Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eric Ambler 3 Dimitriosz koporsója

2010.06.23

Aztán megborotválkozott, felöltözött, összeszedte a holmiját, becsomagolt, s elindult lefelé, hogy megérdeklődje, mikor indul az athéni vonat. A szállodaportás hozta a menetrendet, kikereste az athéni vonatok indulását.
    Latimer néhány pillanatig csöndesen maga elé nézett, majd megszólalt:
    – Azt hiszem, mégis inkább Genfbe utazom.
           
Második genfi estéjén Latimer Chambésy-i bélyegzővel levelet kapott. Feladója Wladyslaw Grodek volt, és arra a bejelentkező levélre válaszolt, amelyet Latimer Grodeknek küldött, mellékelve Mr. Peters ajánló sorait.
    Grodek röviden, franciául írt:
    Villa Acacias, Chambésy
    Kedves Mr. Latimer!
    Örömömre szolgálna, ha holnap ebéden láthatnám vendégül a Villa Acaciában. Amennyiben akadályoztatásáról nem értesít, úgy sofőröm 11.30-kor felkeresi Önt szállodájában. Megkü-lönböztetett tisztelettel:
Grodek
A sofőr pontosan érkezett. Tisztelgett, s Latimert szertartásosan betessékelte egy hatalmas, csokolá-débarna, furgonszerű luxusautóba. Úgy indult el az esőáztatta utcán, mintha egy bűntény színhelyé-ről menekülne.
    Latimer szórakozottan szemügyre vette a kocsi belsejét. Intarziás faburkolat, elefántcsont berakás, süppedő, kényelmes ülések; itt minden a pénz szagát árasztotta, sok-sok pénzét. S ha hinni lehet Petersnek, mindez a pénz kémkedésből származott. Latimer kissé furcsállotta, hogy a kocsin semmi sem árulja el az érte fizetett vételár bűnös eredetét. Egyre kíváncsibb lett, vajon milyen ember lehet Grodek? Valószínűleg fehér kecskeszakálla van – döntötte el magában. Peters szerint lengyel szár-mazású, szereti az állatokat, és nagyon kedves ember – a „lelke mélyén”. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a felületes szemlélő számára viszont ronda alak? Ami az állatok iránti állítólagos szeretetét il-leti, az semmit nem jelent. A nagy állatbarátok néha fennkölten utálják az embereket. Vajon egy hi-vatásos kém, akit nem befolyásolnak a hazaszeretet magasztos érzelmei, nem gyűlöli azt a világot, amelyben dolgozik? – merengett magában Latimer.
    Egy ideig a tó északi partján futó úton haladtak, aztán Pregnynél balra kanyarodtak, s megindultak hegynek fölfelé. Körülbelül egy kilométer után a kocsi befordult egy fenyőerdőben húzódó keskeny útra. Megálltak. A sofőr kinyitotta a kétszárnyas vaskaput. Aztán behajtottak egy jobbra kanyarodó kocsifeljáróra, s végül megálltak egy meglehetősen ronda villa előtt.
    A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját. Latimer kiszállt, és elindult az ajtó felé. Még mielőtt odaért vol-na, egy testes, vidám külsejű nő ajtót nyitott. Talán ő a házvezetőnő, gondolta Latimer, és belépett.
    Egy, két méternél nem szélesebb, apró előtérben találta magát. Az egyik falon fogasok voltak, raj-tuk kalapok, kabátok, hegymászó-kötél, sífelszerelés, férfi és női holmik összevisszasága. A szem-közti falnak támasztva három pár, gondosan bevaxolt síléc. A házvezetőnő elvette Latimer kabátját és kalapját, majd betessékelte egy tágas szobába.
    A helyiség az emelet két oldalán húzódó szobasorokhoz vezető lépcsővel, és hatalmas, félig bur-kolt kandallóval vendégfogadóra emlékeztetett. A fával megrakott kandallóban nagy lánggal égett a tűz, a fenyőpadlót vastag szőnyegek borították. Minden meleget és tisztaságot sugárzott.
    A házvezetőnő bíztató mosollyal távozott, ami nyilván azt jelentette, hogy gazdája, Grodek tüstént itt lesz. A kandalló előtt karosszékek álltak, s Latimer elindult, hogy leüljön. Hirtelen halk neszt hal-lott: egy sziámi macska szökkent fel az egyik fotel támlájára. Kék szemével ellenségesen bámult rá. Hamarosan még egy társa csatlakozott hozzá. Latimer megpróbált közelebb menni hozzájuk, de a macskák púposra görbített háttal, elszántan hátráltak. Latimer megkerülte hát a foteleket, és békén hagyta őket. Odalépett a kandallóhoz. A macskák összehúzott szemmel figyelték. A fahasábok ba-rátságos lánggal égtek. Egy pillanatig csend volt, majd a lépcsőn megjelent Grodek.
    Az első, amire Latimer fölfigyelt, az volt, hogy a macskák hirtelen fölemelték fejüket és puhán a padlóra ugrottak. Mikor a ház ura az utolsó lépcsőfokhoz ért, Latimer felé fordult, s karjait szabad-kozva széttárta.
    Hatvan év körüli, magas, széles vállú férfi volt, ritkás, őszes haja hajdan nyilván szőke lehetett; jól illett, kellemes, simára borotvált arcához, szürkéskék szeméhez. Az arca ovális, homloka magas, szája kicsiny és keskeny; az átlagosnál intelligensebb angol vagy dán benyomását keltette. Lehetett volna például nyugdíjas mérnök is. Papucsa, vastag, kényelmes gyapjúöltönye, határozott, eleven mozdulatai olyan ember benyomását keltették, aki most élvezi egy értékes és makulátlan pályafutás jól megérdemelt gyümölcseit.
    – Bocsásson meg, kérem – mentegetőzött. – Nem hallottam, mikor érkezett a kocsi.
    Furcsa akcentussal, de folyékonyan beszélt franciául. Latimer futólag arra következtetett, hogy az angol nyelvre inkább állna rá a szája.
    – Lekötelez, hogy ilyen kedvesen fogad, Monsieur Grodek. Nem is tudom, mit írhatott önnek Mr. Peters, én ugyanis…
    – Tudom – szakította félbe a ház ura szívélyes mosollyal. – Ön, igen bölcsen, sohasem fárasztotta magát azzal, hogy megtanuljon lengyelül. Egyetértek. Borzalmas egy nyelv. Azt hiszem, közben megismerkedett Antonnal és Simonnal – mutatott a macskákra. – Szereti a macskákat? Anton és Simon fölöttébb kritikus intelligenciával rendelkezik. Ezek nem közönséges macskák ám! – mond-ta, azzal fölkapta az egyiket. – Na gyere csak, Simon. És te is Anton. Gyertek közelebb. Vagy in-kább sétálni akartok? Menjetek csak! – mondta gyengéden. Most már csak a tenyerén egyensúlyoz-ta Simont. A macska pár pillanat múlva leugrott tenyeréből, és sértetten elballagott. Grodek könnyedén összecsapta a tenyerét, mintha port vert volna le róla.
    – Szépek, ugye? És annyira emberiek! Ha például elromlik az idő, azonnal rossz lesz az ő hangu-latuk is. Nagyon szerettem volna, ha látogatása szép, derűs napra esik. Gyönyörű innen a kilátás, ha süt a nap.
    Latimer válaszában kifejezte meggyőződését, hogy már az eddig látottak alapján is következtetni tud a nagyszerű kilátásra. Egyébként meglehetősen tanácstalanul érezte magát. Házigazdája is, a fo-gadtatás is merőben más volt, mint amire számított. Ugyanakkor Grodek bármennyire is emlékezte-tett egy munkában megőszült, nyugdíjas mérnökre, külseje mégis arra késztette Latimert, hogy ne higgyen a látszatnak; talán Grodek magabiztos megjelenése, határozott mozdulatai, keskeny szájá-nak erőteljes vonala miatt. Grodeknek talán barátnője is van; ezt könnyen el tudta róla képzelni. S ez már önmagában véve is nagy dolog, gondolta elismerően Latimer, hiszen nem sok hatvan év kö-rüli férfi dicsekedhet ilyesmivel. Kíváncsi lett volna arra a nőre, akinek a holmiját az előtérben látta.
    – Nyáron bizonyára nagyon kellemes ez a hely – jegyezte meg Latimer udvariasan.
    Grodek bólintott. Kinyitott egy kis bárszekrényt a kandalló mellett.
    – Igen, elég kellemes. Mit iszik? Angol whiskyt?
    – Köszönöm.
    – Nagyszerű. Evés előtt én is ezt kedvelem – mondta Grodek, és két öblös üvegpohárba töltötte az italt. – Nyáron a szabadban dolgozom. Nagyon kellemes, de nem hiszem, hogy a munkámnak hasz-nára lenne. Ön is szokott a szabadban dolgozni?
    – Nem, nem tudok. A legyek miatt.
    – Hát ez az! A legyek! Tudja, most én is épp könyvet írok.
    – Csakugyan? Talán az emlékiratait?
    Grodek éppen a szódásüveggel bajlódott, de erre felnézett: megrázta a fejét, és Latimer egy pilla-natra a derű szikráját látta felvillanni a tekintetében.
    – Nem, Monsieur. Szent Ferenc élettörténetét. Titkon abban reménykedem, hogy meghalok, még mielőtt befejezhetném.
    – Ilyen témához sok mindent kell tanulmányozni.
    – De mennyire – hagyta helyben Grodek, és Latimer felé nyújtotta az italt. – Tudja, a Szent Fe-renc-témának az az előnye, hogy kiterjedt irodalma van. Tulajdonképpen nincs is arra szükség, hogy elmenjek a forrásokig, nem kell alapkutatásokkal bajlódnom. Ezért ez a munka lehetővé teszi a számomra, hogy könnyű szívvel, tiszta lelkiismerettel végezzem, hogy úgy mondjam, puszta kedv-telésből. – Megemelte poharát. – Egészségére!
    – Az önére – udvariaskodott Latimer, miközben azon tűnődött, hogy vendéglátója talán nem egyéb előkelősködő, sznob fajankónál. Ivott egy keveset a whiskyből.
    – Nem tudom, említette-e Mr. Peters látogatásom tulajdonképpeni célját abban a levélben, melyet Szófiából hoztam magammal?
    – Nem, uram, nem említette. De kaptam tőle egy levelet, ebben már említi. – Letette a poharát, és egy oldalpillantást vetve Latimerre, hozzáfűzte: – Ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Régóta ismeri Mr. Peterst?
    – Egyszer-kétszer találkoztam vele. Először egy vonaton, másodszorra pedig a szállodámban. És ön? Bizonyára jól ismeri…
    Grodek fölhúzta a szemöldökét.
    – Miből gondolja ezt?
    Latimer kényszeredetten elmosolyodott. Kezdte magát kínosan érezni. Talán valami tapintatlansá-got követett el – gondolta riadtan.
    – Ha nem ismerte volna önt jól, bizonyára nem ír önhöz ajánlólevelet, s nem kéri arra, hogy bi-zalmas jellegű információkat adjon számomra – mondta Latimer, s elégedett volt a válaszával.
    – Monsieur – szólalt meg Grodek –, lehet, hogy a kérdést tapintatlannak fogja találni, de vajon csak azért keresett föl engem, mert az emberi gyarlóság tárgyában folytat kutatásokat?
    Latimer érezte, hogy elpirul.
    – Biztosíthatom önt… – kezdte.
    – Azt tudom, hogy biztosíthat – szakította félbe Grodek. – De, bocsásson meg, mit érnek az ön biztosítékai?
    – Csupán a szavamat adhatom, hogy az ön által adott információkat bizalmasan kezelem – mondta kimérten Latimer.
    Grodek felsóhajtott.
    – Azt hiszem, nem fejeztem ki magam elég világosan – mondta megfontoltan. – Az információ önmagában semmit sem jelent. Az, hogy ezerkilencszázhuszonhatban mi történt Belgrádban, ma már kevéssé érdekes. A saját helyzetem az, amin gondolkodom. Hogy őszinte legyek, közös bará-tunk, Mr. Peters egy kissé tapintatlan volt, amikor önt hozzám irányította. Ezt ő maga is beismerte a levelében, bocsánatomért esedezett, s azt a szívességet kérte tőlem, hogy osszam meg önnel Dimitriosz Talatról szóló ismereteimet. Közben nem felejtette el, hogy kissé le vagyok kötelezve neki. Közölte továbbá, hogy ön író, érdeklődése kifejezetten művészeti jellegű. Ez eddig rendben is volna. Egyetlen dolgot viszont teljesen megmagyarázhatatlannak tartok. – Grodek szünetet tartott, szájához emelte poharát, s egy hajtásra kiürítette. – Önnek, aki oly avatott ismerője az emberi lélek-nek, bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy az emberi cselekvések túlnyomó többségét megha-tározott indítóokok mozgatják. Ilyen ok lehet a hiúság, az érzéki vágyak kielégítése, a pénzvágy, és így tovább. Mr. Peters azok közé tartozik, akiknek a pénz igen nagy ösztönző erőt jelent. Azt hi-szem, nem sértem meg távollétében, ha azt állítom, hogy ő a pénzt önmagáért szereti. Kérem, ne értsen félre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy pusztán a pénz ösztönzője lehet egy cselekvés-nek. Mindössze arra gondolok, hogy számomra egyszerűen érthetetlen, miért vette magának Peters a fáradtságot, hogy ajánló sorokkal hozzám küldje önt? Pusztán azért, hogy közreműködjék egy an-gol detektívregény megszületésében? Aligha. Ugye érti, mire gondolok? Tudja, én kicsit gyanakvó vagyok. Még mindig vannak ellenségeim szerte a világon. Ezért szeretném, ha elmondaná, milyen kapcsolatban áll közös barátunkkal, Mr. Petersszel. Megtenné ezt nekem?
    – Szívesen megtenném, de sajnos nem tudom. Ennek pedig igen egyszerű oka van. Magam sem tudom valójában, milyen kapcsolatban vagyok vele.
    Grodek tekintete megkeményedett.
    – Uram, én nem tréfáltam.
    – Én sem. Ennek a Dimitriosz nevű embernek a történetét kutattam. Közben találkoztam Mr. Petersszel. Bizonyos oknál fogva, amelyet nem ismerek, ő szintén Dimitriosz után kutat. Ott volt, és valószínűleg kihallgatta, amikor az athéni Segélybizottság archívumában kérdezősködtem; követett Szófiába, majd – szeretném hozzátenni, hogy pisztollyal a kezében – fölkeresett, hogy adjak magya-rázatot Dimitriosz utáni érdeklődésemre. Ezután üzleti ajánlatot tett: azt mondta, ha Párizsban talál-koznánk, s együttműködnék vele bizonyos tervek megvalósításában, akkor ezen mindketten félmil-lió frankot kereshetnénk. Azt is elmondta, hogy én tudok valamit, mely önmagában véve értéktelen információ, de ha összekötnénk azokkal az adatokkal, amelyek neki vannak birtokában, akkor igen nagy értéket képviselne. Egy szavát sem hittem el, elzárkóztam az együttműködéstől. Ezek után ösztönzésül és jóindulata bizonyítékául átadta nekem az önhöz írt ajánlólevelet. Korábban ugyanis azt is elmondtam neki, hogy érdeklődésem kifejezetten írói jellegű, s hogy Belgrádba készülök újabb információkért. Erre mondta aztán Peters, hogy ön az egyetlen személy, aki ebben segíthet nekem.
    Grodek fölvonta a szemöldökét.
    – Nem szeretném, ha vallatásnak fogná fel a dolgot, de hallani akarom öntől, honnan tudja, hogy Dimitriosz Talat ezerkilencszázhuszonháromban, Belgrádban volt?
    – Egy török hivatalos személytől, akivel még Isztambulban barátkoztam össze. Ő mondta el a tör-ténetet, már amennyit Isztambulban ismernek belőle.
    – Értem. És ha szabad kérdeznem, mi az az értékes információ, amellyel ön rendelkezik?
    – Fogalmam sincs róla.
    Grodek összeráncolta homlokát.
    – Ugyan már, kedves uram! Ön a bizalmamat kéri. Gondolom, az a legkevesebb, hogy cserébe ön is megtisztel a bizalmával…
    – Az igazat mondom önnek. Értse meg: nem tudom! Meglehetősen kötetlenül beszélgettem ugyan Petersszel, de sajnos, amikor beszélgetésünk bizonyos pontjához érkeztünk, hirtelen ideges lett. Azt hiszem, éppen azt fejtegettem, honnan tudtam meg, hogy Dimitriosznak nem volt pénze, amikor meghalt. Ekkor tette meg Peters a félmillió frankos ajánlatát…
    – Apropó, honnan tudta, hogy Dimitriosznak halála pillanatában nem volt pénze?
    – Mert láttam a holttestét – és mindent, amit találtak nála – hullaház asztalán. Kivéve az igazolvá-nyát, amelyet kivettek a kabátja béléséből, s továbbították a francia hatóságoknak. Pénz nem volt nála. Egy árva garas sem.
    Néhány másodpercig Grodek mereven rászegezte tekintetét Latimerre, majd odasétált a bárszek-rényhez.
    – Még egy italt? – kérdezte, majd újra töltött. Átnyújtotta a poharat Latimernek, a sajátját pedig ünnepélyesen megemelte:
    – Igyunk a detektívregényekre!
    A megdöbbent Latimer ajkához emelte a poharat. Házigazdája követte példáját, de aztán hirtelen csuklani kezdett, zsebkendőt húzott elő, s letette poharát. Latimer meglepve tapasztalta, hogy Grodek elnevette magát.
    – Bocsásson meg – mondta –, de eszembe jutott valami, amin, muszáj nevetnem. Magam elé kép-zeltem, amint Peters barátunk pisztolyt szegez önre. Rettenetesen fél a lőfegyverektől.
    – Akkor úgy tűnt, sikerült leküzdenie a félelmét – mondta Latimer enyhe gúnnyal a hangjában, közben pedig az volt az érzése, hogy Grodek valami egész máson nevet.
    – Okos ember ez a Peters! – kuncogott Grodek, s Latimer vállára csapott. Hirtelen túláradó jókedv kerítette hatalmába. – Kedves barátom, ne vegye szívére, amit az imént mondtam önnek. Azt hi-szem, először is meg kellene ebédelnünk. Remélem, kedvére való lesz az ebéd. Gréta kitűnő sza-kácsnő, s a boraimnak sincs semmi közük Svájchoz. Majd ebéd után beszélek önnek Dimitrioszról, és arról a kellemetlenségről, amit nekem okozott; beszélek majd Belgrádról is, meg ezerkilencszáz-huszonhatról is. Jó lesz így?
    – Nagyon kedves öntől.
    Úgy tűnt, Grodeket ismét nevetés környékezi, ezúttal azonban sikerült fékeznie magát, sőt kisvár-tatva egészen ünnepélyessé vált.
    – Részemről a szerencse. Peters nagyon jó barátom. De ön is rendkívül rokonszenves nekem. Kü-lönben is, oly ritkán vetődik vendég errefelé. – Egy pillanatig habozni látszott, majd folytatta: meg-engedi, hogy adjak egy baráti tanácsot?
    – Kérem, parancsoljon.
    – Ha az ön helyében lennék, nem tétováznék, hogy szaván fogjam Mr. Peterst, s elmennék Párizs-ba.
    Latimer meghökkent.
    – Nem is tudom… – kezdte bizonytalanul. Ebben a pillanatban lépett a szobába Gréta, a házveze-tőnő.
    – Kész az ebéd! – kiáltott fel Grodek elégedetten.
    Később, amikor már alkalma nyílt volna megkérdezni Grodektől, miért tanácsolta, hogy elmenjen Párizsba, Latimer elfeledkezett az egészről. Épp elég más dolog akadt, amin gondolkoznia kellett.
IX. Belgrád, 1926.
Amikor később Latimer visszaemlékezett látogatására a Villa Acacias-ban, úgy érezte, élete legkü-lönösebb délutánját töltötte ott. Marukakiszhoz, a göröghöz írott levelében, melyet még azon frissi-ben este kezdett el, s másnap fejezett be, a következőket írta:
    Kedves Marukakisz úr!
    Emlékezetem szerint megígértem önnek, hogy tájékoztatom, amint sikerült valami újat megtudnom Dimitrioszról. (Egyéb-ként is írtam volna önnek, hogy ismételten megköszönjem a Szófiában nyújtott segítségét.)
    Amikor elváltunk – azt hiszem, emlékszik még rá –, Belg-rádba készültem.
    Miért írok most mégis Genfből?
    Kedves barátom! A választ én is szeretném tudni, de csupán egy részét ismerem. Az az ember (egy hivatásos kém), aki Dimitrioszt ezerkilencszázhuszonhatban, Belgrádban alkal-mazta, most itt él Genf környékén. Ma találkoztam vele, s elbeszélgettünk Dimitrioszról. Azt is meg tudom magyarázni, hogyan kerültem vele kapcsolatba: bemutattak neki. Hogy mi-ért mutattak be neki, és mit akar elérni ezzel az az ember, aki bemutatott bennünket egymásnak, azt el sem tudom kép-zelni. Remélem, alkalomadtán, majd erre is rájövök. Ön most bizonyára szerfölött különösnek találja az egészet; be kell vallanom, én is. De hadd mondjak el néhány dolgot Dimitrioszról! Hitt ön valaha is „mesterkémek” létezésében? Bátran állíthatom, hogy egészen a mai napig én sem hittem. De most már hiszek! Ennek legfőbb oka pedig az, hogy a mai nap túlnyomó részét azzal töltöttem, hogy egy ilyen kémmel beszélgettem. Nevét nem mondhatom meg, így hát a kémtörté-netek mintájára egyszerűen csak G-nek nevezem.
    G. mesterkém volt (ma más visszavonult) ugyanabban az ér-telemben, mint ahogy a kiadóm a szedőjét mesternyomdásznak tekinti. Kémeket foglalkoztatott. Munkája főképpen – de nem kizárólagosan – irányító jellegű volt.
    Tudom, hogy mostanság sok képtelenséget összehordanak élő-szóban és írásban is a kémekről meg a kémkedésről, de en-gedje meg, hogy ezúttal jómagam is mintegy G. szemszögéből világítsam meg a kérdést.
    G. szerint, az 1914–18-as „konfliktus” tapasztalatai azt mutatják, hogy egy jövendő háborúban a modern hadseregek és haditengerészetek mobilitása és ütőereje, valamint a légi-erő megjelenése soha nem tapasztalt jelentőséggel ruházza fel a váratlan lépéseket; aki meglepetésszerűen elsőként támad, akár az egész háborút megnyerheti. Éppen ezért, ma fontosabb, mint valaha, hogy a meglepetések ellen addig vé-dekezzünk, amíg nem késő: még mielőtt a háború elkezdődne.
    Namármost: Európában jelenleg huszonhét független állam létezik. Mindegyiknek van szárazföldi hadserege, légiflot-tája, s többségüknek némi haditengerészete is. Minden egyes országnak saját biztonsága érdekében tudnia kell, hogy a másik huszonhat ország szárazföldi erői, légiereje és hadi-tengerészete mivel foglalkozik; milyen erőkkel rendelkezik, ezek mennyire hatékonyak, s milyen titkos előkészületeket folytatnak. Ez viszont kémek, sőt valóságos kémhadseregek foglalkoztatását igényli.
    Ezerkilencszázhuszonhatban Dimitrioszt az olaszok alkal-mazták; még az év tavaszán Belgrádban telepedett le.
    Jugoszlávia és Olaszország kapcsolatai ebben az időben fe-szültek voltak. Fiume olasz megszállása friss és fájó él-mény volt a jugoszlávok számára. Olyan pletykák is járták (mint utóbb kiderült, nem is alaptalanul), hogy Mussolini Albánia elfoglalását tervezi. Olaszország nem bízott Jugo-szláviában. Ami pedig Albániát illeti, függetlenségét az olaszok csak addig tűrték, amíg a befolyásuk alatt állt. Belgrádból az olasz ügynökök azt jelentették, hogy háború esetén Jugoszlávia megvédi saját tengerpartját oly módon, hogy az Adrián, az Otrantói-szorostól északra aknamezővel veszi magát körbe.
    Nem sokat tudok ezekről a dolgokról, de nyilvánvalóan nem szükséges több száz mérföldnyi aknasort telepíteni ahhoz, hogy járhatatlanná tegyenek egy kétszáz mérföld szélességű tengeri folyosót. Csupán néhány kisebb aknamezőt kell le-rakni anélkül, hogy a telepítés helyét az ellenség tudomá-sára hoznák. Az ellenség számára viszont az a fontos, hogy megtudja, hová telepítették az aknamezőket. Nos, G-t éppen ezzel bízták meg.
    G. tehát azzal a céllal utazott Belgrádba, hogy kipuhatol-ja, hova telepítik majd az aknazárat, természetesen úgy, hogy a jugoszlávok ne tudjanak erről.
    A feladat második részének végrehajtása G-nek nem sike-rült; bukását Dimitriosz okozta.
    Mindig is azt tartottam, hogy egy kém munkája rendkívül nehéz lehet. Ha példának okáért az angol kormány engem kül-dene Belgrádba azzal a paranccsal, hogy tudjam meg egy tit-kos aknatelepítési terv részleteit, fogalmam sem lenne, ho-gyan lássak a dologhoz. Tegyük föl, hogy tudnám – mint ahogy G. is tudta –, hogy a részleteket az Otrantói-szoros hajózási térképén látható jelek rejtik. Ez eddig rendben is van. De vajon hány példány készült ebből a térképből? Ezt már nem tudnám.  És hol őrzik ezeket a térképeket? Ezt sem tudnám. Adódna ugyebár a feltételezés, hogy legalább egy példány bizonyára a Haditengerészeti Minisztériumban talál-ható. De a Haditengerészeti Minisztérium igen nagy. Mi több, a térképet elzárva, nagyon szigorúan őrzik. És ha esetleg meg is tudnám – ami nem nagyon valószínű –, hogy melyik szobában vannak a térképek, hogyan jutnék be, hogyan kaphatnék egy példányt úgy, hogy a jugoszlávok ne szerezze-nek tudomást róla?
    G. a megérkezéstől számított egy hónapon belül nem csupán azt fürkészte ki, hol tartják a térképet, hanem azt is ki-fundálta, hogyan másolja le azt a jugoszlávok tudta nélkül. Nyilvánvaló, hogy G. joggal tartja magát szakértőnek ezen a területen.
    Hogyan tudta ezt megcsinálni? Milyen zseniális manőver, milyen körmönfont trükk tette ezt lehetővé? Megpróbálok vá-laszolni a kérdésre.
    G. németnek adta ki magát, egy optikai műszereket készítő drezdai cég képviselőjeként ismerkedett meg a Haditengeré-szeti Minisztérium tengeralattjáró- elhárítási osztályának (ez foglalkozik a tengeralattjáró-elhárító hálókkal, záróláncokkal, aknatelepítéssel és aknaszedéssel) egyik munkatársával.
    Döbbenetes, ugye? És amikor azt kérdeztem G-től, olvasott-e valaha kémregényeket, azt válaszolta: nem, mert nagyon primitívnek tartja ezt a műfajt. De ez még semmi, a java csak most jön. A megismerkedés úgy történt, hogy G. elment a minisztériumba, és a kapuban álló őrt megkérte, hogy irá-nyítsa őt a hadtáposztályra. Ez teljesíthető kérés volt. miután az őrön túljutott, valakit megállított a folyosón, akinek viszont azt mondta, hogy a tengeralattjáró-elhárítási osztályra irányították, eltévedt, s most útba-igazítást kér. Miután bejutott az osztályra, ott azt kér-dezte, hogy a hadtáposztályon jár-e. a nemleges válasz hal-latán haladéktalanul távozott. Nem töltött ott egy percnél több időt, de ez számára elég volt ahhoz, hogy gyorsan meg-figyelje az osztályon dolgozókat, vagy legalábbis azokat, akik akkor éppen ott tartózkodtak. Este az épület előtt vá-rakozott, amíg az osztályon dolgozók egyike ki nem lépett az épületből. Ezt az embert hazáig követte. Miután megtudta a nevét, és még néhány szükséges adatot, a következő este ugyanígy tett még két másik személlyel is. Ezután kiválasz-totta a maga emberét: a neve Bulics volt. G. eddig említett módszerei talán nélkülözik a körmönfont ravaszságot; nem úgy a beszervezés módja. Ebben már volt egy jó adag számí-tás. Már önmagában az is ügyes húzás volt, hogy G. éppen Bulicsot választotta ki.
    A negyven-ötven éves, ellenszenves, beképzelt Bulics kol-légái többségénél idősebb volt, s azok nem szerették. Nála tíz évvel fiatalabb felesége csinos és elégedetlen. Bulics gyomorhurutban szenvedett. Szokása szerint munka után a mi-nisztériumból hazafelé menet betért egy italra valamelyik kávéházba, itt ismerkedett meg vele G. is. Először tüzet kért tőle, majd megkínálta szivarral, végül meghívta egy italra.
    Azt hiszem, érthető, hogy egy bizalmi munkakörben dolgozó kormánytisztviselő eleve gyanakvó az ilyen alkalmi ismerő-sökkel szemben. G-nek azonban kész tervei voltak a gyanak-vás leküzdésére.
    Első este G. alig váltott pár semmitmondó szót új ismerő-sével. De az utána következő estéken valahányszor Bulics megjelent a kávéházban, G. már ott volt. beszélgetéseik té-mája ötletszerűen alakult. G. játszotta a kétbalkezes ide-gent, buzgón fizetgette Bulics italait, s lehetővé tette, hogy Bulics leereszkedjék hozzá. Néha játszottak egy-egy sakkpartit; általában Bulics győzött. Aztán az egyik este G. egy történetet mesélt el Bulicsnak. Azzal kezdte, hogy elmondta: az egyik közös ismerősüktől hallotta, hogy Bulics igen fontos beosztásban dolgozik a Haditengerészeti Minisz-tériumban.
    Bulics számára ez a „közös ismerős” akárki lehetett azok közül, akikkel kártyáztak, beszélgettek, s akik sejtették, hogy a minisztériumban dolgozik. Bulics felfonta szemöldö-két. Valószínűleg a „fontos” jelzővel kapcsolatban készült valami álszerény megjegyzést tenni, de G. nem hagyta szóhoz jutni. Elmondta, hogy egy tekintélyes, optikai eszközöket gyártó német cég képviseletében azzal a megbízással érke-zett Belgrádba, hogy távcsövekre szerezzen megrendeléseket a Haditengerészeti Minisztériumtól. Kérvényét beadta, s bí-zik benne, hogy meg is kapja a megrendelést, de – mint ezt Bulics is bizonyára tudja – az efféle ügyekben mindig jól jön egy bennfentes barát. Ezért tehát, ha a nagylelkű és befolyásos Bulics egy kis nyomást tudna gyakorolni annak érdekében, hogy a drezdai cég kapja meg a megrendelést, G. nem lenne hálátlan; Bulics húszezer dinár jutalomra számít-hat. Mérlegelje tehát ezt az ajánlatot – mondta G. Bulicsnak. A jelentéktelen kishivatalnok valósággal a mennybe ment, hogy egy tekintélyes német cég képviselője udvarolja körül, s ráadásul húszezer dinárt kínál! Pontosan annyit, amennyit egy fél év alatt keres, s mindezt tulaj-donképpen semmiért. Ha az igényt egyszer már benyújtották, akkor semmit sem kell csinálnia. Ugyanannyi esélye van, mint a többi kérvénynek. Ha a drezdai cég megkapja a meg-rendelést, akkor húszezer dinár üti a markát anélkül, hogy kompromittálta volna magát. Ha nem kapják meg, akkor ezzel nem veszít semmit, legfeljebb ennek az ostoba és rosszul tájékozott németnek a tiszteletét.
    A látszat kedvéért Bulics először persze tessék-lássék játszotta a becsületest: motyogott valamit, nem is olyan biztos, hogy segíteni tud, hogy akkora befolyása volna a minisztériumban. G. azon nyomban úgy határoz, hogy növeli a megvesztegetésre szánt összeget, ezt haladéktalanul közli is Buliccsal, aki persze kezdetben tiltakozik, hetet-havat összehord tisztességről, becsületről, a hivatali megveszte-gethetetlenségről, de végül teljesen megzavarodik, s öt perc leforgása alatt beadja a derekát.
    A következő napokban Bulics és G. szinte közeli barátokká váltak. G. nem kockáztatott semmit, Bulics pedig honnan is sejthette volna, hogy a drezdai cég semmiféle kérvényt nem adott be (a hadtápra beérkező kérvényeket egyébként mindad-dig titkosan kezelték, amíg nem döntöttek a megrendelés ügyében). Ha elég kíváncsi lett volna, és kérdezősködik, megtudhatta volna – mint ahogy a hivatalos közlönybe koráb-ban betekintve G. is megtudta –, hogy a hadtáp viszont va-lóban kért ajánlatokat távcsövek szállítására.
    G. munkához látott.
    Bulics szinte hipnotizáltan játszotta el azt a szerepet, amelyet G. kiosztott rá: a befolyásos hivatali személy sze-repét. G. közben nagyon megkedveltette magát azzal, hogy drága éttermekbe és éjszakai bárokba cipelte Bulicsot, és csinoska-butuska feleségét. A házaspár mindezt úgy fogadta, mint szomjas növények az esőt. Hogy Bulics óvatosabb is le-hetett volna? Ahhoz túl sokat ivott esténként a jófajta francia pezsgőből. Azon kívül ott volt vele a felesége is. Eseménytelen életében először kezelték kellő tisztességgel a véleményét. Neki igenis el kellett játszania a jól érte-sült bennfentes szerepét. Nem engedhette meg magának, hogy tájékozatlannak tűnjék a színfalak mögött játszódó esemé-nyekkel kapcsolatban; hetvenkedni kezdett. Igen, saját sze-mével látta azokat a jelenleg is érvényben lévő terveket, melyek képesek megbénítani az olasz flottát az Adrián. Ter-mészetesen titoktartás kötelezi, de…
    Azt est befejeztével G. már biztos volt abban, hogy Bulics hozzá tud férni a térkép valamelyik példányához. Azt is el-döntötte, hogy Bulics fogja megszerezni neki azt a pél-dányt. De ehhez G-nek közvetítőre is szüksége volt. így akadt rá Dimitrioszra.
    Hogy G. honnan ismerte Dimitrioszt, az nem derült ki. Csak annyit tudtam meg, hogy valaki ajánlotta neki. Megkérdez-tem, mivel foglalkozott az ajánló? G. ennél a pontnál tel-jesen elbizonytalanodott, hiszen mindez olyan régen tör-tént… Csak arra emlékezett, hogy Dimitrioszt milyen szavakkal ajánlották be neki.
    Dimitriosz Talat tökéletes útlevéllel rendelkező, görögül beszélő török volt, akiről az a hír járta, hogy kiváló mun-kát tud végezni, s egyben meglehetősen diszkrét is. Azt is elmondták, hogy vannak már bizonyos tapasztalatai „bizalmas természetű pénzügyek” lebonyolítása terén.
    Öt nappal később Dimitriosz megérkezett Belgrádba, és fel-kereste G-t. g. nagyon jól emlékezett erre a találkozásra. Dimitriosz – mondta – középmagas termetű volt, s harmincöt és ötven között akárhány éves lehetett; történetesen har-minchét éves volt. drága és elegáns holmikat viselt, haja kétoldalt őszült. Jól fésült, elégedett és megbízható ember benyomását keltette, noha – G. szerint – volt benne valami selyemfiús. Ezt mindig felismerem. Ne kérdezze, hogyan, va-lahogy érzékem van hozzá, akár a nőknek – mondta nekem G. Mindezen túl G. még értelmesnek is látta Dimitrioszt.
    G. tehát gondosan és körültekintően elmagyarázta (ezt úgy tette, hogy ne mondjon el túlságosan sokat leendő alkalma-zottjának), mi lenne Dimitriosz feladata. Mikor befejezte, Dimitriosz megkérdezte, mennyi lesz majd a fizetsége. G. harmincezer dinárt ajánlott, Dimitriosz ötvenezer dinárnak megfelelő svájci frankot kért, végül megállapodtak negyven-ezer dinár értékű svájci frankban. De ne feledkezzünk meg közben Bulicsról sem. Emberünk csakhamar rájött, hogy az élet sokkal szebb lehet, mint azt valaha gondolhatta volna. A legelőkelőbb helyeken szórakozhatott. Feleségét valóság-gal lázba hozta az eddig ismeretlen luxus; már nem vetett rá megvető és utálkozó pillantásokat. Az „ostoba német” ál-tal fizetett vacsorákon kedvére ihatott kedvenc konyakjá-ból, s ha ivott, kedvessé és barátságossá vált. Mi több: Bulics egy héten belül húszezer dinárral lehetett gazda-gabb; megvolt rá az esélye.
    A távcsőrendelést végül egy cseh cég kapta meg. A hírt a hivatalos közlöny hozta nyilvánosságra. Nyomban megjelenése után G. már kezében tartotta a közlöny egyik példányát, s úton volt az egyik vésnökműhely felé, melynek asztalán ott feküdt egy félig kész réz nyomólap. Hat órakor G. már a mi-nisztérium bejárata előtt várakozott. Nem sokkal hat óra után Bulics is megjelent, hóna alatt a közlönnyel, s G. még távolról is meglehetősen letörtnek látta. Követni kezdte Bulicsot.
    Bulics rendszerint már néhány perccel azelőtt átment a má-sik oldalra, mielőtt betért volna a kávézóba. Ma este egy kicsit habozott, aztán tovább ment. A jelek szerint nem lelkesedett túlságosan a némettel való találkozás gondolatá-tól.
    G. befordult egy mellékutcába, és leállított egy taxit. A taxi rövid kerülő után Bulics nyomába eredt. G. hirtelen leállította az autót, kiszállt a kocsiból, majd lelkendezve átölelte Bulicsot. Mielőtt az elhűlt hivatalnok tiltakozha-tott volna, máris berántotta a kocsiba. G. ontotta magából a gratulációkat, köszönő szavakat, s Bulics markába nyomta a húszezer dináros csekket. – Én azt hittem, nem kapták meg a megrendelést – ilyesmit motyoghatott Bulics.
    G. ekkor a homlokára csapott. – Ja, persze, el is felej-tettem mondani önnek, ajánlatunkat az egyik cseh leányvál-lalatunkon keresztül nyújtottuk be. Ezzel Bulics kezébe csúsztatott egy frissen nyomtatott névkártyát: – Nem hasz-nálom túl gyakran. Többen így is tudják, hogy a cseh cég a mi társaságunk tulajdonában van. – Ezzel G. a maga részéről le is zárta az ügyet: – Erre inni kell! – Így is tettek. Egész éjszaka ünnepeltek. Túljutva az első meglepetésen, Bulics kihasználta az összes kínálkozó lehetőséget. Leré-szegedett, óriási befolyásával kérkedett, olyannyira, hogy még G. is – akinek pedig minden oka megvolt az elégedett-ségre – alig tudta elviselni.
    Az est vége felé félrevonta Bulicsot. Árajánlatot kértek távmérőkre is. Tudna-e Bulics segíteni? Már hogyne tudna! Ezúttal viszont Bulics kezdett ravaszkodni, miután együtt működésük értéke ilyen módon bebizonyosodott, elvárta, hogy emeljék a gázsiját.
    G. erre ugyan nem számított – titokban talán csodálkozott is –, de azonnal beleegyezett. Bulics kapott egy újabb csekket tízezer dinárról. A megállapodás az volt, hogy a másik húszezret akkor kapja kézhez, amint G. cége nyugtázza a megrendelést.
    Bulics gazdagabb volt, mint bármikor életében. Harmincezer dinár nyomta a zsebét. Két nap elteltével aztán az egyik divatos szálló éttermében, G. bemutatta őt von Kiesling lo-vagnak. Ugye fölösleges mondanom, hogy Freiherr von Kiesling valójában Dimitriosz volt?
    Modora, viselkedése kifogástalan. Mikor G. bemutatta neki Bulicsot, mint a Haditengerészeti Minisztérium fontos be-osztású tisztviselőjét, Dimitriosz hűvösen leereszkedőnek mutatkozott. Madame Buliccsal viszont úgy viselkedett, mint valami hercegnővel!
    G. elmondta Bulicsnak, hogy a lovag mennyire fontos ember a nemzetközi életben: rettenetesen gazdag, úgy tartják, hu-szonhét vállalatot tart az ellenőrzése alatt. Nem árt, ha Bulics ilyen embert is ismer.
    Bulicsék el voltak ragadtatva. Amikor aztán a lovag elfo-gadta meghívásukat és beleegyezett, hogy elfogyaszt egy po-hár pezsgőt az asztaluknál, örömükben majd kibújtak a bő-rükből. Összeszedték minden német tudásukat. Bulics gőzerővel szellemeskedett. Úgy érezte, elérkezett a pilla-nat, amelyre egész életében várt: végre olyan emberekkel került kapcsolatba, akik valóban számítanak, akiknek hata-lom van a kezében, akik egyesekből nagy embert csinálnak, másokat megtörnek, kényük-kedvük szerint. Bizonyára már látta is magát, amit a lovag egyik vállalatának igazgatója-ként szép villában jár-kel, olyan emberekkel tárgyal, akik csak tőle függnek, szolgálatkész személyzet lesi parancsa-it. Ha volt is benne némi halvány aggodalom, oly könnyű volt elhessegetnie… Végül is G. megkapta a pénz ellenérték-ét; ő pedig nem vesztett semmit az üzleten. Az ember soha-sem tudhatja, mit hoz a jövő, és különben is vannak, akik még görbébb úton jutottak vagyonhoz…
    A lovag kedves volt és fölajánlotta, hogy két nap múlva együtt vacsorázik G-vel, és elbűvölő barátaival.
    Hogy miért két nap múlva, kedves barátom? Hogy Bulicsnak legyen ideje gondolkodni, pontosabban álmodozni.
    Az emlékezetes vacsora azzal kezdődött, hogy Dimitriosz Bulicsnét vette kezelésbe. Milyen nagyszerű dolog, hogy ilyen elragadó emberekkel találkozott, mint Madame – és természetesen a férje – mondta. A Madame – és természetesen a férje – bizonyára ellátogat majd a jövő hónapban hozzá Bajorországba, nemde? Jobban szereti a vidéki lakot, mint a párizsi házát. Cannes-ban még ilyenkor tavasszal, túl hűvös az idő. A Madame-nak biztosan fog tetszeni Bajorország, kedves férjének nemkülönben. Reméli, tud majd egy kis időt szakítani minisztériumi elfoglaltsága közepette.
    Durva, primitív munka volt, annyi szent, de Bulicsék lépre mentek, mivel ők maguk is primitív emberek voltak.
    Aztán elérkezett a nagy pillanat!
    Egy virágáruslány állt meg asztaluknál, tálcáján orchideá-val. Dimitriosz megfordult,  s kiválasztva a legnagyobb, legdrágább fürtöt – kicsit kihívóan –, átadta Madame Bulicsnak, azzal a kéréssel, hogy fogadja el nagyrabecsülé-se jeléül. A Madame persze elfogadta. Dimitriosz a tárcájá-ért nyúlt. A következő pillanatban egy vaskos köteg ezerdináros bankó hullott ki belső zsebéből az asztalra. Dimitriosz bocsánatkérő szavakat mormolva visszatette a pénzt a zsebébe. Most G. következett: megjegyezte, hogy ennyi pénzt nem célszerű zsebben tartani, majd megkérdezte, hogy a lovag mindig ennyit hord-e magánál. Nem, ez nem szo-kása, mondta, ezt a pénzt ma, a koraesti órákban nyerte Alessandrónál, de elfelejtette kitenni a zsebéből. A Madame nem ismeri Alessandrót? A Madame nem ismerte. Bulicsék ká-bultan hallgatták a lovag szavait: soha életükben nem lát-tak ennyi pénzt együtt. A lovag véleménye szerint Alessandróé a legjobb játékkaszinó egész Belgrádban. Ott csak a szerencse számít, nem pedig a krupié ügyessége. Ma elég szerencsésen játszott, a szokásosnál valamivel többet is nyert – tette hozzá, s közben bársonyos pillantásokat vetett a Madame-ra, majd „bátortalanul” meghívta a házas-párt a kaszinóba.
    Bulicsék természetesen elfogadták a meghívást; ott termé-szetesen már várták őket, s természetesen már megtörténtek az előkészületek: Dimitriosz mindent megszervezett.
    Egy darabig csak iszogattak, aztán G. úgy döntött, hogy játszik egy kicsit. Szemük láttára nyert kétszer is. Ezután a lovag megkérdezte a Madame-t, nem volna-e kedve játszani. Az asszony a férjére pillantott. Bulics mentegetőzött, hogy kevés pénz van nála. Dimitriosz azonban erre is fel volt készülve, nincs semmi probléma, Herr Bulics. Őt jól ismerik Alessandrónál, bármelyik barátja bizalmat élvez. Ha éppen úgy alakulna, hogy veszít néhány dinárt, akkor Alessandro csekket is, nyugtát is elfogad.
    G. véleménye szerint, ha Dimitriosz akár percnyi időt ad a házaspárnak, hogy megtárgyalják a dolgot egymás között, ak-kor biztosan nem játszottak volna. A legkisebb tét kétszáz-ötven dinár volt, s még a birtokukban lévő harmincezer di-nár sem tudta feledtetni velük a kétszázötven dinár ennivalóban és lakbérben jelentkező reális értékét. De mint már említettem, Dimitriosz nem hagyott számukra időt kéte-lyeik megbeszélésére. Ehelyett G. háta mögött mintegy „bi-zalmasan” odasúgta Bulicsnak, hogy ha Bulics ideje engedi, a héten üzleti ügyben szeretne vele együtt ebédelni.
    Bulics ezt a maga nyelvére körülbelül így fordíthatta le: „Kedves Bulicsom, igazán semmi értelme, hogy vacak pár száz dinár miatt izgassa magát! Maga megcsinálta a szerencséjét. Kérem, ne ábrándítson ki azzal, hogy kevésbé fontosnak mu-tatja magát, mint amilyennek most látom.”
    Madame Bulics játszani kezdett. Az első kétszázötvenet el-vesztette. A másodikat megnyerte. Ekkor Dimitriosz nagyobb óvatosságra intette. Mindhiába: Bulicsné veszíteni kezdett.
    Egy óra alatt elfogyott ötezer dinár értékű zseton. Dimitriosz együttérzését fejezte ki a balszerencse miatt, majd az előtte lévő csomóból átcsúsztatott az asszonynak vagy ötszáz dinár értékű zsetont, kérlelve, hogy játssza meg a „szerencsepénzt”.
    Az elkínzott Bulics, azt gondolván, hogy újabb ajándék-pénzről van szó, erőtlen tiltakozásba fogott. (Hogy nem ajándékról volt szó, arra hamarosan rá kellett jönnie.) A kissé zilált külsejű Madame Bulics tovább játszott. Nyert egy keveset, de aztán még többet vesztett. Fél kettőkor Bulics tizenkétezer dinárról szóló nyugtát írt alá Alessandrónál. G. megkínálta őket egy itallal.
    Könnyű elképzelni milyen jelenet játszódott le Bulicsék között, amikor végre kettesben maradtak: vádaskodások, könnyek, véget nem érő veszekedés. Mégis, akármilyen rosz-szul is állt most a szénájuk, maradt némi remény, hiszen Bulics másnap együtt ebédelt a „lovaggal”, méghozzá üzlet reményében.
    Dimitriosz az ebéden bátorítóan viselkedett: célzásokat tett a folyamatban lévő nagy üzletekre, a beavatottak szá-mára hozzáférhető hatalmas összegekre, bajorországi kasté-lyait emlegette. Bulics valósággal itta a szavait. Mit szá-mít az a rongyos tizenkétezer dinár! Itt milliókról van szó!
    Dimitriosz futólag említést tett arról is, hogy vendége tartozik Alessandrónak. Jó lenne, ha a tartozását ki is egyenlítené. A maga részéről a lovag ma este ismét játszani fog.
    Az ember végtére is nem nyerhet sokat anélkül, hogy Alessandrónak ne adja meg a lehetőséget, hogy még többet veszítsen. Jó lenne, ha együtt mennének, de csak kettesben. Az asszonyok nem jó szerencsejátékosok.
    Azon az estén harmincötezer dinár dagasztja Bulics zsebét induláskor. Biztosan hozzátette a saját kis megtakarított pénzét is G. harmincezer dinárjához. Másnap, a kora reggeli órákban, amikor Dimitriosz jelentkezett G-nél, elmondta, hogy Alessandro tiltakozása ellenére Bulics ragaszkodott ahhoz, hogy kiegyenlítse tartozását, mielőtt még játszani kezdett volna. Ezután pénze maradékát egyetlen lendülettel ötszáz dináros zsetonokra váltotta. Még inni sem volt haj-landó, hideg fejjel akart játszani.
    G. minden bizonnyal szánalmas és együgyű alaknak tartotta Bulicsot. Nyilván ez volt a véleménye Dimitriosznak is. Ám a gondviselés nem mindig úgy számol, ahogy G. és Dimitriosz.
    Bulics vesztett. Két órájába telt, hogy alkalomszerű nye-rések után teljesen megszabaduljon minden pénzétől. Ezután a legteljesebb nyugalommal még vett húsz darab zsetont hi-telbe. Azt mondta, hogy a szerencsének most már feltétlenül hozzá kell pártolnia. A szegény ördög még csak nem is gya-nította, hogy becsapják. De miért is gyanakodott volna? A lovag még nála is többet vesztett.
    Bulics a következő este is visszajött: engedték, hogy harmincezret visszanyerjen. Aztán a harmadik éjszaka ismét veszített tizennégyezret. A negyedik este, amikor már hu-szonötezer dinárnál tartott, Alessandro kérte a tartozás kiegyenlítését. Bulics megígérte, hogy az adósságát egy hé-ten belül rendezi. Az első ember, akihez segítségért for-dult, G. volt.
    G. a legmesszebbmenőkig együttérzett vele. De azt mondta, a cég pénzével nem rendelkezik szabadon, csupán saját pén-zéből tudná kisegíteni néhány napra: kétszázötvennel, ha ez számít valamit. Szívesen adna többet is, de Bulics eltette a kétszázötven dinárt.
    A pénzzel együtt G. még tanáccsal is ellátta: talán a lo-vag tudna jelentősebb összeget a rendelkezésére bocsátani; igaz, pénzt sohasem ad kölcsön – nála ez elvi kérdés –, de oly módon segít barátain, hogy lehetőséget ad nekik jelen-tős összegek megkeresésre.
    Bulics és Dimitriosz a szállodai lakosztály szalonjában beszélgettek. G. a szalonból nyíló hálószobában húzódott meg. Mikor Bulics végre a lényegre tért, először azt kér-dezte, vajon ragaszkodik-e a pénzéhez Alessandro? Mi tör-ténne, ha nem fizetne?
    Dimitriosz meglepetést színlelt, majd kijelentette: az adósságot mindenképpen ki kell egyenlíteni. Hiszen az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Alessandro egyáltalán hi-telezett Bulicsnak. Nem szeretné hát, ha emiatt bármilyen kellemetlenségre kerülne sor. Miféle kellemetlenségre gon-dol a lovag? – kérdezte Bulics. Nos, Alessandrónál ott van-nak a nyugták, s az egészet átadhatja a rendőrségnek. Őszintén reméli, hogy erre nem kerül sor.
    Bulics is ebben reménykedett. Most már mindent elveszíthe-tett, beleértve a minisztériumi állását is. Még az is kide-rülhet, hogy pénzt fogadott el G-től; amiatt még börtönbe is zárhatják. Vajon ki hiszi el neki, hogy semmit sem csi-nált azért a piszkos harmincezer dinárért? Őrültség lenne azt várni, hogy el is higgyék. Bulics számára egyetlen kiút maradt: valamilyen formában pénzt kell szereznie a lovag-tól.
    Amikor a kölcsönt szóba hozta, Dimitriosz elzárkózott a kérés teljesítése előle: „nála ez elvi kérdés”. De azért kész volt segíteni. Csak az a kérdés, hajlandó-e Herr Bulics ezt a megoldást választani? Alig akarta kibökni, mi-ről is van szó, de mivel Herr Bulics annyira ragaszkodott hozzá, hát elmondta, hogy ismer bizonyos személyeket, aki-ket nagyon érdekel néhány olyan információ, melyeket a Ha-ditengerészeti Minisztériumból törvényes úton nem lehet megszerezni. Ezeket biztosan rá lehetne venni, hogy akár ötvenezer dinárt is fizessenek az információért, amennyiben az pontos és megbízható.
    G. utóbb elmondta nekem, tervének sikere elsősorban annak volt köszönhető, hogy jól választotta meg a számokat. Min-den összeg, a kezdeti húszezer dinártól az Alessandrónál (aki különben olasz ügynök volt) egyre növekvő adósságon keresztül, a Dimitriosz által beígért végösszegig, a summák pszichológiai értékének pontos figyelembevételével szüle-tett. Itt van például ez az ötvenezer. Bulics számára ennek az összegnek kettős vonzereje volt; egyrészt kifizethette belőle az adósságát, másrészt maradt is némi pénze, nagyjá-ból annyi, amennyi a lovaggal való megismerkedése előtt volt. A félelem és a kapzsiság egyaránt sarkallta tehát Bulicsot, hogy belemenjen a dologba.
    Eleinte persze kérette magát. Mikor megtudta, hogy ponto-san milyen információról van szó, megijedt és dühbe gurult, ám Dimitriosz könnyedén lecsillapította. Ha Bulicsban már korábban is lappangtak kétségek a lovag jóhiszeműségét il-letően, azok most kezdtek bizonyossá válni. Amikor aztán Bulics mocskos kémnek nevezte a lovagot, Dimitriosz először gyomorszájon ütötte, majd amikor az levegő után kapkodva összegörnyedt, az arcába sújtott. S amíg Bulics vérző száj-jal, nyögve, zihálva egy széken kuporgott, Dimitriosz hi-degvérrel kijelentette: fölöttébb kockázatos lenne Bulics részéről, ha nem azt csinálná, amit mondanak neki.
    Az utasítások nagyon egyszerűek voltak. Bulicsnak meg kel-lett szereznie a térkép egyik példányát és másnap este, mi-után végzett a minisztériumban, el kellett hoznia a szállo-dába. Egy óra elteltével a térképet visszaadják neki, hogy másnap tegye vissza a helyére. Ennyi volt az egész. A fi-zetséget akkor kapja meg, ha a térképet elhozza. Dimitriosz még figyelmeztette Bulicsot, milyen súlyos következmények-kel járhat, ha a hatóságokhoz fordul, majd ismét emlékez-tette a rá váró ötvenezer dinárra. Ezek után elbocsátotta. Másnap este Bulics annak rendje-módja szerint megjelent, kabátja alatt a négyrét hajtott térképpel. Dimitriosz be-vitte a térképet G-nek, majd kisvártatva visszatért, hogy szemmel tartsa Bulicsot, amíg a rajzot lefényképezik, és a negatívot előhívják. Bulicsnak semmi mondanivalója nem volt. mikor G. végzett, Bulics átvette Dimitriosztól a pénzt és a térképet, majd szó nélkül távozott. G. elégedett lehetett magával: a negatívok kitűnően sikerültek, a költ-ségek sem haladták meg a szokásos mértéket, nem volt semmi fölösleges kitérő, megtorpanás vagy erőfeszítés. Ráadásul mindenki – még Bulics is – úgyszólván tisztán került ki az ügyből… Csak annyi volt még hátra, hogy Bulics feltűnés nélkül visszacsempéssze a térképet. Semmi sem szólt amel-lett, hogy ez ne sikerüljön. Minden nagyszerűen klappolt tehát, egy dolgot kivéve: G. eddig nem fordított kellő fi-gyelmet Dimitrioszra. Márpedig Dimitriosz követelte a pén-zét. G. azt mondta, nincs nála, el kell menniük érte a la-kására. Dimitriosz csak ennyit mondott:
    – A fizetségem a zsebében van.
    – Ez nem a maga fizetsége. Ez csak az enyém – válaszolta állítólag G. Egy szó, mint száz: összeszólalkoztak, majd Dimitriosz revolvert rántott, és felszólította G-t, hogy tegye a kezét a tarkójára. Aztán a revolver csövét G. gyom-rába bökte, szabad kezével kivette a negatívokat G. zsebé-ből, majd elzavarta G-t. A számításba tehát hiba csúszott: igaz, csakhamar Dimitriosz is elkövette a maga baklövését.
    Azon az éjszakán G. megbízásából az alvilági szórakozóhe-lyekről sebtében összeverbuvált bűnözők egész serege haj-szolta Dimitrioszt egész Belgrádban, de Dimitriosz nyomta-lanul eltűnt. G. sohasem látta viszont. Szerencsére már vagy egy hete tudta, hogy Dimitriosz kapcsolatba lépett az egyik francia ügynökkel. G. okoskodása szerint a negatívok-nak most már ennél az ügynöknél kell lenniük. Bement tehát a német nagykövetségre, és bejelentette, hogy az ominózus térképről másolat készült, amely jelenleg a franciák kezé-ben van. A németek erre azonnal tájékoztatták a jugoszláv hatóságokat, hiszen abban az időben minden alkalmat megra-gadtak, hogy Belgrádnak kedvében járjanak. G. tehát szándé-kosan megfosztotta a térképet valódi értékétől. G. szerint ostobaság volt Dimitriosztól, hogy kiengedte a kezéből őt, ez csak tapasztalatlanságával volt magyarázható. Dimitriosz valószínűleg arra gondolt, hogy G. újabb zsarolással ráve-heti Bulicsot, hogy a térképet még egyszer hozza el. G. azonban tudta, hogy nem sokat kaphatna olyan információért, mely már a franciáknak is megvan. Csak az vigasztalta némi-képp, hogy a franciák a megállapodás szerinti összegnek a felét már kifizették Dimitriosznak, mielőtt rájöttek volna, hogy a térkép információtartalmát elavulttá tette G. újabb húzása.
    Ön most nyilván azt kérdezi, kedves barátom, mi történt Buliccsal. Mint várható volt, hamarosan letartóztatták. Bu-kása szánalmas és nevetséges volt. a minisztériumban fém-hengerbe csavarva tartották a térképeket. Mivel Bulics ösz-szehajtva hozta ki az egyik példányt a minisztériumból, ez volt az egyetlen gyűrött darab. A többit aztán megtették az ujjlenyomatok. Bulics – igen bölcsen – mindent elmondott a hatóságoknak, amit csak Dimitrioszról tudott. Ennek eredmé-nyeként halálbüntetés helyett csak életfogytiglanra ítél-ték. G-t nem keverte bele a dologba – G. szerint feltehető-leg két okból: egyrészt, mert nem szívesen nézett volna szembe egy másik váddal is, a megvesztegetés vádjával; más-részt alighanem hálás volt G-nek a kölcsönkapott kétszázöt-ven dinárért.
    G. természetesen megszerezte az új térképet is, mihelyt elkészült. Végül is elégedett lehetett önmagával. Csak az bántotta, hogy meggondolatlanul járt el Dimitriosszal szem-ben. Azt persze tudta, hogy Dimitriosz fölöttébb pénzéhes, de úgy hitte, hogy kivárja, míg megkapja a maga negyvenezer dinárját, s csak azután tesz kísérletet a fotók megszerzé-sére. Ehelyett Dimitriosz váratlanul önállósította magát. Ez a kis számítási hiba sok pénzébe került G-nek, eléggé fájlalta is a dolgot. Annál kevésbé fájt a feje Bulics mi-att. G. szerint Bulics áruló volt; csak azt kapta, amit megérdemelt. Kár sajnálkozni a sorsán; a háborúnak mindig vannak áldozatai. Bulics aránylag szerencsésen megúszta, hiszen agyon is lőhették volna.
    Hát ennyi lenne az egész, kedves barátom! Szánalmas-szegényes történet, ugye? Nincs benne se hős, se hősnő, csak ostoba fajankók, és minden hájjal megkent csirkefogók.
    Érdekelne, mi a véleménye az egészről. Néhány nap múlva majd küldök egy levelezőlapot az új címemmel. Remélem, sza-kít majd időt, és válaszol. Addig is fogadja legjobb kíván-ságaimat.
    Őszinte híve:
Charles Latimer
X. A nyolc angyal utcája
Latimer egy borongós, sötét novemberi napon érkezett meg Párizsba. Ahogy taxija áthaladt a Cité-sziget felé vezető hídon, egy pillanatra szeme elé tárult a porkavaró, hűvös szél hajtotta, alacsonyan szálló fekete felhők panorámája. A Korzikai rakpart házainak hosszan elnyúló homlokzata csendes volt és titokzatos: mintha minden ablak mögött egy-egy őrszem rejtőzne. A környéken kevesen jár-tak; Párizs ezen a késő őszi délutánon olyan kihaltnak és ünnepélyesnek tűnt, akár egy régi metszet.
    Latimer rosszkedvű volt. Amint a Voltaire rakparton lévő szállodájának lépcsőin sietet fölfelé, arra gondolt, hogy mégis inkább Athénba kellett volna utaznia. Szobája hideg volt. szívesen megivott volna valami aperitifet, de ehhez még korainak érezte az időt. Vacsorázni sem akart még, mivel ele-get evett a vonaton. Úgy döntött, inkább megnézi magának – egyelőre csak kívülről – az Impasse des Huit Anges 3. alatti házat. Némi bolyongás után, a Rue de Rennes közelében, egy eldugott kis mellékutcában meg is találta a keresett helyet.
    A macskakővel borított, széles, L alakú átjáró bejárata egy magas, kétszárnyú vaskapu volt. A ka-puszárnyakat nehéz fémkapcsokkal erősítették a tartófalhoz. Látszott, hogy már évek óta nem zárták be. Az Impasse egyik oldalát vaskerítés választotta el a csatlakozó háztömb üres tűzfalától.
    Az Impasse mindössze három házból állt. Olyan lehet itt az élet – gondolta Latimer –, mintha már mindenki a halálra készülne. A három ház közül kettőn valamennyi ablakredőny le volt engedve, s a hármasszámú háznak is csak a negyedik és a legfelső emelete tűnt lakottnak.
    Latimer, mint aki tilosban jár, lassú léptekkel indult el a girbegurba macskaköveken a hármasszá-mú ház bejáratához.
    Az ajtó nyitva volt, s a csempézett folyosón át egy szűk, dohos hátsó udvarra nyílt kilátás. A bejá-rattól jobbra álló kapusfülke üres volt; semmi jel nem mutatott arra, hogy a közelmúltban használ-ták volna. Mellette poros névtáblatartó lógott egy szegen. A négy bronzveretes névtáblatok közül három üresen állt. A negyedikben, egy piszkos kis papírdarabon, csúnya macskakaparással, lila tin-tával odakörmölve a „Caillé” név állt.
    Ez Latimernek nem mondott újat: eddig sem kételkedett benne, hogy Peters lakáscíme valóban lé-tezik. Megfordult és visszasétált az utcára. A Rue de Rennes-en talált egy postahivatalt, ahol egy távirat-űrlapot vett, ráírta a saját címét, és feladta Petersnek. Küldött egy lapot Marukakisznak is. Hogy ezután mi történik, az most már inkább Peterstől függ. Volt azonban még valami, aminek elin-tézése rá várt: utána kellett néznie, vajon mit írtak – illetve írtak-e egyáltalán – a párizsi lapok ezer-kilencszázharmincegy decemberében a kábítószercsempész banda felszámolásáról.
    Másnap reggel kilenckor – miután Mr. Peters addig még nem hallatott magáról – Latimer úgy döntött, hogy délelőttjét régi újságok böngészésével tölti.
    A lap, melyet végül alaposabb tanulmányozás céljából kiválasztott, többször is említést tett az ügyről; először 1931. november 29-én.
KÁBÍTÓSZERCSEMPÉSZEKET TARTÓZTATTAK LE – hirdette az egyik cím, majd a cikk így folytatódott:
    „Tegnap az Alesia-negyedben letartóztattak egy férfit és egy nőt, akik narkotikumok rabjait látták el kábítószerrel. Úgy hírlik, hogy mindketten egy külföldi bandához tar-toznak. A rendőrség várhatóan néhány napon belül újabb letartóztatásokat foganatosít.”
    Ennyi volt az egész. Milyen érdekes, gondolta Latimer. Úgy hangzik, mintha ezt a három monda-tot egy hosszabb jelentésből emelték volna ki. Nevek nem szerepeltek benne; ez is eltér a szokásos-tól. Lehet, hogy a rendőri cenzúra húzta ki a neveket?
    A következő hír december 4-én látott napvilágot az alábbi címmel:
MÉG HÁROM LETARTÓZTATÁS A KÁBÍTÓSZERES BANDÁBÓL!
    ”Tegnap késő este az Orléans-i Kapu mellett egy kávéházban letartóztatták a kábító-szeres banda további három tagját. A rendőrök kénytelenek voltak tüzet nyitni az egyik bűnözőre, aki kétségbeesett kísérletet tett a szökésre. A férfi könnyebben megsebesült. A másik kettő – egyikük külföldi állampolgár – nem tanúsított ellenállást.
Mivel a jelek arra mutatnak, hogy a tegnap este letartóztatott három ember és az egy héttel ezelőtt ugyancsak az Alesia-negyedben kézre kerített férfi és nő egy bandához tar-tozik, a kábítószer ügyben letartóztatottak száma ezzel ötre emelkedett.
    A rendőrség állítása szerint további letartóztatások is várhatók, mivel a Kábítószer Főigazgatóságnak rendelkezésére állnak a banda főnökeire vonatkozó dokumentumok is.
    Monsieur Auguste Lafon, a Bureau igazgatója kijelentette: »Már jó ideje tudunk a banda létezéséről, s rendkívül aprólékos nyomozást folytattunk tevékenységük felgön-gyölítése érdekében. Előbb is le tudtuk volna néhányukat tartóztatni, de vártunk vele, mivel elsősorban a vezetőket, a főbűnösöket kívántuk kézre keríteni. Nélkülük a párizsi kábítószer-kereskedők tömege aligha folytathatja kártékony tevékenységét. Feltett szán-dékunk, hogy szétzúzzuk ezt a bandát, és a többit is.«”
    Még később, december 11-én a lap a következőket jelentette:
SZÉTZÚZTÁK A KÁBÍTÓSZERES BANDÁT
ÚJABB LETARTÓZTATÁSOK
„Mind a markunkban vannak – mondja Lafon.
A HETEK TANÁCSA
    Hat férfit és egy nőt tartóztattak le egy rajtaütés eredményeként, melyet Monsieur Lafon, a Kábítószer Főigazgatóság igazgatója rendelt el Párizsban és Marseille-ben működő kábítószercsempész banda ellen.
 A rajtaütés előzménye az volt, hogy két hete letartóztattak az Alesia-negyedben egy nőt és egy férfit. Az akció tegnap érte el csúcspontját, amikor Marseille-ben őrizetbe vettek két férfit, akik minden bizonnyal a bűnös vállalkozásért felelős »Hetek Tanácsának« még szabadon lévő tagjai voltak.
A rendőrség kérésére mindeddig még nem hoztuk nyilvánosságra a letartóztatottak ne-vét, mivel nem lett volna kívánatos, hogy ezzel a még szabadon lévőket nagyobb óvatos-ságra késztessük. A tájékoztatási tilalmat ezzel feloldották.
    A nő, Lidia Prokofjeva, orosz nemzetiségű, 1924-ben Törökországon keresztül mene-kültútlevéllel érkezett Franciaországba. Bűnöző körökben »Nagyhercegnő« néven isme-retes. A vele együtt letartóztatott holland Manus Vissert a Prokofjevával fenntartott kap-csolata miatt néha »Nagyhercegként«emlegették.
    Az őrizetbe vett további öt személy neve a következő: Luis Galindo, mexikói származá-sú francia állampolgár – jelenleg lőtt sebbel a combján kórházban fekszik; Jean-Baptiste Lenotre, bordeaux-i illetőségű francia állampolgár; a belga nemzetiségű Jacob Werner, akit Galindóval együtt tartóztattak le; Pierre Lamare, alias »Jo-jo«, és végül a Marseille-ben elfogott dán nemzetiségű Frederik Petersen.
    A sajtó számára tegnap este adott nyilatkozatában Monsieur Lafon kijelentette: »Mindnyájan kézre kerültek. A bandát szétzúztuk. Levágtuk a fejét, ezzel együtt az agyá-tól is megfosztottuk. A test ezek után gyors halállal fog kimúlni. Vége a játszmának! Lamare-t és Petersent ma hallgatják ki. A tervek szerint az elfogottakat egyszerre állít-ják bíróság elé.«”
    Angliában, gondolta Latimer, Monsieur Lafon bizonyára komoly bajba került volna. Nem sok ér-telme volt a történtek után a gyanúsítottakat bíróság elé állítani, mivel ő és a sajtó már egymás kö-zött meghozták az ítéletet. Akkoriban a gyanúsítottakat mindig bűnösnek találta a francia bíróság. a tárgyalás gyakorlatilag csupán annak tisztázására szolgált, hogy a gyanúsítottnak van-e valami mondanivalója az ítélethozatal előtt.
    A Hetek Tanácsának letartóztatása után az ügy iránti érdeklődés lanyhulni látszott. Talán az is köz-rejátszott ebben, hogy a Nagyhercegnőt Nizzába szállították át, hogy az ottani bíróság előtt feleljen a három évvel korábban ott elkövetett csalása ügyében. A férfiak bírósági tárgyalása igen rövid volt. Mindnyájukat elítélték: Galindót, Lenotre-t és Wernert ötezer frank pénzbüntetésre és háromhavi elzárásra; Lamare-t, Petersent és Vissert kétezer frankra és egyhavi börtönre.
    Latimert megdöbbentette az enyhe ítélet; Lafon viszont nem megdöbbent, hanem kegyetlenül fel-háborodott. „Ha nem lenne érvényben egy sor elavult és teljesen nevetséges törvény – mennydör-gött az igazgató –, akkor mind a hatan életfogytiglant kaptak volna.”
    A lap arról nem tett említést, hogy a rendőrség nem találta meg Dimitrioszt. Ez nem volt meglepő. A rendőrség nem kívánta a sajtó tudomására hozni, hogy a letartóztatások is csak az után váltak le-hetővé, miután egy névtelen jóakaró, akiről feltételezték, hogy a banda vezetője volt, lekötelező gesztussal a rendőrség rendelkezésére bocsátott egy dossziét. Latimert mindenesetre bosszantotta, hogy többet tud az ügyről, mint az újság, melyhez a homályos pontok kiderítése érdekében fordult.
    Már éppen ott tartott, hogy elégedetlenül becsapja az újságokat, amikor egy illusztráció ragadta meg a figyelmét. Az arról a jelenetről készült fénykép homályos reprodukciója volt, amikor a detek-tívekhez bilincselt három bűnözőt a tárgyalóterembe kísérik. Mindhárman elfordították a fejüket a fényképezőgép lencséje elől, de a kezükön lévő bilincs hatékonyan megakadályozta őket abban, hogy ez tökéletesen sikerüljön.
    Latimer most már jobb hangulatban hagyta el a lapkiadót, mint ahogyan érkezett.
    A szállodában üzenet várta, melynek értelmében – ha nem küld ellenkező értelmű távirati értesí-tést – Mr. Peters aznap este hat óra tájban tiszteletét teszi nála.
    Peters nem sokkal fél hat után meg is érkezett, s kitörő örömmel üdvözölte Latimert.
    – Drága Latimerem! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra láthatom! Legutóbbi ta-lálkozásunkra olyan kedvezőtlen körülmények között került sor, hogy alig mertem remélni… De beszéljünk kellemesebb dolgokról! Isten hozta Párizsban! Jól utazott? Nagyszerűen néz ki! Mondja, mi a véleménye Grodekról? Azt írta nekem, hogy igen szimpatikusnak találta önt. Nagyszerű fiú, ugye?
    – Nagyon segítőkész volt. Kérem, foglaljon helyet.
    – Tudtam, hogy segíteni fog!
    – Ő is titokzatoskodott, mint ön. Az ő bíztatására jöttem Párizsba, hogy találkozzak önnel.
    – Valóban? – kérdezte Peters, mint aki nem túlzottan örül a hírnek. Még a mosolya is halványult valamicskét. – És mit mondott még, kedves Latimer?
    – Azt mondta, hogy ön okos ember. Valamit mondhattam neki önről, ami nagyon tetszhetett neki.
    Peters lassan leereszkedet az ágy szélére. A mosoly teljesen eltűnt az arcáról.
    – És mit mondott neki? – kérdezte.
    – Ragaszkodott hozzá, hogy elmondjam, milyen ügyem van önnel. Elmondtam neki, amit csak tudtam. Minthogy alig tudok valamit, úgy éreztem, hogy ezt a keveset nyugodtan megoszthatom ve-le. Ha ez önnek nem tetszik, nagyon sajnálom. Szeretném emlékeztetni arra, hogy lényegében még ma sem tudok semmit a terveiről.
    – Grodek nem tájékoztatta?
    – Nem. Miért megtehette volna?
    Mr. Peters puha ajkaira ismét kiült a mosoly. Olyan volt most, mint amikor egy satnya kis növényke a napfény felé fordítja az arcát.
    – Igen, kedves Latimer, megtehette volna. Amit most ön nekem elmondott, az meg is magyarázza Grodek hozzám írt levelének pimasz hangvételét. Örülök, hogy kielégítette kíváncsiságát. A gazda-gok manapság nagyon irigylik mások javait! Grodek kedves jó barátom, de az is igaz, hogy tisztá-ban van vele: nem szorulunk a segítségére. Különben még őt is csábítaná a pénzszerzés lehetősége.
    Latimer egy pillanatig elgondolkodva bámult rá, majd megkérdezte:
    – A pisztolya magánál van, Mr. Peters?
    A kövér rémült arcot vágott.
    – Esküszöm, nincs, kedves Latimer! Miért is hoznék magammal efféle holmit, amikor baráti láto-gatásra jöttem önhöz?
    – Jó – mondta Latimer kurtán, majd az ajtó felé hátrált, elfordította a kulcsot a zárban, majd ki-húzta, és zsebre vágta. – Nomármost – folytatta határozottan –, nem szeretnék rossz házigazdának tűnni, de az én türelmemnek is van határa. Hosszú utat tettem meg, hogy láthassam önt, és még most sem tudom, hogy miért. Akarom tudni az okát!
    – Meg is tudja.
    – Ezt már korábban is hallottam – felelte Latimer. – Még mielőtt hiábavaló fáradozásba kezdene, szeretném, ha két dolgot tisztáznánk. Én nem vagyok erőszakos, Mr. Peters, sőt rettegek az erőszak-tól, de vannak alkalmak, mikor a legbékésebb emberek is kénytelenek erőszakhoz folyamodni. A mostani is lehet ilyen alkalom. Fiatalabb vagyok magánál, s meg kell mondanom, hogy a kondícióm is jobb. Ha tovább titokzatoskodik velem, egyszerűen megverem. Ez egy. Kettő: tisztában vagyok azzal, hogy ön kicsoda. Az ön neve nem Peters, hanem Petersen. Frederik Petersen. Ön Dimitriosz kábítószeres bandájának tagja volt, s önt ezerkilencszázharmincegy decemberében letartóztatták, majd kétezer frank pénzbüntetésre és egyhavi elzárásra ítélték.
    Mr. Peters zavartan mosolygott.
    – Ezt Grodektől tudja? – kérdezte halkan és szomorúan. Mikor a „Grodek” szót kiejtette, mintha csak „Júdást” mondott volna.
    – Nem. Ma reggel láttam a fényképét egy régi újságban.
    – Egy újságban! Oh, igen! Nem is tudnám elhinni, hogy Grodek barátom…
    – Nem tagadja a dolgot?
    – Ó, nem. Ez az igazság.
    – Akkor hát, Mr. Petersen…
    – Peters, Mr. Latimer. Ugyanis azóta nevet változtattam.
    – Jó, legyen Peters. Nos, Mr. Peters elérkeztünk a harmadik ponthoz. Mikor Isztambulban jártam, érdekes dolgokat tudtam meg arról, hogyan érte utol a bandát a végzet. Azt mondták, Dimitriosz árulta el a társaságot azzal, hogy névtelenül a rendőrség rendelkezésére bocsátotta a többiek bűnös-ségét bizonyító dossziét. Igaz ez?
    – Dimitriosz nagyon csúnyán viselkedett mindnyájunkkal szemben – mondta Peters rekedtes han-gon.
    – Azt is mondják, hogy Dimitriosz maga is rászokott a kábítószerre. Ez is igaz?
    – Sajnos, igaz. Különben nem hiszem, hogy elárult volna bennünket. Hiszen annyi pénzt keres-tünk neki.
    – Azt is mondták, hogy önök valami bosszút emlegettek: azzal fenyegetőztek, hogy kiszabadulá-suk után megölik Dimitrioszt.
    – Én nem fenyegetőztem – helyesbített Peters. – Néhányan azonban valóban megfenyegették. Galindo különben is mindig forrófejű volt.
    – Értem. Ön tehát nem fenyegetőzött, csak cselekedett.
    – Nem értem, miről beszél, Mr. Latimer – mondta Peters, és olyan képet vágott, mintha valóban nem értené.
    – Nem? Hadd magyarázzam meg más szavakkal. Úgy két hónappal ezelőtt Dimitrioszt Isztambul közelében megölték. Nem sokkal azután, hogy a gyilkosságot elkövették, ön Athénban járt. Az pe-dig nincs is olyan messze Isztambultól, ugyebár? Dimitriosz állítólag szegényen halt meg. Hogyan lehetséges ez? Ahogy épp az előbb említette, a banda hatalmas pénzeket keresett neki ezerkilenc-százharmincegyben. Amennyit eddig megtudtam róla, annak alapján nem hiszem, hogy könnyen megvált volna a pénztől. Érti már, mire gondolok, Mr. Peters? Az érdekelne, hogy vajon logikus-e a feltételezés, hogy Dimitrioszt ön ölte meg a pénzéért? Erre mit tud felelni?
    Peters nem felelt azonnal, csak olyan szomorú tekintettel nézett Latimerre, mint a tévelygő bá-ránykára a jó pásztor. Kisvártatva mégis megszólalt:
    – Mr. Latimer, azt hiszem, ön nagyon tapintatlan.
    – Valóban?
    – De nagyon szerencsés is. Tegyük fel – mint ahogy ön is feltételezi –, hogy én öltem meg Dimitrioszt. Kénytelen lennék önt is megölni, nemde? – kezét belső zsebébe süllyesztette, s előhúz-ta Lügerét.
    – Látja, az előbb hazudtam magának. Ezt beismerem. Kíváncsi voltam, mire készül, ha megtudja, hogy fegyvertelen vagyok. Különben is udvariatlanságnak vehette volna, hogy pisztollyal jövök lá-togatóba. Azt, hogy a pisztolyt nem ön miatt hoztam magammal, hiába is bizonygattam volna. Ezért hazudtam. Érti már az érzéseimet? Szeretném megnyerni a bizalmát.
    – Mindez csupán a lehető legmesteribb védekezés a gyilkosság vádja ellen!
    Peters fáradt mozdulattal félrerakta a pisztolyt.
    – Mr. Latimer! Ez nem detektívregény! Ne legyen már ennyire korlátolt! Ha tapintat nincs is ön-ben, legalább a fantáziáját erőltesse meg egy kicsit. El tudja képzelni, hogy Dimitriosz rám hagyta a pénzét? Ugye, nem? Akkor meg hogyan tételezheti fel, hogy megöltem a pénzéért? Kedves Latimer! Gondolkozzon egy kicsit józanabbul! Előbb vacsorázzunk meg együtt, aztán majd beszé-lünk az üzletről. Azt javaslom, hogy vacsora után igyunk meg egy kávét a lakásomon – az kicsit ké-nyelmesebb ennél a szobánál –, de ha szívesebben menne kávéházba, természetesen azt is megér-tem. Valószínűleg nem túlzottan kedvel engem. Ezért nem is hibáztatom. De legalább a jó viszony látszatát tartsuk fenn.
    Latimer egy pillanatra úgy érezte, hogy megenyhül Mr. Peters iránt.
    – Legalább annyira éhes vagyok, mint ön – mondta –, és nem látom okát, hogy miért mennék in-kább kávéházba, mint önhöz. De bármenyire is szeretnék barátságosabb lenni, arra mégis figyel-meztetnem kell, hogy amennyiben ma este nem kapok kielégítő magyarázatot arra, miért kérte, hogy Párizsban találkozzunk – félmillió frank ide, félmillió frank oda – az első vonattal elutazom! Világos?
    Peters arcára ismét visszatért a mosoly.
    – Világosabb nem is lehetne. Szeretném azt is megmondani, hogy nagyra értékelem az őszintesé-gét.
    – Hol fogunk vacsorázni? Valahol a környéken biztosan van valami dán hely, ugye?
    Mr. Peters belebújt a felöltőjébe.
    – Nem, Mr. Latimer, mint ahogy bizonyára ön is nagyon jól tudja, nincs ilyen hely – mondta, s szomorúan sóhajtott. – Nem szép öntől, hogy gúnyt űz belőlem. Különben is, én jobban kedvelem a francia konyhát.
    A lépcsőn lefelé haladva Latimer megállapította, hogy Mr. Peters rendkívüli képességekkel tud másokat saját ostobaságuk belátására késztetni.
    Mr. Peters javaslatára és költségére a Rue Jacobon egy olcsó vendéglőben vacsoráztak. Ezután az Impasse des Huit Anges-hoz indultak.
    – És mi van Caillé-val? – kérdezte Latimer, miközben felfelé lépkedtek a poros lépcsőkön.
    – Elutazott. Jelenleg én vagyok az egyedüli házigazda.
    – Értem.
    A második lépcsőfordulóhoz érve, a már erősen lihegő Mr. Peters egy pillanatra megállt, és azt kérdezte:
    – Azt hiszem, most azt gondolja, hogy én vagyok Caillé?
    – Eltalálta.
    Peters folytatta a lépcsőmászást. A lépcső recsegett léptei alatt. A két-három lépcsőfokkal mögötte haladó Latimert egy színes kockákból álló piramis tetejére igyekvő cirkuszi elefántra emlékeztette. Felértek a negyedik emeletre. Peters megállt egy rozoga ajtó előtt, és kulcscsomót húzott elő zsebé-ből. Kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt, s széles karmozdulattal befelé invitálta Latimert.
    A szobát az ajtótól balra egy függöny két részre osztotta. Először ez vonta magára Latimer fi-gyelmét. A függöny aranyszínű anyagból készült. A haragos kékre festett falakat és a mennyezetet ötágú aranycsillagok tarkították, a padlót egymásra dobált olcsó marokkói szőnyegek fedték, úgy-hogy számos, három-négy rétegből álló hepehupákkal volt tele a szoba padlózata. A szobában há-rom hatalmas, párnákkal magasra tornyozott dívány, néhány díszes bőrpult, és rézberakásos marok-kói asztalka állt. A szoba sarkában óriási rézgong díszelgett. A világítást díszes lámpák biztosították. A szoba közepén egy apró, krómozott elektromos radiátor állt. Mindenből a bútorhuzat poros, fojtó szaga áradt.
    – Itthon vagyunk – mondta Mr. Peters. – Helyezze magát kényelembe, Mr. Latimer. Meg akarja nézni a többi helyiséget is?
    – Igen szeretném!
    – Kívülről csak egy a sok kényelmetlen francia ház közül – magyarázta Mr. Peters, miközben föl-felé vánszorgott a belső lépcsőn. – Valójában oázis a kényelmetlenség sivatagában. Ez itt a hálószo-bám. És ez itt a fürdőszoba.
    – Latimer bepillantott a fürdőszobába, és megtudta, hogy házigazdájának tartalék műfogsora is van.
    – No most – mondta Mr. Peters – mutatok önnek valami érdekeset. A lépcsőforduló felé vezette vendégét. Egy nagy ruhásszekrény előtt megállt. Kinyitotta az ajtót és gyufát gyújtott. A szekrény hátsó falán fémfogasok sorakoztak. Megragadta a középsőt, elfordította, akár egy kilincset, s meg-húzta. A szekrény hátsó fala elmozdult, Latimer arcán érezte a friss éjszakai levegő leheletét, hallot-ta a város zaját.
    – Egy keskeny vaspalló fut végig a ház külső falán, egészen a szomszédos házig – magyarázta Mr. Peters. – Ott is talál egy hasonló ruhásszekrényt. Semmit sem láthat, mivel csupán üres falak néznek szembe velünk. Ez azt jelenti, hogy senki sem vehetett bennünket észre, ha a távozásnak ezt az útját választottuk. Dimitriosz csinálta az egészet.
    – Dimitriosz?
    – Mind a három ház Dimitrioszé volt. a biztonság érdekében a házak üresen álltak. Néha raktár-nak is használtuk őket. Ezen a két emeleten tartottuk a találkozókat. Elvileg a házak ma is Dimitriosz tulajdonában vannak. Szerencsére volt olyan óvatos, hogy a házakat az én nevemre vásá-rolta meg. A tárgyalásokat is én folytattam. A rendőrség soha semmit sem tudott meg az átjáróról. Miután kiszabadultam, ezért is költözhettem ide. Számítva arra az esetre, hogy Dimitriosz egyszer kíváncsi lesz arra, hogy mi is történt az ingatlanával, óvatosságból Caillé néven megvásároltam sa-ját magamtól a házakat. Szereti az algériai kávét?
    – Igen.
    – Kicsit hosszabb ideig tart az elkészítése, mint a franciáé, de én is jobban szeretem. Menjünk ta-lán ismét le.
    Odalent Latimer megszabadult néhány párnától, és körülnézett. Furcsa érzés volt, hogy ez a ház egykor Dimitrioszé lehetett. A Peters tulajdonosi viszonyát alátámasztó bizonyítékok azonban még ennél is furcsábbak voltak. Fej fölött apró, faragott könyvespolc húzódott. A polcon puha fedelű könyvek hevertek. Ott volt A mindennapi bölcsesség gyöngyszemei is; ezt olvasta Peters Athénból jövet a vonaton. Latimer látta még Platón Szimpozionjának francia nyelvű felvágatlan példányát, a szerző nevét fel nem tüntető, de már felvágott Erotikus költeményeket, Aesopus meséit angolul, egy német földrajzi lexikont, és néhány más könyvet, valamely Latimer előtt ismeretlen nyelven, bizo-nyára dánul.
    Peters egy marokkói tálcával a kezében tért vissza. A tálcán furcsa formájú kávéfőző állt egy spiri-tuszégő, két kávéscsésze és egy marokkói cigarettásdoboz társaságában. Peters meggyújtotta a bor-szeszégőt, és a kávéfőző alá tette. A cigarettásdobozt Latimer mellé helyezte a díványra. Ezután Latimer fej fölé nyúlt, leemelte a dán könyvek egyikét, s kettőt-hármat lapozott benne. Egy kismé-retű fénykép hullott a földre a könyv lapjai közül. Felvette, s átnyújtotta Latimernek.
    – Felismeri, Mr. Latimer?
    Egy középkorú férfi megkopott igazolványképe volt…
    Latimer hirtelen felpillantott.
    – Ez Dimitriosz! – kiáltott fel. – honnan szerezte?
    Peters kivette Latimer kezéből a fényképet.
    – Felismerte? Nagyszerű! – mondta, s leült az egyik keleti puffra, megigazította a borszeszégőt a kávéfőző alatt, majd Latimerre nézett. Ha Peters fénytelen, nedves szeme csillogni tudott volna, ak-kor Latimer most azt mondta volna, hogy csillogott a megelégedéstől.
    – Vegyen egy cigarettát, Mr. Latimer – mondta. – Elmesélek önnek egy történetet.
XI. Párizs, 1928-1931.
    – Nos, kedves Latimer! Legtöbben anélkül éljük le az életünket, hogy tudnánk, mit is várunk tőle. Dimitriosz azonban pontosan tudta, hogy mit akar: pénzt és hatalmat. Mást nem, de ebből a kettőből a lehető legtöbbet. A dolog érdekessége az, hogy tulajdonképpen én segítettem neki ezek megszer-zésében.
    Ezerkilencszázhuszonnyolcban találkoztam először Dimitriosszal itt, Párizsban. Akkoriban egy Giraud nevezetű emberrel vezettem egy kis bárt a Rue Blanche-on: a Le Kasbah Parisient. Nagyon vidám, otthonos kis hely volt, díványokkal, szőnyegekkel, sárga lámpákkal. Giraud-val Marrakeschben találkoztam, s elhatároztuk, hogy a Kasbah-nak pontosan úgy kell kinéznie, mint egy ottani bárnak. Minden marokkói is lett benne, a dél-amerikai zenekar kivételével.
    Ezerkilencszázhuszonhatban nyitottunk, s ez jó év volt itt Párizsban. Az amerikaiaknak és az an-goloknak – különösen az amerikaiaknak – sok pezsgőre tellett, de a franciák is gyakran betértek hozzánk. A legtöbb francia szentimentális érzésekkel viseltetik Marokkó iránt, talán csak azok nem, akik ott voltak katonák. A Kasbah pedig egy talpalatnyi Marokkó volt. arab és szenegáli pincérek voltak, s még a pezsgőt is Meknesből hozattuk. Az amerikaiak kissé édesnek találták, de azért jóízű volt és elég olcsó is.
    Két éven át özönlött hozzánk a pénz, de aztán a Kasbaht is elérte a hasonló helyek sorsa: a közön-ség lassan kicserélődött. Több francia és kevesebb amerikai vendégünk lett, egyre több volt a va-gány, kevesebb a gentleman; több az olcsó pipi, s kevesebb az úri hölgy. Még mindig haszonnal működtünk, de már nem akkorával, mint korábban, ráadásul többet kellett érte dolgoznunk. Már azon törtem a fejem, hogy jobb volna odébb állni.
    Dimitrioszt Giraud hozta el a Kasbahba. Azt nem tudom pontosan, hol akadt össze Dimitriosszal, azt hiszem, erre a Rue Blanche egy másik bárjában került sor, mivel mi általában nem nyitottunk ki este tizenegy előtt, és addig Giraud szeretett más helyeken is szórakozni. Aztán egyik este Giraud elhozta Dimitrioszt a Kasbahba, és félrehívott engem. Arról beszélt, hogy egyre kevesebb a haszon, s azt mondta, hogy szerezhetnénk egy kis pénzt, ha üzletet kötnénk barátjával, Dimitriosz Makropulosszal.
    Első találkozásunkkor Dimitriosz nem tett rám különösebb benyomást. Úgy tűnt, hogy ő is csak olyan, mint egy a sok selyemfiú közül, s ezt a típust jól ismertem. Feszes öltönyt hozott, haja őszült, körmeit manikűrözte, s olyan pillantásokat vetett a hölgyekre, amelyeket a Kasbah törzsvendégei nem igen kedveltek. Giraud-val együtt az asztalához mentem, s kezet fogtunk. Hellyel kínált, ami-ből valaki akár azt is gondolhatta volna, hogy nem a tulaj vagyok, hanem csak egyszerű pincér.
    Peters vizenyős tekintetét Latimerre vetette.
    – Most azt hihetné, Mr. Latimer; ha nem gyakorolt rám különösebb benyomást, hogyhogy ilyen jól emlékszem az esetre? Nos, valóban jól emlékszem rá. Tudja akkor nem ismertem még úgy Dimitrioszt, mint később. Voltaképp mély benyomást gyakorolt rám, csak ezt akkor nem vettem észre. Csak azt tudtam, hogy bosszant ez az ember. Nem ültem le, csak megkérdeztem, mit akar.
    Egy pillanatig rám bámult. Nagyon lágy, barna szeme volt. kisvártatva megszólalt: Hogy mit aka-rok, barátom? Pezsgőt. Van ellene kifogása? Ki tudom fizetni, nyugodt lehet. Hajlandó udvariasan viselkedni velem, vagy intelligensebb embereknek tegyem meg üzleti ajánlatomat?
    Én nyugodt ember vagyok. Nem szeretem a veszekedést. Gyakran eszembe jut, hogy mennyivel kellemesebb lehetne a mi kis világunk, ha az emberek udvariasak és halk szavúak lennének. Néha ez nem megy könnyen. Azt mondtam Dimitriosznak, hogy semmi okom sincs udvariaskodni vele, s oda megy, ahova akar. Ha Giraud nem lett volna ott, el is megy, s most mi sem beszélgetnénk, nem ülnénk itt. Giraud leült az asztalához, és bocsánatot kért tőle a viselkedésemért. Míg Giraud-val be-szélt, Dimitriosz engem figyelt, s láttam rajta, hogy felmér magában.
    Ekkor már teljesen biztos voltam abban, hogy egyáltalán nem akarok üzletet kötni ezzel a Dimitriosszal, de Giraud kedvéért mégis beleegyeztem, hogy meghallgatom. Leültem hozzájuk, és Dimitriosz ismertette javaslatát. Nagyon meggyőzően beszélt, s végül beleegyeztem, hogy követem az utasításait. Ilyen volt a kapcsolatunk Dimitriosszal több hónapon át, amíg egy szép napon…
    – Egy pillanat – szólt közbe Latimer. – Milyen kapcsolatról beszél? Ekkor kezdődött a kábítószer-ügy?
    Peters egy pillanatig habozni látszott, majd elkomorult.
    – Nem, Mr. Latimer. Dimitriosz akkortájt még azzal foglalkozott, amit ön, azt hiszem, fehér rab-szolga-kereskedelemnek nevezne. Nagyon furcsának tartom ezt a kifejezést. „Fehér rabszolga” – gondolja csak át a jelző értelmét! Beszél-e manapság valaki „színes” rabszolga-kereskedelemről? Azt hiszem, nem. Ennek ellenére az érintett nők többsége színes bőrű. Nem tudom megérteni, hogy ennek a kereskedelemnek a következményei miért kevésbé elfogadhatóak egy bukaresti nyomorta-nyáról származó, mint egy dakari vagy egy harbini lány számára. a Népszövetség Bizottsága eléggé mentes az előítéletektől ahhoz, hogy mérlegelni tudja a kérdésnek ezt az oldalát is. Ahhoz is eléggé intelligensek, hogy éljenek a gyanúperrel a „rabszolga” szót illetően. Ezért ezt a dolgot „leányke-reskedelem” néven emlegetik.
    Soha nem szerettem ezt az üzletet. Egyszerűen nem lehet az embereket közönséges, élettelen áru-cikként kezelni. Ebből mindig csak bajok származnak. Lehet, hogy illogikus és szentimentális va-gyok, de egyszerűen nem szeretek ilyesmibe belekeveredni. No meg aztán a kereskedő rezsije is óriási. Mindig be kell szereznie a hamis születési, házassági és halotti bizonyítványokat, fedezni kell az utazási költségeket, és ki kell fizetni a kenőpénzeket. Magának, Mr. Latimer, fogalma sincs, hogy mennyibe kerülnek a hamis papírok! Ezeknek három ismert forrásuk van: Zürich, Amszter-dam és Brüsszel. Mindhárom semleges országban van. Érdekes, nemde? Egykor egy hamis-valódi dán útlevelet – ez azt jelenti, hogy egy valódi dán útlevélből vegyi úton eltávolítják az összes pecsé-tet és a fényképet, majd újakat tesznek bele –, szóval egy ilyen útlevelet kétezer frankért meg lehe-tett szerezni. Egy valódi-hamis – ezt maga az ügynök készíti – egy kicsit kevesebbe, mondjuk ezer-ötszáz frankba kerül. Ma már kétszer annyi az ára. Az üzlet egyébként jórészt itt, Párizsban bonyolódik le a menekültek miatt. A fő dolog az, hogy a kereskedőnek jelentős tőkéje legyen. Ha eléggé ismert, akkor mindig akadnak többen is, akik ezt szívesen rendelkezésre bocsátják, de ebben az esetben igen nagy részesedést kérnek. Jobb, ha valakinek saját tőkéje van.
    Nos, Dimitriosznak volt saját tőkéje, de hozzá tudott férni mások pénzéhez is. Jó néhány dúsgaz-dag embert képviselt; soha nem volt pénzzavarban. Amikor Giraud-t és engem felkeresett, akkor egészen más természetű gondjai voltak. A Népszövetség követelésére a törvényeket több országban megszigorították, így néha valóban nagyon nehéz volt a nőket egyik helyről a másikra eljuttatni. Ez persze nem azt jelentette, hogy lehetetlenné tették volna az üzletet. Nem! Csupán a dolgok sokkal bonyolultabbá és költségesebbé váltak.
    Mielőtt Dimitriosz felkeresett volna bennünket, nagyon egyszerű volt az egésznek a lebonyolítása. Voltak alexandriai ismerősei, akik közölték vele az igényeiket. Ezek után Dimitriosz elutazott mondjuk Lengyelországba, összetoborozta a nőket, saját útlevelükkel elhozta őket Franciaországba, átszállította őket Marseille-be. Ennyiből állt az egész. Elég volt annyit mondani, hogy a lányok színháznál fognak dolgozni. De amikor a szabályokat megszigorították, már korántsem volt ilyen egyszerű. Azon az éjszakán, amikor eljött hozzánk a Kasbahba, elmondta, hogy most először adód-tak nehézségei. Az egyik vilnai Madame-től tizenkét hölgyet szerzett, de a lengyelek mindaddig nem engedték, hogy a nőket kivigye az országból, amíg Dimitriosz úti céljukat, és jövendő munka-helyük tisztességét illetően megfelelő garanciával nem szolgál.
    Dimitriosz természetesen megígérte a kért garanciákat a lengyel hatóságoknak. Végzetes hiba lett volna, ha nem így tesz, mivel akkor azonnal gyanúba keveredik. Valahogy be kellett szereznie eze-ket a garanciákat. Itt léptünk mi be az üzletbe. Giraud és én. Azt kellett mondanunk, hogy mi alkal-mazzuk a lányokat táncosnőként, s nekünk kellett volna a lengyel konzulátus által esetleg feltett kérdésekre is válaszolnunk. Körülbelül egy hétig, amíg a lányok Párizsban vesztegelnek, teljes biz-tonságban vagyunk. Ha a kérdéseket csak ezután teszik fel, akkor már semmiről nem tudunk. Fellé-pésük végeztével távoztak. Hogy hová, ahhoz már semmi közünk.
    Dimitriosz azt mondta, hogy ötezer frankot hajlandó fizetni a közreműködésért. Könnyen szerzett pénznek ígérkezett, nekem mégis voltak kétségeim, és végül csak Giraud unszolására álltam rá. Dimitriosznak megmondtam, hogy először és utoljára vagyok hajlandó efféle dologra, s a jövőre nézve semmi kötelezettséget nem vállalok. Giraud morgott ugyan, de végül elfogadta ezt a feltételt is.
    Egy hónappal később Dimitriosz újra megjelent, kifizette az ötezer frankot, és közölte, hogy újabb megbízatása van a számunkra. Először ellenkeztem, de mivel semmi bajunk nem származott az első akcióból, ellenkezésem nem volt túl meggyőző. A pénz is nagyon jól jött. A zenekar egész heti bére kijött belőle.
    Ma már azt hiszem, Dimitriosz az első ötezer frankkal is becsapott bennünket. Nem hiszem, hogy valóban tettünk érte valamit. Szerintem csak azért adta a pénzt, hogy a bizalmunkba férkőzzön. Ez jellemző volt rá. Más megkísérelné becsapni az embert, hogy céljai szolgálatába állítsa. Dimitriosz viszont megvásárolta. És még jó üzletet is csinált!
    Mint mondtam, az első ötezer frankhoz minden baj nélkül jutottunk hozzá. A második már nem kevés fejfájást okozott. A hatóságok kiszagoltak valamit, megkeresett bennünket a rendőrség, és kérdezősködni kezdett. És ami még rosszabb, ott kellett tartanunk a lányokat a Kasbahban, hogy bi-zonyítsuk: csakugyan nálunk dolgoznak. Táncolni persze egyáltalán nem tudtak, és igencsak ter-hünkre voltak. Még jól is kellett velük bánnunk, hiszen máskülönben elmehettek volna a rendőrség-re, s elmondhatták volna a valóságot. Egész nap rendelték a pezsgőt, s ha Dimitriosz nem rendezte volna a számlájukat, komolyan rá is fizettünk volna. Dimitriosz persze váltig kérte a bocsánatot, és arra hivatkozott, hogy valami hiba csúszott a számításba. Tízezer frankot fizetett ki kárpótlásul, s megígérte, hogy ha továbbra is a segítségére leszünk, akkor nem lesznek többé sem litván nők, se nehézségeink. Rövid vita után beadtuk a derekunkat, s néhány hónapig fizette is a tízezer frankot. Ezalatt a rendőrség is csak ritkán látogatott el hozzánk, s nem volt semmi kellemetlenségünk. De végül ismét bajba keveredtünk. Ezúttal az olasz hatóságokkal gyűlt meg a bajunk. Giraud-t és en-gem is kihallgatott a kerületi vizsgálóbíró, és egy napra benn is fogtak. Másnap összevesztem Giraud-val. Összevesztünk, pontosabban: szembenállásunk most már nyilvánvalóvá vált. Giraud os-toba volt és faragatlan, néha megpróbált becsapni is. Ráadásul a rosszfajta vendégeket kedvelte. Ba-rátai söpredék alakok voltak. Az embereket fiacskámnak szólította. Jobban illett volna hozzá egy talponálló vezetése. Nem sokat tudok róla, de meglehet, hogy most éppen azt csinálja. Valószínűbb azonban, hogy börtönben ül. Igen erőszakos ember, s könnyen ragadtatja magát tettlegességre.
    A vita során kijelentettem, hogy többé nem szabad nőkkel üzletelnünk. Ez nagyon feldühítette. Azt mondta, bolondok lennénk, ha egy kis rendőrségi zaklatás miatt lemondanánk havi tízezer frankról. Megértettem az álláspontját. Ő, amíg el tudta kerülni a börtönt, s volt alkalma pénzt keres-ni, mindennel elégedett volt. én sohasem tudtam így gondolkodni. Nem szerettem, ha a rendőrség érdeklődik irántam, még akkor sem, ha nincs alapjuk letartóztatni. Felajánlottam Giraud-nak, hogy vegye meg a részemet a Le Kasbah Parisienből annyiért, amennyit eredetileg belefektettem.
    Részemről ez áldozat volt ugyan, de már elegem volt Giraud-ból, és meg akartam szabadulni tőle. Azonnal ráállt az egyezségre. Még aznap este találkoztunk Dimitriosszal, és ismertettük vele a helyzetet. Dimitriosz mosolyogva hallgatta, de amikor Giraud egy pillanatra, magunkra hagyott, ar-ra kért, hogy utána nem sokkal én is távozzam, s találkozzunk az egyik kávéházban, mert beszélni szeretne velem. Először arra gondoltam, nem megyek el, de aztán felülkerekedett bennem a másik gondolat: miért ne? Elvégre Dimitriosszal jövedelmező kapcsolatom volt. azt hiszem, kevés üzlet-társa akadt, aki ezt elmondhatná magáról. Nekem szerencsém volt. azt hiszem, tisztelte is az intelli-genciámat. Többnyire engem is be tudott csapni, de nem mindig. Várt rám a megbeszélt helyen. Le-ültem mellé, és megkérdeztem, mit akar. Soha nem voltam udvarias vele. Azt mondta: – Azt hiszem, okosan tette, hogy faképnél hagyta Giraud-t. a nőkkel folytatott üzlet túlságosan veszélyessé vált. Sőt, mindig is az volt. én is kiszálltam már belőle.
    Megkérdeztem tőle, hogy elújságoljam-e ezt Giraud-nak is.
    – Még ne – felelte –, legalábbis addig ne, amíg a pénzét meg nem kapta tőle.
    Óvatosan megjegyeztem, hogy megtisztel a bizalmával, de erre csak annyit válaszolt: – Giraud sültbolond. Ha nem ön lett volna a társa, akkor a nők ügyében is más megoldást kellett volna keres-nem. Most pedig ajánlok egy lehetőséget önnek, hogy továbbra is velem dolgozhasson. Ostobaság lenne önt magamra haragítani azzal, hogy esetleg miattam veszíti el, a Kasbahba befektetett pénzét.
    Ekkor kérdezte meg, tudok-e valamit a heroin-üzletről. Mondtam, hogy szinte semmit. Közölte, hogy elegendő tőkével rendelkezik ahhoz, hogy húsz kiló heroint vásároljon havonta, s finanszíroz-za párizsi terjesztését. Megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem vele dolgozni.
    Húsz kiló heroin nem gyerekjáték, Mr. Latimer. Nagyon sokat ér! Megkérdeztem, mik a tervei az értékesítésre. Azt felelte, hogy ezt egyelőre bízzam rá. Tőlem csak azt kéri, hogy külföldön tárgyal-jam meg a beszerzéseket, és találjak módot a heroin becsempészésére. Ha társulok vele, akkor elő-ször Bulgáriába kell utaznom, hogy felvegyem a kapcsolatot azokkal az ellátókkal, akiket ő már is-mer, és meg kell szerveznem az áru elszállítását Párizsba. Tíz százalék részesedést ígért, minden leszállított kilogramm után.
    Azt mondtam, meggondolom még, de magamban már döntöttem. Tisztában voltam az akkori he-roin-árakkal, és így tudtam azt is, hogy mintegy húszezer frankot kereshetek havonta. Az sem volt titok előttem, hogy Dimitriosz még ennél is többet keres az üzleten. Még úgy is, hogy leszámítjuk az én részesedésemet és kiadásaimat, továbbá a beszerzési árát (kilónként ezerötszáz frankot). Pá-rizsban, kis adagokban értékesítve közel százezer frankot is lehetet kapni, ami minden egyes ügy-nök részesedését is leszámítva, havonta több mint félmillió frankot hozhatott Dimitriosznak. A tőke nagyszerű dolog, ha valaki tudja, mit kezdjen vele, s nem riad vissza egy kis kockázattól!
    Ezerkilencszázhuszonnyolc szeptemberében Bulgáriába utaztam, hogy novemberre leszállítsam az első húsz kiló heroint. Akkor Dimitriosz már kezdte beszervezni az ügynököket és az eladókat. Dimitriosz megadta egy szófiai embernek a nevét, aki majd kapcsolatot teremt köztem és az ellátók között. Ez meg is történt. Biztosította számomra a beszerzéshez szükséges hitelt is.
    Latimernek támadt egy ötlete, s közbekérdezett:
    – Hogy hívták ezt az embert?
    Peters komoran felelte:
    – Azt hiszem, ezt nem kellett volna megkérdeznie, Mr. Latimer.
    – Nem Vazovnak hívták?
    Mr. Peters szeme vizenyősen meredt rá.
    – De igen – felelte.
    – És a hitelt nem az Eurázsiai Hitelbankon keresztül biztosították?
    – Ön a jelek szerint többet tud, mint gondoltam volna – mondta Peters. Nyilvánvalóan nem tet-szett neki a dolog. – megkérdezhetném, hogy…
    – Csak úgy találgattam. Ne aggódjék. Vazovot már nem kompromittálhatja. Három éve halott.
    – Igen, tudom. Ezt is csak úgy kitalálta, Mr. Latimer? És ezen kívül mit találgatott még?
    – Semmi egyebet. Kérem, folytassa.
    – Az őszinteség… – kezdte Peters, majd elhallgatott és a kávéját kezdte szürcsölni. – Visszatérek a tárgyra – mondta végül, kis szünet után. – Nos, Mr. Latimer, elismerem, fején találta a szöget. Vazovon keresztül szereztem be a pénzt, amelyre Dimitriosznak szüksége volt, s a szófiai Eurázsiai hitelbank váltójával fizettem érte. Ezzel nem is volt semmi baj. Az igazi feladatom inkább abból állt, hogy a szállítmányt Franciaországba juttassam. Úgy döntöttem, hogy az árut vasúton küldöm Szalonikibe, s onnan hajóval Marseille-be.
    Bevallom, nehezen ötöltem ki a megfelelő álcázási módot. A Bulgáriából Franciaországba rend-szeresen érkező, s ezért a franciák által külön nem ellenőrzött árucikkek között csak olyanok voltak, mint a gabona, a dohány és a rózsaolaj. Dimitriosz sürgette a szállítást, s nekem nem volt semmi öt-letem – tárta szét a karját teátrálisan.
    – Akkor hogyan csempészte át mégis?
    – Koporsóban, Mr. Latimer. Tudtam ugyanis, hogy a franciák nagy tiszteletben tartják a halotti ce-remóniákat. Volt már francia temetésen? Rendkívül megható! Biztos voltam benne, hogy egyetlen francia sem vállalná a hullarabló szerepét. Szófiában megvettem a koporsót. Nagyon szép, faragott holmi volt. gyászruhát öltöttem, és magam kísértem a koporsót. Megindító volt, mikor a koporsót berakodó szállítómunkások részvétük megannyi jelével halmoztak el. A vámosok még a személy-poggyászomat sem vizsgálták át.
    Dimitrioszt már értesítettem, s ő halottaskocsival várt rám. Én büszke voltam az ötletemre, de Dimitriosz csak a vállát vonogatta. Azt mondta – nagyon logikusan –, hogy nem érkezhetek minden hónapban koporsóval Franciaországba. Neki azonban van egy jobb ötlete.
    Egy olasz hajózási társaság havonta teherjáratot üzemeltet Várna és Genova között. Az árut apró dobozokban, Franciaországba exportálandó különleges dohányként lehet Genovába szállítani. Az olasz vámosok így a szállítmányt nem vizsgálhatják át. Genovából a szállítmány továbbvitelét úgy kell megszervezni, hogy a raktárosokat megvesztegetjük; ők kiadják az árut a vámraktárból, majd a szállítmányt szárazföldi úton csempésszük be Franciaországba. Megkérdeztem Dimitrioszt, hogy engem mindez hogyan érint anyagilag. Azt mondta, semmit sem vesztek; nekem ezentúl más fel-adatot szán. Érdekes, hogy mindnyájan elfogadtuk főnöknek. És nemcsak a pénze miatt; énnél még valami többel is rendelkezett. Azzal uralkodott rajtunk, hogy mindig pontosan tudta, mit akart, és azt is tudta, hogyan szerezzen meg bármit a legkevesebb gond, és a legcsekélyebb befektetés árán. Tudta, hogyan nyerje meg azokat az embereket, akik neki dolgoznak, s amikor a megfelelő embere-ket megtalálta, tudta, hogyan bánjon velük.
    Heten közvetlenül Dimitriosztól kaptuk az utasításokat, egyikünk sem volt olyan ember, aki köny-nyen engedelmeskedik. Itt van például Visser, a holland. Annak idején német gépfegyvereket adott el a kínaiaknak, kémkedett a japánok részére, majd börtönbe került, mert Batáviában megölt egy kulit. Nem volt könnyen kezelhető ember. Ő tartotta a kapcsolatot a bárokkal és klubokkal, s rajtuk keresztül a fogyasztókkal.
    Az elosztási rendszer nagyon alaposan ki volt dolgozva. Lenotre és Galindo több éven át foglal-kozott kábítószer-kereskedelemmel, a készleteket egy francia nagykereskedő egyik emberétől vásá-rolták. Ezek a dolgok simán mentek az ezerkilencszázharmincegyes törvények bevezetése előtt. Mindketten jól ismerték a fogyasztókat, s azt is tudták, hol keressék őket. Mielőtt Dimitriosz színre lépett volna, főképp morfiummal és kokainnal foglalkoztak; amikor Dimitriosz korlátlan mennyisé-gű heroint ígért, minden gondolkodás nélkül készek voltak hátat fordítani addigi kapcsolatuknak, és átállni a heroinra.
    Ez azonban csupán az üzlet egyik része volt. tudja, a kábítószer hívei nagy előszeretettel szoktat-nak rá másokat is erre az élvezetre. A vevőkör így állandóan növekszik. A legfontosabb – bizonyára sejti is, miért – annak eldöntése, hogy amikor egy újabb vásárló jelentkezik, az valamelyik nemkí-vánatos körhöz tartozik-e vagy sem. Itt kezdődött Visser munkája. A leendő vásárló mondjuk elő-ször Lenotre-t kereste meg egy ismert, rendszeres vásárló ajánlására. Amikor a kábítószer felől kér-dezték, Lenotre meglepetést színlelt. Kábítószer? Mi köze neki hozzá? Soha nem élt vele. Azt vi-szont hallotta véletlenül, hogy ha valaki ennek a szenvedélynek hódol, akkor ezt és ezt a bárt kell felkeresnie. Az „Ezésez” bárban, amely természetesen szerepelt Visser listáján, a leendő nagyjából hasonló választ kap. Még hogy kábítószer? Ugyan! Ilyesmi itt nem kapható. De ha akar, ugorjon be másnap este, esetleg akkor majd lesz itt valaki, aki segíthet rajta. Másnap este pedig már ott várta a Nagyhercegnő.
    Furcsa nő volt. Visser hozta be az üzletbe; azt hiszem, ő lehetett köztünk az egyetlen, akit nem Dimitriosz választott ki. Ennek a nagyon okos nőnek volt egy különleges adottsága: a vadidegen embereket is azonnal fel tudta mérni. Egyetlen pillantással, a helyiség legtávolabbi sarkából felis-merte még a legügyesebben álcázott nyomozót is. Az ő feladata volt levizsgáztatni a leendő vásár-lókat, ő döntötte el, hogy adjunk-e neki egyáltalán, s ha igen, mennyit kérjünk az áruért. Nagyon ér-tékes munkát végzett. A másik társunk belga volt, Wernernek hívták. Ő foglalkozott a kiseladókkal. Valamikor vegyész volt, s azzal az ürüggyel, hogy a tisztaságot ellenőrzi, színezőanyaggal hígította a heroint. Az üzletnek erről a részéről Dimitriosz soha nem beszélt.
    A hígítás hamarosan szükségessé is vált. Hat hónappal az üzlet beindulása után a havi heroin-ellátmányt ötven kilóra kellett növelnem. De ezen kívül még más feladatom is volt. Lenotre és Galindo még a kezdet kezdetén kijelentette, hogy ha az általuk ismert összes üzleti lehetőséget ki akarjuk aknázni, akkor meg kell szervezni a morfium- és kokainellátást is. Nem minden morfinista szereti a heroint, s a kokainisták sem nagyon kedvelik. A morfiumügy nagyon egyszerű volt, mert a morfiumot együtt lehetett szállítani a heroinnal. A kokainnal már gondjaink támadtak. Azért Német-országba kellett utaznom. Szóval akadt elég dolgom.
    Természetesen voltak nehézségeink is, elsősorban nekem. Egyéves tevékenységünk során több változatot is kidolgoztam az áru behozatalára. A heroin és a morfium genovai útján kívül, mellyel Lamare foglalkozott, megegyeztem az Orient expressz egyik hálókocsi-kalauzával. Szófiában vette fel az árut, s akkor adta át, amikor a vonatot rendező vágányra tolták Párizsban. Nem volt valami biztonságos módszer, ezért nagyon alaposan kidolgozott óvintézkedéseket kellett tennem, viszont a szállítás gyorsan ment. A kokain gépeket tartalmazó dobozokban érkezett Németországból. Később kaptunk heroin-szállítmányokat egy isztambuli üzemből is. Ezeket egy teherhajó hozta, a Marseille-i kikötőn kívül lehorgonyzott tartályokban vízbe dobta, majd éjjelente Lamare szedte össze őket.
    Volt egy elemi csapással felérő hetünk is. Ezerkilencszázhuszonkilenc júniusának utolsó hetében tizenöt kiló heroint koboztak el az Orient expresszen, s a rendőrség a hálókocsi-kalauzzal együtt hat emberemet letartóztatta. Ez már önmagában is elég lett volna, de még ugyanazon a héten Lamare kénytelen volt otthagyni Sospel mellett egy negyvenkilós heroin-szállítmányt. Ő maga meg tudott lépni, de nekünk komoly nehézségeink támadtak. Az ötvenöt kiló elvesztése azt jelentette, hogy a rendelkezésünkre álló nyolc kilóval kellett eleget tenni az összes több mint ötvenkilós megrendelés-nek. Néhány napig nem számíthattunk újabb szállítmányra az isztambuli hajóval sem. Kétségbe vol-tunk esve. Lenotre, Galindo és Werner borzalmas napokat élt át. Galindo két ügyfele öngyilkos lett, s az egyik bárban verekedés tört ki, melynek során Wernernek betörték a fejét. Mindent megtettem, ami csak tőlem tellett. magam mentem Szófiába, s hoztam egy tartályban tíz kilót, de ez még min-dig nem volt elég. Meg kell mondanom, Dimitriosz nem hibáztatott. Nem is lett volna szép tőle, ha ezt teszi. Csak nagyon dühös volt. úgy döntött, hogy a jövőben tartalék készleteket kell létrehoz-nunk. Nem sokkal az említett esetek után vásároltuk ezeket a házakat. Addig mindig egy kávéház feletti szobában, az Orléans-i Kapu közelében találkoztunk. Azt mondta, hogy a jövőben ezek a há-zak szolgálnak majd főhadiszállásul. Sosem tudtuk, ő maga hol lakik, s nem is léphettünk vele kap-csolatba, amíg valamelyikünket föl nem hívta telefonon. Később jöttünk rá, milyen nagy hátrányban voltunk, hogy a címét sem ismertük.
    A tartalék beszerzését és tárolását nekem kellett megoldanom. Ez bizony nem ment könnyen. A szállítmányok méretét növelni kellett. Ez egyben azt jelentette, hogy az elkobzásnak is megnőtt a kockázata. Új módszereket kellett kitalálnunk az áru behozatalára. Az ügyet még az is bonyolította, hogy a bolgár kormány bezáratta a szállítmányaink legnagyobb részét biztosító Radomir melletti üzemet. Ez ugyan egy másik bolgár városban hamarosan ismét működni kezdett, de az ügy így is elkerülhetetlen késedelmekkel járt. Mindinkább Isztambulra kellett támaszkodnunk. Nehéz idők voltak. Két hónap alatt nem kevesebb, mint kilencven kiló heroint, húsz kiló morfiumot és öt kiló kokaint koboztak el tőlünk. De a szerencse forgandósága ellenére készletünk egyre nőtt. Ezerkilenc-százharminc végére a szomszédos ház padlódeszkái alatt kétszázötven kiló heroin, kétszáz kiló morfium, kilencven kiló kokain, és némi török ópium lapult.
    Mr. Peters kitöltötte a maradék kávét, és eloltotta a borszeszégőt. Elővett egy cigarettát, nyelvével megnedvesítette a végét, és rágyújtott.
    – Ismert olyan embert, aki a kábítószer rabja volt, Mr. Latimer? – kérdezte hirtelen.
    – Nem hiszem.
    – Aha, értem, csak nem hiszi! Biztosan már nem tudja! No igen, elképzelhető, hogy a kábítószeres elég hosszú időn keresztül titkolni tudja ezt az apró gyengeségét. De a végtelenségig – különösen ha nő az illető – nem. A folyamat nagyjából mindig azonos. Kísérletezéssel kezdődik. Bevesz az ember mondjuk fél grammot az orrán keresztül. Ez először rosszullétet okoz, de ha másodjára is megpró-bálja, akkor már úgy hat, ahogy kell. Nagyszerű érzés! Az idő megáll, de az agy szédítő sebesség-gel, s az illető érzése szerint hihetetlenül hatékonyan és eredményesen dolgozik. Aki eddig ostoba volt, most rendkívül intelligens lesz. Ha boldogtalan volt, most gondtalan az élete. Amit nem ked-vel, arra nem is gondol, amit viszont eddig is szeretett, azt olyan intenzitással és élvezettel éli át, amilyenről eddig még csak nem is álmodott. Három óra a paradicsomban. És utána sem túlságosan rossz, nem annyira, mintha kicsivel több pezsgőt ivott volna a kelleténél. Hamarosan ismét a régi lesz. Tulajdonképpen semmi sem történt, csupán rendkívül jól érezte magát. Ha nem akar több kábí-tószert bevenni, hát nem akar, és kész. Elvégre értelmes lény, csak nem győzheti le a kábítószer? Ezért viszont egyszerűen nincs rá oka, hogy miért ne érezhetné magát még egyszer olyan pompá-san. Megteszi hát még egyszer. Ezúttal a hatás egy kicsit elmarad a várttól. A fél gramm már mintha kevésnek bizonyulna. Ilyen rossz szájízzel viszont nem szabad valamit abbahagyni. Kell még egy sétát tenni a paradicsomban, mielőtt végleg szakítana vele az ember. Ezúttal egy picit többet vesz be, mondjuk egy grammot. Ismét ott van a paradicsomban, egyáltalán nincsenek rossz érzései, hát miért is ne folytatná? Mindenki tudja, hogy a kábítószer rossz hatása előbb-utóbb jelentkezik, de hát az emberben ugyebár van annyi erő, hogy az első vészjelre abbahagyja. Csak a bolondok lesznek a kábítószer rabjai. Jön a másfél gramm. Ez már valóban olyasmi, amire az ember egész életében vá-gyott. Még három hónapja sincs, hogy olyan sivár volt az élet, de most… Két gramm. Az már ter-mészetes, hogy ha egy kicsit többet vett be, akkor egy kicsit rosszabbul érzi majd magát, nyomot-tabb lesz utána. Ez már a negyedik hónap. Hamarosan abba kell hagyni! Két és fél gramm. Torkában és orrlyukában mostanában kibírhatatlan szárazságot érez. Környezete is kezd az idegeire menni. De ez biztosan csak azért van, mert mostanában nagyon rosszul alszik. Mert mit össze nem zajonganak mások! Mindig olyan hangosan beszélnek! És mit is mondanak? Mit is? Rólam monda-nak egyet-mást? Holmi galád rágalmakat? Az arcukra van írva, hogy hazudnak.
    Három gramm. Most már észnél kell lenni. Az ételnek nincs íze. Nem emlékszik dolgokra, fontos dolgokra, melyeket el kellett volna végezni. De, még ha emlékezne is, ezenkívül, még annyi ok van aggodalomra azon az undorító tényen kívül, hogy élni kell. Például állandóan folyik az orra. Lehet, hogy valójában persze nem folyik, de az ember azt hiszi, hogy igen; ezért állandóan tapogatja és el-lenőrzi. Más: állandóan bosszantja egy átkozott légy. Ez a borzalmas dög soha, egyetlen pillanatra sem hagyja békén. Ott van az arcán, a kezén, a nyakán. Össze kell szednie magát. Három és fél gramm! Érti már, hogy megy ez, Mr. Latimer?
    – Úgy tűnik, nem túlzottan helyesli a kábítószer élvezetét.
    – Hogy nem helyeslem? – bámult rá döbbenten Peters. – Ez nem kifejezés, Mr. Latimer, ez egy-szerűen borzalmas dolog! Életek omlanak össze. Munkaképtelenné válnak, de valahogy pénzt kell szerezniük, hogy kifizethessék napi adagjukat. Az ilyen körülmények között az ember kétségbe esik, s bármire képes, csak hogy hozzájusson az adagjához. Tudom, most mire gondol, Mr. Latimer. Furcsállja, hogy olyasmivel foglalkoztam, abból éltem, amit ilyen határozottan elítélek. De gondol-kozzon csak! Ha nem én szereztem volna meg ezt a pénzt, akkor valaki más szerezte volna meg he-lyettem. A szerencsétlen kábítószereseknek sem lett volna jobb dolguk, én pedig elvesztettem volna a pénzt.
    – És hogy áll a dolog az állandóan növekvő vevőkörrel? Azt már igazán nem állíthatja, hogy mindazok, akiket maguk láttak el, már eleve megrögzött rabjai voltak a kábítószernek, amikor ma-guk megjelentek a színen.
    – Természetesen nem. De az üzletnek ehhez a részéhez semmi közöm. Ez Lenotre és Galindo ügye volt. és ha megenged még egy megjegyzést: Lenotre, Galindo és Werner szintén hódoltak en-nek a szenvedélynek. Kokaint szívtak. Ez inkább károsítja az ember szervezetét, de míg valaki a he-roin rabja lehet pár hónap alatt, addig éveket is eltölthet azzal, hogy kokainnal mérgezi magát.
    – Dimitriosz mit szedett?
    – Heroint. Nagyon meglepődtünk, amikor először észrevettük rajta. Általában este hatkor talál-koztunk nálam. Aztán egyszer, valamikor ezerkilencszázharmincegyben, Dimitriosz késve érkezett. Ez már önmagában véve is szokatlan volt, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. A találkozókon általában félig lehunyt szemmel, nagyon csendesen üldögélt, talán kicsit zavartan, mintha fejfájása lenne, s hiába szokott már hozzá valaki, mégis mindig az a kívánsága támadt, hogy a közérzete felől érdeklődjön.