Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY GYILKOS TÖRTÉNETE

2010.11.28

PATRICK SÜSKIND

A PARFÜM

EGY GYILKOS TÖRTÉNETE

REGÉNY







Európa könyvkiadó
Budapest 1988

PATRICK SÜSKIND: DAS PARFUM. DIE GESCHICHTE EINES MÖRDERS.
LIZENZAUSGABE MIT FREUNDLICHER GENEHMIGUNG DER DIOGENES VERLAG AG, ZÜRICH
© 1985 BY DIOGENES VERLAG AG ZÜRICH HUNGARIAN TRANSLATION
© FARKAS TÜNDE, 1988





EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
SZEDTE ÉS NYOMTA A SYLVESTER JÁNOS NYOMDA
NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 87/435
KÉSZÜLT SZOMBATHELYEN, 1988-BAN
FELELŐS VEZETŐ: HANUSZEK BÉLA IGAZGATÓ

FELELŐS SZERKESZTŐ: KAJTÁR MÁRIA
A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL SZMODITS ANIKÓ VETETTE EGYBE
A TIPOGRÁFIA ÉS A KÖTÉSTERV KAKUCSY JÚLIA MUNKÁJA
MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 12,6 /A/5/ ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 4597 6
ELSŐ RÉSZ


1

A XVIII. század Franciaországában élt egy ember, aki e zseniális és visszataszító alakokban nem szűkölködő kornak egyik legzseniálisabb és legvisszataszítóbb figurája volt. Az ő történetét beszéljük itt el. Jean-Baptiste Grenouille-nak hívták, és neve a többi zseniális szörnyetegével ellentétben (de Sade, Fouché, Bonaparte!) korántsem azért merült feledésbe, mert Grenouille kevésbé volt öntelt, embergyűlölő és erkölcstelen – egyszóval, istentelen –, mint eme hírhedetten sötét alakok, hanem mert zsenialitása és egyetlen becsvágya olyan területre korlátozódott, amely nem hagy nyomot a történelemben: a szagok illékony birodalmára.
Akkoriban, amikor történetünk játszódik, a városokban számunkra, mai emberek számára szinte elképzelhetetlen bűz uralkodott. Trágya bűzlött az utcákon, vizelet a hátsó udvarokon; korhadó fa és patkánypiszok a lépcsőházakban; rohadt káposzta és ürüzsír a konyhákban; áporodott por bűzlött a szellőzetlen szobákban, a hálószobákban pedig a zsíros lepedők, nyirkos matracok és édeskés-szúrós szagú éjjeliedények szaga terjengett. A kémények kénköves bűzt okádtak, a cserzőműhelyek maró lúgok szagát, a mészárszékek az alvadó vérét. Az embereknek izzadság-és mosatlanruha-szaguk volt; szájukból szuvas fog, gyomrukból hagymalé bűzölgött, és testük, mihelyst kicsit megöregedtek, romlott sajt, savanyú tej és daganatos betegségek szagát árasztotta.
Bűzlöttek a folyók, bűzlöttek a terek, bűzlöttek a templomok, bűzlött a hidak alja, és bűzlöttek a paloták. A paraszt ugyanúgy bűzlött, mint a pap, a kézműveslegény éppúgy, mint a mesterné asszony, bűzlött az egész nemesség, beleértve a királyt is – ennek ragadozóállat-szaga volt –, a királyné pedig úgy bűzlött, mint egy öreg kecske, télen-nyáron egyaránt. Mindennek oka pedig az volt, hogy a XVIII. században a baktériumok még korlátlanul tenyészhettek, így aztán minden emberi tevékenységet, építőt vagy rombolót, a csírázó vagy pusztuló élet minden megnyilvánulását szagok kísérték.
És a bűz természetesen Párizsban volt a legnagyobb, mivel Párizs volt Franciaország legnagyobb városa. Párizsnak pedig volt egy olyan pontja, ahol a bűz egyenesen pokoli volt: a Cimetiére des Innocents, az Aprószentek Temetője, a Rue aux Fers és a Rue de la Ferronnerie között. Nyolcszáz éven át hordták ide az Hôtel-Dieu kórház és a környező egyházközségek halottait, nyolcszáz éven át tucatjával érkeztek a holttestek a kocsikon, hogy aztán hosszú tömegsírokba temettessenek, nyolcszáz éven át halmozódott csontocska csontocskára a kriptákban és a csontkamrákban. Csak jóval később, a nagy forradalom előestéjén zárták be és számolták fel a temetőt, miután számos tömegsír veszélyesen beomlott, és a bűz miatt a környék lakói már nemcsak tiltakoztak, hanem félő volt, hogy fel is lázadnak. Ekkor aztán a milliónyi csontot és koponyát átlapátolták a Montmartre katakombáiba, a temető helyén pedig élelmiszerpiacot nyitottak.
Nos, tehát az egész királyság legeslegbűzösebb helyén született meg 1738. július 17-én Jean-Baptiste Grenouille. Az év egyik legmelegebb napja volt. A hőség ólomként nehezült a temetőre, és a rohadt dinnye meg égett szaru keverékére emlékeztető hullaszag szétterült a szomszédos utcákban is. Amikor a fájások elkezdődtek, Grenouille anyja a Rue aux Fers-i halasbódénál állt, és az imént kibelezett keszegeket pikkelyezte. A halak, bár állítólag reggel fogták ki őket a Szajnából, máris úgy bűzlöttek, hogy elnyomták a hullaszagot. Grenouille anyja sem az egyiket, sem a másikat nem érezte, egyrészt, mert szaglása már eltompult, másrészt pedig, mert megrohanták a fájások, és emiatt semmiféle külső hatást nem érzékelt. Nem akart semmi mást, csak hogy elmúljon a fájdalom: a lehető leggyorsabban túl akart lenni az undorító szülésen. Ez már az ötödik szülése volt. Az összes eddigieket is itt bonyolította le a halasbódénál, és vagy halva született gyereket hozott a világra, vagy majdnem halva születettet, mert az a véres húsdarab, ami ilyenkor kiszakadt belőle, nemigen különbözött az ott heverő halbelsőségtől, és sokkal több élet sem volt benne. Este a belsőségekkel együtt fellapátolták és elvitték a temetőbe, vagy le a folyóhoz. Ma is így kellett volna lennie, és Grenouille anyja, aki huszonöt év körüli fiatal nő volt, egészen csinos, majdnem minden foga ép, a haja sem hullott ki még teljesen, és a köszvényt, szifiliszt és egy kis könnyű tüdőbajt leszámítva egészséges volt – még hosszú, talán öt-tíz évig tartó életet remélt, sőt azt, hogy egyszer feleségül megy valami özvegy kézműveshez, és tisztes asszonyságként igazi gyermekeket szül –, nos, Grenouille anyja azt kívánta, hogy legyen már vége az egésznek. És amikor a tolófájások megkezdődtek, lekuporodott a halbontó asztal alá, és megszült, mint eddig már négyszer, és a köldökzsinórt elvágta a halkéssel. De ekkor a hőség és a bűz miatt – amit önmagában nem érzékelt, csak mint valamit, ami elviselhetetlen, nyomasztó, mint egy liliommező vagy egy szűk, nárciszokkal telezsúfolt szoba levegője – elájult, oldalára dőlt, kiszédült az asztal alól az utca közepére, és ott is maradt, késsel a kezében.
Ordítozás, rohangálás, a bámész tömeg körben áll, rendőrt hívnak. Az asszony még mindig az utca közepén fekszik kezében késsel, lassan magához tér.
– Mi történt vele?
– Semmi.
– Mit csinál a késsel?
– Semmit.
– Honnan a vér a szoknyáin?
– A halaktól.
És feláll, eldobja a kést, és mosakodni indul.
De ekkor egyszerre csak felsír az újszülött az asztal alatt. Megkeresik, légyrajok, halfejek és belsőségek között megtalálják, kihalásszák az asztal alól. Hivatalból kiadják egy dajkának, az anyát letartóztatják. És mivel minden köntörfalazás nélkül, engedelmesen bevallja, hogy a gyereket ott hagyta volna elpusztulni, mint már négy másikat, sebtiben lefolytatják a pert, többszörös gyermekgyilkosságért elítélik, és néhány hét múlva a Gréve téren fejét veszik.
A gyermek ekkorra már a harmadik dajkánál volt. Pár napnál tovább senki sem akarta tartani. Azt mondták, kettő helyett szopik, elszívja a többi csecsemő elől a tejet, s ezzel előlük, dajkák elől a megélhetést, hiszen egy gyermek szoptatása nem kifizetődő. Az illetékes rendőrtiszt, bizonyos La Fosse hamarosan megelégelte a dolgot, és el is vitette volna a gyermeket a Rue Saint-Antoine-on levő lelenc- és árvagyerek-gyűjtőhelyre, ahonnan naponta indultak gyermekszállítmányok Rouenba, az állami lelencházba. De mivel a gyermekeket teherhordók szállították háncsputtonyokban, amelyekbe a jó kihasználtság okán egyszerre négy csecsemőt is begyömöszöltek, s ezért a halálozási arány útközben rendkívül magas volt; következésképp a teherhordóknak csak megkeresztelt és szállítólevéllel ellátott gyermekeket volt szabad szállítani – a levelet Rouenban le kellett pecsételtetni –; s mivel a Grenouille gyerek meg sem volt keresztelve, sőt még neve sem volt, amit a szállítólevélbe beírhattak volna; a rendőrség részéről megengedhetetlen eljárás lett volna gyereket névtelenül lerakni a gyűjtőhely küszöbére (ami persze egy csomó formalitást kiküszöbölt volna). Így tehát, mivel az idő is sürgetett, La Fosse rendőrtisztviselő elállván eredeti szándékától, eltekintett azoktól a bürokratikus intézkedésektől, amelyek a csecsemő ügyének egyszer s mindenkori lezárásához szükségeltettek, és utasítást adott, hogy a fiúcskát nyugta ellenében adják le valamelyik egyházi intézménynél, ahol megkeresztelik, és majd döntenek további sorsáról. A Saint-Martin utcai Saint-Merri-kolostorban szabadultak meg tőle. A gyermek a keresztségben a Jean-Baptiste nevet kapta. S mert a priornak e napon jókedve volt, és mert a jótékonykodásra szánt összeget sem merítették még ki teljesen, nem küldték tovább a gyermeket Rouenba, hanem elhatározták, hogy a kolostor költségén felhizlalják. E célból átadták őt a Rue Saint-Denis-n lakó Jeanne Bussie nevű dajkának, aki fáradozásaiért egyelőre heti három frankot kapott.


2

Néhány hét múlva Jeanne Bussie dajka egy füles kosárral jelent meg a Saint-Merri-kolostor kapujánál, és így szólt a kapus testvérhez, az ötvenes, kissé kopasz, ecetszagú Terrier atyához:
– Na, itt van!
És letette a kosarat a küszöbre.
– Mi ez? – kérdezte Terrier, a kosár fölé hajolt, és ennivalót gyanítva beleszimatolt.
– A Rue aux Fers-i gyermekgyilkos fattya!
Az atya addig kotorászott ujjával a kosárban, míg ki nem szabadította az alvó csecsemő arcát.
– De helyes. Rózsás, jól táplált.
– Mert agyonzabálta magát nálam. Mert még a velőmet is kiszívta. De ennek most már vége. Etessétek ti tovább kecsketejjel, kásával, répalével. Mindent megzabál a fattyú.
Terrier atya kedélyes ember volt. Ő kezelte a jótékonykodásra szánható pénzt, ő osztotta el a szegények és rászorulók között. És ennek fejében elvárta, hogy köszönetet kapjon, de aztán egyébbel ne háborgassák. A technikai részletkérdéseket nagyon nem szívelte, hiszen a részletek mindig problémákat jelentenek, a problémák pedig megbolygatják a lelki nyugalmát, ezt pedig semmiképpen nem szerette. Már megbánta, hogy egyáltalán kaput nyitott. Nagyon szerette volna, ha ez a nőszemély fogja a kosarát, elmegy, és őt békében hagyja a csecsemő gondjaival. Lassan felegyenesedett, és beszívta a dajka tej- és birka-gyapjúszagát. Kellemes illat volt.
– Nem értem, mit akarsz. Tényleg nem értem, hová akarsz kilyukadni. Csak azt tudom, hogy ennek a csecsemőnek egyáltalán nem ártana, ha még jó ideig szoptatnád.
– Neki nem – károgta a dajka –, de nekem igen! Tíz fontot fogytam, pedig három helyett eszem! És miért? Heti három frankért!
– Ó, értem már – mondta Terrier megkönnyebbülve –, értem már: megint csak a pénz!
– Nem – felelte a dajka.
– Dehogynem. Mindig csak a pénzről van szó! Ha ezen a kapun kopogtatnak, biztosan pénzért jönnek. Úgy szeretném, ha egyszer olyan embernek nyithatnék ajtót, akinek nem pénz kell. Valakinek, aki például hozna valami apró figyelmességet... Gyümölcsöt, egypár diót. Ilyenkor ősszel olyan sok mindenből lehetne kóstolót hozni. Vagy virágot. Vagy egyszerűen csak ideállítana valaki, és azt mondaná: „Dicsértessék, Terrier atya, jó egészséget kívánok!” De ezt sohasem fogom megérni. Ha nem koldus jön, akkor kereskedő, ha nem kereskedő, akkor kézműves, és ha nem alamizsnáért jön, akkor számlát nyújt be. Már az utcára se mehetek ki. Három lépést sem tehetek meg, és máris körülvesznek bizonyos egyének, akik pénzt akarnak.
– De én nem – mondta a dajka.
– Én csak egyet mondok neked. Nem te vagy a környék egyetlen dajkája. Első osztályú nevelőanyák százai fogják taposni egymást, hogy heti három frankért elvihessék ezt a kedves csecsemőt, és táplálhassák a tejükkel meg kásával...
– Hát add csak nekik!
– Másrészt viszont nem tesz jót a gyereknek, ha állandóan ide-oda lökdösik. Ki tudja, hogy más tején is ugyanolyan jól gyarapszik-e majd, mint a tiéden? Hiszen már megszokta a melled illatát, a szívverésed hangját.
És ismét mélyen beszívta a dajkából áradó jó illatot, és miután látta, hogy szavaival semmiféle hatást sem ér el, folytatta:
– Vidd haza ezt a gyermeket! Megbeszélem a dolgot a priorral. Javasolni fogom neki, hogy emelje a béredet négy frankra!
– Nem kell – mondta a dajka.
– Na jó, legyen öt!
– Nem.
– Hát mit akarsz még? – ordított rá Terrier atya. – Öt frank egész vagyon az olyan semmi munkáért, mint egy csecsemő táplálása.
– Egyáltalán nem pénzt akarok – mondta a dajka –, azt akarom, hogy a fattyú eltűnjön a házamból.
– De hát miért, kedves asszonyság? – kérdezte Terrier, és újból matatni kezdett a kosárban. – Hisz ez egy bájos gyermek. Rózsás, csendes, szépen aluszik, és meg is van keresztelve.
– Megszállta az ördög.
Terrier villámgyorsan visszakapta a kezét.
– Lehetetlen! Teljességgel lehetetlen, hogy egy csecsemőt megszálljon az ördög. A csecsemő még nem ember, csak előember, és nincs kifejlett lelke. Ennek következtében aztán nem is érdekli az ördögöt. Talán megszólalt már? Rángatódzik? Tárgyakat mozdít el? Vagy kénkövesen bűzlik?
– Egyáltalán nincs szaga – mondta a dajka.
– Nahát, tessék! Ez egyértelmű. Ha a gonosz benne volna, bűzlenie kéne.
És hogy megnyugtassa a dajkát, egyszersmind próbára tegye önnön bátorságát, Terrier felemelte a kosarat, és beleszagolt.
– Semmi különöset nem érzek – közölte némi szimatolás után –, igazán semmi különöset. Esetleg... igen, mintha a pelenkából jönne valami szag... – és odatartotta a kosarat, hogy a dajka is megerősíthesse, amit mondott.
– Nem erre gondoltam – mondta a dajka nyersen, és eltolta magától a kosarat. – Nem arra, ami a pelenkában van. Az ürüléke természetesen szaglik. De ő maga, a fattyú, teljesen szagtalan.
– Mert egészséges – kiáltotta Terrier –, azért nem szaglik, mert egészséges! Mindenki tudja, hogy csak a beteg gyerekek szaglanak; a himlős gyereknek lótrágyaszaga van, a skarlátosnak rothadó almaszaga, a tüdővészesnek hagymaszaga. De ez... ennek egyedüli baja az, hogy makkegészséges. Talán bűzlenie kéne? Talán a saját gyerekeid bűzlenek?
– Nem – felelte a dajka –, az én gyerekeimnek tisztességes embergyerekszaguk van.
Terrier óvatosan letette a kosarat a földre, mert érezte, hogy lassanként elborítja a düh az asszony konoksága miatt. Lehet, hogy a fehérszemély meggyőzéséhez a nagyobb nyomaték kedvéért majd még a kezére is szükség lesz, gondolta, és nem akarta, hogy a csecsemőt emiatt valami baj érje. Egyelőre összekulcsolta kezét a háta mögött, s pocakját a dajkának szegezve kérdezte:
– Tehát te tudni véled, milyen szagúnak kell lennie egy embergyereknek, aki persze – erre nyomatékosan figyelmeztetlek, miután meg van keresztelve, egyszersmind Isten gyermeke is?
– Igen – válaszolta a dajka.
– Továbbá azt is állítod, hogy ha a gyermeknek nincs olyan szaga, amilyennek szerinted lennie kéne – szerinted, Jeanne Bussie dajka szerint a Rue Saint-Denis-ről! –, akkor az az ördög fattya?
És előrelendített bal kezének mutatóujját a dajka orra elé tartotta, kérdőjelként begörbítve. A dajka elgondolkozott. Nemigen volt ínyére, hogy a beszélgetés teológiai kihallgatássá kezdett alakulni, hiszen e téren csak vereség érhette.
– Hát azt én nem akartam mondani – válaszolt kitérőleg –, maguknak kell eldönteni, Terrier atya, hogy van-e az ördögnek köze a dologhoz vagy nincs, ez igazán nem az én feladatom. Én csak azt tudom, hogy irtózom ettől a gyerektől, mert nincs olyan szaga, amilyennek egy csecsemőnek lennie kell.
– Ahá – kiáltott fel Terrier elégedetten, és újból a háta mögé rejtette karját –, tehát az ördögöt, azt, lám; máris visszaszívtuk. Na jó. Akkor már csak azt légy szíves elárulni nekem: milyen szagúnak kell lennie egy csecsemőnek?
– Jó szagúnak – mondta a dajka.
– Mi az, hogy jó szagú?! – ordított rá Terrier. – Sok mindennek van jó szaga. Például egy csokor levendulának. Vagy a leveshúsnak. Vagy az arab fűszereknek. De most azt szeretném tudni, milyen szaguk van a csecsemőknek?
A dajka habozott. Persze, jól tudta, milyen szaguk van a csecsemőknek, nagyon is jól tudta, hiszen már több tucatot szoptatott, gondozott, ringatott, csókolgatott... Éjszaka vaksötétben is megtalálta őket pusztán a szaguk után, most is orrában volt a szag. De szavakkal még sohasem próbálta leírni.
– Nos? – vakkantotta Terrier atya, és türelmetlenül pattintgatta körmeit.
– Nos hát kezdte a dajka –, nem könnyű megmondani, mert... mert nem mindenütt egyforma a szaguk, bár mindenütt jó, érti, atyám, hát például a lábacskájuk szaga olyan, mint egy meleg, sima kőé – vagy mint a túróé... vagy mint a vajé, a friss vajé, igen, mint a friss vajé, pont olyan. A testük szaga meg, mint a tejbe áztatott lepényé. A fejüknek pedig ott fönt hátul, ahol a hajforgó van, nézze, atyám, ahol magának már semmi sincs – és megpaskolta a kopasz Terrier atya feje búbját, amit az, a részletezett butaságnak emez özönétől elkábulva engedelmesen odatartott –, itt, nahát, itt a legjobb a szaguk. Itt karamellaszaguk van, olyan édes, olyan csodálatos, atyám, azt el sem képzelheti! Ha egyszer itt megszagolja az ember, akkor már meg is szerette, akár saját, akár idegen gyerek. És a kisgyerekeknek ilyen szaguk van, nem másmilyen. És akinek nincs ilyen szaga, akinek még annyi sincs, mint a hideg levegőnek, mint itt ennek a fattyúnak, akkor... Magyarázhatja, atyám, ahogy csak akarja, de én – és elszántan összefonta karját a melle alatt, és olyan undorodó pillantást vetett a kosárba, mintha békákkal volna tele –, én, Jeanne Bussie, nem akarom őt többé magamhoz venni!
Terrier atya lassan felemelte lehorgasztott fejét, és ujjaival mintegy véletlenül végigsimított koponyáján, mintha a nem létező hajszálakat rendezgetné, aztán orrához emelte az ujját, és elgondolkozva szimatolt.
– Mint a karamella? – kérdezte, és megpróbálta visszanyerni szigorú hangját. – Még hogy karamella? Mit tudsz te a karamelláról? Talán ettél már valaha?
– Enni nem ettem válaszolta a dajka –, de jártam egyszer a Rue Saint-Honorén egy nagy szállodában, és láttam, hogyan készítik olvasztott cukorból és tejszínből. Olyan finom illata volt, hogy soha el nem felejthetem!
– Na jó, na jó, rendben van – mondta Terrier atya, és elvette ujját az orrától. – Kérlek, hallgass már el! Nagyon elfáraszt ez az alantas társalgás. Megállapítom, hogy bármilyen oknál fogva is, megtagadod a gondjaidra bízott Jean-Baptiste Grenouille további ellátását, és visszaszolgáltatod őt ideiglenes gyámjának, a Saint-Merri-kolostornak. Nagyon szomorú dolog, de úgy tűnik, nem változtathatok rajta. Isten veled.
És megragadta a kosarat, még egyet szippantott a meleg gyapjú- és tejszagból, aztán becsapta a kaput, és az irodájába ment.


3

Terrier atya tanult ember volt. Nemcsak teológiai tanulmányokat folytatott, hanem filozófusokat is olvasott, és mellesleg botanikával és alkímiával is foglalkozott. Büszke volt kritikai szellemére. Olyan messzire nem merészkedett ugyan, mint néhányan, hogy kétségbe vonja a csodákat, a kinyilatkoztatásokat vagy a Szentírás szövegeinek igazságát, még ha józan ésszel nem is lehetett őket felérni, sőt néha egyenesen ellentmondtak a józan észnek. Inkább nem bolygatta ezeket a kérdéseket, mert túlságosan kényelmetlenek voltak a számára, és a lehető legkínosabb bizonytalanságba taszíthatták volna, holott az embernek biztonságra és nyugalomra van szüksége, hogy kellőképpen használni tudja az eszét. Mindenesetre elszántan küzdött az egyszerű nép babonái ellen, a boszorkányság, kártyavetés, amulettviselés, szemmel verés, igézés, teliholdkor történő varázslások és hasonlók ellen; mélységesen elkeserítette, hogy a kereszténység több mint ezeréves fennállása alatt nem sikerült ezeket a pogány szokásokat kiirtani. Az úgynevezett megszállottság és sátáni paktumok mögött is többnyire babonás sarlatánság húzódott meg. Terrier persze nem merte tagadni a sátánnak és hatalmának létezését, az ilyen alapvető teológiai kérdések eldöntésére nem egy egyszerű szerzetes hivatott. Másrészt viszont világos volt, hogy ha valamely együgyű személy, mint a dajka is, azt állítja, hogy sátánfajzatot talált, akkor biztosra vehető, hogy a sátán keze nincs benne a dologban. Éppen a felfedezés ténye szólt az ördög jelenléte ellen, mert az nem lehet olyan buta, hogy hagyná, hogy egy ilyen Jeanne Bussie leplezze le. Méghozzá az orrával! Ezzel a primitív szaglószervvel, minden szervek legalantasabbikával! Mintha ugyan a pokolnak kénkő-, s a paradicsomnak tömjén- és mirhaillata volna! Ez a leggyalázatosabb babonaság, akár a legsötétebb pogány időkben, amikor az emberek még úgy éltek, mint az állatok, látásuk tökéletlen volt, nem tudtak különbséget tenni a színek között, de azt hitték, hogy a vér szagáról meg tudják különböztetni a barátot az ellenségtől; amikor még attól féltek, hogy az emberevő óriások, az emberfarkasok és az erinnüszek kiszimatolják hollétüket, és ezért szörnyű isteneiknek füstölgő, bűzlő tűzáldozatokat mutattak be. Iszonyatos! „A bolond az orrával lát” ahelyett, hogy a szemével nézne, s az istenadta észnek bizonyára további ezer évig kell még világítania ahhoz, hogy a primitív hitek árnyait teljesen elűzze.
– Ó, és ez a szegény gyermek! Az ártatlan lélek. Itt fekszik a kosarában, és szendereg, és semmit sem sejt az ocsmány vádakból, amiket rákennek! Még hogy nincs olyan szagod, mint az embergyerekeknek, miket nem mond az a szégyentelen fehérnép? Nahát, mit szólunk ehhez? Duciduci!
És lágyan ringatta a kosarat a térdén, ujjával cirógatta a csecsemő fejét, és időnként azt mondta: „Duciduci”, mivel ezt a szót kisgyerekek megnyugtatására különösképp alkalmasnak és gyengédnek találta.
– Még hogy karamella, ezt a butaságot, duciduci!
Egy idő után aztán visszahúzta a kezét, és szagolgatta, de csupán a déli savanyúkáposztát érezte rajta, semmi mást. Egy pillanatig tétovázott, aztán körülpillantott, nem látja-e valaki, majd felemelte a kosarat, és beledugta a krumpliorrát, olyan mélyen, hogy a gyerek vöröses haja a cimpáit csiklandozta. Ott szaglászott, és remélte, hogy elkap valami illatot. Még mindig nem tudta, milyen is egy egészséges gyerek szaga. Persze nem karamellás, az biztos, hiszen a karamella olvasztott cukorból készül, a csecsemők pedig csak tejet fogyasztanak, hogy is lehetne cukorszaguk? Talán tej-, dajkatejszaga lehetne. De ilyen se volt. Lehetne hajszaga, bőr- és hajszaga, talán egy kis csecsemőizzadság-szaga is. És Terrier szaglászott, és nagyon, de nagyon szeretett volna haj-, bőr- és csecsemőizzadság-szagot érezni. De semmit sem érzett. Bárhogy is akarta.
– A csecsemőknek valószínűleg nincs is szaguk – gondolta magában. – Ha tisztán tartják, éppúgy nincs szaguk, mint ahogy nem járnak és nem beszélnek, vagy nem írnak, csak később. Szigorúan véve az ember csak a pubertásban kezd el szagosodni. Így van ez, nem másképp. Már Horatius is így ír: „Már kis bakhoz hasonló az ifjú, a szűz, mint fehér nárcisz, úgy illatozik...” – márpedig a rómaiak értették a dolgokat! Az emberszag mindig testszag, tehát bűnös szag. Hát hogyan lehetne szaga egy csecsemőnek, aki a test, a hús bűnét még álmában sem ismeri? Hogyan is lehetne szaga? Duciduci?! Hát sehogy sem!
Ismét a térdére vette a kosarat, és lágyan ringatta. A gyermek még mindig mélyen aludt. Jobb ökle, ami aprón és pirosan kandikált ki a takaró alól, néha oda-odarándult az arcához. Terrier mosolygott, és roppant kellemesen érezte magát. Egy pillanatra átadta magát annak a fantasztikus gondolatnak, hogy ő a gyermek apja. Hogy nem szerzetes lett, hanem valami becsületes iparosmester, hogy megnősült, van egy puha, meleg, tejszagú felesége, aki fiút szült neki, és most a saját gyermekét ringatja a térdén, duciduciduci. E gondolatok közepette nagyon jól érezte magát. Volt valami kellemes és megnyugtató ebben az ötletben. Egy apa a térdén ringatja fiát, duciduci, ó, ez olyan kép volt, ami a világ fennállása óta létezik, és mégis mindig új és rendjén való lesz, míg csak világ a világ. Terrier-nek megmelegedett a szíve tája, és szentimentális hangulat fogta el.
Ekkor felébredt a gyermek. Először az orra ébredt fel. Az apró orrocska megmozdult, felhúzódott és szimatolt. Beszívta a levegőt, és röviden, szaggatottan fújta ki, mintha tüsszenteni akarna. Azután összeráncolódott az orr, és a gyermek kinyitotta a szemét. A szeme meghatározhatatlan színű volt, valahol az osztrigaszürke és az opálosan fehér között, váladékszerű hártya borította, és nyilvánvalóan nem teljesen alkalmas még a látásra. Terrier észrevette, hogy a gyerek nem érzékeli őt a szemével. De bezzeg az orrával! Míg a gyermek szeme valahova a semmibe kancsalított, orrát, úgy tűnt, egy bizonyos célpontra irányította, és Terrier-t az a kényelmetlen érzés környékezte meg, hogy a célpont ő maga. A parányi orrlyukat körülölelő picurka cimpák kitágultak, mint egy nyíló virág. Vagy inkább, mint a királyi botanikus kertben látható húsevő növény kelyhe. És hasonlatosan ehhez, mintha a gyermek orrából is valami félelmetes szívóerő indulna ki. Terrier-nek úgy tűnt, mintha a gyermek az orrával nézné őt, áthatóbban bármilyen szempillantásnál, mintha az orrával azt szívná be, amit Terrier kisugároz, amit nem tarthat vissza, nem titkolhat el... A szagtalan gyermek végigszaglászta őt, bizony így történt! Kiszimatolta! Ő pedig hirtelen büdösnek érezte magát, izzadtnak és ecetszagúnak, savanyúkáposzta- és szennyesruhaszagúnak. Mintha valaki rejtekhelyről bámulná a meztelen, ronda testét. Mintha a bőrén is áthatolna, be a legbelsejébe! E kicsi orr előtt nem maradhatott titokban a leggyengédebb érzés, a legmocskosabb gondolat sem, pedig még nem is volt igazi orr, csak egy kis dugó, egy állandóan facsargó, táguló, reszkető, lyukas kis érzékszervecske. Terrier-t a hideg rázta. Undorodott. Most ő fintorította el az orrát, mintha büdöset érezne, amitől el kell határolnia magát. Elszállt a saját húsáról-véréről szóló melengető álom. Szétporladt a szentimentális idill apáról, fiúról és illatozó anyáról. Mintha széttépték volna azt a gondolatfátylat, amit maga és a gyermek köré szövögetett. Térdén egy rideg, idegen valamit tartott, egy ellenséges lelkületű lényt, amit, ha természetének meghatározó vonása nem az istenfélő józanság és a racionalitás, minden bizonnyal úgy söpör le magáról, mint egy undorító pókot.
Hirtelen felállt, és az asztalra tette a kosarat. Meg akart szabadulni ettől a micsodától, lehetőleg hamarosan, lehetőleg gyorsan, lehetőleg azonnal.
És akkor a gyerek fölsírt. Összeszorította a szemét, feltárta vörös torkát, és olyan hátborzongatóan és élesen kezdett rikoltozni, hogy Terrier-nek megfagyott a vér az ereiben. Kinyújtott karral rázta a kosarat, és „duciduci”-t kiabált, hogy elhallgattassa a gyereket, de az csak egyre jobban ordított, elkékült az arca, és úgy látszott, mintha az ordítástól rögtön szétrobbanna.
El vele! – gondolta Terrier –, azonnal el ezzel az... – ördögöt akart mondani, de összeszedte magát, és elharapta a szót – el ezzel a szörnyeteggel, ezzel az elviselhetetlen kölyökkel! – De hová vigye? A negyedben ismert vagy egy tucatnyi dajkát és árvaházat, de ezek mind túl közeliek voltak, ezt pedig messzebbre kell vinni, olyan messzire, hogy ne hallja, olyan messzire, hogy ne csempészhessék vissza bármikor a küszöbre, lehetőleg más körzetbe kell vinni, még inkább a Szajna túlpartjára, de a legjobb lenne a falakon kívülre, a Saint-Antoine-negyedbe, igen, ez az! Oda kerül ez az ordító kölyök, messzire, keleti irányba innen, a Bastille-on túlra, oda, ahol éjszakára bezárják a kapukat.
És felfogta reverendáját, felmarkolta az üvöltő kosarat, és elrohant, át az utcák forgatagán a Rue du Faubourg Saint-Antoine-ig, keleti irányban fel a Szajna mellett, ki a városból, messze, messze a Rue de Charonne-ig, ennek is majdnem a végéig, ahol, tudta, a Madeleine de Trenelle-kolostor közelében él egy bizonyos Madame Gaillard, aki mindenféle kosztosgyereket befogad, amíg csak fizetnek érte; ott aztán leadta a még mindig ordító gyereket, egy évre kifizette a tartását, és visszamenekült a városba; a kolostorba érve, mintha fertőzött volna, letépte magáról a ruhákat, tetőtől talpig megmosakodott, és a cellájába rejtőzött, ágyba bújt, sűrűn hányta magára a keresztet, és csak hosszas imádkozás után sikerült végre elaludnia.

4


Madame Gaillard még harmincéves sem volt, de már leélte az életét. Külseje megfelelt a korának, mégis, sokkal, de sokkal idősebbnek látszott – néha olyan volt, mint egy kislány múmiája. A lelke pedig rég halott volt. Kiskorában az apja megütötte egy piszkavassal, az ütés az orrtöve felett érte, és elsorvasztotta a szaglóérzékét, de az emberi melegség és ridegség, általában mindenféle szenvedély iránti érzékét is. Ezzel az ütéssel egy csapásra megszűnt számára a gyengédség és az irtózás, az öröm és a kétségbeesés. Semmit sem érzett, amikor később együtt hált egy férfival, s akkor sem, amikor a gyermekeit szülte. Nem gyászolta az elhaltakat, és nem örült az életben maradottaknak. Meg sem rezdült, amikor az ura elverte, de megkönnyebbülést sem-érzett, amikor az Hôtel-Dieu kórházban kolerában meghalt a férFi.. Életében mindössze két szenzáció volt: a havonta bekövetkező migrén előtti egészen enyhe lehangoltság, majd elmúltával némi megkönnyebbülés. Ez a csak látszólag élő asszony semmi egyebet nem érzett.
Másrészről... vagy talán épp e miatt a tökéletes érzéketlenség miatt Madame Gaillard-nak kegyetlenül fejlett volt a rend- és igazságérzéke. A rábízott gyerekek közül egyet sem részesített előnyben, és egyet sem hanyagolt el. Napjában háromszor volt étkezés, ezen kívül soha egyetlen falatot sem kaptak a gyerekek. A kicsiket napjában háromszor pelenkázta, pontosan a második születésnapjukig. Aki ezután becsinált, egy szenvtelen pofon volt az osztályrésze, és csak kétszer kapott enni. A kosztpénznek pontosan a felét fordította étkezésre, és pontosan a felét tartotta meg magának. Nem próbált külön nyereséghez jutni az olcsóbb időkben, de az ínséges időszakokban sem tett hozzá egyetlen garast sem a kosztpénzhez, még ha élet-halálról volt szó, akkor sem. Másképpen nem érte volna meg az üzlet. Szüksége volt a pénzre. Egész pontosan kiszámította. Öreg napjaira nyugdíjjáradékot akart biztosítani magának, és még annyit, hogy otthon halhasson meg, ne az Hôtel-Dieu-ben kelljen nyomorultul elpusztulnia, mint a férjének, akinek a halála hidegen hagyta ugyan, de irtózott attól, hogy emberek százaival együtt haldokoljon nyilvánosan. Magánhalált akart, ehhez pedig szüksége volt a kosztpénzek felére. Persze voltak telek, amikor a kéttucatnyi kis kosztos közül három-négy meghalt. De ez az arány még mindig jobb volt, mint a többi nevelőanyánál, és sokkalta jobb, mint az állami vagy egyházi lelencházakban, melyeknek veszteséglistáján sokszor a gyerekek kilencven százaléka szerepelt. De hiszen az utánpótlás nem váratott magára. Párizs ebben az időben évi tízezernél is több fattyút, lelencet és árvát termelt, így a veszteség nem volt fájdalmas.
A kis Grenouille számára Madame Gaillard penziója valóságos áldás volt. Valószínűleg sehol máshol nem maradt volna életben. De itt, ennél a lelki szegény nőnél, kivirult. Szívós alkattal rendelkezett. Aki hozzá hasonlóan túléli saját, szemét közti megszületését, az nem hagyja magát könnyen kilakoltatni az életből. Elviselte a vizes leveseket, életerőt szerzett a legsoványabb tejből, megemésztette a romlott főzeléket és a büdös húst. Gyerekkorában átesett a himlőn, vérhason, kanyarón, kolerán, túlélt egy hatméteres zuhanást egy kútba, és azt is, hogy forró vízzel végigöntötte magát. Bár hegek, ráncok és ragyás sebhelyek borították, s az egyik lába kissé megnyomorodván, járása bicegőssé vált – de élt. Szívós volt, mint egy különlegesen ellenálló baktérium, és kisigényű, mint egy kullancs, amelyik csendesen kuporog a faágon, s egy évekkel azelőtt zsákmányolt vércseppből él. Testének csupán minimális mennyiségű táplálékra és ruhára volt szüksége. Lelkének semmire. Nagyon is jól bírta mindama dolgok nélkül, amikre egy gyereknek állítólag szüksége van: védettség, gyengédség, kedvesség, szeretet nem kellett neki. Valószínűleg önmaga tette önmaga számára nélkülözhetővé őket, hogy megmaradjon, már a kezdetektől fogva. Az a sikoly ott, születése után, a halbontó asztal alatt, amivel felhívta magára a figyelmet, anyját pedig a vérpadra juttatta, nem szeretetre és együttérzésre vágyó, ösztönös kiáltás volt. Sokkal inkább tudatos, mondhatni gondosan mérlegelt kiáltás, amivel az újszülött letette voksát a szeretet ellen, de az élet mellett. Körülményei ismeretében az egyik valóban csak a másik nélkül létezhetett, és ha a gyermek mindkettőt követeli, feltétlenül elpusztul. Persze, választhatta volna a másik utat is, hogy a születésből az élet kerülőjének kihagyásával rögtön a halálba lép, csak hallgatnia kellett volna – ezzel megtakarít egy csomó kellemetlenséget mind magának, mind a világnak. De ez a szerény visszavonulás legalábbis minimális jóindulatot tételezett volna fel – ez pedig nem volt Grenouille-ban. A kezdet kezdetétől szörnyeteg volt. Csakis dacból és gonoszságból választotta az életet.
Természetesen nem úgy választott, ahogyan egy felnőtt ember, aki többé-kevésbé érett eszét és tapasztalatait teszi a mérlegre, hogy eldöntse, melyiket válassza az adódó lehetőségek közül. Ő vegetatív módon döntött, ahogyan egy eldobott babszem eldönti, kicsírázik-e, vagy hagyja-e az egészet a fenébe.
Avagy, mint az a bizonyos kullancs a fán, amelynek az élet semmi egyebet nem kínál, mint az örökös áttelelést. A kis, csúfságos kullancs, amelyik ólomszürke testét golyóvá formálja, hogy a külvilág számára a lehető legkisebb felületet nyújtsa; amelyik bőrét simává és szívóssá formálja, hogy semmit ne párologtasson, egy parányi folyadék se: távozhasson belőle. A kullancs, amelyik különlegesen kicsivé és jelentéktelenné válik, nehogy észrevegyék és összetapossák. A magányos kullancs, amelyik önmagába zsugorodik, és csak kapaszkodik az ágon, vakon, süketen és némán, és csak szimatol, évekig csak szimatol, szaglássza a mérföldes körzetben mozgó melegvérű állatokat, melyeket önerejéből sohasem érhet el. A kullancs leeshetne a fáról. Elereszthetné az ágat, és tehetne az erdő avarában hat apró lábacskájával néhány lépést erre, néhányat amarra, hogy aztán halni bújjon egy levél alá, nem volna kár érte, bizony isten nem. De a kullancs nyakasan, makacsul, undorítón továbbra is ott kuporog, és él és vár. Várakozik, míg a fölöttébb valószínűtlen véletlen egy állat képében éppen az ő fája alá űzi a számára oly szükséges vért. Ekkor aztán leesik, megkapaszkodik, és befúrja, berágja magát az idegen húsba...
Hát ilyen kullancs volt a Grenouille gyerek is. Magába zárkózott, és jobb időkre várt. A világ csak az ürülékét kapta meg, semmi egyebet, se egy nevetést, se egy kiáltást, sem szemének csillogását, de még a szagát sem. Ezt a szörnyű gyermeket minden más asszony eltaszította volna magától. De Madame Gaillard nem. Hiszen ő nem érezte, hogy nincs szaga, és nem várt tőle lelki rezdüléseket, mert az ő lelke is mozdulatlanságba dermedt.
A többi gyerek azonban rögtön megérezte, hányadán állnak a dolgok Grenouille körül. Kezdettől fogva irtóztak az új gyerektől. Elkerülték a ládát, amiben aludt, és összébb húzódtak fekhelyeiken, mintha hideg légáram tört volna be a szobába. A kisebbek néha felkiabáltak álmukban. Mások azt álmodták, hogy valami fojtogatja őket. Egyszer az idősebbek elhatározták, hogy megfojtják. Rongyokat, takarókat, szalmát szorítottak az arcára, és téglákat raktak rá nehezéknek. Amikor Madame Gaillard reggel kiásta, ráncos volt, gyűrött és kék – de élt. A többiek próbálkoztak még néhányszor, de eredménytelenül. Kétségtelenül eredményesebb lett volna, ha kitekerik a nyakát, vagy orrát-száját befogva fojtják meg, de ezt nem merték megtenni. Úgy undorodtak tőle, mint egy nagy, kövér póktól, amit az ember képtelen saját kezűleg szétnyomni.
Amikor nagyobb lett, a többiek felhagytak a gyilkossági kísérletekkel. Belátták, hogy Grenouille elpusztíthatatlan. Ehelyett kitértek az útjából, elszaladtak előle, őrizkedtek megérinteni. Nem gyűlölték. Még csak féltékenyek sem voltak rá, az ételét sem irigyelték. Az ilyesmire a Gaillard-ház alkalmat sem nyújtott. Egyszerűen csak zavarta őket, hogy ott van. Nem érezték a szagát. Féltek tőle.


5

Pedig ha elfogulatlanul nézzük, Grenouille-ban nem volt semmi elrettentő. Nem nőtt túl nagyra, nem volt erős, csúf volt ugyan, de nem ijesztően. Nem volt agresszív, sem suta, nem volt alattomos, sem verekedő. Távol tartotta magát a többiektől. Értelmi képességeiről is mondhatunk sok mindent, csak azt nem, hogy „félelmetesek” lettek volna. Már hároméves volt, amikor járni kezdett, első szavát, azt, hogy „halak”, pedig négyévesen bökte ki, hirtelen izgalmában, mintegy visszhangozván a halárus kiáltásait, aki távolabb, a Rue de Charonne-on kínálgatta portékáját. Ezután a következő szavak jöttek: muskátli, kecskeól, kelkáposzta és zaklarőr; ez utóbbi a közeli Filles de la Croix-alapítvány kertészlegénye volt, aki időnként Madame Gaillard-nál is elvégezte a legdurvább munkát, és arról volt híres, hogy életében sohasem mosakodott. Az igék, melléknevek és töltelékszavak már több nehézséget okoztak Grenouille-nak. Az „igen” és „nem” kivételével, amit szintén nagyon későn kezdett mondani, csak főneveket tudott, sőt, csakis olyan tárgyak, emberek, állatok, növények nevét, amelyeknek szaga vagy illata mély benyomást tett rá.
Egy márciusi napon történt, hogy Grenouille egy tölgyfarakáson ücsörgött. A fa pattogott a melegben, és ő életében először mondta ki a „fa” szót. Százszor látott már deszkát, százszor hallotta a szót. Értette is, hiszen télen sokszor küldték fáért. De maga a tárgy sohasem vált számára olyan érdekessé, hogy vette volna a fáradságot nevének kimondására. Ez csak ezen a márciusi napon történt meg, amikor a farakáson ült. A felhasogatott fát egymásra rakták Madame Gaillard kunyhójának déli oldalánál, a tető kiugró része alatt. Édeskés, égett szag áradt belőle, a rakás mélyéből mohaillat szállt, a kunyhó deszkaoldalából pedig a meleg hatására fanyar gyantaillat.
Grenouille kinyújtott lábbal ült a farakáson, hátát a kunyhó falának vetve, szemét lehunyva, mozdulatlanul. Nem látott, nem hallott és nem érzett semmit. Csak a fa felszálló illatát érezte, ami a tető alatt, mint egy burában, megállt. Itta ezt az illatot, megittasult tőle, beivódott az illat a pórusaiba, maga is fává lett, valóságos fabábuvá, úgy hevert a fakupacon, mint egy Pinokkió, mint egy hulla, míg hosszú idő, talán egy fél óra elteltével végre kinyöszörögte a „fa” szót. Mintha fülig telítődött volna fával, mintha már a torkáig érne a fa, mintha a hasa, a torka, az orra is túltelítődött volna a fával, valósággal kiöklendezte a szót. És ez magához térítette, megmentette, még mielőtt a fa lenyűgöző jelenléte és illata megfojtotta volna. Felkászálódott, lecsúszott a rakásról, és mintegy falábakon elimbolygott. Még napok múlva is hatalmában tartotta az intenzív illatélmény, és ha túl erősen tört fel belőle az emlékezés, igézőn motyogta maga elé: „fa, fa”.
Így tanult meg beszélni. A legnehezebben azokkal a szavakkal boldogult, amelyeket nem tudott szaghoz kötni, tehát az elvont fogalmakkal, főleg az etikai és a morális természetűekkel. Nem tudta megjegyezni vagy összekeverte őket; még felnőttként is sokszor helytelenül és mindig vonakodva élt velük; a jog, lelkiismeret, isten, öröm, felelősség, alázat, hála és a hasonló szavak tartalma meglehetősen homályos maradt előtte.
Másrészt viszont a nyelv használatos szavai hamarosan kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy segítségükkel az összes, szaglásával megkülönböztethető dolgot külön névvel illesse. Hamarosan már, nemcsak a fát ismerte szagról, hanem az egyes fafajtákat is: ez juhar, tölgy, az erdeifenyő, szilfa, körtefa; öreg, fiatal, korhadt, férges vagy mohos fa, sőt egyes faszilánkokat, famorzsalékokat is felismert, és élesebben meg tudta különböztetni őket, mint ahogyan más a szemével tudta volna. Azt sem értette, miért illetik mindig „tej” névvel azt a fehéres folyadékot, amit Madame Gaillard neveltjei kaptak reggelire. Grenouille érzékelésének mindennap más és más volt a tej: nem volt mindegy a hőmérséklete, meg az, hogy melyik tehéntől származott, a tehén mit evett előzőleg, mennyi tejszínt hagytak meg a tejben stb.... És nem értette, hogy a füst, ez a száz más, önálló szagból összeálló új egység, percenként, sőt másodpercenként változva, mint például a tűz füstje – miért mindig csak a „füst” ... Hogy a földet, a tájat, a levegőt, amely lépésről lépésre változik, és lélegzetvételről lélegzetvételre más-más illattal telítődik, mely által lényege is megváltozik, miért mindössze három esetlen szóval fejezik csak ki: ez a groteszk viszony a szagok gazdagsága és a rájuk illő kifejezések szegényessége között megingatta Grenouille bizalmát a nyelv egészének értelmében; ezért aztán csak akkor vette igénybe ezt a kifejezési módot, ha az emberekkel való kapcsolata során elkerülhetetlenné vált.
Hatéves korára teljes egészében feldolgozta környezetének szagvilágát. Madame Gaillard házában nem akadt egyetlen tárgy, a Rue de Charonne északi felén egyetlen hely, egy ember, egyetlen kő, fa vagy bokor vagy léckerítés, egy aprócska folt sem, amit szagról ne ismert volna, ne tudott volna bármikor azonosítani, és emlékezete ne őrizte volna meg a szagot a maga mindenkori egyediségében. Tízezer, százezer sajátos, egyéni szagot gyűjtött össze és tartott örökké készenlétben, olyan felismerhetően, olyan önkényesen, hogy nemcsak úgy emlékezett rájuk, ha újból megszagolta a hozzájuk tartozó tárgyakat, hanem ha visszaemlékezett valamire, érezte a szagát is, sőt mindezeken túl a fantáziájában újjáélesztette és összekeverte a szagokat, de úgy, ahogyan azok a valóságban nem léteztek. Mintha csak feltalált volna egy illat-szótárt, amelynek segítségével tetszés szerint alkothatott illat-mondatokat – ráadásul mindezt abban az életkorban, amelyikben a többi gyerek a fáradságosan bebiflázott szavakból megalkotja az első, a világ leírására még felettébb alkalmatlan, konvencionális mondatokat. Tehetségét leginkább egy zenei csodagyerekéhez hasonlíthatnánk, aki a melódiákból és harmóniákból kiokoskodja a hangok ábécéjét, és teljesen új melódiákat és harmóniákat komponál – csak éppen azzal a megszorítással, hogy egyrészt a hangok világa sokkal végesebb, zártabb a szagokénál, másrészt pedig a Grenouille csodagyerek alkotói tevékenysége belső folyamatként zajlott le, és éppen ezért rajta kívül senki nem szerezhetett róla tudomást.
Különben pedig egyre zárkózottabb lett. Legszívesebben egyedül csavargott a Saint-Antoine-negyed északi részén a zöldség- és szőlőskertekben, a mezőkön. Néha estére sem tért haza, napokra eltűnt. Az esedékes botbüntetést zokszó nélkül viselte el. Bezárták, éheztették, büntetésből dolgoztatták, mindhiába, nem volt hajlandó megváltozni. Szinte nyomtalanul múlt el felette az a másfél év is, amikor hébe-hóba eljárt a Notre-Dame de Bon-Secours egyházközség iskolájába. Egy kicsit megtanult olvasni, és le tudta írni a saját nevét – de semmi több. A tanítója azt hitte, gyengeelméjű.
Madame Gaillard-nak azonban feltűnt, hogy Grenouille olyan képességekkel és adottságokkal rendelkezik, amelyek fölöttébb szokatlanok, ha nem mindjárt természetfelettiek: például egyáltalán nem félt a sötéttől és az éjszakától, mint a többi gyerek. Bármikor le lehetett küldeni a pincébe, ahová a többiek még lámpással sem nagyon merészkedtek le, vagy fáért a fészerhez a szurokfekete éjszakában. Sohasem vitt mécsest, mégis mindig eligazodott, és mindent megtalált, azonnal hozta a kívánt holmit, egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, meg se botlott, fel se döntött semmit. Még, ennél is figyelemreméltóbb volt azonban, hogy – legalábbis Madame Gaillard azt hitte – Grenouille átlátott papíron, szöveten, fán, de még a tömör falon, zárt ajtókon is. A hálószobába be sem kellett lépnie, messziről is megmondta, hányan vannak bent és kik. Azt is megmondta, melyik káposztafej férges, még felvágás előtt. Egyszer pedig, amikor Madame Gaillard nem találta az eldugott pénzét (mindig máshova rejtette), Grenouille pillanatnyi keresgélés nélkül a kéménygerenda mögé mutatott – és a pénz csakugyan ott volt. Sokszor még a jövőbe is látott, oly módon, hogy egy-egy vendéget jóval megérkezte előtt bejelentett, vagy a vihar közeledtét már akkor jelezte, amikor az égen még egyetlen aprócska felhő sem volt. Arra, hogy mindezt nem a szemével látja, hanem egyre finomabban és pontosabban működő orrával érzékeli – a férget a káposztában, a pénzt a gerenda mögött, az embereket a falon át vagy több utcányi távolságból –, Madame Gaillard még akkor sem gondolt volna, ha amaz ütés érintetlenül hagyja a szaglóközpontját. Meggyőződése szerint, gyengeelméjűség ide vagy oda, a gyerek látnoki képességgel rendelkezett. És mert azt is tudta, hogy a látók vonzzák a bajt és a halált, kezdett félni tőle. Még kellemetlenebb, egyenesen elviselhetetlen volt a számára maga a gondolat, hogy olyan valakivel kell egy fedél alatt élnie, aki a gerendákon és falakon át is meglátja a pénzt. Egyre azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg Grenouille-tól. Kapóra jött, hogy a Saint-Merri-kolostor ugyanebben az időben – Grenouille nyolcéves volt – se szó, se beszéd, egyszerre csak beszüntette az éves tartásdíj fizetését. A Madame nem követelődzött. Az illendőség kedvéért várt még egy hetet, aztán, mert még mindig nem érkezett meg az esedékes pénz, kézen fogta a fiút, és bevitte a városba.
A folyó mellett, a Rue de la Mortellerie-n ismert egy tímárt, aki állandóan fiatal munkásokat keresett – persze nem rendes inast vagy legényt, hanem olcsó kulit. A műhely környékén ugyanis akadt egy csomó olyan munka – rothadó állatbőrökről lekaparni a húst, mérges cserző- és festőanyagok kotyvasztása, maró cserzőpác kihordása –, amelyek egyszerűen életveszélyesek voltak, úgyhogy egyetlen mester sem pazarolta rájuk tanult segédeit, hanem munkanélküli csőcselékkel, csavargókkal vagy kóborló gyerekekkel végeztette el, akiket senki sem keresett, ha netán eltűntek. Madame Gaillard természetesen tudta, hogy emberi számítások szerint Grenouille-nak a cserzőműhelyben semmi esélye sincs a túlélésre. De az ilyesmin ő sohasem akadt fenn. Ő már megtette a kötelességét. A gondozási viszony megszűnt. Hogy a továbbiakban mi történik a neveltjével, nem rá tartozik. Ha megmarad – jó, ha nem – úgy is jó, az a fontos, hogy minden a maga rendjén menjen. Így aztán megkapta a fiú átvételét igazoló okmányt, ő pedig tizenöt frank jutalékról állított ki nyugtát Monsieur Grimalnak, aztán elindult haza a Rue de Charonne-ra. A rossz lelkiismeretnek még csak a szele sem legyintette meg. Ellenkezőleg: úgy gondolkodott, hogy nemcsak jogosan, de helyesen is cselekedett, mert egy fizetetlenül ott élő gyermek eltartása szükségszerűen a többi gyerek kárára lenne, sőt saját magára, Madame Gaillard-ra nagyobb terheket róna, ami által veszélybe kerülne a többi gyerek, sőt a saját jövője is, vagyis az eltervezett, elkülönített magánhalál, az egyetlen, amit még kívánt az élettől.
Mivel Madame Gaillard végleg kilép a történetünkből, hadd írjuk le, hogyan is végezte életét. Ámbár belsőleg már gyermekként elhalt, szerencsétlenségére teste nagyon magas kort ért meg. 1782-ben, majdnem hetvenévesen, felhagyott a foglalkozásával, járadékot vásárolt, ahogy tervezte, és attól fogva csak üldögélt a házikójában, és várta a halált. De a halál nem jött. Helyette olyasvalami jött, amire a világon senki emberfia nem számított, mert ebben az országban ilyesmire még nem volt példa: nevezetesen egy forradalom, vagyis a társadalmi, erkölcsi és szellemi értékek hirtelen és gyökeres megváltozása. Eleinte Madame Gaillard személyes sorsára semmiféle hatást nem gyakorolt a forradalom. De aztán – ekkor már majdnem nyolcvanéves volt – egyszerre hirtelen híre jött, hogy nyugdíjazója külföldre emigrált, vagyonát kisajátították, és árverésre bocsátották, ahol is egy nadrággyáros vette meg. Egy ideig még zökkenőmentesen ment a dolog, mert a nadrággyáros is pontosan fizette a járadékot. De aztán elérkezett az a nap, amikor a pénz nem érme, hanem nyomtatott papírszeletkék formájában érkezett, és Madame Gaillard számára ez jelentette az anyagi romlás kezdeteit.
Két év múlva a nyugdíjból már tűzifára sem futotta. A Madame rákényszerült, hogy eladja házát, nevetségesen olcsón, mert ugyanekkor ezrek kényszerültek ugyanerre a lépésre. És ellenértékként megint csak ezeket az ostoba kis papírfecniket kapta, az összeg így újabb két év múlva megint csak nem ért semmit, és 1797-ben – ekkor már majdnem kilencvenéves volt odalett az egész, fáradságos munkával összekapart vagyona, és kénytelen volt egy aprócska bútorozott szobában meghúzódni a Rue de Cogüilles-en. És csak ekkor, tíz-, húszéves késéssel jött érte a halál, hosszan tartó daganatos betegség alakjában; ráadásul a torkát markolta meg, és előbb étvágyától, majd hangjától is megfosztotta, úgyhogy még csak tiltakozni sem bírt, amikor elszállították az Hôtel-Dieu-be. Itt ugyanabban a betegek százaival zsúfolásig teli szobában kapott helyet, ahol a férje is kiszenvedett; öt másik haldokló öregasszonnyal dugták közös ágyba, ahol szorosan egymáshoz préselődtek a testek, és három hétig haldokolt a legteljesebb nyilvánosság előtt. Aztán zsákba varrták, és hajnali négykor, ötven másik hullával együtt szállítókocsira rakták, és egy harangocska halvány bimbamja mellett átszállították a clamart-i új temetőbe, egy mérföldnyire a város kapuitól, ahol is végső nyughelye tömegsír, dunnája pedig vastag réteg oltatlan mész lett.
Ez az 1799-es évben történt. Szerencsére a Madame1747-ben semmit sem sejtett jövendő sorsáról, amikor elégedetten hazament, és a Grenouille gyereket meg történetünket végleg elhagyta. Egészen biztos, hogy elvesztette volna az igazságba vetett hitét és ezzel az életnek számára egyetlen felfogható értelmét is.


6

A Monsieur Grimalra vetett első pillantás – vagy még inkább az őt körülvevő szagburok megszimatolása – után Grenouille azonnal tudta, hogy ez az ember képes őt a legcsekélyebb mulasztásért is agyonverni. Élete immár pontosan annyit ért, amennyi munkát el tudott végezni; csak arra a hasznosságra korlátozódott, amennyit Grimal kinézett belőle. Így aztán Grenouille kussolt, egyetlenegyszer sem tett kísérletet az ellenszegülésre. Egyik napról a másikra újból magába zárta a dac és ellenkezés energiáit, s a továbbiakban kizárólag arra használta, hogy az előtte álló télidőt kullancs módjára átvészelje, szívósan, igénytelenül, feltűnés nélkül, az életerő és a remény lángját a legkisebbre srófolva, de gondosan őrizve. Példaadó volt a viselkedése, engedelmességben, igénytelenségben, munkaszeretetben nem akadt párja, ugrott az első szóra, minden étellel elégedett volt. Esténként szó nélkül hagyta, hogy bezárják egy kuckóba a műhely mellett, ahol a besózott bőröket és a szerszámokat tartották. A puszta döngölt földön aludt. Látástól vakulásig dolgozott, télen nyolc, nyáron tizennégy-tizenöt-tizenhat órát: hústalanította a dögbüdös bőröket, vízzel locsolta, szőrtelenítette, meszezte, savazta, ványolta, maró sárral kente őket, fát vágott, nyírfát és tiszafát kérgezett, lemászott a maró bűzű cserzőgödörbe, és a segédek utasítása szerint egymásra halmozta a bőröket és a fakérget, szétnyomott gubacsokat hintett rá, nyírfagallyakkal borította a szörnyű máglyarakást, tetejére földet szórt. Évek múlva aztán újra ki kellett bányásznia sírjukból a cserzett bőrré aszalódott bőrhullákat.
Ha nem temetett éppen ki vagy be bőröket, akkor vizet hordott. Hosszú hónapokig hordta a vizet a folyóból, mindig két-két vödörrel, naponta több száz vödörrel, mert a cserzőipar iszonyúan vízigényes szakma: víz kell a mosáshoz, áztatáshoz, forraláshoz, színezéshez. Hosszú hónapokig egyetlen ruhadarabja sem száradhatott meg, esténként csepegett belőlük a víz, bőre pedig hideg volt, lágy és szivacsos, mint az áztatott bőr.
Egy évig tartó, inkább állati, mint emberi élet után lépfenét kapott, egy rendszerint halálos végű tímárbetegséget. Grimal már le is írta mint veszteséget, és utódot is keresett helyette, de némi sajnálkozással, mert ennél a Grenouille-nál igénytelenebb és nagyobb teljesítményre képesebb munkással még nem találkozott. Grenouille azonban, minden várakozással ellentétben túlélte a betegséget. Csak a nagy furunkulusok utáni hegek éktelenkedtek ezután a füle mögött, a nyakán és az arcán, ettől persze csak még torzabb és ocsmányabb lett, mint amilyen volt. És – ami óriási előny volt – védett lett a lépfenével szemben, ami azt jelentette, hogy ezentúl fertőzésveszély nélkül húsozhatta le akár sebes kézzel is a legocsmányabb bőrt. Ezzel aztán nemcsak a többi inastól és legénytől különbözött, hanem saját, esetleges utódjától is. És mivel most már nem volt oly könnyen pótolható, munkájának – és ezzel együtt életének – az értéke is megnőtt. Már nem kellett a puszta földön aludnia, a fészerben ácsolhatott magának egy priccset, amire szalmát, sőt saját takarót is kapott. Éjszakára nem zárták be többé. Ételt is többet és jobbat kapott. Grimal most már nem úgy kezelte, mint valami közönséges barmot, hanem hasznos háziállatként bánt vele.
Amikor Grenouille tizenkét esztendős lett, Grimal vasárnaponként egy fél szabadnapot adott neki, amikor betöltötte tizenharmadik életévét, hétköznap este, munka után is elmehetett egy órára, és ilyenkor csinálhatott, amit akart. Győzött, hiszen élt, és volt annyi szabadsága, amennyi a megmaradásához szükségeltetik. Az áttelelés időszaka elmúlt. A Grenouille-kullancs ismét megmozdult. Hajnalt szimatolt. Elkapta a vadászláz. A világ legnagyobb szag-arzenálja nyílott meg előtte: Párizs városa.


7

Mintha Eldorádóba került volna. Már a közeli negyedek: a Saint-Jacques-de-la-Boucherie és a Saint-Eustache is maga volt az Eldorádó. A Rue Saint-Denis-n és a Rue Saint-Martinen olyan zsúfoltan éltek az emberek, olyan szorosan álltak egymás mellett az öt-hat emeletes házak, hogy az eget látni sem lehetett, és lent, mint nedves csatornákban megállt a levegő, és a szagoktól valósággal összesűrűsödött. Emberi és állati szagok keveredtek, az étel és a betegség szaga, a vízé, kőé, hamué és bőröké, a szappané, a frissen sült kenyéré és az ecetben főzött tojásé, a tésztáé és a fényesre pucolt sárgarézé, a zsályáé és a söré, könnyeké, zsíré és nedves meg száraz szalmáé. A szagok ezrei és tízezrei láthatatlan masszával öntötték nyakon az utcákat, ami alul, a sikátorokban sohasem hígult fel, a tetők fölött is csak ritkán. Az itt élő emberek persze már nem érzékelték ezt a masszát, hiszen belőlük, tőlük eredt, és át meg átitatta őket, életük levegője volt ez, nekik olyan, mint egy hosszú időn át hordott meleg ruhadarab, amit már sem a bőrünkkel, sem az orrunkkal nem érzünk. De Grenouille minden szagot úgy érzékelt, mintha először érezné. És nemcsak egységében érzékelte a szagokat, de le is bontotta őket alkotóelemeikre. Finom szaglásával vékony, tovább már nem bontható illatszálakra szedte szét a szaggombolyagot. Elmondhatatlan örömét lelte a szálak kibogozásában és felgombolyításában.
Sokszor állt a falnak támaszkodva vagy egy sötét zugban, csukott szemmel, félig nyitott szájjal, táguló orrcimpákkal, mint egy ragadozó hal egy nagy, lassú folyamban. és ha a szellő odavetette hozzá egy illatszál végét, akkor ráharapott, és többé nem eresztette, már csak azt az egy illatot érezte, megmarkolta, magába itta, és örök időkre megjegyezte. Lehetett az régóta ismerős szag vagy annak egy változata, de lehetett teljesen új illat is, ami semmi eddig ismertre nem hasonlított, s amelynek forrását persze látásból sem ismerte: például a vasalt selyem illata, a kakukkfű tea szaga vagy egy ezüsthímzéses brokáté, egy ritka bor üvegének dugójáé vagy egy teknőcfésűé. Ezekre a ritka illatokra vadászott Grenouille a szenvedélyes vadászok türelmével, hogy mindet elraktározza magába.
Ha már eltelt az utcák vastag szagával, levegősebb helyet keresett, ahol hígabban lengtek a szagok, széllel keveredtek, és majdhogynem parfümként bomlottak ki: például a nagy vásárcsarnokban, ahol a nap tovább élt az esti szagokban, láthatatlanul, de olyan tisztán, mintha még ott tolonganának a kofák, mintha a tojással, főzelékfélével tömött kosarak, a boros- és eceteshordók, a fűszeres-, burgonyás- és liszteszsákok, a szöges és csavaros ládák, a halasasztalok, a kelmés-, edényes- és cipőspultok még ott állnának az összes, napközben árult holmival... az egész fortyogó élet a legnagyobb részletességgel ott volt a levegőben, amit hátrahagyott. Grenouille, ha szabad így mondani: szagolva látta a piacot. És pontosabban szagolta, mint ahogyan más látta volna, mert utólag, s így magasabbrendűen szerzett róla tudomást: eszenciaként, az elmúlt dolgok szellemeként érzékelte, s ezt az eszenciát nem zavarták meg a jelen szokásos jellemzői: a tolongás, lárma és az emberi testek undorító összezártsága.
Vagy elsétált arra, ahol az anyját lefejezték, a Gréve térre, amelyik mint valami nagy nyelv nyalt bele a folyóba. Itt partra vontatva vagy cölöpökhöz kötve hajók pihentek, szén-, gabona- és széna- és nedves hajókötél szaguk volt.
Nyugat felől ezen az egyetlen, folyó vágta nyíláson hömpölygött be a városba a szél, távoli illatokat görgetve maga előtt. Neuilly mezőinek, Saint-Germain és Versailles erdőinek szagát, távoli városokét, mint Rouen vagy Caen – és néha a tengerét. A tenger szaga olyan volt, mint egy duzzadó vitorla, amibe beleivódott a víz, a só és a hideg nap. Egyszerű szaga volt a tengernek, de egyszersmind olyan nagyszerű és egyedi, hogy Grenouille-nak nem volt szíve felbontani halas, sós, vizes, algás, friss és egyéb összetevőkre. Inkább egyben hagyta a tenger illatát, egészként őrizte meg emlékezetében, és így élvezte. A tenger illata annyira megtetszett neki, hogy azt kívánta, bár egyszer tisztán és más szagokkal nem keveredve szippanthatná be olyan tömegben, hogy megrészegüljön tőle. És később, amikor elbeszélésekből megtudta: a tenger olyan hatalmas, hogy napokig vitorlázhatnak rajta úgy, hogy nem látnak partot, legszívesebben arról álmodott, hogy az első árbocrúd tetején ül a kosárban, és repül a tenger végtelen illatán át, ami voltaképpen nem is illat, hanem kilégzés, lélegzet, minden szagok végső igazsága, és ő megsemmisül ez illat gyönyörében. De ez elérhetetlen maradt a számára, mert Grenouille, aki a Gréve téren állt a parton, és többször ki- meg belélegezte az orráig eljutott tengeri szél egy-egy kis foszlányát, sohasem láthatta meg Nyugaton a tengert, a nagy óceánt, sohasem olvadhatott eggyé ennek szagával.
A Saint-Eustache és az Hôtel de Ville közötti negyedet hamarosan úgy kiszimatolta, hogy vaksötétben is eligazodott benne. Így aztán kiterjesztette vadászterületét először nyugat felé a Faubourg Saint-Honoréig, aztán a Rue Saint-Antoine-on felfelé egész a Bastille-ig, végül a folyón túl a Sorbonne-negyedre és a Faubourg Saint-Germainre, ahol a gazdagok laktak. A kapubejáratok vasrácsán át érezte a kocsibőr szagát és a lakájok hajából áradó púdert, a magas falakon pedig átszivárgott a rekettye, a rózsa és a frissen nyesett fagyal illata. Itt történt meg az is, hogy Grenouille először találkozott a szó valódi értelmében vett parfümmel: először csak egyszerű rózsa- és levendulavizet szimatolt, amivel ünnepi alkalmakon a szökőkutakat illatosították, de aztán összetettebb, drágább illatokat is talált: mósusztinktúrát narancsvirággal vagy tubarózsával vegyítve, nárciszt, jázmint és fahéjat. Ezek az illatok súlyos szalagként kígyóztak á fogatok után. Ő pedig éppúgy regisztrálta ezeket az illatokat is, mint a profán szagokat: kíváncsian, de csodálat nélkül. Persze észrevette, hogy a parfümök szándéka a vonzás és bódítás, és felismerte összetevőiknek értékét. Egészében azonban durvának és lomposnak érezte e szagokat, inkább összepancsoltnak, mint megkomponáltnak, és tudta, hogy ő egészen más illatokat lenne képes előállítani, ha csupán ugyanezekből az eszenciákból.
Sok alapanyagot már ismert a piac virág- és fűszerstandjairól, mások újak voltak, ezeket kiszűrte az illatkeverékből, és egyelőre név nélkül raktározta el agyában: ámbrát, pézsmát, pacsulit, szantálfát, bergamottot, vetivergyökeret, pánácfüvet, benzoét, komlóvirágot, hódpézsmát...
Nem volt válogatós. Nem tett különbséget a közfelfogás szerint jónak vagy kevésbé jónak ítélt szagok közt. – még nem. Ő mohó volt. Vadászataikor azt a célt tűzte maga elé, hogy minél hamarabb megszerezzen mindent, a világ összes illatát, s nem volt más feltétele, csak az, hogy ezek az illatok újak legyenek. Egy izzadó ló szaga éppannyit ért nála, mint a kipattanó rózsabimbóé, és a poloska szúrós szagát nem becsülte kevesebbre, mint a tűzdelt borjúsültét, ami az urasági konyhákból szállt ki az utcára. Mindent, mindent felzabált, magába szívott. Fantáziájának szintetizáló szagvegykonyhájában, ahol mindig újabb illatkompozíciókat alkotott, semmiféle esztétikai elv nem játszott még szerepet. Bizarr dolgokat épített, majd rögtön le is rombolta őket, mint egy gyerek, aki építőkockákkal játszik találékonyan és szellemesen, de felismerhető alkotói elv nélkül.


8

1753. szeptember elsején, a király trónra lépésének évfordulóján Párizs városa tűzijátékot rendezett a Pont Royalon. Nem olyan látványosat, mint a király esküvőjekor, vagy a Dauphin születésekor, de ez is nagyon impozáns volt. A hajók árbocain aranyló napkerekek pompáztak. A hídról úgynevezett tűzbikák okádtak a vízbe izzó csillagesőt. És míg a fülsiketítő petárdák durrogtak, és durranóbékák vonaglottak a földön, fent az ég feketéjére fehér liliomokat festettek a rakéták. Sok ezer fős tömeg gyűlt össze a hídon és a folyó két partján, és elragadtatva ámuldozott, éljenzett és vivátozott a színjáték láttán – bár a valódi trónra lépés már harmincnyolc éve megtörtént, és a király már réges-rég nem állt népszerűsége tetőpontján. De hát egy tűzijáték sok mindenre képes.
Grenouille némán állt a Pavillon de Flore árnyékában a jobb parton, szemben a Pont Royallal. Nem tapsolt, oda se pillantott a fel-felröppenő petárdákra. Azért jött ide, hogy felfedezzen valami új szagot, de hamarosan kiderült, hogy a tűzijáték szagszempontból teljesen érdektelen. Az, ami oly pazar sokszínűségben ragyogott, szikrázott, ropogott és fütyült, meglehetősen egyhangú kén-, olaj- és salétromszag-keveréket hagyott hátra.
Már épp azon volt, hogy otthagyja az unalmas rendezvényt, és hazaballag a Galérie des Louvre-on, amikor a szél hozott valamit, valami apró, alig észrevehető illatmorzsát, illat-atomot, de nem, még kevesebbet: inkább az illat ígéretét, mintsem magát az illatot, de egyszersmind valami sohasem szagoltnak a biztos megsejtését. Ismét visszalépett a falhoz, és kitágította orrcimpáit. Az illat olyan kivételesen finom és gyengéd volt, hogy nem tudott belekapaszkodni, mindig elsiklott az orra elől, elbújt a petárdák bűze alatt, elnyomta a tömeg kipárolgása, szétszaggatta, szétzúzta a város ezer más szaga. De aztán hirtelen újra ott volt, újra beszippanthatta a kis illatfoszlányt egy másodpercre, mint egy szaglászásra való felhívást... és azonmód el is tűnt. Grenouille a kínok kínjait élte át. Életében először nem csupán kapzsi természetét érte a sértés, hanem a szíve szenvedett. Úgy érezte, hogy ez az illat a kulcs a többi illat rendszeréhez, és aki ezt nem érti meg, az semmit sem ért az illatokhoz, és ő, Grenouille, egész életét elpuskázta, ha ennek nem juthat a birtokába. Nemcsak a birtoklási vágy fűtötte: lelki nyugalma függött tőle.
Majdnem rosszul lett az izgalomtól. Először még azt sem bírta megállapítani, milyen irányból jön az illat. Néha percek teltek el két hullám között, s ezekben a szünetekben mindig elfogta a rettegés, hogy örökre nyoma vész. Végül kétségbeesésében belekapaszkodott abba a gondolatba, hogy az illat délkeleti irányból, a folyó túloldaláról ered.
Elrugaszkodott a Pavillon de Flore falától, alámerült a tömegben, és utat tört magának a hídon át. Néhány lépés után meg-megállt, lábujjhegyre emelkedett, hogy elszimatolhasson az emberek feje fölött; eleinte izgalmában semmit sem érzett, aztán végül mégiscsak megérzett valamit, megszimatolta az illatot, erősebb volt, mint az előbb, tudta, hogy jó nyomon jár, alámerült, tovább préselődött a bámészkodók és a tűzszerészek tömegében, akik minden pillanatban eldurrantottak egy-egy petárdát; az égett puskapor füstjében elvesztette az illatot, pánikba esett, tovább lökdösődött, tipródott, furakodott, és végtelen percek után elérte a túlsó partot, az Hôtel de Maillyt, a Quai Malaquest-t, a Rue de Seine torkolatát...
Itt megállt, összeszedte magát és szaglászott. Megvan! Most megfogta. Az illat szalagként kanyargott le a Rue de Seine-en, eltéveszthetetlenül, határozottan, de továbbra is finoman és gyengéden. Grenouille érezte: dübörög a szíve, és tudta, hogy nem a megerőltető futástól dübörög így, hanem attól, hogy az illat hatására izgatottá és egyszerre gyámoltalanná vált. Próbált hasonlatokat keresni, de itt minden hasonlat csődöt mondott. Üdeség volt ebben az illatban, de nem a citrom vagy a narancs üdesége, nem is a mirháé, a fahéjé, a fodormentáé vagy a nyírfáé, a kámforé vagy a fenyőtűé, nem hasonlított a májusi esőre sem, a fagyos szélre vagy a forrásvízre sem...; melegség is volt benne, de nem olyan, mint a bergamott, a ciprus vagy a mósusz, nem olyan, mint a jázmin, a nárcisz, a rózsaszirom, s nem, mint az írisz... Ez az illat kétféle dolog keveréke volt: illékony és nehéz egyszerre, de mégsem keverék, hanem egység, hozzá még így gyengéden is szolid és erős, mint egy darab vékony, csillogó selyem... de nem is selyem: inkább, mint a mézédes tej, amiben piskóta ázik – ezt aztán a legjobb indulattal sem tudta összeegyeztetni: tej és selyem! Ez az illat érthetetlen, leírhatatlan, besorolhatatlan – nem is volna szabad léteznie. De mégis itt volt, és pompásan magától értetődő volt. Grenouille elszoruló, dübörgő szívvel követte, és sejtette, hogy nem ő követi az illatot, hanem az ejtette foglyul, és szívja-vonja magához.
Felfelé haladt a Rue de Seine-en. Az utca néptelen volt. A házakban is csend honolt. Az emberek lent voltak a folyónál, nézték a tűzijátékot. Már nem zavarta nyugtalan, lázas emberszag, itt nem volt puskaporszag sem. Az utcában csak a szokásos szagokat találta: víz, ürülék, patkányok és zöldséghulladék szagát. De ezek fölött gyengéden és tisztán ott lebegett a Grenouille-t vezérlő szalag. Néhány lépés után a derengő esti fényt is elnyelték a felmagasodó házak, és Grenouille sötétben folytatta útját. Nem is kellett látnia. A szag biztosan vezette.
Ötven méter után jobbra fordult a Rue de Marais-ba, egy, ha lehet, még sötétebb, alig karnyújtásnyi szélességű sikátorba. A szag különös módon nem erősödött. Csak egyre tisztábbá vált, és növekvő tisztaságával együtt vonzereje is növekedett. Grenouille-t valami külső erő vezérelte. Egy helyen hirtelen jobbra húzta az illat, mintha egy ház falának a közepébe irányítaná. Alacsony folyosó tárult fel, ami a hátsó udvarba vezetett. Grenouille alvajáróként vágott át a folyosón és a hátsó udvaron, befordult egy sarkon, egy kisebb hátsó udvarra ért, és itt végre fényt látott. A négyszögű udvar csak néhány lépés széles volt. A falból ferde tető nyúlt ki. Ez alatt asztal, rajta gyertya. Egy lány ült az asztalnál, és sárgabarackot magozott. A bal kezénél levő kosárból időnként ki-kiemelt egy gyümölcsöt, lecsumázta, késsel kimagozta, és beleejtette egy vödörbe. Olyan tizenhárom-tizennégy éves volt. Grenouille megállt. Azonnal tudta, mi ennek az illatnak a forrása, amit több mint fél mérföldről, a folyó túlpartjáról megérzett: nem a szennyes hátsó udvar, nem is a barack. Az illat forrása a lány volt.
Egy pillanatra annyira megzavarodott, hogy azt gondolta: ilyen szépet, mint ez a lány, még életében nem látott. Pedig csak hátulról látta a körvonalait a gyertyafényben. Persze úgy gondolta, hogy ilyen szépet még nem szagolt. De mivel sok ezer emberszagot ismert, férfi-, nő- és gyerekszagokat – egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ilyen elegáns illat embertől származhat. Az embereknek általában semmitmondó vagy kellemetlen szaguk volt. A gyerekeké unalmas, íztelen, a férfiaké húgyszagra emlékeztető, izzadságuk szaga az erős sajtéhoz volt hasonló, a nőknek avas zsír- és romló halszaga volt. Az emberek mindenképpen érdektelenül, visszataszítóan bűzlöttek... És így történhetett, hogy Grenouille életében először nem hitt az orrának, és a szemét hívta segítségül, hogy elhiggye, amit érez. Érzékszerveinek ez a defektje persze nem tartott sokáig. Valójában csak egy pillanatig, míg látásával is bizonyságot szerzett, hogy aztán annál nagyobb odaadással szimatoljon. Most már a szaglásával is megbizonyosodott róla, hogy a lány ember, érezte hónaljának izzadságszagát, hajának zsírszagát, nemi szervének halszagát, és mindezt nagy tetszéssel szívta be. Izzadsága olyan friss volt, mint a tengeri szél, haján a zsír édes, mint a dióolaj, nemi szerve, mint egy csokor vízililiom, bőre, minta barackvirág... és ezek az összetevők egy olyan gazdag, kiegyensúlyozott, varázslatos parfümillattá egyesültek, hogy mindaz, amit Grenouille eddig parfümként ismert, vagy amit a lelkében levő szag-építőkockákból összerakott, egyszeriben balga esztelenségnek minősült. Ez az egy szag felért százezer másikkal. Ez maga volt az a magasabb elv, ami szerint az összes többinek rendeződnie kell. Ez maga volt a tiszta szépség.
Grenouille megértette, hogy e szag nélkül életének nincs többé értelme. Nem elégedett meg az illat egészével, a legkisebb részecskéig meg kellett ismernie. Tüzes bélyegként akarta a kinyilatkoztatásszerű parfümöt fekete lelkébe égetni, és a pontos elemzés után csakis eme varázsformula belső szerkezete szerint akart élni, gondolkodni, szaglászni.
Lassan megközelítette a lányt, egyre közelebb és közelebb ért, belépett az előrenyúló tető alá, és egy lépéssel a lány mögött megállt. A lány nem hallotta meg.
Vörös haja volt, és szürke, ujjatlan ruhát viselt. Karja nagyon fehér volt, kezét sárgára festette a sárgabarack kicsorduló leve. Grenouille föléje hajolt, és most tisztán szívhatta be az illatát, ahogy felszállt a tarkójáról, a hajából, ruhája kivágásából; szívta, hagyta, hogy beléáramoljon, mint egy lágy fuvallat. Még sohasem érezte magát ilyen pompásan. A lány viszont megborzongott.
Nem látta Grenouille-t. De szorongás tört rá, valami titokzatos borzongás, mintha valami régi, elfeledett félelme tért volna vissza. Úgy érezte, mintha léghuzat érné a hátát, mintha valaki egy hatalmas, hideg pincébe vezető ajtót tárt volna ki mögötte. És letette a kést, melléhez emelte a kezét és megfordult.
Moccanni sem bírt a rémülettől, amikor megpillantotta Grenouille-t, akinek így bőven volt ideje megmarkolni a lány torkát. Az nem sikoltott, nem kapálódzott, semmiféle védekező mozdulatot nem tett. Grenouille nem nézett rá. Nem látta a finom, szeplős arcot, a piros ajkakat, a nagy smaragdzöld szempárt, mert szorosan becsukta a szemét, míg fojtogatta, és csak arra figyelt, hogy egy szemernyit se veszítsen el az illatból.
Amikor a lány már halott volt, lefektette a padlóra a barackmagok közé, feltépte a ruháját, és az illatfolyó áradattá vált, teljesen elborította. Grenouille arccal a lány bőrére borult, és hatalmasra tágult orrcimpákkal csúszkált rajta a hasától a melléig, nyakáig, arcáig és a hajáig, majd újra vissza a hasához, nemi szervéhez, combjához, fehér lábához. Feje búbjától a lába ujjáig végigszaglászta, s az illat utolsó maradványait az álláról, köldökéből és karhajlatának ráncaiból gyűjtötte be.
Amikor már hervadásig szagolta, egy darabig még ott kuporgott mellette, míg összeszedte magát, annyira megtelt vele. Semmit nem akart elveszíteni az illatból. Alaposan le kellett zárni a belső tartályokat. Aztán felállt, és elfújta a gyertyát.
Ez idő tájt tünedeztek fel a Rue de Seine-en az első hazatérők, énekelve, éljenezve. Grenouille felszimatolta magát a sikátoron át a Rue des Petits Augustins-re, ami a Rue de Seine-nel párhuzamosan vezetett a folyóhoz. Nemsokára felfedezték a halottat. Kiáltások harsantak. Fáklyák gyúltak. Jött az őrség. Grenouille azonban már rég a túlparton volt.
Ezen az éjszakán kuckóját palotának érezte, deszkapriccsét mennyei ágynak. Eleddig nem tudta, mi a boldogság: egyfajta tompa elégedettségnek ritka pillanatait ismerte csupán. De most reszketett a gyönyörtől, és a boldogságtól aludni sem tudott. Mintha másodszor született volna – de nem; mintha most született volna, hiszen eddig állatként vegetált, s csupán ködös ismeretei voltak önmagáról. A mai nappal, úgy tűnt, megtudta, kicsoda is ő valójában: nem kevesebb, mint zseni; valamint, hogy életének értelme, célja, oka és magasabb elhivatottsága van, ez pedig nem csekélyebb, mint hogy forradalmasítsa az illatok birodalmát, hiszen a világon egyes-egyedül neki adatott meg ehhez az eszköz: különlegesen finom szaglása, fenomenális emlékezete és – mint mindezek között a legfontosabb: a Marais utcai lány illatlenyomata, amely mindent tartalmaz, ami egy nagyszerű illathoz, egy parfümhöz kell: gyengédséget, erőt, tartósságot, sokszínűséget és ijesztő, ellenállhatatlan szépséget. Megtalálta az iránytűt eljövendő életéhez. És mint minden zseniális szörnyeteg, akinek lelke csavarosan tekergő zűrzavarán át valami külső esemény von egyenes utat, Grenouille sem tágított többé attól, amit sorsa irányaként ismert föl. Most értette csak meg, miért is csüng oly szívósan és elkeseredetten az életen: illatok alkotójává kell válnia. De nem akármilyenné. Hanem minden idők legnagyobb parfümkészítőjévé.
Még ugyanezen az éjszakán átkutatta emlékezetének hatalmas rommezejét, eleinte ébren, majd álmában folytatta. Szag-épitőkockák millióit vizsgálta meg, és rendszert teremtett köztük: jó a jóhoz került, rossz a rosszhoz, finom a finomhoz, durva a durvához, bűz a bűzhöz, mennyei a mennyeihez. Az elkövetkező hetekben aztán tovább finomította ezt a rendszert; az illatkatalógus egyre gazdagabbá és differenciáltabbá vált, a hierarchia egyre határozottabbá. És hamarosan hozzákezdhetett az első megtervezett illatépületek megépítéséhez: házak emelkedtek, falak, lépcsők, tornyok, pincék, szobák épültek, titkos kamrácskák... pompázatos illatkompozíciók naponta bővülő, naponta szépülő és tökéletesedő belső erődítménye.
Még ha tudatosult is benne, hogy mindeme nagyszerűség kezdő lépése egy gyilkosság volt, teljesen hidegen hagyta. A Marais utcai lány képére, testére már egyáltalán nem is emlékezett. Hiszen a legjobbat belőle, lényegét elvette és megőrizte: illatát magáévá tette.


9

Abban az időben több mint egy tucatnyi illatszerész élt Párizsban. Hat a jobb, hat a bal parton lakott, a hetedik pedig pontosan ezek között, tudniillik a Pont au Change-on, ami a jobb partot kötötte össze az Ile de la Citével. Ez a híd olyan sűrűn volt beépítve, hogy az átmenő a sok háztól nem is láthatta a folyót, hanem úgy érezhette, hogy egy teljesen közönséges, szilárd alapokon álló, és méghozzá felettébb elegáns utcán sétál. Valóban: a Pont au Change-on, a Pénzváltók hídján, a legfinomabb üzletek sorakoztak. Itt voltak a legjobb hírű boltok, itt tanyáztak az aranymívesek, a műbútorasztalosok, a legjobb paróka- és táskakészítők, a legfinomabb női fehérneműk és harisnyák előállítói, képkeretkészítők, lovaglócsizma-árusok, vállrojthímzők, aranygomböntők és bankárok. És itt állt Giuseppe Baldini illatszerész és kesztyűkészítő mester üzlet-és lakóháza is. Kirakatát pompás, fényes zölddel befestett ernyő védte a naptól, mellette Baldini aranyozott cégére függött: aranyüvegcsében aranycsokréta, az ajtó előtti piros szőnyegre pedig szintén a Baldini-címert hímezték aranyszállal. Ha kinyílt az ajtó, perzsiai harangjáték csendült fel, és két ezüstkócsag ibolyavizet köpött egy aranyozott tálba, ami szintén a Baldini-címer alakját viselte.
A világos puszpángpult mögött pedig maga Baldini állt öregen és mereven, mint egy szobor, aranypaszományos kék kabátban, fején ezüstösre púderezett paróka. Mivel minden reggel befújta magát Frangipani-vízzel, ennek illata szinte látható felhőként lengte körül, és személyét ködös távolságba helyezte. Mozdulatlanságában olyan volt, mint tulajdon leltára. Csak akkor költözött belé élet, ha a harangjáték felcsendült, és a kócsagok köpni kezdték az ibolyavizet – ami egyre ritkábban történt meg –, ekkor valósággal összezsugorodott, egészen kicsi lett és fontoskodó, és sűrűn hajlongva előresurrant, olyan sebesen, hogy a Frangipani-vízfelhő alig tudta követni; majd felkérte a vásárlót, hogy foglaljon helyet, és tekintse meg a legkiválóbb illat- és kozmetikai szerek bemutatóját.
Baldininak ezerféle kozmetikuma volt. Ajánlata az eszenciáktól és virágolajoktól, tinktúráktól, kivonatoktól, párlatoktól, balzsamoktól, gyantáktól és egyéb száraz, folyékony vagy viaszos szerektől a különböző pomádékon, krémeken, púdereken, szappanokon, kenőcsökön, zacskókon, hajvizeken, brillantinokon, szakállviaszokon, szemölcscseppeken és szépségtapaszokon át egészen a fürdőolajokig, testvizekig, szagos sókig, toalettecetekig és töméntelen valódi parfümig terjedt. De Baldini a klasszikus szépségápolás eme kellékeivel nem elégedett meg. Becsvágya arra sarkallta, hogy gyűjtse össze boltjában mindazt, ami valamiképpen illatozik vagy az illatozást szolgálja. Így aztán a füstölőpasztillák – gyertyák és szalagok – mellett számos fűszert is tartott: ánizst és fahéjt, szirupokat, likőröket és gyümölcsvizeket, ciprusi borokat, mazsolát, mézet, kávét, teát, kandírozott és aszalt gyümölcsöt, fügét, cukorkát, csokoládét, szelídgesztenyét, sőt tartósított kapribogyót, uborkát, hagymát és marinált tonhalat. És volt ott még illatozó pecsétviasz, parfümös levélpapír, rózsaolajillatú szerelmi tinta, sevró írótömbök, fehér szantálfa tollszárak, cédruskazetták és ládák, virágszirmok tárolására alkalmas tálkák, potpourrik, sárgaréz tömjéntartók, metszett borostyánüvegcsék és -tégelyek, illatos kesztyű, zsebkendő, szerecsendióvirággal töltött tűpárnák és mósuszgőzzel átitatott tapéta, amitől a szoba több mint száz évig illatos marad.
Természetesen az a rengeteg áru nem kaphatott a pompás, utcára (illetve hídra) néző boltban helyet, így pince hiányában nemcsak a raktár, hanem az egész első és második emelet, valamint a földszint valamennyi folyóra néző helyisége is tárolásra szolgált. Ennek következménye pedig az lett, hogy az egész házban illatok leírhatatlan zűrzavara uralkodott. Bármilyen kiváló minőségű volt is az egyes termékek szaga – Baldini csakis első osztályú árut vásárolt –, összhangjuk vagy inkább összhangtalanságuk elviselhetetlen volt, mint egy ezerfős zenekaré, amelyben minden egyes zenész mást és mást játszik, fortissimóban. Baldini és alkalmazottai ugyanúgy eltompultak a káosszal szemben, mint az öregedő karmesterek, akik köztudomásúlag nagyothallanak, s felesége pedig, aki a harmadik emeleten lakott, és ezt a szintet elkeseredetten védelmezte a raktárak terjeszkedésétől, már szintén alig érzékelte a zavaró szagorgiát. Nem így a vásárló, aki először lépett Baldini üzletébe. Neki a szagkeverék ökölként vágott az arcába, és alkatától függően elragadtatásba vagy rémületbe kergette, de az érzékeit mindenképpen megkeverte, úgyhogy többnyire el is felejtette, miért jött. Kifutófiúk elfelejtették a rendelést. Hetyke uracsok bávataggá váltak. És néhány hölgy félhisztériás, fél-klausztrofóbiás állapotba kerülvén elájult, hogy csak a legcsípősebb, ammóniákból, szegfűolajból és kámforszeszből készült repülősóval lehetett magához téríteni.
Ilyen körülmények között tulajdonképpen nem is csoda, hogy Giuseppe Baldini boltjában egyre ritkábban csendült fel a harangjáték, és az ezüstkócsagok egyre ritkábban köpték az ibolyavizet.


10

– Chénier! – kiáltotta Baldini a pult mögül, ahol órák óta ácsorgott szobormereven, az ajtót lesve. – Tegye fel a parókáját!
És az olívaolajos hordók és bayonne-i sonkák között megjelent Chénier, Baldini segédje; Baldininál kicsit fiatalabb, de már szintén öreg ember; előrejött a bolt elegánsabb részébe. Zsebéből előhúzta a parókáját, és a fejére illesztette.
– Elmegy, Baldini úr?
– Nem – mondta Baldini –, néhány órára visszavonulok a dolgozószobámba, és nem szeretném, ha megzavarnának.
– Ó, értem. Új parfümöt komponál!
BALDINI:    Így van. Verhamont gróf számára kell egy sevróbőrt illatosítanom. Valami teljesen újat kíván. Valami olyasmit, mint... mint... azt hiszem, „Ámor és Psziché”-nek hívják, és állítólag ettől a... ettől a Saint-André des Arts utcai kóklertől származik, ettől a... ettől a...
CHÉNIER:    Pélissier-től.
BALDINI :    Úgy van. Pélissier. Helyes. Úgy hívják a kóklert. Pélissier „Ámor és Psziché”-je. Ismeri?
CHÉNIER:    Igen-igen. Persze-persze. Most minden ettől bűzlik. Minden utcasarkon ezt érezni. De ha az én véleményemre kíváncsi – hát nem valami különleges. Biztosan nem veheti fel a versenyt azzal, amit majd ön fog komponálni, Baldini úr.
BALDINI :    Hát persze hogy nem.
CHÉNIER:    Nagyon közönséges szaga van ennek az „Ámor és Psziché”-nek.
BALDINI :    Közönséges?
CHÉNIER:    Nagyon is közönséges, mint minden, ami ettől a Pélissier-től származik. Azt hiszem, citromolaj van benne.
BALDINI :    Valóban? És még mi?
CHÉNIER:    Talán narancsvirág-eszencia. És esetleg rozmaringtinktúra. De nem tudnám biztosan megmondani.
BALDINI :    Engem aztán nem is érdekel.
CHÉNIER:    Természetesen.
BALDINI :    Igazán édes mindegy nekem, hogy mit pancsolt össze az a kókler Pélissier. Még ihletet sem merítek belőle!
CHÉNIER:    Igaza van, uram.
BALDINI:    Maga is tudja, sohasem kívülről várom az ihletet. Maga is tudja, hogy egyedül dolgozom ki a parfümjeimet.
CHÉNIER:    Tudom, Monsieur.
BALDINI:    Csakis önmagamból szülöm őket!
CHÉNIER:    Tudom.
BALDINI:    És Verhamont gróf számára valami szenzációsat készítek majd.
CHÉNIER:    Erről meg vagyok győződve, Baldini úr.
BALDINI:    Vegye át a boltot. Nyugalomra van szükségem. Ne engedjen be hozzám senkit, Chénier...
És ezzel elcsoszogott, már csöppet sem szoborhoz, hanem öregemberhez illően, hajlottan, majdnem úgy, mintha megverték volna, osont fel első emeleti dolgozószobájába.
Chénier elfoglalta helyét a pult mögött; pontosan ugyanott állt, ahol az előbb a mester, és mereven nézte az ajtót. Tudta, hogy mi játszódik le majd a következő órákban: a boltban semmi, fent, Baldini dolgozószobájában pedig a szokásos katasztrófa. Baldini majd leveti kék, Frangipani-vízzel átitatott kabátját, leül az íróasztalhoz, és várja az ihletet. De az ihlet nem jön. Ekkor odasiet a száz meg száz próbaüveggel telezsúfolt szekrényhez, és találomra összekutyul valamit. A keverék szörnyű lesz. Erre átkozódni fog, feltépi az ablakot, és behajítja a pancsot a folyóba. Aztán mást próbál, az szintén nem sikerül, most már ordít és tombol majd, és sírógörcsöt kap az összebüdösített szobában. Hét óra körül nyomorult állapotban letámolyog, és remegve, zokogva ezt mondja: Chénier, nekem már nincs orrom, nem tudom megszülni a parfümöt, nem tudom megcsinálni a gróf sevróját, elvesztem, kiégtem – meg akarok halni, kérem, Chénier, segítsen meghalni! És ő, Chénier, azt javasolja majd, hogy küldjenek elvalakit Pélissier-hez egy üveg „Ámor és Psziché”-ért, Baldini pedig beleegyezik (de csak a legszigorúbb titoktartás mellett!) ebbe a szégyenteljes eljárásba; Chénier megesküszik, és éjszaka titokban átitatják a gróf sevróját az idegen parfümmel. Így lesz, nem másképp, és Chénier szerette volna, ha már vége az egész cirkusznak. Baldini nem volt nagy illatszerész. Régebben, harminc-negyven évvel ezelőtt igen, akkor találta fel a „Dél rózsáját”-t meg a „Baldini gáláns csokrá”-t, két igazából jelentős parfümöt; ezeknek köszönhette a vagyonát is. De most már öreg volt és elkopott, nem ismerte az újabb divatokat és az emberek újfajta ízlését, és ha még egyáltalán összehozott valami saját illatot, akkor az teljesen divatjamúlt, eladhatatlan vacak volt, amit egy év múlva a tízszeresére hígítva szökőkútadaléknak kótyavetyéltek el. Kár érte – gondolta Chénier, és a tükörben ellenőrizte parókája állását –, kár az öreg Baldiniért; kár a szép üzletéért, mert le fogja zülleszteni; és értem is kár, mert mire teljesen lezülleszti, addigra én már öreg leszek, hogy átvegyem...


11

Baldini valóban levetette ugyan illatozó kabátját, de csak megszokásból. A Frangipani-víz illata már rég nem zavarta a szaglásban, hiszen már évtizedek óta használta, és észre se vette. Bezárta ugyan a dolgozószoba ajtaját, és csendet parancsolt a házban, de nem ült le az asztalához, hogy töprengjen, és ötletre várjon, mert Chénier-nél sokkal jobban tudta, hogy nem fogja megszállni az ihlet – ugyanis még sohasem szállta meg. Az, hogy öreg és kopott volt, megfelelt az igazságnak, és valóban nem volt már nagy parfümkészítő – csak ő azt is tudta, hogy soha nem is volt az. A „Dél rózsájá”-t apjától örökölte, a „Baldini gáláns csokrá”-nak receptjét pedig egy átutazó genovai kereskedőtől vásárolta. A többi parfümje régi, bevált receptek alapján készült. Még sohasem talált fel semmit. Nem volt feltaláló. Bevált szagkeverékek gondos előállítója volt csupán, mint az olyan szakács, aki rutinosan, jó receptekkel nagy konyhát vezet, de ő maga egyetlen ételt sem talál ki. A vegykonyha, a kísérletezés, az inspiráció és titkolódzás hókuszpókuszait csak azért gyakorolta, mert az hozzátartozott az illatszerész és kesztyűkészítő mesterségéről alkotott képhez. Az illatszerész már-már alkimista, aki csodákat művel – így akarták hinni az emberek, hát hadd higgyék! Azt, hogy művészete ugyanolyan mesterség, mint a többi, egyedül csak ő tudta, és erre büszke is volt. Nem is akart feltaláló lenni. A feltalálás gyanús volt neki, mert mindig bizonyos szabályok áthágásával járt. Esze ágában sem volt Verhamont gróf számára új parfümöt feltalálni. És nem is várt estig, hogy Chénier meggyőzze az „Ámor és Psziché” beszerzésének szükségszerűségéről. Ő már beszerezte. Ott volt az íróasztalon az ablak előtt, egy csiszolt dugójú üvegcsében. Már néhány napja megvette. Persze nem személyesen. Csak nem állíthat be Pélissier-hez azzal, hogy parfümöt akar vásárolni! Hanem egy közvetítő közvetítője révén... nem árt az elővigyázatosság. Mert Baldini nem a spanyolbőr átitatásához akarta felhasználni a parfümöt – ehhez nem is lett volna elég ez a csekély mennyiség. Sokkal rosszabb járt a fejében: le akarta másolni.
Ez egyébként nem volt tilos. Csak éppen rendkívül ocsmány dolognak számított. Egy konkurens parfümjének lemásolása és saját név alatti forgalmazása rettenetesen ocsmány dolog. De még sokkalta ocsmányabb, ha valakit rajtakapnak. Ezért nem volt szabad Chénier-nek semmit sem sejtenie, mert Chénier szeretett fecsegni.
Jaj de szörnyű, ha egy egyenes lelkű embert a körülmények ilyen görbe utakra juttatnak! De szörnyű, ha a tulajdon becsületét, legnagyobb kincsét kell ilyen módon bemocskolnia. De mi mást tehetne? Verhamont grófja olyan vevő, akit semmi esetre sem veszíthet el. Már így isalig voltak vevői. Újra csalogatni kellett a vásárlókat, mint a húszas években, amikor még karrierje kezdetén állt, és a derekára kötözött készlettel járta az utcákat. És Isten tudja, miképpen, de ő, Giuseppe Baldini, Párizs legnagyobb illatszer-kereskedésének tulajdonosa, a lehető legjobb üzleti viszonyok közepette anyagilag csak úgy tudott valahogy boldogulni, ha kis bőröndjével a kezében házalt. Ez pedig egyáltalán nem volt ínyére, mert már jócskán túllépte a hatvanadik évét, gyűlölte a várakozást a hideg előszobákban és azt, hogy agg márkinéknak ezervirágvizet vagy négyrablóecetet áruljon, vagy éppen migrénkenőcsöt tukmáljon rájuk. Ezenkívül az előszobákban csak úgy hemzsegett az undorító konkurencia. Itt volt ez a Dauphine utcai jöttment, ez a Brouet, aki azt híresztelte magáról, hogy övé Európa legnagyobb pomádéválasztéka, vagy Calteau a Rue Manconseilből, aki Artois komtesz udvari szállítójává verekedte fel magát; vagy ez a tökéletesen kiszámíthatatlan André Pélissier a Rue Saint-André des Arts-ból, aki minden szezonra új illattal rukkolt ki, amelyekért az egész világ bolondult.
Egy ilyen Pélissier-féle parfüm felbolygatta az egész piacot. Ha az egyik évben Magyarvíz volt divatban, és Baldini ennek megfelelően feltöltötte raktárait levendulával, bergamottal és rozmaringgal, hogy a keresletet ki tudja elégíteni, akkor Pélissier megalkotta az „Air de Musc”-ot, vagyis a „Pézsma illatát”, ezt a nehéz illatot. Hirtelen mindenki úgy kezdett szaglani, mint valami állat. Baldini meg hajvizet csinálhatott a rozmaringjából, a levendulát pedig szagos zsákocskába varrhatta. Ha azonban a következő évre elegendő mósuszt, pézsmát és castoreumot rendelt, akkor Pélissier-nek eszébe jutott, hogy egy „Erdei virág” nevű parfümöt készítsen, ami hirtelen zajos sikert aratott. És ha Baldini hosszú éjszakák megfeszített munkájával vagy jókora összegek ellenében végre megtudta, miből áll az „Erdei virág” – akkorra Pélissier már a „Török éjszakák”-kal rukkolt ki, vagy a „Lisszaboni levegő”-vel, vagy „Bouquet de ka Cour”-ral, vagy ki tudja, mi az ördöggel még. Ez az ember mindenesetre az egész szakma számára veszélyt jelentett zabolátlan kreativitásával. Néha már-már visszasírták a régi, szigorú céhjogot. Visszakívánták a drákói eljárásokat ez ellen az ember ellen, aki kilóg a sorból, és egyre-másra az illatok inflációját idézi elő. Be kellene vonni az engedélyét, egy jó zaftos felfüggesztést kellene a nyakába zúdítani... egyébként is, legelőször le kellene tétetni vele a vizsgát! Mert ez a Pélissier, ez még csak nem is volt tanult illatszerész és parfümkészítő. Az apja egyszerű ecetfőző volt, és Pélissier sem más, mint ecetfőző. Csakis ezért foglalkozhatott szeszekkel, ezért törhetett be valódi illatszerészek karámjába, hogy ott tomboljon görény módjára. – Minek minden szezonban új illat? Kell? A közönség régebben megelégedett az egyszerű ibolyavizekkel és virágkompozíciókkal is, amelyeket tízévenként egyszer egy kicsit megváltoztattak. Az emberek évezredeken át beérték tömjénnel és mirhával, néhány balzsammal és olajjal, szárított fűszergyökerekkel. Az illatok még akkor is nagyon szerény számban voltak, amikor megtanultak a lombikokkal desztillálni, vízgőz segítségével, éterikus olajok alakjában kinyerni a füvekből, virágokból és fakérgekből illatozó lényegüket, tölgyfa présekkel kisajtolni a magokból és gyümölcshéjakból az illóolajat, vagy gondosan leszűrt zsiradékokkal előcsalogatni a virágszirmok eszenciáját. Akkoriban egy ilyen Pélissier-féle figura nem is létezhetett volna, mert már egy egyszerű pomádé elkészítése is olyan képességeket tételezett fel, amelyekről ez az ecetpancsoló nem is álmodhat. A parfümistának nemcsak a desztilláláshoz kellett értenie, hanem egyszerre gyógyírkészítő, patikus, alkimista, kézműves, kereskedő, a latin nyelv tudora és kertész is volt. Meg kellett különböztetnie az ürüvesezsírt a fiatal borjú faggyújától; a Viktória ibolyát a pármaitól. Tudnia kellett, mikor aratható a napraforgó, mikor virágzik a muskátli, és hogy a jázmin napfelkeltekor elveszíti illatát. Ezekről a dolgokról Pélissier-nek természetesen fogalma sem volt. Valószínűleg sohasem dugta ki az orrát Párizsból, soha életében nem látott virágzó jázmint. Arról az irgalmatlan robotról pedig nem is álmodott, amivel százezernyi jázminvirágból egy kis golyócska koncentrátumot vagy pár csepp essence absolue-t nyerhet az ember. Ő a jázmint valószínűleg csak koncentrált, sötétbarna folyadék alakjában ismerte, kis üvegcsében, amely sok más üvegcse társaságában a páncélszekrényben lapult, és amelyek tartalmából divatos parfümjeit keverte. Nem, egy ilyen alak, mint ez a szemtelen Pélissier, a régi jó céhidőkben nem vethette volna meg sehol a lábát, hiszen híjával volt az ehhez szükséges tulajdonságoknak – úgy is mint egyéniségnek, műveltségnek, mértékletességnek és a céhbeli viszonyok tiszteletben tartásának. Parfümkészítői sikereit kizárólag egy olasznak, a zseniális Mauritius Frangipaninak köszönhette, aki kétszáz évvel korábban felfedezte, hogy az illatanyagok feloldódnak az égetett szeszekben. Amikor Frangipani alkohollal keverte össze illatos porocskáit, illatukat egy illékony folyadékra testálta, megszabadítva ezzel az illatot az anyagától, azt mintegy spiritualizálta, feltalálván így az illatot mint olyant, vagyis a parfümöt. Micsoda tett! Micsoda korszakalkotó teljesítmény! Az emberiség legnagyobb eredményeihez mérhető csupán, mint az írás feltalálása az asszírok által, az euklideszi geometria, Platón ideái, vagy az, hogy a görögök bort csináltak a szőlőből. Valóban prométheuszi tett volt! De mégis, mint a nagy szellemi tettek, amelyek nemcsak fényt árasztanak, hanem árnyékot is vetnek, s az emberiség számára nemcsak jótetteket, hanem kellemetlenséget is jelentenek, Frangipani felfedezésének ugyanígy voltak kellemetlen következményei: mert mihelyt elterjedt, hogyan lehet tinktúrákban foglyul ejteni és üvegcsékbe tölteni a virágok és fűszernövények, a fák, gyanták és állati váladékok illatozó lelkét, a parfümcsinálás apránként kicsúszott az igazi hozzáértők kezéből, és a pálya kinyílt az olyan viszonylag jó orrú sarlatánok előtt, mint amilyen az a görény Pélissier. Aki anélkül, hogy egy másodpercre is elgondolkodott volna azon, hogyan is jött létre üvegcséinek tartalma, egyszerűen követte szaglószervének szeszélyeit vagy a közönség óhajait, és összekeverte, ami épp eszébe jutott.
Ennek a fattyú Pélissier-nek a harmincöt évével biztosan nagyobb már a vagyona, mint amit ő, Baldini – a Baldiniak harmadik nemzedéke immár – gyűjtögetett össze kemény, kitartó munkával. És Pélissier-é naponta növekszik, míg az övé napról napra fogy! Ilyesmi régebben nem történhetett meg! Csak néhány éve fordulhat elő, hogy egy befutott mesternek és híres kereskedőnek a puszta létéért kelljen küzdenie! Mert mindent elborított az újítási láz, a gátlástalan tettvágy, a kísérletező őrület, a nagyravágyás, kereskedelemben, közlekedésben és a tudományokban egyaránt!
Vagy itt van a sebesség őrülete! Minek az a rengeteg, állandóan feltúrt utca, minek az új hidak? Minek? Kinek jó, hogy most már egy hét alatt Lyonba juthat az ember? Kinek jó ez? Kinek használ? Vagy az, hogy átkelnek az Atlanti-óceánon, egy hónap alatt elrohannak Amerikába, mintha e nélkül a kontinens nélkül nem lettünk volna meg idáig elég jól. Évezredekig! Mi keresnivalója van a civilizált embereknek az indiánok őserdejében vagy a négereknél? Ezek meg még a lappok földjére is elmennek, az örök jég birodalmába, a nyershal-evő vadak közé. És akkor még egy újabb kontinenst is fel akarnak fedezni, valahol a Déli Tengeren, bárhol legyen is az. Minek ez az őrület? Mert így tettek a többiek is, a spanyolok, az átkozott angolok, az impertinens hollandusok, akikkel még háborúznunk is kellett, pedig azt egyáltalán nem engedhettük volna meg magunknak. Egy ilyen hadihajónak cakpakk 300 000 livre az ára, a mi adónkból, és aztán egy ágyúlövéssel elsüllyesztik... a sohaviszontnemlátásra! A pénzügyminiszter úr újabban minden jövedelem egytized részét követeli, ami maga a romlás, mert még ha nem fizetik is ki, már maga az elv kártékony.
Az ember szerencsétlensége abból származik, hogy nem akar nyugodtan megülni a fenekén ott, ahol a helye. Mondja Pascal. De Pascal nagy ember volt, a szellem Frangipanija, voltaképpen nem más, mint egy jó iparos, és az ilyesmire manapság nincs kereslet. Most mindenki a hugenották meg az angolok lázító könyveit bújja. Vagy traktátumokat és úgynevezett nagy tudományos műveket irkálnak, amelyek mindent megkérdőjeleznek, mindent, de mindent. Ma már semmi sem az, ami; minden másképpen van. Állítólag egy pohár vízben egészen apró, eddig nem látott lények úszkálnak; állítólag a szifilisz sem Isten büntetése, hanem egy teljesen normális betegség; állítólag Isten nem hét nap alatt teremtette a világot, hanem évmilliók alatt – már amennyiben Isten egyáltalán létezik; állítólag a vademberek éppolyan emberek, mint mi; a gyermekeinket rosszul neveljük; már a föld sem gömbölyű, mint eddig, hanem fent és lent lapított, mint egy dinnye –, mintha bármi is múlna ezen! Mindenütt kérdezősködnek, leásnak, kutatnak, szimatolnak és kísérleteznek. Nem elég, hogy elmondják: mi van, hogy van – most mindent be is kell bizonyítani, leginkább tanúkkal és számokkal és azokkal a nevetséges kísérletekkel. Ezeknek a Diderot-knak, d'Alembert-ek-, Voltaire-eknek, Rousseau-knak, meg hogy is hívják még ezeket a firkászokat – még papok, nemesurak is vannak köztük! –, sikerült az egész társadalomra kiterjeszteni saját beteges nyughatatlanságukat, az elégedetlenségben lelt örömüket – röviden: a határtalan káoszt, ami a fejükben uralkodik...
Bármerre nézünk, mindenütt lázas buzgalommal szorgoskodnak. Az emberek könyveket olvasnak, még a nők is. A papok kávéházakban kuksolnak. És ha a rendőrség végre beleszól, és hűvösre teszi valamelyik főkolompost, rögtön felvonítanak a kiadók, és kérvényeket nyújtanak be, s a legmagasabb rangú urak és hölgyek is latba vetik befolyásukat, míg csak néhány hét múlva ki nem engedik az illetőt, vagy hozzá nem járulnak külföldre távozásához, ahol aztán vidáman tovább izgágáskodhatik. A szalonokban üstököspályákról és expedíciókról karattyolnak, felhajtó erőkről és Newtonról, csatornaépítésről és vérkeringésről, valamint a föld átmérőjéről.
Maga a király is valami újmódi marhaságot mutattatott be magának, valami elektromosság nevű szemfényvesztést: állítólag valaki az egész udvar szeme láttára dörzsölt egy palackot, az villogott, és őfelsége, azt mondják, teljesen le volt nyűgözve. Elképzelhetetlen, hogy ükapja, a valóban nagy. Lajos király, akinek áldásos uralkodásából Baldininak még volt szerencséje néhány esztendőt élvezni, eltűrt volna efféle nevetséges demonstrációt! De ez már az új idők szelleme, és ennek nem lesz jó vége!
Mert ha már a legnagyobb nyugalommal és a lehető legszemtelenebbül Isten egyházának önállóságát is kétségbe vonhatják; ha a királynak Istentől származó hatalmáról és a monarchiáról is úgy beszélnek, mintha a többi más uralkodási forma közül csak az egyik, tetszés szerint választható volna; ha végül az emberek arra vetemednek, hogy azt állítsák: a mindenható Isten maga is nélkülözhető, és a legkomolyabban azt hangoztatják, hogy rend, erkölcs és boldogság nélküle is elképzelhető, mert az emberek születésüktől fogva magukban hordják az erkölcsöt és az észt... – ó, Istenem, Istenem! – akkor persze nem csoda, hogy a világ a feje tetejére állt, az erkölcsök lezüllöttek, és az emberiség magára vonja majd annak a hatalmas úrnak a büntetését, akit tagad. Rossz vége lesz ennek. Az 1681-es nagy üstökös, amin olyan jókat mulattak, és amit csak egy halom csillagnak csúfoltak, mégiscsak Isten figyelmeztető jelzése volt – most már lehet tudni –, a bomlás kezdeteit jelezte, a romlás és széthullás évszázadának, a szellemi, politikai és vallási mocsárnak a létrejöttét, amelyet az emberek önmaguknak csináltak, hogy majd elsüllyedjenek benne, s amelyen egyelőre olyan csillogó-villogó és bűzös virágok tenyésznek, mint ez a Pélissier.
Állt az ablaknál az öregember, Baldini, és gyűlölködő pillantásokat vetett a folyó fölött ferdén alásüllyedő napra. Uszályok bukkantak ki a híd alól, és lassan nyugati irányba csorogtak a Pont Neuf és a Louvre erkélyei előtti kikötők irányába. Itt nem eveztek föl ár ellen: a sziget túloldalán lévő folyóágat használták. Itt minden csak távolodott: az üres és megrakott hajók, az evezős csónakok és a lapos halászbárkák, a piszkosbarnán vagy aranyosan fodrozódó víz, minden tovahömpölygött, lassan, szélesen, feltartóztathatatlanul. És ha Baldini egészen meredeken lepillantott, a ház fala mellett, akkor olyan érzése támadt, mintha az áradó víz a híd alapjait is elmosná, és szédülés környékezte.
Nagy hiba volt, hogy itt vett házat; de még nagyobb, hogy nyugatra nézőt választott. Most szüntelenül a tovaáramló folyót látta, és úgy tűnt, mintha ő maga, a ház és a sok évtized munkájával megszerzett vagyon is elúszna a folyóval együtt, ő pedig már túl öreg és gyenge ahhoz, hogy a hatalmas áradatnak ellenálljon.
Néha, ha a bal parton akadt dolga a Sorbonne-negyedben vagy a Saint-Sulpice-en, akkor nem a szigeten és a Saint-Michel hídon ment át, hanem a hosszabb utat választotta, a Pont Neufön át, mert ezt a hidat nem építették be. A hídon odaállt a keleti mellvédhez, és felfelé tekintett végig a folyón, hogy legalább egyszer láthassa maga felé áramolni; ilyenkor pár pillanatig azt képzelte, hogy életének iránya is megfordult, az üzlet gyarapszik, a család virágzik, a nők elkényeztetik, és vagyona nem hogy csappan, hanem csak nő és nő.
De aztán, ha csak egy kicsit is feljebb tekintett, néhány száz méternyire megpillantotta a saját házát, ami törékenyen magasodott a Pont au Change-on; látta dolgozószobájának ablakát, és látta benne önmagát is, látta, ahogy kihajol az ablakon, és nézi a tovaáradó vizet, mint most. És ezzel szét is foszlott a szép álom, és Baldini a Pont Neufön megfordult, csüggedtebben, mint annak előtte, olyan csüggedten, mint most, ahogy itt az ablakból visszafordult, és leült.
-----------------------------

továb olvashato


images.bogancsvirag.multiply.multiplycontent.com/attachment/0/R2-2dgoKCB8AADOiOKM1/suskind_patrick_-_a_parfum_egy_gyilkos_tortenete.pdf

12