Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eric Ambler 5 Dimitriosz koporsója

2010.06.23


    Udvariasan, mégis fenyegetően kezdődött, kifejtve azt a reményt, hogy Monsieur C. K. sem felejtette el a levél szerzőjét, s azokat a kellemes, jövedelmező éveket, amelyeket együtt töl-töttek. Ez után azzal folytatódott, hogy milyen nagy örömmel hallott a levélíró Monsieur C. K. sike-reiről, és őszintén reméli, hogy kedden este kilenc órakor ebben és ebben a szállodában módjuk lesz majd személyesen találkozni. A levél egy jelentőségteljes kis utóirattal zárult, mely szerint a levél szerzője összetalálkozott valakivel, aki jól ismerte közös barátjukat, Vissert, és ez a valaki is nagyon izgatottan várja a találkozást Monsieur C. K-val, s nagyon szerencsétlen dolog lenne, ha Monsieur C. K. nem tudná úgy intézni az ügyeit, hogy eljöhessen a kedd esti találkozóra.
    Dimitriosz a tervek szerint kedden reggel kapja meg a levelet. Kedd este fél kilenckor „Mr. Petersen” és „Mr. Smith” megérkezik a beszélgetés céljára kiválasztott szállodába, ahol „Mr. Petersen” kivesz egy szobát. Ott várják Dimitrioszt. Mikor megértetik vele a helyzetét, tájékoztatják arról is, hogy az utasításokat az egymillió frank kifizetésének körülményeire másnap reggel kapja meg, majd elküldik. Távozása után „Mr. Petersen” és „Mr. Smith” is elhagyja a szállodát.
    Ezek után óvintézkedéseket kell foganatosítani, hogy nem követik-e s nem ismerték-e fel őket. Peters nem bocsátkozott részletekbe ezeket az óvintézkedéseket illetően, mindenesetre biztosította Latimert, hogy nem lesz semmi gond. Ugyanazon az estén egy másik levelet is postára adnak Dimitriosz címére, melyben az áll, hogy pénteken este tizenegy órakor a pénzt ezerfrankos címle-tekben juttassa el egy küldönccel a Neuilly temető mellett vezető út egy meghatározott pontjára. Ott egy bérkocsi vár majd két emberrel, akiket Peters fogad fel. Az lesz a dolguk, hogy felvegyék a kül-döncöt, végighajtsanak a Quai Nationalon s Suresnes irányába, amíg teljes biztonsággal meg nem győződtek arról, hogy nem követik őket, majd közel a Pont de St. Cloudhoz lefordulnak az Avenue de la Reine-re, ahol „Mr. Petersen” és „Mr. Smith” vár, hogy átvegye a pénzt. A két ember ezek után a küldöncöt visszaviszi Neuillybe. A levél azt is megszabta, hogy a küldöncnek nőnek kell lennie.
    Latimer csodálkozott az utóbbi feltételen. Mr. Peters ezt azzal indokolta, hogy ha esetleg Dimitriosz saját maga jönne el, akkor fennáll annak a veszélye, hogy túljár a kocsiban ülő két ember eszén, s „Mr. Petersen” és „Mr. Smith” esetleg pénz helyett golyót kap a hátába. A személyleírás megbízhatatlan, s a két embernek különben sem lesz módja meggyőződni a sötétben arról, hogy a küldönc azonos-e Dimitriosszal vagy sem. Ha nő az illető, nem követhetik el ezt a hibát.
    Igen, gondolta Latimer, képtelenség, hogy Dimitriosz részéről valamilyen veszély fenyegetné. Most már csak egy dolog maradt hátra: várni a találkozást azzal az emberrel, akinek sorsa véletlenül keresztezte az övét. Furcsa lesz szemtől szembe találkozni vele azok után, hogy annyi mindent hal-lott felőle. Furcsa lesz megpillantani azt a kezet, mely valaha fügét csomagolt, kést döfött Sholem torkába; megpillantani azt a szempárt, melyre Irina Preveza, Wladyslaw Grodek és Peters oly jól emlékezett. Olyan lesz, mintha a borzalmak kamrája elevenednék meg előtte Madame Tussaud pa-noptikumából.
    Egy ideig a függöny keskeny rését bámulta. Lassan világosodott. Latimer álomba merült.
    Tizenegy tájban Peters telefonjára ébredt. A kövér közölte vele, hogy a levelet feladta, és megkér-dezte, hogy együtt vacsorázhatnának-e holnapi teendőik megbeszélése céljából. Latimernek az volt az érzése, hogy lényegében már mindent megbeszéltek, de beleegyezett a dologba. A délutánt egye-dül töltötte el a vincennes-i állatkertben. Az ezt követő vacsora unalmasan telt el. A tervekről kevés szó esett, s Latimer arra a következtetésre jutott, hogy a vacsora is egyike volt Mr. Peters óvintéz-kedéseinek. Meg akart győződni arról, hogy társa, aki már pénzügyileg nem volt érdekelt az ügy-ben, nem gondolta-e meg magát.
    Tíz óra után nem sokkal Latimer fejfájásra hivatkozva elköszönt, és hamarosan le is feküdt. Más-nap reggel valóban fejfájással ébredt, bizonyára az előző este fogyasztott burgundi utóhatásaként. Ahogy lassanként magához tért, volt egy olyan érzése is, hogy valami kellemetlen történt vele. Az-tán lassan mindenre visszaemlékezett. Hát persze: Dimitriosz már megkapta az első levelet.
Felült az ágyon, gondolkozni kezdett a dolgon, s egy-két perc múlva arra az egyszerű következtetés-re jutott, hogy ha valaki csak ír vagy olvas róla, akkor elég könnyű elítélni a zsarolást, de maga a zsarolás aktusa nagyobb erkölcsi elszántságot, nagyobb határozottságot feltételez, mint amivel ő va-laha is rendelkezett. A dolog lényegén az sem változtat semmit, ha valaki állandóan arra emlékezteti magát, hogy Dimitriosz bűnöző. A zsarolás attól még zsarolás marad, mint ahogy a gyilkosság is mindenképpen gyilkosság. Macbeth valószínűleg ugyanúgy habozott volna egy bűnöző Duncan meggyilkolása előtt, mint ahogy habozott megölni azt a Duncant, kinek erényei már-már az angya-lokéval vetekedtek. Szerencsére vagy talán szerencsétlenségére Peters személyében Latimer megta-lálta a maga Lady Macbethjét is. Úgy döntött, hogy kint, a városban reggelizik.
    A nap lassan telt. Peters jelezte, hogy bizonyos dolgokat még el kell intéznie a kocsival és a sofőr-rel kapcsolatban, s majd vacsora után háromnegyed nyolckor találkozik Latimerrel. Latimer a reg-gelt a Bois-ban céltalan csavargással töltötte, majd délután beült egy moziba.
    Hat óra körül és később Latimer szorongást érzett a gyomra táján. Mintha valaki enyhén gyomor-szájon vágta volna. Biztos volt benne, hogy Peters ecetes burgundija folytat mér utóvédharcokat, s betért egy teára a Champ Élysées egyik kávéházába. Kellemetlen érzése makacsul tartotta magát, s egyre kifejezettebbé vált. Mikor tekintete egy pillanatra megpihent egy hangosan nevetgélő, beszél-gető kis csoporton, hirtelen rájött, hogy tulajdonképpen mi a baja. Nem akart Petersszel találkozni. Nem akart részt venni a zsarolásban. Nem akart szembenézni azzal az emberrel, akinek a legna-gyobb gondja bizonyára az lesz, hogyan végezzen velük a leggyorsabban, legcsöndesebben és a le-hető legelső alkalommal. A veszély nem volt ínyére. Már a lába is teljesen hideg volt.
    A felismerés kellemetlenül érintette. Mitől fél? Semmitől sem kell tartania! Dimitriosz okos és ve-szélyes bűnöző ugyan, de attól azért messze van, hogy emberfölötti képességekkel rendelkezzék. Ha egy ilyen Peters-féle képes… de Peters már hozzászokott az ilyen dolgokhoz! Ő, Latimer, vi-szont nem. Amint megtudta, hogy Dimitriosz életben van, azonnal el kellett volna mennie a rendőr-ségre, s megkockáztatni még azt is, hogy bolondnak nézik. Már korábban rá kellett volna jönnie, még mielőtt Peters kinyilatkoztatásai az egész ügynek más színezetet adtak, hogy ez a továbbiakban nem olyan ügy, melybe egy műkedvelő kriminológus (vagy detektívregén-író) beleárthatja magát. Valódi gyilkosokkal nem lehet ilyen vigyázatlanul összeakaszkodni. Ott van például a Petersszel va-ló alkudozása! Mit mondana erre egy angol bíró? Szinte hallani vélte a szavakat:
    „Ami Latimer viselkedését illeti, adott ugyan magyarázatokat, ámde ezeknek önök aligha adnának hitelt. Azt hallottuk, intelligens ember, sőt tudós, aki felelős állásokat töltött be az ország egyeteme-in, és tudományos értékű műveket írt. S mi több: sikeres szerzője olyan prózai alkotásoknak, ame-lyeket – ha pallérozott agyú ember joggal nem tekinti is őket többnek, mint egy zsenge elme szellemi táplálékának – mégis becsülnünk kell, mivel azt sugallják: a helyesen gondolkodó embereknek köte-lességük a rendőrség segítése, különösen, ha ezzel alkalom kínálkozik a bűn megelőzésére vagy a bűnözők elfogására. Ha elfogadjuk Latimer magyarázatát, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy gáncsolni kívánta az igazságszolgáltatás céljait, mivel megfontoltan szövetkezett Petersszel, s még a zsarolás bűnének elkövetése előtt cinkosává vált, éspedig azért, hogy olyan vizsgálatokat folytasson, amelynek saját bevallása szerint nem volt egyéb céljuk, mint személyes kíváncsiságának kielégítése. Fölvetődhet önökben, hogy ez a fajta magatartás nem illik-e inkább egy szellemileg kiegyensúlyo-zatlan gyermekhez, semmint egy intelligens emberhez. Önöknek gondosan mérlegelniük kell a vád-nak azt az állítását is, miszerint Latimer igenis megkapta a részét a kizsarolt összegből, továbbá, hogy magyarázatával csupán saját szerepét akarja csökkenteni az ügyben.”
Vacsorához még korai volt az idő. Latimer kilépett a kávéházból, és az Opera felé indult. Minden-esetre, gondolta, most már nem tehet semmit. Már elkötelezte magát, hogy Peters segítségére lesz. De valóban túl késő volna? Ha most, ebben a pillanatban elmenne a rendőrségre, valamit biztosan tehetne még!
    Megtorpant. Most azonnal! Ott őgyelgett egy rendőr abban az utcában, melyet épp most hagyott maga mögött. Megfordult. Igen, a rendőr ott volt, a falnak támaszkodott, a kezével hadonászva élénk beszélgetésbe merült valakivel, aki egy kapunyílásban állt. Latimer ismét elbizonytalanodott, majd átment az úttesten, és egy járókelőtől megkérdezte, merre van a legközelebbi rendőrőrs. Meg-tudta, hogy három utcával odébb. Ismét elindult. A rendőrség szűk bejáratát majdnem teljesen elzár-ta három beszélgetésbe süllyedt rendőr, akik figyelemre sem méltatták. A kapun belül egy zomán-cozott tábla világosította fel, hogy a tudakozó iroda az első emeleten található, s a nyíl a lépcsősor felé mutatott, melyet az egyik oldalán vaskorlát, a másikon mocskos fal szegélyezett. A lépcsőház erős kámfor- és alig észrevehető trágyaszagot árasztott. A várószobához csatlakozó helyiségből hangfoszlányok és írógép kattogása hallatszott ki. Elszántsága lépésről lépésre hagyta el, amint fel-felé haladt a lépcsőn, majd belépett egy középen magas pulttal elválasztott szobába. A pult külső szélét már fényesre koptatta a megszámlálhatatlan tenyér tapintása. Mögötte egy egyenruhás ember kis zsebtükörrel kitátott szájába bámult. Latimer megállt. El kellett döntenie, hogyan is lásson hoz-zá. Ha azt mondja, hogy „ma éjszaka meg akartam zsarolni egy gyilkost”, akkor rendkívül jó esélye lesz arra, hogy bolondnak vagy részegnek tartsák. Hiába szeretne minél előbb túl lenni az egészen, valamilyen bevezetőre szükség van; már az első pillanatban érzékeltetnie kell, hogy itt komoly do-log van készülőben. Valahogy így: „Néhány héttel ezelőtt Isztambulban jártam, és tudomásomra ju-tott, hogy ezerkilencszázhuszonkettőben elkövettek ott egy gyilkosságot. Itt, Párizsban, teljesen vé-letlenül megtaláltam a gyilkost, akit meg akarnak zsarolni.” Az egyenruhás ember a tükörben észrevette, s hirtelen sarkon fordult.
    – Mit akar?
    – A rendőrfőnök úrral szeretnék beszélni.
    – Minek?
 – Bizonyos információkat szeretnék vele közölni.
    A férfi türelmetlenül összeráncolta a homlokát.
    – Milyen információkat? Kérem, legyen pontosabb.
    – Zsarolási ügyben.
    – Magát zsarolják?
    – Nem, valaki mást. Nagyon bonyolult és komoly az ügy.
    – Kérem az igazolványát.
    – Nincs francia igazolványom. Látogatóban vagyok itt. Négy nappal ezelőtt érkeztem Franciaor-szágba.
    – Akkor az útlevelét.
    – Azt a szállodában hagytam.
    A férfi megmerevedett. Az ingerültség vonásai eltűntek az arcáról. Itt már olyasmiről volt szó, amit megértett, s amiben hosszú tapasztalatai folytán el is tudott járni. Könnyed magabiztossággal folytatta.
    – Ez nagyon komoly dolog, uram! Érti? Ön angol?
    – Igen.
    A rendőr mély lélegzetet vett.
    – Meg kell értenie, uram, hogy a papírjait mindig magánál kell tartania. Ez a törvény! Ha az utcán balesetet lát, s szükség van önre, mint tanúra, a rendőr is a papírjait fogja kérni. A nincsenek iratai, akkor a rendőr, ha akarja, le is tartóztathatja. Ha egy éjszakai szórakozóhelyen a rendőrség a papí-rokat ellenőrzi, és azok nincsenek önnél, minden bizonnyal le is tartóztatják. Ez a törvény, érti, ugyebár? Föl kell vennem a szükséges adatokat. Kérem, közölje a nevét, s hogy melyik szállodában lakik.
    Latimer engedelmeskedett. A férfi felírta, fölemelte a telefont, s a „hetediket” kérte. Kis szünet után beolvasta Latimer nevét és lakcímét, s kérte, állapítsák meg, hogy a közölt adatok megfelel-nek-e a valóságnak. Újabb egy-két perces szünet következett, mielőtt bólogatva elkezdte volna mondogatni: „Igen, értem” – majd ismét elhallgatott egy pillanatra, aztán még utoljára azt mondta: „Ez az!” s visszatette a kagylót a helyére. Ismét Latimerhez fordult.
    – Ezt most még elnézzük – mondta –, de huszonnégy órán belül útlevelével együtt jelentkeznie kell a hetedik kerületi kapitányságon. Ami a panaszát illeti, azt ott azonnal meg is teheti. És ne fe-lejtse el – s a nagyobb nyomaték kedvéért ceruzájával a pultot ütögette –, hogy útlevelét mindig magánál kell tartania. Ez kötelező! Au'voir, Monsieur. – Még jóindulatúan bólintott Latimer felé, s látszott rajta, tudatában van a jól végzett munkának.
    Latimer felháborodottan hagyta el az épületet. Micsoda barom! Mellesleg történetesen igaza volt. Esztelenség útlevél nélkül a rendőrségre menni. S a panasz! Kis híján bajba került. Akár el is mond-hatta volna panaszát annak az embernek. Le is tartóztathatták volna. Akárhogy volt is, a történetet nem mondta el, s még mindig potenciális zsaroló maradt.
    Az őrszobán történt látogatása mégis jelentősen könnyített a lelkiismeretén. Már nem érezte ma-gát annyira felelőtlennek, mint korábban. Megkísérelte a rendőrséget bevonni az ügybe. Elvetélt kí-sérlet volt, de arra most már nem volt ideje, hogy Párizs másik végében magához vegye az útleve-lét, és az egész ügyet elkezdje elölről (nagy kényelmesen úgy döntött magában, hogy ez teljességgel lehetetlen); ezért már semmit sem tehetett. Petersszel háromnegyed nyolckor kellett találkoznia a Boulevard Haussmann egyik kávéházában. Ekkorra már elköltötte vacsoráját, s mivel a gyomrába visszatért a korábbi furcsa érzés, ezért a kávéjához elfogyasztott két brandyt is.
    Miközben a találkozóra igyekezett, az jutott az eszébe, milyen kár, hogy nem tudja elfogadni an-nak az egymillió franknak legalább egy kicsiny hányadát. Úgy érezte, megtépázott idegeivel, rossz lelkiismeretével megfizette az árat azért, hogy kielégítse kíváncsiságát. Tudta persze, hogy mindez gyakorlatilag megfizethetetlen.
    Peters tíz perc késéssel érkezett, kezében egy hatalmas, ócska bőrönddel, s olyan ünnepélyes volt, mint a sebész, aki éppen egy nehéz műtétre készül. Az asztalhoz ülve málnalikőrt rendelt, s megszó-lalt:
    – Á, Mr. Latimer!
    – Minden rendben? – kérdezte Latimer. Kissé teátrálisnak érezte ugyan a kérdést, bár valóban sze-rette volna tudni rá a választ. Peters így felelt:
    – Eddig igen. Természetesen semmit sem hallottam még felőle, mivel a címet nem adtam meg. Majd meglátjuk!
    – Mi van ebben a bőröndben?
    – Régi újságok. Jobb, ha bőrönddel érkezünk a szállodába. Nem szeretnék bejelentőlapot kitölteni, csak ha rákényszerülök. Végül is a Ledru-Rollin metrómegállóhoz közeli szállodára esett a válasz-tásom.
    – Miért nem megyünk taxival?
    – Taxival megyünk. De – tette hozzá jelentőségteljesen – metróval jövünk vissza.
    Közben kihozták Peters likőrjét. Egy hajtásra kiitta, megrázkódott, majd megnyalta a szája szélét, és közölte: indulhatnak.
    A szálloda, amelyet Peters kiszemelt a Dimitriosszal való találkozáshoz, nem esett messze az Avenue Ledrutól. Kicsi volt és mocskos. Az Iroda feliratú helyiségből egy ingujjas férfi lépett ki, a szája még tele ennivalóval.
    – Telefonon rendeltem szobát – mondta Peters.
    – Monsieur Petersen?
    – Igen.
    A férfi tetőtől talpig végigmérte őket.
    – A szoba nagy. Tizenöt frank egy személyre. Kettőre húsz. A kiszolgálás tizenkét és fél száza-lék.
    – Az úr nem marad velem.
    A férfi leemelte a kulcsot az irodában lógó kulcstábláról, fogta Peters bőröndjét, és felvezette őket egy második emeleti szobába. Peters körülnézett, bólintott.
    – Igen, ez jó lesz. Hamarosan megérkezik az egyik barátom. Kérje meg, hogy fáradjon fel.
    A férfi távozott. Peters leült az ágy szélére, és elégedetten nézett körül.
    – Elég szép – mondta –, és olcsó is.
    – Igen, olcsó.
    A hosszú, keskeny padlót ócska gyapjúszőnyeg borította; a szoba berendezése egy vaságyból, egy szekrényből, két hajlított faszékből, egy ernyős lámpából és egy fehér zománcozott bidéből állt. A vörös szőnyegen, a mosdókagyló előtt kopott, feketére fényesedett folt éktelenkedett. A tapétát egy futónövényt tartó állvány, s beteges benyomást keltő rózsaszín arabeszk tarkította. A vastag kék függönyök rézkarikákon lógtak.
    Peters az órájára nézett.
    – Huszonöt perc múlva itt kell lennie. Helyezzük magunkat kényelembe. Lefekszik?
    – Nem, köszönöm. Azt hiszem, úgy is ön fog beszélni.
    – Én is azt hiszem, hogy az lesz a legjobb – mondta Peters, s belső zsebéből előhúzta Lügerjét. Gondosan megvizsgálta, hogy töltve van-e, majd kabátja jobb zsebébe süllyesztette.
    Latimer csöndben figyelte az előkészületeket. Most már nagyon rosszul érezte magát. Hirtelen megszólalt:
    – Ezt nem szeretem.
    – Én sem – vágott vissza Peters –, de meg kell tennünk az óvintézkedéseket. Azt hiszem, nem va-lószínű, hogy élnem is kell vele. Ne féljen.
    Latimernek egy régen látott amerikai gengszterfilm jutott az eszébe.
    – Mi akadályozza meg abban, hogy besétáljon, és mindkettőnket agyonlőjön?
    Peters türelmesen mosolygott.
    – Nem, nem! Ne engedje, hogy a képzelete elragadja, Mr. Latimer! Dimitriosz ezt nem teszi. Számára ez túl zajos és veszélyes volna. Gondoljon csak bele: a portás mellett feltétlenül el kell ha-ladnia. Ráadásul ez a módszer nem is vallana rá.
    – Miért, mi vallana rá?
    – Az óvatosság. Alaposan átgondol mindent, mielőtt cselekedne.
    – Egy egész napja volt rá, hogy mindent átgondoljon.
    – Igen, de fogalma sincs róla, hogy mi mennyit tudunk, s hogy tudja-e azt rajtunk kívül valaki más is. Bízzon csak rám mindent, Mr. Latimer! Én ismerem Dimitrioszt.
    Latimer már majdnem kimondja, hogy valószínűleg Visser is így gondolkozott, aztán mégis úgy döntött, hogy mégsem mondja. Inkább egy másik, személyesebb jellegű kétségének adott hangot.
    – Említette, hogy ha Dimitriosz kifizeti az egymillió frankot, akkor többet nem hall rólunk. Fonto-lóra vette valaha is, hogy esetleg nem hagyja annyiban a dolgot? Amikor rájön arra, hogy nem je-lentkezünk újra pénzért, nem úgy dönt esetleg, hogy ő jön utánunk?
    – Mr. Smith és Mr. Petersen után? Így nehezen talál meg bennünket, kedves Latimer!
    – De az ön arcát már ismeri. Most meglátja az enyémet is. Arcról fölismer bennünket, akármilyen nevet is választunk magunknak.
    – Először azt kell megtudnia, hogy hol talál meg bennünket.
    – Az én fényképem egyszer-kétszer már megjelent  lapokban. Ez a jövőben is előfordulhat. Te-gyük fel, a kiadóm úgy dönt, hogy fényképemet egyik könyvem külső borítójára teszi. Dimitriosz könnyen megláthatja. Voltak már ennél különösebb véletlenek is.
    Peters összezárta az ajkát.
    – Azt hiszem, hogy ön eltúlozza a dolgot, de ha ettől fél, jobb lesz, ha elrejti az arcát. Hord szem-üveget?
    – Csak olvasáshoz.
    – Akkor tegye föl. Vegyen kalapot is, és hajtsa fel a gallérját. Odaülhet a szoba sarkába. Oda nem esik annyi fény. A lámpaernyő elé. Az majd elmossa az arcvonásait. Úgy, ni.
    Latimer engedelmeskedett. Elfoglalta a helyét, gallérját az állán összefogta, kalapját mélyen a szemébe húzta. Peters az ajtóból figyelte, majd bólintott.
    – Jó lesz. Még mindig azt mondom, hogy fölösleges, de rendben van. Ilyen előkészületek után na-gyon ostobán érezhetjük magunkat, ha nem jön el.
    Latimer, aki már most is nagyon ostobán érezte magát, válaszul annyit kérdezett: – Miért, az is le-het, hogy nem jön el?
    – Ki tudja? – válaszolta Peters, s ismét leült az ágy szélére. – Sok minden történhet, ami ebben megakadályozhatja. Például valamiért nem kapta meg a levelemet. Vagy éppen tegnap utazott el Pá-rizsból. De ha a levelet megkapta, akkor azt hiszem, eljön. – Peters ismét az órájára nézett. – Nyolc negyvenöt. Ha jön, akkor hamarosan itt lesz.
    Mindketten elhallgattak. Peters zsebollójával a körmét kezdte vágni.
    Az olló csattogásán és Peters szuszogásán kívül semmi nem törte meg a csendet. Latimernek úgy tűnt, mintha szinte tapinthatóan valami szürke folyadék áradna a sarkok felől a szobába. Hallotta órája ketyegését a mellényzsebéből. Várt. Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire ismét az órájára pil-lantott. Tíz perc híján kilenc óra volt. ismét egy örökkévalóság! Próbált kigondolni valamit, amit Petersnek mondhatna, hogy ezzel is teljék az idő. Megpróbálta a szekrény és az ablak közti tapétán a négyszögeket megszámolni. Most úgy tűnt, hogy Peters órájának ketyegését hallja. A tompa zaj, ahogy a felettük lévő szobában valaki elmozdított egy széket és végigment a szobán, szinte csak fo-kozta a csöndet. Négy perc múlva kilenc.
    Aztán hirtelen, hogy a zaj olyan hangosnak tűnt, akár egy pisztolylövés, odakint megreccsent egy lépcsőfok.
    Peters abbahagyta a körömvágást, ollóját az ágyra dobta, jobb kezét kabátzsebébe süllyesztet-te.
    Kis szünet következett. Latimer szinte a fájdalomig hevesen kalapáló szívvel, mereven nézte az ajtót. Halk kopogás hallatszott.
    Peters felállt; jobb kezét még mindig a zsebében tartva az ajtóhoz lépett, s kinyitotta.
    Latimer látta, amint egy pillanatig belebámul a lépcsőház félhomályába, majd visszahúzódik.
    Dimitriosz belépett a szobába.
XIV. Dimitriosz álarca
Egy ember vonásai, csontszerkezete és a csontokat borító szövetek biológiai folyamat eredményei, de az arcát mindenki saját maga alkotja meg önmaga számára. Az arc nem a valós érzelmek tükre, hanem arról árulkodik, hogy az ember milyennek szeretne látszani mások szemében. Úgy viseli, mint egy álarcot, mint annak az eszközét, hogy másokban a sajátjainak megfelelő érzelmeket kelt-sen. Ha fél valamitől, akkor félelmet kell keltenie, ha vágyik valami után, akkor vágyat kell ébresztenie. Lepel, mely takargatja a lélek meztelenségét. Csak kevés ember, talán a festők képesek megmutatni az arcon keresztül a lelket is. Mások, amikor ítélkeznek, a szó és a tett bizonyságát ke-resik, mellyel megmagyarázzák az álarcot is. Bár ösztönösen tudják, hogy az álarc nem jelentheti a mögötte megbúvó embert, a meglepő tények mégis nagy megrázkódtatást jelentenek számukra. Má-sok hamisságának felismerése meglepőbb, ha valaki nincs tisztában saját magával.
    Így, amikor Latimer megpillantotta Dimitrioszt, s megkísérelt olvasni a szobán keresztül rábámuló arcból, azt hitte, hogy a Gonosznak kell előtte megjelennie, s szinte sokkhatás érte, melynek tudatá-ban is volt. kezében tartott kalapjával, elegáns, sötét francia öltönyével, karcsú alakjával, sima, szürkülő hajával Dimitriosz maga volt a megtestesült tiszteletreméltóság. Megjelenése egy közepe-sen fontos vendégre emlékeztette egy nagyobb diplomáciai fogadáson. Azt a benyomást keltette, hogy valamivel magasabb annál a száznyolcvankét centiméternél, amennyire a bolgár rendőrség be-csülte. Fiatalos arcszínét már olajos sápadtság váltotta fel. Kiugró pofacsontjával, keskeny orrával, előreugró felsőajkával nyugodtan lehetett volna valamelyik dél-európai állam nagykövete. Csak te-kintete illett bele Latimer előre kialakított elképzeléseibe. Barna szemének hunyorgó pillantása első látásra mintha enyhe rövidlátásról vagy nyugtalanságról árulkodott volna. De az ezzel járó összehú-zott vagy felvont szemöldöknek nyoma sem volt, s Latimer tudta, hogy a nyugtalanság látszatát a kiugró pofacsontok, a szem állása keltik, és a rövidlátás illúziója csupán a fej formájából adódó op-tikai csalódás volt. Valójában az arc a végletekig kifejezéstelen maradt, oly mozdulatlan, mint egy gyíké.
    Egy pillanatig a barna szempár Latimeren nyugodott, majd miután Peters becsukta az ajtót, Dimitriosz elfordította a fejét, s erős akcentussal, franciául megszólalt:
    – Mutasson be a barátjának. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna.
    Latimer majdnem felugrott. Ha Dimitriosz arca nem is volt árulkodó, a hangja igen: durván és élesen csengett. Nagyon halkan beszélt, és Latimernek úgy tűnt, hogy ez az ember tisztában van hangja kellemetlen voltával, s megpróbálja a dolgot palástolni, de hiába. Ez a hang épp annyira volt behízelgő, mint egy csörgőkígyó csörgése.
    – Ez itt Monsieur Smith – mondta Peters. – Ott egy szék maga mögött. Foglaljon helyet.
    Dimitriosz figyelmen kívül hagyta a javaslatot.
    – Monsieur Smith! Tehát angol! Úgy hallom, ön ismerte Monsieur Vissert!
    – Láttam őt.
    – Ez az, amiről beszélni akarunk veled, Dimitriosz! – mondta Peters.
    – Igen? – kérdezte Dimitriosz, s leült a szabad székre. – Akkor beszéljen, de gyorsan. Még van ma este egy találkozóm. Nem vesztegethetem ilyesmire az időmet.
    Peters sajnálkozva rázta a fejét.
    – Nem változtál semmit, Dimitriosz! Mindig heves, mindig egy kicsit goromba voltál. Ennyi év után sincs egy üdvözlő kifejezésed hozzám, egy sajnálkozó szavad mindazért a boldogtalanságért, melyet okoztál nekem. Tudod, az volt a legcsúnyább, ahogy a rendőrség kezére adtál bennünket. Barátok voltunk. Miért tetted ezt velünk?
    – Még mindig túlságosan sokat beszélsz – mondta Dimitriosz. – Mi akarsz?
    Peters komótosan leült az ágy szélére.
    – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy ez kifejezetten üzleti jellegű találkozó legyen… pénzt akarunk.
    A barna szempár rávillant. – Ez természetes. És mit akartok érte adni cserébe?
    – A hallgatásunkat, Dimitriosz. Ami nagyon értékes.
    – Valóban? Mennyire értékes?
    – Megér legalább egymillió frankot.
    Dimitriosz hátradőlt a széken, s keresztbe tette a lábát.
    – És ki fog nektek ezért ennyit fizetni?
    – Te, Dimitriosz! És még örülsz is neki, hogy ilyen olcsón megúszod.
    Dimitriosz elmosolyodott.
    Csupán apró, keskeny ajka húzódott szét lassan, semmi több. Mégis volt ebben a mosolyban va-lami kifejezhetetlen kegyetlenség, valami, ami örömmel töltötte el Latimert, hogy nem neki, hanem Petersnek kell Dimitriosszal szembenéznie. Ebben a pillanatban Latimer már úgy érezte, hogy Dimitriosz jobban beleillene emberevő tigriseknek a gyülekezetébe, mintsem egy diplomáciai foga-dásra. A mosoly elhalványult.
    – Azt hiszem – mondta –, pontosan el kellene mondanod, mire is gondolsz.
    Latimernek, aki tudta, hogy azonnal visszavágott volna a Dimitriosz hangjában megbúvó fenyege-tésre, Peters mézes-mázos habozása őrjítő meggondolatlanságnak tűnt.
    – Nagyon nehéz eldönteni, hogy hol is kezdjem.
    Szavaira nem kapott választ. Peters várt egy kicsit, majd vállat vont.
    – Oly sok dolog van – folytatta –, melynek örülne a rendőrség, ha tudomása lenne róla! Például elmondhatnám, hogy ki volt az, aki ezerkilencszázharmincegyben a dossziét elküldte nekik. Nagy meglepetés lenne a számukra, hogy az Eurázsiai Hitelbank tiszteletreméltó igazgatója tulajdonkép-pen az a Dimitriosz Makropulosz, aki annak idején nőket szállított Alexandriába.
    Latimer mintha megkönnyebbülni látta volna a széken ülő Dimitrioszt.
    – És most azt várod, hogy ezért egymillió frankot fizetek neked? Kedves Petersen, ne légy gye-rek!
    Peters elmosolyodott.
    – Jellemző rád, Dimitriosz! Mindig is hajlottál arra, hogy lenézd az egyszerűséget, amellyel az élet problémáit megközelítem.
    Dimitriosz egy pillanatig méregette, majd megszólalt:
    – Miért nem térsz rá végre a lényegre, Petersen? Vagy még csak az angolodnak készíted elő a ta-lajt? – kérdezte, s Latimer felé fordult. – Ön mit óhajt, Monsieur Smith? Vagy egyikük sem olyan biztos a dolgában?
    – Helyettem is Petersen beszél – morogta Latimer, s rettenetesen szerette volna, ha Peters végzett volna már az egész üggyel.
    – Folytathatom esetleg? – érdeklődött Peters.
    – Folytasd!
    – A jugoszláv rendőrséget is érdekelheted. Ha elmondanánk, hogy Monsieur Talat…
    – Á, erről van szó! – nevetett Dimitriosz baljós hangon. – Ezek szerint Grodek beszélt. Ezért egy fillért sem adok, kedves barátom. Van még valami?
    – Athén, ezerkilencszázhuszonkettő. Mond ez neked valamit, Dimitriosz? A neved akkor ugyebár Taladisz volt? A vád egy rablás és gyilkossági kísérlet. Ez is annyira mulatságos?
    Peters arcára most valami mosolytalan, visszataszító gonoszság ült ki, melyet Latimer Szófiában is látott egy-két pillanatra.
    Dimitriosz mereven bámult rá. Egy pillanatra a légkör oly gyilkossá vált a meztelen gyűlölettől, hogy Latimer elborzadt. Úgy érezte magát, mint amikor még gyerekkorában tanúja volt két közép-korú férfi verekedésének. Látta Peterst, amint zsebéből előhúzza a Lügert.
    – Nincs semmi mondanivalód, Dimitriosz? Akkor folytatom. Egy kicsit korábban, de még abban az évben, Izmirben meggyilkoltál egy embert, egy uzsorást. Mi is volt a neve, Monsieur Smith?
    – Sholem.
    – No persze, Sholem! Monsieur Smith elég ügyes volt, hogy ezt is kiderítse. Szép munka volt, ugye? Tudod, Monsieur Smith jó barátságban van a török rendőrséggel, úgy is mondhatnánk, hogy élvezi a bizalmukat. Még mindig soknak tartod azt az egymillió frankot, Dimitriosz?
    Dimitriosz nem nézett egyikükre sem.
    – Sholem gyilkosát felakasztották – mondta csendesen.
    Peters felvonta szemöldökét.
    – Igaz lehet ez, Monsieur Smith?
    – Egy Dhris Mohamed nevű négert felakasztottak a gyilkosság miatt, de halála előtt még vallo-mást tett egy bizonyos Makropulosz ellen. Ezerkilencszázhuszonnégyben aztán a letartóztatási pa-rancsot is kiadták. A vád gyilkosság volt, de a török rendőrség egy másik ügy miatt szerette volna elkapni, ugyanis ez a bizonyos Makropulosz belekeveredett egy Kemal ellen Edirnében megkísérelt merényletbe.
    – Látod, Dimitriosz? Épp elég tájékozottak vagyunk. Folytassuk még?
    Peters kis szünetet tartott. Dimitriosz mereven bámulta. Egyetlen arcizma sem rándult.
    – Azt hiszem, mély benyomást gyakoroltunk Dimitrioszra. Biztos vagyok benne, hogy szeretné, ha folytatnánk – mondta Peters, majd ismét belefogott a mondókájába.
    – Monsieur Smith már említett, hogy látta Vissert. Erre az isztambuli hullaházban került sor. Ahogy már mondtam, nagyon jó barátságban van a török rendőrséggel, így megmutatták neki a holttestet. Azt is elmondták, hogy egy Dimitriosz Makropulosz nevű bűnöző hullája. Ostobák vol-tak, hogy ilyen könnyen be lehetett csapni őket, nemde? Még Monsieur Smith-t is meg lehetett egy darabig téveszteni. Szerencsére nekem alkalmam volt felvilágosítani, hogy Dimitriosz még mindig él. – Kis szünetet tartott. – Nem kívánsz semmit hozzáfűzni? Nagyszerű! Talán még szeretnéd azt is hallani, hogyan jöttem rá, hol vagy és ki vagy? – Ismét csönd lett. – Nem? Esetleg azt is szeretnéd megtudni, honnan tudtam meg, hogy Isztambulban voltál, amikor szegény Vissert megölték, vagy azt, hogy Monsieur Smith milyen könnyen azonosította Visser fényképét azzal a holttesttel, amelyet az isztambuli hullaházban látott? – Ismét csönd következett. – Nem? Esetleg azt is szeretnéd, ha elmondanánk, milyen egyszerű dolog lenne számunkra a török rendőrség érdeklődését fölkelteni egy olyan halott gyilkos iránt, aki valójában életben van, vagy a görög rendőrségét az izmiri mene-kült ügyében, aki oly sietve hagyta el Taburát? Szeretném tudni, valójában azt hiszed-e, hogy oly sok idő után nehezen tudnánk bebizonyítani, te vagy Dimitriosz Makropulosz, vagy Taladisz, vagy Talat, vagy Rougemont? Erre gondolsz, Dimitriosz? Nem kívánsz válaszolni? Akkor engedd meg, hogy bejelentsem: mindez nagyon könnyen bebizonyítható. Azonosítani tudlak, mint Makropuloszt, de megteheti ezt Werner, Lenotre, Galindo vagy a Nagyhercegnő is. Valaki közülük bizonyára élet-ben van, s a rendőrség számára elérhető. Közülük bárki örömmel hozzásegítene, hogy felakassza-nak. Monsieur Smith esküvel bizonyítja, hogy az Isztambulban eltemetett ember nem más, mint Visser. Aztán ott van még annak a jachtnak a személyzete is, melyet júniusban béreltél. Ők tudják, hogy Visser veled ment Isztambulba. Ott van a portás az Avenue Wagramon is. Ő téged, mint Rougemont-t ismer. Jelenlegi útleveled nem jelenthet túlzottan megbízható védelmet egy olyan em-ber számára, akinek ennyi álneve van, nemde? S ha még talán dűlőre is tudnál jutni a francia vagy a görög rendőrséggel, Monsieur Smith török barátaival már nem sikerülne ilyen könnyen szót érteni. Még mindig azt hiszed, Dimitriosz, hogy sok az az egymillió frank, amely megmenthet a hóhértól?
    Itt megállt. Néhány hosszú másodpercig Dimitriosz tovább bámulta a falat. Majd végre összeráz-kódott. Pillantása kesztyűs kezére esett. Szavai úgy kongtak, mint az üres medencébe vetett kőda-rabok.
    – Kíváncsi vagyok – kérdezte –, miért kértek ilyen keveset? Ez a millió minden, amit akartok?
    Peters kuncogni kezdett.
    – Arra gondolsz, hogy miután a milliót megkaptuk, elmegyünk a rendőrségre? Óh, nem, Dimitriosz! Tisztességesnek kell lennünk veled szemben. Ez az egymillió csupán előzetes jele a jó-akaratnak. Még más lehetőség is nyílik számodra. De nem fogsz telhetetlennek tartani bennünket.
    – Egészen biztos vagyok. Azt hiszem, nem akartok reménytelen helyzetbe hozni. Ti vagytok egyedül, akiknek ilyen téveszméjük van, hogy én öltem meg Vissert?
    – Más nincs! A milliót ezerfrankos címletekben holnapra szeretném.
    – Ilyen gyorsan?
    – Majd holnap reggel postán megkapod az utasítást, hogyan juttasd el hozzánk a pénzt. Ha az uta-sításokat nem tartod be pontosan, nem kapsz még egy lehetőséget. A rendőrség azonnal megkeres. Érted?
    – Tökéletesen.
    Dimitriosz felállt, majd mintha valami ötlete támadt volna, Latimer felé fordult.
    – Ön végig hallgatott, Monsieur Smith. Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy élete most már barátjának, Petersennek a kezében van. Ha például úgy döntene, hogy elárulná nekem az ön valódi nevét, s azt is, hol találom meg, akkor valószínűleg megöletném.
    Peters kivillantotta fehér műfogait.
    – Miért fosztanám meg magam Mr. Smith segítőkészségétől? Mr. Smith felbecsülhetetlen segítsé-get jelent számomra. Ő tudja bebizonyítani, hogy Visser halott. Nélküle ismét lélegzethez juthatnál.
    Dimitriosz mintha tudomást sem vett volna arról, hogy félbeszakították.
    – Nos, Monsieur Smith?
    Latimer belenézett a barna, nyugtalannak tűnő szempárba.
    – Biztosíthatom, Petersnek nincs semmi oka, hogy megöljön – mondta. – Tudja…
    – Tudod – vette át a szót gyorsan Mr. Peters –, mi nem vagyunk hülyék, Dimitriosz. Most elme-hetsz.
    – Természetesen – mondta Dimitriosz, s elindult az ajtó felé, de a küszöbnél megállt.
    – Mi történt? – kérdezte Mr. Peters.
    – Két kérdést szeretnék feltenni Mr. Smithnek.
    – Nos?
    – Az az ember, akit ön Vissernek vélt, hogyan volt öltözve, amikor megtalálták?
    – Olcsó, kék gyapjúruhát viselt. Kabátja bélésébe egy Lyonban kiállított igazolványt varrtak. Az öltöny Görögországban készült, de az inge és a fehérneműje francia volt.
    – És hogyan ölték meg?
    – Hasba szúrták, majd a vízbe dobták.
    Peters elmosolyodott. – Meg vagy elégedve, Dimitriosz?
    Dimitriosz rábámult. – Visser telhetetlen volt – mondta csendesen. – Te nem leszel telhetetlen, ugye, Petersen?
    Peters farkasszemet nézett vele.
    – Nagyon óvatos leszek – mondta. – Nincs több kérdeznivalód? Nagyszerű! Az utasításokat reggel megkapod.
    Dimitriosz szó nélkül távozott. Peters becsukta az ajtót néhány pillanatra, majd nagyon halkan is-mét kinyitotta. Intett Latimernek, hogy maradjon a helyén, majd eltűnt a lépcsőházban. Latimer hal-lotta a lépcső nyikorgását. Egy perc múlva Peters visszatért.
    – Elment! – közölte. – Néhány perc múlva mi is megyünk.
    Ismét leült az ágyra, rágyújtott, s oly átszellemülten fújta ki a füstöt, mintha egészen különös él-vezetben lenne része. Az édeskés mosoly ismét megjelent az arcán.
    – Nos, ez volt hát Dimitriosz, akiről eddig annyi minden hallott. Mi a véleménye róla?
    – Nem is tudom, mit gondoljak! Lehetséges, hogy ha nem tudnék ennyit róla, kevésbé gyűlölném. Nagyon nehéz tárgyilagosnak lenni egy olyan emberrel szemben, akinek nyilvánvalóan azon jár az esze, hogyan ölhetne meg a leggyorsabban. – Kis habozás után hozzátette: – Nem is gondoltam, hogy ennyire gyűlöli.
    Peters most nem mosolygott.
    – Biztosíthatom önt, Mr. Latimer, hogy számomra is meglepetést okozott ez a felismerés. Nem szerettem. Nem bíztam benne. Azok után, ahogy bennünket elárult, ez érthető is volt. de mindaddig, amíg most, itt ebben a szobában meg nem láttam, nem tudtam eléggé gyűlölöm-e ahhoz, hogy meg-öljem? Ha babonás lennék, már azt gondolnám, hogy a szerencsétlen Visser szelleme költözött be-lém.
    Kis szünetet tartott, majd folytatta:
    – Mr. Latimer, be kell önnek valamit vallanom: akkor sem kapta volna meg a félmilliót, ha bele is ment volna az ajánlatomba. Nem fizettem volna önnek – mondta, és szorosan összezárta a száját, mintha arculütésre számítana.
    – Gondoltam – mondta szárazon Latimer. – Csak azért lett volna érdekes elfogadni az ajánlatát, hogy lássam, hogyan fog becsapni. Arra gondoltam, hogy a pénz leszállításának valódi időpontját egy órával előbbre határozza meg, mint ahogy velem közli, s mire megérkeznék a tett helyszínére, ön a pénzzel együtt már régen eltűnt. Így tervezte?
    Peters arca megrándult.
    – Nagyon bölcs, de egyben csúnya dolog is öntől, hogy nem bízott bennem. Azt hiszem viszont, hogy ezért nem hibáztathatom. Nem megalázó beismernem, hogy megpróbáltam becsapni önt. Saját érdekemben. De szeretnék valamit kérdezni.
    – Nos?
    – Az késztette önt a pénz visszautasítására, hogy esetleg elárulhatom Dimitriosznak?
    – Ez eszembe sem jutott.
    – Ennek örülök – jelentette ki Peters ünnepélyesen. – Nem szeretném, ha ilyeneket feltételezne ró-lam! Talán nem kedvel, de mégse gondoljon arra, hogy ennyire lelketlen vagyok. Én is megmond-hatom önnek, nekem sem jutott eszembe ez a gondolat. Látta Dimitrioszt! Mi ketten beszéltük meg a dolgot. Nem bíztunk egymásban, árulásra gyanakodtunk. Mégis Dimitriosz az, aki ezt a gondola-tot elültette a fejünkben. Sok gonosz és erőszakos emberrel találkoztam, Mr. Latimer, de meg kell mondanom önnek, hogy Dimitriosz közülük is kiemelkedik. Mit gondol, miért sugallta azt, hogy én elárulhatom önt?
    – Azt hiszem, azt az elvet tartotta szem előtt, hogy két szövetségessel szemben úgy lehet a leg-eredményesebben felvenni a harcot, ha összeugrasztja őket.
    Peters elmosolyodott.
    – Nem, Mr. Latimer. Dimitriosztól ez túl egyszerű trükk lett volna. Nagyon finoman tudatta önnel, hogy én vagyok a szükségtelen partner, s engem könnyedén ki lehet kapcsolni az ügyből, ha meg-mondaná neki, hol lehet engem megtalálni.
    – Úgy érti, azt javasolt, hogy megöli önt az én érdekemben?
    – Pontosan. Akkor már csak önnel kell foglalkoznia. Természetesen azt nem tudja – tette hozzá Peters elgondolkozva –, hogy ön nem ismeri az ő jelenlegi nevét. – Ezzel felállt, s föltette a kalap-ját. – Nem, Mr. Latimer, nem szeretem Dimitrioszt.
    Kérem, ne értsen félre! Nem vagyok én sem a feddhetetlen erkölcsök embere. De Dimitriosz vad-állat. Tudom, hogy megtettem minden szükséges óvintézkedést, de még most is félek tőle. Meg kell kapnom azt a milliót, s azonnal el kell tűnnöm. Ha el tudnám intézni, hogy miután végeztem az üggyel, ön a rendőrség kezére adja őt, akkor ezt meg is tenném. Fordított helyzetben ő egy pillana-tig sem habozna. De ez lehetetlen.
    – Miért?
    Peters kíváncsian nézett rá.
    – Úgy látszik, Dimitriosz furcsa hatással volt önre. Túlságosan veszélyes volna, ha utólag értesí-tenénk a rendőrséget az egészről. Megkérnék, magyarázzuk meg az egymillió frankot, márpedig Dimitriosztól nem várhatjuk, hogy erről ne tegyen említést, és máris itt a baj. Mehetünk? Az aszta-lon hagyom a szoba árát. A bőröndöt megtarthatják borravalónak.
    Némán mentek lefelé a lépcsőn. Amint leadták a kulcsot, az ingujjas ember egy bejelentőlappal tért vissza, hogy Peters töltse ki, de ő leintette. Majd kitölti, ha visszatér – mondta.
    Az utcán megállt, és szembefordult Latimerrel.
    – Követték már valaha?
    – Tudomásom szerint nem.
    – Most követni fogják. Nem feltételezem Dimitrioszról, hogy komolyan bízott volna benne, hogy a lakásunkig vezetjük, de ő mindig alapos ember volt. – Peters átnézett Latimer válla felett. – Ó, igen! Ott volt akkor is, amikor megérkeztünk. Ne forduljon meg, Mr. Latimer! Szürke köpenyt és fekete puhakalapot visel. Egy perc, és ön is meglátja.
    Az üresség, amely Dimitriosz távozásával eltűnt, most visszatért eredeti helyére, Latimer gyomrá-ba.
    – Mit kell most tennünk?
    – Ahogy mondtam, metróval megyünk vissza.
    – Ez meg mire jó?
    – Azonnal rájön.
    A Ledru-Rollin metróállomás mintegy száz méterre volt tőlük. Amint az állomás felé tartottak, Latimer lábikrájában az izmok megfeszültek, s az a nevetséges vágya támadt, hogy futásnak ered-jen. Mereven, félig öntudatlanul haladt.
    – Ne nézzen körül! – ismételte Mr. Peters.
    Lementek a lépcsőn a metróba.
    – Most húzódjon közelebb hozzám – mondta Peters.
    Vett két másodosztályú jegyet, s elindultak a folyosón a peron irányába.
    A folyosó hosszú volt. amint áthaladtak a forgóajtón, Latimer úgy érezte, hogy most már nyugod-tan visszanézhet. Úgy is tett, s mögöttük vagy tíz méterre egy kopottas szürke köpenyt viselő fiatal-embert pillantott meg. A folyosó kétfelé ágazott. Az egyiken a Direction Porte de Charenton, a má-sikon a Direction Balard feliratú tábla mutatta az irányt. Peters megállt.
    – Most az lenne a bölcs dolog – mondta –, hogy úgy tennénk, mintha el akarnánk búcsúzni egy-mástól. – Szeme sarkából visszapillantott. – Igen, ő is megállt. Kíváncsi rá, hogy most mi történik. Beszéljen nyugodtan, Mr. Latimer, de ne túlságosan hangosan. Hallgatózni akarok.
    – Mit akar hallani?
    – A vonatokat. Ma reggel fél órát töltöttem azzal, hogy hallgattam őket.
    – De az ég szerelméért, miért? Nem értem…
    Peters megragadta a karját, mire elhallgatott. A távolból hallotta a közeledő szerelvény csattogá-sát.
    – Direction Balard – súgta hirtelen Peters. – Jöjjön. Maradjon közvetlenül mellettem, s ne halad-jon túl gyorsan.
    Megindultak a jobb oldali folyosón. A vonat zakatolása egyre erősödött. A folyosón még egyszer elkanyarodtak. Előttük volt a zöld automata ajtó.
    – Gyorsan! – sürgette Mr. Peters.
    A szerelvény már majdnem befutott az állomásra. A peronra vezető automata ajtó lassan kezdett bezáródni. Latimer elérte, átcsúszott rajta úgy, hogy még mintegy tíz centivel nagyobb is volt az aj-tónyílás a kelleténél. Légfékek csikorgását, futó lábak dobogását hallotta. Peters pocakjának egy kis nyomást el kellett szenvednie, de még ő is át tudta préselni magát. A szürke köpenyes férfi viszont az utolsó pillanatban kivágott hajrá ellenére is lekésett. Ott állt most, arca paprikavörös lett a méreg-től, s az automata ajtó másik oldaláról az öklét rázta feléjük.
    Lihegve léptek a kocsiba.
    – Kitűnő! – fújtatott Peters boldogan. – No, most már érti, hogy mire gondoltam, Mr. Latimer?
    – Zseniális!
    A vonat zakatolása lehetetlenné tette a további beszélgetést. Peters megérintette a karját. A Châtalet-nél jártak. Kiszálltak, s a Porte d' Orléans-i kijáraton a St. Placide felé tartottak. Lefelé sé-táltak a Rue de Rennes-en, Peters halkan dudorászott. Elmentek egy kávéház mellett.
    Peters abbahagyta a dúdolást. – Nem inna egy kávét, Mr. Latimer?
    – Köszönöm, nem. Mi van Dimitriosz levelével?
    Peters megtapogatta a zsebét.
    – Már kész. Az idő tizenegy óra. A hely pedig az Avenue de la Reine és a Boulevard Jean Jaures elágazása. Ön is ott akar lenni, vagy már holnap elhagyja Párizst? – Azután anélkül, hogy megvárta volna Latimer válaszát, folytatta: – Sajnálni fogom, hogy el kell búcsúznom öntől, Mr. Latimer. Ön rokonszenves ember. Kapcsolatunk egészében véve igen kellemes volt. számomra még hasznos is. De meg kell mondanom, hogy egy kis bűntudatot is érzek, Mr. Latimer. Annyira türelmes és segítő-kész volt, mégis elismerés nélkül távozik. Nem fogadna el esetleg – érdeklődött kissé nyugtalanul – legalább ezer frankot a költségei rendezésére?
    – Nem, köszönöm.
    – Nem, természetesen nem. Akkor legalább azt engedje meg, hogy egy pohár borral megkínáljam. Ez az! Megünnepeljük! Jöjjön, Mr. Latimer. Vegyük át holnap este együtt a pénzt. Legalább némi kielégülést szerez majd önnek, ha látja, hogyan facsarok ki egy kis vért ebből a disznó Dimirioszból. Aztán megünnepeljük a dolgot egy pohár borral. Mi a véleménye?
    Az Impasse-hoz vezető utca sarkán megálltak. Latimer a kövér férfi vizenyős szemébe nézett.
    – Szerintem – kezdte megfontoltan –, ön attól tart, hogy Dimitriosz blöffnek tekinti az egészet, s ezért azt szeretné, ha én Párizsban maradék addig, amíg a pénzt zsebre nem teszi.
    Peters szeme lassan lecsukódott.
    – Mr. Latimer – kezdte keserűen –, nem hiszem… nem gondoltam volna, hogy képes ilyen ko-holmányt…
    – Rendben van, maradok – szakította félbe ingerülten Latimer. Már úgyis annyi időt elvesztege-tett, egy kicsi már igazán nem számít. – Elkísérem önt holnap, de csak a következő feltételekkel. A bor inkább pezsgő legyen! Franciaországból származzon, s ezerkilencszáztizenkilences, húszas, vagy huszonegyes évjáratú legyen. Egy palack – tette még hozzá némi malíciával – legalább száz frankba kerül majd magának.
    Peters kinyitotta a szemét. Elmosolyodott.
    – Meg fogja kapni, Mr. Latimer! – mondta.
XV. Az idegen város
Mr. Peters és Latimer fél tizenegykor foglalt el helyét az Avenue de la Reine és a Boulevard Jean Jaures sarkán, abban az időpontban, amikor a bérelt autónak fel kellett vennie Dimitriosz küldöncét a Neuilly temetővel szemben.
    Hideg este volt, s mivel megérkezésük után hamarosan esni kezdett, egy kapualjban kerestek me-nedéket.
    – Mikor érnek ide? – kérdezte Latimer.
    – Azt mondtam, hogy tizenegyre várom őket. Fél órájuk van, hogy Neuillyből ideérjenek. Hama-rabb is jöhetnének, de mondtam nekik, hogy győződjenek meg róla, nem követik-e őket. Ha kétsé-geik támadnak, akkor visszatérnek Neuillybe. Nem fognak kockáztatni. Az autó Renault márkájú. Türelmesnek kell lennünk.
Csendben várakoztak. Peters időnként felélénkült, amikor egy-egy kocsi, amely a bérel Renault is lehetet volna, közeledett a folyó felől. A horpadt, macskaköves úton lecsorgó esővíz tócsákat for-mált a lábuknál.
    Peters hirtelen felhorkant.
    – Figyelem!
    – Jönnek?
    – Igen.
    Latimer átnézett Peters válla fölött. Balról egy hatalmas Renault közeledett. Lassítani látszott, mintha a vezető bizonytalan lenne, hogy merre tartson. Elhaladt mellettük, az esőcseppek csillogtak a lámpái fényében, majd néhány méternyire tőlük, megállt. A sötétségben éppen csak kirajzolódtak a vezető fejének és vállának körvonalai, de a hátsó ablakon a napellenző le volt engedve. Peters ke-zét a felöltője zsebébe mélyesztette.
    – Itt várjon, kérem – mondta Latimernek, és elindult az autó felé. – Rendben? – hallotta Latimer, ahogy Peters a sofőrhöz fordult. A kérdést válasz követte: – Igen. – Ezután Peters kinyitotta a hátsó ajtót és előrehajolt.
    Szinte azonnal visszalépett egy lépést, és becsukta az ajtót. Bal kezében csomagot tartott. – Vár-jon! – mondta, s visszament Latimerhez.
    – Minden rendben? – kérdezte Latimer,
    – Azt hiszem, igen. Gyújtson gyufát!
    Latimer engedelmeskedett, a csomag megfelelt egy nagyobb könyv méreteinek, vastagsága öt centiméter körül lehetett, kék papír fedte, amelyet zsineg tartott össze. Peters a csomag egyik sarkán feltépte a csomagolópapírt: előtűnt egy vastag köteg ezerfrankos bankjegy.
    – Gyönyörű! – mondta.
    – Nem akarja megszámolni?
    – Ezt az örömet – mondta Peters komolyan – az otthon kényelme számára tartogatom. – Begyűrte a csomagot felöltője zsebébe, kilépett az úttestre és fölemelte a kezét. A Renault hirtelen megindult, széles ívben megfordult és elszáguldott. Peters mosolyogva szemlélte.
    – Nagyon csinos hölgy – mondta –, kíváncsi vagyok, vajon ki lehet. De az egymillió frank még jobban érdekel! Nos, Mr. Latimer, most szerzünk egy taxit, aztán jöhet a kedvenc pezsgője. Úgy ér-zem, megdolgoztunk érte.
    Nem messze a Pont de St. Cloud-től találtak taxit. Peters most igyekezett sikerének minél na-gyobb súlyt adni.
    – Az ilyen típusú alakkal, mint Dimitriosz, csak határozottnak és körültekintőnek kell lenni. Egyenesen megmondtuk neki a dolgot, hadd lássa, nincs más választása, csak az, hogy teljesíti a követelésünket. Egymillió frank! Gyönyörű! Az ember szinte bánja, hogy nem követelt kétmilliót. De nem lett volna bölcs dolog, ha túlságosan mohók vagyunk. Most azt hiszi, hogy majd újabb kö-vetelésekkel állunk elő, és lesz ideje úgy elbánni velünk, mint ahogy Visserrel tette. De rá fog jönni, hogy csalódott. Nagy elégtételt jelent ez nekem, Mr. Latimer. Legalább akkora elégtételt a büszke-ségemnek, mint amekkorát a zsebemnek. Még olyan érzésem is van, hogy bizonyos mértékig meg-bosszultam szegény Visser halálát. – Megveregette a zsebét, majd folytatta: – Nagyon szórakoztató látványt nyújthat majd Dimitriosz, amikor rájön, hogy túljártunk az eszén. Kár, hogy nem lehetünk majd tanúi.
    – Azonnal elmegy Párizsból?
    – Azt hiszem, igen. Szeretnék látni valamit Dél-Amerikából is. Természetesen nem a fogadott ha-zámat. Az állampolgárság egyik feltétele, hogy sohasem lépem át az ország határait. Súlyos feltétel, de nem lehet rajta változtatni. Világpolgár vagyok, s ennek így is kell maradnia. Lehet, hogy veszek valahol egy kis birtokot, ahol majd békében eltölthetem öreg napjaimat. Ön még fiatal, Mr. Latimer. De ha valaki már az én koromban van, az évek rövidebbnek tűnnek, s az ember úgy érzi, rövidesen célhoz ér. Olyan ez, mint amikor késő éjszaka egy idegen város felé közeledünk. Sajnáljuk otthagy-ni a meleg vonatfülkét egy ismeretlen szállodáért, s azt kívánjuk, bár csak soha ne érne véget az utazás.
    Kinézett az ablakon.
    – Mindjárt otthon vagyunk. A pezsgőjét már meg is vettem. Ahogy figyelmeztetett is, nagyon drá-ga volt. de nincs semmi kifogásom egy kis luxus ellen. Néha jó arra, hogy értékelni tudjuk az egy-szerűséget. Ah! – A taxi megállt az Impasse végénél. – nincs aprópénze, Mr. Latimer? Furcsán hangzik, amikor az embernek egymillió frank van a zsebében, ugye? Kérem, fizesse ki a taxit.
    Elindultak lefelé az Impasse-on.
    – Azt hiszem – mondta Mr. Peters –, el kell adnom ezeket a házakat, mielőtt még Latin-Amerikába mennék. Nincs értelme olyan ingatlant tartani, amely semmi hasznot nem hoz.
    – Nem lesz egy kicsit nehéz eladni őket? Az ablakból elég lehangoló kilátás nyílik.
    – Nem kell mindig az ablakban állni. Egyébként egészen szép házakat lehet belőlük csinálni.
    Felfelé indultak a lépcsőn. A második fordulónál Peters egy szusszanásnyira megállt, levette a fel-öltőjét, s előhúzta kulcsát a zsebéből. Majd folytatták a lépcsőmászást. Peters kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt, s egyenesen a legnagyobb dívány felé tartott. Felöltője zsebéből kivette a csomagot, és kioldotta a zsineget. Szerető gondoskodással emelte ki a bankjegyeket a papírból, s a fény felé tartotta őket. Ezúttal őszinte volt a mosolya.
    – Itt van, Mr. Latimer! Egymillió frank! Látott valaha is ennyi pénzt együtt? Majdnem hatezer an-gol font! De ezt most valóban meg kell ünnepelnünk. Tegye le a kabátját, én pedig hozom a pezs-gőt. Bízom benne, hogy kedvére való lesz. Jegem nincs, de beletettem egy tál vízbe. Már biztosan elég hideg!
    Ezzel a szoba függönnyel elrekesztett része felé indult.
    Latimer elfordult, hogy levesse a kabátját. Hirtelen az az érzése támadt, hogy Peters még mindig a függönynek ezen az oldalán áll, s hogy teljesen mozdulatlan. Visszafordult.
    Egy pillanatig azt hitte, azonnal elájul. A vér kifutott a fejéből, agyát üresnek és könnyűnek érezte. Úgy tűnt, hogy a mellét acélpántok szorítják. Ordítani szeretett volna, de csak meredten bámulni tu-dott.
    Peters háttal állt neki, s kezét a feje fölé emelte. Szemben vele, az aranyszínű függönynyílásban revolverrel a kezében ott állt Dimitriosz.
    A görög kissé oldalt és előre lépett, úgyhogy Latimert most már nem takarta el félig Peters. Latimer ledobta kabátját és magasba emelte a kezét. Dimitriosz felvonta a szemöldökét.
    – Nem túlságosan hízelgő rád nézve – mondta –, hogy ennyire meglepődsz a találkozástól, Petersen! Vagy szólítsalak inkább Caillénak?
    Peters egy szót sem szólt. Latimer nem láthatta az arcát, de látta, hogy a nyaka úgy mozog, mintha nagyokat nyelne.
    A barna szempár Latimerre villant.
    – Örülök, hogy az angol is itt van, Petersen. Megkíméltem magamat attól a fáradtságtól, hogy rá-kényszerítselek: mondd meg a nevét és a címét. Monsieur Smith, aki olyan sokat tud, s annyira sze-rette volna elrejteni az arcát, most ugyanolyan könnyen kezelhetővé vált, mint te, Petersen. Mindig is mesterkélten okos voltál, Petersen. Egyszer ezt már mondtam is neked! Akkor, amikor Szalonikiből egy koporsót hoztál! Emlékszel rá? Az ész viszont sohasem pótolhatja az intelligenci-át, tudod. Valóban azt hitted, hogy nem látok keresztül rajtad? – Szája kissé legörbült. – Szerencsét-len Dimitriosz! Hiszen annyira primitív! Azt hiszi majd, hogy én, az okos Petersen majd még több-ször is jelentkezem, mint a többi zsaroló. Nem is feltételezi majd, hogy nem ez a szándékom. De hogy bebiztosítsam magam, azt teszem, amit eddig még egyetlen zsaroló sem tett: megmondom ne-ki, hogy még többször kérek pénzt. Szegény Dimitriosznak nincs intelligenciája. Még ha az iratok-ból rá is jön, hogy néhány hónappal a szabadulásom után sikerült eladnom három eladhatatlan házat valami Caillé nevezetűnek, nem is álmodik arról, hogy én, az okos Petersen egyben Caillé is va-gyok. Tudod te azt, Petersen, hogy mielőtt ezeket a házakat a te nevedre megvettem, már tíz éve üresen álltak? Milyen bolond vagy!
    Kis szünetet tartott. Nyugtalan, barna szeme összeszűkült, ajka megfeszült. Latimer tudta, hogy Dimitriosz meg fogja ölni Peterst, de teljesen tehetetlen volt. úgy érezte, hogy a vad szívverés szinte fojtogatja.
    – Dobd el a pénzt, Petersen!
    A bankjegyköteg a szőnyegre hullott, s legyezőszerűen szétterült.
    Dimitriosz fölemelte a revolvert.
    Hirtelen Peters is rájött, hogy mi fog történni. Felkiáltott:
    – Ne! Meg kell…
    Dimitriosz meghúzta a ravaszt. Fülsiketítő dörejjel kétszer egymás után tüzelt, s Latimer hallotta, hogy az egyik golyó Peters testébe csapódik.
    Peters hosszan elnyújtott, öklendező hangot hallatott, majd kezére és térdére bukott. Nyakából ömlött a vér.
    Dimitriosz Latimerre nézett. – No, most maga jön – mondta.
    Latimer ebben a pillanatban ugrott.
    Hogy miért választotta pontosan ezt a pillanatot az ugrásra, azt sohasem tudta megmagyarázni magának. Hogy életösztöne miért éppen arra késztette, hogy Dimitriosz lövésre emelt fegyvere felé ugorjon, az is teljesen megmagyarázhatatlan volt számára. Mindenesetre ugrott, s ez az ugrás men-tette meg az életét, mivel jobb lába egy másodperc töredékével előbb hagyta el a földet, mint ahogy Dimitriosz meghúzta a ravaszt. Latimer megbotlott egy vastag szőnyegcsomóban, s a lövedék a feje fölött a falba vágódott.
    Félig kábultan Dimitrioszra vetette magát. Egymás torkát szorongatva mindketten a földre zuhan-tak, de Dimitriosz azonnal felrántotta a térdét Latimer gyomrába, és elrúgta magát tőle.
    Korábban már elejtette a revolverét, s most azon igyekezett, hogy ismét megkaparintsa. Latimer levegő után kapkodva, a legközelebb eső mozdítható tárgy irányába mászott. Az történetesen az egyik marokkói asztalka nehéz rézlapja volt. késedelem nélkül Dimitrioszhoz vágta. A rézlap halán-tékán érte a revolverért nyúló Dimitrioszt, aki az ütéstől megingott, de csak egy pillanatra. Latimer az asztal fa alját is feléje dobta, s előreugrott. Amint az asztal maradványa a vállához csapódott, Dimitriosz hátratántorodott. A következő pillanatban a revolver már Latimer kezében volt. még mindig levegő után kapkodva hátralépett, de ujja már a ravaszon feszült.
    Dimitriosz falfehér arccal lépett feléje. Latimer fölemelte a revolvert.
    – Még egy mozdulat, és lövök!
    Dimitriosz megállt. Barna szemével Latimerre bámult. Szürke haja csapzottan lógott, sálja kibújt a kabátjából. Fenyegető látványt nyújtott. Latimer kezdte visszanyerni önuralmát, de a térdét bor-zalmasan gyengének érezte. Füle zúgott, a beszívott levegő émelyítő volt a lőporfüsttől. Neki kellett a következő lépést megtennie, de ijedt és tanácstalan volt.
    – Ha megmozdul – ismételte –, lövök.
    A barna szemek tekintete a padlón heverő bankjegyek felé siklott, majd ismét rászegeződött.
    – Most mit akar csinálni? – kérdezte hirtelen Dimitriosz. – Ha jön a rendőrség, akkor mindket-tőnknek lesz magyaráznivalónk. Ha engem lelő, akkor csak ezt az egymilliót kapja meg. Ha elen-ged, kap tőlem még egy milliót. Így jobb lesz önnek is!
    Latimer nem válaszolt. A fal mentén addig oldalazott, amíg egy pillantást vethetett Petersre.
    Peters közben a díványhoz mászott, ahol felöltője hevert, és most félig lehunyt szemmel a dívány-nak támaszkodott. Hörögve kapkodta a levegőt. Az egyik lövedék tátongó, mély sebet ütött oldalt, a nyakán; a sebből patakzott a vér. A második golyó a melle közepébe fúródott. A seb öt centi átmérő-jű vörös masszának látszott. A vér alig szivárgott belőle. Peters ajka megmozdult. Szemét Dimitrioszon tartva Latimer körbekerült, amíg Mr. Peters mellé nem ért.
    – Hogy van? – kérdezte.
    Ostoba kérdés volt, s erre azonnal rájött, ahogy a szavak kibuktak a száján. Kétségbeesetten pró-bálta összeszedni a gondolatait. Egy embert lelőttek, s kezében van az, aki lelőtte. Most…
    – A pisztolyomat – suttogta Peters –, adja ide a pisztolyomat… Felöltő… – Még mondott valamit, de azt már nem lehetett hallani.
    Latimer óvatosan megkerülte a felöltőt, s benyúlt zsebébe a pisztolyért. Dimitriosz keskeny ajka körül kísérteties mosoly bujkált. Latimer megtalálta a pisztolyt, s átadta Petersnek. Ő két kézzel megragadta, s kibiztosította.
    – Most – suttogta – menjen, és hívja a rendőrséget.
    – Valaki biztosan meghallotta a lövéseket – nyugtatta Latimer. – A rendőrség azonnal itt lesz.
    – Nem találnak meg minket – suttogta Peters. – Menjen a rendőrségre.
    Latimer habozott. Petersnek igaza volt. az Impasse-t puszta falak vették körbe. A lövéseket csak akkor hallhatta meg valaki, ha épp abban a néhány másodpercben haladt el a bejárat előtt, amikor eldördültek, de akkor sem állapíthatta meg, hogy a lövések zaja honnan jött.
    – Rendben van – mondta. – Hol a telefon?
    – Nincs telefon.
    – De… – mondta, s ismét tétovázni kezdett. Tíz percbe is belekerülhet, amíg egy rendőrt talál. Rábízhatja-e a súlyosan sebesült Petersre egy olyan ember őrizetét, mint Dimitriosz? Persze nem volt más választása. Petersnek orvosra volt szüksége. S minél előbb kerül lakat alá Dimitriosz, an-nál jobb. Tudta, hogy Dimitriosz tisztában van a helyzetével, s ez a tudat egyáltalán nem tetszet ne-ki. Petersre pillantott. Lügerjét a térdén pihentetve Dimitrioszra szegezte. A vér még mindig ömlött a nyakából. Ha nem kap sürgősen orvost, hamarosan elvérzik.
    – Rendben van. Sietek, ahogy csak tudok – mondta, és elindult az ajtó felé.
    – Egy pillanat, Monsieur! – Az éles hangban megbúvó sürgetés megállította Latimert.
    – Nos?
    – Ha elmegy, akkor le fog engem lőni. Nem látja? Miért nem fogadja el az ajánlatomat?
    Latimer kinyitotta az ajtót.
    – Ha valami trükköt kísérel meg, akkor biztosan lelövi. – ismét a sebesültre nézett, aki a Lüger fö-lé hajolt. – Jövök a rendőrséggel. Ne lőjön, ha nem muszáj. Miután ismét elindult, Dimitriosz felne-vetett. Latimer akaratlanul hátrafordult. – A maga helyében én megtartanám ezt a nevetést a hóhér-nak! – vágta oda. – Még szüksége lehet rá!
    – Arra gondoltam – mondta Dimitriosz –, hogy az embert az ostobasága miatt éri el a vég. És ha nem a saját ostobasága, akkor másoké miatt. – Arca elváltozott. – Ötmillió, Monsieur! – kiáltotta dühösen. – Ez sem elég? Azt akarja, hogy ez a dög végezzen velem?
    Latimer egy pillanatra rábámult. A férfi most szinte meggyőző volt. majd eszébe jutott, hogy Dimitriosz másokat is meggyőzött. Nem várt tovább. Amíg becsukta maga mögött az ajtót, még hal-lotta, hogy Dimitriosz utána kiabál valamit.
    Félúton lefelé hallotta meg a lövéseket. Négyet egymás után. Három gyors egymásutánban dör-rent, majd az utolsó előtt kis szünet következett. Szíve a torkában dobogott, megfordult, és rohant vissza a szobába. Csupán későn eszmélt rá, hogy rohantában elsősorban Petersért aggódott.
    Dimitriosz nem nyújtott valami kellemes látványt. Peters Lügerje csak egyszer tévesztett célt. Két golyó Dimitriosz testébe fúródott. A negyediket nyilvánvalóan akkor lőtte már rá, amikor az már a földre zuhant. A szeme között csapódott be, s majdnem teljesen leszakította a koponya tetejét. A tes-te még mindig rángatózott.
    A Lüger kicsúszott Peters kezéből. Fejével a dívány szélére támaszkodott, s úgy tátogott, mint a partra vetett hal. Amint Latimer ott állt mellette, hirtelen csuklás vett rajta erőt, szájából ömleni kezdett a vér. Latimer félig öntudatlanul átevickélt a függönyön. Dimitriosz meghalt, Peters haldok-lott, de Latimer csak arra tudott figyelni, hogy el ne ájuljon, s ne öklendezzen. Össze akarta szedni magát. Valamit tennie kell. Petersnek vízre van szüksége. A sebesültek mindig inni akarnak. A mos-dókagyló mellett talált poharakat. Egyet megtöltött vízzel és visszavitte a szobába.
    Peters mozdulatlanul hevert. Szája és szeme nyitva volt. Latimer mellé térdelt, s kis vizet öntött a szájába. A víz visszacsurgott. Letette a poharat, s megtapogatta a pulzusát, de nem érezte.
    Latimer gyorsan talpra ugrott, s a kezére nézett. Véres volt. visszament a mosdókagylóhoz, leöblí-tette a kezét, és megtörölte a kampóról lógó mocskos törölközőben.
    Tudta, hogy azonnal hívnia kell a rendőrséget. Két ember megölte egymást. Ez a rendőrség ügye volt. és… egyáltalán mit fog nekik mondani? Hogyan akarja megmagyarázni a jelenlétét ebben a mészárszékben? Mondhatja azt, hogy éppen az Impasse bejárata előtt haladt el, amikor a lövéseket hallotta? De akár tudhatják is, hogy együtt volt Petersszel. Ott volt tanúnak a taxisofőr, aki idehozta őket. S ha rájönnek, hogy Dimitriosz aznap egymillió frankot vett ki a bankból… véget nem érő kérdések következnek. Még az is lehet, hogy majd rá gyanakodnak!
    Úgy tűnt, hogy az agya kezd megvilágosodni. Azonnal el kell tűnnie innen anélkül, hogy nyomot hagyna maga után. Gondolatai gyorsan kergették egymást. A zsebében lévő revolver Dimitrioszé, de az ő ujjlenyomatai vannak rajta. Zsebkendőjével gondosan letörölgette. Ezután összeszorította a fogát, és visszament a szobába. Dimitriosz mellé térdelt, s a halott ujjait rátapasztotta a markolatára és a ravaszra. Ezután lefejtve róla az ujjakat, a revolvert a holttest mellé tette a padlóra.
    A szőnyegen szanaszét heverő ezres bankjegyeket egyszerűen szemétnek tekintette. Kié volt a pénz tulajdonképpen? Dimitrioszé vagy Petersé? Ott volt közte Sholemé is, s az is, amit Dimitriosz ezerkilencszázhuszonkettőben, Athénban lopott. Ott volt a fizetség azért, hogy segédkezett Sztamolijszki meggyilkolásában, s az a pénz is, amelyet Madame Prevezától kicsalt. Ott volt a Bulics által ellopott térkép ára, meg a lány- és kábítószer-kereskedelemből származó jövedelem egy része. Valójában kié is ez a pénz? Nos, majd a rendőrség eldönti! Legjobb, ha úgy hagyja, ahogy van. Ez majd gondolkodásra készteti őket.
    Ott volt még a pohár víz. Ki kell üríteni a poharat, eltörölnie és a többi mellé tenni. Körülnézett. Maradt még valami? Nem. Valóban nem? Igen, még egy dolog. Ujjlenyomatai ott voltak az asztal lapján és a lábazaton. Letörölte. Semmi más? Igen! Ujjlenyomatok a kilincsen. Azt is letörölte. Még valami? Semmi! Visszavitte a poharat a mosdókagylóhoz. A pohár megszáradt, a helyére került. Már indult volna, amikor észrevette a Peters által vásárolt pezsgőt egy tál vízben. 1921-es Verzy volt – egy fél üveggel.
    Senki sem látta, amikor elhagyta az Impasse-t. a Rue de Rennes-en betért egy kávéházba, és ko-nyakot rendelt. Tetőtől talpig remegés fogta el. Ostobán viselkedett! El kellett volna mennie a rend-őrségre! Még mindig nem késő, hogy megtegye. Tegyük fel, hogy a holttesteket nem fedezik fel. Akár hetekig heverhetnek abban a borzalmas szobában, a kék falak, az arany csillagok és a szőnye-gek között. A kiömlött vér megszárad, a hullák oszlásnak indulnak. Borzalmas rágondolni is! Ha va-lahogy a rendőrség tudomására lehetne ezt hozni! Egy névtelen levél túlságosan veszélyes lenne. A rendőrség azonnal tudná, hogy egy harmadik személy is benne van a dologban, s nem elégedne meg azzal a magyarázattal, hogy két ember egymást lőtte agyon. Ezután támadt egy ötlete. A legfonto-sabb az volt, hogy a rendőrség bemenjen a házba. Hogy miért mennek, az már nem fontos.
    A polcon talált egy esti újságot. Átemelte az asztalához, s lázasan olvasni kezdte. Két hírt is talált, melyek megfeleltek a céljainak. Az egyik arról számolt be, hogy értékes szőrméket loptak el az egyik Avenue de la République-i raktárból, a másik azt tudatta, hogy két ember betörte az ékszerüz-let kirakatát az Avenue de Clichy-n, s egy tálca gyűrűvel együtt megszöktek.
    Úgy döntött, hogy céljainak az első hír felel meg jobban. Odaintette a pincért, rendelt még egy konyakot, papírt és írószerszámot kért. Felhajtotta az italt, majd felhúzta a kesztyűjét. Ezután fölvet-te az egyik levélpapírt, s gondosan megvizsgálta. Közönséges, olcsó, kávéházi írótömbből való volt. megelégedéssel nyugtázta, hogy semmiféle ismertetőjel nincs rajta. A közepére nyomtatott nagy be-tűkkel a következőket írta: „NYOMOZZANAK CAILLÉ UTÁN – 3. IMPASSE DES HUIT ANGES.” Ezután kitépte a szőrmelopásról szóló tudósítást az újságból, belehajtotta a levélpapírba, majd mindkettőt beletette egy borítékba, melyet a hetedik kerület rendőrfőnökének címzett meg. Ki-lépve a kávéházból, bélyeget vásárolt, s postára adta a levelet.
    Hajnali négy órakor, miután már két órát vergődött álmatlanul az ágyon, s gyomra már nem bírta tovább, végül megadta magát, és hányni kezdett.
Két nappal később három párizsi lap is tudósított arról, hogy a Rue de Rennes melletti lakásban megtalálták egy Frederik Peters nevű dél-amerikai, s egy másik, eddig még nem azonosított, dél-amerikainak látszó férfi holttestét. Mindkettőjüket lelőtték – folytatták a cikkek – mégpedig való-színűleg egymást lőtték agyon. Bizonyára a lakásban talált jelentősebb összeg miatt szólalkoztak össze. Ez volt az üggyel kapcsolatos egyedüli hír; a közvélemény figyelme megoszlott a legújabb nemzetközi válság és a külvárosi baltás gyilkosság között.
    Latimer csak néhány nap elteltével bukkant rá a hírre.
    Nem sokkal kilenc óra után, azon a reggelen, amikor a rendőrség megkapta a levelet, Latimer el-hagyta a szállót, s a Gare de l'Estre, az Orient expresshez ment. A levél az esti postával érkezett. Bolgár bélyeg volt rajta. Szófiában adták postára: nyilván Marukakisz küldte. Olvasatlanul gyűrte a zsebébe. Egészen délutánig, amikor a vonat már a Belforttól nyugatra eső vidéken robogott, nem ju-tott eszébe a levél. Akkor felbontotta, s olvasni kezdte:
    „Kedves barátom!
    Levele megörvendeztetett; nagyon megörültem, hogy írt. Ki-csit meg is lepődtem – ezért kérem, bocsásson meg –, mivel nem számítottam rá komolyan, hogy sikerrel jár a bonyolult feladat megoldásában. Bízom benne, hogy bővebben is hallok még öntől arról, hogyan ásott elő egy Belgrádban eltemetett történetet Genfben. Érdeklődtem az Eurázsiai Hitelbankról. Találtam valamit, ami bizonyára érdekelni fogja.
    Mint bizonyára tudja, az utóbbi időben igen feszült volt a viszony Bulgária és Jugoszlávia között. A szerbeknek van is okuk a nyugtalanságra. Ha Németország és a csatlós Magyar-ország északról megtámadja őket, ha Olaszország délről Al-bánián keresztül és a tengeren át nyugatról tör rájuk, Bul-gária pedig keletről rohanja le őket, akkor hamarosan végük van. Egyetlen esélyük az, hogy az oroszok esetleg eltérítik a németeket és a magyarokat agy Románián keresztül, a buko-vinai vasútvonal mentén indított támadással. De van félni-valója Bulgáriának Jugoszláviától? Jelent-e veszélyt Bulgá-ria számára ez az ország? Maga az ötlet is képtelenség! Mégis, az elmúlt három-négy hónap során propaganda-hadjárat indult; eszerint Jugoszlávia Bulgária megtámadására készül. »A határon túli fenyegetés« – volt a jelszó.
    Ha ezek a dolgok nem volnának túlságosan veszélyesek, akár nevethetnénk rajtuk. A módszer viszont azonnal felismerhe-tő. Az ilyesfajta propaganda mindig szavakkal kezdődik, de a szavakat hamarosan tettek követik. Amikor nem állnak ren-delkezésre a hazugságot alátámaszt tények, akkor tényeket kell gyártani.
    Két héttel ezelőtt került sor az elkerülhetetlen határvil-longásra. Néhány parasztra rálőttek a jugoszlávok (állító-lag katonák), s az egyik meghalt. Számos kirohanásra került sor az »ördögi« szerbek ellen. Egy héttel később a kormány közölte, hogy a nyugati megyék védelmének megerősítése cél-jából légelhárító ágyúkat vásárolt. A vásárlás egy belga cégnél történt az Eurázsiai hitelbank által nyújtott hitel-ből.
    Szerkesztőségünk tegnap ismét érdekes hírt kapott.
    A jugoszláv kormány által folytatott gondos nyomozás ered-ményeképpen megállapítást nyert, hogy az a négy személy, aki a parasztokra rálőtt, nem jugoszláv katona volt, de még csak nem is jugoszláv állampolgár. Különböző nemzetiségűek voltak: kettejüket már korábban letartóztatták Lengyelor-szágban terrorcselekmény miatt. Valaki, akiről egyikük sem tud többet, csak azt, hogy Párizsból érkezett, megfizette őket, hogy rendezzék meg az incidenst.
    És még valami! Egy órával az után, hogy ez a hír Párizsba eljutott, azt az utasítást kaptam a központtól, hogy vegyem ki a hírt a lapból, s a francia hírügynökség minden előfi-zetőjének küldjek szét egy helyreigazítást. Ugye, milyen érdekes? Az ember nem is gondolná, hogy egy olyan gazdag szervezet, mint az Eurázsiai Hitelbank, ennyire érzékeny legyen.
    Ami Dimitrioszt illeti, mit is mondhatna az ember?
    Egy drámaíró egyszer azt mondta, hogy több olyan helyzet is előfordul, melyet nem lehet színpadra vinni. Olyan hely-zetek, amikor a közönség nem érez sem rokonszenvet, sem el-lenszenvet, melyekből nincs olyan kivezető út, mely ne vol-na lealacsonyító és elkeserítő, melyekből nem lehet következtetni az igazságra. Dimitriosz – mondhatná azonban – egyike volt azon boldogtalanoknak, akiket megkavart a va-ló élet ostoba közönségessége, és a kitűnő képzelőerő kö-zötti különbség. Ez lehetséges. Mégis, kíváncsi volnék, hogy tudnék-e valaha is rokonszenvezni vele. Megmagyaráz-hatja-e magának az ember valaha is Dimitrioszt, vagy csupán undorral kell elfordulnia tőle? Hajlok arra, hogy értelmet és igazságot találjak abban, hogy olyan nyomorúságos és erőszakos halált halt, mint amilyen az élete volt. de ez túlságosan bonyolult feloldás. Ez nem magyarázza meg Dimitrioszt, csak mentegeti. Az olyan bűnöző alkat létre-jöttéhez, mint az övé, sajátos feltételek szükségesek. Pró-báltam meghatározni ezeket a feltételeket, de hiába. Amit tudok, az az, hogy amíg az erőszaké az igazság, amíg a zűr-zavar és az anarchia a rend, ezek a feltételek továbbra is fennállnak.
    Mi ennek az ellenszere?
    De hoppá! Már látom magam előtt, amint ásítozik, s az jut eszembe, hogy ha tovább untatom, akkor nem ír majd arról, hogy élvezi-e párizsi tartózkodását, hogy talált-e még bulicsokat és prevezákat, s láthatjuk-e egymást hamarosan Szófiában. Legfrissebb híreik szerint a háború tavaszig nem tör ki, úgyhogy lesz idő a síelésre. Január vége egészen kellemes errefelé. Az utak borzalmasak, de a pályák, ha va-laki egyszer eljut odáig, egészen jók. Nagyon várom, hogy tudassa, mikor érkezik.
    A legőszintébb tisztelettel
N. Marukakisz”
Latimer összehatogatta a levelet és visszadugta a zsebébe. Marukakisz! Rendes ember. Feltétlenül ír majd neki, ha lesz rá ideje. Most viszont sokkal fontosabb dolgokon kell törnie a fejét.
    Nagy szüksége volt egy okra, egy ügyesen elkövetett gyilkosságra, és lebilincselően érdekes gya-núsítottakra. Igen, a gyanúsítottaknak feltétlenül egyéniségeknek kell lenniük.
    Utolsó könyve egy kicsit nehézkes volt. ebbe most egy kis humort kell belevinnie. Ami az indító-okot illeti, természetesen továbbra is a pénz a legbiztosabb bázis. Kár, hogy a végrendeletek és az életbiztosítások már annyira elcsépeltekké váltak. Tegyük fel, egy férfi megöl egy idős hölgyet, hogy így a felesége pénzhez jusson. Ezen érdemes gondolkozni. A színhely? Nos, az mindig bevá-lik, ha az ember kimegy egy angol faluba. Az időpont? Nyár. Krikettmérkőzések a zöldben, garden party a lelkésznél, teáscsészék csörgése; esténként illatozik a júniusi fű. Az emberek ilyen dolgokról szeretnek olvasni.
    Kinézett az ablakon. A nap leszállt, a dombok lassan beleolvadtak az éjszakai égboltba. Belfort előtt hamarosan lassít a vonat. Még két nap utazás! Ez alatt ki kell dolgoznia egy történetet.
    A vonat befutott egy alagútba.