Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dan B. Az elveszett jelkép

2013.10.08

ddl5.data.hu/get/0/3369273/30201700-Az-elveszett-jelkep.pdf

esemenyhorizont.uw.hu/2010/letfilo/jelkep.html

öwww.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/szimbolumtar/ch01.html

lexikon.katolikus.hu/

www.tarrdaniel.com/documents/Hermetika/tartalom2.htm

www.szokincshalo.hu/szotar/

oshagyomany.vidya.hu/index.html

aries.ektf.hu/~hz/pdf-tamop/pdf-02/html/ch13.html

www.uranusz.eoldal.hu/cikkek/osi-szimbolumok.html

Dan Brown Az elveszett jelkép

 

 

(...)

Hatodikfejezet

 
-Nem mehetnénk ennél közelebb? -Robert Langdont váratlanul szorongás fogta el, amikor a sofőr leparkolt a First Streeten, négyszáz méterre a Capitolium épületétől.

-Sajnos nem -válaszolta a sofőr. -Az új belbiztonsági törvény. Nem engednek többé járműveket a fontos középületek közelébe. Sajnálom, uram.

Langdon megnézte az óráját, és rémülten látta, hogy már

18.50 van. Egy építkezés miatt csak lassan tudtak haladni a National Mallen, és neki tíz perc múlva kezdődik az előadása. -Változik az idő -mondta a sofőr, és kiszállt, hogy ajtót nyisson Langdonnak. -Most már sietnie kell. -Langdon elővette a tárcáját, borravalót akart adni, de a férfi elhárította. - A vendéglátója bőkezűen kipótolta a viteldíjat.

Jellemző Peterre, gondolta Langdon, miközben összeszedte a dolgait.

-Oké, köszönöm a fuvart. Már hullani kezdtek az első esőcseppek, amikor Langdon felért a kecsesen ívelő sétaút tetejére, ahonnét leereszkedhetett az új, föld alatti látogatóközpont bejáratához.

A Capitolium látogatóközpontjának megépítése költséges és vitatott projekt volt. Disneylanddel vetekvő föld alatti városként jellemezték, amelynek 46 ezer négyzetméterre

 

rúgó területe kiállításoknak, éttermeknek és gyűléstermeknek ad otthont.

Langdon alig várta, hogy ott legyen, de nem gondolta volna, hogy ilyen sokat kell gyalogolnia. Bármelyik pillanatban leszakadhatott az ég, ezért futásnak eredt, de félcipőben nem sokra ment a nedves betonon. Előadáshoz öltöztem, nem négyszáz méteres lejtőn száguldáshoz az esőben!

Levegő után kapkodva és zihálva érkezett le. Benyomult a forgóajtón, megállt egy percre az előtérben, hogy lélegzethez jusson és leverje magáról a vizet. Csak ezután mérte föl a szeme elé táruló új építményt.

Oké, le vagyok nyűgözve.

A Capitolium látogató központja egyáltalán nem az volt, mint amire számított. Mivel a föld alatt volt, Langdon nem szívesen haladt át rajta. Egy gyerekkori balesetből kifolyólag a kút mélyén töltött egy egész éjszakát, és azóta jóformán megbénította a szorongás a zárt terektől. De ez a föld alatti építmény valahogy… levegős volt. Könnyed. Tágas.

A hatalmas üvegmennyezet a rengeteg ablakszemmel izgalmas fényhatásokat produkált, ahogy tompa derengésbe vonta a gyöngyház színű belső teret.

Rendes körülmények között Langdon egy órát is eltöltött volna itt, hogy megcsodálja az építészeti szépségeket, de mivel most csak öt perce volt a jelenéséig, leszegett fejjel sietett keresztül a csarnokon az ellenőrző pont és a liftek felé. Nyugalom, intette magát. Peter tudja, hogy úton vagyok. Nem kezdik el nélkülem az eseményt.

Az ellenőrző pontnál egy fiatal latin biztonsági őr társalgott vele, közben Langdon kiürítette a zsebeit és lecsatolta „muzeális” karóráját.

 

-Miki egér? - kérdezte az őr. A hangja elárulta, hogy derül a dolgon. Langdon bólintott; hozzá volt szokva a megjegyzésekhez. A gyűjtőknek szánt Miki egeres órát a szüleitől kapta ajándékba, a kilencedik születésnapjára.

-Arra emlékeztet, hogy lassítsak és ne vegyem olyan komolyan az életet. -Nem hiszem, hogy működik -mondta az őr mosolyogva.

-Úgy látom, hogy ön komolyan siet. Langdon is mosolygott, és odaadta a válltáskáját átvilágításra.

-Merre találom a szoborcsarnokot? A biztonsági őr a liftek felé mutatott. -Csak kövesse a jeleket. -Köszönöm. - Langdon levette a táskát a futószalagról, és elsietett. A fölfelé tartó liftben vett egy nagy levegőt, megpróbálta rendezni a gondolatait. Az esőverte üvegtetőn át föltekintett a hegyként magasló Capitolium megvilágított kupolájára. A párálló sötétségben, magasan a tető felett, csaknem száz méternyire a földtől, a kupolát megkoronázó Szabadságszobor kísérteties őrszemként állt a vártán. Langdon a sors iróniájának könyvelte el, hogy a munkások, akik a csaknem hat méter magas bronzszobor minden egyes darabját a helyére vonszolták, rabszolgák voltak -olyan titka ez a Capitoliumnak, amelyről a legritkábban tesznek említést a középiskolai történelemórákon.

Valójában az egész épület a bizarr titkok kincsesháza; köztük van a „gyilkos kád”, amely Henry Wilson alelnök tüdőgyulladásos haláláért felelős; egy állandóan vérfoltos lépcső, amelyen elképesztő számú látogató esett el, és egy

 

lezárt alagsori helyiség, ahol a munkások 1930-ban megtalálták John Alexander Logan tábornok kitömött lovát.

Ám egyetlen legenda sem volt olyan tartós, mint a tizenhárom szellemé, akik állítólag az épületben kísértettek. A várostervező Pierre L’Enfant szellemét gyakran vélték látni a termekben bolyongva, hogy végre megkapja a fizetségét, ami immár kétszáz éve késik. A Capitolium kupolájáról az építkezés során lezuhant munkás szelleme a folyosókon tűnt fel egy szerszámos kocsival. És persze a leghíresebb jelenés, amelyet a Capitolium alagsorában véltek számtalanszor látni -egy fekete macska, amely a szűk átjárók és kamrák útvesztőjében lopakodott.

Langdon kilépett a liftből, és újra megnézte az óráját. Három perc. Elindult a széles folyosón a szoborcsarnokot mutató jelet követve, és közben átismételte magában az előadás kezdő szavait. El kellett ismernie, hogy Peter asszisztensének igaza volt; a téma tökéletesen illik egy olyan eseményhez, amelyet egy nevezetes szabadkőműves szervez Washingtonban.

Nyílt titok, hogy a városnak gazdag szabadkőműves története van. Ennek az épületnek az alapkövét is szabadkőműves szertartás keretében tette le maga George Washington. A főváros gondolata és terve szabadkőműves mesterek -George Washington, Ben Franklin és Pierre L’Enfant -elméjében született meg, akik szabadkőműves építészettel, képzőművészettel és jelképekkel ékesítették.

Az emberek persze mindenféle eszelős dolgot képzelnek bele azokba a szimbólumokba.

Számos összeesküvéselmélet-gyártó állította azt, hogy a szabadkőműves alapító atyák hatalmas titkokat rejtettek el Washington-szerte, és már az utcák elrendezése is szimbolikus üzeneteket hordoz. Langdont ez nem érintette

 

meg különösen. A szabadkőművesekről összehordott téves információk olyannyira közkeletűek voltak, hogy még a felkészült harvardi diákok is meglepően furcsán gondolkodtak a testvériségről.

Tavaly egy gólya rontott be tágra nyílt szemmel Langdon előadótermébe egy internetről kinyomtatott ívet lobogtatva. Washington utcatérképe volt, amelyen egyes kiemelt utcák különböző formákat alkottak -sátánista ötszögeket, egy szabadkőműves iránytűt és szögmérőt, Baphomet fejét -,

bizonyságául annak, hogy a várost megtervező szabadkőművesek valamiféle sötét, rejtélyes összeesküvésnek voltak a részesei.

-Érdekes -mondta Langdon -, de nem túl meggyőző. Ha elég sok egymást metsző vonalat húzunk egy térképen, óhatatlanul ilyesféle formákat fognak alkotni.

-De ez nem lehet puszta véletlen! - kiáltott fel a fiú. Langdon türelmesen megmutatta a hallgatónak, hogy hajszálra ugyanilyen alakzatokhoz lehet eljutni Detroit utcatérképén is.

A fiú csalódottnak tűnt.

-Ne keseredjen el -vigasztalta Langdon. - Washingtonnak tényleg van néhány hihetetlen titka… csak egyik sincs rajta ezen az utcatérképen.

A fiatalember felkapta a fejét.

-Titkok? Mint például? -Minden tavasszal tartok egy okkult jelképek című kurzust. Ott sok szó esik Washingtonról. Meg kéne hallgatnia.

-Okkult jelképek! -A gólya megint izgalomba jött. -Tehát mégis vannak ördögi szimbólumok Washingtonban! Langdon mosolygott.

 

-Sajnálom, de az okkult szó, dacára a sátánimádat hozzá kötött és légből kapott képzeteinek, tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy rejtett vagy homályos. A vallási elnyomás korszakaiban a doktrínákkal szembemenő tudást elrejtve vagy homályban kellett tartani, mert az önmagát fenyegetve érző egyház mindenre, ami „okkult” volt, rásütötte az ördögi bélyeget, és az előítélet máig megmaradt.

-Ó! - A diák elkedvetlenedett. A Harvard Sanders előadója egy tágas, régi terem volt, recsegő fapadokkal. Tavasszal azonban Langdon kiszúrta a gólyát. Az első sorban ült, ötszáz másik diák között szorongva.

-Jó reggelt mindenkinek -kiáltotta el magát Langdon a széles katedráról. Bekapcsolta a diavetítőt, és egy kép jelent meg mögötte. -Ha már elhelyezkedtek, hányan ismerik föl a képen látható épületet?

-A Capitolium! -zúgta egyszerre több tucat hang. Washington! -Helyes. Abban a kupolában 255 tonna vas van. Páratlan építészeti bravúr volt ez az 1850-es években.

-Bődületes! - kiáltott közbe valaki. A professzor a szemét forgatta, nem bánta volna, ha betiltják ezt a szót.

-Oké, és hányan jártak már önök közül Washingtonban? A kezek csak szórványosan emelkedtek a magasba. -Ilyen kevesen? -Langdon meglepődést színlelt. -És hányan voltak már Rómában, Párizsban, Madridban vagy Londonban? Szinte mindenki feltette a kezét.

 

A papírforma. Az amerikai főiskolások afféle beavatási szertartása volt a nyári Eurorail jegy, mielőtt szembesültek volna az élet zord realitásaival.

-Úgy tűnik, sokkal többen jártak Európában, mint a saját fővárosukban. Mit gondolnak, miért van ez így?

-Európában nincs alkoholfogyasztási korhatár! -szólt be valaki hátulról.

Langdon mosolygott.

-Mintha az itteni bárkit is meggátolt volna az ivásban. Nevetés. Ez volt az első tanítási nap a húsvéti szünet után, és a szokásosnál is tovább tartott, amíg a diákok elhelyezkedtek a recsegő padsorokban. Langdon szerette ezt a termet, mert a mocorgásukból mindig tudta, hogy mennyire sikerült lekötnie a diákok figyelmét.

-Komolyra fordítva a szót -folytatta -, Washingtonban van a világ néhány legszebb építészeti, képzőművészeti alkotása és szimbóluma. Miért utaztak a tengerentúlra, mielőtt felkeresték volna a saját fővárosukat?

-Az antik cuccok menőbbek - jegyezte meg valaki. -Felteszem - igyekezett tisztázni Langdon -, hogy az antik cuccokon kastélyokat, síremlékeket, templomokat és más hasonlókat ért. Bólogattak.

-Oké. És mi van akkor, ha azt mondom, hogy Washingtonban is megtalálható mindez? Kastélyok, síremlékek, piramisok, templomok… minden.

Csillapodott a padok recsegtetése.

-Barátaim -mondta Langdon lehalkított hangon és a katedra elejére állt -, a következő órában fel fogják fedezni, hogy nemzetünk bővelkedik a történelmünkben „elrejtett”

 

titkokban. És pontosan úgy, mint Európában, a legnagyobb titkokat úgy rejtették el, hogy kiszúrják a szemünket.

Néma csönd telepedett a padsorokra.

Megvagytok.

Langdon tompította a világítást és a második diaképet vetítette a falra.

-Ki tudja megmondani, mit csinál itt George Washington? A híres festmény George Washingtont ábrázolta teljes szabadkőműves öltözetben, egy furcsa kinézetű tárgy előtt állva -óriási faállvány, amelynek kötél-és csigarendszere egy nagy kőtömböt tart -, jól öltözött nézők csoportjában.

-Fölemeli azt a nagy kőtömböt? - kockáztatta meg valaki. Langdon nem szólt; jobban szerette volna, ha valamelyik diák javítja ki a hibás választ. -Szerintem -jelentkezett egy másik hallgató -, Washington nem fölemeli, hanem leengedi azt a követ. Szabadkőműves ruhában van. Láttam már képeket arról, ahogy a szabadkőművesek leteszik az alapkövet. A szertartáson mindig ilyen szerkezettel engedik le az első követ.

-Kitűnő -mondta Langdon. - A festmény országunk atyját ábrázolja, amint egy állvány és egy csiga segítségével 1793. szeptember 18-án, tizenegy óra ötven és fél egy között leteszi a Capitolium épületének alapkövét. -Langdon szünetet tartott, a hallgatóságot pásztázta a tekintetével. - Meg tudja mondani valaki, mi volt a jelentősége a dátumnak és az időpontnak?

Csend.

-Mi lenne, ha azt mondanám, hogy három híres szabadkőműves, George Washington, Benjámin Franklin és Pierre L’Enfant, Washington első építésze választotta ki ezt az időpontot?

 

Még mindig csend.

-Pedig egyszerű. Az alapkövet többek között azért tették le éppen az adott napon és órában, mert a szerencsét hozó Caput Draconis a Szűz jegyében állt.

A diákok furcsálkodva néztek össze.

-Várjunk csak - mondta valaki. - Ez valami… asztrológia? -Igen. Noha nem ugyanaz az asztrológia, amire ma gondolunk.

Egy kéz emelkedett a magasba.

-Ezt úgy értsük, hogy az alapító atyák hittek az asztrológiában?

Langdon elvigyorodott.

-Mit szólnának ahhoz, ha azt állítanám, hogy Washingtonban több asztrológiai jel található, mint a világ bármely más városában? Zodiákusok, csillagábrák, pontos asztrológiai vizsgálat alapján lefektetett sarokkövek… Alkotmányunk írásba foglalóinak több mint a fele szabadkőműves volt. Ezek a férfiak szentül hitték, hogy a csillagok szabják meg a sorsunkat, és nagy figyelemmel voltak a csillagok állására, amikor megszerkesztették új világukat.

-De miért érdekes ez az egész? Nem lehet, hogy csak véletlenül tették le akkor a Capitolium alapkövét, amikor a Caput Draconis a Szűzben állt?

-Sűrűn megeső véletlen lenne, tekintve hogy az úgynevezett föderális háromszöget alkotó három épület, a Capitolium, a Fehér Ház és a Washingtonemlékmű alapkövét különböző években, de apróra kiszámítva pontosan ugyanabban a csillagállásban fektették le.

Langdon tekintete egy egész teremnyi elkerekedett szempárral találkozott. Többen is lehajtották a fejüket, hogy jegyzeteljenek.

 

Hátul fölemelkedett egy kéz.

-Miért tettek így? A professzor nevetett. -Erre egy egész szemeszterre való anyag lenne a válasz. Ha kíváncsiak rá, vegyék fel a miszticizmus tantárgyamat. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy érzelmileg felkészültek lennének a válasz befogadására.

-Mit mond? -kiáltotta valaki. -Próbálja ki! Langdon úgy tett, mintha fontolóra venné, aztán megrázta a fejét, hogy felpiszkálja a diákokat. -Sajnálom, de nem tehetem. Önök között gólyák is vannak. Félek, hogy csak megzavarnám a fejüket.

-Mondja el! - kiabálták mindenfelől. Langdon rántott egyet a vállán. -Talán jelentkezniük kéne szabadkőművesnek vagy az Eastern Star rendbe, hogy tiszta forrásból kapják meg a választ.

-Nem vennének fel -vitatkozott az egyik ifjonc. -A szabadkőművesség egy szupertitkos társaság!

-Szupertitkos? Tényleg? -Langdonnak eszébe jutott a nagy szabadkőműves gyűrű, amit a barátja, Peter Solomon büszkén viselt a jobb kezén. -Akkor miért hordanak a szabadkőművesek jól felismerhető gyűrűket meg nyakkendőtűket? Miért jelzik egyértelműen a szabadkőművesek épületeit? Miért hozzák nyilvánosságra az újságban a gyűléseiket? -Langdon mosolyogva nézett végig az elképedt arcokon. -Barátaim, a szabadkőművesség nem titkos társaság… hanem egy társaság, amelynek titkai vannak.

-Az ugyanaz - mormolta valaki. -Valóban? -kérdezte Langdon -Titkos társaságnak tekinti-e a Coca-Colát?

 

-Természetesen nem - válaszolta a diák. -Nos, tegyük fel, hogy kopogtatna a cég székházában, és elkérné a klasszikus kóla receptjét.

-Nem adnák oda. -Úgy van. Ahhoz, hogy megismerje a Coca-Cola féltett titkát, be kellene lépnie a céghez, hosszú éveken át ott dolgoznia, bizonyítania a megbízhatóságát, mire megosztanák önnel ezt az információt. De akkor titoktartást kellene fogadnia.

-Tehát azt mondja, hogy a szabadkőművesség olyan, mint egy vállalat?

-Csak annyiban, amennyiben szigorú hierarchiára épül, és nagyon komolyan veszi a titoktartást.

-Az én nagybátyám szabadkőműves -kottyantotta ki egy lány. -De a nénikém utálja az egészet, mert a férje nem beszél róla. Azt mondja a nénikém, hogy a szabadkőművesség egyfajta különös vallás.

-Közkeletű tévedés. -Nem vallás? -Végezzük el a lakmusz próbát -javasolta Langdon. -Ki látogatja önök közül Witherspoon professzor összehasonlító vallástörténeti óráit?

Többen is felemelték a kezüket. -Helyes. Akkor mondják meg, mi a három előfeltétele annak, hogy egy ideológiát vallásnak tekintsünk!

-Bizonyosság, hit, térítés - sorolta egy lány. -Úgy van -helyeselt Langdon. -A vallások bizonyosra veszik a megváltást, hisznek egy meghatározott teológiában és megtérítik a nem hívőket. -Langdon szünetet tartott. -A szabadkőművesek azonban egyiket sem teszik a háromból. Nem ígérnek megváltást, nincs teológiájuk és nem akarnak

 

minket megtéríteni. Ami azt illeti, a szabadkőműves páholyokban tiltják a vallási vitákat.

-Akkor a szabadkőművesek vallásellenesek? -Épp ellenkezőleg. A szabadkőművessé válás egyik előfeltétele, hogy hinned kell egy magasabb hatalomban. A szabadkőművesek spiritualitása és a tételes vallás közti különbség abban áll, hogy a kőművesek nem erőltetik ennek a magasabb hatalomnak a pontosabb meghatározását vagy megnevezését. Miközben a teológiák meghatározott néven nevezik a legmagasabb hatalmat, mint Isten, Allah, Buddha vagy Jézus, a szabadkőművesek olyan általános fogalmakat használnak, mint „legfelső lény” vagy a „világegyetem nagy építésze”. Ez teszi lehetővé a különböző hitű szabadkőművesek egyesülését.

-Ez kissé ködösen hangzik - vetette fel valaki. -De mondhatjuk azt is, hogy üdítően nyitottnak -ajánlott más megközelítést Langdon. -Korunkban, amikor a különböző kultúrák azért gyilkolják egymást, hogy melyikük istenképe az igazi, hasznosabbnak tűnhet a tolerancia és a nyitottság szabadkőműves hagyománya. -Langdon fel-alá járkált a katedrán. -Ráadásul a szabadkőművesség nyitva áll minden etnikum, bőrszín és hitvallás előtt, és olyan spirituális testvériséget kínál fel, amely semmilyen módon nem diszkriminál.

-Még hogy nem diszkriminál? -pattant fel az egyetemi nőszövetség egyik tagja. -Hány nőt fogadtak be a szabadkőművesek, Langdon professzor?

Langdon megadóan tárta szét a tenyerét.

-Jogos. A szabadkőművességnek megvannak a gyökerei, s ezek hagyományosan az európai kőművescéhek, amelyek értelemszerűen férfiszervezetek voltak. Évszázadokkal ezelőtt, egyesek szerint 1703-ban alapítottak egy női

 

társaságot Eastern Star néven. Több mint egymillió tagja van a Kelet csillaga rendnek.

-Ezzel együtt -mondta a lány -, a szabadkőművesség egy nagyhatalmú szervezet, amelyből a nők ki vannak zárva.

Langdon nem volt annyira biztos abban, hogy a szabadkőműveseknek manapság is olyan nagy hatalmuk van, és nem is óhajtott ebbe belemenni; a modern szabadkőművesség megítélése olyan szélsőségek között mozgott, mint az ártalmatlan vénemberek gyülekezete, akik szeretnek jelmezt ölteni… és a földalatti hatalmi központ, amely a világot uralja. Az igazság kétségkívül a kettő között lehet valahol.

-Langdon professzor -jelentkezett egy göndör hajú fiatalember a hátsó sorból -, ha a szabadkőművesség nem titkos társaság, nem vállalat és nem vallás, akkor mi?

-Nos, ha egy szabadkőművest kérdezne, ő valószínűleg a következő definíciót ajánlaná: a szabadkőművesség erkölcsi rendszer, amelyet allegóriákba burkolnak és jelképekkel szemléltetnek.

-Ez nagyon úgy hangzik, mint egy párás szekta körülírása.

-Párásat mondott? -Igen! -állt fel a srác. -Hallottam róla, miket művelnek azokban a titkos épületekben! Ijesztő gyertyafényes szertartások koporsókkal, kötélhurkokkal és koponyából ivott borral. Ez tényleg pára!

Langdon végignézett a termen.

-Van még más is, aki párásnak érzi? -Igen! - zúgta a sokadalom. Langdon szomorú sóhajt hallatott.

-Milyen kár! Ha ez önöknek pára, akkor bizonyára nem akarnak csatlakozni az én szektámhoz.

Csend lett a teremben.

A nőszövetség tagja feszengve kérdezte meg: -Ön szektatag?

Langdon bólintott, és összeesküvőként suttogóra fogta.

-Ne mondják el senkinek, de Rá napisten pogány ünnepén letérdelek egy ősi kínzóeszköz lábához, és rituálisan magamhoz veszem a hús és a vér szimbólumait.

Az osztály dermedten figyelt. Langdon vállat vont.

-Ha valakit mégis érdekel a dolog, jöjjön el vasárnap a Harvard kápolnájába, térdeljen le a kereszt előtt és vegyen részt a szentáldozásban.

Még mindig néma csönd. Langdon kacsintott egyet.

-Nyissák meg az elméjüket, barátaim! Mindannyian félünk attól, amit nem ismerünk.

Egy óra ütése visszhangzott a Capitolium folyosóin.

Hét óra.

Robert Langdon most már futott. Ez drámai antré lesz. Áthaladt az összekötő folyosón, és meglátva a Nemzeti Szoborcsarnok bejáratát, egyenesen arrafelé irányozta a lépteit.

Az ajtó előtt könnyed léptekre lassított és mélyeket lélegzett. Begombolta a zakóját, kissé fölszegte az állát, és éppen az utolsó óraütésre fordult be a finisbe.

Showtime.

Robert Langdon professzor bemasírozott a Nemzeti Szoborcsarnokba, fölemelte a tekintetét és melegen mosolygott. Egy pillanattal később lehervadt a mosoly az ajkáról. Megtorpantak a léptei.

 

Valami itt nagyon, de nagyon nincs rendben.


Tizennyolcadikfejezet

 
Katherine Solomon belebújt a fehér köpenybe, és megkezdte szokásos érkezési szertartását -a „köreit”, ahogy a bátyja nevezte.

Az alvó csecsemőt ellenőrző aggodalmas szülőként bekukkantott a gépházba. A hidrogén tüzelőanyagcella megbízhatóan működött, a tartalék tartályok biztonságosan sorakoztak állványukon.

Katherine, folytatva útját, az előtéren át bement az adattároló helyiségbe. Mint mindig, a két redundáns holografikus biztonsági adatmentő egység halkan zümmögött temperált házában. A teljes kutatásom, gondolta, belesve a nyolc centi vastag, ütésálló üvegen. A holografikus adattároló egységek, szemben a hűtőszekrény méretű elődeikkel, inkább keskeny sztereoberendezésnek tűntek posztamenseiken.

A labor két holografikus meghajtója szinkronban működött, és párhuzamosan tárolta az adatokat - redundáns biztonsági másolatokként őrizték Katherine munkáját. A legtöbb adatmentési eljárás külső, más helyszínen történő tárolást is megkövetelt, földrengés, tűz vagy lopás esetére, de Katherine és fivére egyetértett abban, hogy a titoktartás a legfontosabb; amint az adatok kikerülnek az épületből egy külső szerverre, már nem lehetnének nyugodtak afelől, hogy nem férnek hozzájuk illetéktelenek.

 

Katherine a megbízható működéssel elégedetten indult vissza, de az előtérben a labor felé tartva váratlan látvány ötlött a szemébe. Mi az ördög az? Tompa derengés jelezte, hogy valaki bekapcsolta a berendezéseket. Katherine rohant, hogy megnézze, mi történt, és meglepődve látta, hogy a vezérlőterem plexiüveg fala mögül fény árad ki.

Itt van! Katherine szinte repülve szelte át a labort, és felrántotta a vezérlőterem ajtaját.

-Peter! - kiáltotta. A terminál előtt ülő molett nő ijedten ugrott fel. -Te jó ég, Katherine, halálra rémítesz! Trish Dunne -az egyetlen ember a földön, aki beléphetett ide -Katherine metarendszer-elemzője volt, és csak ritkán dolgozott a hétvégén. A huszonhat éves, vörös hajú lány adatmodellező zseni volt, titoktartási nyilatkozatot is aláírattak vele, amikor a KGB-t is erősen érdeklő, bizalmas adatokkal dolgozott.

Ma este is az adatokat elemezte a vezérlőterem plazmakijelző falán -egy hatalmas lapos képernyőn, ami úgy festett, mintha valamilyen NASA-küldetés berendezése volna.

-Bocsáss meg -mondta Trish. -Nem tudtam, hogy már itt vagy. Szerettem volna végezni ezzel, mielőtt beértek a bátyáddal.

-Beszéltél vele? Késik, és nem veszi fel a telefont. Trish megrázta a fejét. -Fogadok, hogy még mindig nem boldogul az új iPhonenal, amit adtál neki. Katherine értékelte Trish humorát, és ha már itt volt, támadt egy jó ötlete. -Igazából örülök, hogy bejöttél ma este. Segíthetnél nekem valamiben, ha nem bánod.

 

-Bármi legyen is az, biztos veri a futballt. Katherine vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon. -Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de hallottam ma egy hihetetlen történetet…

Trish Dunne nem tudta, milyen történetet hallhatott Katherine Solomon, de azt látta, hogy nagyon felzaklatta. A főnökasszony általában nyugodt, szürke szeme most telve volt szorongással, és amióta belépett a szobába, háromszor igazította a füle mögé a haját -Trish ezt az idegesség biztos jelének ismerte. Nagyszerű tudós. Csapnivaló pókerjátékos.

-Nekem ez úgy hangzik -mondta a Katherine -, mintha fikció lenne… egy régi legenda. És mégis… -Elhallgatott, és megint a fülé mögé igazított egy hajtincset.

-És mégis? Katherine sóhajtott. -És mégis… mert egy hitelt érdemlő forrástól ma azt hallottam, hogy a legenda igaz.

-Értem… Hová akar kilyukadni?

-Meg akartam beszélni a bátyámmal, de most eszembe jutott, hogy hátha te segíthetsz tisztázni a dolgot, mielőtt elmondom neki. Azt szeretném tudni, hogy igazolták-e valaha ezt a legendát a történelem folyamán.

-A teljes történelemre érted? Katherine bólintott. -Bárhol a világon, bármely nyelven, bármikor a történelemben.

 

Különös kérés, gondolta Trish, de azért teljesíthető. Tíz évvel ezelőtt ez még megoldhatatlan feladat lett volna. Ma azonban, a világhálónak és a világ nagy könyvtári, múzeumi

 

gyűjteményeinek előrehaladt digitalizációjának köszönhetően Katherine célja elérhető egy viszonylag egyszerű keresőt használva, számos fordítómodullal és néhány jól megválasztott kulcsszóval.

-Nem gond - mondta Trish. A labor sok könyve tartalmazott idézeteket ősi nyelven írt szövegekből, és Trisht gyakran kérték arra, hogy írjon speciális, fordítómodulokkal kiegészített optikai karakterfelismerő programokat, OCR-eket, amelyek mai angollá alakítják az obskúrus nyelveket. Nagy valószínűséggel ő volt a világon az egyetlen metarendszerszakértő, aki ilyen OCR-eket készített ófríz, maek vagy akkád nyelvhez.

A modulok segíthetnek, de a hatékony keresés titka a megfelelő kulcsszó megadása. Legyen egyedi, de nem túlságosan korlátozó.

Katherine egy lépéssel Trish előtt járva már le is firkantott néhány lehetséges kulcsszót egy darab papírra. Kiegészítette még néhánnyal, aztán gondolkozott egy darabig, majd folytatta a listát.

-Oké - mondta végül, átadva Trishnek a papírt. Thrish átfutotta a listát, és elkerekedett a szeme. Milyen őrült legenda után nyomozhat Katherine?

-Minden kifejezésre rákeressek? - Az egyik szót még csak nem is ismerte. Angolul van egyáltalán? -Tényleg azt hiszed, hogy ezek mind megtalálhatók lesznek egy bizonyos helyen? Szó szerint?

-Szeretnék egy próbát tenni. Trish azt mondta volna rá, hogy lehetetlen, de ez a szó itt be volt tiltva. Katherine veszélyes hozzáállásnak ítélte meg egy olyan szakterületen, amelyen tévesnek tartott elgondolások gyakran alakultak át bizonyított igazsággá.

 

Trish Dunne komolyan kételkedett abban, hogy ez a kulcsszókeresés beleillik a fönti kategóriába.

-Mennyi időbe telik? - kérdezte Katherine. -Néhány perc elindítani a keresést. Innentől úgy tizenöt perc, mire a kereső mindent átvizsgál.

-Ilyen gyorsan megy? - örült meg Katherine. Trish bólintott. A hagyományos keresőknek gyakran egy egész napba telt átbogarászni a teljes világhálót, találni néhány dokumentumot, kutakodni a tartalmukban és hozzáadni a kereshető adatbázisukhoz. De Trish nem ilyen fajta keresőt tervezett.

-Írok egy delegátor nevű programot -magyarázta Trish. - Nem igazán kóser, de gyors. Lényegében úgy működik, hogy más emberek keresőit állítja rá a te munkádra. A legtöbb adatbázisnak, legyen az könyvtáré, múzeumé, egyetemé vagy kormányszervé, van saját, beépített keresőfunkciója. Ezért én olyat írok, ami megtalálja ezeket a keresőket, megadja nekik a kulcsszavaidat, és azt mondja nekik, hogy keressenek. így több ezer keresőmotor teljesítményével dolgozhatunk.

Katherinenek tetszett a dolog.

-Párhuzamos adatfeldolgozás. Egyfajta metarendszer.

-Szólok, ha találtam valamit.

-Köszönöm, Trish. - Katherine megveregette a lány hátát, és elindult az ajtó felé. - A könyvtárban leszek. Trish nekiült a program megírásának. Egy ilyen kereső megírása alantas munka volt a szakértelmének, de Trish Dunne ezt nem bánta. Bármit megtett volna Katherine Solomonért.

Trish néha el sem akarta hinni, milyen jó helyre hozta a szerencséje.

 

Hosszú utat tettél meg kislány.

Alig egy éve Trish megvált metarendszer-elemzői állásától a high-tech ipar számos inkubátorházának egyikében. A szabadidejében programozói különmunkákat vállalt és egy blogot is indított Jövőbeli alkalmazások a számítógépes metarendszer-elemzésben címmel -bár nem hitte, hogy valaki is olvassa. Aztán egy este megszólalt a telefon.

-Trish Dunne? - kérdezte egy udvarias női hang. -Igen. Ki beszél? -Katherine Solomon vagyok. Trish attól félt, hogy ott helyben összeesik. Katherine Solomon? -Most olvastam a könyvét, A noetika tudománya: modern átjáró az ősi bölcsességhez. A blogomban is írtam róla.

-Igen, tudom -válaszolta elegánsan a nő. -Ezért telefonálok. Hát persze, jött rá Trish, hülyén érezte magát. Még a legnagyobb tudósok is rákeresnek magukra a Google-ban.

-Érdekel a blogja -mondta Katherine. -Nem tudtam, hogy a metarendszer-modellezésben már ilyen messzire jutottak.

-Igen, asszonyom -nyögte ki Trish villámsújtottan. -Az adatmodellezés forradalmi technológia, ígéretes alkalmazásokkal.

A két nő még hosszan csevegett Trish munkájáról, megvitatták a nagyméretű adathalmazmozgás elemzésének, modellezésének és előrejelzésének tapasztalatait.

-A könyve persze meghaladja az én tudományomat mondta Trish -, de azt megértettem belőle, hogy vannak átfedések az én metarendszer-elemző munkámmal.

 

-Azt írja a blogjában, hogy a metarendszer modellezése átalakíthatja a noetika tudományát, ha jól értettem.

-Igen. Valóban úgy gondolom, hogy a metarendszerek igazi tudománnyá tehetik a noetikát.

-Igazi tudománnyá? -Katherine hangja kissé érdessé vált. - Szemben azzal…

A francba, ezt nem kellett volna mondanom.

-Tulajdonképpen ezt arra értettem, hogy a noetika némileg… ezoterikus.

Katherine nevetett.

-Nyugi, csak vicceltem. Tudom, hogy értette. Nem lep meg, gondolta Trish. Még a kaliforniai Noetikai Tudományok Intézete is rejtett értelmű, titokzatos nyelven írta le a szakterületet, úgy határozva meg saját tudományos vizsgálata tárgyát, mint az emberiség „közvetlen és azonnali hozzáférését ahhoz a tudáshoz, ami a normál érzékeléssel és értelemmel megszerezhető tudáson túl van”.

A noetika szó, nézett utána Trish, eredete az ógörög nousz, ami nagyjából belső tudást vagy intuitív megismerést jelent.

-Érdekel a metarendszerekkel végzett munkája -mondta Katherine -, és szeretném tudni, hogyan kapcsolódhat ahhoz a projekthez, amin most dolgozom. Volna kedve találkozni velem? Szükségem van a tudására.

Katherine Solomonnak szüksége van a tudásomra? Ez olyan volt, mintha Marija Sarapova kért volna tőle tenisztippeket.

Másnap egy fehér Volvo állt meg Trish háza előtt, és egy vonzó, nádszál karcsú nő szállt ki belőle kék farmerban. Trish minden önbizalma a porba hullt. Remek, nyögött fel. Okos, gazdag és vékony… és ezek után még higgyem el,

 

hogy isten jóságos? De Katherine közvetlen modora azonnal eloszlatta minden kínos érzését.

A két nő kiült a tágas hátsó teraszra, amely egy tekintélyes birtokra nézett.

-Csodálatos a háza - mondta Katherine. -Köszönöm. Szerencsém volt a főiskolán, mert írtam néhány szoftvert, amire jogdíjat kaptam.

-A metarendszerekhez? -A metarendszerek elődjéhez. 9/11 után a kormány hatalmas adathalmazokat vont ellenőrzés alá. Civil emaileket, mobiltelefonokat, faxokat, szövegeket, weboldalakat… a terroristák kommunikációjához köthető kulcsszavakra vadásztak. En meg írtam egy szoftvert, amivel egy második módon is kezelhették az adathalmazt… egy pótlólagos hírszerző potenciálhoz jutottak hozzá. -Trish elmosolyodott. -Lényegében mérni tudták a szoftveremmel Amerika hőmérsékletét.

-Tessék? Trish nevetett. -Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Arra gondolok, hogy mérhetővé tettem az ország érzelmi állapotát. Ha úgy tetszik, egyfajta kozmikustudat-barométert szolgáltattam. - Majd Trish elmagyarázta, hogyan lehet az országos kommunikáció adathalmazának felhasználásával érzékelni a nemzet hangulatát, arra alapozva, hogy mekkora bizonyos kulcsszavak és érzelmi indikátorok előfordulási gyakorisága az adathalmazban. Boldogabb időkben boldogabb szavakat használunk, stresszes időkben meg épp ellenkezőleg. Például egy terrortámadás esetén a kormány mérni tudja az adathalmazon Amerika pszichés változását, ezúttal jobb tanácsokat adhat az elnöknek az esemény érzelmi hatását illetően.

 

-Lenyűgöző -mondta Katherine az állát simogatva. - Tehát lényegében úgy vizsgál egy individuumokból álló népességet, mint… egyetlen organizmust.

-Pontosan. Egy metarendszert. A részei összességével meghatározott egyetlen entitást. Az emberi test például egyedi sejtek millióiból áll, ahol minden egyes sejtnek különböző tulajdonságai és különböző céljai vannak, de mégis egyetlen entitásként működik.

Katherine lelkesen bólogatott.

-Mint egy együtt mozgó madárraj vagy halraj. Mi ezt konvergenciának vagy összefonódottságnak nevezzük. Thrish érezte, hogy híres vendége már kezdi látni a metarendszer-programozás lehetőségeit a noetika területén. -A szoftvert -magyarázta Trish -arra terveztem, hogy javítsa a kormányszervek értékelő munkáját és reakcióját a súlyos válsághelyzetekre… mint a járványok, nemzeti katasztrófák, a terrorizmus és hasonlók. -Trish szünetet tartott. -Persze mindig megvan az a lehetőség, hogy más irányokban is alkalmazzák… esetleg pillanatfelvétel készítésére a nemzet mentális állapotáról, egy választás kimenetelének előrejelzésére vagy annak felmérésére, hogy merre indul el a részvénypiac…

-Hatásos eszköznek tűnik. Trish a nagy házra mutatott. -A kormány is így gondolta. Katherine tekintete találkozott az övével. -Trish, kérdezhetek valamit a munkája erkölcsi vonatkozásairól?

-Hogy érti? -Arra célzok, hogy írt egy szoftvert, amivel könnyen vissza lehet élni. Akiknek ez a birtokában van, olyan értékes

 
információkhoz férhetnek hozzá, amikhez mások nem. Egy

percig sem tétovázott, amikor létrehozta?

Trishnek a szeme se rebbent.

-Egy percig sem. Az én szoftverem semmiben sem tér el… mondjuk egy repülőgép-szimulátor programtól. Néhány felhasználó azt fogja gyakorolni vele, hogyan vihet segítséget az elmaradott országoknak. Mások pedig azt, hogyan vezessenek bele utasszállító gépeket felhőkarcolókba. A tudás eszköz, és mint minden eszköznek, a felhasználó kezében dől el a hatása.

Katherine hátradőlt, úgy látszott, elégedett a válasszal.

-Hadd tegyek fel egy hipotetikus kérdést. Trish egyszerre úgy érezte, hogy a beszélgetésük átmegy állásinterjúba. Katherine lehajolt, és felcsippentett egy apró homokszemet, odamutatta Trishnek. -Az jutott eszembe -mondta -, hogy a metarendszereivel lényegében kiszámíthatja egy egész homokos tengerpart súlyát… egyszerre csak egy szemet mérve meg.

-Igen, alapjában véve igaza van. -Mint tudja, ennek a kis homokszemnek tömege van. Nagyon parányi tömege, de azért tömege.

Trish bólintott.

-És mivel ennek a homokszemnek tömege van,

gravitációja is van. Ez is csekély ugyan, de akkor is tömegvonzás.

-Igen. -Nos -folytatta Katherine -, ha billiókat veszünk ezekből a homokszemekből és hagyjuk, hogy vonzzák egymást, amíg meg nem formálódik belőlük… teszem azt a Hold, akkor az egyesített tömegvonzásuk már elég nagy lesz

 

ahhoz, hogy egész óceánokat hozzanak mozgásba, és árapályt idézzenek elő a Földön.

Trishnek sejtelme sem volt, hová akar kilyukadni, de tetszett neki, amit hallott.

Állítsunk fel egy hipotézist -folytatta Katherine. -Mi volna, ha azt mondanám, hogy egy gondolatnak… bármilyen apró ötletnek, ami megformálódik a fejében… tényleges tömege van? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy gondolat valóságosan létező dolog, mérhető entitás tömeggel? Parányi tömeggel persze, de tömeggel. Mi következne ebből?

-Elméletileg? Nos, a nyilvánvaló következmény… ha egy gondolatnak tömege van, akkor tömegvonzása is van, és magához tud vonzani dolgokat.

Katherine mosolygott.

-Jól látja. Most lépjünk eggyel tovább. Mi történik, ha sok ember kezd el összpontosítani ugyanarra a gondolatra? Annak a gondolatnak valamennyi megjelenése összeadódik, egymásba olvad, és a gondolatok összegzett tömege nőni kezd. Tehát nő a tömegvonzása is.

-Oké. -Ami azt jelenti, hogy… ha elég sok ember kezd el ugyanarra a dologra gondolni, akkor érzékelhetővé válik annak a gondolatnak a gravitációs ereje… és tényleges erőt fog kifejteni. -Katherine kacsintott. -Amelynek mérhető hatása lehet az anyagi világra.
*
<Az Ősi misztériumokat mindig a legnagyobb paradoxonnak tartotta tudományos pályáján. Láthatólag a világon minden misztikus hagyomány azon eszme körül forgott, hogy létezik olyan titkos tudomány, amely misztikus, már-már isteni hatalmat ad az embernek: a tarot és a Ji king a jövőbelátás képességét adja; az alkímia a halhatatlanságot a mesés bölcsek köve révén; a wicca nagy erejű varázsigékkel vértezi fel azt, aki magas fokon űzi. A lista hosszan folytatható.  -rengeteg dokumentum, használati és műtárgy tanúskodott arról, hogy a régiek hatalmas tudással rendelkeztek, amelyet allegóriákban, mítoszokban, szimbólumokban fejtettek ki, hogy csak az igazán beavatottak értsék. Ám realista és kételkedő elmeként Langdon nem hagyta meggyőzni magát.- >

 *
 ...  az Ősi misztériumokat, a régi idők elfeledett bölcsességét időtlen idők óta tartják az emberiség legnagyobb kincsének, és mint minden kincset, ezt is erősen védelmezni kell. A felvilágosult bölcsek, akik felismerték e tudás igazi hatalmát, megtanultak félni rettenetes következményeitől. Tudták, ha ez a titkos tudás beavatatlanok kezébe kerül, annak az eredménye pusztítólesz, hiszen beszéltünk már arról, hogy a nagy erejű eszközök egyaránt felhasználhatók jó és rossz célokra. Ezért aztán az Ősi misztériumok, és a fentiekből következően az egész emberiség megvédésére e tudás első letéteményesei titkos testvériségeket alakítottak. E testvériségeken belül csak a beavatottakkal osztották meg tudásukat, így hagyományozva azt át egyik bölcsről a másikra. Sokan hisznek abban, hogy visszavezethetjük és megtalálhatjuk a történelmi nyomait azoknak, akik részesültek a misztériumokban… a varázslók, mágusok és gyógyítók történeteiben.

A mítosz szerint a szabadkőművesek egy tündöklő, színarany pillérfejjel koronázták meg piramisukat, amely a benne őrzött kincset szimbolizálja… azt, hogy az ősi bölcsesség olyan hatalommal képes felruházni az embert, amely az emberi lehetőségek határáig emeli. Az apoteózisig.

A tündérmeséken keresztül plántálódik el gyermekeink elméjében a jó és a gonosz eredendő küzdelme, mely ellentétes erőket olyan figurák képviselik, mint Merlin és Morgan le Fay, Szent György és a sárkány, Dávid és Góliát, Hófehérke és a gonosz mostoha, hovatovább Luke Skywalker és Darth Vader.

 
Harmincnyolcadikfejezet

 
-Ez egy szabadkőműves szoba? -kérdezte Sato elfordulva a koponyától, és Langdont fürkészte a sötétben. Langdon higgadtan bólintott.

-Elmélkedő szoba vagy sötétkamra a neve. E zord, sivár helyiségek arra szolgálnak, hogy a szabadkőműves

elgondolkozzon saját halandóságán. A halál elkerülhetetlenségéről elmélkedve más nézőpontból tekinthet az élet mulandóságára.

Sato körülnézett a hátborzongató helyiségben; látszott, hogy nincs meggyőzve.

-Akkor ez egyfajta meditációs szoba? -Lényegében igen. Ezek a kamrák mindig ugyanazokat a szimbólumokat tartalmazzák: koponya és lábszárcsont, kasza, homokóra, kén, só, üres papír, gyertya és így tovább. A halál jelképei arra indítják a szabadkőművest, hogy végiggondolja, miként válhat jobb emberré, amíg a földi életben időzik.

-Olyan, mint egy halálszentély - mondta Anderson. Találó hasonlat.

-A jelképekről tanuló diákok többségének is ez az első reakciója. -Langdon gyakran adta fel kötelező olvasmánynak Bresniak könyvét a szabadkőművesség szimbólumairól, amelyben szép fotók is voltak a sötétkamráról.

 

-És a diákjai -kérdezte Sato -nem találják ijesztőnek, hogy a szabadkőművesek koponyák és kaszák felett meditálnak?

-Ez semmivel sem morbidabb, mint az, hogy a keresztények egy keresztre fölszegezett ember lábánál imádkoznak, vagy a hinduk egy Ganésa nevű, négykarú elefánt előtt hódolnak. Egy kultúra szimbólumainak félreértése gyakran táptalaja az előítéleteknek.

Sato elfordult Langdontól, nyilvánvalóan nem volt hangulata előadást hallgatni. Elindult az asztal felé. Anderson megpróbált neki világítani a zseblámpával, de annak láthatóan gyengült a fényereje. A parancsnok megütögette, hogy nagyobb teljesítményre bírja.

Ahogy mind a hárman beljebb nyomultak a szűk helyiségbe, a kénes szag egyre jobban irritálta Langdon orrát. A pince nyirkos volt, és a párás levegő aktiválta a ként a tálkában. Sato megállt az asztal előtt, végignézett a koponyán és társain. Anderson mellé lépett, és igyekezett megvilágítani az asztalt a zseblámpa egyre halványuló fényével.

Sato egyenként megvizsgálta a tárgyakat, aztán csípőre tette a kezét, és felsóhajtott.

-Mi ez a sok szemét? Langdon tudta, hogy a kamrában látható tárgyakat gondosan válogatták össze és rendezték el. -Az átalakulás szimbólumai -mondta, és a jól ismert rossz érzéssel, amelyet a zárt terek keltettek benne, közelebb lépett az asztalhoz. -A halálfej, avagy caput mortuum az ember halál utáni bomlásának végső stádiumát jelképezi; arra emlékeztet, hogy egy szép napon mindannyian megválunk földi porhüvelyünktől. A kén és a só alkímiai katalizátorok, amelyek megkönnyítik az átalakulást.

 

A homokóra az idő átváltoztató hatalmát képviseli. -A meggyújtatlan gyertyára mutatott. -Ez a gyertya pedig a mindent megtisztító ősi tüzet és az ember felébredését a tudatlanság álmából… átalakulását a megvilágosodás által.

-És az? - kérdezte Sato a sarokba mutatva. Anderson oda irányította a gyengülő fényt, ahol az óriási kasza támaszkodott a sötét falnak. -Az nem a halál szimbóluma, ahogy sokan hiszik válaszolta Langdon. -A kasza valójában a természet átalakító gondoskodásának a jelképe… a természet ajándékainak learatásáé.

Sato és Anderson hallgatásba merült, nyilvánvalóan a bizarr látványt próbálták befogadni.

Langdon viszont minél előbb ki akart jutni innen.

-Megértem, hogy ez a kamra szokatlannak tűnhet mondta nekik -, de nincs itt semmi különös látnivaló. A legtöbb szabadkőműves páholy rendelkezik ugyanilyen szobával.

-De ez itt nem egy szabadkőműves páholy! - jelentette ki Anderson. -Ez itt az Egyesült Államok Capitoliuma, és nagyon szeretném tudni, mit keres egy ilyen kamra az én épületemben!

-Néha a szabadkőművesek berendeznek egy ilyen szobát a munkahelyükön vagy az otthonukban, ahová elvonulhatnak meditálni. Nincs ebben semmi különös. - Langdon tudta, hogy egy bostoni szívsebész épp ilyen kamrát alakított ki a rendelőjében, hogy a műtétek előtt eltöprengjen a halandóságon.

Satot láthatóan zavarta valami. -Azt akarja mondani, hogy Peter Solomon lejár ide, hogy a halálról elmélkedjen?

 

-Ezt nem tudhatom -vallotta be Langdon. -Talán az épületben dolgozó szabadkőműves testvéreinek rendezte be ezt a kamrát, hogy legyen egy spirituális szentély, ahová visszavonulhatnak az anyagi világ káoszából… ahol a törvényhozók eltöprenghetnek az embertársaik sorsát befolyásoló döntések meghozatala előtt.

-Szép elképzelés -mondta Sato gúnyosan -, de van egy olyan érzésem, hogy az amerikaiak nem lelkesednének az olyan vezetőkért, akik kaszák és koponyák előtt imádkoznak.

És ezt rosszul tennék, gondolta Langdon, elképzelve milyen más lenne a világ, ha több vezető szánna arra időt, hogy a halál véglegességén tűnődjön, mielőtt háborút indít.

Sato az ajkát csücsörítve nézett körül a félhomályos kamrában.

-Lennie kell itt még valaminek az emberi csontokon és vegyszeres csészéken kívül, professzor. Valaki mindent megtett azért, hogy önt a cambridge-i otthonából idehozza, ebbe a szobába.

Langdon ösztönösen az oldalához szorította a válltáskáját, de azt még mindig nem tudta, mi köze lehet ennek a kamrának a táskában lévő csomaghoz.

-Sajnálom, asszonyom, de én nem látok itt semmi érdekeset. -Langdon azt remélte, végre azzal kezdenek el foglalkozni, hogy megtalálják Petert.

Anderson zseblámpája hunyorgott, mire Sato a türelmét elvesztve, indulatosan támadt rá.

-Az ég szerelmére, mitől olyan nehéz azt tenni, amit kérek? -A zsebébe nyúlt és előkapott egy öngyújtót. Az asztalon álló gyertyához tartotta a lángot és meggyújtotta. A kanóc sistergett, de aztán engedelmesen tüzet fogott,

 

kísérteties fénybe vonva a szűk teret. Hosszú árnyékok táncoltak a kőfalakon.

Ahogy a láng erőre kapott, váratlan látvány bontakozott ki előttük.

-Azt nézzék! - kiáltott fel Anderson. A gyertyafényben egy halvány graffiti tűnt fel -a kamra hátsó falára rótt hét nagybetű.

VITRIOL

-Furcsa szóválasztás -jegyezte meg Sato, ahogy a gyertyafény rávetette a koponya ijesztő árnyékát a betűkre.

-Valójában ez egy akronima - mondta Langdon. - Ezt írják a legtöbb kamra hátsó falára, mivel ez a szabadkőművesek meditációs mantrájának a betűszava. Visita interiora terrat, rectificando invenies occultum lapidem. Sato már-már elismerően nézett rá.

-Azaz? -Keresd fel a föld méhét, és átalakulva megtalálod a rejtett követ.

Sato szeme összeszűkült.

-Van ennek a rejtett kőnek bármilyen köze a rejtett piramishoz?

Langdon vállat vont, nem kívánva megerősíteni a kapcsolatot.

-Akik szívesen képzelegnek Washingtonban elrejtett piramisokról, azok nyilván azt válaszolnák erre, hogy az occultum lapidum a kőpiramisra utal. Mások meg azt mondanák, hogy a bölcsek kövére… arra a szubsztanciára, amely az alkimisták hite szerint örök életet ad nekik vagy arannyá változtatja az ólmot. Megint másoknak ez a szentek szentjét jelenti, a jeruzsálemi templom szívében rejtőző kőkamrát. És vannak, akik keresztény utalásnak mondanák

 

Szent Péter, „a szikla” titkos tanításaira. Minden ezoterikus hagyomány a maga módján értelmezi a „követ”, de az occultum lapidum valamennyi értelmezésben a hatalom és a megvilágosodás forrása. Anderson megköszörülte a torkát.

-Lehetséges, hogy Solomon hazudott annak a pasasnak? Talán azt mondta neki, hogy van valami idelent… miközben nincs itt semmi.

Langdonban is felmerült már ez a lehetőség. Ekkor a gyertyaláng váratlanul megrebbent, mintha huzat támadt volna. Egy pillanatra elhalványult, de aztán erőre kapott és ismét felfénylett.

-Furcsa -mondta Anderson. -Remélem, nem csukták be odafönt az ajtót. -Kiment a kamrából a sötét folyosóra. - Hahó!

Langdon alig vette észre, hogy távozott. Hirtelen felfigyelt valamire a hátsó falon. Mi történt?

-Látta ezt? -kérdezte Sato, aki szintén rémülten meredt a falra.

Langdon bólintott, és érezte, hogy felgyorsul a szívverése. De mit láttam?

Egy pillanattal ezelőtt valamilyen ismeretlen erő hatására, mintha megreszketett volna a hátsó fal. Anderson visszajött.

-Nincs ott senki. -Ahogy belépett, a fal újra megremegett. -Mi az ördög! -kiáltott fel a parancsnok hátraugorva.

Mindhárman elnémultak egy másodpercre, le nem véve tekintetüket a hátsó falról. Langdon érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, amikor ráébredt, mivel állnak szemben. Habozva előrenyújtotta a kezét, amíg az ujjai el nem érték a kamra hátsó falát.

-Az ott nem fal… -mondta.

A feszülten figyelő Anderson és Sato is közelebb lépett.

-Hanem egy vászon - fejezte be Langdon. -Meglebbent - mondta gyorsan Sato. Méghozzá igen különös módon. Langdon most alaposabban vizsgálta meg az anyagot. A vásznon azért tört meg olyan furcsán a gyertya fénye, mert a kamrából kifelé lebbent… túl a hátsó fal síkján.

Langdon nagyon finoman hátrafelé tolta a vásznat kinyújtott ujjaival. És rémülten kapta vissza a kezét. Az ott egy nyílás!

-Húzza félre! - rendelkezett Sato.

Langdonnak majd’ kiugrott a szíve. Megragadta az anyag szélét és lassan félrevonta. Hitetlenkedve meredt a mögötte feltáruló látványra. Te jó isten!

Sato és Anderson döbbent csendben állt, a hátsó falon feltáruló nyílást nézve.

Végül Sato szólalt meg először.

-Úgy tűnik, hogy megtaláltuk a piramisunkat.



Ötvenhetedikfejezet

 
Malakh észak felé száguldott limuzinjával, a Kalorama Heights felé tartva. A robbanás Katherine laborjában nagyobb volt, mint várta és örülhetett, hogy ki tudta menteni az irháját. Viszont a robbanást követő káosz nagyban megkönnyítette a menekülését; ellenállás nélkül jutott ki a kapun az őr mellett, aki azzal volt elfoglalva, hogy a telefonba üvöltözött.

Le kell térnem az útról, gondolta. Ha Katherine még nem telefonált a rendőrségnek, a robbanás úgyis felkelti a figyelmüket. És egy limuzint vezető félmeztelen férfit nem lesz nehéz kiszúrni.

Az éveken át tartó felkészülés után Malakh alig tudta elhinni, hogy végül eljött az ő ideje. Hosszú, fáradságos menetelés volt eljutni eddig a pillanatig. Ami évekkel ezelőtt, nyomorúságosan indult… az ma este dicsőséges véget ér.

Azon az éjszakán, amikor elkezdődött, még nem Malakh volt a neve. Egyáltalán nem volt neve. A 37-es számú fogoly. Mint a legtöbb rab a brutális Soganlik börtönben, Isztambul külterületén, a 37-es számú fogoly is drog miatt ült.

Feküdt a priccsén egy betoncellában, éhesen és fázva a sötétben, azon tűnődve, vajon mennyi ideig tartják benn. Új cellatársa, aki alig huszonnégy órája érkezett, aludt a fölötte

 

lévő priccsen. A börtönigazgató, egy dagadt alkoholista, aki utálta a munkáját, és ezt a foglyokon verte le, lekapcsolta a villanyt éjszakára.

Tíz óra lehetett, amikor a 37-es fogoly beszélgetés hangjaira lett figyelmes a szellőzőaknán át. Az első hang eltéveszthetetlen volt -a börtönigazgató éles, ingerült hangja, mert nyilván nem vette jó néven, hogy felébreszti egy késő esti látogató.

-Igen, igen, értem, hogy messziről jött -mondta -, de az első hónapban nincs látogatás. Állami rendelet. Nincs kivétel.

A másik hang, egy kifinomult emberé, lágy volt és csupa fájdalom.

-Jól van a fiam? -Drogfüggő. -Jól bánnak vele? -Elég jól -válaszolta az igazgató. -Ez nem szálloda.

Feszült csend. -Tud arról, hogy az amerikai külügyminisztérium kérni fogja a kiadatást? -Igen, igen, mindig kérik. Megadjuk, noha az adminisztráció beletelik néhány hétbe… akár egy hónapba… attól függ.

 

-Mitől?

-Hát -mondta az igazgató -, kevés az emberünk. -Szünetet tartott. -Persze néha az érdekelt felek, mint ön is, adományoznak valamit a börtön alkalmazottai javára, ami segíthet felgyorsítani az ügymenetet.

A látogató nem felelt.

-Mr. Solomon -folytatta az igazgató kissé lehalkítva a hangját -, egy olyan embernek, mint ön, akinek a pénz nem jelent akadályt, mindig vannak lehetőségei. Ismerek egy-két

 

embert a kormányban. Ha mi ketten együttműködünk, akkor a fia akár már… holnap kijuthat innen úgy, hogy minden vádat elejtenek. Még otthon sem kell bíróság elé állnia.

A válasz nem késett. -Félretéve az ajánlata jogi következményeit, nem vagyok hajlandó arra tanítani a fiamat, hogy a pénz mindent megold, vagy arra, hogy az életben meg lehet úszni a felelősségre vonást, még ilyen súlyos ügyben is.

-Itt akarja őt hagyni? -Beszélni akarok vele. Most rögtön. -Mint mondtam, vannak szabályaink. Nem érintkezhet a

fiával… hacsak nem tárgyaljuk meg az azonnali szabadon

bocsátásának a részleteit.

Hideg csend ereszkedett közéjük.

-A külügyminisztérium kapcsolatba fog lépni önnel. Vigyázzon Zacharyra. Elvárom, hogy egy héten belül már egy repülőgépen legyen, útban hazafelé.

Az ajtó becsapódott.

A 37-es fogoly nem akart hinni a fülének. Milyen apa hagyja itt a fiát egy ilyen lepratelepen, csak azért, hogy megleckéztesse? Péter Solomon még azt az ajánlatot is visszautasította, hogy töröljék Zachary priuszát.

Még ugyanazon az éjjelen, álmatlanul forgolódva a pricscsén, a 37-es fogoly kitalálta, hogyan szabadulhatna. Ha egy rabot csak a pénz választ el a szabadságtól, akkor a 37-es máris szabadnak tudhatta magát. Péter Solomon ugyan nem hajlandó fizetni, de a bulvárlapokból mindenki tudhatja, hogy a fia, Zachary is tele van pénzzel. Másnap a 37-es négyszemközt beszélt az igazgatóval és felvázolt előtte egy tervet -egy merész ötletet, amely mindkettőjüket hozzájuttatná ahhoz, amit akarnak.

 

-Zachary Solomonnak a terv szerint meg kell halnia magyarázta a 37-es fogoly. -De utána mindketten azonnal eltűnünk. Maga visszavonul egy görög szigetre. Többé látnia sem kell ezt a helyet.

Némi egyezkedés után a két férfi kezet rázott.

Zachary Solomon hamarosan halott lesz, gondolta a 37es, és előre mosolygott rajta, hogy milyen könnyű is az egész.

Két nappal később a külügyminisztérium tudatta a Solomon családdal a rettenetes hírt. A börtön felvételein láthatták a fiú brutálisan összevert testét, ahogy élettelenül hevert a cella padlóján. A fejét beszakították egy vasrúddal, teste az emberileg elképzelhető határán túlmenően összeverve és eltorzítva. Úgy tűnt, hogy megkínozták, végül megölték. Az első számú gyanúsított maga a börtönigazgató volt, aki eltűnt, valószínű, a meggyilkolt fiú minden pénzével. Zachary papírokat írt alá, amelyek értelmében átutalta hatalmas vagyonát egy magánszámlára. A számlát halála után azonnal kiürítették. A pénznek nyoma sem maradt.

Peter Solomon Törökországba repült egy magángépen és hazavitte a fia koporsóját, amelyet a családi sírboltban temettek el. A börtönigazgatót sohasem találták meg. A 37es fogoly tudta, hogy nem is fogják. A török kövér teste most a Márvány-tenger mélyén fekszik, a kék úszórákok martalékául, amelyek átvándorolnak a Boszporuszon. Zachary Solomon hatalmas vagyona egy lenyomozhatatlan név nélküli számlán landolt. A 37-es fogoly ismét szabad ember volt - szabad ember hatalmas vagyonnal.

A görög szigetvilág olyan volt, akár a mennyország. A fény. A víz. A nők.

 

Nem volt semmi, amit pénzért ne lehetett volna megkapni -új személyazonosság, új útlevelek, új remény. Görög nevet választott - Andros Dareios; az androsz harcost, a dareiosz pedig gazdagot jelent. A sötét éjszakák a börtönben félelemmel töltötték el, és Andros megfogadta, hogy sohasem kerül vissza. Leborotválta loncsos haját, és örökre végzett a kábszeres világgal. Új életet kezdett eladdig nem is álmodott érzéki élvezeteket fedezett föl. Egyedül vitorlázni a tintakék Égei-tengeren ért annyit, mint a heroin; leszopogatni a szaftos bárányszuflakit egyenesen a nyársról volt olyan jó, mint az Ecstasy, és leugrani a míkonoszi sziklaszirtek magasából a tajtékos tengerbe legalább annyira feldobta, mint a kokain. Újjászülettem.

Andros vett magának egy tágas villát Szírosz szigetén, és beilleszkedett Posszidónia városának jobb társaságába. Az új közösség tagjai nemcsak gazdagok, de kulturáltak és fizikailag is jó formában voltak. A szomszédai egyaránt büszkék voltak a testükre és a szellemükre, ami ragályosnak bizonyult. A jövevény hamarosan azon kapta magát, hogy kocog a tengerparton, barnára sütteti sápadt bőrét és könyveket olvas. Andros elolvasta Homérosz Odüsszeiáját és megragadták a képzeletét a nagy erejű „bronzemberek”, akik ezeken a szigeteken csatáztak. Másnap elkezdett súlyt emelni és elképedve látta, milyen gyorsan vastagodik a mellkasa és a karja. Idővel fölfedezte, hogy a nőknek megakad rajta a szemük, és a bámulatuk isteni érzés volt. Még erősebb akart lenni. És lett is. A jelentős mennyiségű szteroiddal és a feketepiacon beszerzett növekedési hormonnal kombinált súlyemelés olyanná formálta Androst, amelyről sohasem hitte, hogy elérheti -a férfinem tökéletes példányává. Magasabb és izmosabb lett, széles vállal és erős lábbal. A bőre makulátlanul napbarnított.

 

Most már mindenki megbámulta.

Bekövetkezett az is, amire figyelmeztették: a szteroidok és hormonok nemcsak a testét változtatták meg, hanem a hangját is -innen jött az a puha, kísérteties suttogás, ami csak még rejtélyesebbé tette. A lágy, titokzatos hang, a hibátlan új test, a gazdagsága és az, hogy nem volt hajlandó a múltjáról beszélni, elbűvölte a nőket. Készségesen adták oda magukat, és ő mindet kielégítette -a szigeten fotózott divatmodellektől a vakációzó amerikai diáklányokon és az unatkozó feleségeken át egészen az alkalmankénti fiatalemberekig. Nem tudtak betelni vele. Mestermű vagyok.

Ahogy teltek az évek, Andros szexuális kalandozásainak izgalma szép lassan megkopott. A sziget pazar konyhája is valahogy ízét vesztette, a könyvek már nem kötötték le, de még a villájából élvezett csodás naplementék varázsa is elenyészett. Hogy lehetséges ez? Még csak a húszas évei derekán járt, de már öregnek érezte magát. Mit tartogat még az élet? Mesterművé formálta a testét; kiművelte és táplálta szellemét; az édenkertben volt az otthona és bárki szerelmét megkaphatta, akiét csak akarta.

Es mégis, hihetetlen módon ugyanolyan üresnek érezte magát, mint abban a török börtönben. Mi hiányzik az életemből?

Hónapokkal később talált rá a válaszra. Andros egyedül ült a villájában éjszaka és szórakozottan kapcsolgatott a csatornák között, amikor ráakadt egy műsorra a szabadkőművesek titkairól. Felületes munka volt, több kérdést vetett fel, mint ahányat megválaszolt, Andros mégis azon kapta magát, hogy a szabadkőművességet övező titkok sokasága lázba hozza. A narrátor egyik legendát mesélte a másik után.

 

A szabadkőművesek és az új világrend…

Az Amerikai Egyesült Államok szabadkőműves Nagy Pecsétje…

A P2 szabadkőműves páholy…

A szabadkőművesek eltemetett titkai…

A szabadkőműves piramis…

Andros felkapta a fejét. Piramis. A narrátor belekezdett egy rejtélyes kőpiramis történetébe, amelynek titkosírásos vésetei a rejtett bölcsesség és az elképzelhetetlen hatalom ígéretét hordozzák. A sztori, látszólag megmagyarázhatatlanul, távoli emléket ébresztett benne… egy elmosódott képet a sötét időkből. Andros felidézte, mit hallott Zachary Solomon az apjától egy rejtélyes piramisról.

Lehetséges volna? Andros erőltette az emlékezetét.

Amikor véget ért a műsor, kilépett a teraszra, hadd tisztítsa meg a fejét a hűvös levegő. Most már a részletek is visszatértek, és úgy érezte, mégiscsak lehet valami igazság a legendában. Márpedig ha ez így van, akkor Zachary Solomonnak -noha már régóta halott -még mindig van számára valamije.

Mit veszíthetek?

Három héttel később, gondosan kitervelt időzítéssel, Andros ott állt a téli hidegben Solomonék potomaci birtokának melegháza előtt. Az üvegen át Peter Solomont látta csevegni és nevetgélni a húgával, Katherine-nel. Úgy tűnik, nem esett nehezükre elfelejteni Zacharyt, gondolta.

Mielőtt az arcára húzta volna a símaszkot, Andros szippantott egy kis kokaint. Évek óta először. Érezte, ahogy kisöpri belőle a félelmet. Előhúzta a fegyverét, egy régi kulccsal kinyitotta az ajtót, és belépett.

-Üdv, Solomonék.

Sajnos az az este nem úgy alakult, ahogyan Andros eltervezte. Nemhogy a piramist nem szerezte meg, amiért jött, de megpörkölték söréttel, és menekülnie kellett a hóborította gyepen át az erdő sűrűjébe. Legnagyobb meglepetésére Peter Solomon pisztollyal a kézben üldözőbe vette. Andros berohant a fák közé, és egy meredély szélén vezető ösvényen futott tovább. Mélyen alatta egy vízesés dübörgését hallotta a csípős téli szélben. Megkerült egy tölgyfa rönköt és egy elágazásnál balra fordult. Másodpercekkel később csúszva fékezett a jeges ösvényen, épp hogy elkerülve a biztos halált. Istenem!

Tőle alig egy lépésre az ösvény véget ért, s a sziklafal meredeken szakadt le a jeges folyóba. A másik oldalán azt véste valaki ügyetlen gyerekkézzel a kőbe:

Zach hídja

A szakadékon túl az ösvény folytatódott. De hol a híd? A kokain már nem hatott. Csapdába estem! Andros páni félelemben fordult sarkon, hogy visszafelé keressen menekülő utat, de szembetalálta magát Peter Solomonnal, aki lihegve loholt a nyomában a pisztollyal.

Andros a fegyverre nézett és hátrált egy lépést. A meredély a háta mögött legalább tizenöt méter magasan volt a jég borította folyó felett. A vízesés hideg párája a csontjáig megborzongatta. -Zach hídja már rég elkorhadt - mondta Solomon zihálva. -Ő volt az egyetlen, aki ilyen messzire elmerészkedett. Solomon feltűnően biztos kézzel tartotta a fegyvert. -Miért ölte meg a fiamat? -Egy senki volt -válaszolta Andros. -Drogos. Csak szívességet tettem neki.

 

Solomon közelebb lépett, egyenesen Andros mellének szegezte a pisztolyt.

-Talán most én is tehetek egy hasonló szívességet. Meglepően elszánt volt a hangja. -Agyonverte a fiamat. Hogy tehet ilyet egy ember?

-Az emberek bármire képesek, ha sarokba szorítják őket.

-Megölte a fiamat!

-Nem -válaszolta Andros felpaprikázva. -A fiát maga ölte meg. Milyen ember hagyja a fiát egy börtönben, amikor módja van kiszabadítani! Maga ölte meg a fiát! Nem én.

-Nem tud semmit! -Solomon üvöltött, a hangja tele fájdalommal.

Tévedsz, gondolta Andros. Mindent tudok.

Peter Solomon a pisztolyt előre tartva még közelebb jött; már csak öt méterre volt. Androsnak égett az oldala és tudta, hogy erősen vérzik. A meleg végigáradt a gyomrán. Átnézett a válla fölött, le a mélységbe. Aztán visszafordult Solomonhoz.

-Tudom, hogy nem az a fajta ember, aki hidegvérrel öl. Solomon rezzenetlenül közeledett.

-Figyelmeztetem -mondta Andros -, ha meghúzza azt a ravaszt, örökké üldözni fogom.

-Már megtette. - Azzal Solomon tüzelt.

Ahogy a Kalorama Heights felé száguldott a limuzinnal, Ma-lakh eltűnődött a csodás eseményeken, amelyek megmentették a biztos haláltól annak a jeges meredélynek a szélén. Akkor örökre átalakult. A lövés csak egy pillanatig visszhangzott, a hatása mégis évtizedeket tett meg nem történtté. Egykor napbarnított és tökéletes testét attól az

 

éjszakától fogva sebhelyek borítják… sebhelyek, amelyeket most új személyazonosságának tetovált jelképei rejtenek el.

Malakh vagyok.

Végig ez volt a sorsom.

Átment a tűzön, hamuvá vált, hogy újra megszülessen… hogy még egyszer átalakuljon. Ma este megteszi az utolsó lépést ezen a hosszú és magasztos úton.

 
Hatvannyolcadikfejezet

 
Albrecht Dürer?

Katherine próbálta összeállítani a képet, miközben gyors léptekkel haladtak Langdonnal az Adams épület alagsorán át. Az AD tehát Albrecht Dürer szignója? A híres 16. századi német festő és metszetkészítő a fivére egyik legkedvesebb művésze volt, és Katherine ismerte is valamelyest a munkáit. De még így sem tudta elképzelni, hogyan segíthet nekik Dürer ebben az esetben. Hogy mást ne mondjak, már több mint négyszáz éve halott.

-Dürer szimbolikusan tökéletes választás -mondta Langdon, miközben követte a kijáratot jelző, megvilágított nyilakat. -Az egyik legnagyobb reneszánsz elme… művész, filozófus, alkimista és az Ősi misztériumok élethossziglani tanulmányozója… Ma már senki sem érti teljességükben azokat az üzeneteket, amelyeket a műveiben elrejtett.

-Lehetséges -válaszolta Katherine -, de hogyan magyarázza meg az 1514 Albrecht Dürer a piramis megfejtésének módját?

Bezárt ajtóhoz értek, de Bellamy beléptető kártyájával Langdon ki tudta nyitni.

-Az 1514-es szám -mondta Langdon, miközben egy lépcsőn siettek fölfelé -Dürer életművének egy nagyon különleges darabjára utal. -Egy hatalmas folyosóhoz érkeztek. Langdon körülnézett, majd balra mutatott. -Erre.

 

Gyorsan haladtak előre. -Albrecht Dürer elrejtette a befejezés évét jelölő 1514-es számot ebben a rejtélyes művében, a Melankóliában, vagy a rajzon általa feltüntetett régies írásmóddal a Melencolia I-ben. Ezt széles körben tekintik az észak-európai reneszánsz nagy hatású művének.

Peter egyszer megmutatta Katherinenek a Melankóliát egy misztikáról szóló régi könyvben, de a nő nem emlékezett semmiféle elrejtett számra.

-Mint azt bizonyára tudja -folytatta Langdon izgalomról árulkodó hangon -, a Melankólia az ember küzdelmét ábrázolja az Ősi misztériumok megértéséért. A Melankólia szimbolikája annyira összetett, hogy ahhoz képest Leonardo da Vinci munkái nyilvánvalónak mondhatók.

Katherine megtorpant és Langdonra nézett.

-Robert, a Melankólia itt van Washingtonban. A Nemzeti Galériában.

-Igen -mosolygott Langdon -, és valami azt súgja nekem, hogy ez nem véletlen. A galéria ilyenkor zárva van, de ismerem a kurátort és…

-Felejtse el, Robert, tudom, mi történik, ha beteszi a lábát egy múzeumba. -Katherine egy közeli alkóv felé vette az irányt, ahol egy asztal állt számítógéppel.

Langdon boldogtalan ábrázattal követte.

-Válasszuk a könnyebb megoldást. -Úgy tűnt, hogy Langdon professzornak, a műértőnek erkölcsi dilemmát okoz az internetet használni, amikor ilyen közel van az eredeti. Katherine az asztalhoz lépett és elindította a gépet. Amikor betöltődtek a programok, új problémával találta szemben magát. -Nem látok böngészőikont.

 

-Ez a könyvtár belső hálózatára van kötve. -Langdon rámutatott egy ikonra az asztalon. - Próbálja meg azt.

Katherine rákattintott a DIGITÁLIS GYŰJTEMÉNYEK jelzetű ikonra. A számítógép új ablakot nyitott meg, és Langdon ismét ikont választott: NYOMATGYŰJTEMÉNY. Az újabb oldalon felugrott egy keresőablak.

-Írja be, hogy Albrecht Dürer.

Katherine beírta a nevet és elindította a keresést. Másodperceken belül a képernyő megtelt miniatűrökkel. Valamennyi kép hasonló stílust mutatott: bonyolult rajzolatú, fekete-fehér metszeteket. Dürer nyilvánvalóan több tucat hasonló metszetet készített.

Katherine átfutotta a betűrendben sorakozó címeket.

Ádám és Éva

Az Apokalipszis négy lovasa

Krisztus elárultatása

Nagy Passió

Utolsó vacsora

A sok bibliai címet látva Katherinenek eszébe jutott, hogy Dürer a kereszténység misztikus ágának volt híve, amelyben a kora kereszténység találkozott az alkímiával, az asztrológiával és a tudománnyal.

Tudomány…

Lelki szemei előtt megjelent a lángokban álló labor képe. Egyelőre felmérni sem tudta a hosszú távú következményeket, de egy pillanatra az asszisztense, Trish jutott az eszébe. Remélem, kijutott.

 

Langdon Dürer Utolsó vacsora-verziójáról magyarázott valamit, de Katherine alig figyelt oda. Most fedezte fel a Melencolia I linkjét.

Rákattintott, és az új oldalon megjelentek az általános információk.

 
Melencolia I, 1514   (http://aphilia.de/kunst-albrecht-duerer-04-melencolia.html)

Albrecht Dürer

(metszet, bordázott papíron)

Rosenwald gyűjtemény

Nemzeti Galéria

Washington

Amikor lejjebb görgetett, teljes szépségében feltűnt a Dürerremek nagy felbontású digitális képe.

Katherine lenyűgözve nézte; már elfelejtette, hogy mennyire különös rajz ez.

Langdon megértően mosolygott.

-Mondtam, hogy rejtjelezve van.

A Melankólia főalakja egy merengő figura volt, óriási szárnyakkal, aki egy kőépület előtt ül és össze nem illő tárgyak bizarr gyűjteménye veszi körül -egy mérleg, egy sovány eb, ácsszerszámok, egy homokóra, különféle mértani testek, egy harang, egy puttó, egy kés, egy létra…

Katherine halványan emlékezett arra, hogy a bátyja szerint a szárnyas alak az emberi géniusz megfelelője -állát a tenyerébe támasztva mélyen a gondolataiba merül, az arca lehangolt-ságot tükröz, mert nem jutott még el a megvilágosodáshoz. A géniuszt az emberi értelem szimbólumai veszik körül -a matematikára, a filozófiára, a természettudományra, a geometriára és az ácsmesterségre utaló tárgyak -, de mégsem képes felhágni a létrán az igazi

 

megvilágosodásig. Még az emberi géniusznak is gondot okot az Ősi misztériumok megértése.

-Szimbolikusan -mondta Langdon -az ember kudarcra ítélt kísérletét jeleníti meg, hogy az emberi értelmet isteni hatalommá transzformálja. Az alkímia nyelvén az arra való képtelenségünket, hogy arannyá változtassuk az ólmot.

-Nem túl biztató üzenet -jegyezte meg Katherine. -De nekünk hogyan segít? -Sehol sem látta az elrejtett 1514-es számot, amelyről Langdon beszélt.

-Rend a káoszból -mondta Langdon titokban elvigyorodva. -Szó szerint, ahogy a bátyja megígérte. -A zsebébe nyúlva elővett egy papírt a betűkből álló négyzetráccsal, a szabadkőműves titkosírás korábbi megfejtésével. -Ebben a formában ezek a betűsorok értelmetlenek. -Kiterítette a papírt az asztalon.

 

Katherine megnézte a négyzetrácsot. Tényleg értelmetlen.

-De Dürer majd átalakítja.

-És ezt hogyan fogja megtenni?

-Nyelvi alkímiával. -Langdon a számítógép képernyőjére mutatott. -Nézze meg alaposan! El van rejtve valami ebben a remekműben, ami értelmessé teszi a mi tizenhat

 
betűnket. -Langdon várt. -Látja már? Keresse az 1514-es

számot!

Katherinenek nem volt hangulata tanítványt játszani.

-Robert, nem látok semmit… egy gömb, egy létra, egy kés, egy poliéder, egy mérleg… Feladom.

-Azt nézze! Ott, a háttérben. Az angyal háta mögött, a házfalon. A harang alatt. Dürer bevésett oda egy négyzetet,

számokkal teleírva. Katherine végre meglátta a négyköztük az 1514-gyel. -Katherine, az a négyzet a megfejtéséhez! A nő meglepett pillantást vetett rá. zetet a kulcs sza ámokkal, piramis

-Az nem ám egy akármilyen négyzet -mondta Langdon vigyorogva. - Az ott, Ms. Solomon, egy bűvös négyzet.

*
A régi héberek égőáldozatot mutattak be a Templomban; a maják embereket fejeztek le Chichén Itzá piramisainak tetején; Jézus Krisztus a saját testét ajánlotta fel a kereszten. A régiek még tudták, hogy Isten áldozatot követel. Az áldozat volt az az eredeti szertartás, amelynek révén az ember elnyerhette az istenek kegyét, és megszentelte önmagát.

Sacra - szent.

Sacrificia - áldozás.

Noha az áldozati szertartás már réges-rég a múlté, a hatalma nem veszett el. Egy maroknyi modern misztikus,

köztük Aleister Crowley, tovább gyakorolta és tökéletesítette az áldozás művészetét, és ezzel fokozatosan átalakították, magasabb szintre emelték önmagukat.

*
Végül megértette, mi a valódi feladata. A testem csak porhüvelye a legfőbb értékemnek… az elmémnek.
----
Mi a sorsom? Az ősi szövegek mind a jóról és a rosszról szóltak… és arról, hogy az embernek választania kell közöttük. Én már régen választottam, ismerte el, de nem érzett megbánást. Mi más a rossz, ha nem természeti törvény? A sötétség követi a

 

fényt. A káosz követi a rendet. Az entrópia mindenütt jelen van. Minden felbomlik és elpusztul. A tökéletesen rendezett kristály végül rendezetlen porrá omlik.

Vannak, akik teremtenek… és vannak, akik pusztítanak.

De John Milton Elveszett paradicsomát kellett elolvasnia ahhoz, hogy a sorsa formát öltsön a szeme előtt. Olvasott a bukott angyalról… a harcos démonról, aki megküzdött a fénynyel… a bátor angyalról, kinek neve: Moloch.

Moloch istenként járt a földön. Az angyal neve, mint Andros később megtudta, az ősi nyelvre lefordítva: Malakh.

Legyek hát az.

Mint minden nagy átalakulás, ez is egy áldozattal kezdődött… de nem patkányokéval, sem madarakéval. Csak egyetlen igazi áldozat létezik.

Egyszerre megvilágosodása támadt, amelyhez soha még csak hasonlót sem tapasztalt. Tisztán állt előtte a sorsa. Három teljes napon át rajzolt egy hatalmas ív papírra. Amikor befejezte, végre megvolt a minta arról, hogy mivé kell válnia.

A falra akasztotta az életnagyságú vázlatot, és úgy tekintett rá, mintha tükörbe nézne.

Mestermű vagyok.
*
Mint bizonyára tudja -mondta komoly hangon -, történelmi és szimbolikus oka van annak, hogy a szabadkőművesek a harmincharmadikat tették meg a legmagasabb foknak. -Természetesen -felelte Langdon. Püthagorász idejében, hat évszázaddal Krisztus előtt, a numerológiai hagyomány mesterszámként tisztelte a 33-at. Ez a szám jelképezte az isteni igazságot. A hagyomány tovább élt a szabadkőművességben, de másutt is. Nem véletlen, hogy a keresztény tanítás szerint Jézust harminchárom éves korában feszítették meg, noha erre nincs hiteles történelmi bizonyíték. Miként az sem véletlen, hogy József állítólag harminchárom évesen vette nőül Szűz Máriát; Jézus harminchárom csodát vitt végbe; Isten neve harmincháromszor szerepel a Genezisben, vagy hogy az iszlám szerint a paradicsom minden lakója mindig harminchárom éves marad. -A harminchárom -mondta Katherine -több misztikus hagyományban is megszentelt szám.

 
Kilencvenhatodikfejezet

 
Malakh a folyosón állt és felmérte a csatamezőt. Az

otthona most úgy festett, mint egy mészárszék.

Robert Langdon eszméletlenül hevert a lábánál.

Katherine Solomon megkötözve és betömött szájjal az ebédlő padlóján.

Nem messze tőle a biztonsági őr holtteste lezuhanva a székről, amelybe Malakh beültette. A nő, hogy mentse az életét, azt tette, amit parancsoltak neki. Késsel a torkán szólt bele Malakh telefonjába és mondta el a hazugságot, ami idecsalta Langdont és Katherine-t. A nőnek nem volt semmiféle társa és Peter Solomon egyáltalán nem volt biztonságban. Amint a nő eljátszotta a szerepét, Malakh hidegvérrel megfojtotta.

Hogy teljes legyen az illúzió, az egyik kocsi telefonjáról hívta fel Bellamyt, mint aki úton van. Éppen vezetek, mondta Bellamynak és mindazoknak, akik hallgatták, Peter pedig a csomagtartóban van. Valójában csak a garázsból vitte ki az autót a ház elé, a jelentős kocsipark egy részével együtt, aztán égve hagyta a reflektorokat, és tovább járatta a motort.

A megtévesztés tökéletesen működött.

Kis híján.

Az egyetlen szépséghiba az előcsarnokban heverő fekete ruhás hulla a nyakából kiálló csavarhúzóval. Malakh

 

átkutatta, és széles vigyorral talált rá az adóvevőre és a mobiltelefonra a CIA lógójával. Ezek szerint tisztában vannak a hatalmammal. Kivette belőlük az akkumulátort és egy súlyos bronz ajtótámasszal porrá zúzta mindkettőt.

Malakh tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, kivált, hogy már a CIA is rajta van az ügyön. Visszament Langdonhoz. A professzor ki volt ütve, és még jó ideig nem lesz magánál. Malakh most a kőpiramisnak szentelte figyelmét, amely a padlón feküdt a nyitott táska mellett. Visszatartotta a lélegzetét, csak a szíve kalapált hangosan.

Évekig vártam erre…

Kissé remegő kézzel nyúlt érte, és emelte fel a szabadkőműves piramist. Ahogy lassan végigfuttatta az ujjait a véseten, néma csodálattal adózott neki. De mielőtt még teljesen átadta volna magát a bűvöletnek, visszatette a piramist a pillérfej mellé Langdon táskájába, és behúzta a cipzárt.

Nemsokára összeállítom a piramist… egy biztonságosabb helyen.

A vállára vetette a bőrtáskát, majd megpróbálta fölemelni Langdont is, de a professzor ernyedt teste nehezebb volt, mint várta. Malakh a hóna alá nyúlva átnyalábolta, hogy úgy húzza végig a padlón. Nem fog tetszeni neki a hely, ahol majd magához tér, gondolta.

A konyhában még mindig üvöltött a televízió. A hangok a tévéből szintén részei voltak a megtévesztésnek, de most márki kell kapcsolnia. A csatorna éppen evangelizációt közvetített, a prédikátor a Miatyánkot imádkoztatta a gyülekezettel. Malakh azon tűnődött, vajon akad-e olyan a megbabonázott nézők között, aki tudja, honnan származik valójában ez az imádság.

 

-Miként a mennyben, azonképpen itt a földön is kántálta a tömeg.

Igen, gondolta Malakh. Mint fenn, úgy lenn. -És ne vígy minket a kísértésbe…

Segíts legyőzni a test gyarlóságát.

-.. .szabadíts meg a gonosztól… - könyörgött a sokaság.

Malakh mosolygott. Az nehéz lesz. Terjed a sötétség. De a javukra kell írni, hogy legalább próbálkoznak. Az ember, aki láthatatlan erőkhöz fordul segítségért, kihaló faj a modern világban.

Malakh átvonszolta Langdont a nappalin; ekkor mondta ki a gyülekezet az áment.

Amon, helyesbített Malakh. Egyiptom volt a vallásotok bölcsője. Amon isten volt Zeusz… Jupiter… és valamennyi „modern” isten előképe. Mind a mai napig a földkerekség összes vallása ennek a névnek a variánsát kiáltja. Amen! Amin! Aum!

Az evangélista most a Bibliából idézett passzusokat az angyalok, démonok és szellemek rendjeiről, amelyek a mennyben és a pokolban uralkodnak.

-Oltalmazzátok meg lelketeket a gonosz erőktől! -figyelmeztette a híveket. -Emeljétek fel szíveteket az imában! Isten és az angyalai hallanak benneteket.

Igaza van, gondolta Malakh. De a démonok is.

Malakh már régen megtanulta, hogy a sötét mesterség hozzáértő alkalmazója képes megnyitni a spirituális birodalom kapuját. Az ott lévő láthatatlan erők, akárcsak maga az ember, számos alakot ölthetnek, legyenek jók vagy rosszak. A fény erői gyógyítanak, védelmeznek és rendet visznek a világegyetembe. A sötétség erői épp ellenkezőleg… pusztulást és káoszt idéznek elő.

 

Ha megfelelően szólítják őket, a láthatatlan erők rávehetők arra, hogy teljesítsék a kívánságát a földön… látszólag természetfeletti erővel ruházva fel az embert. Ám a segítségükért cserébe ezek az erők áldozatokat követelnek -a fény erői imákat és dicsőítést… a sötétség erői vért.

Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb erő nyerhető általa. Malakh kezdetben jelentéktelen állatok vérével szerzett gyakorlatot. Idővel azonban merészebben választotta meg az áldozatot. Ma este megteszem az utolsó lépést.

-Őrizkedjetek! -kiáltotta a prédikátor, az apokalipszis eljövetelére utalva. -A végső harc az ember lelkéért hamarosan megvívatik!

Milyen igaz, gondolta Malakh. És én leszek az élharcosa.

Ez a harc azonban már rég elkezdődött. Az ókori Egyiptomban a mágia gyakorlatát tökéletesítő kevesekből lettek a történelem nagy mesterei, az adeptusok, akik a tömegek fölé emelkedve megidézték a fény erőit. Istenekként jártak e földön. A beavatás nagy templomait építették fel, ahová a világ minden sarkából tódultak a neofiták, hogy részesüljenek a bölcsességben. Ott született meg egy új emberfaj, az aranyember. Egy rövid ideig az emberiség fölfelé törekedett, hogy átléphessen földi korlátain.

Az Ősi misztériumok aranykora.

Ám az ember gyarló teste ki van téve a hübrisz, a gyűlölet, a türelmetlenség és a kapzsiság bűneinek. Idővel megjelentek azok, akik beszennyezték a mágia mesterségét, az egyéni haszonszerzés kedvéért visszaélve a hatalmával. Kiforgatták a rítusokat, és a sötétség erőit szólították elő. Létrejött egy másik mágia… hatékonyabb, közvetlenebb hatású és mámorító.

 

Én ezt a mágiát űzöm.

Ez az én nagy művem.

A felvilágosult mesterek és ezoterikus testvériségeik tanúi voltak a gonosz születésének, és látták, hogy az ember nem fajának üdvére használja az újonnan szerzett tudást. Ezért elrejtették ezt a tudást az érdemtelenek szeme elől. És végül feledésbe merült az idők sodrában.

Így bukott el az ember.

Így jött el a sötétség kora.

A mesterek nemes utódai mind a mai napig szolgálnak, vakon tapogatva a fény felé, megpróbálják újra megszerezni a rég elveszett hatalmat és visszaszorítani a sötétséget. Ők voltak a Föld minden vallásának, egyházának, templomának és szentélyének papjai és papnői. Az idő eltörölte az emlékezetet… elvágta őket a múltjuktól. Már nem ismerték a forrást, ahonnét hatalmas tudásuk egykor kiáradt. Amikor őseik szent misztériumairól kérdezték őket, a hit új őrzői ádáz haraggal kiközösítették, eretnekeknek bélyegezték a kérdezőket.

Valóban elfelejtették? - tűnődött Malakh.

Az ősi mesterség emlékei máig visszhangzanak a Föld minden sarkában, a judaizmus misztikus kabbalistáitól az iszlám ezoterikus szúfi útjáig. A kereszténység rejtett értelmű szertartásaiban is megőrződtek a nyomai: az Úrvacsora istenevő rítusában, a szentek, angyalok és démonok rendjeiben, a kántálásban és imádkozásban, az egyházi kalendárium asztrológiai alapjaiban, a megszentelt leplekben és palástokban, az örök élet ígéretében. A papok még mindig füstölőt lóbálva, tömjénfüsttel, harangkongatással és szenteltvízzel űzik el a gonosz szellemeket. A keresztények máig gyakorolják az ördögűzést -hitüknek e korai tudományát, amelyhez

 
nemcsak a démonok el-kergetésének képessége tartozik

hozzá, hanem a szólításuké is.

És mégsem látják meg a múltjukat?

Sehol sem vált az egyház misztikus múltja olyan nyilvánvalóvá, mint a hit központjában. A Vatikánban, a Szent Péter tér közepén, ahol egy nagy egyiptomi obeliszk áll. Ezerháromszáz évvel Krisztus születése előtt faragták és e fenséges monolitkő mégsem mond nekik semmit, nem ismerik fel a kapcsolatát a modern kereszténységgel. De mégiscsak ott van. A keresztény egyház szívében. Kőből faragott jelzőtűz, mely messzire világlik. Emlékeztetőül a bölcsekre, akik ott voltak, amikor minden elkezdődött. Ez az egyház, amely az Ősi misztériumok méhéből született, még őrzi rítusait és jelképeit. Egy jelképet mindenekfelett.

Oltáraik, ruháik, tornyaik és a Szentírásuk a kereszténység egyedülálló képmásával tüntet -egy drága, feláldozott emberi lény képmásával. A kereszténység, minden más hitnél mélyebben, megértette az áldozat átalakító hatalmát. A Jézus által meghozott áldozat tiszteletére a hívek még ma is felajánlják a személyes áldozat erőtlen gesztusait -a böjtölést, a húshagyást, az egyházi tizedet.

Ám mindezek a felajánlások mit sem érnek. Vér nélkül nem létezhet igazi áldozat.

A sötétség erői rég magukévá tették a véráldozatot, amelynek révén olyan hatalom birtokába jutottak, hogy a jó erői már nem győznek küzdeni a visszaszorításukért. Hamarosan végleg elenyészik a fény, és a sötét mágia gyakorlói szabadon járhatnak az emberi elmékben.

*
Ezen a különös, sötét helyen, csapdába ejtve a víz alatt, Langdon minden erejével próbálta felfogni, hogy élete utolsó másodperceit éli. Rövidesen megszűnik létezni… mindaz, ami őt jelenti… és jelentette… vagy még jelenthetné… mindannak vége. Amint beáll az agyhalál, a szürkeállományban tárolt minden emléke, mindaz a tudás, amelyet megszerzett, egyszerűen semmivé lesz néhány kémiai reakció nyomán.Ebben a pillanatban Robert Langdon felismerte saját jelentéktelenségét a világegyetemben. Magányra ítélő és megalázó érzés volt, amelyet még soha nem élt át eddig. Már-már hálás szívvel várta a lélegzet-visszatartás kritikus pontjának eljövetelét.
*
Katherine Solomon kislány korában gyakran morfondírozott azon, vajon van-e élet a halál után. Létezik mennyország? Mi történik, amikor meghalunk? Ahogy idősebb lett, a tudományos képzés gyorsan elsöpörte a mennyről, a pokolról és a túlvilági életről szőtt gyerekes elgondolásokat. Elfogadta, hogy „a halál utáni élet” emberi konstrukció… tündérmese, amelyet azért találtunk ki, hogy megédesítse halandóságunk szörnyű igazságát.

Azt mindketten érezték, hogy valóban létezik emberi lélek. A régi filozófusok többsége így gondolta. A buddhizmus és a brahmanizmus hisz a lélekvándorlásban abban, hogy a lélek új testbe költözik a halál után. A platonisták szerint a test „börtön”, amelyből megszökött a lélek; a sztoikusok anyagot átható pneumája Istentől való, és a halál után visszatér Istenhez.

Százkilencedikfejezet

 
A helikopter alacsonyan húzott el Kalorama Heights háztetői felett a technikai támogató személyzet koordinátáihoz igazodva. Simkins ügynök volt az első, aki kiszúrta az egyik ház előtti pázsiton keresztben álló fekete Escalade-ot. A kapu zárva volt, az épület sötét és néma.

Sato megadta a jelet a leszállásra.

A gép a gyepen landolt, több más jármű között… az egyik egy biztonsági szolgálat kocsija volt, vészvillogóval a tetején.

Simkins és csapata kiugrott, és előreszegezett fegyverrel felrohant a tornácra. A bejárati ajtó zárva volt. Simkins belesett az ablakon. Az előcsarnok sötét volt, de ki tudta venni egy padlón heverő test körvonalait.

-A francba! - suttogta. - Hartmann az. Az egyik ügynök felragadott egy széket a tornácról és belevágta az ablakba. A helikopter kerepelésétől alig lehetett hallani az üvegcsörömpölést. Másodpercek alatt valamennyien benn voltak. Simkins letérdelt Hartmann mellé, és ellenőrizte a pulzusát. Semmi. Minden csupa vér. Aztán meglátta a Hartmann torkából kiálló csavarhúzót.

Jézusom. Felállt, és intett az embereinek, hogy kezdjenek hozzá a módszeres kutatáshoz. Az ügynökök szétrajzottak, lézerkeresőik fénye körbetapogatott a fényűző udvarházban. A nappaliban és a

 

dolgozószobában nem találtak semmit, de az ebédlőben, legnagyobb meglepetésükre, felfedeztek egy biztonsági őr egyenruhás női holttestet. Simkins kezdte elveszíteni a reményt, hogy Robert Langdon és Katherine Solomon még életben van. A brutális gyilkos a jelek szerint csapdát állított nekik, és ha sikerült megölnie egy CIA-ügynököt és egy fegyveres biztonsági őrt, akkor egy professzornak és egy kutatónőnek nem lehetett esélye vele szemben.

A földszint átvizsgálása után Simkins felküldött két ügynököt az emeletre. Közben a konyha mellett megtalálta az alagsori lépcsőt, és lement. Villanyt gyújtott és körbenézett. A tágas alagsor makulátlan volt, mintha soha nem használták volna. Bojler, kazán, csupasz cementfalak, néhány doboz. Itt semmi sincs. Amikor Simkins visszaért a konyhába, már jöttek is le az emeletről az ügynökök. Mindenki a fejét rázta.

A ház elhagyatott volt.

Senki sincs itt. További holttesteket sem találtak.

Simkins rádión jelentette Satonak a gyászos híreket.

Már az előcsarnokban járt, amikor meglátta Satot a tornác lépcsőjén. Warren Bellamy egyedül ült a helikopterben, Sato titántáskájával a lábánál, és kábának tűnt. Az OS igazgatójának biztonságos laptopja titkosított műholdas összeköttetést tudott teremteni a CIA nemzetközi számítógépes hálózatával. Ezen a laptopon mutatta meg Bellamynak azt a fájlt, amely feltétlen együttműködésre késztette. Simkinsnek fogalma sem volt arról, mit láthatott Bellamy, de bármi volt is az, az építész szemmel láthatólag azóta is sokkos állapotban van.

Amikor Sato belépett az előtérbe, egy pillanatra megállt, és fejet hajtott Hartmann teste előtt. Aztán fölemelte a tekintetét és Simkinsre szegezte.

 

-Semmi nyoma Langdonnak és Katherinenek? Vagy Peter Solomonnak?

Simkins nemet intett a fejével.

-Ha még életben vannak, magával vihette őket. -Látott számítógépet a házban? -Igen, asszonyom. A dolgozószobában. -Mutassa meg! Simkins az előcsarnokon át a nappaliba vezette Satot. A

szőnyeget a betört ablak üvegcserepei borították. Elhaladtak egy kandalló, egy nagy festmény és egy sor könyvespolc előtt. A faburkolatos dolgozószobában nagy monitor állt egy antik íróasztalon. Sato megkerülte az asztalt, a monitorra nézett és felhördült. -A fene essen belé! -mormolta félhangosan. Simkins is odament megnézni. A monitor sötét volt. -Mi a gond?

 

Sato egy panelra mutatott az asztalon. -Laptopot használ. És magával vitte. Simkins nem értette. -Olyan információi vannak, amelyeket ön látni akar? -Nem -válaszolta Sato komoran. -Olyan információi vannak, amelyeket senkinek nem szabad látnia.

Odalent a rejtett pincerészben Katherine Solomon hallotta az érkező helikopter zaját, aztán az üvegcsörömpölést és a nehéz bakancsok dobogását a feje fölött. Megpróbált segítségért kiáltani, de a szájába tömött rongy megakadályozta. Szinte semmilyen hangot sem tudott kiadni. Minél inkább erőlködött, annál bővebben ömlött a vér a könyökéből.

Érezte, hogy elakad a lélegzete és szédülés fogja el.

 

Katherine tudta, hogy nyugton kell maradnia. Használd a fejed, Katherine. Minden erejét latba vetve meditatív állapotba hozta magát.

Robert Langdon elméje szabadon lebegett az űrben. A végtelen teret fürkészte, valamilyen vonatkoztatási pontot keresve. Nem talált.

Teljes sötétség. Teljes csend. Teljes béke.

Még gravitáció sem volt, amiből megtudhatta volna, merre van a fönt és a lent.

A teste elenyészett.

Ez itt a halál.

Az idő hol kitágult, hol összesűrűsödött, mintha ezen a helyen nem lenne hatóereje. Nem tudta, mennyi idő telhetett már el.

Tíz másodperc? Tíz perc? Tíz nap?

Ám hirtelen, mint heves robbanások egy távoli galaxisban, emlékek kezdtek alakot ölteni, rengéshullámokként közeledve felé a hatalmas űrön át.

Robert Langdont abban a pillanatban megrohanták az emlékek. Beléhasítottak… elevenen és nyugtalanítóan. Egy arcba bámult, amelyet tetoválások borítottak. Egy erős marok megemelte a fejét, és a padlóhoz csapta.

Fájdalom… aztán sötétség.

Szürke fény.

Lüktetés.

Emlékpászmák. Langdont, félig öntudatlanul, vonszolják valahová. Fogvatartója kántál valamit.

Verbum significatium… Verbum omnificum… Verbum perdo…

 
Száztizenegyedikfejezet

 
Három teljes percen át kongatott a lélekharang a toronyban, megzörgetve a Langdon feje fölött lógó kristálycsillár függőit. Évtizedekkel ezelőtt előadásokat hallgatott ebben a kedves teremben a Phillips Exeter Akadémián. Ma azonban azért jött el, mert egy jó barátja tart előadást a diákoknak. Ahogy elhalványultak a fények, Langdon leült leghátul, a falnál, a régi igazgatók portrésora alatt.

Halk moraj támadt a hallgatóság soraiban.

A teljes sötétségben egy magas árnyalak jelent meg a pódiumon.

-Jó napot - suttogta egy arctalan hang a mikrofonba.

Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, ki beszél.

Bekapcsoltak egy diavetítőt, és feltűnt egy szépiabarna, megfakult fénykép -egy impozáns kastély volt rajta vörös homokkő homlokzattal, magas, szögletes tornyokkal és gótikus oromdíszekkel.

Megszólalt a testetlen hang.

-Ki tudja megmondani, hol van ez?

-Angliában! -válaszolta egy lány a sötétből. -A kora gótikus és késő román homlokzat alapján ez egy tipikus normann kastély a 12. századi Angliából. -Bravó! -mondta az arctalan hang. -Tehát felismerte az építészeti stílust. - Halk moraj a tömegben.

 
-Sajnos - tette hozzá az árny -, mintegy ötezer kilométert

és fél évezredet tévedett.

A hallgatóság csak lesett.

Most egy színes, modern fotó jelent meg ugyanarról az épületről, csak más szögből. A kastély Seneca Creek-i homokkő tornyai uralták az előteret, de a háttérben, megdöbbentően közel, ott magaslott az Amerikai Egyesült Államok Capitoliumának nagyszerű, fehér kupolája. -Hogyan? -kiáltotta a lány. -Egy normann kastély Washingtonban? -Legalábbis 1855 óta - felelt a hang. - Akkor készült a következő fotó.

Az újabb, fekete-fehér képen egy hatalmas, boltíves nagyterem volt látható állati csontvázakkal, tudományos tárlókkal, formalinos üvegekben őrzött biológiai példányokkal, régészeti leletekkel és őshüllők gipsszel kiöntött lenyomataival.

-Ez a pompás kastély -mondta a hang -volt Amerika első, valódi tudományos múzeuma. Ajándék az országnak egy gazdag brit tudóstól, aki alapító atyáinkkal együtt hitte, hogy szárnyát bontogató hazánk a felvilágosodás földje lesz. Jelentős vagyont testált az alapító atyákra, azt kérve tőlük, hogy hozzanak létre nemzetünk szívében egy intézményt, amely a tudás gyarapítója és terjesztője lehet. -Az előadó hosszabb szünetet tartott. -Ki tudja megmondani, hogy hívták ezt a bőkezű tudóst?

Egy félénk hang szólalt meg.

-James Smithson?

A zúgás azt jelezte, hogy a hallgatóság jónak tartja a választ.

-Igen, Smithson -helyeselt a hang a dobogóról. Peter Solomon most belépett a fény körébe, szürke szeme

 
játékosan villant. -Szép jó napot. Peter Solomon vagyok, a

Smithsonian Intézet titkára.

A diáksereg ujjongásban tört ki.

Langdon a sötétben csodálattal adózott Peternek, aki fotósorozaton mutatta be a fiataloknak a Smithsonian Intézet kezdeteit. Először a kastélyt, amelynek alagsorában tudományos laboratóriumok kaptak helyet, a folyosókon kiállított tárgyak sorakoztak, volt egy szalon, tele puhatestűekkel, tudósok, akik a rákfélék kurátorainak nevezték magukat, de még egy nagyon öreg fotó is a kastély két legnépszerűbb lakójáról -egy azóta már kimúlt bagolypárról. A félórás diavetítés a washingtoni National Mall látványos műholdfelvételével ért véget, amelyen ma a Smithsonian múzeumai sorakoznak.

-Ahogy az elején mondtam -zárta szavait Solomon -, James Smithson és a mi alapító atyáink a felvilágosodás földjeként képzelték el országunkat. Úgy vélem, hogy ma büszkén tekintenének körül. Az általuk megálmodott Smithsonian Intézet a tudomány és a tudás szimbólumaként emelkedik Amerika szívében. Eleven, működő, lélegző tisztelgésként az elődök teremtette Amerika, egy olyan ország előtt, amely a tudás, a bölcsesség és a tudomány alapelvein épült fel.

Solomon a dübörgő taps közben kikapcsolta a vetítőt. A teremben felgyulladtak a fények, és kezek tucatjai emelkedtek a magasba.

Solomon egy kis vörös hajú fiút szólított fel középről.

-Mr. Solomon -kezdte a gyerek, akin látszott, hogy zavarja valami. -Azt mondta, hogy az alapító atyák az európai vallási elnyomás elől menekültek ide, hogy olyan országot teremtsenek, amely a tudományos haladás elveire épül.

 

-Úgy van. -De… de mi azt tanultuk, hogy ők mélyen vallásos férfiak voltak, és keresztény nemzetként alapították meg Amerikát.

 

Solomon mosolygott.

-Barátaim, félre ne értsenek, az alapító atyák valóban mélyen vallásos férfiak voltak, csakhogy deisták… hittek Istenben, de egyetemes és szabad szellemű módon. Az egyetlen vallási eszmény, amelyet megfogalmaztak, a vallásszabadság volt. -Elvette a mikrofont az emelvényről, és kisétált a színpad szélére. -Amerika alapítói egy felvilágosult utópiából indultak ki, amelyben a gondolatszabadság, a közoktatás és a tudományos haladás lépne az elavult vallási babonák helyére.

Egy szőke lány jelentkezett.

-Tessék!

A lány felmutatta a mobiltelefonját.

-Uram, rákerestem önre az interneten, és a Wikipédia azt írja, hogy ön neves szabadkőműves.

Solomon felvillantotta szabadkőműves gyűrűjét.

-Megspórolhatta volna a telefonköltséget.

A hallgatóság nevetett.

-Igen -folytatta a lány habozva -, de az imént elavult vallási babonákról beszélt, és nekem úgy tűnik, hogy ha ilyenek terjesztésével vádolható valaki, akkor az éppen a szabadkőművesség.

Solomon nem jött zavarba.

-Mire gondol?

-Hát, én elég sokat olvastam a szabadkőművességről, és tudom, hogy jó pár furcsa régi szertartáshoz és hiedelemhez ragaszkodnak. Ebben a szócikkben az van, hogy hisznek valami mágikus bölcsesség hatalmában… amellyel az ember fölemelkedhet az istenek közé.

 

Mindenki odafordult, és úgy néztek a lányra, mint akinek nincs ki mind a négy kereke.

-Azt kell mondanom, hogy igaza van -válaszolta Solomon.

 

A srácoknak elkerekedett a szemük.

Solomon elfojtott egy mosolyt, és megkérdezte: -És tud más okosat is a Wiki erről a mágikus bölcsességről?

A lány most már kezdte kínosan érezni magát, de azért felolvasta a szócikket.

-„Biztosítandó, hogy ezzel a nagy hatalmú tudással ne élhessenek vissza az érdemtelenek, az első mesterek titkosítottak… a jelképek, mítoszok és allegóriák metaforikus nyelvébe burkolták az igazságot. Ez a kódolt tudás mind a mai napig körülvesz bennünket… jelen van a legendáinkban, a művészetünkben és a régi okkult szövegekben. Sajnos a modern emberből már kiveszett a képesség, hogy megfejtse ezt az összetett szimbólumrendszert… így a nagy igazság feledésbe merült.”

Solomon kivárt.

-Ez minden?

A lány feszengett. -Hát, van itt még valami… -Számítottam rá. Ossza meg velünk, kérem.

A lány bizonytalannak tűnt, de megköszörülte a torkát, és folytatta.

-„A legenda szerint az Ősi misztériumokat titkosító régi bölcsek hátrahagytak egyfajta kulcsot… egy jelszót, amellyel megfejthetők a titkok. Ez a mágikus jelszó, az úgynevezett verbum significatium, állítólag eloszlatja a sötétséget, és fényt derít az Ősi misztériumokra, megnyitva azokat az emberi értelem számára.”

Solomon huncutul mosolygott.

 

-Ah, a verbum significatium… -Egy pillanatra a semmibe meredt, aztán visszatért a tekintete a szőke lányra. -És hol van most ez a csodálatos szó?

A lány úgy festett, mint aki már bánja, hogy belekötött a vendégelőadóba. Befejezte a szöveget.

-„A legenda szerint a verbum significatium mélyen a föld alatt van eltemetve, ahol türelmesen várja azt a történelmi pillanatot… amikor az emberiség fennmaradását már csak az igazság, a tudás és az ősi bölcsesség tudja biztosítani. Ezen a sötét keresztúton az emberiség végre megtalálja a Szót, és kezdetét veszi a felvilágosodás nagyszerű új kora.”

A lány kikapcsolta a telefont és leült.

Hosszú szünet után egy másik diák emelte föl a kezét.

-Mr. Solomon, ugye ön nem hisz ebben?

Solomon mosolygott.

-Miért ne hinnék? A mitológiánkban nagy hagyománya van a varázsigéknek, amelyek felismerésekhez és isteni hatalomhoz vezetnek. A gyerekek ma is azt kiáltják, abrakadabra, ha elő szeretnének varázsolni valamit. Persze azt már elfelejtettük, hogy ez a szó nem játék… az ősi arámi misztikából ered, és azt jelenti: teremtek azzal, hogy kimondom.

Csend.

-De, uram -makacskodott a diák -, nem hihet abban, hogy egyetlen szó… ez a verbum significatium, bármit jelentsen is… képes megnyitni az ősi bölcsességet… és megvilágosodást hozni az egész világnak!

Peter Solomon arckifejezése nem árult el semmit.

-Hogy én mit hiszek, az nem érinti önöket. De az igenis érinti, hogy az eljövendő megvilágosodásnak ez a próféciája visszhangzik gyakorlatilag a világ összes hitében és filozófiai tanításában. A hinduk krita kornak nevezik, az asztrológusok

 

a Vízöntő korának, a zsidók a Messiás eljövetelének, a teozófusok New Age-nek, a kozmológusok harmonikus konvergenciának, sőt a dátumát is megadják.

-2012. december 21.! - kiabált be valaki.

-Igen, ijesztően közeli… mármint annak, aki hisz a maja matematikában.

Langdon vigyorgott, felidézve, hogy tíz évvel ezelőtt Solomon előre megmondta, hogy a mai televíziós szakértők jóslatai 2012-re fogják tenni a világvégét.

-Az időpontot félretéve -mondta Solomon -, engem lenyűgöz, hogy az emberiség történelme során egy dolog közös volt a legkülönbözőbb filozófiákban: a nagy megvilágosodás eljövetele. Minden kultúrában, minden korszakban, a föld minden sarkában ugyanaz az eszme éltette a gondolkodókat: az ember apoteózisának az eljövetele… annak az átalakulásnak az eljövetele, amelyben az emberi elme birtokba veszi valódi képességeit. -Peter Solomon elmosolyodott. -Milyen ésszerű magyarázatuk van erre az eszmei egybeesésre? -Az igazság -mondta valaki halkan a tömegben. Solomon felkapta a fejét. -Ki volt az?

Egy apró termetű ázsiai fiú keze emelkedett a magasba; az arcvonásai alapján nepáli vagy tibeti lehetett.

-Talán létezik egy egyetemes igazság, mindannyiunk lelkébe plántálva. Talán valamennyiünkben ott rejtőzik ugyanaz a történet, ahogy a DNS-állományunk is közös. Talán ez a kollektív igazság nyilvánul meg a történeteink hasonlóságában.

Solomon sugárzó arccal tette össze a kezét és hajtott fejet a fiú előtt.

-Köszönöm.

 

Mindenki elnémult.

-Az igazság -mondta Solomon, immár az egész hallgatósághoz szólva. -Az igazságnak hatalma van. És ha mindannyian hasonló eszmék felé hajlunk, az talán azért van így, mert ezek az eszmék igazak… és mélyen belénk vésődtek. És amikor az igazat halljuk, még ha nem értjük is, érezzük, hogy az igazság rezonál bennünk… együtt rezonál a nem tudatos tudásunkkal. Talán nem megtanuljuk az igazságot, hanem… felidézzük… visszaemlékszünk rá… ráismerünk arra, ami már ott van bennünk.

Megsűrűsödött a csend a teremben.

Solomon sokáig nem törte meg, majd halkan így szólt: - Azzal az intéssel fejezném be, hogy az igazság feltárása soha nem könnyű. A történelem folyamán a felvilágosodás minden korszakában ott kísértett az átmenetileg visszaszorított sötétség. Ilyenek a természet és az egyensúly törvényei. Ha a mai világban terjedő sötétségre nézünk, fel kell ismernünk, hogy ez a fény ugyanolyan terjedését is jelenti. A felvilágosodás egy ragyogó korszakának küszöbén állunk, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért átélhetjük ezt a sorsdöntő történelmi pillanatot. Minden idők megannyi korszaka és megannyi nemzedéke közül éppen a nekünk kiszabott rövid időre fog esni az emberiség nagy reneszánsza. A sötétség évezredei után tanúi lehetünk annak, hogy a tudományunk, az értelmünk, hovatovább a vallásunk napvilágra fogja hozni az igazságot.

A hallgatóság már lelkes tapsra készült, de Solomon felemelt kézzel csendre intette őket.

-Kisasszony -mutatott a vitatkozó kedvű, mobiltelefonos lányra -tudom, hogy mi ketten sok mindenben nem értünk egyet, de köszönettel tartozom önnek. A szenvedélye fontos

 

katalizátor az eljövendő változásban. A sötétség a közönyből és a fásultságból táplálkozik… és a meggyőződés a legerősebb ellenszere. Tanuljon, ismerje meg még jobban a hitét. Olvassa a Bibliát. -Elmosolyodott. -Különösen az utolsó könyvet.

-A Jelenéseket?

-Igen. A Jelenések könyve eleven példája a mi közös igazságunknak. A Biblia utolsó könyve ugyanazt a történetet mondja el, mint számos más hagyomány. Valamennyien egy nagy tudás megismerésének eljövetelét jósolják.

Közbeszólt valaki: -De az apokalipszis nem a világvégét jelenti? Az Antikrisztus, az Armageddon, a jó és a rossz végső csatája…

Solomon nevetett.

-Ki tanul itt görögül?

Több kéz is a magasba lendült.

-Mit jelent szó szerint az apokalipszis?

-Azt jelenti… -kezdte az egyik diák, de elakadt a szava, mint aki meglepődik. -Azt jelenti, hogy feltárni vagy feltárulni.

 

Solomon helyeslően bólintott.

-Pontosan. Az apokalipszis szó szerinti megfelelője a reveláció vagyis a rejtett dolgok feltárulása. A Jelenések könyve egy nagy igazság és elképzelhetetlen tudás feltárulását jósolja. Az apokalipszis nem a világvége, hanem csak az általunk ismert világnak a vége. A Jelenések könyve a Biblia egyik legszebb üzenete, amelyet eltorzítottak. Solomon kilépett a színpad előterébe. -Higgyenek nekem, az apokalipszis közeledik… és semmiben nem fog emlékeztetni arra, amit tanítottak nekünk.

Magasan a feje fölött megszólalt a harang. A diákok zajos éljenzésben törtek ki.
*
Az igazság pedig az, hogy a testvériségben kulcsszerepet játszó halál valójában az élet bátor ünneplése. A szabadkőműves szertartás azt a célt szolgálja, hogy fölébresszék a koporsóban alvó embert, kiemeljék a tudatlanság sötétségéből, föl a fénybe, és felnyissák a szemét a „valódi” látásra. Csak a halál élménye teszi képessé az embert arra, hogy teljességében átélje az élet nagyszerűségét. Csak ha szembenéz azzal, hogy milyen rövid idő adatott neki itt a földön, akkor érti meg, hogy miért fontos erényesen, becsülettel, embertársai szolgálatában eltöltenie azt a kevés időt.


A beavatási szertartás azért félelmetes, mert kulcsszerepet kap benne az átalakulás. Az esküszövegek azért kérlelhetetlenek, mert arra kell emlékeztetniük az embert, hogy csak a becsület és az adott szó az, amit magával vihet erről a világról. A szabadkőműves tanítások azért rejtelmesek, mert egyetemesnek kell lenniük -a jelképek és metaforák nyelvén fogalmazták meg őket, hogy túllépjenek a vallásokon, kultúrákon, etnikai különbségeken… megteremtve az egész világot átfogó, egységes testvéri szeretet közös tudatát.
*
-Az embervér kiontása hatalmas erővel bír. Tudták ezt mind, az ókori egyiptomiaktól a kelta druidákig, a kínaiaktól az aztékokig. Az emberáldozatnak mágiája van, de a modern ember elgyöngült, fél az igazi felajánlástól, nem mer életet áldozni, ami nélkül nincs spirituális átalakulás. Pedig az ősi szövegek világosan beszélnek. Csak a legszentebb feláldozásával nyerheti el az ember a végső hatalmat. -És én volnék ez a legszentebb áldozat?

*

Önmaga feláldozásával Malakh kivívja helyét a démonok rangsorában. Az igazi erő a sötétségben és a vérben lakozik. A régiek tudták ezt, s az adeptusok a maguk természete szerint választottak pártállást. Malakh is bölcsen választotta ki a magáét. A káosz a világegyetem természeti törvénye. A közöny az entrópia motorja. A fásult ember termékeny talaj, amelyben kicsírázik a sötét szellemek magva.

Százharmincadikfejezet

 
Kezdetben vala az Ige.

 

Galloway esperes a nemzeti katedrális oltára előtt térdelt, és Amerikáért imádkozott. Azért imádkozott, hogy szeretett hazája minél előbb megértse az Ige hatalmát -a régi mesterek írásban ránk hagyományozott bölcsességét, a nagy gondolkodók spirituális igazságait.

A történelem során az emberiség bővelkedett megvilágosodott szellemekben, bölcs tanítókban, akik lenyűgözően messzire jutottak a lélek és az értelem misztériumainak megfejtésében. E nagy adeptusok Buddha, Jézus, Mohamed, Zarahusztra és számtalan társuk becses szavait a történelem legrégebbi és legértékesebb edényei őrizték meg számunkra.

A könyvek.

A Föld valamennyi kultúrájának megvan a saját szent könyve -a saját Igéje -, amelyek különböznek egymástól s mégis azonosak. A keresztények Igéje a Biblia, a muszlimoké a Korán, a zsidóké a Tóra, a hinduké a Védák…

Az Ige megvilágítja az utat.

Amerika szabadkőműves alapító atyái számára a Biblia jelentette az Igét. Mégis milyen kevesen értették meg a Szentírás valódi üzenetét az idők során!

Ma este, ahogy Galloway ott térdelt a nagy székesegyházban, az Igére tette a kezét -saját

 
szabadkőműves Bibliájának viseltes kötetére. Ez a könyv, mint minden szabadkőműves Biblia, az Ó-és az Újtestamentum mellett a szabadkőműves filozófiai irodalom kincsestárát tartalmazta.

Noha Galloway már nem láthatta a szöveget, fejből tudta az előszót. Nagyszerű üzenetét testvérek milliói olvasták, és olvassák mind a mai napig számtalan nyelven, az egész világon.

Így szólt:

FOLYAM AZ IDŐ… S HAJÓI A KÖNYVEK. SOK-SOK KÖTET INDUL ÚTNAK A HÁTÁN, DE A LEGTÖBB ZÁTONYRA FUT, ÉS BETEMETI A FELEDÉS HOMOKJA. CSAK KEVÉS, NAGYON KEVÉS ÁLLJA KI AZ IDŐ PRÓBÁJÁT, ÉS MARAD FENN A JÖVŐ NEMZEDÉKEK ÜDVÉRE.

Oka van annak, hogy ezek a könyvek megmaradtak, míg a többi elenyészett. Galloway esperes hittudósként mindig is megdöbbentőnek találta, hogy éppen az ősi spirituális szövegeket -a Föld legolvasottabb köteteit -értették meg a legkevésbé.

Pedig a lapok között ott rejlik egy bámulatos titok.

Egy szép napon, nem is olyan sokára, felvirrad a fény, és az emberiség végre elkezdi megérteni az ősi tanítások egyszerű, de mindent megváltoztató igazságát… és kvantumugrást tesz előre, saját isteni természete megértése felé.

Százharmincegyedikfejezet

 
A csigalépcső, amely a Washingtonemlékmű gerinceként a nyitott liftakna körül kanyarog, 896 kőfokból áll. Langdon lefelé tartott Solomonnal, még mindig annak az elképesztő ténynek a hatása alatt, amelyet Peter az imént osztott meg vele: Robert, ennek az emlékműnek üreges alapkövében a Szó, az Ige -vagyis a Biblia -egy példányát helyezték el elődeink, és most itt várakozik a sötétben, ennek a lépcsőnek a lábánál.

Lefelé menet Peter hirtelen megállt egy pihenőn és ráirányította a zseblámpa fényét egy nagy domborműre a falon.

Mi akar ez lenni? - hőkölt hátra Langdon.

Egy ijesztő, kámzsás alak kaszával a kezében térdelt egy homokóra mellett. Kinyújtott mutatóujjával egy nagy, nyitott Bibliára mutatott, mintha azt mondaná: „Ebben van a válasz!”

Langdon alaposan megszemlélte a domborművet, majd Peterhez fordult. Mentorának titokzatosan csillogott a szeme.

-Szeretném, ha fontolóra venne valamit, Robert. -Szavai visszhangot vertek a lépcsőn. -Mit gondol, miért maradt fenn a Biblia a történelem viharos évezredein át? Miért fontos még ma is? Mert annyira érdekesek a történetei? Természetesen nem. De jó oka van. Jó oka van annak, hogy

 

keresztény szerzetesek egy életet szántak a Biblia megfejtésére. Jó oka van annak, hogy a zsidó misztikusok és kabbalisták annyit bújták az Ótestamentumot. És ez az ok nem más, Robert, mint hogy hatalmas titkok rejtőznek ennek az ősi könyvnek a lapjai között… a felfedezésre váró, még megfejtetlen tudás óriási tárháza.

Langdon előtt nem volt ismeretlen az elmélet, hogy a Szentírásnak van egy rejtett jelentésrétege, egy titkos üzenete, amelyet allegóriákba, példázatokba és szimbólumokba burkoltak.

-A próféták arra figyelmeztetnek bennünket -folytatta Peter -, hogy a misztériumok leírására kódolt nyelvet használtak. Márk evangéliumában ez áll: „Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek.” Salamon a példabeszédeiben arra figyelmeztet, hogy a bölcsek „találós mesékben” fogalmaznak, míg Pál „Istennek titkon való bölcsességét” hirdeti a korinthusiaknak. A 78. zsoltárban pedig ez áll: „Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok.”

Rejtett dolgokat szólok, tűnődött el Langdon a különös kifejezésen, amely több helyen is feltűnik a Bibliában. Ahogy Pál apostol fogalmazott: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt…”

-És ha még mindig kételkedne -tette hozzá Peter -, a korinthusiakhoz írt levél feketén-fehéren leírja, hogy a példázatoknak két jelentésrétegük van: „tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg…” A tej, vagyis a könnyen emészthető mese a gyermeki lelkeknek, a kemény eledel, vagyis az igazi üzenet az érett elméknek való.

 

Peter fölemelte a zseblámpát, ismét megvilágítva a Bibliára mutató kámzsás alakot.

-Tudom, hogy ön szkeptikus, Robert, de fontolja meg: ha a Szentírásnak nincs rejtett értelme, akkor miért tanulmányozta megszállottan annyi ragyogó elme, köztük a Royal Society nagy tudósai? Sir Isaac Newton több mint egymillió szót szentelt a Biblia valódi jelentésének megfejtési kísérletére, és egy 1704-es kéziratában azt állítja, hogy elrejtett tudományos információkat szűrt le a Szentírásból! Langdon tudta, hogy ez igaz.

-Sir Francis Baconnek pedig -folytatta Peter -, akit azzal bízott meg Jakab király, hogy fordítsa angolra a Szentírást, a híres King James Biblia-összeállítása során olyan erős meggyőződésévé vált a szöveg kódolt értelme, hogy saját kódokat írt, amelyeket máig vizsgálnak. Persze, mint tudja, Bacon rózsakeresztes volt, és De sapientia veterum címmel tanulmányt írt az ősi bölcsességről. -Peter elmosolyodott. De még a tekintélyromboló költő, William Blake is azt ajánlotta, hogy tanuljunk meg olvasni a sorok között.

Langdon jól ismerte a verset:

BÚJJUK A BIBLIA SZENT SZÖVEGÉT,

1

 
S HOL FEHÉRET OLVASOK, TE LÁTSZ FEKETÉT.

-És nem csak az európai nagyok -folytatta Peter, megszaporázva a lépteit. -Itt nálunk is, Robert, az ifjú amerikai nemzet szívében arra figyelmeztettek a lánglelkű alapító atyák, John Adams, Ben Franklin, Thomas Paine, hogy milyen veszélyeket rejt a Biblia szó szerinti értelmezése. Thomas Jefferson olyan mélyen hitte, hogy a Szentírás valódi üzenete rejtett, hogy oldalakat vágott ki belőle, és átszerkesztette a könyvet, mert -úgymond -le

1 Ford. Képes Géza

 
akarta bontani a mesterséges állványzatot és helyreállítani az igazi tanítást.

Langdon előtt persze nem volt ismeretlen a különös eset. A Jefferson-Bibliának máig vannak kiadásai, és a sokat vitatott változtatások között szerepel a szeplőtelen fogantatás és a feltámadás kihagyása. S akármilyen hihetetlen, de a 19. század első felében éveken át az USA kongresszusának minden új tagja kapott belőle egy példányt.

-Peter, tudja, hogy lelkesedem ezért a témáért, és meg tudom érteni, hogy milyen csábító a ragyogó elmék számára azt képzelni, hogy a Bibliának rejtett értelme van, de nekem ez nem tűnik logikusnak. Minden gyakorló professzor tudja, hogy kódokban nem lehet tanítani.

-Hogyan? -A tanítók tanítanak, Peter. És nyíltan beszélnek. Miért fogalmaznának a próféták, a történelem legnagyobb tanítói ködös nyelven? Ha az a céljuk, hogy megváltoztassák a világot, miért beszélnének kódokban? És nem pedig egyenesen, hogy az emberek megértsék.

Peter hátrapillantott Langdonra, aki mögötte haladt. Láthatóan meglepte a kérdés.

-Robert, a Biblia pontosan azért nem szól nyíltan, amiért az Ősi misztériumok iskoláinak is rejtőzködniük kellett… ugyanezen okból kell beavatáson átesniük a neofitáknak, mielőtt megismerhetnék a titkos tanításokat… és ugyanezen okból nem osztják meg másokkal a Láthatatlan Kollégium tagjai a tudásukat. Az információ hatalom, Robert. Az Ősi misztériumokat nem lehet a háztetőkről kikiabálni. A misztériumok az égő fáklya, amely a mester kezében megvilágíthatja az utat, de egy őrült kezében lángba boríthatja a földet.

 

Langdon megtorpant. Mégis, miről beszél?

-Peter, eddig a Biblia volt a téma. Hogy jönnek most ide az Ősi misztériumok?

Peter megfordult.

-Robert, hát nem érti? Az Ősi misztériumok és a Biblia egy és ugyanaz.

Langdon döbbenten meredt rá.

Peter sokáig hallgatott, várta, hogy Langdon megeméssze a kijelentést.

-A Biblia egyike azoknak a könyveknek, amelyeken keresztül a történelem során továbbadták a misztériumokat. A lapjai kétségbeesetten próbálják közölni velünk a titkot. Nem érti? A Bibliában a „rejtett dolgokról szólok” arra utal, hogy a régiek csendben meg akarják osztani velünk a titkos tudást.

Langdon nem válaszolt. Az Ősi misztériumok, amennyire ő tudta, egyfajta használati útmutató az emberi elme szunnyadó képességeinek felszabadításához… a személyes apoteózis receptje. Ő maga soha nem hitt a misztériumok hatalmában, és képtelenségnek tartotta, hogy ezekhez a misztériumokhoz a Bibliában rejlik a kulcs. -Peter, a Biblia és az Ősi misztériumok egymás szöges ellentétei. A misztériumok a bennünk lakozó istenről szólnak… az emberről, mint istenről. A Biblia pedig a felettünk álló Istenről… és az emberről mint gyarló bűnösről. -Igen! Pontosan! Rátapintott a lényegre. Abban a pillanatban, amint az ember leválasztja magát Istenről, elvész az Ige valódi jelentése. Elhal a régi mesterek hangja, belevész az önjelölt vallásgyakorlók kaotikus lármájába, akik mind azt állítják, hogy egyedül ők értik helyesen az Igét… hogy az Elveszett Szót az ő nyelvükön írták, és nem a másikén.

 

Peter újra elindult lefelé.

-Robert, mindketten tudjuk, hogy a régiek elborzadnának, ha látnák, hogyan forgatták ki a tanításaikat… hogyan vált az egyház a mennyország vámszedőjévé… hogyan masíroznak a harcosok a csatába abban a hitben, hogy Isten az ő ügyüket pártolja. Elvesztettük az Igét, de a valódi jelentése még itt van a közelünkben, a szemünk előtt. Él a fennmaradt szövegekben, a Bibliától a Bhagavad-Gítán át a Koránig és tovább. Mindezek a könyvek ott vannak a szabadkőművesség oltárán, mert a kőművesek értik azt, amit a világ mintha elfeledett volna… hogy mindezek a szövegek, a maguk módján, csendben suttogják ugyanazt az üzenetet. -Peter hangját átfűtötte az érzelem. -Hát nem tudjátok, hogy istenek vagytok?

Langdont szíven ütötte, hogy milyen sokszor merült fel ma este ez a híres mondás. Ez jutott eszébe, amikor Galloway esperessel beszélt, de már a Capitoliumban is, amikor a Washington apoteózisát ábrázoló festményt magyarázta.

Peternek suttogássá halkult a hangja.

-Buddha azt mondta, hogy te magad vagy az isten. Jézus azt tanította, hogy „az Isten országa tibennetek van”, és azt is mondta, hogy „aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is…”. Még az első ellenpápa, Hippolytus is a nagy gnosztikus tanító, Monoimus szavait visszhangozta: „Hagyd az Isten keresését… Úgy keresd őt, hogy önmagad vedd előbb… és megtalálod őt magadban.”

Langdon felidézte magában a Templom házát, ahol a szabadkőműves páholy kapuőrének székén ez a felirat áll: ISMERD

MEG ÖNMAGAD.

 

-Egyszer azt mondta nekem egy bölcs ember folytatta Peter gyengülő hangon -, egyedül az különböztet meg titeket Istentől, hogy ti már elfeledtétek isteni mivoltotokat. -Peter, én értem. És szeretném hinni, hogy istenek vagyunk, de nem látom, hogy istenek járnának a földön. Nem látok emberfeletti embereket. Hivatkozhat a Biblia vagy bármely más vallásos szöveg állítólagos csodáira, de ezek csak ember fabrikálta régi történetek, amelyeket eltúloztak az idők során.

-Lehet -mondta Peter. -Vagy egyszerűen csak ki kell várnunk, hogy a tudomány utolérje a régiek bölcsességét. Fura dolog ez… azt hiszem, Katherine kutatásai pontosan ebbe az irányba haladtak.

Langdonnak egyszerre eszébe jutott, hogyan szaladt ki Katherine a Templom házából.

-Tényleg, hová ment Katherine? -Hamarosan visszajön -vigyorgott Peter. -Elment, hogy a saját szemével lássa a jószerencse kis csodáját.

Odalent, az emlékmű lábánál Peter Solomon úgy érezte, új erőre kap, ahogy beszívta a hideg éjszakai levegőt. Derűsen figyelte Langdont, aki a fejét vakarva nézegette a talajt az obeliszk körül. -Professzor -tréfálkozott Peter -, az alapkő a Bibliával a föld alatt van. Nem hozzáférhető, de biztosíthatom, hogy tényleg ott van. -Hiszek önnek -válaszolta Langdon a gondolataiba merülve. - Csak… észrevettem valamit.

Hátralépett és pásztázni kezdte az óriási szabad teret, ahol a Washingtonemlékmű állt. Az obeliszk körüli járda

 

csupa fehér kővel volt kirakva… s körülötte egy másik, sötétszürke kövekből kirakott út futott.

-Kör a körben -mondta Langdon. -Még sohasem tűnt fel, hogy a Washingtonemlékmű egy körön belüli kör közepén áll.

Peter nevetett. Semmi sem maradhat előtte észrevétlen.

-Igen, a nagy circumpunct… Isten egyetemes szimbóluma… Amerika keresztútján. -Kópés vigyorral rántotta meg a vállát. - Biztos vagyok benne, hogy merő véletlen.

Langdon most az égre emelte a tekintetét, végignézve a kivilágított tornyon, amely élesen elvált a sötét téli égbolttól.

Peter érezte, hogy Langdon most kezdi csak igaz valójában látni ezt az alkotást… az ősi bölcsesség néma emlékezetét… a megvilágosodott ember ikonját egy nagy nemzet szívében. Bár Peter nem láthatta a kis alumíniumcsúcsot a tetején, tudta, hogy ott van, mint az ember ég felé törekvő, megvilágosodott értelme.

Laus Deo. -Peter? -jött közelebb Langdon, és egészen úgy festett, mintha valamilyen misztikus beavatásban részesült volna. -Majdnem elfelejtettem -mondta a zsebébe nyúlva, és előhalászta Peter szabadkőműves aranygyűrűjét. -Egész este azt vártam, hogy visszaadhassam önnek. -Köszönöm, Robert. -Peter kinyújtotta a bal kezét, elvette a gyűrűt, és csodálattal nézett rá. -Tudja, minden titkolózás és rejtély, ami ezt a gyűrűt és a szabadkőműves piramist övezi… óriási hatással volt az életemre. Amikor fiatalon megkaptam a piramist, azt mondták nekem, hogy misztikus titkokat rejt. A puszta léte meggyőzött arról, hogy nagy misztériumok vannak ezen a világon. Felpiszkálta a kíváncsiságomat, eltöltött csodavárással és arra ösztönzött,

 

hogy nyissam meg az elmém az Ősi misztériumok előtt. - Csendesen elmosolyodott és a zsebébe csúsztatta a gyűrűt. -Most már megértettem, hogy a szabadkőműves piramis igazi célja nem az, hogy válaszokat adjon, hanem az, hogy a keresésükre indítson.

A két férfi hosszan hallgatott az emlékmű lábánál állva. Végül Langdon szólalt meg. Komoly volt a hangja. -Kérnem kell öntől valamit Peter… egy baráti szívességet. -Természetesen. Bármit.

És Langdon elmondta a kérését.

Solomon bólintott, tudván, hogy igaza van. -Úgy lesz. -Most rögtön -tette hozzá Langdon a várakozó Escalade-ra mutatva. -Oké… de van egy kikötésem.

Langdon vigyorogva forgatta a szemét. -Valahogy mindig öné kell hogy legyen az utolsó szó.

-Igen, és van is még valami, amit szeretném, ha megnéznének Katherine-nel. -Ilyenkor? -nézett rá Langdon az órájára. Solomon szeretettel mosolygott öreg barátjára. -Ez Washington leglátványosabb kincse… és nagyon, de tényleg nagyon kevesen látták eddig.