Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eric Ambler 2 Dimitriosz koporsója

2010.06.23

– Lemásolhatom?
    – Látja, türelem és szervezés kérdése az egész. Ez az egész arra való, hogy használják. De sajnos nem adhatom ki a papírokat a kezemből. Ez a szabály.
    Latimer angolra fordította a karton följegyzéseit, majd ezt írta a jegyzetfüzetébe:
    Szám: T53462
    Nemzeti Segélyszervezet Menekült szekció: Athén
    Neme: férfi, Neve: Dimitriosz Taladisz. Született: Szaloniki; 1989. Foglalkozása: fügecsomagoló. Szülei: el-hunytak. Személyazonossági papírok vagy útlevél: Személy-azonossági kártyája elveszett. Állítása szerint Izmirben adták ki. Nemzetisége: görög. Érkezésének időpontja: ezer-kilencszázhuszonkettő, október 1. Honnan érkezett: Izmir. Az orvosi vizsgálat eredménye: Ép testalkatú, egészséges. Vagyona: nincs. A taburiai táborba irányítva. Ideiglenes személyazonossági papírokkal ellátva. Megjegyzés: ezerki-lencszázhuszonkettő, november 29-én saját elhatározásából elhagyja Taburiát. Athénban ezerkilencszázhuszonkettő, no-vember 30-án kiadott letartóztatási parancs rablás és szán-dékos emberölés vádjával. Feltehetően a tengeren keresztül szökött meg.
    Igen. Minden rendben. Ez volt Dimitriosz. Születésének időpontja azonos volt azzal, amit a görög rendőrség (még ezerkilencszázhuszonkettő előtt beszerzett adatok alapján) Haki ezredesnek átadott. De a születési hely már nem egyezett. A török dosszié szerint Láriszában született. Miért kellet megváltoztatnia? Szaloniki, 1889. Miért éppen Szaloniki? Emlékei között kutatva Latimer hirtelen rájött a dolog nyitjára. Egyszerű: 1889-ben Szaloniki török terület volt, az Oszmán Birodalom része. Nem valószínű, hogy az erre az időszakra vonatkozó nyilvántartási papírok hozzáférhetők lennének a görög hatóságok számára. Nem ejtették fejre ezt a Dimitrioszt, annyi szent!
    De miért nem választott magának valami görögösebb nevet? A török „Talat” névhez valami külön-leges kapcsolat fűzhette. Ami az Izmirben kiadott személyazonossági kártyát illeti, természetesen „elveszett”, hiszen azt feltételezhetően a görög rendőrség előtt is ismert Makropulosz névre állítot-ták ki.
    Megérkezésének időpontja megegyezett a hadbíróság által erre az időpontra tett bizonytalan uta-lással. Menekülttársai többségétől eltérően megérkezésekor ép testalkatú és egészséges volt. Termé-szetesen! Sholem pénzéből meg tudta fizetni a hajójegy árát Pireuszba; viszonylag kényelmesen is utazott, nem a zsúfolásig megtömött menekülthajók egyikén. Dimitriosz tudta, hogyan viselje gond-ját önmagának. A Sholem-féle pénz jelentős része valószínűleg még megvolt, amikor Dimitriosz megérkezett! A segélyszervezet előtt mégis azt állítja, hogy nincs pénze. Jellemző! Különben még arra kényszerítették volna, hogy ő vegyen élelmet és ruházatot azoknak a bolondoknak, akik képte-lenek voltak hozzá hasonló módon gondoskodni magukról! Kiadásai már amúgy is elég tetemesek voltak, olyannyira, hogy egy másik Sholem után kellett nézni. Most már biztosan bánta, hogy olyan nagylelkű volt azzal a Dhris Mohameddel. „Feltehetően a tengeren keresztül szökött meg.” A máso-dik rablásból származó bevételt Dimitriosz hozzáadta az első maradékához; ebből minden bizony-nyal futotta a Burgaszba szóló hajójegy árára. Nyilvánvalóan túlságosan kockázatos lett volna, ha a szárazföldi útvonalat választja: csak ideiglenes papírjai voltak, s ezekkel feltartóztathatták volna a határon. Burgaszba viszont tekintélyes nemzetközi segélyszervezetek papírjaival segítették.
    A hivatalnok türelme mintha fogytán lett volna. Latimer visszaadta a kartont, illő módon kifejezte a köszönetét, és visszatért a szállodába.
    A legfontosabb most már az volt, hogy a szófiai ügyet vegye a kezébe.
           
Próbált visszaemlékezni, vajon mit is tud a háború utáni bolgár politikáról, se hamarosan rájött, hogy ismeretei nagyon szegényesek. Úgy derengett neki, hogy ezerkilencszázhuszonháromban Sztambolijszki liberális irányzatú kormányzat élén állt, de hogy valójában mennyire is volt liberális ez a kormány, arról fogalma sem volt. Sztambolijszki ellen merényletet kíséreltek meg, majd a Nemzetközi Macedón Forradalmi Szervezet felbujtására, ha ugyan nem közvetlen vezetése alatt, katonai puccsot hajtottak végre. Sztambolijszki elmenekült Szófiából, ellenforradalmat próbált szervezni, majd megölték. Ez volt a veleje az egész ügynek, gondolta. De hogy az eseményekben szereplő politikai erők közül melyiknek volt igaza, melyiknek nem (ha egyáltalán szó lehet ilyen megkülönböztetésről), arról fogalma sem volt. Ezen a helyzeten változtatni kell – gondolta Latimer –, mégpedig Szófiában, ahol bővebb ismereteket szerezhet az ügyről.
    Ezen az estén vacsorára hívta meg Sziantoszt. Latimer nagylelkű és hiú embernek ismerte, aki előszeretettel tárgyalta meg barátai problémáit, s hízelgett hiúságának, ha – kellő megfontolás után, hivatalos pozícióját latba vetve – segíthetett a bajokon. Megköszönve a nyilvántartás ügyében nyúj-tott segítséget, Latimer szóba hozta a szófiai témát.
    – Arra készülök, kedves Sziantoszom, hogy továbbra is visszaéljek szíves segítségével.
    – Csak bátran. Minél többször, annál jobb.
    – Ismer valakit Szófiában? Szeretnék ajánlólevelet kapni valami értelmes újságíróhoz, aki tudna némi belső információt adni az ezerkilencszázhuszonhármas év bolgár politikájáról.
    Sziantosz végigsimította csillogó fehér haját, és elmosolyodott.
    – Furcsa ízlésük van maguknak, íróknak. De azért lehet valamit csinálni. Görögöt vagy bolgárt akar?
    – Görög jobb lenne. Bolgárul nem beszélek.
    Sziantosz eltűnődött.
    – Van Szófiában egy Marukakisz nevű újságíró – mondta kisvártatva. – Az egyik francia hírügy-nökség szófiai munkatársa. Személyesen nem ismerem, de egyik barátomtól esetleg tudok hozzá ajánlólevelet szerezni.
    Még az étteremben ültek, mikor Sziantosz hirtelen lopva körülnézett és lehalkította hangját.
    – Lesz vele egy kis problémája! Véletlenül tudom – s hangja most szinte suttogássá halkult –, hogy kommunista eszméket vall – fejezte be a mondatot.
    – Én nem tartom ezt bajnak. Azokat a kommunistákat, akikkel eddig találkoztam, intelligens, mű-velt embereknek ismertem meg.
    Sziantosz láthatóan megdöbbent.
    – Hogy lehet ez? Kedves barátom, veszélyes dolog ilyeneket mondani. A marxista eszmék be vannak tiltva Görögországban.
    – Mikor kaphatom meg azt a levelet?
    Sziantosz mélyet sóhajtott.
    – Holnapra megszerzem. Maguk, írók…
    Egy héten belül kezében volt az ajánlólevél, és Latimer görög kiutazó, és bolgár beutazó vízum-mal a kezében fölszállt a Szófiába tartó éjszakai gyorsra.
    A vonaton kevés utas volt, Latimer abban reménykedett, hogy nem kell majd senkivel megoszta-nia a hálófülkét. Ám öt perccel a vonat indulása előtt csomagot hoztak a fülkébe, és elhelyezték az üres fekhely fölött. Hamarosan megérkezett a csomag tulajdonosa is.
    – Bocsásson meg, hogy így magára törtem – mentegetőzött a jövevény angolul. Ötven év körüli, kövér, beteges külsejű ember volt. mielőtt megszólalt volna, megfordult és borravalót adott a hor-dárnak. Az első dolog, ami meglepte Latimert, az útitárs súlyos járása volt; az elefánt mozgására emlékeztetett. Aztán szemügyre vette az idegen arcát is, s azon nyomban megfeledkezett furcsa já-rásáról. A pergamenszerű, sápadt arc idomtalan és formátlan volt, nyilvánvalóan a túlzott evés és a kevés alvás következtében. Súlyos táskáktól körített, fakókék, véraláfutásos, fürkésző szeme mintha állandóan könnyezett volna. Határozatlan vonású krumpliorr meredt előre az arc közepén. Csak sá-padt, puha vonalú ajka adott arcának némi kifejezést. Természetellenesen fehér és szabályos műfog-sorára szorítva e száj állandó, édeskés mosolyba torzult. Könnyező szeme, s egész külseje olyan ember benyomását keltette, mint aki határtalan megadással viseli a balsors súlyos csapásait. Itt ez az ember – mondta a szempár –, akit oly kegyetlenül hányt-vetett a pokolian mostoha sors, mint még senki emberfiát, ám ő mégis megőrizte az eredendő emberi jóságba vetett egyszerű hitét. Ez a mág-lya tüzébe is mosolyogva lépő mártír, nem is tud mást, csak sírni mások nyomorúságán. Az összkép Latimert egy magas rangú papra emlékeztette, akit még Angliából ismert, s akit a perselypénz elsik-kasztása miatt kirúgtak a rendből.
    – A fekhelye üres – mondta Latimer. – Szó sincs róla, hogy rám tört volna.
    Közben észrevette, hogy az ember nehezen lélegzik, hangosan szuszogva veszi a levegőt eldugult orrlikain keresztül. Biztosan rettenetesen horkol majd, gondolta.
    A jövevény leült az ágya szélére, lassan csóválta a fejét.
    – Milyen kedves magától, hogy így fogja fel! Mily kevés kedvesség van manapság az emberek-ben! Milyen keveset törődnek másokkal!
    A véraláfutásos tekintet találkozott Latimer pillantásával.
    – Megkérdezhetném, meddig utazik?
    – Szófiáig.
    – Szófiáig? Igazán? Nagyon szép város, nagyon szép. Én még tovább megyek, Bukarestig. Remé-lem, kellemesen utazunk együtt.
    Latimer szintén kifejezte ebbéli reményét. A kövér ember angolsága nagyon pontos volt, de vala-mi olyan kegyetlen akcentussal beszélt, hogy Latimernek valóságos kín volt hallgatnia. Mély torok-hangja azt a benyomást keltette, mintha a szája beszéd közben süteménnyel volna tele. Latimernek az volt az érzése, hogy ez az ember könyvből tanulta az angolt.
    A kövér ember hátrafordult, kézitáskájából gyapjúpizsamát, hálózoknit, szamárfüles, gyűrött könyvet pakolt ki. Latimernek sikerült kibetűznie a könyv címét: A mindennapi bölcsesség gyöngy-szemei – ez állt a fedőlapon. A kövér, miután gondosan elrendezte holmiját a polcon, egy doboz vé-kony görög szivarkát húzott elő.
    – Megengedi, hogy rágyújtsak? – kérdezte, és Latimert is megkínálta.
    – Kérem, parancsoljon – válaszolta Latimer. – Én most nem gyújtok rá, köszönöm.
    A vonat elindult, már felgyorsulóban volt, amikor a hálókocsi kalauza belépett, és kezdte megvet-ni az ágyakat. Mikor elment, Latimer félig levetkőzve végighevert az ágyon.
    A kövér ember kézbe vette, majd újra letette könyvét.
    – Tudja, mikor a kalauz közölte velem, hogy egy angollal utazom, már tudta, hogy kellemes utam lesz. Szerintem az angol a legszebb nyelv. Shakespeare, H. G. Wells – annyi nagyszerű írójuk van. De még nem tudom minden gondolatomat angolul teljes értékűen kifejezni. Bizonyára észre is vet-te. A franciában sokkal inkább otthon vagyok.
    – És a saját anyanyelve…
    A kövér ember széttárta széles, puha kezét, egyik ujján megcsillant egy gyémántgyűrű.
    – Én világpolgár vagyok – mondta. – Számomra minden ország, minden nyelv nagyon szép. Ha az emberek gyűlölködés nélkül, testvérként tudnának élni! Ha csak azzal törődnének, ami szép és jó az életben. De nem! Mert mindig vannak kommunisták, satöbbi, satöbbi…
    – Azt hiszem, alszom egyet – mondta Latimer.
    – Ó, az alvás! Hatalmas kegy, számunkra, esendő emberek számára – filozofált az útitárs. – A ne-vem – tette hozzá minden logika nélkül – Peters.
    – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Mr. Peters – mondta határozottan Latimer. – Oly korán érünk Szófiába, hogy nem is vetkőzöm le teljesen.
    Lekapcsolta a fülkében a világítást, már csak a sötétkék biztonsági lámpa, s az ágyak fölött az ol-vasólámpa égett. Levette ágyáról a takarót, s jól maga köré csavarta.
    Mr. Peters mélázó mosollyal figyelte az előkészületeket, majd ő is vetkőzni kezdett, s ügyesen ki-egyensúlyozva a vonat okozta rázkódást, fölvette pizsamáját. Végül fölmászott az ágyra, szótlanul feküdt, sípolva lélegzett, majd oldalra fordult, könyve után tapogatózott és olvasni kezdett. Latimer leoltotta saját olvasólámpáját, és néhány perccel később mély álomba merült.
    A vonat a kora hajnali órákban érkezett a határra, a kalauz felébresztette Latimert. Peters még mindig olvasott. Okmányait már kint a folyosón átvizsgálták a görög és a bolgár hivatalos szervek: Latimernek reggel sem sikerült megállapítani a világpolgár nemzetiségét. Egy bolgár vámőr dugta be fejét a fülkébe, szigorú tekintetet vetett bőröndjeikre, majd eltűnt. A vonat kisvártatva áthaladt a határon. Latimer az ablakredőny nyílásán keresztül olykor el-elbóbiskolva látta, hogy az égbolt kes-keny sávja kékes-feketére, majd szürkére változott. A vonatnak reggel hétkor kellett Szófiába ér-keznie. Amikor végül is föltápászkodott, hogy felöltözzék és összeszedje a holmiját, meglátta, hogy Mr. Peters is leoltotta már az olvasólámpáját és csukott szemmel fekszik az ágyon. A vonat átzaka-tolt a pályaudvar előtti váltókon. Latimer óvatosan kinyitotta a fülke ajtaját.
    Mr. Peters fölriadt, és kinyitotta a szemét.
    – Bocsásson meg – mondta Latimer. – Nem akartam fölébreszteni.
    A fülke félhomályában a kövér ember mosolya egy bohóc vigyorára emlékeztetett.
    – Kérem, ne aggódjon miattam – mondta. – Nem aludtam. Azt szerettem volna még mondani ön-nek, hogy Szófiában a legjobb szálló, amelyet ajánlhatok önnek, a Szlavinska Beszeda.
    – Igazán kedves öntől, de már Athénból foglaltattam szobát a Grand Palace-ban. Ott ezt ajánlot-ták. Ismeri a szállót?
    – Igen. Azt hiszem, az is nagyon jó. – A vonat lassítani kezdett.
    – Viszontlátásra, Mr. Latimer!
    – Viszontlátásra!
    Igyekezetében, hogy minél előbb meleg fürdőt vegyen, és megreggelizzék, Latimernek eszébe sem jutott azon csodálkozni, honnan is tudja Mr. Peters az ő nevét.
V. Ezerkilencszázhuszonhárom
Latimer alaposan átgondolta a Szófiában reá váró problémát. Izmirben és Athénban egyszerűen csak engedélyt kellett szereznie, hogy betekinthessen az írásos anyagokba. Ezt minden valamire va-ló magándetektív is nyugodtan megtehette volna. Most azonban egészen másról volt szó. Az biztos, hogy Dimitriosznak Szófiában is van rendőrségi anyaga, de Haki ezredes szerint a bolgár rendőrség nagyon keveset tud róla. Nem tartották fontosnak, amit az a tény is bizonyít, hogy amíg meg nem kapták az ezredes levelét, azt a fáradtságot sem vették maguknak, hogy beszerezzék a személyle-írást az állítólagos élettárstól. Ahogy az ezredes is mondta, a merényletben nem az volt az érdekes, hogy ki húzta meg a ravaszt, hanem az, hogy ki fizette a lőszert. Annak is kétség kívül hasznát ve-hette volna, amit a rendőrség tudott, de ők elsősorban mégis a ravasz meghúzásával és nem a lő-szervásárlással foglalkoztak. Az első és legfontosabb tennivaló tehát annak kiderítése, hogy ki nyert, illetve ki nyerhetett volna Sztambolijszki halálával. Míg erre a kérdésre választ nem talál, ad-dig meddő spekuláció azon töprengeni, hogy vajon milyen szerepet is játszhatott az ügyben Dimitriosz. Kezdte megszeretni a kísérletet, amelybe belefogott, s nem volt kedve egykönnyen le-mondani róla. A megérkezése utáni délután felkereste Marukakiszt a francia hírügynökség irodájá-ban, s átadta az ajánlólevelet.
    Az intelligens, kicsit dülledt szemű görög középkorú, sovány, sötét hajú férfi volt. minden monda-ta után valahogy olyan kifejezéssel szorította össze az ajkát, mintha maga is meglepődne saját szó-kimondásán. Azzal a figyelmes udvariassággal köszöntötte Latimert, ahogyan a fegyverszüneti tár-gyalások alkalmával üdvözlik egymást a felek. Jól beszélt franciául.
    – Milyen információkra van szükség, Monsieur?
    – Minden érdekelne, amit csak el tud mondani az ezerkilencszázhuszonhármas Sztambolijszki-üggyel kapcsolatban.
    Marukakisz felvonta a szemöldökét.
    – Ilyen régi dolgok érdeklik? Azt hiszem, föl kell frissítenem az emlékeimet. Nem, ez nem okoz semmi problémát, örömmel segítek, csak adjon egyórányi időt.
    – Nagyon örülnék, ha ma este velem vacsorázna a szállodámban.
    – Hol szállt meg?
    – A Grand Palace-ban.
    – Jobb vacsorát is ehetünk, jóval olcsóbban. Ha megengedi, nyolc órakor fölkeresem és elviszem valahova. Ez megfelel?
    – Hogyne, feltétlenül.
    – Nagyszerű. Akkor, nyolckor. Au'voir.
    Pontosan nyolckor meg is érkezett, s némán haladtak a Mária Lujza körúton egészen az Alabinszka utca mellett húzódó ki mellékutcáig. Az utca közepén egy vegyeskereskedés előtt Marukakisz megállt.
    – Kívülről nem sokat mutat – mondta kissé elbizonytalanodva –, de az étel néha nagyon jó. Vagy talán szívesebben menne előkelőbb helyre?
    – Ó nem. Teljesen magára bízom.
    Marukakisz szemmel láthatóan megkönnyebbült.
    – Gondoltam, azért csak megkérdezem – mondta, s benyitott.
    Két asztalnál már ült néhány, levesét hangosan szürcsölő férfi és nő. Egy harmadiknál foglaltak helyet. Ingujjas, durva zöld kötényt viselő, bajuszos férfi ballagott hozzájuk, s gyorsan pergő nyelv-vel, bolgárul szólította meg őket.
    – Azt hiszem, jobb lesz, ha ön rendel – mondta Latimer.
    Marukakisz mondott valamit a pincérnek, aki megpödörte a bajuszát, odafordult egy sötét ajtónyí-láshoz, amely a pince bejárata is lehetett, és lekiáltott valamit. Alig hallható válasz nyugtázta a ren-delést, majd kisvártatva a férfi egy üveggel és három pohárral tért vissza.
    – Vodkát rendeltem – mondta Marukakisz. – Remélem, szereti.
    – Nagyon.
    – Remek.
    A pincér teletöltötte a három poharat, az egyiket megemelte, odabiccentett Latimer felé, s a fejét hátracsapva lehajtotta az italt, majd távozott.
    – Egészségére – mondta udvariasan Marukakisz. – Most már – folytatta, amint letették poharaikat – ittunk is együtt, tehát barátok vagyunk. Kössünk üzletet. Én megadom önnek a szükséges informá-ciókat, ön pedig elmondja, hogy miért volt minderre szüksége. Rendben van?
    – Rendben.
    – Nos, nagyszerű!
    A sűrű, erősen fűszeres, tejfölös levest közben már eléjük tették, s evés közben Marukakisz be-szélni kezdett.
           
A hanyatló társadalmakban a politikai tekintély és presztízs nem a legkiválóbb elmék, hanem a megnyerő fellépésű emberek jutalma, az ostobák által a középszerűeknek osztott kitüntetés. Van azonban a politikai tekintélynek egy fajtája, amelyet még ekkor is el lehet viselni, bár bizonyos szá-nalmas méltóság is vele jár: a vaskalapos szélsőségesektől szétforgácsolt párt liberális szellemű ve-zetőjének kijáró tekintély. Méltósága a kárhozatra szánt embereké, mert akár elpusztítja egymást a két frakció, akár győzelmet arat valamelyik, az ős sorsa mindenképpen meg van pecsételve, mert vagy el kell szenvednie a nép gyűlöletét, vagy mártírként kell elpusztulnia.
    Ez történt Sztambolijszkival, a Bolgár Földműves-szövetség, a Parasztpárt vezetőjével, miniszter-elnökkel és külügyminiszterrel. A szervezett reakcióval szembenálló Parasztpártot teljesen megbéní-tották a belső ellentétek. El is pusztult anélkül, hogy egyetlen lövést leadott volna a saját védelmére.
A vég nem sokkal azután kezdődött el, amikor Sztambolijszki ezerkilencszázhuszonhárom január-jának elején visszatért a lausanne-i konferenciáról Szófiába.
    Január huszonharmadikán a jugoszláv (akkor még szerb) kormány, hivatalosan tiltakozott Szófiá-ban a bolgár terroristák által jugoszláv területen, sorozatosan elkövetett fegyveres támadások ellen. Néhány nappal később, február ötödikén a szófiai díszelőadáson, amelyen a király és több hercegnő is jelen volt, bombát dobtak az egyik páholyba, ahol néhány miniszter is ült. A bomba felrobbant, többen megsebesültek.
    Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezeket a merényleteket kik agyalták ki, s az is, hogy kik voltak a célpontjai.
    Sztambolijszki jugoszláv politikáját kezdettől fogva a békülékenység jellemezte. A két ország kö-zötti kapcsolatok rohamosan javultak, ám ezt a folyamatot a megindulásától kezdve, Bulgáriában és Jugoszláviában egyaránt ellenezték a hírhedt Macedón Forradalmi Bizottság irányítása alatt álló macedón autonomisták. Attól tartva, hogy a két ország között kialakuló baráti kapcsolatok esetleg az ellenük irányuló közös akcióhoz vezethetnek, a macedónok elkezdték tudatosan és rendszeresen aláásni ezeket a kapcsolatokat, és hozzáláttak ellenségük, Sztambolijszki megsemmisítéséhez. A ter-roristák támadásai és a színházi incidens a szervezett terrorizmus korszakának előrevetett árnyékai voltak. Március nyolcadikán Sztambolijszki kijátszotta az egyik legfontosabb ütőkártyáját: bejelen-tette, hogy a Nemzetgyűlést tizenharmadikán feloszlatja, és áprilisban új választásokat írnak ki. Ez tragédiát jelentett a reakciós pártok számára. Bulgária a Parasztpárt vezetése alatt felvirágzott. A pa-rasztok határozottan Sztambolijszki mögött álltak, és a választás még jobban megszilárdította volna a helyzetét. A Macedón Forradalmi Bizottság rendelkezésére álló összegek viszont ugrásszerűen megnövekedtek. Szinte azonnal merényletet kíséreltek meg Sztambolijszki és Atanaszov vasútügyi miniszter ellen Haszkovóban.
    A merénylet csak az utolsó pillanatban hiúsult meg. A terroristák tevékenységének megbénításáért felelős volt több rendőrtisztet, közöttük Petrics rendőrfőnököt is halállal fenyegették. a fenyegetések hatására a választásokat elhalasztották.
    Aztán június negyedikén a szófiai rendőrség ismét összeesküvés nyomaira bukkant, melynek célja most már nem csak az volt, hogy Sztambolijszkit eltegyék láb alól, hanem hogy végezzenek Murajov hadügyminiszterrel és Sztojanov belügyminiszterrel is. Egy fiatal katonatisztet, akinek állí-tólag Sztojanov meggyilkolása lett volna a feladata, a rendőrség tűzharcban agyonlőtt. Ismeretes volt az is, hogy a terrorista bizottság utasítására több katonatiszt érkezett hasonló céllal Szófiába. Ezek felkutatására széles körű nyomozást rendeltek el. A rendőrség kezdte elveszíteni uralmát a helyzet felett. Most lett volna itt az ideje, hogy a Parasztpárt határozott lépésre szánja el magát, és fölfegyverezze az őt támogató parasztságot. De ezt nem tette meg. Ehelyett a politikusok egymás között marakodtak. Számukra az ellenség, a Macedón Forradalmi Bizottság csupán terrorista banda volt, jelentéktelen szervezet, mely – azt hitték – képtelen a sok százezer paraszti szavazatra támasz-kodó kormányt megbuktatni. Nem tudták megérteni, hogy a macedónok tevékenysége egyszerűen csak ködfüggöny, melynek leple alatt a reakciós pártok felkészültek a támadásra. S a parasztpártiak nemsokára súlyosan megfizettek azért, hogy ennyire nem fogták föl a valós helyzetet. Június nyol-cadikán éjfélkor minden csendes volt. kilencedikén hajnali négykor Sztambolijszki kivételével a kormány összes tagja már börtönben ült, s kihirdették a statáriumot. Az államcsíny két vezetője, a reakciós Cankov és Ruszev soha nem volt kapcsolatban a Macedón Bizottsággal.
    Ekkor, végzetesen elkésve, Sztambolijszki megkísérelte önvédelemre mozgósítani a parasztságot. Néhány héttel később bekerítették azt a Szófiától több száz kilométerre álló vidéki házat, ahol Sztambolijszki tartózkodott néhány hűséges emberével, s rajtaütöttek. Nem sokkal ez után, mindmá-ig homályos és felderítetlen körülmények között, agyonlőtték a miniszterelnököt.
    Marukakisz elbeszélése alapján Latimer nagyjából így rendezte el agyában az eseményeket. A gö-rög gyorsan beszélt, és ha lehetőség kínálkozott, hajlamos volt a tényekből forradalmi elméleteket kovácsolni. Latimer már a harmadik pohár teát itta, amikor az előadás véget ért. Egy-két pillanatig csend volt, mindketten hallgattak, majd végül Latimer föltette a régóta őrizgetett kérdést.
    – Azt tudja, hogy ki pénzelte a Macedón Bizottságot?
    Marukakisz elmosolyodott.
    – Bizonyos idő elteltével pletykák keltek szárnyra. Sokféle módon magyarázták, de véleményem szerint a leglogikusabb és tulajdonképpen az egyetlen, melyre bizonyítékokat is találtam, az, hogy a pénzt az a bank előlegezte, amelyik a bizottság tőkéjét is kezelte. Ez pedig az Eurázsiai Hitelbank volt.
    – És vajon a bank valaki másnak a megbízásából folyósította azt a – mint mondja – előleget?
    – Nem, nem erről van szó. A bank a saját nevében továbbította az összegeket. Sikerült megtud-nom, hogy a bankot igen érzékeny veszteségek érték, amikor a leva értéke a Sztambolijszki-kormány működése alatt megnövekedett. ezerkilencszázhuszonhárom legelején, még mielőtt a ba-jok elkezdődtek volna, a leva értéke két hónap alatt megduplázódott a nemzetközi valutapiacon. Aki az értékcsökkenésre spekulálva három hónapos átutalási határidővel adott el levát, most hatalmas veszteségekkel számolhatott. Az Eurázsiai hitelbankot viszont nem abból a fából faragták, hogy ilyen összegeket veszni hagyjon.
    – Milyen bank ez tulajdonképpen?
    – Monacóban van bejegyezve, ami nem csupán azt jelenti, hogy nem fizet adót azokban az orszá-gokban, ahol valójában működik, hanem azt is, hogy éves mérlegét nem hozzák nyilvánosságra, te-hát lehetetlen bármit is megtudni róla. Európában egész sor hasonló bank létezik. A központi irodái Párizsban vannak, de tevékenysége a Balkánra összpontosul. Többek között ez a bank finanszírozza a csempészésre szánt heroin titkos előállítását is.
    – Gondolja, hogy ez a bank pénzelte a Cankov-féle államcsínyt?
    – Valószínű. Minden esetre az ő pénzével teremtették meg azokat a feltételeket, amelyek követ-keztében az államcsíny egyáltalán lehetségessé vált. Az nyílt titok volt, hogy a Sztambolijszki és Atanaszov ellen Haszkovóban megkísérelt merényletet külföldi bérgyilkosok követték el, akiket va-laki külön ebből a célból hozatott be és fizetett. Azt is többen állították, hogy bár sok volt a beszéd és a fenyegetőzés, az egész ügy elcsitult volna, ha nem szerepeltek volna benne külföldről jött ügy-nökök és provokatőrök.
    Latimer ennyi új információra nem is számított.
    – Van arra lehetőség, hogy megtudhassak valamit a haszkovói merénylet részleteiről?
    Marukakisz vállat vont.
    – Az egész ügy már több mint tizenöt éves. A rendőrség talán tudna valamit mondani, de kétlem, hogy hajlandó volna rá. Ha tudnám, hogy mire is kíváncsi…
    Latimer elhatározta magát:
    – Nos, jól van! Megígértem, hogy elmondom önnek, miért is volt szükségem ezekre az adatokra. Most meg is teszem. Mikor néhány héttel ezelőtt Isztambulban jártam, együtt ebédeltem valakivel, aki történetesen a török titkosrendőrség főnöke. Nagyon érdeklődött a detektívregények után, és azt akarta, hogy használjak fel egy általa kiagyalt történetet. Éppen a valódi és az irodalmi gyilkossá-gok természetéről beszélgettünk, amikor, hogy hatásosabbá tegye érveit, felolvasta nekem egy Dimitriosz Makropulosz nevű ember dossziéjának tartalmát. Az illető utolsó gazember volt, a legal-jasabb söpredék. Megölt egy embert Izmirben, és megszervezte, hogy valaki mást akasszanak föl helyette. Több merényletkísérletben is benne volt a keze, a Sztambolijszki-félében is. Kémkedett a franciáknak, kábítószerrel kereskedett Párizsban. Egy nappal azelőtt, hogy először hallottam róla, megtalálták a hulláját a Boszporuszban. Valaki késsel hasba szúrta. Kíváncsi lettem, és megkértem az említett úriembert, hogy vigyen magával a hullaházba. Dimitriosz ott volt kiterítve az asztalon, mellette hevertek a ruhái.
    – Lehetséges, hogy túlságosan jól ebédeltem, s ez ártott meg, de hirtelen elhatalmasodott rajtam a kíváncsiság, többet akartam tudni erről a Dimitrioszról. Tudja, én detektívregényeket írok. Arra gondoltam, talán érdekes lehetne, ha magam is megpróbálkoznék a nyomozással, s nem csupán má-sok kalandjairól írnék. Elképzelésem az volt, hogy a dosszié néhány üres lapjára beszerzem a hi-ányzó adatokat. De ez csupán ürügy volt; még magamnak sem vallottam be, hogy kíváncsiságom-nak semmi köze sincs a nyomozáshoz. Nagyon nehéz megmagyarázni, de most már látom, hogy Dimitriosz iránti érdeklődésem az életrajzíró érdeklődése volt, nem a detektívé. Érzelmi vonatkozá-sa is volt a dolognak. Meg akartam magyarázni magamnak Dimitrioszt, el akartam számolni a tette-ivel, meg akartam ismerni a gondolkodásmódját. Nem elég, hogy az ember egyszerűen rásüti vala-kire a bélyeget. Nem egy hullaházban heverő holttestnek tekintettem, hanem embernek; nem elszigetelt jelenségnek, hanem egy széthulló társadalom apró, de jellemző egyedének.
    Kis szünet után folytatta.
    – Hát itt tartunk, Marukakisz úr! Ezért vagyok most Szófiában, ezért raboltam el idejét a tizenöt évvel ezelőtti ügyek utáni kérdezősködéssel. Egy megírhatatlan életrajz adatai gyűjtöm, pedig de-tektívregényt akartam írni. Az egészet nagyon valószínűtlennek tartom. Az ön számára pedig bizo-nyára egyenesen fantasztikusnak hat. Mindenesetre ennyit tudok mondani.
    Hátradőlt székében, nagyon kellemetlenül érezte magát. Talán jobb lett volna, ha egy gondosan kiagyalt hazugságot tálal föl az előbbiek helyett.
    Marukakisz a teáját bámulta. Hirtelen felnézett.
    – Mivel magyarázza a Dimitriosz utáni érdeklődését?
    – Hiszen éppen most mondtam el.
    – Azt hiszem, még nem mondta el. Lelke mélyén abban bízik, hogy ha Dimitrioszt meg tudja ma-gyarázni, akkor megtalálja a magyarázatát annak a széthulló társadalmi rendszernek is, amelyről be-szélt.
    – Ez bizony ötletesnek hangzik, de bocsásson meg, ön túlzottan leegyszerűsíti a dolgot. Sajnos, nem tudok egyetérteni.
    Marukakisz vállat vont. – Nekem ez a véleményem.
    – Mindenesetre kedves öntől, hogy elhiszi a történetemet.
    – Miért ne hinném el? Túlságosan is abszurd az ötlet ahhoz, hogy az ember kételkedjék benne. És mit tud Dimitriosz bulgáriai dolgairól?
    – Nagyon keveset. Nekem úgy mondták, hogy a Sztambolijszki elleni merényletkísérlet egyik közvetítő figurája volt. nincs semmi arra utaló bizonyíték, hogy saját maga készült volna leadni a lövéseket. Ezerkilencszázhuszonkettő novemberének vége felé hagyta el Athént, mert rablás és gyilkossági kísérlet ügyében körözést adtak ki ellene. Ezt magam derítettem ki. Azt is valószínűnek tartom, hogy tengeri úton érkezett Bulgáriába. A szófiai rendőrség előtt már akkor sem volt ismeret-len. Ezt onnan tudom, hogy ezerkilencszázhuszonnégyben egy másik ügy kapcsán a török titkos-rendőrség adatokat kért tőlük. Az itteni rendőrség akkor kihallgatott egy nőt, akiről úgy tudták, hogy kapcsolatban állt Dimitriosszal.
    – No, azzal a nővel érdemes lenne elbeszélgetni.
    – Úgy bizony. Nyomon követtem Dimitrioszt Izmirben és Athénban is, ahol Taladisznak nevezte magát, de eddig még nem beszéltem senkivel, aki valaha életben is látta volna. Sajnos, annak a nő-nek még a nevét sem tudom.
    – A rendőrségi jegyzőkönyvben mindenképpen benne van. Ha akarja, szívesen utánanézek.
    – Igazán nem akarom még ezzel is terhelni. Ha a rendőrségi jegyzőkönyvek böngészésével fecsér-lem az időmet, az az én dolgom, de annak nincs értelme, hogy ön is erre vesztegesse az idejét.
    – Pedig számos akadályba ütközne, ha maga látna hozzá a jegyzőkönyvek elolvasásához. Először is nem tud bolgárul, másodszor pedig a rendőrség is támasztana bizonyos nehézségeket. Én viszont, isten bűnömül ne vegye, a francia hírügynökség akkreditált újságírója vagyok, vannak bizonyos elő-jogaim. Ráadásul – mosolyodott el –, bármilyen abszurdnak hangzik, engem is érdekel a nyomozás.
    Hirtelen körülnézett. Az étterem közben kiürült. A pincér asztalra rakott lábbal szunyókált. Marukakisz felsóhajtott.
    – Fel kell ébresztenünk szegény ördögöt, hogy fizethessünk.
           
Harmadnap Latimer francia nyelvű levelet kapott Marukakisztól.
    Kedves Mr. Latimer!
    Amint ígértem, most már rendelkezésemre áll Dimitriosz Makropuloszról az összes információ, amit a rendőrségtől be lehetett szerezni. Miként majd ön is látni fogja, nem hi-ánytalan. Ez érdekes, nemde? Hogy a nőt meg lehet-e találni vagy sem, azt mindaddig nem tudom megmondani, amíg néhány rendőrrel össze nem barátkozom. Esetleg holnap találkozhat-nánk.
    Megkülönböztetett tisztelettel:
N. Marukakisz
     A levélhez az alábbi jegyzőkönyvet csatolták:
    Rendőrségi archívum. Szófia 1922.-24.
    Dimitriosz Makropulosz. Állampolgársága: görög. Születési helye: Szaloniki. Ideje: 1889. Foglalkozása: állítólag fü-gecsomagoló. Az országba belépett: ezerkilencszázhuszonket-tő, december 22-én, az Isola Bella nevű olasz hajóval, Vár-nánál. Igazoló okirat: a Segélybizottság T53462 sz. sze-mélyazonossági kártyája.
    Az ezerkilencszázhuszonhárom, június 6-án a Petroska utcai Szpecki kávéházban megtartott rendőrségi igazoltatáskor fent nevezett személy a görög születésű bolgár állampolgár, Irina Preveza társaságában tartózkodott a helyszínen. D. M. külföldi bűnözők ismert kapcsolata. Ezerkilencszázhuszonhá-rom, június 7-én deportálásra ítélve. Ezerkilencszázhuszon-három, június 7-én A. Vazov kérésére és biztosítékai elle-nében szabadlábra helyezve.
    Ezerkilencszázhuszonnégy szeptemberében információkérés érkezett a török kormánytól egy Dimitriosz nevű, gyilkosság vádjával körözött fügecsomagolóval kapcsolatban. A fenti információ egy hónappal később kelt. Kihallgatása során Irina Preveza bevallotta, hogy levelet kapott Makropulosztól, aki a feladás időpontjában Edirnében tar-tózkodott. Preveza a következő személyleírást adta a kérdé-ses egyénről: Magassága: 182 centiméter. Szeme: barna. Ar-ca: kreol, borotvált. Haja: sötét, egyenes szálú. Különös ismertetőjele: nincs.
    A rendőrségi jelentés aljára Marukakisz néhány kézírásos sort vetett:
    „U. i.: Ezek csupán közönséges rendőrségi nyilvántartási adatok. Utalások vannak benne egy másik, a titkos irattár-ban található dossziéra, de az nem hozzáférhető.”
    Latimer nagyot sóhajtott. A második dosszié kétségkívül Dimitriosznak az ezerkilencszázhuszon-hármas eseményekben játszott szerepével foglalkozott. A bolgár hatóságok nyilván sokkal többet tudtak Dimitrioszról, mint amennyit a török rendőrség tudomására hoztak. A legbosszantóbb az a tudat volt, hogy bár az anyag létezik, nincs lehetősége megszerezni. Mindenesetre a már eddig meg-levő információmennyiség is épp elég töprengésre adott alkalmat. A legérdekesebb csemege nyil-vánvalóan az volt, hogy ezerkilencszázhuszonkettő decemberében, az Isola Bella fedélzetén, vala-hol Pireusz és Várna között, a Segélybizottság T53462 számú személyazonossági kártyája bizonyos módosításokon ment keresztül. Dimitriosz Taladisz Dimitriosz Makropuloszra változott. Dimitriosz vagy fölfedezte magában az okirat-hamisítói tehetséget, vagy találkozott valakivel, aki helyben, a fedélzeten elvégezte az irat átalakítását.
    Van azonban egy igazi kulcsfigura, aki különös figyelmet érdemel: Irina Preveza! Ha még életben van, akkor bizonyára meg is lehet találni. Ez alighanem ismét Marukakisz dolga lesz. Az a körül-mény, hogy a nő görög születésű, azt sugallta, hogy Dimitriosz valószínűleg nem beszélt bolgárul.
    „Külföldi bűnözők ismert kapcsolata” – ez teljesen homályos. Milyen bűnözők? Milyen nemzeti-ségűek? Milyen módon állt velük kapcsolatban? Miért akarták deportálni éppen két nappal a Cankov-féle államcsíny előtt? A rendőrség azon a héten a gyilkossági szándékkal gyanúsítható sze-mélyeket gyűjtötte össze; talán ő is ezek közé tartozott? Haki ezredes elutasította ezt a föltevést: ez a típus nem kockáztatja így a bőrét. Haki ezredes azonban nem tudott mindent Dimitrioszról. És va-jon, hogy el ne feledjük: ki lehetett az a szolgálatkész A. Vazov, aki olyan gyorsan és hatékonyan közbenjárt Dimitriosz érdekében? Ezekre a kérdésekre minden bizonnyal a titkos második dosszié tartalmazta a válaszokat. Ebbe bele kell őrülni!
    Néhány soros üzenete küldött Marukakisznak, aki másnap reggel felhívta telefonon. Megállapod-tak, hogy mg aznap este együtt vacsoráznak.
    – Jutott valamire a rendőrséggel?
    – Igen. Este, ha találkozunk, mindent elmondok. Viszontlátásra.
           
Latimert egészen az est leszálltáig olyasféle érzések környékezték, mint valamikor régen, amikor a vizsgaeredményekre várakozott: kicsit izgatott, kicsit aggodalmaskodó volt, s rettentően bosszantot-ta az a fontoskodó időhúzás, amellyel a már több napja rendelkezésre álló információkat adagolták. Eléggé savanyú arccal mosolygott Marukakiszra.
    – Igazán nagyon kedves öntől, hogy ennyit fáradozott.
    Marukakisz széttárta a karját.
    – Ugyan, kedves barátom! Hiszen mondtam már, hogy engem is érdekel az ügy. Talán menjünk ismét a múltkori helyre. Ott nyugodtan beszélgethetünk.
    Ettől kezdve egészen addig, amíg a teát fel nem szolgálták, arról csevegtek, hogy vajon a skandi-náv országok milyen magatartást tanúsítanának egy nagyobb szabású európai fegyveres konfliktus esetén.
    Latimer kezdte magát olyan borzalmasan érezni, mint a regényeiben szereplő gyilkosok.
– És most – szólalt meg végre a görög –, ami az ön Dimitrioszát illeti, ma éjjel teszünk egy kis ki-rándulást.
    – Mire gondol?
    – A múltkor említettem, hogy össze akarok barátkozni néhány rendőrrel, s ezt meg is tettem. En-nek köszönhetem, hogy tudom, hol van most Irina Preveza. Különben egyáltalán nem volt nehéz kideríteni. A nőt igen jól ismerik városszerte.
    Latimer érezte, hogy szívverése felgyorsul.
    – És hol van? – kérdezte türelmetlenül.
    – Mintegy öt percre innen. A La Vierge St. Maria nevű éjszakai lokál tulajdonosnője.
    – Éjszakai lokál?
    – Finoman fogalmazva – mosolyodott el Marukakisz.
    – Vagy úgy.
    – Nem mindig volt ám üzlete. Hosszú éveken keresztül vagy saját kasszára, vagy más házak szá-mára dolgozott. Aztán megöregedett, összegyűjtött némi pénzmagot, és saját házat nyitott. Ma úgy ötven körül járhat, de fiatalabbnak látszik. A rendőrség igencsak kedveli. Általában este tíz előtt nemigen kel föl, úgyhogy még van egy is időnk, mielőtt szerencsét próbálunk nála. Olvasta, mit mondott Dimitrioszról? Különösebb ismertetőjele nincs! Ezen jót nevettem!
    – Nem találta furcsának, hogy milyen pontosan tudta azt a 182 centiméter, Dimitriosz magaságát?
    – Miért találtam volna furcsának? – csodálkozott Marukakisz.
    – Az emberek saját magasságukat is nagyon kevesen tudják pontosan.
    – Mire akar ezzel kilyukadni?
    – Arra, hogy ez a leírás nem az asszonytól származik, hanem az ön által említett második dosszié-ból.
    – És akkor?
    – Egy pillanatra! Még egy kérdés. Ki volt az a bizonyos A. Vazov?
    – Éppen most akartam önnek elmondani. Én is feltettem ezt a kérdést. Vazov ügyvéd volt.
    – Volt?
    – Három évvel ezelőtt meghalt. Sok pénzt hagyott hátra. Az örökségért egy Bukarestben élő uno-kaöcs jelentkezett. Itt élő rokonai nem voltak.
    Marukakisz kis szünetet tartott, majd színleltnek tűnő közönnyel még hozzátette:
    – Vazov egy időben az Eurázsiai Hitelbank igazgatóságának tagja volt. ezt ugyan meglepetésnek szántam, kicsit később akartam elmondani, de most már mindegy, tudja meg ezt is. Az archívumban bukkantam az adatra. Az Eurázsiai Hitelbank egészen ezerkilencszázhuszonhatig nem Monacóban volt bejegyezve. Az ezt megelőző időszak igazgató tanácsának névsorát nyilvánosságra hozták, s ha tudja, hogy hol kell megkeresni, akkor meg is tekintheti.
    – De hiszen ez óriási jelentőségű! – kiáltott fel Latimer. – Nem érti, hogy…
    Marukakisz félbeszakította. A számlát kérte, majd ravasz mosollyal Latimerre nézett.
    – Tudja, csodálatosak maguk, angolok. Az egyetlen nemzet a világon, mely meg van győződve, hogy ő a józan ész egyedüli letéteményese.
VI. Levelezőlap
A La Vierge St. Marie nevű (azaz a Szűz Máriához címzett) bordélyházat valami sátáni logikával a Szveta Nedelja templom mögött házsorban működtették. A szűk, lejtős utcán gyér lámpafény pislá-kolt. Az utca első látásra természetellenesen csöndesnek hatott. De a csöndben néha halk zeneszó és nevetés hangzott fel, mintha valahol kinyitottak volna egy ajtót, majd ezek a zajok is elhaltak az ajtó becsukódásával. Előttük egy kapualjból két férfi lépett ki, cigarettára gyújtottak, majd elsiettek. Kö-zeledő léptek zaja hallatszott, majd megszűnt, amint a járókelő belépett a házak egyikébe.
    – Nincsenek sokan – jegyezte meg Marukakisz. – Még túlságosan korán van.
    Több utcára néző ajtó homályos üvegablakán sápadt fények szűrődtek keresztül. Az üvegre általá-ban a házszámot festették rá, de sokkal cirkalmasabban, mint ahogy azt közönséges házak ajtaján szokás. Más ajtókon nevek voltak olvashatók. Volt ott Wonderbar, O. K. Jymmies bar, Sztambul, Torquemada, Lucrece… A lejtős utca végén, az emelkedő tetején trónolt a La Vierge St. Marie.
    Egy pillanatra megálltak előtte. Az ajtó talán nem látszott annyira szegényesnek, mint a szomszé-dos házaké. Latimer megtapogatta a pénztárcáját a belső zsebében, Marukakisz közben benyitott az ajtón és belépett.
    Alacsony mennyezetű, mintegy tíz méter széles, négyzet alakú helyiségben találták magukat. A fakókék falakat egymástól szabályos távolságra helyezett ovális tükrök borították, melyeket papír-masé puttók tartottak. A tükrök között itt-ott falfestmények tarkállottak: monoklis úriemberek szal-masárga hajjal, meztelen torzók, testre simuló ruhákat és neccharisnyát viselő hölgyek. A terem sar-kában aprócska bárpult, vele szemben a másik sarokban egy pódiumon a zenekar: négy unott képű néger, hófehér argentin ingben. Mellettük kék plüssfüggönnyel eltakart bejárat vezetett valahova. A falfelület fennmaradó részén bokszok sorakoztak: ezek oldala az asztalnál ülők vállmagasságáig ért. A terem közepén táncparkett volt; néhány asztal vette körül. Mikor a két férfi belépett, már vagy tu-catnyian ültek a bokszokban. A zenekar játszott, s két lány olyan méltósággal táncolt, mintha az opera színpadán lejtenének.
    – Még túlságosan korán van – ismételte Marukakisz csalódottan. – De lesz ez vidámabb is.
    A pincér betessékelte őket az egyik bokszba, s elrohant, hogy néhány pillanat múlva egy üveg pezsgővel térjen vissza.
    – Sok pénzt hozott magával? – kérdezte Súgva Marukakisz. – Ezért a méregért legalább kétszáz levát kell majd fizetnünk.
    Latimer bólintott. Kétszáz leva körülbelül tíz schillingnek felelt meg.
    A zenekar befejezte a játékot. A két lány is abbahagyta a táncot, egyikük elkapta Latimer pillantá-sát. Odasétáltak a bokszhoz, megálltak, s rájuk mosolyogtak. Marukakisz mondott nekik valamit. A lányok még mindig mosolyogva vállat vontak és továbbálltak. Marukakisz kérdő pillantást vetett Latimerre.
    – Azt mondtam nekik, hogy egy fontos ügyet kell megbeszélnünk, majd később szórakoztatjuk őket. De persze, ha nem akar foglalkozni velük…
    – Nem akarok – mondta határozottan Latimer, s megborzongva kortyolt a pezsgőből.
    – Kár! A pezsgőt úgy is ki kell fizetnünk. Legalább valaki meginná!
    – Hol van „La Preveza”?
    – Azt hiszem, most már minden pillanatban itt lehet. Bár tulajdonképpen mi is fölmehetnénk hoz-zá – mondta Marukakisz, és tekintetét jelentőségteljesen a mennyezetre emelte. – Egész rendes ez a hely, s úgy érzem, eléggé diszkrét is.
    – Ha úgyis lejön, akkor azt hiszem, nem sok értelme felmenni – mondta Latimer, de közben ál-szentnek és barátságtalannak érezte magát. – Legalább a pezsgő volna iható.
    – Értem – mondta Marukakisz elkomorodva.
    Aztán több mint másfél óra telt el, amíg végre a La Vierge St. Marie tulajdonosnője megjelent a színen. Időközben a teremben vidámabb lett a hangulat. Többen érkeztek, főképpen férfiak, bár volt a jövevények között néhány furcsa külsejű hölgy is. Egy nagyon is józannak látszó selyemfiú két nagyon részeg németet hozott be. Kereskedelmi utazók lehettek, akik rászánták magukat, hogy most végre kirúgnak a hámból. Két rossz arcú fiatalember érkezett és ásványvizet rendelt. A jövevények közül többen el-eltűntek a plüssfüggöny mögött. Már minden bokszot elfoglaltak, sőt néhány pót-asztalt is elhelyeztek a táncparketten, amelyet lassan betöltöttek a ringatózó és izzadó párocskák. Aztán egyszer csak kiürítették a táncparkettet, néhány lány penderült elő, egy-két művirágcsokorba öltözve, sötét púderrel bekenve, hogy rövid tánccal szórakoztassa a vendégeket. Utánuk egy női ru-hába bújt fiatalember énekelt németül, majd a lányok jelentek meg ismét, immár művirág nélkül, s újabb táncot adtak elő. Ezzel a műsor be is fejeződött, s a közönség visszaözönlött a parkettre. A le-vegő egyre fülledtebbé vált.
    Latimer sajgó, égő szemmel, egykedvűen bámulta az egyik rossz arcú fiatalembert, aki társát egy csipetnyi tubákhoz hasonló porral kínálta, mely azonban biztosan nem tubák volt. kínzó szomjúsá-got érzett; már épp azon volt, hogy ismét próbát tesz az iszonyú pezsgővel, amikor Marukakisz megérintette a karját.
    – Ez ő lesz – mondta.
    Latimer a terem túlsó sarka felé pillantott. A táncparketten tolongó párok egy pillanatra eltakarták előle a kilátást, majd az egyik párocska egy arasznyival arrébb libbent, s ekkor Latimer meglátta az asszonyt, aki a lefüggönyözött ajtón át lépett a terembe, és mozdulatlanul megállt a fal mellett.
    Különös módon, bár finom ruhát viselt, és minden hajszála a helyén volt, s az arcát is mesterien kikészítette, valahogyan mégis lomposnak látszott. Alakja telt, de formás, még a tartása is kifogásta-lan. Mégis, félreismerhetetlenül és javíthatatlanul lompos maradt. Volt benne valami ideiglenesség, mint a megállított mozgókép egyetlen kockájában. Úgy látszott, mintha haja bármely pillanatban leomolhatna, ruhája félrecsúszhatna puha zsíros vállán, mintha gyémántgyűrűvel ékes keze, mely most hanyagul lógott az oldalánál, bármelyik pillanatban szórakozottan odanyúlhatna rózsaszín se-lyem vállpántjához, hogy helyrerántsa, vagy ugyanolyan szórakozottan beletúrhatna a hajába. Hatá-rozott vonalú ajka, s körülötte a kissé megereszkedett arcbőr jó kedélyről árulkodott, de szeme az alvástól párás és kissé dagadt volt. figyelmesen hordozta körbe tekintetét, míg az ajka ide is, oda is mosolyokat hintett üdvözlésként. Latimer látta, amint hirtelen sarkon fordul, és sietve a bár felé in-dul. Marukakisz odaintette a pincért és mondott neki valamit. Az egy pillanatig habozott, majd bó-lintott, és átfurakodott a táncparketten, oda, ahol Madame Preveza beszélgetett az egyik táncosnőt átölelve tartó, kövér férfival. A pincér odasúgott neki valamit. Madame Preveza abbahagyta a be-szélgetést és ránézett. A pincér Latimer és Marukakisz felé intett; a nő tekintete egy pillanatig szenvtelenül megállt rajtuk, majd elfordult, mondott valamit a pincérnek, és folytatta a társalgást.
    – Azonnal itt lesz – mondta Marukakisz.
    A nő hamarosan otthagyta a kövér embert és ajkán behízelgő mosollyal, ide-oda biccentve folytat-ta körútját a teremben. Végre odaért az asztalukhoz. Latimer akaratlanul is fölállt. A szempár az ar-cát tanulmányozta.
    – Beszélni óhajtottak velem, uraim? – A nő hangja fátyolos, kicsit rekedtes volt; erős akcentussal beszélte a franciát.
    – Megtiszteltetésnek vennénk, ha néhány percre helyet foglalna az asztalunknál – mondta Marukakisz.
    – Természetesen – válaszolta a nő, s közben egyetlen kézmozdulattal elhessentette a pincért, aki egy pillanat alatt mellettük termett, majd odafordult Latimerhez.
    – Önnel még nem találkoztam, uram. A barátját már láttam, de nem az én házamban – mondta, s közben egy oldalpillantást vetett Marukakiszra. – Írni készül rólam valamelyik párizsi újságban, uram? Mert ha igen, akkor önnek is, barátjának is meg kell ismerkednie az összes szórakozási lehe-tőséggel, amit nyújtani tudunk.
    Marukakisz elmosolyodott.
    – Nem asszonyom. Azért élünk vissza vendégszeretetével, mert bizonyos információkra lenne szükségünk.
    – Információkra? – kérdezte az asszony, és sötét szemébe üresség költözött. – Nem tudok én semmi olyasmit, ami másokat is érdekelhetne.
    – Asszonyom, az ön diszkréciója közismert. De ez az ügy egy halottat érint, akit azóta már el is temettek. Ezt a férfit ön tizenöt évvel ezelőtt jól ismerte.
    Madame Preveza fölkacagott, és Latimer látta, hogy rosszak a fogai. Nevetése visszataszító volt, lehántotta róla a méltóságnak még a látszatát is. Mintha egyszerre megöregedett volna. A kacagás végül apró köhécselésben halt el.
    – Uraim, önök elhalmoznak a bókjaikkal! – Egy pillanatra elhallgatott. – tizenöt év! Komolyan azt gondolják, hogy tizenöt év után emlékszem egy férfira? Szűz Máriám, azt hiszem, ezek után köte-lességük meghívni egy italra.
    Latimer odaintette a pincért.
    – Mit parancsol, asszonyom?
    – Pezsgőt. De nem ezt a moslékot. A pincér már tudja. Tizenöt év! – hajtogatta még mindig cso-dálkozva.
    – Alig mertük remélni, hogy emlékezni fog – mondta Marukakisz egy kissé hűvösen –, de ez a név talán jelent önnek valamit… Dimitriosz, Dimitriosz Makropulosz.
    A nő éppen cigarettára készült gyújtani. Égő gyufát tartó keze megállt a levegőben. Tekintete me-reven a cigaretta végére szegeződött. Latimer néhány pillanaton át csupán egyetlen rezdülést látott az arcán: a nő ajka lassan lefelé görbült. Úgy tűnt, mintha a zajok egyre távolodnának: mintha vala-ki vattát dugott volna a fülébe. A nő lassan lefelé fordította az égő gyufát, s beledobta az előtte levő tányérba. Tekintete mozdulatlan maradt, majd nagyon halkan megszólalt:
    – Nem szeretem, hogy itt vannak. Azonnal távozzanak! Mind a ketten!
    – De…
    – Menjenek innen! – ismételte. A hangját azonban nem emelte fel, és a feje is mozdulatlan maradt.
    Marukakisz Latimerre nézett, vállat vont, és felállt. Latimer követte példáját. A nő mogorván bá-mult rájuk.
    – Üljenek le – csattant rájuk. – Azt hiszik, jelenetet akarok itt rendezni?
    Mindketten leültek.
    – Ha elmagyarázná, asszonyom – kezdte Marukakisz maró gúnnyal –, hogy hogyan juthatunk ki felállás nélkül, akkor igen hálásak lennénk.
    Madame Preveza jobb keze gyors mozdulattal megragadta az egyik talpas poharat. Latimer egy pillanatra azt hitte, hogy a görög arcába akarja vágni. Majd az ujjak szorítása engedett, és nő túlsá-gosan gyorsan ahhoz, hogy Latimer is megértse, görögül kérdezett valamit.
    Marukakisz tagadólag rázta a fejét.
    – Nem, semmi köze sincs a rendőrséghez – halotta Latimer a választ. – Íróember és információt szeretne kapni.
    – Minek?
    – Kíváncsi. Egy vagy két hónappal ezelőtt látta Dimitriosz Makropulosz hulláját Isztambulban, és most kíváncsi a történetére.
    A nő Latimer felé fordult, és hirtelen megragadta a karját.
    – Halott? Ön biztos benne, hogy meghalt? Valóban látta a holttestét?
    Latimer bólintott. A nő viselkedése olyan kellemetlen érzéseket ébresztett benne, melyeket csak egy orvos érezhet, amint kilép a haldokló szobájából, hogy közölje a családdal: mindennek vége.
    – Megkéselték, és a tengerbe dobták – tette hozzá, de utána már átkozta magát. Hogy mindezt olyan otrombán vetette oda.
    A nő szemében mintha valami érzelem szikrája villant volna fel. Lehetséges, hogy a maga módján szerette Dimitrioszt? Hiszen az életének egy darabja. Tessék, mindjárt sírva is fakad.
    De nem; könnyek helyett újabb érzés következett.
    – Volt nála pénz?
    Latimer értetlenül megrázta a fejét.
    – Rohadék – sziszegte a nő gyűlölettel. – Ezer francia frankkal maradt adósom az átkozott! Most már sohasem látom viszont. Szarházi! Takarodjanak innen mindketten, mielőtt kidobatom magukat!
    Majdnem fél három volt, amikor Latimer és Marukakisz elhagyta a La Vierge St. Marie-t.
    A megelőző két órát Madame Preveza magánlakosztályában, egy virággal és bútorral telezsúfolt szobában töltötték. A nagy, diófa zongorát fehér, rojtos selyemkendő borította, melynek sarkait tol-lal festett apró madarak díszítették. A kis asztalok rogyásig megrakodva mindenféle csecsebecsék-kel és nippel, sok-sok szék, egy száradásnak induló pálmafa bambuszállványon, meg egy spanyol tölgyből készült redőnyös íróasztal – ez volt a szoba bútorzata. A lakosztályba a függönyös ajtón ke-resztül, egy lépcsősoron és egy homályosan megvilágított folyosón keresztül jutottak be, a Madame kalauzolása mellett. A folyosót számozott ajtajú szobák szegélyezték, s olyan illat terjengett, mely Latimert egy látogatási időre előkészített, drága szanatóriumra emlékeztette. Erre a meghívásra számított Latimer a legkevésbé, hiszen közvetlenül előtte dobta ki őket a nő másodszor, s úgy tűnt, véglegesen. De utána nyomban szabadkozni kezdett, hiszen ezer frank az mégiscsak ezer frank. Most már sohasem látja viszont a pénzét.
    A nő szemét elfutották a könnyek. Latimer képtelenségnek tartotta az egészet. A pénzzel Dimitriosz ezerkilencszázhuszonhárom óta tartozott. A Madame nem számíthatott rá igazából, hogy másfél évtized elteltével visszakapja!
    Talán valahol, mélyen a tudatában megőrizte azt a romantikus álmot, hogy egy szép napon Dimitriosz beállít, és virágesőként bankjegyeket záporoz rá – ezer frankot. Latimer romba döntötte ezt az illúziót, és amikor a nő első mérge elszállt, hirtelen együttérzésre volt szüksége.
    A két férfi egymás mellé ült egy pamlagra, a nő a redőnyös íróasztalon matatott. A sok fiók egyi-kéből előhúzott egy kicsi, szamárfüles jegyzettömböt. A füzet lapjait pörgetve ujjai között, beszélni kezdett.
    – Ezerkilencszázhuszonhárom, február tizenötödike! – mondta hirtelen, s hangos csattanással be-csukta a jegyzetfüzetét. Szemét a mennyezet felé emelte, mintha az eget hívná tanúnak a dátum iga-zolására. – Ezen a napon kellett volna megadnia a pénzt. Megesküdött, hogy fizetni fog. Ezer frankkal tartozott nekem valaki, és ő vette át. Hogy megelőzzem a jelenetet, azt mondtam, hogy kölcsönveheti a pénzt. Megígérte, hogy hamarosan visszafizeti, mivel csupán hetek kérdése, és igen sok pénzhez fog jutni. A pénzt meg is kapta, de az ezer frankomat nem adta vissza. Mindezt az után, amit érte tettem!
    A szemétdombról szedtem össze ezt az embert, uraim! Akkor még nem volt ilyen házam. Termé-szetesen még lány voltam, sok férfit ismertem akkor is, azóta is, de életemben csak kettőtől féltem. Az egyikhez feleségül mentem, a másik Dimitriosz volt. mikor elhagyott gyűlöltem, és azt mond-tam magamnak, hogy az ezerfrankos tartozás miatt gyűlölöm. Hazudtam magamnak. Többel tarto-zott nekem annál az ezer franknál! Pénzügyekben állandóan becsapott, mert féltem tőle, s nem tud-tam annyira eligazodni rajta, mint ő énrajtam. Abban az időben, szállodában laktam. Undorító hely volt, tele mindenfajta söpredékkel. A tulajdonos – egy mocskos, erőszakos állat – jó kapcsolatot tar-tott fenn a rendőrséggel, s amíg valaki rendesen fizette a szobáját, addig biztonságban érezhette ma-gát, még akkor is, ha a papírjai nem voltak teljesen rendben.
    Egyik délután éppen pihentem, amikor hallottam, hogy ordít valakivel a szomszéd szobában. A vékony falon keresztül mindent tisztán hallottam. Először oda sem figyeltem, mert mindig ordíto-zott valakivel, de egy kis idő elteltével hallgatózni kezdtem, mert görögül beszéltek, és én értek gö-rögül. A tulaj azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, ha nem fizetnek a szobáért. A választ nem hallottam, mert a másik nagyon halkan beszélt, de végül is a tulaj kiment a szobából, s újra csend lett. Már félálomban voltam, amikor hirtelen meghallottam, hogy valaki lenyomja az ajtó ki-lincsét. Az ajtót persze mindig bereteszeltem. Láttam, hogy a kilincset újra lenyomja valaki, majd elengedi. Aztán bekopogott. Megkérdeztem, hogy ki az, de nem jött válasz. Azt hittem, valamelyik barátom az, és nem hallotta a kérdést. Így hát odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam. Az ajtó előtt Dimitriosz állt. Görögül kérdezte meg, hogy bejöhet-e, mert beszélni szeretne velem.
    Mondtam, hogy most pihenek, s ha beszélni akar velem, jöjjön később. Ő csak mosolygott, belé-pett, s az ajtó mellett a falnak támaszkodott. Követeltem, hogy azonnal hagyja el a szobát, vagy hí-vom a tulajdonost, de erre is csak mosolygott, s meg sem mozdult.
    Volt egy pisztolyom az asztalfiókban, arrafelé kezdtem húzódni. Dimitriosz alighanem kitalálta, mire készülök; keresztülsétált a szobán, s látszólag teljesen véletlenül az asztalnak támaszkodott, mintha csak otthon volna. És rögtön ezután pénzt kért kölcsön. Soha nem ejtettek a fejem lágyára. Volt ezer levám, a függöny hátára tűzve jó magasan, de a táskámban csak aprópénzt hordtam. Azt válaszoltam, hogy nincs pénzem, de láttam, hogy nem is figyel rám. Magyarázni kezdte, hogy teg-nap óta nem evett, nincs egy vasa sem, és rosszul érzi magát. Beszéd közben körbejáratta tekintetét a szobában lévő holmikon. Még ma is magam előtt látom! Az arca sápadt, ovális és sima volt, sötét-barna, nyugtalan szemében olyan kifejezés ült, hogy megijedtem tőle. Újra elmondtam, hogy nincs pénzem, de ha akarja, egy kis kenyeret tudok adni. „Adjon akkor kenyeret” – válaszolta.
    Elővettem a kenyeret a fiókból, és odanyújtottam neki. Lassan enni kezdett, még mindig az asz-talnak támaszkodva. Utána cigarettát kért; azt is adtam neki. Ezután közölte, hogy szerinte nekem védelemre van szükségem. Akkor már tudtam, mire megy ki a játék. Egyedül is el tudom intézni az ügyeimet – mondtam. Erre azt válaszolta, hogy bolond vagyok, és ezt be is tudja bizonyítani. Ha megfogadom a tanácsát, akkor még aznap ötezer leva üti a markát, és a felét nekem adja. Megkér-deztem, hogy mit kellene csinálnom, mire azt mondta, hogy írjak egy rövid levelet, majd ő diktálja. A címzett nevét sohasem hallottam, és a szöveg is igen rövid volt, egyszerűen csak kért az illetőtől ötezer levát. Arra gondoltam, hogy biztosan őrült, s hogy megszabaduljak tőle, megírtam a levelét. Úgy írtam alá, hogy „Irina”. A levelet eltette, és aznap estére találkozót beszéltünk meg egy kávé-házban. A randevúra persze eszem ágában sem volt elmenni, erre Dimitriosz másnap reggel ismét odajött a szobámhoz. Most már nem akartam beengedni. Szörnyű dühbe gurult; azt hajtogatta, hogy van számomra kétezer-ötszáz levája. Természetesen nem hittem neki, mire az ajtó alatt becsúsztatott egy ezerlevás bankjegyet azzal, hogy ha beengedem, megkapom a többit is. Ajtót nyitottam. Amint belépett, azonnal a kezembe nyomott még ezerötszáz levát, és közölte, hogy személyesen vitte el a levelemet a címzettnek, aki azonnal oda is adta neki a kért összeget.
    Világéletemben diszkrét voltam. Nem érdekelt soha az ügyfeleim valódi neve. Dimitriosz, mint megtudtam, egyiküket követte hazáig, megtudta az igazi nevét, s azt is, hogy eléggé fontos ember. Ezután levelemmel a lakására ment és megzsarolta, hogy amennyiben nem hajlandó fizetni, akkor beszámol kapcsolatunkról az illető feleségének.
Iszonyú méreg fogott el; a szemébe vágtam, hogy most kétezer-ötszáz leváért elvesztettem egy jó barátomat. Dimitriosz azzal vágott vissza, hogy tudna ő nekem gazdagabb barátokat is szerezni. Tu-lajdonképpen a kétezer-ötszáz levát is azért adta, hogy bebizonyítsa, mennyire komolyan beszél, hi-szen maga is meg tudta volna írni azt a levelet, s elmehetett volna a barátomhoz anélkül, hogy ne-kem erről szólt volna.
    Beláttam, igaza van. Azt is tudtam, hogy ha nem egyezem bele a dologba, a többi barátomat is fölkeresi. Így hát Dimitriosz védelme alá helyeztem magamat, s ő valóban szállította is nekem a gazdagabbnál gazdagabb barátokat. Persze ő sem járt rosszul, elegáns ruhákat vásárolt magának, a legjobb kávéházakban tanyázott. Nem sokkal később az egyik ismerősöm elmondta, hogy Dimitriosz valami politikai ügybe keveredett, és gyakran jár olyan helyekre, amelyeket figyel a rendőrség. Kértem Dimitrioszt, hogy ne csináljon őrültséget, de ő rám se hederített, mert bízott ben-ne, hogy hamarosan sok pénz üti a markát. Volt egy időszak, amikor sűrűn elutazott, s ilyenkor na-pokig nem láttam. Sosem mondta, mikor megy, én meg nem kérdeztem. Azt viszont tudtam, hogy nagyon fontos barátai vannak, mert egy alkalommal, amikor a rendőrség akadékoskodott a papírjai miatt, ő csak nevetett, és engem is arra bíztatott, hogy ne törődjek a rendőrséggel, úgysem mernek hozzányúlni.
    Egy reggel rendkívül zaklatottan érkezett meg. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel úton volt, s lát-szott, hogy napok óta nem borotválkozott. Még soha nem láttam ennyire idegesnek. Megfogta a csuklómat, s rám parancsolt, hogy ha bárki kérdezné is, azt kell mondanom, hogy a legutóbbi három napot együtt töltöttük. Akkor már több mint egy hete nem láttam, de bele kellett egyeznem.
    Ezután bevonult a szobámba, és elaludt.
Senki sem jött érdeklődni, de még aznap olvastam az egyik újságban, hogy merényletet kíséreltek meg Sztambolijszki ellen Haszkovóban. Sejtettem, hogy Dimitriosz is benne volt. ettől már komo-lyan megrémültem. Egy régi barátom, akit még a Dimitriosz előtti időkből ismertem, egyszer fel-ajánlotta, hogy lakást vesz nekem. Mikor Dimitriosz kialudta magát, és elment, fölkerestem ezt a barátomat, s közöltem vele, hogy elfogadom a lakást.
    Féltem, amikor rászántam magam erre a lépésre. Még azon az estén találkoztam Dimitriosszal, és beszámoltam neki. Azt vártam, hogy feldühödik, de teljesen nyugodt maradt, s csak annyit mondott, hogy számomra valóban ez lesz a legjobb megoldás. Ma sem tudom megmagyarázni, hogy valójá-ban mi járhatott a fejében. Vettem magamnak a bátorságot, és emlékeztettem, hogy van még néhány rendezésre váró ügyünk. Erre sem volt semmi ellenvetése. Meg is állapodtunk, hogy három nap múlva találkozunk, hogy megadja a még nekem járó pénzt.
    Három nap múlva vártam a kávéházban, de nem jött el. Hetekkel később valahol összefutottunk; akkor azt mondta, hogy közben elutazott valahova, de ha hajlandó vagyok találkozni vele másnap, akkor kifizeti a tartozást. A találkozó helye ismét egy kávéház volt a Perocka utcában. Magamtól sosem mentem volna oda, mert rossz hírű hely volt; Dimitriosz javasolta.
    Ezúttal betartotta ígéretét, eljött, de nem fizetett. Azt mondta, hogy problémái vannak, de épp most nagy pénzre van kilátása, úgyhogy néhány héten belül fizetni fog.
    Meg kellett kérdeznem: vajon csak azért jött el a találkozóra, hogy mindezt elmondja? Végül az-tán kibökte, hogy valójában mi is a célja. Szívességet kért tőlem. Kellett neki valaki, aki bizonyos leveleket átvesz, s akiben ő is megbízik. Nem az ő levelei voltak, hanem egy Talat nevű török barát-jáé. Ha ez a barátja az én lakásom címét adná meg, akkor Dimitriosz, miután már kifizette az adós-ságát, alkalmanként eljönne a levelekért.
    Beleegyeztem. Nem volt más választásom. Arra gondoltam, hogy ha Dimitriosz tőlem kénytelen átvenni a leveleket, akkor egyszer csak ki kell fizetnie a tartozását. Szóval amint ülünk és kávézunk, egyszer csak beállít a rendőrség és kéri a papírokat. Ez teljesen megszokott volt akkoriban, de még-sem volt szerencsés, hogy épp abban a kávéházban találtak bennünket. Dimitriosznak rendben vol-tak az iratai, de külföldi révén felírták a nevét, s persze az enyémet is. A rendőrség távozása után nagyon dühösnek látszott, méghozzá nem is azért, mert az ő nevét felírták, hanem amiatt, hogy most már a kettőnk neve együtt szerepel. Azt mondta, ezen túl máshová kell küldenie a leveleket, én ne is foglalkozzam tovább a dologgal. Nem is volt tovább maradása; otthagytuk a kávéházat, s a sarkon elbúcsúztunk. Akkor láttam utoljára.
    A Madame szomjasan fölhajtotta az előtte lévő Mandarine-Curaçaót. Latimer megköszörülte a torkát.
    – Ezután hallott még róla valamit?
    A nő szemében egy pillanatra a gyanú szikrája lobbant, de aztán vállat vont.
    – Nos, rendben van! Egy év elteltével ismét hallottam felőle. Egy napon levelet kaptam tőle Edirnéből. Feladóként csak egy postafiók számát adta meg. Levelében arra volt kíváncsi, hogy kap-tam-e Talat barátjának címzett levelet. Ha igen, akkor ezt meg kellett volna írnom neki, de a levele-ket magamnál kellett volna tartanom. Megkért: tartsam titokban, hogy hírt kaptam felőle, és ismét fogadkozott, hogy megadja a tartozását. Nem kaptam semmiféle Talatnak címzett levelet, és ezt meg is írtam neki, meg azt is, hogy most már szükségem lenne a pénzre, mert amióta elment, el-vesztettem az összes barátomat. Ez persze nem volt igaz, de arra gondoltam, hogy ha hazudok, megesik rajtam a szíve. De még mindig nem ismertem eléggé Dimitrioszt. Még csak nem is vála-szolt.
    Néhány héttel később felkeresett egy ember. Amolyan hivatalnok típus, nagyon szigorú és ügy-buzgó. Drága ruhát viselt. Azt mondta, a rendőrség valószínűleg fel fog keresni, hogy Dimitriosz fe-lől érdeklődjék. Látta rajtam, hogy megrémülök; megnyugtatott, hogy nincs mitől tartanom, de na-gyon vigyáznom kell, hogy mit mondok. Elmagyarázta, mit kell mondanom, milyennek kell leírnom Dimitrioszt, hogy a rendőrség is meg legyen elégedve. Megmutattam neki az Edirnéből jött levelet; úgy láttam, meglepődött. Azt mondta, megemlíthetem a levelet, de a Talat nevet ki ne ejt-sem a számon. Aztán se szó, se beszéd, fogta a levelet, és ott helyben elégette. Rátámadtam, kiabál-tam vele, mire a kezembe nyomott ezer levát, és megkérdezte, hogy szerettem-e valaha Dimitrioszt.
    Gyűlöltem azt az embert – válaszoltam. Erre kijelentette, hogy a barátság szent dolog, és még öt-ezer levát ad, ha azt mondom a rendőrségnek, amire ő megkért.
    Ez már komoly beszéd! Ötezer leva! Amikor jött a rendőrség, azt mondtam, amiben megállapod-tunk, és a következő napon egy borítékban hozta is a postás, az ötezer levát. Semmi más nem volt a borítékban, csak a pénz. Írás egyetlen sor sem. De most figyeljenek! Körülbelül két évvel később az utcán megláttam azt az embert. Odamentem hozzá, de azt állította, hogy nem ismer, sosem látott és hagyjam békén, különben hívja a rendőrséget! A barátság szent dolog!
           
Madame Preveza visszatette az íróasztal fiókjába a jegyzetfüzetet.
    – Uraim, bocsássanak meg, de itt az ideje, hogy visszatérjek a vendégeimhez. Azt hiszem, túlsá-gosan sokat beszéltem. Látják, semmi érdekeset nem tudok Dimitrioszról.
    – A legnagyobb érdeklődéssel hallgattuk, Madame!
    Az asszony elmosolyodott.
    – Ha nem sietős az útjuk, uraim, akkor Dimitriosznál sokkal érdekesebb dolgokkal is szolgálha-tok. Van itt két elbűvölő lány…
    – Most egy kicsit szűkében vagyunk az időnek, asszonyom. Majd más alkalommal örömest élünk a szolgáltatásaival.
    – Ahogy óhajtják, uraim – válaszolta a Madame mosolyogva. – nagyon kellemes volt elbeszélget-ni önökkel. Ugye megbocsátanak, ha nem kísérem le önöket? Van még egy kis elintézni valóm. Vi-szontlátásra, uraim, nagyon örültem.
    A sötét, párás szemek pillantása gyengéden pihent meg rajtuk. Latimer teljesen abszurd módon máris nagyon sajnálta, hogy el kell válniuk.
    A főpincér lépett oda hozzájuk, amikor a számlájukat kérték. Fürge mozgású, vidám emberke volt.
    – Ezeregyszáz leva, uraim.
    – Micsoda?
    – A számla, amelyben a Madame-mal megállapodtak, uraim.
    – Tudja – jegyezte meg Marukakisz, miközben a visszajáró pénzre vártak –, azt hiszem, nem enne helyes, ha Dimitriosz minden lépését elítélné az ember. Némelyikre azért jó oka lehetett.
    – Dimitrioszt Vazov fogadta fel, aki viszont az Eurázsiai Hitelbank megbízásából azon fáradozott, hogy Sztambolijszkit eltegyék láb alól. Érdekes lenne megtudni, hogyan szervezték be. De ez az, amire semmi esélyünk sincs – vélte Marukakisz, miközben Latimer szállodája felé sétáltak. – Min-denesetre meg lehettek vele elégedve, mert Edirnében is alkalmazták hasonló munkára. Ott hasz-nálhatta a Talat nevet.
    – A török rendőrség ezt a nevet nem ismerte. Csak annyit tudtak róla, hogy Dimitriosz – vetette közbe Latimer. – Egy dolgot azért még mindig nem értek. Alighanem Vazov volt az, aki Prevezát meglátogatta ezerkilencszázhuszonnégyben. De ha ő volt, miért engedte meg neki, hogy beszéljen az Edirnéből jött levélről a rendőrségnek?
    – Erre csak egy oka lehetett. Dimitriosz akkor már nem volt Edirnében – nyomott el egy ásítást Marukakisz. – Mindesetre érdekes este volt.
    Latimer még egyszer megköszönte Marukakisznak a segítséget, kezet ráztak, majd belépett a szál-lóba. Szobája az első emeleten volt, kulccsal a kezében indult fel a lépcsőn. A folyosót borító vastag szőnyeg elnyelte a léptei zaját. A kulcsot a zárba illesztette, elfordította és az ajtó kinyílt.
    Arra számított, hogy odabent sötét lesz, de az ajtó résén fény szűrődött ki: minden lámpa égett a szobában. Ezen kicsit meglepődött. Hirtelen az a gondolat villant át az agyán, hogy talán rossz he-lyen jár, de ahogy szélesebbre nyitotta az ajtót, észrevett valamit, ami azonnal eloszlatta ezt az ér-zést.
    Bőröndjeinek tartalma rémes összevisszaságban, szanaszét hevert a padlón. Ágyneműje hanyagul az egyik székre vetve; az ágyon fedelükből kitépve azok az angol könyvek, amelyeket még Athén-ból hozott magával. A szoba úgy festett, mintha egy állatkertre való csimpánzt engedtek volna ben-ne szabadjára.
    Teljesen elképedve két lépést tett a szoba közepe felé, amikor egy aprócska nesz arra kényszerítette, hogy jobbra fordítsa a fejét. A következő pillanatban úgy érezte, megáll a szívverése. A fürdőszobába vezető ajtó nyitva volt. a nyílásban, egyik kezében egy felhasított fogkrémes tubust, másikban egy jókora Lüger pisztolyt tartva, ajkán édesbús mosollyal Mr. Peters állt.
VII. Félmillió frank
Peters keményebb fogást vett a pisztolyon.
    – Legyen olyan kedves, csukja be maga mögött az ajtót – mondta. – azt hiszem, ha kinyújtja a jobb karját, ehhez egyetlen lépést sem kell tennie. – A pisztoly csöve most már félreérthetetlen irányba mutatott.
    Latimer engedelmeskedett. Most nagyon félt. Szinte már látta maga előtt a jelentést, látta, amint az orvos a golyót operálja ki a testéből. Ebben az esetben ragaszkodni fog az altatáshoz. Félt továb-bá attól, hogy Mr. Peters esetleg nem ért a fegyverforgatáshoz, és a pisztoly véletlenül is elsülhet a kezében, vagy netán ő mozdítja meg a kezét túl gyorsan, s ezt Peters esetleg félreértheti.
    Az ajtó becsukódott, Latimer egész testében remegett, nem tudta, hogy ezt a düh, a félelem vagy a sokk váltotta-e ki. Végre rászánta magát, hogy megszólaljon.
    – Mi akar ez lenni? – förmedt rá Petersre, majd elkáromkodta magát. Persze voltaképpen nem ezt akarta mondani, káromkodni meg ritkán szokott. Most már biztos volt abban, hogy a dühtől remeg. Haragosan meredt Mr. Peters vizenyős szemébe.
    A kövér leengedte a pisztolyt és leült a matrac szélére.
    – Rendkívül kínos – mondta kedvetlenül. – nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszaérkezik. A kis bordélyház eszerint kiábrándítónak bizonyult. No persze, azok az örmény lányok! Fiatal korukban elég csinosak, aztán egyszerre elhíznak. Mennyivel jobb, kellemesebb lenne a világ, ha… – Hirtelen elhallgatott. – De erről majd máskor is beszélgethetünk. – A fogkrémes tubus maradványait gondo-san letette az éjjeliszekrényre. – Azt hittem, sikerül némi rendet raknom, mielőtt elmegyek – tette hozzá.
    Latimer úgy döntött, belemegy a játékba, talán így időt nyerhet.
    – Beleértve a könyveket is, Mr. Peters?
    – Ó, igen, a könyvek! – mondta szomorkásan a kövér. – Micsoda vandál cselekedet! Pedig a könyv csodálatos találmány, pompás virágoskert, bűvös szőnyeg, mely ismeretlen tájakra röpít. Iga-zán sajnálom, de meg kellett tennem.
    – Mit kellett megtennie? Egyáltalán: miről beszél?
    Peters megadóan sóhajtott.
    – Jobb, ha őszintén beszélünk egymással, Mr. Latimer. Hogy miért kellett átkutatnom a szobáját? Annak csak egyetlen oka lehetett, s ezt ön legalább olyan jól tudja, mint én. Megértem azt is, hogy önt érdeklik az indítékaim. Engem viszont – ha ez egyáltalán vigasztalja önt – az érdekel, hogy eb-ben az ügyben mi vezérli.
    Hát ez óriási! Latimer mérgében még a félelméről is megfeledkezett. Mély lélegzetet vett.
    – Idefigyeljen, Mr. Peters, vagy akárhogy is hívják! Nagyon fáradt vagyok, le akarok feküdni. Ha jól emlékszem, néhány nappal ezelőtt együtt utaztunk Athéntól Szófiáig. Maga, azt hiszem, Buka-restbe tartott, én viszont még Szófiában kiszálltam. Most egyik barátommal a városban voltam. Visszatérek a szállodába, és mit látok? A szobámat földúlták, könyveim széttépve, holmim szana-széjjel, maga meg egy pisztollyal hadonászik az orrom előtt. Nem gondolhatok mást, mint hogy maga vagy besurranó tolvaj, vagy részeg. Ami a pisztolyt illeti, melytől – be kell vallanom – félek, már régen segítségért kellett volna csengetnem. Ugyanakkor, ha jól meggondolom, a tolvajok nem első osztályú hálókocsikban ismerkednek meg áldozataikkal, s nem tépik szét a könyveiket. Ré-szegnek sem látszik. Még egy eshetőség van: maga egyszerűen bolond. Ha pedig ez így van, nem marad más lehetőség a számomra, mint hogy mindenben igyekezzem a kedvére tenni, és remény-kedjem, hogy nem esik bántódásom. Ha viszont mégiscsak normális, úgy ismételten meg kell kér-nem: magyarázza meg ezt az egészet. Feleljen, Mr. Peters: mit jelent mindez?
    – Tökéletes! – mondta elragadtatással Peters. – Tökéletes! Nem, nem, Mr. Latimer, kérem, ne nyomja meg a csengőt! Úgy, ni, most már sokkal jobb! Tudja, egy pillanatra majdnem meggyőzött, hogy őszintén beszél. De csak majdnem! Igazán nem szép öntől, hogy megpróbál becsapni. Arról nem is beszélve, hogy teljesen felesleges.
    Latimer egy lépést tett előre.
    – Idefigyeljen…
    A Lüger ismét felemelkedett. Peters arcáról lehervadt a mosoly, petyhüdt ajkai szétnyíltak: most ingerültnek, sőt fölöttébb veszedelmesnek látszott. Latimer gyorsan hátrált egy lépést. Erre a mo-soly visszatért Peters arcára.
    – Nézze csak, Mr. Latimer! Mindössze egy kis őszinteséget kérek. Higgye el, a legjobb szándék-kal vagyok ön iránt. Egyáltalán nem vágytam erre a találkozásra. De mivel olyan váratlanul tért vissza, s ily módon, hogy úgy mondjam – megfosztott engem az önzetlen barátság szellemében folytatandó beszélgetés lehetőségétől, jobb lesz, ha őszintén beszélünk egymással. Miért érdekli magát annyira Dimitriosz? – kérdezte közelebb hajolva Latimerhez.
    – Dimitriosz? – kérdezett vissza az író révetegen.
    – Igen, kedves Mr. Latimer, Dimitriosz. Ön is Levantéből érkezett, akárcsak Dimitriosz. Athénban nagy igyekezettel próbálta megszerezni Dimitriosz adatait a Segélybizottság archívumából. Itt, Szó-fiában ügynököt fogadott, hogy rendőrségi adatok birtokába jusson. Vajon miért? Várjon egy kicsit a válasszal! Semmi rosszat nem akarok önnek. Szeretném, ha ezt megértené. De történetesen engem is érdekel Dimitriosz, s éppen ezért érdekel ön is, Mr. Latimer. Mondja meg őszintén, miért érdekli ez az ügy? Vagy fogalmazhatok úgy is – már bocsánat a kifejezésért –, mire megy ki a játék?
    Latimer megpróbálta gyorsan összeszedni a gondolatait, de nem sikerült. Egyszeriben minden összekuszálódott előtte. Eddig úgy kezelte a Dimitriosz-ügyet, mint a sajátját, mint egy elvont, aka-démikus problémát, mint egy mikrofilológiai feladatot; mintha csak egy tizenhatodik századi lírai költemény szerezőjének kilétét kellene földerítenie. Erre lepottyan az égből a mézes-szavú Mr. Peters (vagy akárhogy is hívják), hadonászni kezdett a Lügerével, s azt állítja, hogy ugyanúgy isme-ri az ügyet, mint ő. Mintha ő, Latimer lenne a hívatlan betolakodó! Persze, ha jól meggondoljuk, tu-lajdonképpen nincs ebben a fordulatban semmi meglepő – morfondírozott tovább Latimer. Dimitrioszt föltehetőleg sokan ismerték. Mégis, Latimer valahogy úgy érezte, hogy Dimitriosszal együtt szükségszerűen meghalt Dimitriosz minden közelebbi és távolabbi ismerőse is. A feltételezés kétségkívül abszurd, de…
    – Nos, Mr. Latimer? – A kövér mosolya mit sem vesztett édességéből, csak rekedtes hangja vált érdesebbé. Latimert holmi gonosz kisfiúra emlékeztette, aki legyek lábát tépkedi éppen.
– Úgy vélem, hogy az lenne a helyes – kezdte Latimer nyugodt, megfontolt hangon –, ha én is fel-tehetnék néhány kérdést magának. Más szóval: ha maga megmondja, mire megy ki a játék, hajlandó vagyok én is színt vallani. Nekem az ügyben nincs semmi titkolnivalóm. Ugyanakkor szeretném ki-elégíteni a kíváncsiságomat. Ha nem esik nehezére, megmondhatná végre, mire számított, mit akart itt megtalálni – mondjuk a könyvek fedelében vagy a fogkrémes tubusban?
    – Kétségeimre kerestem a választ, Mr. Latimer, de csupán ezt találtam – mondta a kövér, és föl-emelt egy papírdarabot. Az időrendi táblázat volt, amit Latimer még Izmirben állított össze, majd összehajtogatva abba a könyvbe tett, melyet éppen akkor olvasott.
    – Látja, Mr. Latimer? Kénytelen voltam azt hinni, hogy ha a könyvlapok közé papírokat rejt, az érdekesebbjét akár a borítóban is eldughatta.
    – Ez nem állt szándékomban.
    Mr. Peters nem felelt Latimernek. Két ujjával finoman fölemelte a papírlapot, s közelebbről szem-ügyre vette, mint egy tanító bácsi egy nebuló iskolai dolgozatát. Megcsóválta a fejét.
    – Ez minden, amit Dimitrioszról tud, Mr. Latimer?
    – Korántsem!
    – Vagy úgy! – csillant föl Peters szeme, miközben feltűnően bámulta Latimer nyakkendőjét. – Kí-váncsi lennék még Haki ezredesre, aki olyannyira tájékozottnak és közlékenynek bizonyult. A ne-véből ítélve török lehet. Szegény Dimitrioszt is Isztambulban vették el tőlünk, igaz? És ugye ön is Isztambulból jött?
    Latimer önkéntelenül bólintott, amiért nyomban fejbe is tudta volna vágni önmagát; Mr. Peters ar-cát ugyanis még szélesebb mosoly ragyogta be.
    – Köszönöm, Mr. Latimer! Úgy látom, hajlandó lesz segíteni. Nos, nézzük csak! Ön megfordult Isztambulban, akárcsak Dimitriosz és Haki ezredes. Följegyzései között láttam a Talat nevet; ez is török név. Aztán találtam egy másik feljegyzést is. Tudja, az egész azt a látszatot kelti, mintha ön látta volna a török rendőrség nyilvántartását.
    Latimer érezte, hogy hovatovább kínos helyzetbe kerül. Mindazonáltal igyekezett határozottnak mutatkozni.
    – Nem hiszem, hogy ezzel a módszerrel nagyon messzire jutna. Elfelejti, hogy minden feltett kér-désért cserébe önnek is válaszolnia kell majd egyre. Például: nagyon szeretném tudni, találkozott-e valaha Dimitriosszal?
    Mr. Peters egy pillanatra elhallgatott. Aztán halkan megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy ön olyan magabiztos, mint amilyennek látszani szeretne. Az az érzésem, hogy én sokkal többet tudnék önnek mondani, mint ön nekem. – Zsebre vágta a pisztolyát. – Nos, nekem most mennem kell – mondta, tőle szokatlan kimértséggel.
    Latimer nem számított erre a fordulatra, de aztán, megdöbbenését egész jól leplezve, jó éjszakát kívánt Petersnek.
    A kövér az ajtó felé tartott, de útközben megállt.
    – Isztambul, Isztambul – mormogta maga elé elgondolkodva. – Izmir ezerkilencszázhuszonkettő, Athén ugyancsak, Szófia ezerkilencszázhuszonhárom. Edirne – de nem, mert Törökországból jön. – Hirtelen megfordult. – Most még arra lennék kíváncsi… – kis szünetet tartott, úgy látszott, erősen töpreng valamin –, arra lennék kíváncsi, hogy ön a közeljövőben valóban Belgrádba készül? Vagy ez csupán az én ostoba feltevésem?
    Latimer meghökkent. S mielőtt még lázasan bizonygatni kezdte volna, hogy a feltevés több mint ostobaság, Mr. Peters diadalmas mosolyán látnia kellett, hogy megdöbbenését észrevették, sőt nyugtázták.
    – Kedvelni fogja Belgrádot – folytatta Peters mosolyogva. – Nagyon szép város. A kilátás a Kalimegdánból! A Terrazije! Csodálatos!
    Latimer ledobta az ágyneműt a székről, s leült Petersszel szemben. – Mr. Peters – kezdte. – Izmir-ben volt alkalmam belenézni néhány tizenöt éves rendőrségi jegyzőkönyvbe. Később megtudtam, hogy ugyanezeket a jegyzőkönyveket három hónappal korábban valaki már szintén átvizsgálta. Ér-dekelne, ön volt-e ez a valaki, vagy sem?
    A kövér vizenyős tekintete a semmibe meredt. Apró ráncok szaladtak szét a homlokán. Úgy szó-lalt meg, mintha Latimer nem fejezte volna ki magát elég érthetően.
    – Megismételné a kérdést?
    Latimer megismételte.
    Újabb szünet következett, majd Mr. Peters határozottan megrázta a fejét:
    – Nem, Mr. Latimer, nem én voltam.
    – De ön is érdeklődött Dimitriosz után Athénban, ugye? Ön volt az, aki bejött a hivatalba, amikor én Dimitriosz felől érdeklődtem, igaz? Úgy emlékszem, elég sietősen távozott. Sajnos ennek én nem lehettem tanúja, de a tisztviselő még megjegyzéseket is fűzött a dologhoz. S nyilván az sem vé-letlen, hogy ön is ugyanazzal a Szófiai vonattal utazott, amelyikkel én. Még arra is volt gondja, hogy már a vonaton kiszedje belőlem, hol fogok megszállni; meg kell mondanom, nagyon ügyesen csinálta.
    Peters mosolyogva bólintott.
    – Igen, Mr. Latimer, pontosan így történt. Minden lépésről tudok azóta, hogy kilépett az athéni nyilvántartó hivatal kapuján. Már említettem önnek: mindenki érdekel, aki Dimitriosz után érdeklő-dik. Ön persze mindent megtudott arról az emberről, aki Izmirben megelőzte önt.
    Az utolsó mondatot Peters színlelt közömbösséggel vetette oda.
    – Nem, Mr. Peters, semmit sem tudtam meg róla – válaszolta Latimer.
    – Pedig biztosan érdekelte.
    – Nem túlságosan.
    A kövér ember felsóhajtott.
    – Nem hiszem, hogy őszinte hozzám. Mennyivel jobb lenne, ha…
    – Idehallgasson – szakította félbe ingerülten Latimer. – Őszinte leszek. Ön láthatóan mindent el-követ, hogy kicsikarjon belőlem valamit. Ebbe én nem megyek bele. Szeretném, ha világosan meg-értené: tettem önnek egy ajánlatot. Ha ön válaszol az én kérdéseimre, én is válaszolok az önéire. Eddig azonban csak azokra a kérdéseimre felelt, amelyekre már amúgy is sejtettem a választ. Még mindig azt szeretném megtudni, miért érdekli önt egy hulla, az a Dimitriosz? Azt már említette, hogy ön sokkal többet tudna nekem mondani, mint én önnek. Lehet, hogy így van. Én viszont azt is tudom, hogy önnek, Mr. Peters, sokkal fontosabbak az én válaszaim, mint nekem az önéi. Szállodai szobába betörni, feldúlni egy idegen ember holmiját – erre nem magyarázat a puszta kíváncsiság. De ha megfeszülök, akkor sem tudom felfogni, mi értelme lehet az ön Dimitriosz utáni érdeklődé-sének. Nem valószínű, hogy maradt még valami abból a pénzből, amit Dimitriosz Párizsban szer-zett… Gondolom, tud erről?
    Peters alig észrevehetően bólintott, Latimer folytatta: – Igen, sejtettem, hogy tud a dologról! Mint már említettem önnek, nekem is az volt az érzésem, hogy Dimitriosz valahol elrejtette rablott kin-csit. Önt nyilván az is érdekli, hogy hova. Az én információim sajnos édeskeveset mondhatnak ön-nek. Dimitriosz holmija ott feküdt a hullaházban, nem volt közte egy árva garas sem. Csak egy ra-kás hitvány holmi…
    Peters hirtelen egy lépést tett előre, s kíváncsian bámult Latimerre, aki alig tudta folytatni mondó-káját.
    – Mi baja van? – kérdezte Latimer kicsit bátortalanul.
    – Jól értettem? Ön azt mondta, hogy látta Dimitriosz holttestét a hullaházban?
    – Igen. És akkor mi van? Vagy talán ismét meggondolatlanul kifecsegtem egy hasznos informáci-ót?
    Peters nem válaszolt. Elővett egy szivart, s körülményesen rágyújtott. Egy ideig némán eregette a füstöt, fel-alá járkált a szobában, majd végül megszólalt:
    – Mr. Latimer, nekünk szót kell értenünk. Abba kell hagynunk ezt a vitát. – Peters megállt, lopva ránézett Latimerre, majd folytatta. – Számomra ez rendkívül fontos, Mr. Latimer. Tudnom kell, mi után kutat ön. Kérem, ne szakítson félbe! Belátom: nekem talán valóban nagyobb szükségem van az ön válaszaira, mint önnek az enyéimre. Én azonban egyelőre még nem tudok válaszolni… Komo-lyan beszélek, kérem, figyeljen rám!
    Peters nagyot sóhajtott, aztán folytatta:
    – Önt érdekli Dimitriosz története. El akar utazni Belgrádba, hogy még többet megtudjon róla. Ezt most már nem tagadhatja le. Namármost: mindketten tudjuk, hogy ezerkilencszázhuszonháromban Dimitriosz Belgrádban volt. én azt is elárulhatom önnek, hogy ezerkilencszázhuszonhat után többé sohasem járt ott. Miért érdekli ez önt? Nem mondja meg. Így is jó. Még valamit mondok önnek: Belgrádban egyetlen Dimitriosz-nyomot sem fog találni. Továbbá nagyon kellemetlen helyzetbe hozhatja magát a hatóságoknál, ha túlságosan erőlteti a dolgot. Egyetlen ember van, aki bizonyos körülmények között elmondhatná önnek azt, amire kíváncsi. Egy lengyel, aki jelenleg Genf környé-kén él. Megadom a címét, sőt írok neki egy levelet is. Előbb viszont tudnom kell, hogy mi szüksége van ezekre az információkra. Eleinte azt hittem, hogy a török rendőrséggel áll kapcsolatban – annyi az angol mostanában a közel-keleti rendőrségeken –, de a továbbiakban már nem számolok ezzel a lehetőséggel. Az útlevelében az áll, hogy író; ez túlságosan tág megfogalmazás. Kicsoda ön, Mr. Latimer, és mit akar Dimitriosszal?
    Peters várakozásteljesen hallgatott. Latimer visszabámult rá, s bízott benne, hogy arckifejezése ki-fürkészhetetlen. Peters zavartalanul folytatta:
    – Azt hiszem, Mr. Latimer, önt az egészből a pénz érdekli. Gazdag ember ön, Mr. Latimer? Nem? Rendben. Ez esetben leegyszerűsíthetem a mondanivalómat. Szövetséget ajánlok önnek, erőink egyesítését. Tudok bizonyos dolgokról, melyekről pillanatnyilag nem beszélhetek. Ön viszont ren-delkezik egy nagyon fontos információval. Esetleg nem is tudja, hogy fontos, de attól az még fontos marad. Az én adataim önmagukban nem sokat érnek. Az ön információja is teljesen érdektelen az én adataim nélkül. A kettő együtt viszont a legrosszabb esetben is – és Peters megdörzsölte az állát – ötezer angol fontot, azaz egymillió frankot ér. Nos, mit szól ehhez? – kérdezte diadalmas mosollyal.
    – Ne haragudjon, de nem tudom, miről beszél – válaszolta Latimer hűvösen. – Fáradt, vagyok, Mr. Peters, nagyon fáradt. Szeretnék végre ágyba kerülni – mondta Latimer, aztán fölállt, vissza-dobta az ágyneműt a matracra, és ágyazni kezdett. – Azt hiszem, semmi okom, hogy továbbra is tit-koljam ön előtt, miért érdekel engem Dimitriosz – folytatta Latimer a lepedőt igazgatva. – A dolog-nak semmi köze a pénzhez. Detektívregények írásából élek. Isztambulban Haki ezredestől hallottam egy Dimitriosz nevű bűnözőről, akit holtan halásztak ki a Boszporuszból. Elindultam, hogy nyomon kövessem ennek az embernek a történetét. Egyrészt szórakozásból – olyasfajta szórakozás ez, mint a keresztrejtvényfejtés –, másrészt, hogy megtudjam, alkalomadtán milyen nyomozó lenne belőlem. Hogy úgy mondjam: szakmai ártalomról van szó. Ennyi az egész. Most bizonyára csodálkozik, hogy nem találtam ki valami meggyőzőbb történetet. Sajnálom. Ha nem is kedveli az igazságot, ak-kor is be kell érni ennyivel.
    Peters némán maga elé bámult. Aztán odaballagott az ablakhoz, kidobta a szivarcsutkát, majd az ágy túlsó oldalán szembefordult Latimerrel.
    – Szóval ön detektívregényeket ír. Rendkívül érdekes, Mr. Latimer. Magam is kedvelem őket. Tudna néhányat említeni a könyvei közül? Hátha olvastam valamelyiket.
    Latimer fölsorolt néhány könyvcímet.
    – És a kiadója?
    – Az angolt, amerikait, franciát, svédet, németet, hollandot vagy a magyart óhajtja?
    – A magyart kérem.
    Latimer megmondta.
    Peters csendesen bólogatott.
    – Igen, azt hiszem, jó cég. – Aztán minden átmenet nélkül megkérdezte: – Van önnél toll meg egy darab papír, Mr. Latimer?
    Latimer fáradtan az íróasztal felé intett. Peters odament és leült az asztalhoz. Latimer közben megágyazott, s kezdte felszedegetni a holmiját a padlóról. Mr. Peters akkurátusan körmölt valamit a szállodai levélpapírra; úgy látszott, betartja az ígéretét.
    Befejezte. A szék megroppant alatta, ahogy Peters föltápászkodott, Latimer éppen a sámfák visz-szarakásával bajlódott. Peters csakhamar ismét a régi lett: arcát elöntötte a mosoly.
    – Nos. Mr. Latimer, itt van három darab papír. Az elsőn megtalálja annak az embernek a nevét, akiről beszéltem önnek. Wladyslaw Grodeknak hívják. A második egy neki szóló levél. Ha átadja ezt a levelet, a címzett már tudni fogja, hogy ön a barátom, és őszinte lehet önhöz. Egy időben ő volt Európa legsikeresebb hivatásos ügynöke, de már visszavonult. Több titkos haditengerészeti és katonai információ ment át a kezén, mint bárki másén. Mi több: az értesülései mindig pontosak vol-tak. Főhadiszállása Brüsszelben volt. azt hiszem, érdekes figura egy író számára. Bizonyára meg fogja kedvelni; Grodek nagy állatbarát, és a lelke mélyén nagyon kedves, még ha ez az első ráné-zésre nem is látszik rajta. Történetesen ő volt az, aki ezerkilencszázhuszonhatban alkalmazta Dimitrioszt.
    – Értem. Nagyon köszönöm. És mire szánta a harmadik papírt?
    Peters habozni látszott.
    – Említette, hogy ön nem túlságosan gazdag…
    – Valóban nem.
    – Félmillió frank, vagy kétezer-ötszáz angol font jól jönne önnek?
    – Kétségkívül.
    – Nos, Mr. Latimer, ha már megunta Genfet, szeretném, ha két leget ütne egy csapásra. – Elővette Latimer időrendi táblázatát a zsebéből. – Ezen a listán, ezerkilencszázhuszonhaton kívül találhatók még egyéb időpontok is, melyeket tartalommal kell megtölteni ahhoz, hogy mindent megtudjon Dimitrioszról. Kérdéseire Párizsban kap választ. Ez egy. Kettő: ha eljön Párizsba, és felveszi velem a kapcsolatot, tehát ha elfogadja az ajánlatomat, hogy egyesítsük erőinket, biztosíthatom, hogy né-hány napon belül legalább kétezer-ötszáz fonttal – félmillió frankkal – gyarapodik majd a számlája!
    – Szeretném, ha kissé konkrétabban beszélne – vágott közbe ingerülten Latimer. – Mit kellene tennem ezért a félmillió frankért? És ki fogja a pénzt kifizetni? Ön túlságosan titkolózó ahhoz, hogy mindezt el is higgyem.
    – Mr. Latimer – kezdte Peters –, tudom, hogy ön most nem bízik bennem. Pedig azért adtam meg önnek Grodek címét, azért írtam neki levelet, hogy kézzelfogható bizonyítékát adjam az ön iránt táplált jóindulatomnak. És azt is meg akarom mutatni, hogy én bízom önben, hogy elhiszem mind-azt, amit mondott. Jelen pillanatban nem mondhatok többet. De ha hisz nekem, ha bízik bennem, ha mégis rászánná magát, hogy eljön Párizsba, itt, ezen a papíron talál egy címet. Megérkezése után küldjön nekem egy táviratot. Ne telefonáljon, mert ez az egyik barátom címe. Ha egyszerűen csak táviratozik, s közli a címét, módomban lesz mindent megmagyarázni. Mint látja, fölöttébb egyszerű az egész.
    Latimer úgy döntött, hogy itt az ideje Mr. Peterstől megszabadulnia.
    – Nagyon zavaros ez a dolog – dünnyögte ingerülten. – Úgy tűnik, ön egy sor elhamarkodott kö-vetkeztetést von le. Még nem döntöttem, hogy elutazom-e Belgrádba vagy sem. És az sem biztos, hogy lesz-e időm elmenni Genfbe. Ami pedig a párizsi utazást illeti, arra e pillanatban gondolni sem akarok. Rengeteg munka áll előttem…
    – Természetesen – vágott közbe Peters, majd megint rázendített a régi nótára. – De ha mégis talál-na rá időt, hogy Párizsba jöjjön, kérem, táviratozzon nekem. Oly sok kellemetlenséget okoztam ön-nek; szeretném jóvátenni. Azon kívül félmillió frank nem kis pénz. Érdemes megfontolás tárgyává tenni. És én garantálom, hogy megkapja. Bíznunk kell egymásban. Ez a legfontosabb – mondta, s kinyújtotta a kezét. – Jó éjszakát, Mr. Latimer. Nem búcsúzom végleg, nem mondom, hogy isten önnel.
    Latimer elfogadta a feléje nyújtott kezet. Száraz és puha volt.
    – Jó éjszakát!
    Peters az ajtónál még visszafordult:
    – Félmillió frank, Mr. Latimer! Sok mindent lehet érte venni… Nagyon remélem, hogy találko-zunk Párizsban. Jó éjszakát.
    – Én is remélem. Jó éjszakát!
    Az ajtó becsukódott. Mr. Peters távozott. Latimer nekitámaszkodott az ajtónak, végignézett a fel-fordított bőröndökön. Odakint lassan már pirkadt. Ránézett az órájára. Hajnali öt. Van még ideje ar-ra, hogy rendet csináljon a szobában. Latimer levetkőzött és lefeküdt.
VIII. Grodek
Tizenegy óra volt, amikor Latimer – miután már jó negyedórája ébren volt – végre kinyitotta a sze-mét. Az éjjeliszekrényen ott hevert Peters három papírdarabja. Kellemetlen emlékeztető, hogy bizo-nyos dolgokon gondolkodnia, bizonyos kérdésekben döntenie kell. E gondok nélkül, vagy ha a szo-bája nem úgy festett volna a reggeli fényben, mint egy rongyszedő telep, Latimer talán el is hessegette – utóbb még el is felejtette – volna ezt a látogatást. De Mr. Peters a maga titokzatosságá-val, a félmillió frankra tett rejtélyes utalásaival, fenyegetőzéseivel, célzásaival nem volt könnyű fe-ledni.
    Latimer a papírokért nyúlt.
    Az elsőn, Peters közléséhez híven, a genfi cím állt:
Wladyslaw Grodek
Chambésy
(Genftől 7 kilométerre)
    Latimer alig tudta kibetűzni a szálkás, cikornyás, rosszul olvasható írást.
    Maga a levél mindössze hat sorból állt, s olyan nyelven íródott, melyet Latimer nem tudott hova tenni, ezért úgy döntött magában, hogy csakis lengyel lehet. Amennyire ki tudta hámozni, hiányzott az elejéről a szokásos „Kedves Grodek”, vagy valami hasonló megszólítás, az aláírás helyén pedig megfejthetetlenül cikornyás monogram állt. A második sorban felfedezte a saját nevét is, „i” betű helyett ipszilonnal. Latimer azon tűnődött, hogy elvihetné a levelet egy fordítóirodába is – mint ahogy Peters minden bizonnyal gondolt is erre, ezért fogta olyan rövidre –, de aztán elvetette ezt az ötletet. Nem valószínű, hogy a fordításból bárminemű választ kaphatna az őt jelenleg leginkább ér-deklő kérdésre, nevezetesen, hogy tulajdonképpen ki is ez a Mr. Peters. Aztán megnézte a másik címet:
Mr. Peters
Caillé címén
3, Impasse des Huit Anges
Paris 7.
    A cím olvastán megint elöntötte a pulykaméreg. Az isten szerelemére, vajon miért akarja Peters annyira, hogy ő Párizsba menjen? Mi az az információ, amely ilyen sok pénzt megér? És ki fogja kifizetni?
    Megpróbált pontosan visszaemlékezni, hogy beszélgetésük melyik pontján változtatott Peters oly hirtelen taktikát. Úgy rémlett neki, a fordulat akkor következett be, amikor Latimer futólag megem-lítette, hogy látta Dimitrioszt a hullaházban. De hát ebben nincs semmi különös! Vagy az az egy-két elejtett célzás Dimitriosz kincseire? Hát persze! Milyen ostoba is volt, hogy erre korábban nem gondolt! Nem vett figyelembe egy fontos körülményt: Dimitriosz nem természetes halállal halt meg, Dimitrioszt meggyilkolták!
    És minden valószínűség szerint a gyilkos él, sőt szabadlábon van. Ezt a körülményt Latimer mindeddig figyelmen kívül hagyta, mint ahogy azt is, hogy a gyilkosságnak minden bizonnyal va-lami oka is volt. tehát a gyilkos és a motivációk. Lehetett pénzszerzési szándék is. De milyen pénz-ről lehet szó? Természetesen arról, amelyet Dimitriosz Párizsban keresett kábítószeren. Peters utalá-sa a félmillió frankra így már nem is tűnt olyan képtelenségnek. Ami pedig a gyilkost illeti – miért ne lehetne az éppen Peters? Ennél a pontnál Latimer lehorgonyzott egy időre. Dimitrioszt leszúrták. Próbálta maga elé képzelni a jelenetet, amint Peters leszúrt valakit. A kép nagyon valószínűtlennek tűnt. Nehéz volt Mr. Peterst elképzelni, amint egy tőrrel hadonászik. Latimer végül is nem talált ésszerű okot arra, hogy továbbra is Peterst gyanúsítsa a gyilkossággal. De, még ha lenne is ilyen ok, pusztán abból, hogy Peters esetleg a pénzéért ölte meg Dimitrioszt, egyáltalán nem derült ki, hogy milyen összefüggés van Dimitriosz pénze és a félmillió frankos ajánlat között. Különben is: vajon miféle titokzatos információnak lehet a birtokában? Az egész ügy már-már olyan volt, mint egy többismeretlenes matematikai feladvány, mely csak negyedfokú egyenlet segítségével oldható meg, ha ugyan neki, Latimernek kell egyáltalán megoldania…
    Vajon miért szorgalmazta Peters annyira az ő párizsi utazását? Éppen olyan egyszerű lett volna erőiket egyesíteni (akármit is jelentett ez) itt, Szófiában is. Zavaros dolog ez, Mr. Peters! Latimer kikászálódott az ágyból, és kinyitotta a fürdőkád csapját. A forró, enyhén rozsdás vízben kellemesen elernyedt, s igyekezett a bonyolult helyzetet a leglényegesebb pontokra egyszerűsíteni.
    Most már világos: két akció között választhat. Vagy visszamegy Athénba, hogy új könyvén dol-gozzon, s Dimitrioszt, Marukakiszt, Mr. Peterst és Grodeket egyszerűen kiveri a fejéből, vagy eluta-zik Genfbe és találkozik Grodekkel (ha ugyan létezik egyáltalán ilyen személy). Peters ajánlatáról pedig ráér később dönteni.
    Nyilvánvaló, hogy az első megoldás az ésszerűbb. Annál is inkább, mivel ezzel igazolhatná, hogy Dimitriosz korábbi életének kutatásával tulajdonképpen személytelen nyomozási kísérletet végzett! Egy kísérlet azonban sosem válhat rögeszmévé. Néhány érdekes dolgot már így is megtudott erről az emberről. És éppen ideje már, hogy folytassa a könyvét. Valamiből élni kell. Semmiféle informá-ció Dimitrioszról, Petersről vagy bárki másról nem pótolhatja az immár hatodik hónapja csak sová-nyodó bankbetétjét. Ami pedig a félmillió frankot illeti, azt nem kell komolyan venni. Igen, azonnal visszatér Athénba.
    Kiszállt a kádból és megtörülközött.
    Persze tisztázni kellene Mr. Peters ügyét is. Senki sem várhatja el tőle, hogy itt hagyjon csapot-papot, és rohanjon detektívregényt írni. Végtére is: itt valódi gyilkosságról van szó, nem pedig hol-mi vegytiszta esetről, takaros, könyvszagú hulláról, a hozzá tartozó bűnjelekkel, gyanúsítottakkal és hóhérral együtt. Ez bizony igazi gyilkosság, mint ahogy Dimitriosz is igazi, létező figura volt. és a Dimitriosz-ügy mellékfigurái sem összetákolt papírhősök, hanem hús-vér alakok, férfiak és nők, akik éltek vagy élnek, s ugyanolyan valós személyek, mint Proudhon, Montesquieu vagy Rosa Lu-xemburg.
    Latimer érezte, hogy kibúvókat keres: – Kényelmes, fölöttébb kényelmes megoldás! Genfbe akarsz menni! Nem akarsz dolgozni! Lusta vagy és kíváncsi! – korholta magát.