továbbá nincs mellékelve az orvosi jegyzőkönyv, és arra sem tettek kísérletet, hogy pontosan megállapítsák a halál beálltának idejét. Az egész, mint bizonyíték rendkívül erőtlennek hat; tulajdonképpen sem-mit sem bizonyítottak.
    Muskin meglepettnek látszott.
    – Minek fáradtak volna a bizonyítással? A néger nyilvánvalóan bűnös volt. a legjobb megoldást választották, amikor úgy döntöttek, hogy felakasztják.
    – Ha nincs kifogása, olvasnám tovább.
    Muskin vállat vont, kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, és intett a pincérnek. Latimer lapozott egyet, és folytatta az olvasást.
    „Dhris Mohamed nyilatkozata, melyet az izmiri börtön pa-rancsnoka és több hatósági tanú előtt tett:
    »Meg vagyon írva, hogy nem boldogulhat, aki hazudik. Amit most elmondom, azért mondom, hogy bebizonyítsam ártatlansá-gomat, és megmeneküljek az akasztófától. Eddig hazudtam, most az igazat mondom. Igazhívő vagyok. Nincs más isten Al-lahon kívül! Kijelentem, hogy nem én öltem meg Sholemet. És miért is hazudnék most? Mindent tisztázni akarok. Sholemet nem én öltem meg, hanem Dimitriosz.
    Elmondom, ki ez a Dimitriosz, s akkor majd hisznek nekem. Dimitriosz egy görög. Vagyis görögnek adja ki magát, igaz-hívőknek pedig azt mondja, hogy ő is igazhívő, s csak a ha-tóságok előtt szerepel görögként, mert nevelőszülei aláír-tak valami papírt.
    Dimitriosz velünk dolgozott a csomagolóban, nagyon sokan utálták, mert erőszakos volt és nagyszájú. De én olyan em-ber vagyok, aki embertársait testvérként szereti, és munka közben gyakran magyaráztam Dimitriosznak az igazak vallá-sát. Ő pedig figyelt rám. Amikor a görögök az Egy Igaz Is-ten győzelmes seregei elől menekültek, Dimitriosz eljött hozzám, ő is igazhívő, így hát elbújtattam. Azt mondta, ne-velőszülei aláírtak egy papírt, mely szerint ő görög, és ezért féltette az életét. Így hát nálam maradt, s ha kilé-pett a házból, törökösen öltözködött. Egyszer aztán furcsa dolgot mondott. Itt van ez a zsidó Sholem – mondta –, aki-nek rengetek pénze van. Görög bankókat meg aranyat rejteget a padlója alatt. Itt az ideje – mondta –, hogy bosszút áll-junk mindazokon, akik káromolják az Igaz Istent és az ő Prófétáját. Azt mondta, nem igazság az, hogy azé a disznó zsidóé legyen az a sok pénz, amely tulajdonképpen az igaz-hívőket illetné meg. Azt javasolta, menjünk el Sholemhez, kötözzük meg, és vegyük el a pénzét.
    Először féltem, de ő lelket öntött belém azzal, hogy emlé-keztetett az Írásra, melyben az áll, hogy aki az Isten val-lásáért küzd, akár áldozatul esik, akár győzelmet arat, mindenképpen nagy jutalomban részesül. Ez tehát most a ju-talmam: felkötnek, mint egy kutyát!
    Azon az éjszakán, a kijárási tilalmat jelző harangszó után elmentünk Sholem házához, és óvatosan föllopakodtunk a lép-csőn a szobájáig. Azt ajtó be volt reteszelve. Dimitriosz bekopogott, s azt mondta, a házat átkutató őrjárathoz tar-tozik, mire Sholem kinyitotta az ajtót. Már ágyban volt, és zsémbelődött, hogy felébresztették. Mikor megpillantott bennünket, Istenhez fohászkodott, s próbálta becsukni az ajtót, de Dimitriosz megragadta és fogva tartotta, amíg én bementem, és kerestem azt a meglazult padlódeszkát, amely alatt Sholem állítólag a pénzt rejtegette. Dimitriosz az öregembert arccal az ágyra vetette, és így, térdelő hely-zetben leszorította. Én hamarosan megtaláltam a laza desz-kát, s ezt el is újságoltam Dimitriosznak. Erre ő egy pok-rócot tett Sholem fejére, és az ágyhoz szorította az öreget, hogy elfojtsa a kiáltozását. Korábban azt mondta, hogy majd ő megkötözi Sholemet a magunkkal hozott kötéllel. Most meg azt láttam, hogy előveszi a kését. Azt gondoltam, tán a kötelet akarja elvágni, nem szóltam semmit. Aztán, még mielőtt egy szót is szólhattam volna, a kést beleszúrta az öreg nyakába, és végigvágta a torkát. Láttam, hogy bugy-borékolva tör fel a vér, és Sholem csakhamar kiadta a lel-két. Dimitriosz erre hátralépett, egy pillanatig nézte, majd felém fordult. Megkérdeztem miért csinálta ezt, az ég szerelmére? Mire ő azt válaszolta: így kellett tennie, mert a zsidó ránk szabadította volna a rendőrséget. Sholem az ágyon hevert, még mindig dőlt belőle a vér, de Dimitriosz azt mondta, biztosan meghalt. Erre elvettük a pénzt.
    Dimitriosz akkor kijelentette, hogy jobb, ha ez után nem találkozunk. Mindegyikünk megkapja a részét, és külön-külön távozunk. Ebben meg is állapodtunk. Féltem, mert Dimitriosznál kés volt, nálam meg semmi; arra gondoltam, talán még engem is meg akar ölni. Megkérdeztem, miért szólt egyáltalán nekem erről a pénzről. Társra volt szüksége – mondta –, aki megkeresi a pénzt, ha a zsidót megöli. Aztán megfeleztük a pénzt, Dimitriosz csak mosolygott; nem akart megölni. Külön-külön mentünk ki a házból. Az előző nap el-mondta nekem, hogy görög hajók bújnak meg nem messze Izmir partjaitól, és kihallgatott egy beszélgetést, melyből meg-tudta, hogy a hajók fölveszik a fizetőképes menekülőket. Azt hiszem ő is egy ilyen hajóval szökött meg.
    Most már látom, hogy bolondok bolondja voltam; Dimitriosz rászedett, és igaza volt. tudta, hogy amint tele az erszé-nyem, azonnal üres lesz a fejem. Tudta az átkozott, hogy amikor a részegség bűnébe esem, nem tudom megállni fecsegés nélkül. Nem én öltem meg Sholemet! Dimitriosz, a görög, ő ölte meg! Dimitriosz… (és itt nyomdafestéket nem tűrő obsz-cén kifejezések áradata következett). Így igaz minden, amint elmondtam, ahogy Allah az Isten és Mohamed az ő Pró-fétája, oly igaz. Tiszta szívvel esküszöm, hogy az igazat mondom. Allah nevébe, könyörüljetek!«”
    A feljegyzés itt megszakadt, rövid megjegyzés állt a végén, mely szerint a vallomást tanúk előtt hitelesítették Dhris hüvelykujjának lenyomatával. A jegyzőkönyv ezután így folytatódott:
    „A gyilkost felszólítottuk, adja meg Dimitriosz személyle-írását. Erre a következőket mondta:
    »Görögös külseje van, de nem hiszem, hogy az lenne, mert gyűlöli a görögöket. Alacsonyabb, mint én vagyok, haja hosszú, egyenes szálú. Arca nyugodt, s nagyon keveset be-szél. Szeme barna, és fáradt tekintetű. Nagyon sokan félnek tőle, amit nem is értek, mert nem erős ember, ezzel a két kezemmel össze tudnám törni.« (Megjegyzés: A fogoly magas-sága 185 centiméter.)
    Nyomozást indítottunk Dimitriosz kézre kerítésére. A gyü-mölcsraktárban, ahol dolgozott, megerősítést nyert, hogy Dimitrioszt valóban általános ellenszenv vette körül. Né-hány hétig semmit sem hallottunk róla, valószínűleg elpusz-tult a tűzvészben.
    A gyilkost az új naptár szerint az ezerkilencszázhuszon-kettedik év tizedik havának kilencedik napján felakasztot-ták.”
    Latimer ismét elgondolkodott. A vallomás kétséget kizáróan valószerűnek tűnt. A körülményekkel kapcsolatban viszont furcsa érzései támadtak. Dhris, a néger minden bizonnyal ostoba fajankó lehe-tett. Nem valószínű, hogy a Sholem szobájában lezajlott részletek légből kapottak lettek volna. Egy hazudozó bűnöző biztosan másképp tálalta volna a részleteket. Aztán meg itt van Dhris félelme, hogy Dimitriosz őt is meggyilkolhatja… Ha magában a gyilkosságban is részt vett volna, bizonyára nem gondol erre. Igaz, Haki ezredes állítása szerint a bűnös csak azért találta ki a történetet, hogy saját bőrét mentse. A félelem még a leglomhább fantáziát is megmozgatja.
    De vajon pontosan így ösztönöz a félelem? A hivatalos szervek nyilvánvalóan nem sokat törődtek azzal, hogy kiderítsék, igaz-e a történet vagy sem. A nyomozás sajnálatos közönnyel zajlott. Kész-pénznek vették, hogy Dimitriosz a tűzvész idején pusztult el, holott ezt semmiféle bizonyíték nem támasztotta alá. Dhris Mohamedet felakasztani kétségkívül könnyebb volt, mint megtalálni egy állí-tólagos Dimitriosz nevű görögöt az októberi napok borzalmas zűrzavarában. Dimitriosz számított is erre. Ha az ezredest történetesen nem helyezik át a titkosrendőrséghez, neve soha nem került volna kapcsolatba a Sholem-üggyel.
    Latimer egyszer tanúja volt annak, amikor egyik tudós barátja egy megkövesedett csontdarabból rekonstruálta egy történelem előtti állat teljes csontvázát. Az illető majd két évet dolgozott rajta; Latimer, a közgazdász csodálta barátja kiapadhatatlan ügybuzgalmát és lelkesedését. Most, először életében értette meg igazán ezt a lelkesedést. Latimer egyelőre csupán egyetlen töredéket ismert Dimitriosz észjárásából, de máris az egész felépítményt akarta. E töredék meglehetősen aprócska volt, de lényeges. A nyomorult Dhrisnek egyetlen pillanatig sem volt esélye. Dimitriosz kihasználta a néger bárgyúságát, félelmetes szakértelemmel játszott vallási fanatizmusán, primitívségén és kap-zsiságán. „A pénzt megfeleztük, ő egyre csak mosolygott, és nem akart megölni.” Dimitriosz mo-solygott! A négert túlságosan elfoglalta a félelme, rettegett attól az embertől, akit puszta kézzel is össze tudott volna roppantani, aztán addig találgatta a mosoly okát, míg már túlságosan késő volt. a barna, fáradt pillantású szempár figyelmesen szemlélte Dhris Mohamed tekinteté, és tökéletesen ol-vasott benne.
    Latimer összehajtogatta és zsebre tette a papírokat, majd Muskinhoz fordult:
    – Tartozok önnek százötven piaszterrel.
    – Pontosan – válaszolta Muskin a poharába bámulva. Időközben ugyanis újra rendelt egy abszin-tet, éppen most fogyasztotta a harmadikat. Lette poharát, átvette Latimertől a pénzt.
    – Kedvelem önt – mondta –, mert nem adja az előkelőt, most már iszik velem?
    Latimer az órájára pillantott.
    – Jöjjön, vacsorázzunk meg először.
    – Nagyszerű – válaszolta Muskin, és nehézkesen föltápászkodott a fotelből. – Nagyszerű – ismé-telte, s Latimer észrevette, hogy szeme természetellenesen csillog.
    Az orosz javaslatára az egyik közeli étterembe tértek be. Tompa világítás, vörös plüss, aranyozott, vakfoltos tükrök, francia ételek. A zsúfolt étterem levegőjében nehéz cigarettafüst úszott. Leültek egy kárpitozott, dohos szagú székre.
    Muskin föllapozott egy étlapot, és rövid gondolkozás után kiválasztotta a legdrágább ételt. Éme-lyítően édes, izmiri bort rendelt, majd az életéről kezdett beszélni. 1918: Odessza, 1919: Isztambul, 1920: Izmir. Bolsevikok. Vrangel serege. Kijev. Egy nő, akit csak „mészárosként” emlegettek. A vágóhidat használták börtönként, s aztán maga a börtön változott vágóhíddá. Borzalmas, szörnyű at-rocitások. A szövetséges megszálló hadsereg. Angol sport. Amerikai segély. Férgek. Tífusz. Vickers-ágyúk. A görögök – istenem, azok a görögök! Földön heverő vagyonok, melyek csak arra várnak, hogy lehajoljanak értük. Kemalisták – Muskin hangja monoton zümmögéssé tompult. Oda-kint, túl a vörös plüssön, a hamis aranyozáson és a fehér abroszokon, időközben estébe mélyült az ametisztszínű alkony. Ismét egy üveg édes bor érkezett. Latimer kezdett elálmosodni.
    – És ennyi őrültség után hova jutottunk? – emelte föl hangját Muskin. Angol beszéde egyre hibá-sabbá torzult. Nedves alsó ajka remegett, s a filozófia mezejére tévedt részegek rendíthetetlenségé-vel bámult Latimerre.
    – Hová jutottunk? – ismételte meg erélyesebben. – Hol vagyunk most? – Az asztalra csapott.
    – Izmirben – válaszolta Latimer, és azonnal rájött, hogy sok bort ivott.
    – És egyre süllyedünk lefelé ebben az átkozott pokolban – jelentette ki Muskin, aztán megragadta Latimer kabátujját. Szájának széle most már vadul remegett.
    – Csaló vagyok. Szélhámos vagyok.
    – Igazán?
    – Igen – mondta, s könnyek csorogtak végig az arcán. – Becsaptam önt.
    – Becsapott?
    – Igen – válaszolta Muskin, és lázasan kotorászott a zsebében.
    – Vissza kell vennie ötven piasztert.
    – Miért?
    – Vegye csak vissza!
    A könnyek végigperegtek az arcán, s izzadsággal vegyülve cseppet formáltak az állán.
    – Becsaptam önt, uram. Nem volt itt semmiféle barát, akinek fizettem volna, se engedély, semmi.
    – Ez azt jelentené, hogy maga találta ki az egész jegyzőkönyvet?
    Muskin fölcsattant: – Nem vagyok hamisító! – bizonygatta hadonászva. – Az az alak három hó-nappal ezelőtt jött hozzám. Hatalmas összeget fizetett ki megvesztegetésre. Így szerezte meg az en-gedélyt, hogy az archívumban tanulmányozhassa a Sholem-féle gyilkosság iratait. A dosszié szöve-ge még a régi írással, arab betűkkel íródott, ezért elhozta a dosszié lapjainak fotokópiáját, hogy fordítsam le. A másolatokat visszavette, de én megtartottam a fordítást a saját archívumomban. Lát-ja már? Becsaptam magát! Ötven piaszterrel többet fizetett! Pfuj! – Aztán egészen más hangnemben folytatta: – Akár ötszáz piasztert is kicsalhattam volna öntől, akkor is fizetett volna. De hát én már csak ilyen lágyszívű vagyok!
    – Mit akart az az ember a kapott információval?
    – Muskin sértődöttnek látszott: – Én csak a saját mocskos ügyeimbe ártom bele magam.
    – Hogy nézett ki?
    – Külseje alapján talán francia.
    Muskin feje a mellére hanyatlott, elhallgatott. Aztán néhány pillanat elteltével fölemelte a fejét, üres tekintettel bámult Latimerre. Arca hamuszürke volt: Latimer biztos volt benne, hogy hányinger kerülgeti.
    – Nem vagyok hamisító! – motyogta. – Háromszáz piaszter, átkozottul olcsó!
    Hirtelen fölállt. – Bocsánat – mormogta, és sietős léptekkel a mosdó felé igyekezett.
    Latimer még várt egy ideig, majd kifizette a számlát, és utána indult. De a mosdónak volt még egy kijárata, s Muskin azon keresztül távozott. Latimer visszasétált a szállodájába.
    Szobája ablakán túl, az erkélyről átlátott az öblön a túlsó partra, a dombokig. Az égre fölkúszott a hold, tükörképe végigremegett az öbölben pihenő hajók árbocain és daruin. A belső kikötőn kívül horgonyzó török cirkáló fényszórója hosszú, fehér ujjként pásztázta végig a domboldalt. A város fö-lé magasodó lankákon apró fénypontok pislákoltak. Langyos szél suhogtatta a kerti fák leveleit. A szomszéd szobában egy nő hangosan fölnevetett, a távolból gramofonszó hallatszott; egy tangó. A lemez túlságosan gyorsan forgott, a zenébe sivító-akadozó hangok vegyültek.
    Latimer rágyújtott utolsó cigarettájára, s immár századszor azon jártak a gondolatai, hogy vajon mit akarhatott az a „külseje alapján talán francia” kinézésű ember a Sholem-gyilkosság dossziéjá-val. Végül eldobta a cigarettáját és megvonta a vállát. Egy dologban biztos volt: nem valószínű, hogy Dimitriosz után érdeklődött volna.
IV. Mr. Peters
Két nappal később Latimer elhagyta Izmirt. Muskinnal nem találkozott többé.
    Ezerkilencszázhuszonkettő októberének elején Dimitriosz utazott el Izmirből. Volt pénze, s min-den valószínűség szerint jegyet váltott az egyik görög hajóra. Haki ezredes legközelebb két évvel később hallott róla, akkor már Edirnében volt. közben a Sztambolijszki ellen megkísérelt merénylet kapcsán a bolgár rendőrségnek támadt vele nézeteltérése. Latimer kicsit bizonytalan volt a merény-let időpontját illetően, de hozzákezdett egy megközelítően pontos időrendi táblázat összeállításához.
Időpont    Hely    Megjegyzés    Forrás
1922 (október)    Izmir    Sholem    Rendőrségi archí-vum
1923 (eleje)    Szófia    Sztambolijszki    Haki ezredes
1924    Edirne    Merénylet kísérlete Kemal el-len    Haki ezredes
926    Belgrád    Kémkedés Franciaországnak    Haki ezredes
1926    Svájc    Talat-féle útlevélügy    Haki ezredes
1929 –1931 (?)    Párizs    Kábítószer    Haki ezredes
1932    Zágráb    Horvát merénylet    Haki ezredes
1937    Lyon    Személyazonossági igazol-vány    Haki ezredes
1938    Isztambul    Meggyilkolják    Haki ezredes
    A legelső kérdés most már világosan kirajzolódott. A Sholem-gyilkosságot követő hat hónap során Dimitriosz megszökött Izmirből: eljutott Szófiába, s részese lett annak az összeesküvésnek, amely a bolgár miniszterelnök meggyilkolását tűzte ki céljául. Latimer megpróbálta fölbecsülni, mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki bekerüljön egy olyan összeesküvésbe, amely a miniszterelnököt akarja el-tenni láb alól. Szinte bizonyos volt abban, hogy Dimitriosz nem sokkal Izmirből való távozása után érkezhetett Szófiába. Ha valóban görög hajón menekült el, akkor először Pireuszba és Athénba kel-lett érkeznie. Athénból szárazföldön is eljuthatott Szófiába, vagy a Dardanellákon és az Aranyszarv-öblön keresztül, tengeri úton Burgaszba vagy Várnába. Isztambul ebben az időben a szövetségesek kezén volt. a szövetségesektől Dimitriosznak nem volt félnivalója. A kérdés most már csak az: va-jon mi késztette Dimitrioszt arra, hogy Szófiába menjen?
    Latimer most mindenesetre azt tartotta logikusnak, ha minél előbb Athénba megy, és ott hozzálát a nyomok fölkutatásához. Mikor a hetente egyszer közlekedő pireuszi hajójárat másnap kifutott a tengerre, az utasok között ott volt Latimer is.
           
Több mint nyolcszáz görög tér vissza hazájába néhány hónappal azután, hogy a törökök megszáll-ták Izmirt. Egymás után érkeztek a zsúfolásig megtöltött hajók, utasokkal volt teli a fedélzet minden kis zuga. Számos rongyos, éhes, szerencsétlen flótás volt köztük. Sokan a karjaikban tartották halott gyermeküket, mert nem volt idejük, sem lehetőségük, hogy tisztességgel eltemessék. A hajókon fér-gek nyüzsögtek, tífusz és himlőjárvány dúlt. Megviseltek, elcsigázottak, éhesek voltak; így fogadta őket hazájuk. A sebtében összetákolt menekülttáborokban az emberek úgy hullottak, mint a legyek. Athénban, Pireuszban, Szalonikiben hullahegyek oszladoztak az enyhe görög télben. A Népszövet-ség negyedik közgyűlése százezer aranyfrankot szavazott meg a Nansen Segélyszervezet számára, hogy azonnal használja föl Görögországban. Elkezdődtek a mentési akciók. Hatalmas menekültte-lepeket hoztak létre, élelmet, ruhát, gyógyszert szállítottak a rászorulóknak. A járványokat sikerült megfékezni. A túlélők új közösségekben rendeződtek. Ésszel és jóakarattal végre sikerült elejét venni újabb tragédiáknak. Az emberek kezdték visszanyerni emberi méltóságukat.
    Latimer mindezt egyik barátjától, bizonyos Szianosztól hallotta Athénban. Ám amikor Latimer a lényeghez érkezett, Szianosz már közel sem volt olyan közlékeny.
    – Teljes nyilvántartás azokról, akik Izmirből érkeztek? Ez egyszerűen képtelenség! Ha látta volna, hogyan érkeztek ide! …Mennyien! És milyen állapotban! …Miért érdekli ez magát? – kérdezte vé-gül.
    Latimer már korábban rájött, hogy ez az a kérdés, amelyen esetleg elbukhat a dolog, ezért már előre kiötlötte a választ.
    – Most készülő könyvemmel kapcsolatban utána akarok nézni egy részletkérdésnek – válaszolta. – Arról szeretnék megbizonyosodni, hogy ennyi idő elteltével elképzelhető-e egy bizonyos mene-kült nyomára bukkanni.
    Szianosz bólintott: most már érti. Latimer kissé szégyenkezve elmosolyodott. Az a tény, hogy író volt, lehetővé tette számára a legképtelenebb dolgok kimagyarázását is.
    Azért fordult Szianoszhoz, mivel tudta, hogy Athénban a kormánynál elég fontos pozíciót tölt be. Ebben most – úgy vélte – csalatkoznia kellett. Eltelt egy hét is, és Szianosz még mindig csak annyit tudott mondani, hogy valóban létezik ilyen nyilvántartás a városi hatóságoknál letétben, de a nyil-vánosság számára nem hozzáférhető: engedélyt kell szerezni. Ez újabb egy hetet vett igénybe: egy hét várakozás, üldögélés a kávéházakban, ismerkedés a városi hatóságokkal kapcsolatban álló, gya-nús urakkal. Végre sikerült megszerezni az engedélyt is, és a következő napon Latimer bemutatko-zó látogatást tett a nyilvántartásoknak otthont adó hivatalban. A tudakozó irodának kinevezett kő-padlós szoba egyik végében magányos pult állt, mögötte az ügyeletes tisztviselő. Latimer közölte az adatokat, mire a tisztviselő csak a vállát vonogatta. Egy Dimitriosz keresztnevű fügecsomagoló? Huszonkettő októberében? Lehetetlen így megtalálni. A nyilvántartást a vezetéknevek ábécé sor-rendjében állították össze.
    Latimernek egy pillanatra megállt a szívverése: minden eddigi fáradozása hiábavaló lett volna? Megköszönte a hivatalnok segítségét. Már elmenőben volt, mikor támadt egy mentő ötlete. Ismét a tisztviselőhöz fordult.
    – A vezetékneve – mondta – talán Makropulosz lehetett.
    – Dimitriosz Makropulosz? – ismételte a hivatalnok. – Így már egészen más. Ha van ilyen a nyil-vántartásban, akkor meg is találjuk. Türelem és szervezés kérdése az egész. Kérem, erre parancsol-jon – és fölemelte Latimer előtt a pult tetejét. Aztán körülnézett a helyiségben.
    – Elment! – mondta bosszúsan. – Nincs semmi segítségem! Minden teher az én vállamat nyomja. És az emberek oly türelmetlenek! Egy pillanatra el vagyok foglalva, de nem tudnak várni. Valami fontosat akart tőlem egy férfi, de már elrohant. – Vállat vont. – Végső soron az ő dolguk. Én csak azt teszem, ami a kötelességem. Kérem, szíveskedjék velem jönni.
    Latimer követte a tisztviselőt egy meredek lépcsőn lefelé, mely egy tágas, rekeszes lemezszekré-nyekkel teli terembe vezetett.
    A pincehelyiség túlsó sarkában álló apró szekrénykéhez lépett, kihúzta az egyik fiókot, s ujjaival végigpörgette a benne lévő kartonokat. Végül az egyiknél megállt, s mielőtt helyretolta volna az egyik fiókot, gondosan tanulmányozni kezdte.
    – Makropulosz. Ha ez az ember szerepel a nyilvántartásban, akkor a tizenhatos fiókban kell len-nie.
    A tizenhatos fiókban nem szerepelt a keresett név. A hivatalnok elkeseredetten tárta szét a karját, s még egyszer átlapozta a fiók tartalmát, ismét csak eredménytelenül. Latimernek újabb mentőötlete támadt.
    – Próbálja meg esetleg Talat név alatt – mondta elszántan.
    – De hiszen ez török név.
    – Tudom. Nem baj. Próbálja csak meg.
    A tisztviselő megvonta a vállát. Ismét beletekintett a katalógusba.
    – Huszonhetes fiók – mondta most már kissé türelmetlenül. – Biztos abban, hogy ez az ember egyáltalán Athénba jött? Sokan mentek akkor Szalonikibe. Miért ne ment volna oda ez a fügecso-magoló is?
    Pontosan ezt a kérdést tette föl magának Latimer is. De nem szólt egy szót sem, csak figyelte a tisztviselőt, aki egy másik sorozat karton között matatott. A kéz hirtelen megállt.
    – Megtalálta? – kérdezte mohón Latimer.
    A tisztviselő kihúzott egy kartont.
    – Itt van valaki – mondta. – Ez is fügecsomagoló, de a neve Dimitriosz Taladisz.
    – Mutassa csak – kérte Latimer, s átvette a kartont. Dimitriosz Taladisz! A dolog napnál világo-sabb! Valamit sikerült megtudnia, amit még Haki ezredes sem tudott! Dimitriosz már ezerkilenc-százhuszonhat előtt is használta a Talat nevet. Nem lehet semmi kétség afelől, hogy ugyanaz a Dimitriosz volt. egyszerűen hozzácsapott egy görög végződést a nevéhez. Latimer megbűvölten bámulta a kartont. Több más olyan dolog is lehetett még itt, amiről Haki ezredes mit sem tudott. Egy pillantást vetett a megelégedett, örömtől sugárzó arcú tisztviselőre.